Csak aki olyan fiatal
hogy testétől meggyullad inge, |
|
tetteinek is szárnya van, |
és tüzes nyílként elrepülne, |
|
|
Csak aki olyan tiszta már, |
hogy a levegőn is átverődik, |
|
húsz évén, táltos paripán |
rugaszkodik tágas mezőkig, |
|
|
Az érzi csak, micsoda súlyos |
ragyogás forr a mellkasunkhoz, |
|
szül minket naponta ezerszer |
szebbnek, merészebbnek a század: |
hogy elfogadhasson fiának. |
|
|
Önarckép
Apám elúszott észrevétlen, |
nyújtott testtel, mint a szarvasok, |
átszökkent a nagy tétlenségen, |
s az idő fenyvesébe futott. |
|
Anyám itt van még, mind fehérebb, |
s az elmúlással beszélget, |
|
Én, az öklömnyi gyerekember, |
Anyám veszekszik szép szememmel, |
|
|
Tavasz előtt
A nyurga égnek tükröt tart a lék, |
s a kövek alól menekvő halak |
már érzik, amint meghajlik a jég |
a sugarak roppant súlya alatt. |
|
Ezüstfarú jércék sikonganak, |
kapkodnak a dőlő sugarakért. |
Örömüktől elszabadul a nap |
– leperzseli a fagy szemöldökét – |
|
Holnap kicsap az árkokból a víz, |
kavargó vadvizek kémlelgetik |
a végtelent, fehéren habzó barkák, |
|
vizükre kölykök futnak, combukig |
csapkod a szagos szél, s már rúg, ágaskodik |
izmaikban a fékevesztett szabadság. |
|
|
Zúdulás
robbannak rögökből, földből. |
A kövekből szikáran zúdul a gaz. |
szikrázó rügyeket robbantanak. |
|
fellövell, egyre magasabb, |
– már a fény bokájáig ér – |
|
Hej, fiatalság, forradalom, |
zúduló évszak, csak el ne hagyj! |
|
|
Nyár
Megfojt e súlyos ragyogás, |
|
Szomjuk nem lehet oltanom. |
|
Befele lát már csak szemem, |
|
Közelről asszonyarca van. |
|
|
A gyerekkor tájai
szivárog: méhek csapata száll. |
|
S ím, harangozni kezdenek, |
három sovány akácfa húzza |
Leng, leng vadul a nap harangja. |
Rebben az elpilledt a meleg, |
lepkeként inni száll a kútra. |
Fejük visszahajtják nyakukra. |
|
A világnak most semmi dolga. |
cseresznyézni bebú a lombba. |
Fény villan, fecskevillogás. |
Fölvirít glottgatyája foltja. |
Tömött nyarakat markolász, |
ingét begyes duzzadtra rakja. |
|
hátuk a csupasz falnak döntve |
Sapkájuk lehúzzák szemükre. |
Mezítelen mellükre száll, |
s álommal, porral elvegyülve |
megtelepszik rajtuk a nyár. |
Sós izzadtság szikje, ezüstje. |
|
A nap is ott lábatlankodik |
közöttük, ő is lehüssölne. |
nézni magát a víztükörbe. |
minek ragyog a kék vödörben. |
hajítja, megmosdik a csöndben. |
|
a semmiségben folytatódva |
áttetszővé lesz egy kicsit, |
sziromtestű, égbőlvaló fa. |
a laza szél vállán lecsusszan, |
hosszan zuhogó alkonyattal. |
|
félig ébren, innen az álmon, |
hozzám vissza minek találsz, |
megszépült arcú adósságom. |
Húztam, vittem a töreket. |
Csupa sár, lucsok lett a számból. |
Most mégis, mint jó álmot fejtelek |
le a bábbá vált, csupasz világból. |
|
|
Szaggatott világ
Anyám hajnalban kelt, tüzet rakott, |
a tegnapesttől kért kölcsön kenyeret. |
A vézna tűznél véznább volt árvasága. |
|
Ázott csutkák, vizes tengeriszárak |
tüzén melegedett gyermekkorom. |
A kódorgó füst kékellő tulipán lett, |
s megrázkódó virág köhögető anyám. |
|
Engem ilyenkor vertek föl, menni kellett, |
