Szeretkezéseink
Régi és új szerelmes-versek
Nagyfényű páva lépdel szívemben, |
vérem mezőiben, és arról énekel, |
van egy nő, egy nő, aki megölet engem, |
van egy nő, egy nő, ki megölhet bűntelen. |
|
A szeme színe dél, a szeme színe éjfél. |
Ő lépi ki időm, hamupercet fakaszt, |
hol minden egyszerre születik, hal meg és él: |
a hó elvirágzik, a virág elhavaz. |
|
Egyik melle napbölcső, másik holdéj csalitja. |
Egyikben születek, másikban meghalok. |
Ha majd mind a kettőt végtelenné nyitja, |
öröktől fogva és öröktől vagyok. |
|
Nagyfényű páva lépdel szívemben, |
vérem mezőiben, és arról énekel, |
van egy nő, egy nő, aki megölet engem, |
van egy nő, egy nő, ki megölhet bűntelen. |
|
|
A ligetben ma újra láttam
A ligetben ma újra láttam, |
vérszaggal terhes este volt. |
Csak állt a kopott kiskabátban, |
vérében haldokolt a hold. |
|
Felhuhogott egy ócska fegyver. |
A félelem szívemre dobta. |
Élet vagy halál? Szerelemmel |
néztünk a célzó csillagokba. |
|
|
Szilánkok, szögek
Szétforgácsoltad nyelvemet. |
|
tagolatlan ős-állat neszekkel |
|
|
Zsoltár
a rozsdás pengék, a fények, |
s mint a galambok, elülnek |
csak álmos hullám botorkál, |
szívemben akkor versz te fel, |
mint szúnyogdal, vízi zsoltár. |
|
És lassan fellüktet a föld, |
|
|
Hó hull vállamra
Hogy van az milyen tétova |
csodálkozás riasztott engem |
Megyek zuhogó szédületben |
|
virága kong mégis időtlen |
|
a tündökléstől sorra kigyullad |
Zúg az éj Bordái sípolnak |
|
maga dalol zuzzos füveknek |
Azt kéne mondanom szeretlek |
és tudom – nem mondom soha |
|
ez az egész télről tűzvészről |
Annyi az igaz az egészből |
magam vagyok mint még soha |
|
|
Hívogató
hova hullsz, hova szállsz, |
|
hova hullsz, hova szállsz, |
|
csak nézz rám, hajnalodj! |
|
hova hullsz, hova szállsz, |
|
|
Dal
Egyszer majd elmegyek hozzád |
mellemmel búvok melledhez |
s nem jövök el soha többé |
|
Maradj velem
Maradj velem még reggelig |
|
Mellém is fekhetsz Fekhelyem |
mert itt vagy puhábbra vetem |
Csönddel bélelem Boldogabb |
holdakat gyújtok mint a nap |
|
És hallgatok mert jól esik |
Mint csitul némul el a harc |
|
S már nem is kéne mondani |
Benned zuhog Bennem zuhog |
|
|
Magány
Szél ömlik, szél csikordul, szél – |
késő telek virágot falnak. |
csak ordasnak, veszett fiatalnak. |
|
Szívemben háborúság, harc. |
A vadság hadai seregelnek. |
Kinő a szerelem számon, a kihalt |
állatok metszőfogai kinőnek. |
|
ki magához kötözne engem, |
s én nyűgeim, arcom levedlem. |
|
De ím, ki hall is, magát tagadja, |
alkudozik, s hogy tetten ne érjem, |
szelídít: kegyelem kenyéren |
tart, hogy ne fussak a vadonba. |
|
Mert nincs kezem már, emberi arcom, |
a földön fekszem, követ harapva, |
állati szőr lep el, állkapcsom |
|
|
Szeptember
Üszkösödik az ég, ősz hull a fákról, |
elkékülnek az útszéli tüzek, |
a szerelem is elfullad, csupa zápor, |
de a fák még a szádtól füstösek. |
|
A nyár a földről lehámlik, mint a lélek |
a koponyáról, ha elalkonyul. |
Ráncosodik a levegő, mint az érett |
szilvák bőre, s a férges ősz lehull. |
|
Most kellenél, az akácos harákol, |
száz fa köhög, köpdösi a ködöt, |
ragályos csönd száll, e tébécés tájból |
nem futhatok el, csak ha megszűnök. |
|
Most kellene a meztelen varázsló, |
ki ellen bármily rettenet kevés, |
ki, ha itt vagy, emberré varázsolsz, |
s könnyebb az ősz, mint a megsemmisülés. |
|
|
Estétől hajnalig
Ha bénultság verné le szám, |
s némább lennék, mint a halak, |
hogy véremmel láthassalak, |
nyitott sebemmel, megvakultan |
tested világgá sikoltsam. |
|
Hajnal zuhan rád, pőre ing, |
alvó holdsarló, fénylesz. |
Köldököd kelő-nap-fészek. |
|
él bennem tested, felszakít |
|
|
Tenger vagy? Azért remeged |
Tengeri gyöngy, zöldel szemed? |
|
szépséged ne hullám-szavak, |
|
|
Egész testemmel énekellek, |
szememmel már nem is látlak, |
zsigerek zönögnek lágyan. |
|
lüktetnek bőrön, húson át. |
|
a testedre hangszerelt ének, |
hogy a mindenség belehal, |
|
|
Ha télütötten csügg a szám, |
némább leszek, mint a halak, |
|
hullámra hullám, vízre víz, |
|
a tengernek, téged énekeljen, |
a fénynek, terólad daloljon, |
ha én már végképp becsukódom, |
a némaság mélyére lefekszem. |
|
|
|
Madár repül a föld felett
Madár repül a föld felett, |
arcát, szelíd árnyát elejti. |
aki most magát elfelejti. |
|
Nyithatom, csukhatom szemem, |
mondhatom, Klára nincsen, elszállt, |
a nálam tisztább végtelen |
|
milyen, milyen furcsa madár az, |
ki így száll, ilyen fényteli |
napon, mint ahogy te szállhatsz |
|
árny nélkül, s az is, milyen arc, |
mit itt hagysz, milyen izgága árnyék? |
Lélek? Képzet? Te belehalsz, |
s ez nélküled is tovább száll még, |
|
szempillám, szemhéjam alatt |
rezdül tovább, és egyre mélyebb |
köröket ír, már gondolat, |
hasonlít már a szívveréshez. |
|
|
Szebbnek szültél
Együtt születhetett szívem |
szíveddel, azért vagy ilyen, |
|
mint én, mert ugyanaz a fa |
|
vert arcodért, vert arcomért. |
|
delelt melleden, mellemen, |
|
s az a kéz, ugyanaz a jobb |
etetett meg és mosdatott. |
|
Hát milyen álnokság, mi volt, |
mi tőled így elpusztított? |
|
Mit vétett, mit vétkezhetett |
szívem, hogy így száműzetett |
|
tőled, hogy csak találgatom, |
ki vagy, honnan vagy rokonom? |
|
A hang, a hangod ismerős, |
itt volt a torkomban előbb, |
|
s ahogy beszélsz, a haj, a szem |
– jaj, istenem, jaj istenem – |
|
testvér, csak testvér szólhat így, |
|
bennem lépdelt így valaki. |
|
De rád néz és fölujjong kezem: |
Te vagy kezem! Te vagy kezem! |
|
Rád néz és fölujjong a szám: |
Arcod hazám. Szemed hazám. |
|
És minden szerv: külön, külön |
beszél, beszél: öröm, üröm, |
|
fagy, kín elkezd kiáltani: |
|
Hallgasd csak, milyen hangzavar: |
gyöngyzörej, jéghang, csodajaj, |
|
És mind szólal, és mind beszél, |
a sírás, a csukló nevetés. |
|
csupáncsak dobbanásnyira, |
|
csak te halld, csak te értheted: |
éltem és csak most éledek. |
|
Hát szólj rám! Ne mondja ki szám: |
Szebbnek szültél, mint az anyám! |
|
|
Himnusz
|
Áldott légy, Mária-Márta! |
|
voltam, s te nem nevettél, |
|
Áldott légy, Mária-Márta! |
|
engem, hogy velem hagytál, |
