Ladányi MihályHol van már az a Ladányi, aki belső lázaktól űzötten örökké vonatra szállt, s átrobogott az Alföldön, a Dunántúlon, a Duna–Tisza-közén, és hitte, egyszer csak megérkezik valahová… Hol van már az a Ladányi, aki bízón édes álomra szenderült a vonatok gyomrában, s azok valósággal megemésztették… Hol van már az a Ladányi, aki nyugodtan elaludta az átszállásokat, mert bízott a vonatokban, a robogás és a célba érés törvényében… Hol van már az a Ladányi, aki vasúti klozettokban kezdte a reggelt, vizelt, mosdott, borotválkozott, s a MÁLHÁZÓ-ban tartotta ingjeit… Hol van már az a Ladányi, akit a felcsinált lányok a szerkesztőségek pénztáráig követtek, s eret vágtak rajt, ahogy lehetett. Hol van már az a Ladányi, aki a társadalmi forradalmat úgy élte át, mint a legszebb vallásos ünnepet, s a hangja őszinte zengésével felhívta a figyelmet a művészek és munkások közös kórusára… A Dob utcában lakik, szabadúszó. Egy szoba konyhás lakása van. Kicsit kopasz, kicsit olyan, mint a holdvilág. A függőfolyosón áll, s a karjában két gyermeket tart. A nagyobbik kétéves, a kisebbik tíz hónapos. Nem köszön, helyette a lányához fordul: „Gabriella, mit írt a Lenin bácsi?” – „Az empirociciizmust” – vágja rá a tudós kislány. A szoba valójában gyerekszoba, családi menedékhely. De vidámak, színesek a falak, a lámpaernyőket szalmafonatú zsomborfedél helyettesíti, egyiken egy játékzebra is áll. A falon rajzok, plakátok, bicikliző majom, oroszlán, fülesbagoly. Néhány kép, Bornemissza László Sárga nap című zománckompozíciója, s odább egy Vasarely-plakát. Egy pillanatra bejön Ladányi Mihály felesége, bemutatkozom. Kimegy, ülünk, játszunk a gyermekekkel, nézzük egymást s a tárgyakat. – Abban a kis tulipános ládában mit tartasz? – fordulok Ladányihoz. – Az írógépemet összehajtogatva… Zálogcédulákat – válaszolja. Ladányi Mihály 1934. február 12-én született Dévaványán. A mai napig nyolc könyve jelent meg. Művei: Az út kezdete (versek, 1959); Öklök és tenyerek (versek, 1961); Mint a madarak (versek, 1963); Mátra (TV-dokumentumfilm, 1964); Utánad kószálok (versek, 1965); Dobszóló (versek, 1967); A túloldalon (versek, 1969); Élhettem volna gyönyörűen (válogatott versek, 1970); Kedvesebb hazát (versek, 1971). Az Öklök és tenyerek című kötetéért 1963-ban József Attila-díjat kapott. Ladányi arcát figyelem… Felesleges… Ironikusan mosolyog. Mozdítok a fejemen, s a falra akasztott polcon egy könyvet pillantok meg a sok között: Malraux: A remény. – Lakik itt lejjebb egy ostyasütő, a Móser úr, menjünk le hozzá… – De miért? – Gyere csak, rendes pasi… Leereszkedünk a lépcsőkön. Móser úrnál a lakás csak alig-alig lakás, valójában műhely. A hálószobában, az asztal mellett éppen egy pirospozsgás, falusias külsejű fiatalemberrel tárgyal. Nem értem, miről folyik a szó, Móser úr viszont tudja, hogy én író vagyok, hallott, olvasott, könyveket sorol. Ostyát is kapunk több csomaggal. Később a lakásban azt morzsolgatjuk a bor mellé. A lakásban, mondom. Igen, a lakásban, a költő dolgozószobájában… Ladányi Mihály dolgozószobája a konyha. Polc edényekkel, gáztűzhely, vagy valami hasonló. Paprikafüzérek, tányérok, bögrék, fűszeres ibrikek. A fal szabad részén egy Goya-plakát a bikaviadalról, s a szomszédságában egy Che Guevara-kép. Ez is plakát nagyságú. Különös konyha. Az asztalon kockás abrosz, az abroszon egy üveg csemői bor. Nehezen szólalok meg: – Emberi lakhelynek mit tartasz alkalmasabbnak, a falut, vagy a várost? – Valamikor A. G. újságírónál laktam, aki szintén hipochonder. A takarítást úgy oldotta meg, hogy időnként lakástalan lányokat fogadott be. Velük kellett megosztanom a kis szobát. Így délután még soha nem tudtam, hogy kivel fogok aludni éjszaka. Ez ilyen éjjeli menedékhely volt. Az