Mándy IvánAz út szélén áll egy magánautó. Csikorog a motorja, de nem indul. Az autó ablakán aztán kidug valaki egy esernyőt. Meglengeti és kiabál: „Taxi… Taxi…” – Fékez mellettük egy taxi. A sofőr kiugrik a volán mellől, mert azt hiszi, műszaki segítséget kérnek. De nem. Az autóból kikászálódik az esernyős férfi és a felesége. Átülnek a taxiba. A saját autójukat ott hagyják az út szélén. Ez a legújabb történet Mándy Ivánról. Állok a Mező Imre úton a ház előtt. A negyedik emeleten lakik. Négyre ígérkeztem, nem akarok előbb becsengetni. Esik az eső. Szürkén ködlik az utca. Elképzelem Mándyt, ahogy kidugja az esernyőjét az autó ablakán… Miért nem szállt ki az autóból? Talán akkor is esett az eső. Furcsán hat Mándy ezzel az autóval. Nem gondolná az ember, hogy autója van. Igaz, hogy megnősült. Négy esztendeje. Valaki azt mondta tegnap a Nemzetiben, hogy Mándy elegánsan, választékosan öltözik. Ez is meglepett. De miért? Csak olvasója vagyok. Főleg az utcán szoktunk összetalálkozni. Futólag, gyors intés, köszönés. És a kávéházban, amíg működött a Hungária. Mándy a mélyvízben tanyázott vagy a presszógép közelében. Én viszont az ajtóval szemben, mert mindig vártam valakit. Csak addig láttam Mándyt, amíg átment az asztalok között. Kopott kabátokra emlékszem, fakó színekre. Vagy az egy régebbi Mándy, az ötvenes évekből? Vagy talán nem is Mándy egészen, hanem Zsámboky? Esik az eső, áznak a kőangyalok. A házzal szemben, az út túloldalán a Kerepesi-temető kőfala húzódik. Az angyalok, a fák és az emlékművek a kerítés fölé magasodnak. Mándy a holtak városát látja az ablakból. Vagy a Teleki teret. A ház egyik oldala a Teleki térrel határos. Persze, nyoma sincs már a hajdani bódéknak, zsibvásárnak. Csak fák és bokrok csoportosulnak a padok körül. Némán, mozdulatlanul. Megváltozott a tér. Az utca is, út is. Valaha a Fiumei út forgalma hömpölygött az ablakok alatt. Mándy vajon mennyit változott az utolsó húsz évben? Négy óra előtt egy perccel már az első emeleti lépcsőfordulóban állok. Miféle ház ez? Tiszta a lépcsőház és világos. A fordulókban ablakok. A színes katedrálüveg a sarkokban és a széleken megmaradt. A törések helyére átlátszó síküveg került. Körfolyosókra látok, asszonyok hajladoznak az ajtók előtt. Nagy a fenekük. Fogadni mernék, hogy Mándy nem tud autót vezetni. Mándyban az a szeretetre méltó, hogy nincs villanyborotvája, s ma is zsilettel borotválkozik. A vágásokra cigarettapapírt ragaszt, és sokáig áll a tükör előtt. De honnan veszem ezt?… Még egy forduló és még egy… Lihegve támaszkodom a csengőnek. Mándy azonnal ajtót nyit. Mosolyog, nevet. Jókedvű. Tágas előszobába kerülök, majd a szobába. Két szobája van Mándynak, egybenyílnak. Polgári bútorzat. Vitrin, tele folyóirattal, nagy tálaló, kis tálaló, magas hátú, kényelmes székek, ovális ebédlőasztal, a mennyezeten gipszrozetták. A kis tálaló két oldalán színes, csavaros gyertyák, középütt régi, béna óra. A falon egy festmény, valószínűleg az író édesanyját ábrázolja, s az ablak közelében egy Csorba Géza-rajz 1922-ből. Mándy Iván arcképe négyéves korában. – Látod, ez a kis kép minden vándorláson át megmaradt – mondja. Az