|
Áldott légy, Mária-Márta! |
|
|
Áldott légy, Mária-Márta! |
|
úgy tágult a hiány, tágult, |
úgy rácslott, rácsolt és rácsult |
a világ, vissza visszáult, |
|
Áldott légy, Mária-Márta! |
|
|
Áldott légy, Mária-Márta! |
|
|
Áldott légy, Mária-Márta! |
|
Minden, mihez jogom volt, |
s van, fajtám s fajomból, |
|
Áldott légy, Mária-Márta! |
|
|
Áldott légy, Mária-Márta! |
|
lett, s lesz, mi társadalmi |
|
Áldott légy, Mária-Márta! |
|
fajtám, legyen bár rögnyi, |
|
Áldott légy, Mária-Márta! |
|
Áldott légy világ világa, |
áldott légy, Mária-Márta, |
Légy Áldott, Mária-Márta! |
|
|
Nélküled
Nélküled nem ismerek magamra |
Nélküled csak nézek magamra |
|
Nélküled nem is én vagyok |
Csak valaki lézeng helyemben |
Ki voltam lakhelye ismeretlen |
Másik földrészre távozott |
|
|
Esik a hó
Esik a hó, gyorsul szívverésem, |
kócsag sétál sűrű hóesésben, |
mintha nem is a hó, vérem hullna, |
egyenest a szívemből tolulna, |
úgy lökődik, hullámzik, úgy rezdül, |
– el akar ragadni mindenestül. |
|
Esik a hó, lassú hintózással, |
nem is hintó, szitakötőszárnyak, |
nem is szitakötő, a verőfény |
hunyorog, hunyódik eltűnődvén, |
az se, hópénz: föld szitál szememre |
– én hunyorgok halálra neszelve. |
|
Esik a hó, ólomsörét hullik, |
az a kócsag el akar indulni, |
az a szitakötő szállna egyre, |
pupilláim léggömbjébe veszve, |
az a föld itt keringne szívemben |
– ne hagyj földre hullni, szeress engem! |
|
|
Hegedű
körbe, mint középkori lant, |
megpendült füvenként a rét. |
|
s ide-oda, mint cimbalom- |
verők, villant tekintete, |
|
S hogy mozdult, kényesen feküdt, |
árnyát, mint ügyes muzsikát, |
állukhoz szorították a fák, |
|
s a fák, a levegő, a rét, |
|
a zenét, mi nem is volt zene, |
csak arc, csak kéz, csak a csecs- |
csend, szuszogás és újra csend. |
|
|
Sír egy gyerek
két hegye közt sír egy gyerek |
|
Egyszer káromol – gondja van |
másszor enne már – de hamar |
harmadszor fuldokolva sír |
|
|
Szeretők
Összegabalyodva, mocskosan, zihálva, |
de homlok a homlokon, váll a vállra, |
úgy fekszünk itt, olyan hiába, |
mint két zsoldos, ki egymást halálra |
szúrta, kaszabolta és vágta, |
s most itt fekszenek, egymás kardjába |
dőlve, mégis egymás karjában, |
szívük, tüdejük, agyuk kitárva |
a szemérmetlen napvilágra, |
fekszünk pucéran a hiába- |
harcmezőn, elárult, árva, |
nyomorult zsoldosok sokaságában, |
oly egyedül, hogy sírásra |
görbül a test, egyetlen száj csak, |
|
De életem véresre harapva |
rá tudok-e nézni magamra, |
– mellemhez szögezett szívemmel – |
ki tudok-e állni a napra? |
Föl tudok-e ébredni reggel, |
ha nem kell megvívnom szemeddel, |
ha a mindennapért nem veled kell |
pusztulásig megverekednem? |
Halálos ellenségem, szerelmem, |
|
|
Gyötört már…
Gyötört már engem szerelem, |
hogy azt hittem, beledöglöm, |
hogy sírjon, rázkódjon az öklöm. |
|
Tudtam, megkeserül a száj, |
ha csak a kényszer ránt magához, |
s előbb vet ráncot a vágy, |
mint a lepedő vagy a vánkos, |
|
de nem hittem, hogyha meztelen |
maga a szerelem mellém fekszik, |
az a vágy is, az esztelen |
ölelkezés is kettéfeslik. |
|
Nem hittem, hogy az sem segít, |
ha szinte halálig betakarhatsz. |
Nem vetkezik, ölelkezik – |
magányom befordul a falnak. |
|
S mi csak fekszünk tovább, ziláltan, |
Sírás rázza a vállad, vállam: |
|
|
Mint erdők
Mert nő és ember vagy, szájig bezárva |
a társadalomba, biológiába, |
s halált tűzve a puska tusára |
|
szerelmekkel fölcicomázva |
sír tested fegyvertelen, árva, |
– nincs számodra üdvözülés, |
|
örülj, hogy bennem megszülethetsz, |
hogy bennem szabadon lélegezhetsz, |
van-e – fegyencnek a fegyenchez – |
szívemhez, számhoz más közöd? |
|
Gyűlölködhet a rügyre virága, |
a gyökér gyűlölködhet magvára, |
gyűlölködhet a mag magára |
– bennem magadat gyűlölöd. |
|
Mint erdők, egyetlen magházba, |
apámba, anyámba vagy zárva, |
oly időtlen mélyre leásva, |
– hogy félek tőled, ha rád tekintek, |
|
mert ez is és az is kegyetlenség, |
ha szeretsz életre-halálra, |
s nem latolgatod, mi az ára |
– csak magad gyűlölöd, ha nincs más mentség. |
|
|
És tudd
Törd el, mielőtt elmégy, lábadat, |
ne mocorogjanak a lépteid |
a kövezeten, szemhéjam alatt – |
|
Irtsd ki, a hátad mögűl, árnyadat, |
mert ráég arcra, kőre és virágra, |
romtenyeremre, arcom külvárosára – |
|
De jól vigyázz, ha szöksz, menekülő, |
úgy szökj, ahogy tüdőmből levegő, |
a világűrből az elektronok, |
|
és tudd: a világ végén én vagyok, |
két lengő hegy, két tér, két állkapocs: |
|
S vigyázz! Oda ne kapd a sarkadat! |
|
|
Mit mondjak neked
Mit mondjak neked magamról, én kedvesem, |
s a szerelmet is, mint egy talált |
gyanakvón csörgetem kezemben?! |
|
Mit mondjak neked magamról, én kedvesem? |
– Hordalékával átcsapott fölöttem |
a hús forradalma, a nyár. |
De mint tavaszi vadvizek, hirtelen itthagyott |
csak sárgás iszapot, döglégyfekete sárt. |
|
Mit mondjak neked magamról, én kedvesem? |
Egy kéz ráz örökké, világrögeszme-zokogás, |
s hiába tudom: nem vagyok száműzött, |
úgy fekszem melled, combjaid között, |
mint lovak, temetetlen dögök |
tetemei közt izzadt és sáros katonák. |
|
|
Az akácfán
Az akácfán már szárazon zörögnek |
a barnuló magok. – Meghalok, szeretlek. – |
|
Árvácskák. Azt hiszik, szállanak, |
földhözragadt pillék emelik szárnyukat. |
|
Nem töprengenek szabaduláson, |
a futórózsák tekergőznek a rácson. |
|
Megyek alattuk, fölsíró gyereköklök, |
megérintik vállam, ujjuk hajamba döfköd. |
|
– Oda kéne tán dobni a napot |
a kerítés mögé, játsszanak egy nagyot. |
|
De a nap, eleven fájdalom, |
kipukkadva lóg az ágakon. |
|
Hát megyek így, s hogy mégis messze űzzem |
szomorúságuk, mosolygok együgyűen. |
|
De egyre több a kegyetlen fehér. |
Szájam sarkában szikkad a tél. |
|
|
Gyönyörűen
Ha szeretni akarsz, bejöhetsz, |
számodra örökre nyitva vagyok |
nem kezdte ki a mosolyod. |
|
nyarak lógnak benne, minden ruhád, |
tüdőm tükrében lásd magad, |
halj meg, hogy szépséged meg ne utáld. |
|
csak szólni, szeretni, nyugodni. |
S gyönyörűen, mint egy halott, |
nyílt szemedben késként forogni. |
|
|
Hallasz-e engem?