éjjel mélye, a lipótvárosi éjjel mélye… Most itt lakunk… – Úgy tudom, van azért vészkijáratod a Dob utcából… Azt hallom, vettél valahol az Alföldön egy darabka szőlőt, tanyával? – Cegléd mellett, Csemőn megvettem 400 négyszögöl szőlőt egy présházzal. Csemő kilenc kilométer átmérőjű község, mindenütt szőlők, gyümölcsösök. A csemői tuszkulánumot tulajdonképpen mérgemben vettem… Májusban bemegy az ember a boltba, és nyolcvan forint egy kilogramm paradicsom… Egy mázsa primőr paradicsom áráért vettem a csemői birtokot. A csemői iskolaigazgató kérdezte, hogy nem akarok-e szőlőt venni… Eszembe jutott minden keserűségem… Milyen rossz borokat kell innom… Most ott van ez a szőlő… Öreg, de vidáman terem. Van egy csomó gyümölcsfa, tizenöt meggyfa, huszonöt szilvafa… Nagyon szeretek dolgozni, nagyon szeretem a kétkezi munkát. Nemrég egy tenyérjós megnézte a kezemet, és azt mondta, hogy igazában képzőművészként futottam volna ki magamat. A földművelést is nagyon szeretem. Itthon a villanytól a cipőig mindent megjavítok. Csemőn minden megterem, zöldbabtól kezdve minden, ami a családnak kell. A kölykök is imádnak ott lenni. Városban éppen olyan problematikus gyereket tartani, mint kutyát. Az idegbaj a tűzfalaktól van, még a huliganizmus is. Ugyanolyan rossz itt gyereknek, mint akár kutyának vagy lónak lenni. – Milyen a szabadúszó költő életformája, milyenek a lehetőségei? – Nekem a világon semmi problémám sincs, mert én előre dolgozom mindig. Előre kalkulálom a jövedelmemet. Egyedül arra kell vigyáznom, hogy ne vegyek fel kényelmes életstílust. Nem egyhetes terminusokban, hanem hónapokban kell gondolkodnom. Megőriztem a régi tulajdonságomat, hogy gátlástalanul mindent megírok, legfeljebb nem adom le. Az ember feltétlenül ír olyan dolgokat, amiket a hétköznapi élet nyom az orra alá… A feleségem időnként megpróbál rábeszélni, hogy menjek állásba. De ha lapnál dolgoznék, kevesebbet írnék. Jobb ez így nekem. Teljesen elégedett vagyok a lehetőségeimmel. – Írásra a reggeleket vagy az estéket tartod alkalmasabbnak? És egyáltalán hol írsz? Bárhol, vagy csak egy meghatározott asztal mellett, a megszokott környezetben? – Én akkor szeretek írni, amikor süt a nap. Itt most kényszerítő körülmények között élek. Egyébként korán kelek, mint a parasztok. Amikor a kakasok kukorékolnak. A nyár közepén négy órakor, augusztusban öt órakor kukorékoltak. A nyári munkám úgy alakult, hogy ébredés után egy-két órát dolgoztam a csemői szőlőben. Utána jó, bőséges reggeli következett, úgy hét óra tájban… Reggeli után olvastam, és úgy kilenc-tíz óra tájban elkezdtem a munkát. A derűs táj és a kellemes vidék nagyon inspirált a munkára. Persze, a családi állapotok nem kedveznek az írói munkának. Most azért álltam át az éjszakai munkára, mert nekem az kell, hogy hat-nyolc szabad órát lássak magam előtt. Ha közben a gyereket meg kell etetni, nehéz… Ez nagyon egészségtelen, és az embernek más gondolati vannak éjszaka, mint nappal. Estére az emberben összehalmozódik egy csomó fáradtság. A keserű verseim oda vezethetők vissza, hogy Budapesten éjszaka kényszerülök írni. Egyébként, ha éjszaka kettőkor fekszem le, akkor is felébredek hajnali négykor. Nappal állandó önkontrollban élek. Figyelem, hány kávé ment belém, mert estére kell tartogatnom magam. Ha nem munkával fejezem be a napot, borzasztóan sajnálom… Itt a konyhában írok, nincs helyem másutt. Különböző módszereket találtam ki, hogyan indítsam meg a motort. Elkezdek olvasni egy ismeretlen nyelvű szöveget, s a zenéje bepergeti a motort. A másik módszerem, hogy az újságra leteszek egy vonalzót, s a vonalzó két oldalán kilógó szavakkal elkezdek játszani. Jó módszer az is, ha az üres konyhaasztal előtt ülök, és nem csinálok semmit. Ez a semmittevés