egy rossz nadrágért, földig lógó kabátért |
énekeltem a megfeszített Jézust, |
kilencéves, árva evangélista. |
|
Innen hoztam az éneket magammal, |
és most, mikor már Istennel semmi dolgom, |
ők énekelnek, szorítják össze mellem, |
hatholdas Jézus, napszámos apostol. |
|
Ezért ne csodálkozzatok nagyon rajtam. |
Emlékeimben egy gyerek kuporog, |
üres tenyerét foltos nadrágjára szorítja, |
s a csöndben jó szóért: kenyérért énekel. |
|
|
Szálló vizek
Kigyöngyöznek a fák és a vizek, |
zöld árvízt vet a föld, rügyzöld vihar, |
zöld vízesés levélzik és zizeg |
az ágakon s a víz lombjaiban. |
|
Kigyöngyözik az ég is, madarak: |
szálló vizek vonulnak dél felől. |
Kövér galambjégtáblák zajlanak. |
Olvadnak földre kék-szürkés esők. |
|
Árad a föld: az egy medrű idő |
partjai közt száz elemű folyam: |
habzó vetés, lombvíz, mohos tető |
csapkod, kavarog, zöldell súlyosan. |
|
Egy nő a zajlás szélén álldogál. |
A vizet nézi, néz időtelen. |
Két szeme két bukdácsoló sirály. |
Hallgat. Nincs arca, talán teste sem. |
|
|
Betlehem
Kölyökkutyák, kis jószágok, juhok, |
jöjjetek hozzám, meleg testetekkel, |
gyöngy párátokkal melengessetek fel. |
|
Bokrok és fák: bojtárok, pásztorok, |
nagy meleg tüzet rakjatok köröttem, |
s döntsétek rám, nagy tél van szívemben. |
|
S ti, éhes borjak, fogadjatok engem |
magatok közé, íly számkivetetten |
nem élhetek én, hiszen nem vagyok |
|
se kő, se gép és nem arra születtem, |
hogy halált faljak acélbetlehemben, |
és így hihessem, egyszer jóllakok. |
|
|
Foltok
Álarcot ölt a tél, játszódna zöld idővel, |
gizgazon heverész, tűnődik elmenőben, |
vállán tétova szél, töpreng: megkösse-e? |
Szinte a földig ér a sugarak kötele. |
|
Cigány dünnyöget, hangja elguruló, kerek. |
Motollán köszörüli kényesre a delet. |
Fények pattognak, kés sír, derülnek lábasok. |
Párja pipázik, részeg. Foldozza a napot. |
|
|
Arcok
Izmindi József, a birkapásztor |
meg Herbst András a postasorról, |
meg Horváthék az Öreg utcán, |
a Vén Meszó arca koromból |
– ennyi örökség jutott rám. |
|
Ők töltik meg úti tarisznyám, |
ha éheznék a messze útban, |
mert nincsen hamubasült pogácsám, |
kerek arcukból falatozzam. |
|
Így élek, s ha egy éjszakán majd |
kihullnak szép számból örökre, |
elásom magam mélyen a földbe, |
hogy arcuk, szájuk megtaláljam. |
|
|
Izmindi József
Csizmáját le sem vetette, |
csak hanyatt vágta magát ruhástól, |
Izmindi József, a birkapásztor, |
méltósággal ment át a végtelenbe. |
|
Úgy, ahogy élt, hallgatag tette, |
nem félhetett a számadástól, |
kilencvenkilenc évét rendre |
|
Mit sirassam, néha irigylem, |
mert látják, megy a kerteken innen, |
barna virág, fű fut utána, |
|
a szél térdére ugrik: itt van! |
S körébe tódul, tolong száz pitypang, |
a rét hömpölygő birkanyája. |
|
|
Dödögő
kit én is csak te-vel aláztam, |
|
s akinek nem volt neve sem, |
engedje meg, hogy most magázzam. |
|
|
Fönn a mennybéli putriban |
úgyse vitte többre a lelke, |
|
mint hogy ráülhet sutyiban |
a külön isteni illemhelyre. |
|
Hát tudja meg, tartson méltóságot, |
mert méltóságos proletár volt, |
nyűtt gönceiben úgy feszítsen, |
|