ablak közelében növények, fikusz, filodendron, pálma s egy televízió. Ez meghökkent. Zavartan, szomorúan nézem a készüléket. – „Televíziója van… Nézi… Aligha borotválkozik akkor zsilettes masinával…” – És az ablakok? Átvezet a szomszédos szobába. Kiállunk az erkélyre. Ázunk. Alattunk a Teleki tér, balra a temető. Jól belátni a kőfal mögé. Az egyik mauzóleum tetején hatalmas arkangyal verdes a szárnyával. – Nem zavar ez a temető? – Nem… Még az a jó, hogy ez itt van… Visszatérünk a másik szobába, leülünk. Az ovális ebédlőasztal szélén néhány kutyanyelv hever és egy üres írógép. Nézelődöm, keresem Mándy íróasztalát, tárgyait. Nincsenek tárgyai. A vastag bútorok között óvatosan, idegenül mozog. Az asztal szélén, egészen a szélén, úgy látszik, írogatott egy kicsit. Ideiglenesen az asztalra tette a gépet, nyilván este majd elpakolja. Úgy él a saját lakásában, mint egy szállodában. – Ez az anyám lakása volt… OTI-ház… Nézem az arcát, ruháját. Fehér ing, divatos pulóver, vasalt nadrág. Arca derűs, nyugodt. Arcvonásai enyhén határozatlanok. Ötvenhárom éves. 1918. december 23-án született Budapesten. Az ötödik gimnáziumból kimaradt, és író lett. Hivatalos munkaviszonyba egyetlenegyszer keveredett. Rövid ideig, talán másfél évig lektorkodott a Népszavá-nál. Sokat dolgozott persze a Rádiónak s különböző lapoknak is, de mindig mint külső… A kívülmaradás Mándynál nem program, hanem az egyéniség természetes megnyilvánulása. Életstílus, érdekes, értékes életforma. Az ötvenes években sok bírálat érte írói működését. Kifogásolták, hogy szűk körben mozog, s periférikus figurákról ír szürkeséget árasztva. Mándy öntörvényű világa időközben kiteljesedett, megszépült. A szürke sok árnyalata felragyogott. Fokozatosan megértették a hőseit és a világát. Mándy Iván nagyon jó író. Tud valamit a városlakó, elbizonytalanodott emberekről, amit senki más nem tud. Arról ír, amit ismer. Prózaírónál ez nagy erény. 1948-ban Baumgarten-díjat kapott, 1969-ben pedig József Attila-díjjal is kitüntették. Művei: Csőszház (regény, 1943); Az egyedi diák (ifjúsági regény, 1944); Robin Hood (ifjúsági regény, 1945); Franciakulcs (regény, 1948); A huszonegyedik utca (regény, 1948); Vendégek a palackban (elbeszélések, 1949); Egy festő ifjúsága (ifjúsági regény, 1955); Csutak a színre lép (ifjúsági regény, 1957); Idegen szobák (elbeszélések, 1957); Csutak és a szürke ló (ifjúsági regény, 1959); Fabulya feleségei (kisregény, 1959); Csutak a mikrofon előtt (ifjúsági regény, 1961); Mélyvíz (musical comedy, Petőfi Színház, 1961); A pálya szélén (regény, 1963); A locsolókocsi (ifjúsági regény, 1964); Az ördög konyhája (elbeszélések, 1965); Séta a ház körül (elbeszélések és kisregény, 1966); A régi idők mozija (elbeszélések, 1967); Egyérintő (elbeszélések, 1969); Mi van Verával? (regény, 1970); Előadók és társszerzők (elbeszélések és kisregény, 1970); Egy ember álma (regény, 1971). Mándy kávét tálal fel az ebédlőasztal sarkán. Hörpölgetjük, nézzük egymást. Egyetlen karcolást sem látok az arcán. A végén majd kiderül, hogy villanyborotvája is van. Megszólalok: – Ez a név, hogy Mándy, honnan van? Magyarosított név? – Nem… Szatmárból