olyan ellenmérget termel bennem, hogy elkezdek dolgozni. – Rendszeresen dolgozol? – Minden éjszaka. A családomnak rengeteg haszna van abból, hogy a semmittevést nem bírom elviselni. Például én főzök itthon. – Min dolgozol most? – Most adtam le Egyik kiegyezés sem című kötetemet, 1973-ban megjelenik. Közben dolgozom egy Békés megyei szociográfián, címe: Békétlen Békés. Alcím: A megoldatlan állapotok rajza Békés megyében. Például, ha letelepül egy ipari üzem és kiképzi a munkásokat, a téesz izgatottan várakozik. Aztán elviszi őket, mert kétszázzal többet ígér. Ilyen problémák tömege. – Első könyveid megjelenésének idején az irodalmi közvélemény hamar felfedezte benned a forradalmár költőt. A tíz évvel ezelőtti forradalmiságból, elveidből mit őriztél meg, mit hoztál magaddal a mába? – Ez egy olyan probléma, amivel mostanában sokat foglalkozom. Megpróbálom visszafelé… Most úgy találom, hogy a költészet maga egy kamaszkorabeli megrekedés állapota. Ez az egész énkultusz… A kamasz úgy érzi, őt támadja mindenki. A költő a kamaszkorban való megrekedés típusa. A kamaszkorral együtt jár egy csomó romantika. Nem tudja, hogy a világ nem arra vár, hogy ő megváltsa… Mégis végigcsinálja. Mindez olyan, mintha forradalmiság lenne. Ebben a fiatalkori forradalmiságban sok a szerepjátszás, a romantika, a hősi póz. Ami aztán a versekben fényt is kap. A költészet rendkívüli szuggesztivitása révén ez a hősi póz szépen fest. Aztán, ha az ember kicsit vénül, észreveszi, hogy nem minden úgy van, ahogy az az ifjúkori romantikus pózból látszott. Persze, távol áll tőlem, hogy a korábbi könyveimet leszóljam, de más dolog az, hogy egy motorbiciklit bemelegítés közben bőgetnek, és más, ha a motorbicikli az országúton egyenletesen halad. A funkcióját akkor tölti be, ha az országúton egyenletesen viszi az utasát, és ekkor sokkal kisebb a hangja is. Úgy gondolom, a forradalmár magatartás olyasféle, hogy az ember közösségben gondolkodik állandóan. Az egyéni érdekeinek föléje helyezi a közösségi érdekeket. Ebben az ügyben az egyenletes munka (akár legyen az művészi munka) sokkal többet használhat a közösségnek, mint a nagy berregés és a füst. Szép lassan átállítottam magamat. – Hangod újabban rezignált. Csalódtál valamiben? Csalódásod közéleti, társadalmi jellegű? – Nem látok sok különbséget az elmúlt húsz évben a társadalom és az emberek viszonyában. Nagyon sok esetben tapasztaltam azt, hogy akik az ötvenes években feljelentgették az embert, hogy egyéni érdemeket szerezzenek, azok most sem hisznek, de csatlakoznak, támogatják a politikát. Bérházban élek, kapcsolatom van az emberekkel, rengeteg tanulságot vonok le. Sajnos, az úgynevezett munkásosztály sok esetben követője a kispolgárságnak. Rossz véleményem van a kispolgári vircsaftról, ami berághatja magát a mozgalomba. – Mit tartasz mint író a legfontosabb feladatolnak? – Azzal le kellett számolnom, hogy én érvényes recepteket tudok adni a jövőcsináláshoz. Ezzel le kellett számolni! Az előző kor irodalmából nőttem ki, ahol a receptcsinálás divat volt. Ez tulajdonképpen alkímia. Egyetlen lehetőségem maradt: a mai állapotok feltárása. – Az írók között érzékelhető bizonyos nyugtalanság. Sokan úgy vélik, nincsenek még a helyükön, szeretnének lapot szerkeszteni, részt venni valamiben. Neked is vannak ilyen ambícióid? – Az író helyzetét nem az határozza meg, hogy melyik szerkesztőségben csücsül. Az író attól író, hogy szabadon felelősségtudattal leírhatja egy papírra a véleményét a korról. De nem a fióknak. Nem az írók hibája, hogy ez a lehetőség nem tökéletes még. Bizonyos fokon a hivatalnokok részéről van egy gyanakvás az írókkal szemben. Így aztán jön a stílusbravúr, és az, hogy az íróknak nincs íróasztaluk a szerkesztőségekben. Ez