Miért tündöklenek a téli ágak? |
– Az ónlemez levegő megfényesül, |
ágak tükrében te futsz ruhátlan, |
gyümölcsöt eszel meztelenül. |
|
Bezárt házak: rügyek csüggnek a fákon, |
te laksz mindben és te nyitsz ablakot, |
s te hajolsz ki mindből fehérruhásan, |
a levegő zúgását hallgatod. |
|
Hallasz-e engem? Mint a fű, olyan csöndben |
növök körötted, meg is halhatok – |
Azt is hihetnéd, ha nagyobbat zökken |
szívem: kavics sír, félős fény vacog. |
|
Látsz-e még engem? Gyökereidben alszom. |
Tél fed, de lélegzetem átüti |
a föld kérgét is, a hóba jeleket rajzol. |
|
|
Mire meglelnek
A csönd, a hallgatás nagyobb világ, |
hogy egyedül cipelni lehetne, |
nagyobb földrész a szerelem, |
hogy egyedül bejárni lehetne, |
|
nyílt tájaidra így vetődtem, |
visszatalálni szülőföldem, |
|
ártatlan vizek, tükröző nyárfák, |
zsombék-öl, fű-haj boldogít, |
egy tükör nekem adja árnyát, |
|
hogy vissza ne találjak, esik, |
s elmos mindent a nyomomban, |
s hiába, azt, aki voltam. |
|
Mire meglelnek – nyár vagyok, |
és ősz és tél és újra lángzó |
tavasz, mert beléd változok, |
földem, vándorló virágszóm. |
|
|
Anyanyelvem vagy
Hát milyen szót keressek hozzád? |
Égből, búzából válogassam? |
Vagy mondjam csak így, sziszegő szoknyád |
kígyózik minden kapualjban? |
|
Így mondjalak, a népmesék |
tűzből mentett, fölsíró gyíkja, |
ki a dadogót a fák, az ég, |
az állatok nyelvére megtanítja? |
|
Vagy ez lennél, fényes nevetés? |
Tánca ficánkoló lovaknak, |
kiket a szerelmes szeretés |
szomjas mezőire kicsaptak? |
|
|
mióta a földre kicsuktak, |
beszélő szívemben te beszélsz, |
megálló szívemben te hallgatsz. |
|
Ott állsz kinyitott szememen, |
lélegzetem mezőin sétálsz, |
– napos ág, sárga széltől mézgás. |
|
megébredsz bennem, s én mosolygok. |
Fájsz, mint az anyamell-meleg dombok. |
|
Már én idegenek közt élek. |
De úgy törsz fel ösztöneimből, |
ahogy szitok, káromló lélek |
álmomban is csak magyarul sír föl. |
|
Anyanyelvem vagy, odakötsz |
a porszemhez is, eszméletével. |
Ének a semmiből, fekete rög. |
|
|
|
Egyedül
Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat, |
világosságból a világosságnak, |
magas falakkal, hajnallal, csupa déllel, |
megterített asztallal, az asztalon virág kenyérrel. |
|
Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat, |
nevessen a kanál, örüljön a leves jó szagának, |
vicceket sustorogjon a víz, a tányér kerek képe elvigyorodjon, |
s legyen aki hallgatja, elmosolyodik, legyen a hajnalból asszony. |
|
Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat, |
négymilliárdan a négymilliárdnak – |
|
– ám ekkor így szólt bennem egy arramenő: |
|
Micsoda nyomorúságban lehetsz, te szegény, |
hogy mindezt így kitaláltad. |
|
|
Emberpár
A növényekben éhség üzekszik, |
húsuk megduzzad, növekszik. |
Mellek zúdulnak ágaikból. |
|
Az állatban világ szomjazik. |
Gondolatra vágynak a barmok, |
nap zuhog szájukból, csontjaik |
megkondulnak, párzó harangok. |
|
Hát benned micsoda harag, |
milyen szédület érce kondul? |
állati s növényi korunkból? |
|
Önmagunkból, mikor növény, |
s állat voltunk, pusztán csak egy, |
s csupán a hús-alatti fény |
derengett szép szívünk helyett? |
|
Szerelem! Embertelen éhség |
fájdalmadat, s hatalmadat. |
|
Szeress, ahogy ember meri! |
Törjön, roppanjon be az arcunk! |
boldogság, ez minden hatalmunk. |
|
|
Beszélgetések
Születtél volna-e, a testedet |
nem lett volna jobb emésztő tűzre vetni, |
ha csak magunkért, s csak magunk helyett |
kellene élni és egymást szeretni? |
|
Fölnőttél volna-e, fémes hajad |
kivetnéd-e fényes tűkként az űrbe, |
meggyűrűzni a földet, ha csak megzavart |
szívverését hallgathatnád örökre? |
|
És én lennék-e és élnél-e velem, |
ha kiderülne, nincs menlevelem |
senkitől sem örök fiatalságra? |
|
S nem követei, ifjúságszökevények |
lehetünk csak. Arcunk, a fényes lélek, |
csak az áltatás pléhmedáliája? |
|
|
Néha
Néha kék kartonruhában, néha a |
lassan zuhogó ég zöldjeiben, |
látom: terhes, kicsi nő, sétál, döcög a föld, |
– mintha talicskát tolna – |
|
Várják mosatlan csillagok, csorba |
tányérok, egykedvűn kopogó idő. |
Leül, s a párából, fű leheletéből kifejti ujjaival |
– évezredek óta ugyanúgy – |
a kopogó, nagyszemű esőt. |
|
Este a sötétség ajtaját sarkig kitárja, |
szellőzik egy kicsit, s ha az éj bedől |
az ablakon, tág szemmel néz a holdra |
éjkorszakbeli réztükör előtt. |
|
Kormányok, nagyhatalmak csak ábrák |
ezen a testen, mákszemnyi anyajegyek. |
Elevenek és holtak – ágkarcolások. |
Háborúk, lövészárkok – behegedt sebek. |
|
Néha, keze ölében, csak magát nézi, arcán |
a sivatagok sárga májfoltjai, |
s mintha mozdulna már, reng a szárazföld, rezdül |
az óceán, a tenger – ruhája fodrai. |
|
Hallgat. Olyan nehézkes már, hogy sírnia kéne, |
de boldog, csak a másik szívre figyelget: |
|
– Ó, el kéne már nekünk egykéknek, apátlanoknak |
az a születő apa és anya, az a szerető. |
Ó, el kéne már az a boldog szerelemgyermek. |
|
|
Mondhatná M is
Halántékunknál repülőgépek zúgnak. |
Pelenkákkal föllobogózom az udvart. |
|
Szépek a lobogók és szépek a virágok, |
zászló, ez a magában mosolygó vászon, |
|
Mert nem a megadást remegik a vétlen |
Csak ennyit: itt egy síró sejt él, de nékem |
|
világrész. S egyetlen egy. |
|
Ó, rettentő titkok tudói, ha odafönt jártok, |
hold kélt ott, csillag támadt, valahai álmok |
|
Ha föltöritek, mint írva van, az utolsó pecsétet, |
lapjain, föliszonyul az ítélet, |
|
a törvényt, a pőre parancsot, lesz-e idő meglátni, |
s mi vész el, amiről erőtlen prófétálni |
|
Csak ezek a hangtalan hadráló szájak, |
kik mutogatva köréjük állnak, |
|
|
Eső után
Most csupa vászon a kert, nyersen |
ropognak a margaréták a fényben. |
Ágakon szellőznek kisingek, bogárvitorlák. |
Leveleiket kiteregették száradni a fák. |
|
Mindenütt levetett, kivasalt szoknyák: |
ágyások lebbennek zölden. Sárga szegés az út, |
odavarrva a földhöz – tömött buzsáki hímzés – |
tolongnak szekfűk, tulipánok. |
|
Téged utánoz itt minden, utánad |
szalad a táj és segít, tereget, mos, vasal. |
Fényes derekad nézi, s megmosdik a vén ég, |
|
Hát ki ölel más, mint én, ennyi fényt, |
ilyen reggelt? Mindenütt lépdelsz. |
Lábad előtt – apró, rózsaszínű giliszták – |
|
|
Késsel és napsütéssel
Édes, mert szeretjük egymást, |
|
a csupasz kötelet, karunkat |
hurkoljuk lábunkra, nyakunkra, |
|
s gyújtsuk föl, mert ehhez értünk, |
|
|
Ha égek, elégek
Bach Esz-dúr szvit triójára
Most csak
Most csak melléd fekszem és nézlek, |
de nem szememmel, nézlek a számmal, |
nézlek bőrömmel, kezemmel, |
nézlek kigyúló szempilláimmal. |
|
Vakok látnak úgy, ahogy én nézlek. |
A föld az eget így betűzi. |
Így tapogatják világtalan fények |
csillagok borzongó betűit. |
|
|
Csak addig
megnézhetem minden nap arcomat. |
|
rábízhatom – vezesse! – voltomat. |
|
míg akad egy kő, egy tiszta homlok, |
egy mosoly, amire még írni lehet. |
|
bár hangosan sose mondom: |
|
|
Elégiák
És bebugyolált engem az isten illatos levegőbe, |
füvet teremtett, madarat, gyönge állatot, hogy játsszak, |
teremtett virágokat – tőlük tanuljam el a nevetést, |
elrendelte a tüzeket – szenvedjek, szerelmesedjek. |
|
Mielőtt megszülettem, egyetlen anyaméh volt a világ. |
|
Este van, csutkalovaim kiitták a délután fényes pocsolyáit, |
s belenyargaltak a tűzbe, a sparherd kormos mezőibe; |
ez vizet forralt, piros kenyeret hozott hátán a másik, |
a harmadik csak lehajolt hozzám, tüzet evett tenyeremből, melegített. |
|
Felnőttem. Mint megrögzött labda, elpattan tőlem a szabadság. |
|
Már fénylik a csönd, édesem, este van, bontsd meg az ágyat, |
a gyűrött szántókat simítsd el, rázd fel a rétet, |
igazítsd el a kemény, dagadó dombokat és a csikorgó, |
vassodronyos éj peremén ülj le és szólj rám: |
|
Ez itt a világ széle, te bolond, nézz rám, s hazatalálsz. |
|
|
Mint a világ
Mint a világ, én úgy vágyok szeretni, |
s mert szeretlek, világgá lenni vágyok, |
s ily szerelmesen, Márta, el kéne szeretni |
a hülye, halott anyagtól a halhatatlanságot. |
|
Nem pusztulni sosem, amíg beszél a tested, |
lélegzik a szád, élni forradalomban. |
De ember vagyok és, mint az időt a percek, |
csak másolom önmagam, s meghalok alattomban. |
|
Kezed akarok lenni, arcod alatti vánkos, |
kisimult lepedőd, réted, gyűretlen hajnal. |
Életed akarok lenni, szuszogó fád, világos |
erdőd az égigérő, örökös virradatban. |
|
Szanaszét fekszem, mint a fákban a viharok. |
A forradalom szívemből mért szivárog? |
Vérátömlesztést, világ! Ti zuhogjatok |
ereimbe rétek, jövendő proletárok! |
|
|
Augusztus 7.