származunk, a családunk református. A nagyapám Mezőtúrról került Pestre. Postás volt, a mozgópostánál dolgozott. Még az első háború előtt került Pestre. Az anyám apja is postás volt. Furcsa módon nálunk sok a postás – mondja Mándy, és leteszi a csészéjét, várakozik. – Mesélj valamit a gyerekkorodról… Hol születtél, klinikán vagy otthon? Miből éltetek? – A Gyár utcában születtem, oda került a nagyapám postásnak. Első élményem a két postásló volt, azokat mindig ájultan néztem… Ott sokáig laktunk… Az apám a városházánál dolgozott, elég szegény volt. Négyéves koromban aztán egyszerre gazdag lett. Rábízták a Nemzeti Színház felépítését. Így azóta sem épült fel a Nemzeti Színház. A Rákóczi út és a Múzeum körút sarkán volt egy telek, ott akarták felépíteni… Egyszer csak elvették tőle az engedélyt, megbízást, mindent. Pénzt nem tett félre. Nagyon nagy jólétből iszonyú nyomorba zuhantunk. Illetve, valami pénzt megtakarított, de azt lapokba fektette, gyereklapokat indított… A Gyár utca után jött a szállodakorszak… Nagy vándorlások kezdődtek… A második felesége révén újabb vagyonra tett szert, amit aztán nagyvonalú könnyelműséggel elpusztított. Apám újságíró volt, de nem dolgozott lapnál. Külső volt. Főleg az Esti Kurír-ba és a Népszavá-ba szokott írni. Írt ő verseket is a Kiss József-féle Hét-be. Később, negyvenöt után a Kassák-féle Új idők-be is… Érdekes társaság volt az apáméké. Feljöttek vidékről és berobbantak. Nagy kávéházi beszélgetések… Maguk sem tudták, mit akarnak, de annyi minden volt bennük. A bizonytalanság beárnyékolta a gyerekkoromat, de rengeteg izgalmat is adott. Szegény anyám volt a család rendes pontja. Állásba kényszerült. Az OTI-nál volt tisztviselő. Hozzá jártam vasárnap ebédelni, ő fizette a tandíjamat, amit aztán atyámmal együtt eltoltunk. Ötödik gimnáziumban nagy lázadás után fordulópont következett az életemben. De nem szociális okokból. A Bodográf moziban egyik délelőtt eldöntöttem, hogy nem megyek többet iskolába. Meguntam a savanyú pofákat. Eldöntöttem, hogy a reggeli folyosókat nem nézem tovább. Akkoriban a Hotel Adriában laktunk. Rengeteget olvastam. Ibsen-drámákat, nagy mennyiségben. – Családilag, társadalmilag mi határozta meg az életutadat? – A gyerekkor, a kiszorítottság. Még a Tisza Kálmán téren sem álltak szóba velem. „Ez nem jár iskolába, nem tudni, mi lesz belőle.” És az északi irodalom, Jacobsen és Herman Bang írásai. – Mondhatnál még valamit a szűkebb szülőföldedről? – A Gyár utca, de valójában a terek háromszöge. A Tisza Kálmán tér, Mátyás tér, Teleki tér. Ezeket nagyon szeretem, ide tartozom. – Álmodni szoktál? – Hogyne… Az álom rendkívül fontos. Ugyanazok az alakok tolongnak, akik ébren is körülvesznek, csak egy-egy hangsúly megcsúszik, ahogyan ez már az álomban lenni szokott. – Külföldön éreztél már honvágyat? – Keveset utaztam, de nekem már a Soroksári úton honvágyam van. Rettenetesen lusta vagyok… Az utazáshoz jobb nyelvtudás kellene, pénz és más alkat. – Ha nem itt élnél a Teleki tér sarkán, hol tudnál még élni a földön? – Pécsen tudnék, talán egy bécsi szállodában, talán Prágában. Talán… De ezek csak olyan feltevések… – Emberi