álprobléma. Mi kell? Papír, ceruza és demokratikus megjelenési lehetőség. Előfordulhat, hogy az író úgy érzi az egzisztenciáját biztosítottnak, ha a kenyerét valamilyen irodalmon belüli tevékenységgel keresi meg. Ezzel is a hasznosság látszatát lehet kelteni. Az ember szereti, ha önmaga előtt becsben állhat. Nem szívesen vallja be, hogy munkakerülő, vagy kevés munkával élő ember. Innen ered a háborgás, ami tapasztalható. Nem íróknak való feladat. Pótszereken élés. Olyan, mint amikor valaki cukorbeteg, és édesen szereti a teát, ezért szaharinnal issza. Sokan megkapják a fizetésüket, ha dolgoznak, ha nem, ez a kényelmes hivatalnokszemlélet az, ami időnként az írókat is elfogja. Végül egy lírai költő nem képzelheti el, hogy bekerül egy napilaphoz, és ott versekkel tölti meg a lapot. Arra gondol, hogy van ott egy fizetés, egy íróasztal. Kicsit öreg az irodalom, és az öregek léttől való félelme van bennük. Hiányzik az a kamaszos energia, hogy egy farmernadrágban is lehet irodalmat csinálni. És itt van ez az öreg európai élet. Minden máshol történik, nem itten. És Európában minden balul sikerül. Ebben a világban él az ember, ez az elöregedett világ hat rá. – Véleményed szerint mi a költő és a költészet szerepe a mai társadalomban? – Nincs semmi szerepe egyetlen művészetnek se. Ebben nem a művészek ludasak… Ebben pesszimista vagyok. A kérdésnek ez egy olyan felfogása, mintha Petőfi azért ment volna el Segesvár alá, hogy harminc kozákot lenyakazzon. Másként kell felfogni, napi hatása nincs. Soha nem tapasztaltam, hogy a versnek gyakorlati haszna lett volna. Ugyanígy nincs a filmművészetnek. A közönség, a befogadóközeg élvezetvágyból közeledik ezekhez a művészetekhez, úgy olvas el egy verset, ahogy kitölt egy pohár italt, és nem arra gondol, amikor a versnek nekifog, hogy egy világgal ismerkedik, s az ugyanolyan fáradsággal jár, mint egy turistaút. Mindenben ez a kényelemszemlélet tapasztalható a társadalomban, ugyanez a művészetek körül is. De ez mindig csak féligazság. Mert ha egy szerkesztő magáévá teszi ezt a szemléletet, hogy mindegy, mi kerül bele, abból baj lesz. Ezt az álláspontot nem kell elfogadni. Valamit tenni kell. Én például előszeretettel alkalmazom azt, hogy disznó szavakat írok bele a versbe. Ha csak azért vette le a polcról a könyvet, hogy vakarózzon felette, lepődjön meg, amikor csokoládéevés közben az a szó kerül eléje, hogy szar. Olvasóellenes dühömben írom a nyers verseket, amiket néha kiírok magamból. Elképzelem azt az öregasszonyt vagy bakfist, aki desztillált művészetre vágyik, és a tizedik sorba beleírok egy olyan szót, ami megharagítja. Az író az elvárásokat is érzi, amikor ír, és ezekre is reagál. Ki megalkudva, ki dühösen… – Milyennek érzed a generációd helyzetét? – Nincs generációm. Írógenerációm nincs, mivel szétszórt közegben élek, barátaim alig-alig vannak, így a generációm jelenlétét sem érzem magam körül. Ha háborúba vinnének, egy generáció kerülne egy lövészárokba, de ilyen behívóparancsok nincsenek. Nem látom, hogy a negyvenévesek valamilyen speciális helyzetben lennének az irodalomban vagy az életben. Sokan emlegetik a generációkat, de amit mondanak, a háború utáni nemzedékekre nem nagyon érvényes. Azt tapasztalom, sokkal szívesebben vagyok együtt a huszonöt éves Béres Attilával, mint egy-egy generációmbeli férfiúval. Ennek nyilván oka van. Úgy találom, generációm tagjai többnyire elpuhultak, egy-két ember ha akad, aki megmaradt a réginek. Generáció az én életemben nem adódott. Író barátaim nincsenek. Pedagógusok, egy-két festő. Más az ivócimbora és más a barát. A mai társadalom valahogyan nem inspirálja azt, hogy az embernek barátai legyenek. – El tudnád képzelni, hogy a foglalkozásod nem az írás, hanem valami