Galambos LajosModern lakás az ötödik emeleten. Kelenföld. Új és kényelmes bútorok. A falon néhány metszet, oklevél, a parketton hófehér báránybőrök. És persze íróasztal, üveges könyvespolc. Dolgozó- és fogadószoba. A másik szoba a családé. Fekhelyek, szőnyegek. Ott is minden tárgy új, modern, esztétikus. Galambos Lajos nevetve, kedvesen, harsányan kísér a szobájába. Amikor meglátja a noteszomat, a levegőbe sújt: – Hagyd mán azt a noteszt… Ráérünk arra még… Elmegyünk először a boltba, veszünk bort és a lyánynak kakaót… Elindulunk. Lift, földszint, utca… Találkozunk Galambos Lajos kislányával, éppen a szomszédasszony sétáltatja. A kislány belecsimpaszkodik, a szomszédasszony nevet. És odább is, az asszonyok, akik az őszi verőfényben a kisgyerekeiket szellőztetik a ház előtt, mind-mind odabiccentenek az író úrnak, s az író úr élvezettel köszönget, apró szellemes mondatokat formál, direkt az unatkozó asszonyok számára. Még húzza a lábát egy kicsit, de már alig-alig. A botot elhagyta… Az év elején eltörte a lábát, a bokája táján. Összeszegecselték, össze is forrt. De a szegek még mindig bent vannak. Kótajon történt a baleset, s a szögecseket a nyíregyházi kórházban eresztették a lábába. A pesti orvosok nem hajlandók kiszedni. – Ki kellene szedetni ezeket a szegeket a lábadból – mondom fejcsóválva. – Minek?… Nem fáj… Jó ez a láb így is – mondja Galambos Lajos és oda is csattantja a kövezetre a talpát. Mit lehet tenni? Megyünk tovább. Először betérünk a Fehérvári úton egy eszpresszóba. Mindenki ismeri. Köszöngetnek neki, körülveszik, kérdezgetik. Postás, presszósnő, férfiak. Mintha csak valami nagy falu lenne ez a Buda… Rendel valami italt, aztán megkéri a presszósnőt, hogy telefonálhasson. Bevonulunk a raktárba, ami egyúttal a személyzet öltözőjéül is szolgál. Az egyik szögön szoknya lóg, a másikon ez is, az is, a női ruházat kellékei. A földön sörösládák, kis hordó, demizsonok. Lajos vidáman telefonálgat… Megisszuk a két pohárka rövidet, aztán folytatjuk vándorutunkat. Betérünk egy üzletbe, vásárolunk, bor, kenyér, kakaó… Jól ismerem író barátom körútjait. Amikor megismerkedtünk, még a belvárosban lakott, egy kisebb és rosszabb lakásban. A környék borkiméréseiben, üzleteiben ugyanez a légkör vette körül. Mindenki szerette. Kérdezgették, koccintgattak vele. A belvárosi csapos neki külön üveget szerzett, megtöltötte, becsomagolta. – „De nincs ám nálam annyi…” – „Nem is kell író úr, majd, ha legközelebb jön…” Még egy éve sem lakik a Fehérvári úton, de már otthonos, belakott helyei vannak. Az egyik téesz vagy állami gazdaság bormérésében úgy fogadják, mint valami családtagot. A csaposnő berohan a raktárba, és csokoládéval rukkol elő: „Az Andreának tessék elvinni…” Az emberek valószínűleg a nyíltságot szeretik Galambos Lajosban. A nyílt, egyszerű, igazságos hangot. S talán a demokratikus magatartást, vagyis a képességet erre. A mi barátságunk is az igazságkeresés és a nyílt beszéd talajából bokrosodott elő. Az Írószövetség egyik gyűlésén felkaptam a fejemet a hangjára, érveire. Gyűlés után megittunk egy üveg bort többedmagunkkal, s azóta elég sok üveg bort… Bár az ízlésünk éppen a borügyekben különbözik. Galambos Lajos az édes borokat szereti, én pedig a ress, száraz borokat. Galambos Lajos Kótajon született 1929-ben. Paraszti sorból indult el a művészi életút felé. A középiskola elvégzése után hosszú ideig dolgozott újságíróként, majd a Budapest Filmstúdió dramaturgja lett. Jelenleg írásaiból él. Írásművészetét a nyírségi táj gazdag életanyaga táplálja. Mint a Nyírségből