Harminchárom éves vagyok, lassan |
egyaránt megérek, mint már annyian, |
zuhanhatok fölfelé én is, |
mint a madár, a kőből lett álom, |
|
Nyár van odakint, mondják, de én csak |
szívemre figyelek, s hallgatom, |
hogy húz odakint, mint a repülőgépek, |
rajokban a hó, s hogy robajlik |
menetelnek a percek, de ki vezényel, |
ki masíroztatja körbe és körbe a vérem |
négypitvarú kaszárnyaudvarán… |
|
Augusztus hetedike van, ma egész nap |
koromsötét éjszaka volt, mondtam, |
s a szeretőm – te őrült! – elsírta magát, |
mert dél volt, gyönyörű dél, reggeltől estelig… |
|
Harminchárom év, hajamba lassan |
pedig azt mondja az írás: |
|
Ki egyre kevésbé leszel az enyém, |
a hanyattesett bogár bánatát: |
– „Segítségezik a katica” – |
vagy százezer lábra akár. |
|
|
Fénylik a nyár
Nyár van, hogy zúg a nyár, a nyár, |
harangok konganak a nyárban, |
de fehér törzsén már sír a bogár, |
a fűrész foga fölsír a fában. |
|
mind, mit föléltem én magamtól, |
játszik, susog – hányféle szín – |
az ezer tükrű, szájú falombon. |
|
Csobban és lassan gyűrűzik |
a levegő, mintha a hűsben |
hal úszna el, sugár tűnik |
a súlytalan levélsűrűben. |
|
Fény, fény és fény! Mintha a nyár |
hajával fonná be a földet, |
s az, mint a léghajókosár, |
vinne, szállana egyre följebb. |
|
Fény, fény és fény! Mintha mohok, |
finom szájak szőnék át testem, |
legyek egy sejt, ha zuhanok. |
S ne kelljen nagyon mélyre esnem. |
|
Fénylik a nyár. Gyöngy és homály. |
S tán azért gyönyörű, mert látom: |
a szem a moccanatlan ágon. |
|
Nyár van, hogy zúg a nyár, a nyár, |
harangok konganak a fában, |
de fehér törzsén már sír a szám, |
a fűrész foga fölsír a számban. |
|
|
Mégis
Szerelmeim elrongyolódnak. |
Lassan meztelenebb leszek, |
|
Mégis, magam el sem fedem, |
hagyom, hogy a szívemig lásson, |
csupán: tűröm, hogy megbocsásson. |
|
Vesztőhelyszáj. Bakóölek. |
Minden szó egyéb és csak talmi. |
Itt már meghalni se lehet. |
Ebbe már bele se lehet halni. |
|
Csak múlni, mállni, lassan elhullni, |
laskáll, pereg, foltokban hullik |
rozsdás ég horpadt bádogáról. |
|
|
Megtalált kés
Mert szívemet élesre fentem, |
de csak magamba merítettem, |
hát forgolódik menthetetlen, |
mint a halál az emberekben. |
|
Mellemből, ha ki merném húzni, |
valaki mást kéne leszúrni, |
megkéselni, de mindegy most már, |
isten leszek vagy döglégyzsandár. |
|
Élek, s a halálra gyanakszom, |
itthágy ő is, mert ő is asszony, |
s ha magam agyammal fölfalattam, |
halálom is meghalhatatlan. |
|
Félek, még azt is túl kell élnem, |
hogy kilöki szívemet vérem, |
s a fényes kés – zúgva, surrogva – |
megáll vaskérgű csillagokban. |
|
|
Az első mozi
– lebegnek benne levelek, ágak. |
gyors holdat, rugdalódzó árnyakat. |
nézik örökké felhők és kutak. |
|
Ejtőernyőt, zuhanó hajadat, |
hátracsukló pőre templomokat, |
gyors késeket, villanó arcodat, |
kalimpáló kalodát, lábadat – |
|
és magamat, a bedőlt ég alatt. |
|
|
Csak a sírás
Maszatos fényű levelek hullnak |
mintha az erdő, az öreg isten, |
az istenöreg roncsszirma hullna, |
lódarázs-szemhéja havazna, |
körözne egyre, s kinőne újra. |
Támasztom, mintha homlokodnak, |
hogy hűvösödjek, havasodjak |
– lángok, lángok, lángok lobognak –, |
engem már hova bujdokoltatsz. |
Leszáradt kezeim ropognak |
lábam alatt, mosolyom lesárgul. |
S csak a sírás fényei hullnak. |
|
Sanzon
Milyen szerelem volt, milyen! |
– meg nem marad a fövenyen, |
mint a víz, él, hal szüntelen. |
|
Milyen szerelem volt, milyen! |
Két késdobáló hideglelése, |
– de hol a kés, hol a porond már, |
s mégis: köröttem, homlokomnál |
rezeg szemed lángoló kése. |
|
Milyen szerelem volt, milyen! |
Két idő, egymásba akadva! |
Két megválthatatlan igen, |
szűnik, születik szüntelen. |
|
Mégis szerelem volt, igen! |
Víz, fény szakadó szívverése – |
mit kidobogtam, kidobogtál, |
ami nincs még és ami volt már, |
igen és nem. Mégis és mégse. |
|
|
Levél helyett
Már megint esik az eső, már megint |
csupa kék-zöld harapás a szívem, |
vörös, zöld, sárga neonjaidban ázom |
Hitted volna-e, hogy megnősz, mint a hajam, |
Te vagy itt minden romos fal, |
minden mécses te vagy, minden parázsló, |
s te vagy itt minden új ház, |
Szorítom arcomhoz hajad, de laza a szél, |
nem marad más, csak a hátráló ég, |
ejtőernyő nélkül szállva, |
|
Veled szemben
Sötétedik, úgy tesz, mintha aludna, |
behunyja szemét, de csak magába mélyed, |
az ég és a folyó úgy néz egymásra vissza, |
ahogy csak én szoktalak magamban nézni téged, |
|
mikor még nem volt este, csak a sárgaréz kupakos |
nagy öngyújtók csattogtak szanaszéjjel, |
mert mentek hazafelé a megfáradt nappalok, |
vállukon fényesre csiszolt, egyenes nyelű fénnyel, |
|
mikor még nem volt este, csak a neoncséphadarók |
surrogtak a város fölött, és – szem a szemre – |
úgy perdült ki a homály zsákjából a fény, mint egykor a lazsnakok |
szájából a mag: fénytörek, homálypelyva terült a kövezetre, |
|
s még nem volt este bennem, a falnak vetve hátam |
még veled szemben ültem, s hallgattam, hogyan reccsen |
a fatörzseken a kéreg, s behunyt szemmel is láttam, |
hogy vándorol a hold fáradt, kéklő eredben. |
|
|
Szegfű utca 23.
Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház! |
– Hogy illatozott esténként az olajfa, |
kérge alatt bábjait babusgatta a hangya, |
a falban tücsök rítt, fekete tititás! |
|
Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház! |
– Hogy sütött este a kő, mikor a gangra |
kiültünk szellőzködni, s a hold az ágakba akadva |
megpengette a fákat, zengtek a kert-citerák! |
|
Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház! |
– Lehettem volna virágaid vitéze, Kardvirág-hadnagy, |
vagy a tulipánok között hajlongó szél-karnagy, |
ahogy a gyökereknek s a zengő rügyeknek dirigál. |
|
Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház! |
– Beszélhettem volna a Kézzel, kinek nyelvén balta, |
gyalu, véső is értett, s az oázó vas, ha ő akarta, |
elszelídült, s az elalvó tűzzel elcsicsikált. |
|
Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház! |
– Volt ott egy kút, világ-kávájára hajolva |
a messzi tengerek testvére lehettem volna, |
hétmérföld-időt lépő kútcsizmás óriás. |
|
– De hajnalra mindig elfordult a föld, |
s a virágok tüzes torka berekedt. |
A kútban láncok csörögtek, s csupa elölt |
álmot húztak föl nyikorogva a napvödrű reggelek. |
|
Hallgatod-e még, mondd, s nélkülem mit csinálsz?! |
|
|
Fagy, hó
Emlékszel még? Fagy, tél, bemeszelt szél. |
Friss számra, bőrömre emlékszel-e szívem? |
Valamikor keshedt köpenyemben is szerettél, |
|
Kivel fekszel le velem, te magam-árva, |
s ki rád néz, lát-e, és aki megölel, |
szeret-e úgy, mint az én hársfa- |
|
Idegenek idegeneként én is. |
Kenyerem mások szájából eszem. |
Értem a mások szerelmét, beszélik. |
De nem anyanyelv az nekem. |
|
Talán ha szólnék Hozzám, s visszaszólnál, |
s látnám: látod, kellek: nem-idegen, |
de meg sem születlek, beléd sem halhatok már, |
|
|
Esti ima
nagy csönd lesz hirtelen, |
|
Fény és levegő nélkül
Add, Uram, el sose múljon tőlem |
Ha már terített asztalodhoz vetődtem, |
|
Igaz, bőrömtől, fényes fegyencruhámtól |
De arcom tenyered vizébe mártom, |
|
Igaz, szerelemmel: féltő késsel megöltem |
De arcom benne, mint otthagyott rönk a földben, |
|
kihajtott, késeket levelezett. |
|
Fény és levegő nélkül, mint a verőér, |
zabáló gyökér kúszik, kapdos levegőért, |
|
De nem kell a szerelem se, ha börtön. |
Fegyőr a vágy, s az ölelés lötykölt |
|
étel, mit egykedvűen hörböl a rab. |
|
A szeretet se kell, a fura fegyver, |
Falhoz állítva, kivetve, menthetetlen |
|
Csak Te igazodsz el a csorbult elmén, |
Nézd el kapdosásaim, ülj le mellém, |
|
Kerül majd bor, könyv, néhány léha |
|
nő is. Hallgatunk hosszasan. |
Te, ki nem is vagy, s én, aki néha |
|
|
Mintha te
Majd a kések, a jó anyák, |
öled helyett is megneveznek, |
megölelnek balták, kaszák, |
mintha te – mellém heverednek. |
|
Nem vér, virág hullik a számról. |
Havazik mint… És szeretlek. |
Csönög a szél. Árnyamhoz láncol. |
|
S már soha többé nem eresztlek. |
|
|
Esős, esteli szavak
Óráját fölhúzom este – társnak. |
hallhassam, mint annak a másnak, |
|
ki szuszogását másnak adta, |
– mintha nem is kelne a nap ma – |
nem nekem kezdenek fényleni, |
|
s verítékzik vaséjt a reggel, |
vakog az asszonyidőember, |
s belőlem hullanak percei. |
|
Estéll, esőz bennem a nemrég, |
mesél, de szuszog, mostoha. |
Úgy alszom el, mintha nem lennék. |
S nem ébresztene csak – soha. |
|
|
A hetedik kavics
mert ami volt, vélt szándék, |
s ami van: nincses nincsem, |
ba földelt, önös szerelmem, |
|
s a lesz rég voltos volna, |
hasadékod – mind – áltat, |
|
– ki nem akartam, s akartan, |
más lenni egykor, csak te, |
most gyémántra varangyban |
|
jégzöl, ráhűlsz szememre, |
|
rámhalsz, s bár minden ágom |
– szeretném nagyon látnom |
|
s mégis, bár egyre messzebb, |
hiszen hiszem – lehetlek, |
s én se vagyok még emlék, |
|
és élj-se és halj-se, és én-se, |
csak csöndös, hetediziglen |
tetszhalott levél, az élne,
|
|
– Most hová a fagyos lángból, |
|
|
Epilógus
Szélből folyó száll szélesen |
|
Bújhatnék ég szoknyád alá |
|
Katonák s kurvák Elszökik |
|
Tigris szempillarács mögött |
Nem nézek szeme közé többé |
|
talán ideges gyors beszéded |
Talán talánod Talán méged |
Száll a sírás és mosolyog |
|
|
Játsszunk mást
Macska vagyok. Pupilládban élek. |
Ha nem hiszed, szemhéjad fölnyitod, |
szemed sarkából magad is megnézhetsz, |
ahogy verőfényedben napozok. |
|
De jobb, ha szemed rám húnyod, úgy nézesz, |
legbelőled. Épp nyújtózkodom, |
a szempillámmal cirmolászlak. Nem vérzesz, |
de fújsz, prüsszögsz és élvezed nagyon. |
|
S most játsszunk mást! Te lész macskapupillám, |
én meg – pupillamacskád – épp elinnám |
előled lényed: fényed kortyolgatom, |
|
hogy – mancsommal mancsod arrébb taszítván – |
elnyúljak a leggyönyörűbb hintán, |
halhatatlan hullámú hasadon. |
|
|
Palatábla
hogy a születésedig látni, |
|
Vagy valami fenevad karma kéklik? |
mélyén föl-alá, végtől végig |
és szívedtől a mindenségig |
sóhajtja vissza azt az égit |
járása lázas, lüktető üteme?! |
|
Vagy – tűnődöm tovább a sok kéklő ábrán – |
a bőröd: hasadon farkas és bárány, |
|
hátadon oroszlán, s gödölye, |
és köldök-sarkcsillagod alatt, |
mint hajótörött matróz-ábránd, |
|
Vagy világelőtti palatábla? |
|
Az első? S az isten firkálta tele |
csillaggal a hasad, a hátad, |
mikor világtanulni járt önmagába, |
előtt, ő rajzolt tele kék lánggal: |
írt rád hold-betűt, nap-ó-t, üstökös-s-t, |
hullámos tengert, hogy egyszer, |
olvassa el és betűzze le! |
|
Vagy nem is égbolt? Külvárosi házfal? |
|
Szerelmes kamaszok üzenete |
kél versenyre csillaggal, napvilággal, |
s hirdeti szemérmes lánggal: |
„Kutyu szereti Csókát”, „Álom és násfa” |
|
azt mondja mindegyik szívek szíve: |
„Szeretem!” „Szeret-e?” „Szeret-e?” |
|
(Mert oly vékony a bőröd, |
hogy a születésedig látni, |
|
|
Suttogások
S ha fiú lennék? – Akkor is szeretnélek. |
– És ha te lány? – Akkor is. |
S ha mondjuk rét? – Kiscsikó, legelnélek. |
|
Új nyelv
„Hiányzok, hiányzom, hiányzok” |
– ragozgatom. Órám rámbámul. |
Egy napja tanulom hiányod. |
Még egy nap, s beszélek halálul. |
|
A hiány hét napja
Ma még tegnap van, ma még itt vagy, |
holnap ma lesz, még el se mentél, |
harmadnap: mért ment el, ha itthagy, |
a negyedik nap eleven tél, |
a hatodik jég, de mintha égne, |
hetedik: hiányzik, hiányzik, hiányzik. |
|
És: itt van, itt van! Földön. Égen. |
|
|
Azért, mert
Lehet, magamért szeretlek. |
Lehet, színéért szemednek. |
|
Lehet, azért, mert nyár van. |
|
|
Dal, két tükörre
Chopin e-moll prelűdjére (0p.28.)
Hasadon szánkózni
Hasadon szánkózni de jó volt, |
mikor domb voltál, én meg gyermek, |
szemeidből fekete hó hullt, |
fekete pilleraj kerengett. |
|
Most újra hasadon szánkózom, |
siklok számmal. Elédenedtetsz, |
míg meg nem kondulnak az ódon |
tornyokban az emberi vermek, |
|
s kiűzetünk egymásból újra; |
a lángpallosú angyal ujja |
kitilt belőlünk. (Még ma! Még ma!) |
|
S mi lógó karral, fej-lesúnyva |
megyünk első bűnösként, bújva |
egymás mellett: Ádám és Éva. |
|
|
És mégis
Megalázva és meggyötörve, |
véres fejjel, széthasadt szájjal, |
szégyennel, hogy bújnék a földbe, |
és mégis: csodával, csodával, |
kéne már meghalni örökre, |
angyali helyett emberi szárnnyal, |
– csak te szeress, ne hagyj a földben, |
támassz föl, egyetlen pillantással. |
|
Tudom: bűnös vagy, s bűnös én is, |
s mert bűneim javát megettem, |
holnap beomlik bennem az ég is, |
majd te éggé leszel fölöttem, |
Te, örök rög, fekete fény és |
Földnap, éltetsz felejthetetlen. |
|
|
Fény fut át
Mióta szeretlek ég az ég, |
és föld a föld, és fű a fű. |
Mióta szeretlek csak az ég |
bennem, mi benned gyönyörű. |
|
Mióta szeretlek Te vagyok. |
Arcod arcom. Kezed kezem. |
|
Ki is? Testvér? Barát? Rokon? |
…Ahogy nyarakban hull az ősz, |
fény fut át a hulló havon. |
|
|
Dorombolások
Arra lettél, hogy simogassanak. |
Örökös kölyökmacskának születtél. |
Simogatásból szőtték magadat, |
hogy egyetlen simogatás lehessél. |
|
Játékaim jósága te lehettél, |
nem aki voltál, de aki ma vagy. |
Csutkalovam tüzet rí: szeressél. |