más? – Sokféle foglalkozást el tudok képzelni magamnak. Meg tudnék élni mezőgazdasági munkából, holott azt mondják, nem rentábilis. Nagyon gyorsan meg tudnék tanulni bármilyen szakmát. A famunkák állnak hozzám a legközelebb. Mindkét kezemet egyforma értékkel tudom használni. El tudom képzelni, hogy nem írással keresem a kenyeremet, de akkor csak gyakorlati munkával. Ifjúkoromban a Nagykunsági Állami Gazdaságban lovász voltam. Az összes mezőgazdasági munkákhoz értek, palántázástól a szőlőig. Egyik munka sem büdös. Ugyanakkor frissebb sikerélményt ad az embernek, mint az írás. Jó-e, amit írt? Ha bever egy szöget, rögtön látja, hogy jól van beverve. A praktikusság iránti érzékem mindig megélhetést biztosítana nekem. Valamikor tanítottam, könyvtáros voltam. Egy idő után a szellemi foglalkozásokat meguntam. Viszont a lakásomat magam festem ki, s amióta városlakó lettem, semmihez nem hívtam iparost. Ha felrobbant a gázboylerem, beforrasztottam. – Ha nem írsz, mit csinálsz? – Körülnézek, hogy mit tudok csinálni a lakásban? Könyvespolcot ácsolok, bevásárolok, főzök… Nyílik az ajtó. Ladányiné Gabriellát átvonszolja a konyhán, s a toaletten megpisilteti. Zubog a víz. Várunk, nézzük egymást Ladányival. Amikor elvonulnak, újra megszólalok: – Úgy tudom, nagy utazó vagy. – Meglehetősen sokat megyek. Magyarországon nincs is olyan hely, ahol nem jártam. Elsősorban Magyarországon szeretek utazni. Ha külföldre megyek, azt nézem, hogyan élnek az emberek. Az épületek, romok nem érdekelnek. A csavargás szinte mániám. Néha az egy helyben élés depressziót okoz az embernek… Amíg nem voltam újra nős, addig azt csináltam, hogy kimentem az Emke sarokra, s amelyik pályaudvar felé előbb ment villamos, arra felszálltam. A vasúton kiválasztottam magamnak egy olyan helyet, ahol rég voltam, vagy sohasem. Paksot felfedezni van olyan, mint Kijevet. Ennek ellenére utazásaim az utóbbi évtizedben Erdélybe irányultak, mert van egy könyvtervem, amit szeretnék megoldani. Erdélyi szépmívesek… Esszé-riportok. Ebben a könyvben a mai romániai magyar szellemi életet próbálom feltérképezni. Ezt saját zsebemre csinálom, ahogy a Békés megyei szociográfiához sem kapok állami támogatást. Területenként járom be Erdélyt. Nagyon élvezetes munka. Mindig valamilyen munkakapcsolatot alakítok ki magam körül. Most például azon fáradozom, hogy a feleségem jól megtanuljon fényképezni, és segíteni tudjon nekem a munkámban. Újra nyílik az ajtó, s Ladányiné a kisebb gyereket is átvonszolja a konyhán. Túl az ajtón megpisilteti, zubog a víz. Visszavonulnak. Nézzük egymást Ladányival. Megszólalok: – Érzel magadban valamilyen hiányt? – Többet kellene olvasnom. Elmaradásokat érzek. Vannak problémáim, melyeken nem tudok segíteni, a körülményeim miatt. Éjszaka dolgozni nagyon rohadt. Van még egy dolog, amit hiányként vetek fel. Bármennyire is csinál az író ideológiát ahhoz, hogy a helyzeteket lefényképezi, felméri, nekem például egyre többet kell foglalkoznom azzal, ha valamire nemet mondok, tudjak valamire igent is mondani. Az elképzeléseimet karakterisztikusabbá kell tennem. Ma ez nem megy olyan romantikusan, mint a múlt században. Közgazdasági képzettség kell a jövőbelátáshoz. Tanulás, olvasás… Kielégületlenséget okoz például, ha látom, hogy sok ember a társadalomban nincs a helyén. De hiányzik a társadalomból az az erőállapot, ami a jobb híján pozícióba helyezett emberek helyére megfelelő embereket nevezne ki. Szerintem egy írónak alaposan be kellene avatkozni ezekbe a társadalmi problémákba. Szorgalmazni kellene a demokratizmust! Az emberekben van egy bizonyos közöny és gyávaság. – Ha lehetne, lemondanál valamelyik tulajdonságodról? – Néha sokat iszom, erről szívesen lemondanék, mert rendkívül szeretem azt az