lakhelynek mit tartasz ideálisnak? – Mindenki a maga törvényei szerint dönti el. Én egy időben nagy hajlandóságot éreztem egy másod-harmadosztályú szállodához. Európai szinten levő szállodára gondolok, de nem első osztályúra, mert az kínos. Ez nem rossz életforma, azt hiszem. – Ez, gondolom, gyermekkori nosztalgia? – Biztos… Furcsa, hogy ez számunkra, úgy értem, magyarok számára, teljesen reménytelen. Végül is, lehetnének szállodáink, ahol az ember lakhatna. A presszókat is nagyon szeretem, ez alapkérdés. Sokat dolgoztam ott. – Hogyan kell élni az embernek? Mit kell csinálni az életben? – Hát azt nem tudom… Ha az ember felismeri a saját tulajdonságait, törvényeit, akkor azon belül kell kialakítania az életformáját. Csak igyekezni nem szabad, Erőltetni valamit. Az ember lehetőleg ne kerüljön számára idegen kényszerhelyzetbe. De a saját életéből azért a maximumot hozza ki. – Vannak beteljesületlen vágyaid, terveid? – Miután a szállodáknak vége, csak lakhelyre vágyom. – Lakásod van… – Az van… Szerettem volna futballista és karmester lenni, de ezek nem teljesültek. A Tisza Kálmán tér B-csapatába igyekeztem bekerülni, de ez nem valósult meg. A másikat meg sem próbáltam. A futballhoz azért valamelyest értek. Azelőtt, ha egy játékos kijött a pályára, nagyjából megláttam, hogy mi van benne. – Gondolom, ha az utcán ment egy ember, abban is megláttad nagyjából… – Igen, az ember úgy rászagol. – Elégedett vagy? – A jó ég tudja. A munkámmal? Azzal az ember soha. Egyébként szinte igen. Olyan rémületes és bizonytalan gyerekkorom volt, hogy ahhoz képest némileg megnyugvás a mostani életem. – A szorongást mint érzést ismered? – Nagyon. A gyerekkorból jön, de sok minden egyéb is kapcsolódik hozzá. Talán ezért sem merek utazni… Elveszettség, bizonytalanság. – Mit vennél, ha nyernél egymillió forintot? – Gőzöm sincs. Nagyon szomorú… Az ember lázasan kapkod, de nem tudja, mit venne. Szerencsére ez a veszély nem fenyeget. De kellene lenni egy alapvető vágynak… Néha álmodom egy kertes házról. Nem vagyok természetbarát, de egy kert, ahol járkálhatnék, jó lenne. Ez a kocsi is meghaladta minden vágyamat, eszembe sem jutott volna soha. – Milyen kocsitok van, R 16? – Hogy R lenne? Nem tudom… – Úgy értem Renault? – Nem tudom… Olyan kis gömbölyű, kicsi… – Zastava? – Azt hiszem… A feleségem vezeti, én csak az ajtaját tudom kinyitni, ha formában vagyok. – Mondj egy pénzösszeget, annyit, amennyit te összegnek tartasz! – Valamikor fogalom volt egy húszas. Az azóta több okból megemelkedett. Azt hiszem, tízezer forint már egy pénzösszeg. A húszas már csak szimbolikus jelentőségű. – Melyik a kedvenc ételed és az italod? – Várj csak… A bécsi szelet volt, amíg nem lett ennyire papírvékony. És az erőleves. A Hungáriában Szécsi Margittal szoktunk enni. A feketekávé, azt hiszem, nem tartozik ide. A vörös bor talán. Ebéd után… Megkínálhatlak borral is? – Ha nem édes. – Megsértesz. Soha nem iszom édes bort. Mándy feláll, villanyt gyújt, kimegy. Magamra maradok. A szomszéd szobában hangosan ketyeg egy óra. Figyelmeztető kattanások. Jön a bor. Fehér, száraz. Felemeljük a poharakat. Nézzük egymást, iszunk. Mándy