érkezett emberek többsége, Galambos Lajos is politikus alkat, a társadalmi gondok, mozgások állandóan foglalkoztatják. Elismert, sokat szereplő író. 1962-ben József Attila-díjjal tüntették ki. Művei: Hét márványplakett (elbeszélés, 1951); Jurankó Pál hazatér (ifjúsági regény, 1955); Dűlőutakon (riportok, 1959); Gonoszkátyú (kisregény, 1960); Hideg van tegnap óta (regény, 1961); Isten őszi csillaga (regény, 1962); Utas a göncöl szekerén (regény, 1962); Mostohagyerekek (regény, 1963); Keserű lapu (novellák, 1963); Fekete kötés (novellák, 1966); Zsilipek (regény, 1966); Örök malom (regény, 1968); Mit tudtok ti Pille Máriáról? (regény, 1969). Galambos Lajos forgatókönyvei, illetve írásművei alapján készültek a következő filmek: Aranybalta (1957); A harangok Rómába mentek (1959); Három csillag (1960); Megszállottak (1961); Isten őszi csillaga (1963); Szent János feje vétele (1965); Isten és ember előtt (1968); Pokolrév (1969). Mire visszaérkezünk bevásárló és italkóstolgató körutunkról, Pál Ottó is betoppan. Valamilyen munkásmagazint szerkeszt most, s a lap ünnepi számába novellát kér Galambostól. A novella-ügytől függetlenül is jöhetett volna, mivel jó barátok. Nem is érkezett üres kézzel. Nagy üveg pálinkát tesz az asztalra. Így aztán hármasban készülget az interjúnk. Három üveg van az asztalon. Egy üveg édes kövidinka, egy üveg száraz kövidinka és egy üveg pálinka. Hárman háromféle itallal hűsítjük és hevítjük szellemünket. Lajos még belekezdene valamilyen szomszédasszony történetbe, de nem hagyom, megelőzöm, felsorakoztatom komor kérdéseimet: – Mondj valamit a szülőfaludról és a családodról? – Kótaj, még a pap is tolvaj. Honnan származik a neve?… 1110–1878-ig Keresztút volt a neve. Szabolcs vezér alapította. Ma is látható a földvár maradványa. A törökök megrohanták a vidéket, illetve Bethlen Gábor átengedte nekik. Bethlent még ma is úgy emlegetik, hogy „nagyságos fejedelem”. Olyan mocskos víz volt néhol, hogy akkor azt mondták, hogy ez kút alj. Ebből származott a Kótaj név. Így módosult. Érdekessége az ügynek, hogy ma Nyíregyháza innen kapja a vizet. Építettek egy nagy vízművet. Találtak egy olyan csodálatos vizet, ami az egész Magyarországon nincs. Csakhamar Debrecen is innen kapja a vizet. – Debrecen?… Messze van oda Debrecen… – Nincs az messze… Emlékszem, amikor bombázták Debrecent, a szalmakazal tetejére álltunk, és láttuk a lángokat. A hatalmas robbanásokat is hallottuk. Éppen csépeltünk. Akkor el kellett számolni minden szem gabonával. Tizennégy keresztnyi életet csépeltünk akkor ki. 1944. június 21-e volt. – Hány hold földetek volt? Lovat tartottatok? – Nem volt semmi. Vagyis egy lánc szőlőnk volt és háromszáz öl lucerna, répa. És saját ház. Édesapám nemesi származék. Az őseinké volt Galamboskő vára Zemplénben. A Rákóczi-féle felkelés után a neoacquistica commissio idején megfosztották őket a birtokaiktól. Előtte a Caraffa tábornok féle hadjáratban Eperjesen kilenc Galambost végeztek ki. Apai családunk összes felnőtt férfi tagját. Maradtak a gyerekek és az asszonyok. Lehúzódtak a Nyírségbe, ahol volt egy kis jobbágyföldjük. Hét-nyolc lánc föld. A nagyapa törvénybíró volt. Galambos Jánosnak hívták, tizenhárom gyermeke volt. Apám a hetedik gyerek, ha jól számolom. De aztán elvett egy tirpák lányt és kitagadták. Elment kubikusnak. Az anyám tizenhárom éves volt, amikor apám elvette feleségül. Tizennégy éves korában szülte az első gyermeket. Amikor Galambos nagypapa a halálos ágyán volt, minden gyermekét odakérette magához. Megfogta anyám kezét: „Te rongy