állapotot, amikor tiszta a fejem. Csakhogy az ember tudatára egész nap annyi minden rárakódik, hogy szükségét érzi valamilyen kábítószernek, görcsoldónak. A tévé-műsort nem nézem évek óta. Este leginkább megiszom egy üveg bort, ami után őszi ködben nézem a világot. Részeg még soha nem voltam, de szeretném, ha nem szeretném az italt. Nem szívesen ülök le írni, ha nincs az asztalon egy üveg bor. Ilyenkor sajnálom magamat, hogy húszéves írói működésem után, negyvenéves fejjel egy segédmunkás életszínvonalán élek. A saját értékemet ismerem. Van, aki negyedannyit tett, és tízszer olyan jól él, mint én. Sajnálom magamat. Ezt a sajnálatot akarom kiirtani magamból. Kint csengetnek. Hangok. Úgy tűnik, egy asszony érkezett a kisgyermekével. Bemennek a szobába. – Vannak ellenségeid? – Vannak, de szeretem őket. Azért szeretem őket, mivelhogy utálhatom őket, tehát indulatot kapok tőlük, és én indulatból írok. Az ellenségek gondoskodnak az indulatomról. Sok mindent tesznek ellenem, feljelentenek, akadályoznak a munkámban. Nyílik az ajtó, Ladányiné a szomszéd gyereket átvonszolja a konyhán, s az ajtó mögött megpisilteti. Zubog a víz. Várunk. Nézzük egymást Ladányival. Visszamennek. Csendesednek a csapok. – Gyűlöltél már valaha valakit? – Én általában megértő vagyok az emberekkel, még a hibáikkal is. A gyűlölet hiányzik belőlem. Arra is képes vagyok, hogy ha tudom, hogy ellenségem, mégis elcsevegek vele egy pofa bor mellett. Van egy képességem: a villamoson megismerem az embereket arról, ahogy a fogantyút fogják, tolakszanak… Tudom, kinek milyen a jelleme. Nem túlságosan érdekelnek az életkörülményeim, így nem érzem, hogy az ellenségeim veszélyeztetnek. Egy dolog érdekel: a lakásajtón belül normális állapotok legyenek. A barátaim ne csapjanak be, és én ne csapjam be őket. A lakásajtón kívül tudomásul veszem, hogy a társadalomban időnként bizonyos dzsungeltörvények uralkodnak. Ezeket figyelmesen kell kikerülni. Ennek következménye, hogy amióta a társadalmi mozgást figyelem, semmiféle meglepetés nem ér. – Hiszel a barátságban? – Hiszek és számítok rá. A barátaim, nagyon kevesen, tizenöt-húsz éve a barátaim. Nagyon sokat köszönhetek ezeknek a stabil barátságoknak. A kényes helyzetek az ember kopásával nehezebben emészthetők meg. Ilyenkor bizonyos kételyek felmerülnek: szükség van a barátokra. Létszükséglet, hogy az embernek néhány barátja legyen. Fontosabb, mint az ennivaló. – A nők, gondolom, többet jelentenek, mint a barátok? – A nők sokkal kevesebbet jelentenek. Egy ideig csodáltam őket, aztán rájöttem, felesleges. Mindegyik ugyanazt nyújtja. Nem hiszek az emancipációban. Nagyon kevés nőt láttam, aki komolyan vette társadalmi jogait. Nagyon szeretem a nőkben az anyát, azokat, akik már szültek. Ez átalakítja őket, másként viselkednek, akik felelősséggel gyermeket szültek, mint a nomád nők. A nők széplelkűségében nem hiszek, erős kételyeim vannak a nők érzékeny széplelkűségében, mivel a legtöbb szadistát nők között találtam. Élethelyzetekben fantasztikusan kegyetlenek tudnak lenni. Reális áttekintésre nincs türelmük, ösztönösen ítélkeznek. A saját gyarlóságukat elnézik maguknak, másokat annál jobban csepülnek. Mindenesetre én nagyon sokat köszönhetek a nőknek. Azt például, hogy lehúztak a hétköznapi életbe… Mást ne mondjak, két tartásdíjat fizetek. Vagyis nem engedték, hogy elszakadjak a valóságtól. Az persze rendkívül előnyös, hogy sok van belőlük, s ha az ember egyikben csalódik, mindig talál egy másikat, amelyik feltölti illúziókkal. Azt elmondhatom, jó napom van, ha szép nőket látok. Nem tudnék remete lenni. Azért megyek le az utcára, hogy szép nőket lássak. Egyszerűen, hogy elektromosságot gerjesszenek az emberben… Az a tudat, hogy az ember körül vannak. Ez