tizenhét évvel idősebb nálam. Mi az, hogy Hotel Adria? Mi az, hogy Bodográf mozi? Mi az a Bodográf? Név? Egy műszer neve, vagy a mozisé? – Iván, mi az a Bodográf? – Nem tudom… Az volt annak a mozinak a neve. Letesszük a poharakat. Mándy néz rám, nem érti, hogy mit akarok a Bodográffal. Én sem értem. – Hánykor fekszel le? – Úgy éjfél felé, mivel viszonylag korán kelek… Fél hétkor. – Az életedben volt valamilyen nagyobb fordulat? – Ez volt, az iskola otthagyása… A házasság természetszerűen. De korábban még az első novellám megjelenése, ami igen rossz volt. Látogatásom Schöpflinnél, az akkori Franklin Társulatnál. Mindig ráért, pedig Schöpflin volt, és én még kezdő, fiatal író sem voltam. Döntő élményeim közé tartozik a mozi. Nem mint filmírónak, hanem mint nézőnek… – Sportoltál valamit? – Nem, semmit… – Urbánus léleknek tartod magad? – Ez a kérdés bennem még nem merült fel. Ezt rábízom a környezetemre és a kritikusokra. De alapvetően városlakó vagyok. – El tudnád képzelni, hogy a foglalkozásod nem írás, hanem valami más? – Sajnos, nem. Vagy nem sajnos. De nem. A kiszorító játék alapján. Minden egyébből kiszorultam. Esetleg vágó szeretnék lenni, de nem komolyan. Az írásban is az elhagyás művészetét tartom a legfontosabbnak. Képzeletemben a vágó egyedül ül egy szobában… De ez nem így van, mert mellette ül a rendező. – Az író közéleti szerepléséről mi a véleményed? – Akinek erre hajlama van… Nekem semmi hajlamom sincs. – Mikor írsz és hol? Megérinti az ovális ebédlőasztal szélét: – Reggel, ennél az asztalnál, vagy eszpresszóban. Kézzel. – Könnyen írsz vagy nehezen? – Nehezen. – Hány órát dolgozol egyfolytában? – Kiszámíthatatlan, hogy meddig meredek a cetlikre. Az írás konkrétan talán fél óra. De előtte és utána sokáig ülök a kézirat előtt. – Min dolgozol most? – Egy elbeszélésen… Elég régóta. De mi az, hogy régóta? Iszaak Babel három és fél évig írt egy másfél oldalas novellát. – Miről szól a mostani novellád? – Egy öreg tábornok álmait írom, aki most éjjeliőr. A régi csatákat éli. Moziba jár csatákat nézni. Végül eltűnik a film vásznán. – Ha nem írsz, mit csinálsz? Van valamilyen kedvenc tevékenységed? – Nagyon szeretek nézelődni, ácsorogni. Moziba járok, meg aztán olvasok is. – Kirándulás? – Olykor, a hegyekbe. De oda a feleségem miatt… Beszélgetéseket szeretek hallgatni az eszpresszóban, a tereken, az utcán, mindenhol. – Sikeresnek érzed eddigi pályádat? – Bármit mondanék, riasztó lenne. Talán nem tűnik egészen leverőnek. – Mennyit jelent számodra az élmény? – Rengeteget. Anélkül nem lehet létezni. Ehhez még csak alkotónak sem kell lenni. Az ember életében az élménynek átütő szerepe van. – Mi a véleményed a prózaírás új útjairól? – Mire gondolsz? – Például a francia új regény… – Inkább az amerikai prózát szeretem. Az dúsabb, igazabb. A francia kicsit spekulatív, ami nem feltétlenül baj, de nekem némiképp idegen. A húszas évek szovjet prózája is nagyszerű volt. – Az ember egyszer csak elkezd írni. De az alkotómunkát mindig megelőzi egy döntő élmény. Valami, talán még a gyermekkorban. Nálad…? – Egy jelenetre emlékszem. „Egy ember elaludt”… Mi fejeltünk. Egy csavargó átment a