Holdaddal karmolj, halassz meg, vagy maradj. |
|
Elveszejtesz, ha mindig elveszítesz. |
Ha újra és újra. Egyszer majd megállsz, |
hogy hol vagyok: szívedből dobogás, |
|
szádból egy szó. Nem hallasz. És egy szívhez, |
egy másikhoz magaddal közelítesz. |
Megáll minden: szó, száj, szív. Nem találsz. |
|
Arra lettem, hogy simogassalak. |
Egy örök kölyökmacskáért születtem. |
Hogy körbedoromboljam hátadat. |
Hogy simogatásom hasad lehessen. |
|
Játékaid jó fényét én leheltem, |
s most nem víz – csurom-te és fény – szakadsz |
rólam. Csutkalovam le ne vessen, |
nem táltosló, de táltosan szabad. |
|
Elveszíthetlek? Akár a száj a szót? |
Szívdobogást a szív? Szárnyuk a színek? |
Elvesztheti a tengert a hajó? |
|
Csak ha meghalnál! De semmit senkinek |
mindenségünkért! S ha elveszítelek |
magam veszejtlek. Én vagyok bakó. |
|
És megáll minden? Nap? Hold? Mert nem találsz? |
Csak az én holdam, csak a te napod. |
Azért még kihavaz, hoz az akác |
szemed fényéből egy-egy csillagot. |
|
Azért, mert nem leszünk, még idefájsz. |
Dobbanás-szünet. Szívekből kifagyott. |
Halálzok, halálzol és halálsz: |
élsz. Én is. Addig él, ki halott, |
|
míg ez a halandó állatfaj, az ember. |
Kihaló föld, űr. A csak egyszer- |
sötétségfények. Egy virágos ág, |
|
az ég, fordulsz hanyatt, szülessenek csodák: |
fénygödröcskédző, elszelídült tenger, |
nyújtózkodó, őstejút-sohaság. |
|
|
Az éj és a nappal
Egy cigánymeggyfa, meg egy japánakác |
egy fekete fényfa, meg egy vándor danász, |
maga elől magát addig rejtegette, |
mígnem a másikat megszerette. |
|
Mineműségére nézvést a cigánymeggyfa madonna |
volt (és gyönyörű), a japánakác meg bonc lett volna, |
de annyira csélcsap volt, hogy véle bevásált |
volna Buddha is, hát úgy szólt, nem csinál rossz vásárt, |
|
s danásznak adja inkább, mondván, ott kevesebb |
bajt csinál, mint másutt, majd megénekli az eget, |
hetet-havat összehord csillagról, földről, holdról, |
s addig, addig gajdol vadul és bolondul, |
|
míg nappallá nem bolondul. |
|
No, persze, Buddha jó volt, s nem hagyta üres kézzel |
elmenni, megrakta kaviccsal, csillagfénnyel |
a fiú zsebeit, kezébe egy-egy napot, holdat |
adott, meg szívrengő-szót, hogy majd szív-, s szódobolhat. |
|
A cigánymeggyfa felől meg Buddha azt rendelé, |
hogy terítsenek augusztust lombjai fölé, |
a nappali ég legyen bőre égbolt-színe, |
az éjszakai meg szeme, haja szene. |
|
S hogy a hulló csillag ne égjen semmivé, |
csillag-csúszdának a Tejutat lehelé |
a hasa alá, a lábai közé. |
|
A japánakác meg csak gajdolt, gajdolt, |
erről, arról, földről, óceán-sóhajról, |
csillagrengés-fútta ember-levélről, |
mit egy csillag szele sodort le az égről. |
|
Gajdolt, gajdolt, gajdolt, mivel gyönyörűség volt. |
De íme elakad. Az égen új égbolt, |
augusztus kelt föl épp: fényes üstökösök, |
hulló csillagok suhogtak, combjaik között |
a Tejút pöndör lángja zúgott, hömbölödött. |
|
Buddha meg úgy döntött, világosság leszen, |
napláva kettejük közt, ha majd reménytelen |
nézik – éj s nappal egymást – napvilághabja |
tükörképeik egymástól elragadja, |
|
Ezért: bár éjjel éj, ezért: bár nappal, nappal, |
az augusztusi éj éjjel is mintha nappal, |
az augusztusi éj, mintha nappal lenne, |
zúg, fénylik, morajlik, partján egymással szemben |
két fa ég, leveledzik, az éj és nappal szerelme. |
|
|
Cigánymeggyfamadonna
Aki a most vagy a mostban, |
ki tegnapom, holnapom se lehetnél, |
mert szeretve-nem szeretve is szeretnél, |
|
Hogy nem szégyen: élnem, s alélnom. |
|
Kopók és kürtök acsarognak, |
tőr, hurok, s minden, mi ölhet. |
Vigyázz! Te is megölhetsz, |
ha nem mosolygod el belőlem a földet, |
|
|
Kardok, kaszák
Kardok, kaszák közé a kútba |
zuhanok, hullok, fekete lánggal |
húz a szemed, karóba húzna, |
vár, várat virágok szigonyával. |
|
Sziszegnek északos tulipánok, |
egy egész erdő, hogy már halna, |
dögölne meg tentélő számon |
a dal, mert nem enyém, csak dajka, |
|
csak szoptató, annak se jó, |
fröcsköl a számba hamis nézet, |
higgyem az apadt reményt égnek, |
nyughassak már, mákonyodó |
hiteim közt aludjak, éljek. |
|
|
Paralellák
Bolyai mondá: a végtelenben találkoznak; |
de mióta a végtelen te vagy, magam is tudom, |
ha párhuzamosaimmal – a napot, a holdat – |
s ujjaimat – a világ végén valahol – |
|
Maria Pawlikowska-Jasnorzewska szomorú éneke a szerelemről
Már egy hónapja nem láttalak. |
Más nincs. Most kissé fehérebb, |
szótlanabb vagyok. Kissé álmatag. |
Lehet hát levegő nélkül élni, élek. |
|
Itt az eső
Itt az eső, de nem téged hozott, |
nem forró léptű, őszi és hideg, |
vaslánc zuhog az égből, bilincs csorog, |
csörömpölnek rozsdás esőszemek. |
|
Lehetne nyár is persze, a megszokott |
őszi őszben. A mienk. De minek? |
Számban vak villanyégő nap roszog, |
|
Morzsálljam szét a napszilánk-halált, |
vagy mint a gyerek, engedjek neki, |
hisz csicsedli jégre, apróra vált |
úgyis, aki esőim kezében csörgeti. |
|
|
Ha örökre
Ha örökre együtt lennénk, |
egymásónk lenne a hintánk, |
rólunkról ránk, egyőnkről egyre. |
|
Tájzene
Már kottázzák az őszt a fecskék, |
a sok, fekete hangjegyfejecskét, |
a kottát a villanydrótokon: |
|
dó, re, mi, lá; ti, dó, re, szó, szó |
– dúdol a fa, elszolmizál, |
egyszer csak arany-hárfaszó szól: |
és peng, rezdül levélgitár, |
|
szín-xilofon. Az őszi kékek? |
Nap-húrok? Cimbalom-Balaton? |
Fénydalt ver a barkafehérbe |
pólyált szél a turzó habon? |
|
Egyik se. Csak ez a pár szó. |
Számról pergő nélküle-tél. |
Lecsap a nap: alkony-start-zászló. |
Fecskék, nyár, rajt! Huss, falevél! |
|
|
Nézz utánam!
Reggel, ha szemed kinyitod, nézz reám, |
és nézz reám este, ha lehunyod, |
engem nézz, mikor hó suhog, |
mikor nyár érce csörgedez a fán. |
|
Csak engem nézz, egyedül, igazán! |
Első és utolsó mozdulatod |
engem nézzen, mikor már szó vagyok, |
s fut, fut velem világ fölött a szán. |
|
Gyeplőim – napvilágpárhuzamosod – |
éj-nap nyakába vetve, ellobog. |
Trappol a fény. Árny dobban árny után. |
|
A sötétség, mint földi ustorok. |
De nézz utánam, s én visszafordulok, |
átkelek újra érted az éjszakán. |
|
|
Áni Máni szomorú
Élt egy angórarigó, s egy |
Csak hát az egyiknek az ég, |
|
És szólt a delfinmacska így: |
Ne szálldoss ott, ne légy irígy! |
Szállj le hozzám, játszani vígy, |
|
fény, hang és árnyéktilió, |
|
És így szállnak azóta is. |
Fönt szárny és árny alant. |
s minden vízcsepp szájában visz |
|
|
Kettős sötétben
Bolyongtam benned, asszonyhavasban, |
ugrált szememben fekete láng, |
lábnyomom, szívem is fák alján hagytam, |
|
Csak játssza, hogy forrást foganna, |
aszályt és havakat almol. |
Mind lombból, ha vérzik az alma, |
nap bugyog, hold huhol abból. |
|
Kettős sötétben, éj éjhez kocódva, |
– gyujtózsinórerem csupa szándék – |
elől s mögöttem égő kanóccal |
ott áll az isten, de nem mozdul, vár még. |
|
Futva, megrogyva, néha féltérden, |
a káprázó télben és sorsban |
belémlőtt szívemet nehezebbnek érzem |
a földnél, s tudom, hogy robban. |
|
Csak koponyám, ha a földé lett végképp, |
ihatsz belőlem, hogy bátran megőrizz: |
ha összegyűlt szememben az ősz és a kék ég, |
mint őzpatanyomban az őszi esővíz. |
|
|
Mormolgató
Reggeltársam és estetársam |
délelőtt- és délutántársam |
este- és újra-reggeltársam |
|
ki nélkül reggel is este lennék |
fényes délben is est lehetnék |
este is csak estvéledhetnék |
|
reggeltársam és estetársam |
délelőtt- és délutántársam |
este- és újra-reggeltársam |
|
ki nélkül reggel is este lennék |
fényes délben is este lehetnék |
este is csak estvéledhetnék |
|
reggeltársam és estetársam |
délelőtt és délutántársam |
este- és újra-reggeltársam |
|
|
Tájkép, tigrissel
Fölpuffadva az alkonyattól, |
estvizenyősen, alkoholkéken, |
mégis: rét legel számból, erdő lombol, |
az anyaföld, mint egy kéjenc |
nagy macska, lábamnál dorombol, |
fényeivel mancsolja térdem, |
közben setéten arra gondol, |
hogy egyszer majd elnyel egészen. |
|
Majd
mint minden naprendszer-magam. |
|
Ó, majd ha… Jaj, ha majd… |
|
|
Mosolyod…
Mosolyod árnyékában napozik, aki él |
|
Jaj, ősz!