az elektromosság hozzájárul az ember írói életéhez. – Mi a kedvenc ételed és italod? – A friss homoki borokat szeretem. A kedvenc ételeim pedig friss húsokból állnak. Általában csak húsokat eszem, különböző formában. Népi gusztusom van, a fűszeres ételeket szeretem, a paprikás, szaftos húsokat. Külföldi útjaimon is a helyi jellegű ételek érdekelnek. Egy jó helyi íz legalább annyira, mint egy rossz színházlátogatás. Az idegen városokat jobban megismerem a szagukról, mint az ottlakókról… Belaktam a szűkebb Balkánt. Néha rövid ideig egy-egy idegen városban jobban otthon vagyok, mint a saját hazámban. Aztán egyszer csak elkezdenek hiányzani a saját hazám kellemetlenségei, és hazajövök. Feláll, serpenyőt helyez a tűzhelyre. Nagy sistergés támad, biztató illatok párállnak szerteszét a szűk helyiségben. Ladányi néhány perc múlva nyírségi töltött káposztát tálal sült hússal. Eszegetünk, kortyolgatjuk rá a csemői bort. Főzni tud, a jelek szerint a borhoz is ért. Falatozás közben faggatom tovább. – Voltál már komolyan beteg? – Még soha életemben, nem ismerem a betegséget. Hála istennek… Vigyázok magamra… Kétségbeejtő lenne ilyen körülmények között egy betegség. A betegség szabad pályán katasztrofális. Semmi mástól nem félek, csak a betegségtől. Kezdetben több minden kikezdte az életemet, de a szabad természetben való munka, a hasznos tevékenység teljesen rendbe tette az életemet, egészségemet. – Álmodni szoktál? Vannak visszatérő álmaid? – Nem szoktam… Teljesen mélyen alszom. Nagyon keveset, négy-öt órát alszom egy éjszaka. Ha elkezdek álmodni, akkor már baj van az egészségemmel. Ha nyugi van, egyik percről a másikra frissen ébredek. A szakkönyvekben is utánanéztem, miért nem álmodok… Biztosan álmodok, de nem emlékszem rá. Az élet kényszerített rá a rövid alvásokra. Megtanultam jógázni, és percek alatt, önhipnotikus módszerrel elaltatom magamat. Elalvás előtt lezárom a napot. Visszapergetem az eseményeket, és arra igyekszem, hogy megoldatlan, lezáratlan ügyem ne maradjon. Ez a módszer nagyon alkalmas arra, hogy az ember ilyen lehetetlen körülmények között is dolgozni tudjon. – Mit vennél most, ha nyernél egymillió forintot? – Nagyon hülyén elverném. Nem tudnék többre menni vele, mint a havi jövedelmemmel. Egy kocsira nagy szükségem lenne, hogy a Békés megyei szociográfiát befejezzem. Így is előbb-utóbb kell. Azt hiszem, hiányokat pótolnék. Fiatal íróknak befizetnék például egy albérlők házára. Semmiképpen nem igyekeznék ebből magamnak jobb, elegánsabb életet kialakítani. Nagyon jól tudom, hogy az én művészetem az életforma függvénye. Ha jómódba kerülnék, befejezném a pályát. Így aztán nem költöznék fel a Rózsadombra, de egy lakótelepre sem, a kerületet sem hagynám el szívesen. Tulajdonképpen nincs is szükségem egy ilyen lottónyereményre. Egyszer volt egy négyes találatom, de a szelvényt elfelejtettem bedobni. – A szorongást mint érzést ismered? – Különösebben nem… Egy időben féltem a hatósági tisztviselőktől. Mostanában abszolút semmi szorongásom nincs. Keserűség is csak akkor fog el, ha úgy fekszem le, hogy nem dolgoztam. Az ilyen rossz nap, semmiféle kielégülése nincs az embereknek. – Voltál életveszélyben? – Voltam egyszer-kétszer… 1956-ban átmentem a Szabadság-hídon. Az egyetemről hazafelé tartottam… A pesti hídfőnél pufajkás nemzetőrök füstölögtek. Valószínűleg gyújtógolyóval lőttek beléjük. Már nem éltek. A Gellért-fürdő bejáratával pontosan szemben, a híd bal oldalánál fegyveresek közeledtek… Nagyon álmos voltam, három napja nem aludtam. Szembefordult velem egy géppisztolyos katona, és hirtelen felötlött bennem, hogy mit csináljak? Beugorjak a vasszerkezet mögé, vagy menjek tovább nyugodtan. Mentem. Nem lőtt. Akkoriban maradhatott abba a lövöldözés. Azért