téren. Lefeküdt a padra és elaludt. Eltűnődtem azon, hogyan élhet, mi lesz vele? Ez az első novellám. Lényegében ugyanaz, amit azóta is írok. A táj és a kellékek lényegében készen álltak. Később azóta a napilapokba olyanforma novellákat írtam, mintha egy öreg újságíró találta volna ki. Ha egy fiatal írótól olyan novellákat látnék, mint amilyeneket én írtam jó néhány évig, eltanácsolnám a pályáról. Hála isten, a Tisza Kálmán tér erős élményanyagot adott, és azt nem tudtam kihagyni. Sok bajom volt a hagyományos novellával, azzal, hogy egy novellában feltétlenül történni kell valaminek, és van eleje, közepe, vége. Ezzel rengeteget vesződtem, mire rájöttem, hogy nem feltétlenül ez a döntő. – Beszélhetünk alkotók és írástudók felelősségéről? – Erről mindig beszélhetünk. Az írástudóknak a saját mesterségüket kell elsősorban érteni, és azt kell tisztességesen végezni. – Az író társadalmi helyzetét milyennek látod s helyét a közéletben? – Azt hiszem, elég szerény szerep jut az írónak. Nem hiszem, hogy túlságosan törődnének vele. – A generációd helyzetét milyennek érzed? – Nem teljesen vigasztalan. A fiatalok megbecsülik, amit például a költészetben Nemes Nagy Ágnes neve jelent. De nem akarok nevekkel dobálózni. Egzisztenciálisan nagyon szerény, de normális helyzetben élnek. A napi gondoktól mentesültek. – Melyik a kedvenc hősöd, akivel esetleg azonosulsz? – Az ember némiképp majdnem minden figurájával azonosul. Legrokonszenvesebbnek nekem Csempe Pempe tűnik, naív, de törhetetlen hite miatt. – Mit gondolsz, a jövő mit tartogat neked? – Remélem, még nem zárult le az élet, még vannak lehetőségeim. Remélem, még utazni is fogok, ami minden frászával együtt nagy lehetőség és kísérlet. Talán látok még egy igazi, jó magyar válogatottat. – Kijársz a meccsekre? – Most már nem. – A magányt ismered? – Gyerekkorom óta. Egyrészt mint érzést, de valóban rengeteget voltam egyedül. Ültem a szállodai szobákban és vártam. Feltehetően csak elfogadtam. Valószínűleg nagyon riasztó volt. Egyébként igen gyakran vagyok egyedül, de ez olyan magány, ami feloldható. – Tudod, mi a halálfélelem? – Nem tudom. Csak az életfélelmet ismerem. Tele voltam különféle félelmekkel. Nem szeretnék meghalni. Ami körülöttem van, azt mindennel együtt vállalom. De a betegségektől félek és a fizikai gyötrelmektől. – Mit csináltál a háború alatt, hol éltél? – Nagyrészt Pesten voltam, különböző kórházakban. Ez apám zseniális művelete volt. Ő vitte be a különböző iratokat a katonaságnak, hogy beteg vagyok. De mindez óriási idegfeszültséggel járt, féltem, hogy egyszer mégsem sikerül a dolog. Egyetlen sorozáson voltam. Ott alkalmatlannak minősítettek. Később mindig megtudtam, ha sorozásra készülődtek, és akkor befeküdtem a kórházba. Az apám meg bement a bizottság elé, és az ifjúsági regényemet letette az asztalra: „Iván fiam ezt küldi a hazának.” Óriási elhitető erő volt benne. Vagy ki kellett volna végezni, vagy el kellett fogadni, amit mondott. Én szív és tüdőt jelentettem. Eleinte a János kórházban feküdtem, majd az ostrom alatt a Csengery utcai Charité kórházban voltam. Ott ismertünk egy orvost. Bent is rémes volt, razziák