hogy magának, mint senkinek sem, |
– lekapva fejéről a világot – |
előre köszönjön az Isten. |
|
|
Cséplés
Augusztus van, agancsosodnak |
szarvasok, bikák dulakodnak. |
harapdálják hasát az éjnek. |
|
Rezes sugárral gőzölögnek |
a csillaggal bevetett mennyek. |
Hold párállik – aranyló trágya –, |
mit elejtett az éj bikája. |
|
Az égi vetésben ezüst nyúl, |
néha egy-egy csillag megindul, |
iramlik füstölgő szántókig, |
a mindenség fényekben porzik. |
|
Égi búzák nőnek, megnőnek, |
fénnyel, harmattal telítődnek, |
fejüket a földig lehajtják, |
magukat megadón megadják, |
|
mert a hajnalban vörös képpel |
szuszog a nap nagy cséplőgépe, |
sovány akácok, üres zsákot, |
bogozzák, oldják a világot. |
|
|
Ballada a kovácslegényről
Mondják ma is, ha este lett, |
vitéz legény volt, csudagyerek, |
vasat tört, tüzet tépett. |
|
Hát földbe vetették derékig, |
|
S mondják, már gyűltek a varjak, |
de megvívott vélük, harmadnap |
|
Lába érc, izzó gyökér lett, |
a mélyben a szív megeredt, |
|
És mondják, madarak szálltak, |
szárnyukon négy ég felett |
|
S ím, szikrázik, dől a madárhad, |
|
az a fa, rügyei megerednek, |
mert újra kigyújtják minden nap |
|
|
Ím, én is
Ím, én is, ki az örök nyártól, |
fogantattam az ifjúságtól, |
s bordáim között, így születtem, |
világszaggató szerelem ver, |
elhamvadok, de el nem égek, |
s ha nem leszek, csak füst, korom, sár, |
őrt fogok állani síromnál. |
|
Szél zúdít…
Szél zúdít rozsdás csillagot, |
szélben bogáncs vöröslik. |
Osztozkodnak az évszakok. |
|
Nagyapám, túl az éjszakán, |
Csillag zúzódik bajuszán, |
|
|
Éhség
Az apjának nem volt se háza, se lova. |
Kis tehenük, bárányuk se lehetett soha, |
a fiú így, vékony árnya volt ostora, |
a jószág helyett a fákat hajthatta csak haza. |
|
De milyen csorda volt az, hogy porzott, dübögött |
végig az Öreg utcán a tehenek között, |
illattól, sűrű szagtól lecsüngő lombjukat |
– dús tőgyük – irigyelték is az igaziak. |
|
Istálló lett az udvar, a gádor jászoluk, |
a kanász – tülkös hajnal, s a fiú – pásztoruk, |
levelük ha csak rándult, a bogárzó eget |
is elhessegette volna ingével a gyerek. |
|
De az igazi az volt, mikor az alkonyat |
leült megfejni nehéz, csönddel telt lombjukat, |
s párálló fehér holdfény – a friss fejés szaga – |
verte föl álmom, és azt ittam fél éjszaka. |
|
Házam földúlva, fáim leölték farkasok, |
fehér kavics, zörgő virág a fogsoruk, |
fölnőttem: hátamon házam, kezemben kenyerem. |
Állok életre szántan, halálig éhesen. |
|
|
Legenda
Kit földbe vetettek derékig, |
hogy fölsírt és vért izzadott, |
a megváltozott kárhozatot. |
|
Testvérként érti a jámbor |
|
S mit érzékeink nem értnek, |
az érdemben mennyi az érdek, |
|
Kit földbe vetettek derékig, |
|
|
Kollégium
a falról a lepkecsönd rebben, |
fojt el az ész a szívemben. |
|
|
Ártatlan dal
Ha már egy haver se szeret, |
e Lordok Házának nevezett |
|
mit heccből nekem rendelt |
egy nő, ki aztán elköszönt, |
|
s ha már teljesen este lesz |
|
– az éjtől – kérek egy csillagot, |
|
mert nem lesz egy vasam se, |
|
s reggel, mikor az ablakok |
nagy sikkesen beslisszolok |
|
Utóirat:
Ártatlan egy dal ez, bizony, |
Kívül gyöngy, befele iszony. |
No, de kinek volt köze hozzám?! |
|
|
A ligetben ma újra láttam
A ligetben ma újra láttam, |
vérszaggal terhes este volt. |
Csak állt a kopott kiskabátban, |
vérében haldokolt a hold. |
|
Felhuhogott egy ócska fegyver. |
A félelem szívemre dobta. |
Élet vagy halál? Szerelemmel |
néztünk a célzó csillagokba. |
|
|
Zsoltár
a rozsdás pengék, a fények, |
s mint a galambok, elülnek, |
csak álmos hullám botorkál, |
szívemben akkor versz te fel, |
mint szúnyogdal, vízi zsoltár. |
|
És lassan fellüktet a föld, |
|
|
Szilánkok, szögek
Szétforgácsoltad nyelvemet. |
|
tagolatlan ős-állat neszekkel |
|
|
Szelíd ég
Feld Gézának
A rózsa fölrobban, kinyílik. |
Szirmok sárga szilánkja száll, |
rügyek géppuskatüze izzik, |
leveleket lyuggat a nyár. |
|
Zöld füvekbe hal a halál. |
Kattogó sorozatban fény dől, |
bombázza a földet a nyár. |
|
A fák virággal pörkölődnek. |
És csönd! És ég! Micsoda nyár |
készteti rám a képzeletnek |
képeit, kényszerzubbonyát, |
|
hogy harc, halál a kékellő ég, |
arcbalőtt vasgolyó a szem, |
a nyár bombázó repülőgép, |
belőtt bunker a szerelem. |
|
Szelíd ég! Tündökölő meggyfák, |
de benn, a szív üregeiben |
egy rózsa fölrobbant! Ölelj át! |
Ne vessen szét a félelem. |
|
|
Estétől hajnalig
Ha bénultság verné le szám, |
s némább lennék, mint a halak, |
hogy véremmel láthassalak, |
nyitott sebemmel, megvakultan |
tested világgá sikoltsam. |
|
Hajnal zuhan rád, pőre ing, |
alvó holdsarló, fénylesz. |
Köldököd kelő-nap-fészek. |
|
él bennem tested, felszakít |
|
|
Tenger vagy? Azért remeged |
Tengeri gyöngy, zöldell szemed? |
szépséged ne hullám-szavak, |
|
Egész testemmel énekellek, |
szememmel már nem is látlak, |
zsigerek zönögnek lágyan. |
|
lüktetnek bőrön, húson át. |
|
a testedre hangszerelt ének, |
hogy a mindenség belehal, |
|
|
Ha télütötten csügg a szám, |
némább leszek, mint a halak, |
|
hullámra hullám, vízre víz, |
|
a tengernek, téged énekeljen, |
a fénynek, terólad daloljon, |
ha én már végképp becsukódom, |
a némaság mélyére lefekszem. |
|
|
|
Elmegyek én is…
Elmegyek én is a madarakkal a magasság mentén |
s a tél csúcsain hol életem s szerelmem újravirágzik |
a tél csúcsain túl lefekszem a meztelen földre egy lánnyal |
egy lánnyal aki nem hagy el és aki laza hajával |
|
Dal
Egyszer majd elmegyek hozzád |
mellemmel búvok melledhez |
s nem jövök el soha többé |
|
Maradj velem
Maradj velem még reggelig |
|
Mellém is fekhetsz Fekhelyem |
mert itt vagy puhábbra vetem |
csönddel bélelem boldogabb |
holdakat gyújtok mint a nap |
|
És hallgatok mert jól esik |
mint csitul némul el a harc |
|
Benned zuhog Bennem zuhog |
|
|
Utóirat egy szerelemhez
Reggeledik odakünn és bennem |
Kirajzolódik arcod, és szerelmem |
a fényre, hol a tollászkodó bánat, |
késő madár, az égbe hamvasul, |
s megőrzi a magányt, mit magának |
se mond az ember, csak így, hangtalanul. |
|
Hó hull vállamra
Hogy van az milyen tétova |
csodálkozás riasztott engem |
Megyek zuhogó szédületben |
|
virága kong mégis időtlen |
|
a tündökléstől sorra kigyullad |
Zúg az éj Bordái sípolnak |
|
maga dalol zuzzos füveknek |
Azt kéne mondanom szeretlek |
és tudom – nem mondom soha |
|
ez az egész télről tűzvészről |
Annyi az igaz az egészből |
magam vagyok mint még soha |
|
|
Madár repül a föld felett
Madár repül a föld felett, |
arcát, szelíd árnyát elejti. |
aki most magát elfelejti. |
|
Nyithatom, csukhatom szemem, |
mondhatom Klára meghalt, elszállt, |
a nálam tisztább végtelen |
|
milyen, milyen furcsa madár az, |
ki így száll, ilyen fényteli |
napon, mint ahogy te szállhatsz |
|
árny nélkül, s az is, milyen arc, |