nem tanultam meg úszni, mert 1945-ben egy légógödröt ástunk az udvaron apámmal. Egy kétfedelű felderítő repülőgépről lövöldöztek, és bombát dobtak le ránk. A légnyomás beledobott egy vályoggödörbe, ami tele volt vízzel. Ha az apám ki nem húz, ottmaradok. Az volt a szerencse, hogy tőlünk öt méterre esett le a bomba, de nem robbant fel. Ezután nem vágytam tóban fürödni, máig sem tudok úszni. Hajón nem szívesen utazom, inkább repülőgépen. A vizet csak fürdőkádban szeretem vagy szódavízként… – Kártyázni tudsz? – Nem tudok, sajnáltam rá az időt. A sakktól is. Gyermekkoromban sem játszottam semmit. Nem a játék, hanem a lényeg érdekelt. A költészetben ezért nem érdekel a forma. Általában sajnálom az időt az ilyen ügyektől. Lehet, hogy szegényebb lettem vele. – Mi a véleményed a családi életről és a család szerepéről a társadalomban? – Gyereket igazán csak akkor lehet szeretni, ha az ember maga neveli. Egy saját gyerek fantasztikusan kellemes tud lenni. Nagyon fontos, hogy az embernek gyereke legyen. A gyermeknek is megvan az az aranyos tulajdonsága, hogy általa, gyermeknevelés közben nem lehet szarrá válni. Más felelősséggel él, dolgozik az ember a társadalomban, ha gyerek közelében él. Másként alakítja a jövőjét. Nagy ösztönző a tehetetlen kis jószág, aki az emberre rá van bízva. A gyerek tényleg olyan, hogy az ember életének a görcsét feloldja. Nem véletlen, hogy több a válás azokban a családokban, ahol nincs gyermek. A házastársak között más a kapcsolat, ha gyerek van. Türelmesebbek egymáshoz, mert van egy türelmet próbára tevő gyerek. Óriási dolog, hogy az ember napja úgy kezdődik, hogy egy törpe meglovagolja, és kiveri az álmot a szeméből. Én például nagyon szeretem a törpéimet. Ha nem vagyok itthon, a lányom egész nap emleget. – Mit tartasz a legnagyobb hazai gondnak? – A legnagyobb hazai gond szerintem az érdektelenség, az, hogy az emberek cinikusak a társadalom menetével szemben. Szerintem ez az egy nagy hazai gond van. Nem érzik az emberek, hogy közösségben élnek, s az utca és a gyár az övéké… – Van olyan szó, íz, illat, ami nosztalgiát kelt benned? – Vannak. Például a szülőföld szó. A községem nem nagyon szeret engemet. Nem vagyok próféta a saját hazámban. Főleg a Békés megyei szociográfiám miatt. Pedig szeretem a szülővidékemet, sárba ragadt vidék. Szegény is… Ahol nagy a szegénység, ott az ösztönök nem a legszerencsésebben működnek. Szikes is… Borsod jobban a szívemhez nőtt, mint a szülőföldem. Három évig tanítottam Borsodban, Rudolftelepen. Életem egyik legszebb időszaka volt. Itt még az értelmiség is különb volt, mint a szülőföldemen. – Mondj egy ünnepet, olyant, ami számodra a legkedvesebb! – Semmi a világon… Általában mindennap dolgozom. Vannak jó napjaim, amikor süt a nap, jó idő van, ezek az ünnepek. Általában semmiféle tekintélytisztelet nincs bennem. Nem szeretem az ünnepeket. Azt sem tudom, mikor van a nevem napja. Különösebben semmit sem tartok számon. A társadalmi ceremóniák engem nagyon untatnak. Az emberek a saját életük eseménytelenségének enyhítésére találták ki őket. – Dévaványán kinek a házában laktatok? Miből éltek a szüleid? – Bérlők voltak általában… Az utóbbi években megvettek egy rossz házat. Bár ne vették volna. Apám cipész, bőrdíszműves, felsőrészkészítő, de jó ács és kőműves is! Az egész család ácsokból állt. Apám volt a legkisebb gyerek, és suszterinasnak adták. Rendkívül jó mester volt, vidám, megelégedett. Hatvanon felül van, de még mindig hajnalban kel. Anyám pásztorcsaládból származik, anyai nagyapám községi csordás volt, Tóth Mártonnak hívták… – mondja Ladányi Mihály, aztán bort önt a poharakba, iszik, és hátradől. Én is iszom. Egy konyhában ülünk, a Dob utca közepe táján. Szóval a belvárosban…
1972 |