voltak. – Édesapád egyénisége nem hatott rád nyomasztóan? – Nyomasztott, de csodáltam. Nem félt semmitől, és soha nem gondolt a következő napra. Az ő látványa mozdított engem a rendezettebb élet felé. – Nélkülöztél vagy szenvedtél eddigi életedben? – Sokat nélkülöztem… A szállodák között volt egy periódus, amikor a Pongrác úti lakótelepre ingyen beengedett bennünket a gondnok. A földön aludtunk, kabátokon. Lírai pillanatban mondhatnám mesebeli nyomornak is, de egyáltalán nem volt mesebeli. – Voltál életveszélyben? – A háborús időszakban, a razziák alatt, mivel nem tűntem különösképpen betegnek. Hozzátehetem, hogy nagyon féltem, de nem a haláltól, hanem az odáig vezető úttól. – Hiszel a barátságban? – Feltétlenül. Mindamellett nekem nem voltak nagy barátságaim. Még akkor is hiszek a barátságban, ha meglazulnak, vagy tönkremennek. – Gyűlöltél már valaha valakit? – Hogyne, persze. A gyűlölet jó… Az íráshoz sok mindent hozzáadhat. – Vannak ellenségeid? – Nem hiszem, de ez nem jelenti azt, hogy nincsenek. – Érzel magadban valamilyen hiányt? – Persze, persze… Többet kellene mozogni, a szó szoros értelmében. Isten őrizz, hogy az írói szűk valóságot értsék ezen, de meg kellene nézni egy Teleki teret Párizsban és Londonban. Ez nem jelenti azt, hogy megírnám. Nagyon érzem magamban az ázsiai lustaságot. Hogy ezen mit értek, nem tudom pontosan. De mint gyűjtőfogalom… – Milyen a közérzeted? – Egészen elviselhető. – Szenvedélyeid vannak? – Nem, azt hiszem, nincsenek. Az írás nem értendő ezalatt. Szűkebb körben szeretek kószálni szenvedélyesen. A mozit sem merném szenvedélynek nevezni. Kávét iszom, sokat, de nem azon a fokon, amit szenvedélynek lehet nevezni. – Látom, televíziót is vettél… – Sokszor hetekig nem nyitom ki. Szeretném kinyitni, de ő nem hagyja. A televízió nagy lehetőség. A tévétől illik irtózni, de én nem irtózom tőle, csak nem hagyja magát eléggé szeretni. Jól megnézem Mándy Ivánt. Lehetséges, hogy mégis zsilettel borotválkozik? Meg kellene kérdezni. Félreértené… – Milyen újságokat, folyóiratokat járatsz? – Nem… Soha nem járatok lapokat. De azért olvasok. Olykor megveszem. Egyetlen a Rádióújság, az jár. Régen sokat dolgoztam a rádiónak. Ez volt az indítéka, aztán megmaradt ez az újság. – Kártyázni tudsz? – Nem. Ehhez furcsa módon semmi érzékem nincs. A legprimitívebb játékot sem tudom megtanulni. – Hiszel az emberiség haladásában? – Nem a legjobb úton látom az emberiséget. De mivel mégis életben kell tartani magamat, megpróbálok hinni. – Gondolkodtál már azon, hogy a tér miben helyezkedik el? Túl a kozmoszon mi van? – Nem… Csak valami kíváncsiság és iszonyat tölt el. Inkább elveszettség érzését kelti bennem. Nagyszerű kísérletek folynak, de mivel inkább a földön tartózkodunk, itt kellene berendezni egy elviselhető életet. – Mi a véleményed a munkáról? – Ad egy bizonyos tartást az embernek. Odáig nem szabad fajulnia, hogy elviselhetetlenné váljon. – Sok szó esik mostanában a fiatalokról. Te milyennek látod őket? – Sokáig nyomon tudtam őket követni, de az utóbbi időben kevésbé. A Vera fiatalságát még igen, azt ismertem is. A mostaniak? Sokszor azt hiszem, egészen mások