mit itt hagysz, milyen izgága árnyék? |
Lélek? Képzet? Te belehalsz, |
s ez nélküled is tovább száll még, |
|
szempillám, szemhéjam alatt |
rezdül tovább és egyre mélyebb |
köröket ír, már gondolat, |
hasonlít már a szívveréshez. |
|
Madár repül a szívem felett. |
Arcát, szelíd árnyát elejti. |
Nem tudja magát elfeledni. |
|
Már csak azon csodálkozik, |
hogy lehet, hogy össze nem roppan |
az agy, de tovább gondolkodik, |
érez és parancsol nyugodtan. |
|
Vagy hogy nem dőltem össze én is |
az első, óvatlan döbbenetben, |
mikor csak megsejtettem félig |
ki szeretett és kit szerettem. |
|
|
Szerelmes vers
Ha lenne föld, ki fölfogná s belehülyülne, |
hogy terméketlen, magtalan világ, |
s örök sodrásban, ölelve-menekülve, |
haláltalanul gyújtja meg magát, |
s ha lenne ember, ki ölelve, szégyenülve, |
túlélné magát a pusztulást, |
akarhatna-e, vágyhatna-e többre |
és jobban, mint én – lakatlan, senki-földje – |
súrlódok, gyúlok a szerelem után?! |
|
Ha nem lennél, rájönnék s kitalálnám |
egymás után az arcod, a szemed. |
Ha nem lennél, félnék, de szorongásomból árván |
megmintáználak, mint az ember az isteneket, |
s ha nem lennék, csak volnék, hogy fölismerj, s így legyek: |
megszülnélek magamnak, mint a föld az embereket. |
|
Azt akarom, mert szeretsz, benépesüljek. |
Legyen füvem, mézem, csorgó borom. |
Mezők szaggassák arcom, gyöngyözzön liget |
szememen, gyötörjön gyönge gyom. |
Szökjön föl felhőkarcoló-hajnal, híd-alkonyat, |
s ha mellemben a dél időm elveri, |
bennem emberek éljenek-haljanak, |
s legyen, aki arcom, munkám, szerelmem |
megőrzi és tovább műveli. |
|
|
Szebbnek szültél
Együtt születhetett szívem |
szíveddel, ezért vagy ilyen, |
|
mint én, mert ugyanaz a fa |
|
vert arcodért, vert arcomért. |
|
delelt melleden, mellemen, |
|
s az a kéz, ugyanaz a jobb |
etetett meg és mosdatott. |
|
Hát milyen álnokság, mi volt, |
mi tőled így elpusztított?! |
|
Mit vétett, mit vétkezhetett |
szívem, hogy így száműzetett |
|
tőled, hogy csak találgatom, |
ki vagy, honnan vagy rokonom. |
|
A hang, a hangod ismerős, |
itt volt a torkomban előbb, |
|
s ahogy beszélsz, a haj, a szem |
– jaj istenem, jaj istenem, |
|
testvér, csak testvér szólhat így, |
|
bennem lépdel így valaki. |
|
De rád néz és fölujjong kezem: |
Te vagy kezem! Te vagy kezem! |
|
Rád néz és fölujjong a szám: |
Arcod hazám. Szemed hazám, |
|
és minden szerv: külön-külön |
beszél, beszél: öröm, üröm, |
|
fagy, kín, elkezd kiáltani: |
|
Hallgasd csak, milyen hangzavar: |
gyöngyzörej, jéghang, csodajajj, |
|
És mind szólal, és mind beszél, |
a sírás, a csukló nevetés. |
|
csupán csak dobbanásnyira, |
|
csak te halld, csak te értheted: |
éltem és csak most éledek. |
|
Hát szólj rám: ne mondja ki szám: |
Szebbnek szültél, mint az anyám! |
|
|
Mit mondjak neked
Mit mondjak neked magamról, én kedvesem, |
s a szerelmet is, mint egy talált |
gyanakvón csörgetem kezemben?! |
|
Mit mondjak neked magamról, én kedvesem? |
– Hordalékával átcsapott fölöttem |
a hús forradalma, a nyár. |
De mint tavaszi vadvizek, hirtelen itthagyott |
csak sárgás iszapot, döglégyfekete sárt. |
|
Mit mondjak neked magamról, én kedvesem? |
Egy kéz ráz örökké, világrögeszme-zokogás, |
s hiába tudom: nem vagyok száműzött, |
úgy fekszem melled, combjaid között, |
mint lovak, temetetlen dögök |
tetemei közt izzadt és sáros katonák. |
|
|
Aki ilyen
Fejem fölül elszáll az ég. |
Fagy ver, ólmos eső ijeszt. |
Ha mostan hozzád szállanék, |
|
– Ha a szerelem elhagyott, |
te ölelj, nagyobb szerelem. |
Zöld ágyak, kültelki padok, |
ha már így idekünn vagyok, |
ti adjatok szállást nekem. |
|
ha apja nincs, s az anyja is |
így ég, füsttelen, jeltelen |
mocsaras, tőzeges földeken, |