tirpák, te leszel az, aki a Galambosokat tovább fogod vinni”. Heten voltunk testvérek, most négyen élünk belőle. Amikor a nagypapa meghalt, kapott az apám egy szekeret, boronát, vasekét és egy tehenet. – „Én most gazdag ember vagyok, nem leszek többet kubikus” – vélekedett apám. Felvállalt tíz hold földet Majoros Illéstől, az amerikás magyartól. Ez egy kegyetlen ember volt. Aki vele együtt dolgozott, mindenki úgy utálta, mint a szarát. Persze okos ember volt, de kihasználta a saját fajtáját, a magyarokat. Clevelandben dolgoztak… Felszedett egypár angol szót, és ő lett a bandavezér. Nem dolgozott, a magyarok leadták a sápot. A felesége meg nyitott egy butikot. Hazajött, és megvett ötven hold földet. Apám sem jött ki vele. Otthagyta. A kubikmunka mellett felvállalta a katolikus pap földjét, huszonöt holdat. – Lovatok volt? – Két lovunk volt. Az egyik megdöglött, a másik szült egy csodálatos csikót. – Köt még valami a szülőföldedhez? – A szülőföldemen várják azt a pillanatot, hogy mikor tudnának meggyilkolni. Borzasztóan nem szeretik, hogy kipofázza őket az ember. Borzasztóan nem tudják elviselni az igazságot. Iszonyúan kegyetlen dolog nekik, hogy vagyok… És ugyanakkor ők ugyanazok, akik önmagukat alázzák meg. Azok az emberek, akik vehemensen tiltakoznak az ellen, amit írok, amikor ott vagyok a faluban, úgy csúsznak a lábam után, mint a hitvány szolga. Nem az történik, amikor az ember ott van, hogy kést mártanak beléje, vagy leütik… Ady ezt a szolgalelkűséget már megírta… Két emberrel találkoztam a faluban, akik nyíltan a szemembe mertek nézni, a pappal és a tanácselnökkel. A tanító már ezt mondta nekem: „Félek attól, hogy megismerjelek a nép előtt vagy megismerj. Mert én itt maradok, és te elmész…” – A falumban én persona non grata vagyok – mondja Galambos Lajos, aztán a poharáért nyúl. Mi is iszunk. – Milyen volt emberi, írói indulásod? Hogyan emlékszel vissza az indulásod időszakára? – 1949-ben kirúgtak a Színművészeti Főiskoláról. Ebben az időszakban Kovács András volt a kollégium igazgatója, Jancsó Miklós a Színművészeti Főiskola MDP szervezetének a párttitkára. Hegedűs Géza volt az irodalmi tanszék vezetője, Pártos Géza a rendező-színész tanszék vezetője, aki azóta disszidált is… A színész és beszédtanszék vezetője Ladányi Ferenc volt… Nincs bennem rossz érzés, Jancsóval, Kovács Andrással azóta többször nagyszerűen dolgoztunk együtt. Csak jelzem, hogy kik voltak ott akkoriban. Újságíró gyakornok lettem. Úgy tűnik, valami iszonytató sorsot hordok magamban. Oda kerültem a Friss Újsághoz. A főszerkesztő úr erre azt mondja, hogy ilyen tehetségtelen embert minek szalasztanak hozzá… „Nem tudom honnan szabadították magát, a munkapadtól vagy a jászoltól” – mondta. És akkor, 1950 márciusában áthelyeztek a rádióhoz. – Mostanában milyen a közérzeted? – Szar… Kifejezetten… Véleményem szerint ma Magyarországon nincs irodalmi élet. Semmi néven nevezhető irodalmi koncepció. A lapok éppen hogy csak megjelennek, ahogy összetákolják őket. Ez érvényes a napilapokra és a hetilapokra is. Magyarországon nincs irodalmi élet. Nincs a véleményem szerinti közélet sem… Nincs. – Mit tartasz, mint író a legfontosabb feladatodnak? Milyen elképzelések vezérelnek? – Hát nézd, ez közös probléma… Az egyik az, hogy az ember nyugodtan tudjon dolgozni. Ha ugye meglennének a megfelelő anyagi lehetőségek… Ez a kis ország, nem hiszem, hogy valaha meg tudja adni bárkinek… Nem azt mondom, hogy ezer dollárt fizessenek egy szóért, mint Hemingwaynek. Nem ezt kívánja az ember, de valami tisztességes dolgot. De