az alapvető tulajdonságok, szinte mintha egy másik bolygón élnének. Riasztóan romantikusak a lelkük mélyén. Sokszor a kereszténység kezdő korszakára emlékeztetnek. Közben, attól félek, alig várják, hogy ők töltsék be azokat a helyeket, amiket az idősebb nemzedék foglal most el. A lelkük mélyén azért talán öregek, spekulatívak. Ezek csak feltevések… – Van olyan filozófus vagy irányzat, ami közel áll hozzád? – Nem, semmi… Ezt nem könyvelem el erénynek, mert illett volna némi érdeklődést tanúsítani a filozófia és a természettudományok iránt. Ebből meg lehetne konstruálni az öntudatos műveletlenség eszményét, de erről lemondok. – Pécshez milyen emlékek kötnek? – Nagyszerű légkört találtam ott. Szellemi áramlást. Meg mindenféle áramlást. Állandóan az utcán csatangoltam. Lehorgonyoztam a Széchenyi tér sarkán, és mindenkivel találkoztam. Főleg 1947-ben. Néha-néha úgy érzem, életemben az volt a nyár. Nagyszerű hely volt. Ott volt a Sorsunk. Annyi szeretettel, tapintattal tudtak törődni az emberrel. És Csorba Győző, amellett hogy nagyszerű költő, az egyik legnagyobb szerkesztő is. Nekem rengeteget jelentett. Pécset néha világvárosnak éreztem. Ez a pesti kötődésemen nem ront semmit. Itt, ha az éjszaka közepén letesznek valahol, bárhová eltalálok, bárkihez. – És a nők? A nők mit és mennyit jelentenek az életedben? – Tudod, volt egy nagybátyám, aki semmi egyébbel nem foglalkozott. Állítólag az úszósportban volt valami szerepe, de lényegében semmi egyébbel nem foglalkozott, csak a nőkkel. Korán meghalt. Én tisztességesnek éreztem az életét. Szép szenvedély. Ilyen töretlenül én nem mertem vállalni, mivel ezzel-azzal mégis foglalkoztam közben… De valamiképp a legtöbbet jelenti. Nagyon sokat tud segíteni az emberen egy nő, és nagyon sokat tud ártani is. Nagyon tudnak elmesélni, annyi minden összegyűlik bennük. Primér formákban. Ezek szép mondatok, de a döntő élményt mégsem ez adja velük… Tényleg a legtöbbet jelentik nekem. A nőkön belül egészen külön helyet foglalnak el az életemben a presszósnők. Talán, amiért korábban mindig oda menekültem áldatlan családi helyzetemből, ahol, hogy sematikusan fejezzem ki magamat, otthont találtam. A presszósnők uniformisától egy időben úgy elájultam, mint régen a cselédek és varrólányok a katonaruhától… A bezárt Hungáriából az egyik presszóslány a Lukács különlegességi cukrászdába került. Szörnyű név, ugye? Egyébként jó hely, második otthonom, de a lány nem tudta megszokni. Véletlen bementem. Észrevett: „Mándy úr, igyon meg velem egy kávét a Hungária emlékére” – mondta és sírva fakadt. Így a honvágyat és a hazaszeretetet még nem láttam megnyilvánulni. Mikes Rodostóban. Nem jut eszembe több kérdés. Iszunk egy kis bort. Embereket emlegetünk, írókat. Nézem az ovális ebédlőasztalt, a pálmát az ablak előtt s a vak televíziót. Már az ajtóban vagyok, amikor kiszakad belőlem a kérdés: – Iván, mivel borotválkozol? – Zsilettel… Késsel felmetélném magamat. Zsilettel jó borotválkozni. Szeretek szappanozni… A fürdőszobában egyébként biztonságban érzem magam. Ott nagyon szeretek lenni. Így Mándy. Az ajtóig kísér. Az utca már sötét. Esik. Áznak a kőangyalok.
1971 |