s mint fia, kisded maga is? |
|
Tud szólni még, kiáltani? |
Vagy tűri csak, ahogy szívét |
|
|
Gyötört már…
Gyötört már engem szerelem, |
hogy azt hittem, beledöglöm, |
hogy sírjon, rázkódjon az öklöm. |
|
Tudtam, megkeserül a száj, |
ha csak a kényszer ránt magához, |
s előbb vet ráncot a vágy, |
mint a lepedő vagy a vánkos, |
|
de nem hittem, hogyha meztelen |
maga a szerelem mellém fekszik, |
az a vágy is, az esztelen |
ölelkezés is kettéfeslik. |
|
Nem hittem, hogy az sem segít, |
ha szinte halálig betakarhatsz. |
Nem vetkezik, ölelkezik – |
magányom befordul a falnak. |
|
S mi csak fekszünk tovább, ziláltan, |
Sírás rázza a vállad, vállam: |
|
|
Ceruzasorok
Melled alatt tenger lakik, |
abban mosdik fekete hajnal, |
abban mosdik életem, szép dél, |
abban mosdik setét halálom. |
|
Egyik tenger színe öröklét, |
másik tenger színe örömzöld, |
a harmadik megfejthetetlen. |
|
blúzod sötétben széthúztad, |
s a nagy víz megnézhette melled. |
|
Hát én mért nem hallgathatok, |
hisz számmal nézlek és eszemmel, |
s az leszek, láthatatlan tenger. |
|
Magad, ha lehunyod, ha elhagysz, |
szempillám, barna szirmom elfagy. |
Dús lombom, koronám lehullik, |
magamon tipródhatok holtig. |
|
szempilláimba beleszőtték. |
mint embert munka, szerelmet hűség. |
|
Másokról előbb ruha hullik, |
én belül vetkezem, hogy meglásd, |
milyen is valóban szemem, |
ha nem szürkül benne szorongás. |
|
Boldog félszben, a nyugtalan állat |
nézem, ahogy meztelen vállad |
|
Le kéne szemhéjamat varrni, |
hajnalod foglya ne legyek, |
száz életet meg kéne halni, |
hogy egyszer ne szeresselek. |
|
a magány vasa, csak megcsikordul. |
az élesre fent fény is kicsorbul. |
|
Én májusom, májusfa, mályva, |
minek nősz bele éjszakámba, |
mély bányáimban mért világítsz, |
ha hajnalt, s nem vad delet áhítsz? |
|
hogy magamat el tudom feledni. |
|
Tél van, a fagyott telkeken |
fák bámulnak az égő gazba. |
Szerelmes, rád gondol kezem, |
mint az almafák a tavaszra. |
|
puha árnyékod nem simul rám, |
de nyíltan és szemérmetlenül |
szeretkezek veled az utcán, |
|
bőrödtől megfeszül hasam, |
izzó vassá gyullad a lágyék. |
csak ilyen szabadságban járnék. |
|
Csak az a jó, ha – meztelen lombok – |
zúgunk a nyári förgetegben. |
Csak az a jó, ha – szép száj és homlok – |
nem csitulunk el tehetetlen. |
|
Csak az a jó, ha – szív és halánték – |
testünk halálig hisz, dörömböl. |
Rajtad kívül nincs más világrész. |
Ha meghalsz, meghibbanok a csöndtől. |
|
|
Mikor először
Mikor először teremtettek, |
szívembe rengő követ tettek. |
|
Homlokomra, mert rút és szép volt, |
vastollú páva szállt, az égbolt. |
|
Sárga ként, s olajat öntöttek |
szemembe, égjek, tüzesedjek. |
|
Ezért lettem halálos, gonosz, |
hűtlen-arcú, s így varázslatos. |
|
Mikor másodszor teremtettek, |
szívembe förgeteget tettek, |
|
förgeteg-, halálhozó arcot, |
elhajnalodót, megfogamzót, |
|
ám e hajnal is halandó volt, |
lánnyá változott, elfúvódott. |
|
Harmadszor, hogy megteremtődjek, |
nekivágtam a zöld időnek. |
|
Zöld időnek, világároknak, |
hova a kövek megálmodtak. |
|
Útszélről meg beszélő ágat, |
husángot metszettem hű társnak. |
|
Ha néha szerelemben ázik, |
boldog időt hajt, megvirágzik. |
|
Néha meg farkassal bolondoz, |
megbokrosodik, zöld vihart hoz. |
|
Ha magam egyszer földbevetem, |
|
Beszélő életem hadd töltsem |
levelében, az évgyűrűkben. |
|
Legyek vele kék derű, jó íz, |
fanyar gyümölcs, keserű jó íz. |
|
És mégis édes, mégis magvas. |
Minden évszakon diadalmas. |
|
|
Nyugtalanság
Istenem, jutott nekem elég |
vagányság, s annyi fiatalság, |
hogy ne kelljen rettegned azért, |
|
Lehet, könnyelmű tékozlásom |
szétfoszlik a földi magasban, |