ma… Ámbár sokkal jobb, mint öt évvel ezelőtt volt. De az ember felháborodik, ha megjelenik a műve angolul, franciául, szerbül, és átutalnak neki 25 dollárt, és közlik vele, hogy felveheti… – Rendszeresen írsz, vagy kampányokban dolgozol? – Kampányokban… – Mikor írsz? – Tizenegytől háromig. Nem tudok máskor. – Kézzel írsz, vagy gépen? – Csak gépen, nem tudok másképpen írni. Az adott napi penzumom 3–7 flekk között van. De ezt még kétszer-háromszor írom át. – Most min dolgozol? Galambos Lajos gyorsan feláll, és az íróasztaláról leemel egy dossziét. Felmutatja. – „Az oroszlánfóka bőre, avagy Lotoke Máriusz és Kuna Jakab különös históriája.” Regény. Háromszáz oldalnál nem lesz kevesebb, de nem is valószínű, hogy több. De ezt nehogy bele írd… Az Ottó egyébként egy hétszázoldalas regényt követel rajtam. – Mennyi van meg a regényből? – Nyolcvan oldal… – Vannak testi-lelki jóbarátaid? – Vannak… Körülbelül azok, akikkel együtt indultunk, vagy később csatlakoztunk egymáshoz. Hát nézz oda… A legjobb író barátom meghalt. Mármint ugye… A Váci Miska… Hát közben, a Szakonyi Karcsit nagyon szeretem, nagyon szeretem Kovács Andrást, Marx Györgyöt… Ezeken kívül… Nagyon szeretem Szirtes Ádámot, Nagy Rudit, ez egy fiatal mérnök a Központi Fizikai Kutatóintézetben. Gyerekember, de úgy látja a fizikai világot, hogy az ritka dolog. – És a régi barátságok, még a kollégiumból… Horváth Teri. Vannak még jó barátaim a szerkesztők és kritikusok között, mindenképpen nagyon szeretem Királyt és Pándit. A kritikusok rendben vannak… A szerkesztők közül Farkas Lacit, Pál Ottót. – Ellenségeid vannak? – Azt hiszem, hogy nincsenek… Ha vannak, én nem tartom őket ellenségeimnek… – Hánykor szoktál felkelni? Van életrended, vagy spontán alakulnak a napok? – Ötkor kelek… Megmelegítem a babának a kakaót. Andrea pisil, kakaózik… Aztán a Lajos mesél… Jönnek a csodálatos mesék… A Nyihaháról, Pityu galambról, Csöpi kutyáról… Ezzel egy darabig elmegy az idő, amíg én el nem álmosodom. Hétkor-nyolckor lemegyek újságot venni. Egy-másfél órát töltök ezzel. A barátaimmal találkozom. Bevásárolok, szeretek vásárolni, aztán következik a munka. – Mit csinálsz, ha nem írsz? Van valami kedvenc foglalatosságod? – Van… A lyány… Meg a nagy fiam… Semmi más… Vagy a kártya. A kártyát imádom… Ulti, kanaszta… – Mi a kedvenc ételed és italod? – Bableves csülökkel… És az édeskés bor. – Következnek a nők… Mondj valamit, ami eszedbe jut… – Én imádom a nőket… Nagyobb embernek tartom őket, mint a férfiakat… Én tulajdonképpen nők között nőttem fel. Anyám, két nővérem, unokatestvéreim mind lányok voltak. Egyszer, ötéves voltam, fájt a torkom. Jöttek a lányok az utcáról. Kétfilléres kekszet vettek, tejbe áztatták, és megetették velem. Az egyik, aki aztán később kurva lett, besúgó majd tanácstag, behívott magához. Azt mondta, hogy megmutatja az operációjának a helyét. De aztán magához húzott. Ez később történt. Aranyos lány volt. – Szeretem a nőket nagyon… Először szeretem, mint anyákat, mert az számomra csodálatos dolog, szülik, szoptatják, nevelik a gyereket, már aki neveli. Másodszor az a csodálatos tulajdonságuk, hogy ösztönösen testvériek tudnak lenni az emberrel. Szeretik ajnározni a férfiakat, anyáskodnak, és ez jó… Harmadszor szeretem a nőket mint barátokat. Nagyon sok női barátom van, de teljesen tiszta barátság. Negyedszer szeretem a nőket, mint nőket. – Gondolsz néha az emberiség jövőjére? – Igen… Úgy tudom, hogy az emberiség élete körülbelül ötmilliárd esztendő. Ebben az időszakban még ötször fog kipusztulni majdnem teljesen