Oá! – az őszriadt lélek rikoltoz, |
oá! – verődik csont a csonthoz, |
oá! – tapad hús a húshoz, |
vacog, bújna az ember is – |
|
Oá! – riad az ősz, harangoz, |
de bennem még fénylik arcod, |
és érzékeim: élni riasztott |
vadludak, nyaraik keresik. |
|
Zúgasd csak ősz, jajos harangjaid! |
minden jajom magadba temeted. |
|
És: nyár, nyár! Meztelenül elomlik, |
s nem a levegő: lombtól lombig |
gyűrűzik, gyújt tekinteted. |
|
|
Három
Három szerelmes sor? Hát ím: legyen! |
Három szavadba elfér életem. |
S mit bánom aztán: legyen, ne legyen! |
|
Holdhíd
Mártának, névnapjára
A nyárfa árnya átér a vizen. |
Vagy a nyáré? A hold átmegyen |
rajta. Az éjszakán? Vajon átérek-e? |
A nappal fényleni megérek-e? |
|
Hamvazószerda
Már őszöl, őszül, pedig ide se ért |
a busa évszak. Alszik a láng a fákon. |
S alszik, aluszik odafönn a kék, |
s a zöld az ágakon pislákolva zsarátol. |
|
A nagy hamvadások ideje jön el? |
Fáradtan gondolok nőkre, versre, italra. |
Lehorgasztom fejem, s hagyom közönyösen, |
hogy az idő ingem varjakkal kivarrja. |
|
|
Falevélen talált sanzon
Igen, és egyszer meghalok, |
és nem leszek, csak puszta név, |
résekből egy szín visszanéz, |
|
nem látja ember, se madár, |
te sem, pedig mondom: „vagyok”, |
– bár torkom sincs, s hangom, akár |
|
szólhatnék… Fű, hamu dadog. |
Simítsd meg majd a levegőt |
testeddel, s tudd, hogy az vagyok! |
|
|
Alkalmi vers
Ötven év és ebből tizennyolc együtt |
– azaz harminchat: (ha kivonsz, összeadsz) |
tizennégy éves kislány vagy, (s ha így vesszük), |
én még tizenhét éves nagyfiú, kamasz. |
|
Moziba járunk, egymást majd megesszük, |
úgy szeretjük a szerelmet, (hol van az?). |
De Rákoskeresztúron ha elejted a kesztyűd, |
Sárkeresztúron én felveszem neked azt. |
|
Vasárnap van. És épp be vagyok zárva |
a kollégium Héttornyú Tilalmába, |
s te hajaddal, lépteiddel integetsz: |
föl-alá jársz ott lenn, hogy ne legyek árva. |
|
S most úgy nézek vissza az idő-visszaságba: |
de jó, hogy akkor megfogtam kezed, |
|
mikor csak mindenki másban sejthettelek. |
|
|
Zárt kapud előtt
Bár bőrömet kiveri a szik, |
nyelvemet elemészti fű-rozsda, |
föld-énem: porom is emlékezik |
|
Mint kinek nincs keze már, és sziszeg, |
jajog, mert ujja is viszket és fázik, |
fáj vissza minden elveszített |
szó, perc, ami rólam leválik. |
|
Fáj, mint a fának a levél. |
S levélnek a fa, ha magától |
– dac-propeller! – hadar, beszél. |
Hullik: előre visszaszámol. |
|
S fáj minden, amit már nem tudok, |
nem tudhatok, nem ismerhetek meg. |
|
Holnapok Holnapja! Éden-titok! |
Zárt kapud előtt égek, didergek. |
|
|
Készülődés
Így megyek el majd akkor is, |
féléleteimbe burkolódzva. |
fehér cérnával – mosolyoddal? – |
Ezt az inget még megvarrom. |
Ugyan, ne vacakolj már vele ilyen későn. |
Én fölveszem utolsó ingem. |
|
Csonka mondatok
Jön valaki. Belép az ajtón. |
A fénybe bámul. Tükröm kinyitja. |
Otthagyott boromba belekortyol. |
Otthagyott poharam elejti. |
|
Nem gyűlölöm. Helyettem-társad. |
És talán ő se gyűlöl engem; |
ki rég a rég kivágott hársak |
szeme színében melegszem. |
|
|
Tüzed, s tüzem
Zokognak csontjaim. Fagyott |
|
Születtem. Születtél. Hogy boldog |
veled legyek. S te velem. |
két láng: tüzed, s tüzem. |
|
|
Ó-újévi vers
Mert tudom, hogy tudod, szeretlek, |
|
s tudod, hogy tudom, szeretsz, |
már nem a csillagok közt kereslek, |
konyhában, ágyban – nem holdfényparton |
mégis, egyetlen csodámnak tartom, |
|
hogy szeretlek és szeretsz. |
|
Elmegyek én is
Elmegyek én is a madarakkal a magasság mentén |
s a tél csúcsain túl, hol életem s szerelmem újravirágzik |
a tél csúcsain túl lefekszem a meztelen földre egy lánnyal |
egy lánnyal aki nem hagy el és aki laza hajával |
|
Szerelmes vers
Ha lenne föld, ki fölfogná s belehülyülne, |
hogy terméketlen s magtalan világ, |
s örök sodrásban, ölelve-menekülve, |
haláltalanul gyújtja meg magát, |
s ha lenne ember, ki ölelve, szégyenülve |
túlélné magát a pusztulást, |
akarhatna-e, vágyhatna-e többre |
és jobbra, mint én – lakatlan, senki földje – |
súrlódok, gyúlok szerelem után! |
|
Ha nem lennél, rájönnék, s kitalálnám |
egymás után az arcod, a szemed, |
|
ha nem lennél, félnék, de szorongásomból árván |
megmintáználak, mint az ember az isteneket, |
|
s ha nem lennék, csak volnék, hogy fölismerj, s így legyek: |
megszülnélek magamnak, mint Föld az embereket. |
|
|
Azt akarom, mert szeretsz, benépesüljek. |
Legyek füvem, mézem, csorgó borom. |
Mezők szaggassák arcom, gyöngyözzön liget |
szememen, gyötörjön gyönge gyom. |
Szökjön föl felhőkarcolóhajnal, híd-alkonyat, |
s ha mellemben a dél időm elveri, |
bennem emberek éljenek-haljanak, |
s legyen, aki arcom, munkám, szerelmem |
megőrzi és tovább műveli. |
|
|
Ceruzasorok
Melled alatt tenger lakik, |
abban mosdik fekete hajnal, |
abban mosdik életem, szép dél, |
abban mosdik setét halálom. |
|
Egyik tenger színe öröklét, |
másik tenger színe örömzöld, |
a harmadik megfejthetetlen. |
|
blúzod sötétben széthúztad, |
s a nagy víz megnézhette melled. |
|
Hát én mért nem hallgathatok, |
hisz számmal nézlek és eszemmel, |
s az leszek, láthatatlan tenger. |
|
Magad, ha lehunyod, ha elhagysz, |
szempillám, barna szirmom elfagy. |
Dús lombom, koronám lehullik, |
magamon tipródhatok holtig. |
|
szempilláimba beleszőtték. |
mint embert munka, szerelmet hűség. |
|
Másokról előbb ruha hullik, |
én belül vetkezem, hogy meglásd, |
milyen is valóban szemem, |
ha nem szürkül benne szorongás. |
|
Boldog félszben, a nyugtalan állat |
nézem, ahogy meztelen vállad |
|
Le kéne szemhéjamat varrni, |
hajnalod foglya ne legyek, |
száz életet meg kéne halni, |
hogy egyszer ne szeresselek. |
|
a magány vasa, csak megcsikordul. |
az élesre fent fény is kicsorbul. |
|
Én májusom, májusfa, mályva, |
minek nősz bele éjszakámba, |
mély bányáimban mért világítsz, |
ha hajnalt, s nem vad delet áhítsz? |
|
hogy magamat el tudom feledni. |
|
Tél van, a fagyott telkeken |
fák bámulnak az égő gazba. |
Szerelmes, rád gondol kezem, |
mint az almafák a tavaszra. |
|
puha árnyékod nem simul rám, |
de nyíltan és szemérmetlenül |
szeretkezek veled az utcán, |
|
Bőrödtől megfeszül hasam, |
izzó vassá gyullad a lágyék. |
csak ilyen szabadságban járnék. |
|
Csak az a jó, ha – meztelen lombok – |
zúgunk a nyári förgetegben. |
Csak az a jó, ha – szép száj és homlok – |
nem csitulunk el tehetetlen. |
|
Csak az a jó, hogy – szív és halánték – |
testünk halálig hisz, dörömböl. |
Rajtad kívül nincs más világrész. |
Ha meghalsz, meghibbanok a csöndtől. |
|
|
Töredék-ódák az augusztusi éjhez
azok a fekete Afrika-szemek, |
azok az augusztus-éhe szemek, |