de egy maroknyi tisztaságot, |
egy marék tüzet viszek magammal. |
|
Csak annyit, ami már elég, |
hogy teljesen el ne adósodjak. |
Egy marék tűz, szemrésnyi ég, |
egy tenyér víz a szarvasoknak. |
|
Csak annyit, amit örökös szomjad, |
a szám szélét szüntelen verő |
nagy víz, a semmiség sem olthat. |
|
Föltartott szikár tenyeredben |
férfiaknál szerelmesebben. |
S pucérul, szentségtelenebben, |
mint bármely addigi világ |
|
Istenem, jutott nekem elég |
vagányság, s annyi fiatalság, |
hogy ne kelljen rettegned ezért |
a csavargó, nyugtalan tűzért, |
ahogy szívemet szólíthatnád. |
|
|
Kültelki gesztenyefák
rázza a szél az éjszakát. |
Pislákol kigyúlva-kifúlva, |
ágaim piros gyertyacsonkja. |
|
Mint a meggörnyedt gondolat, |
mint megroskadt öreg paraszt, |
|
Tíz fehér ujjam csonkig égett, |
tíz életem tövig tenyészett, |
mintha a sötét leveledzne, |
suhog testem százezer sejtje. |
|
Mért késel szabadító hajnal, |
mért hull korom, ha ez már a hajnal, |
mért sír madár, ember a lombba’, |
mintha már sohse hajnalodna. |
|
A lélek kültelkén lobogva |
izzik csak szívem gyertyacsonkja, |
|
|
Invokáció
Ige, igézlek, adj fegyelmet, |
énekemhez vulkánmély mellet, |
életemhez vulkánmély torkot, |
tüdőt, tüzeset, tűzben forgót! |
|
Ha ének, tetőtől talpig élet, |
ha élet, szívtől homlokig égjek, |
ne meneküljek, ne henyéljek, |
örökös nagy hűségben éljek. |
|
változzak tőből szerelemmé, |
akkor is, ha véremet venné |
váram: Kőműves Kelemenné. |
|
Forró szó szárítsa föl utam, |
forró szél utánozza ujjam, |
induljak irdatlan vadonban, |
magamat erdőként kigyújtsam. |
|
Magamtól ments meg, merjek merni, |
ösztökélj, hinni és szeretni, |
a kemény bölcsőből te vess ki, |
taszíts ki: osztódni, születni! |
|
S add meg, teremtsd meg ikerarcom, |
a belőlem való tükörasszonyt, |
ki érti s ki bírja a harcom, |
és kész, hogy magába falazzon! |
|
|
Torlódó tél
Jaj annak, kiben rettenet |
szeme a fényt is úgy lesi, |
|
ki fél, s nem tudja mit tegyen, |
mert maga ellen vétkezik, |
|
Így egyedül, mert nem bírom, |
megdermeszt zuhogó kínom, |
hangot adnék, de már kevés, |
mint egy befagyott vízesés, |
|
én sem hallom már magamat. |
Fekszem torlódó tél alatt. |
Hajam szuronyos fagyba lóg. |
|
|
Aki ivott az ég vizéből
felhőt evett kenyér helyett, |
|
ha a folyókban térdepelt, |
|
lassan az időből kiszédül, |
inni a mindenség vizéből, |
|
|
J. A.
Amikor szárszói szobrát ledöntötték
De naprendszerek közé fehéren |
|
Csillag kényszerülsz lenni, |
|
szegényként legszegényebb, |
lásd, most is a sínre dobtak. |
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
|
Tehervonatok tolatnak az égen, |
csillagok, lehulló meteoritrajok. |
S te újra megállsz a kék pályaudvarszélen, |
s nézed, ahogy a halál feléd robog. |
Fejed lehajtod az ég vassínére, |
halál után is így váltsz meg minket a haláltól. |
Te, kinek csak a halál volt munkabére, |
s kit hűsége a világhoz, szüntelen összegázol. |
|
|
Juhász Ferencnek
Majd a húsodba harapunk mi is, |
az elmúláshoz már ez is kevés lesz, |
kikészítjük a tűz trónusait, |
a vaskoronát, jégjogart, hogy megéghess. |
|
Még tusakodsz, még fölnyúlik kezed, |
ágért, kötélért magadba kapaszkodsz, |
de visz a világ, és szíve megered, |
az őrület vizében mossa arcod, |
|
hogy kifehéredsz, mint a kavicsok, |
s minden pénzed: szemeid szétgurítod: |
a mindenség testére alkuszol. |
|
Látom: földet, füvet morzsol ajkad, |
s már gyűlnek, gyűlnek arcod fölött a varjak: |
marakodunk foszló árnyékodon. |
|
|
M. K.
Nagy réten foghatták el egyszer, |
ott csodálták piros csikók, |
kipányvázták szerelemben. |
Szájára köttetett a csók. |
|
Könnyű bilincsben toporzékolt, |
most állig vasban, vasban reszket. |