az emberiség és ötször kezdi újra az életet. Nincs több lehetősége ötmilliárd esztendőnél. Földbiológiai szempontból. Egyre sanyarúbbak, egyre keserűbbek, egyre kevesebbek lesznek… Utána valószínűleg megsemmisül a Föld. Mindenesetre az emberiség biológiai léte szomorú sors. Nem nagyszabású. Nincsenek távlatai. Egyet csinálhat, amíg él, próbáljon szellemi emberré válni és elviselhetővé tenni az életet, vagy az utódjaiét… – Ismered a félelem vagy a szorongás érzését? – Nem. Soha nem féltem a haláltól. Inkább kívántam, hogy bárcsak jönne. Kívánom is, bármelyik nap, bármelyik percben a halált. Az én tudatomban a halál: a születés. – Ha hatalmad lenne, mint politikusnak, mi lenne az első három intézkedésed? – Szeretném megteremteni azt, hogy a mi kis országunknak minden egyes lakosa legalább középiskolai végzettséggel rendelkezzen. Hogy minden egyes embernek a személyi jövedelme elérje az 1500 forintot… A nyugdíjasok jövedelme is, és a gyerekekre is ennyi jusson. Véleményem szerint ez lenne méltó az emberi élethez, a mai pénzben számolva. – Ha nekem hatalmam lenne, megteremteném Magyarországon a két párt rendszert. A Magyar Kommunista Munkáspártot és a Magyar Kommunista Parasztpártot, amelyeket természetesen nagyon gazdagon feltöltenék marxista elméletekkel. Ez a két párt harcoljon egymással, melyik tudja jobban csinálni. Így a nézetkülönbségek, amik a marxizmuson belül vannak, megnyilatkozhatnának. De mindehhez persze a társadalmunkat olyan műveltségi szintre kellene emelni, hogy ne lehessenek kalandor utak. – Vannak álmaid, terveid, melyek még nem teljesülhettek be? – Vannak… Ezek nem is fognak teljesülni… Amint elfogynak a kérdéseim, Galambos Lajos felugrik és kirohan a konyhába. Pál Ottóval összenézünk, aztán néhány perc múlva utána óvakodunk. A konyhában ég a gáz, gőzölög egy fazék. – Mit csinálsz Lajos? – érdeklődünk. – Berántom a bablevest… Csülök is van bent… És berántja. Végignézzük. Biztatjuk, csodálkozunk. Aztán újra a szoba következik. Isszuk a száraz bort, édes bort és a pálinkát. Szigorúan, mindenki a magáét. Már sötét este van, amikor megérkezik Galambos Lajos felesége, s egyben a ház szigorú őre. Megmozdulnak a dolgok. Hazakerül a kislány a szomszédból, újabb üveg pálinka helyeződik az asztalra, mert a szigorú őr azt is vett. És persze a bableves csülökkel. Egy rokongyerek is előkerül, akit Galambos Lajos felesége délután az üzletekben kísérgetett, mivel a rokongyerek éppen házasodni készül. Ruhát vett, kabátot, tárgyakat. Eszünk, halkan folyik a szó… Közben még felírok ezt is, azt is… Galambos Lajos felesége az egyik antikváriumban dolgozik… A parketton a báránybőrök azért olyan fehérek, mert meg nem született bárányokról nyúzták le az irhát… Szabolcs megye biztonsági szolgálatának vezetője 1949-ben egy volt földbirtokos lett… Akkor lépett ki az öreg Galambos a pártból, s valószínűleg ennek eredményeként kellett Galambos Lajosnak búcsút mondani a Színművészeti Főiskolának… A bableves jó… A bor szintúgy. Pál Ottó elmagyarázza a munkásmagazint. Én is elmagyarázok valamit. Andrea kétszer behozatja magát, mielőtt ágyba dugják. Elköszön tőlünk állítólag. Szerintem nem akar még aludni… Persze minden elfogy… Az összes bableves, az összes ital. Pál Ottóval hosszasan keresgéljük az utolsó autóbuszokat a kertek alatt. Csoda, hogy elkapjuk a hetest. Galambos Lajos az ötödik emeleten főzi új regényeit. Olyan, mint egy száműzött királyfi. Lelki birodalma Szabolcsban maradt. De áthajol a házak, a város felett, és újra éli, írja a régi kótaji legendákat.
1970 |