azok az augusztus-szomja szemek! |
|
– Hogy szeretem a szemed! |
|
azok a karddal kirakott szemek, |
azok a kaszával kirakott szemek, |
|
– Hogy szeretem a szemed! |
|
azok az óceán-késes, éj-méhű, halálig elérő |
azok a kihegyezett karókkal, |
jajgatás-fénnyel teli várárok szemek! |
|
– Hogy szeretem a szemed! |
|
Ilyen szemekbe ölték magukat |
az első aratás és az első szerelem után. |
|
Ilyen szemekbe veszejtődtek |
az egyedülmaradt, holdvilág szerelmű legények, |
elepedve, sírva a szerelem után. |
|
Az ilyen szemekbe döglött macska és |
kilukadt dél és kályhakönyökcső rozsdáll, |
kiégett sparhelt és fekete éjszaka füstöl. |
|
– Hogy szeretem a szemed! |
|
Az ilyen szemekben koldul és kántál |
napkrajcárjait csörgeti – még! még! – |
|
kardjuk csöngése puha csönd, |
cseppenként elhullajtott vérük |
hajnali harmat, lila árnyék |
|
– Hogy szeretem a szemed! |
|
Ki látott már olyant, hogy úgy kel föl az éj, |
mint a hajnali nap, vagy a hold, |
s leszen éjkelte, éjnyugta, éj-dél, |
úgy, ahogy nyitod és csukod a szemed, |
s fölnézel, égi verőfény, |
|
– Hogy szeretem a szemed! |
|
Arcodban egyszerre két éjszaka kél: |
szívrendszerbéli a másik. |
A harmadikat – az igazit – te álmodod a Földnek. |
A napvilág-sarja Földnek. |
S megszégyenülten sompolyog el |
mert nappaloknál gyönyörűbben sütsz te, |
|
– Hogy szeretem a szemed! |
|
azok a karddal kirakott szemek, |
azok a fekete-tulipán csöngésű szemek, |
azok a fölkelő éjszaka-szemek, |
azok az augusztus-éje szemek! |
|
– Hogy szeretem a szemed! |
|
|
Szeretkezéseink
Nincs ű, nincs í, az é csak élene, |
nincs vé, nincs dé, a dé csak délene, |
csak krí, csak krű, csak a hangok szíve, |
félkék, félzöld, a színtelen zene: |
|
Fény sincs, nincs fény, a fénylés csak fénylene, |
nincs kék, nincs ég, a kéklés csak églene, |
nincs zöld, fehér, csak fehérzöldlene, |
csak fél-í, fél-ű, csak a zene színe: |
|
Éj sincs, nincs éj, az éjlés csak éjlene, |
nincs mély, mély sincs, a mélynek nincs hol mélylene, |
nincs fönt, nincs föld, a föld csak földlene, |
köd sincs, nincs köd, a ködlés csak ködlene: |
|
Csönd sincs, nincs csönd, a csönd csak csöndlene, |
Nincs ő, nincs én, az én csak őlene, |
nincs tér, idő, csak időtérlene, |
nincs nincs se, a van, az is csak nincslene: |
|
Csak te, az ige: a lenni lehelete! |
|
|
Tíz szán siklik a meztelen havon. |
Tíz szablya szánt tüzet a hátamon. |
|
Csónak suhan bőrömön. Hallani: |
Fölcsap a hó egész hónaljamig. |
|
Tűzhasáb csördül. Szálló kút gyanánt |
– forgókésszélként – huss!, elszáll szememből földanyám. |
|
Eke szánt jégen. Apámban megakad. |
Mozdonyokkal fűtik hasamat. |
|
Nap fehér ringben. Szakadó kötelek. |
Meztelen öklök döngölik szívemet. |
|
Augusztus forró ege, ostorok. |
Olvadt nyárfák, törzsük rámcsorog. |
|
Zuhanó pilóták, égő hanyatt- |
vágódó föld. Ejtőernyő-hajad. |
|
És csönd. Mozdulat nélküli füvek. |
Egy szempilla érinti az eget. |
|
|
Szeretlek – hallod? – s ha hallod, érted-e? |
Tudod milyen a vas lélegzete? |
|
Tudod milyen minden kő meztelen? |
Láttál Te már holtat elevenen? |
|
Szeretni, enni, menni – még szabad! |
Nem szögesdrótháló a te hajad? |
|
Szeretni, enni, menni – még lehet! |
Kinek melléből áll ki a kezed? |
|
Kétszázhúsz voltos éj – de mennyi van |
– Úristen – ereim huzalaiban. |
|
|
Mit csináltál velem, hogy szemöldököd, |
mint bilincs kattan szemeim fölött? |
|
Láncból vagy, drága, s lánccal ölelkezel, |
hogy csörömpöl ruhád, ha vetkezel? |
|
Dollár vagy tallér fényes köldököd, |
vagy láncszem az is, hogy fénylik és csönög? |
|
S ha lábad, a gyönyörűt, szétnyitod, |
mi dönt le drága, tank, kard, gumibot? |
|
Vaságyon, búza közt, rizsföldeken, |
és hogy fekszel? Holtan? Elevenen? |
|
|
A nőstény, ha üzekszik, a kan, ha szeret, |
kit húz karóba, milyen ősöket? |
|
Kinek égő húsa csókod, öl gyanánt |
kinek készít szép lábad kalodát? |
|
S harapásaim szöges ostora |
milyen nép lovának patkónyoma? |
|
– Hát vigyázz, vigyázz, jól vigyázz velem! |
Történelmembe zárva vetkezel. |
|
Vigyázz, vigyázz, hajam, vad tábora |
lehet neked még tüzes Dózsakorona! |
|
Kigyúlhatnak ágyad piacain |
derekad alá hordott csontjaim. |
|
Hasad sáncán, melled dómja előtt |
ácsolják, hallod-e, a levegőt. |
|
S mi lesz veled, ha én is elhagyom |
facölöpváram, cölöpvár-mellkasom |
|
ha elhagylak, kiéhezett sereg, |
utolsó végváramat, testedet?! |
|
|
Hát mi vagyunk mi, drága, hányfele |
tört kard, szakadt íj, hány föld lélegzete, |
hány szó, hány száj, hogy mind itt vérzene: |
mongol bonc, szláv száj, Kölcsey félszeme, |
az idő terén, a turistavilág napszemüvege |
előtt Európa égő csuvas-szerzetese. |
|
Ha azt mondom, Vesi, még érted-e? |
Szádat friss vízként fölkínálod-e? |
|
Ha azt mondom, Kosza, görbítesz-e |
kaszát karodból, hogy megölelj vele? |
|
S ha szólok, Hegycsúcs, mellecskéd kis csecse |
kék melltartódból kitakaródzik-e? |
|
S ha azt mondom, Eke, fölszántod-e |
ékes magad, hogy engem vess bele? |
|
|
A nagy időbe zárva, meztelen |
lánc, csörgő láng, szeress szerelem. |
|
Földim vagy, s földem. Minden föld. Te vagy |
maga a Föld is, hát ne csúfítsd el magad. |
|
Szakadt szempillám lásd meg, a szemem |
az apámon foszló lyukas katonaköpenyen. |
|
Fűcsomóanyám lásd meg, mert bele- |
markol a föld és elinal vele. |
|
Hajcsomószavunk lásd meg, mert kihull, |
és magtalanul és számlálatlanul. |
|
Hajcsomómagunk lásd meg és ne hagyd, |
hogy kicseréltessen a szív s az agy. |
|
Hogy kiheréltessen a szem, s a kéz. |
Szeress minket, nagy idő, ölelés. |
|
|
Szeress, szeress, a meztelen havon |
tíz szablya szánt, tíz boldog fájdalom. |
|
Csónak suhan hajamon. Jég etet |
vállamon hömpölygő mezőtüzet. |
|
Fény hull. Kés hull. Szempilláim mögött |
havazik: pillantásaidba ütközök. |
|
Reszkető tér. Pillék és levelek. |
Augusztushasú nyárfaéj remeg. |
|
Ejtőernyőbe csavarva, hanyatt- |
fekszem az ágyon, elborít hajad. |
|
Fölöttem, hallom, suhan kezed. |
Szempillámmal érintem az eget. |
|
Ezt az éjt csak a szemed oltja ki. |
Ezt a fényt csak a kezed mondja ki. |
|
Ezt a színt nem lehet fölbontani. |
Ezt a kínt nem lehet kioltani. |
|
Ezt a földet nem lehet mondani. |
Ezt a csöndet nem lehet hallani. |
|
|
Nincs ű, nincs í, az é csak élene, |
nincs fény, nincs kék, a kék csak églene, |
nincs zöld, fehér, csak fehérzöldlene, |
nincs ő, nincs én, az én csak őlene: |
|
Csak te, az ige, a van lehelete! |
|
|
|
Csak az Isten
Trikóját néha magán hagyta, |
úgy szeretett, félmeztelen. |
De meztelen volt a szeme alja. |
A szájaszéle. A két kezem. |
|
Meztelen volt az ágy. A párna. |
…Csak az Isten volt ruhában. |
|
|
|