Hát csapjatok rá halálos béklyót, |
öleljétek meg, mert elmegy. |
|
Maholnap így is elbitangol |
– viharból van, viharba száll csak – |
Ördögfüvet, tüzet harapjon |
a boldog, ki utána vágtat. |
|
|
Megkövült idő
Mintha kihaltak volna az évszakok, |
megdermedt zöldben fürödnek a fák. |
Egyszerre ősz és nyár és tél vagyok, |
megkövült idő, haláltalan világ. |
Nem merek élni, lélegzeni sem, |
azt hiszen néha, nem is ver szívem, |
csak mímeli, hogy van, s mert fél: dobog. |
Rettenetes nehéz az idebenn. |
Hát élek, félek, alakoskodok. |
|
Magány
Szél ömlik, szél csikordul, szél – |
Késő telek virágot falnak. |
csak ordasnak, veszett fiatalnak. |
|
Szívemben háborúság, harc. |
A vadság hadai seregelnek. |
Kinő a szerelem a számon, a kihalt |
állatok metszőfogai kinőnek. |
|
ki magához kötözne engem, |
s én nyűgeim, arcom levedlem. |
|
De ím, ki hall is, magát tagadja. |
Alkudozik, s hogy tetten ne érjem, |
szelídít: kegyelem kenyéren |
tart, hogy ne fussak vadonba. |
|
Mert nincs kezem már, emberi arcom, |
a földön fekszem, követ harapva, |
állati szőr lep el, állkapcsom |
|
|
Válasz nélkül
Milyenek, mondd, a földi itatósok, |
a föld-, bogár-, gyökérágyás milyen? |
S az erecskék, hol tested fölszívódott? |
Levegő vagy, kék gyöngy a semmiben? |
Elszelídültél, s most azért nem haragszol, |
csak fekszel némán a föld alatti vackon, |
negyven évre, megmerevíted állad, |
fogat, körmöt növesztesz és szakállat, |
|
Apám, most újra, újra hozzád szólok, |
rég nem vagy már és rég vagy, jól tudod, |
a szeretet bennem mindig szabódott, |
s mire meglelted, rögvest elfutott. |
Most szükségem van rád, mert nem tudok mást, |
mint vállalni a dalban szertefoszlást, |
tudva, míg más éltét szabadon éli, |
nekem ez jutott, kínlódni és megélni |
|
Nincs olyan ég, évmilliárdos visszfény, |
bolygó, tejút és nincsen olyan csillag, |
ki olyan messze lenne innen, mint én, |
az üres ég üres bölcsője ringat. |
Magam vagyok és magányt nemz magányom, |
én tapogatom domboruló halálom, |
Segíts hát dolgaimhoz eltalálnom! |
Törd szét e semmit, mielőtt kitalálom, |
|
Az erecskék, a földi itatósok |
fölszívták tested, mint itt ez a papír |
a szavakat, a tintát, ahogy megfogamzódott, |
kicsapódott e szálkás tiszta kín. |
Minek hazudjak, hiszen te is tudod már, |
mindegy lenne az is, ha nem is szólnál, |
beszélek én szüntelenül magamban, |
de magammal, hogy értsem, megválaszoljam |
|
Én nem tudok belenyugodni többé, |
hogy örök tiltás legyen életem, |
hogy szám előtt kéz, s szívem fölött örökké |
mellkaspáncél és vasborda legyen, |
a boldogságot akarom kitakartan |
dobogni, messzeföldre halljam, |
a bordátalan, csupaszív világban, |
s a világ bennem, ahogy helyébe zártam, |
|
S ím, a világ rámszól, kinyitja öklöm, |
megeteti s megmosdatja szívem. |
Tiszta vizű, de varangy ül a gyöngyön, |
kitakart szívembe belevizel. |
Árulás, hitszegés, vad hitetés ez? |
Vagy csak magány, ami közösségé lesz, |
Vagy az sem több még „emberárulásnál”, |
s mint mindenütt, kettőn áll a vásár, |
|
Hát segíts, szólj, aki csontomban bujkálsz |
– huszonnégy éven át bújtattalak –, |
te néptanító, te szívalatti munkás, |
illegális száj, szem és gondolat, |
mert rám a levegő is úgy nehezedik, |
mint csontodra a halál, én érzem terheit, |
Lélegezhetem, már ki nem elégít |
ez a szabadság, akárhogy is, de én itt |
|
Hát válaszolj, számra nehezülő |
sejtéseimben érd tetten a tolvajt! |
Válaszd szét, a szívben settenkedő |
s az odakünn ólálkodó idegbajt! |
Mondd meg, mi ez, s hogy meddig ér a lélek, |
hol a határ, a kint, mondd meg, ha félek, |
szorongatja szívem, s milyen ítélet |
feszül fölém, hogy étlen, szomjan élek, |
|
Nem válaszolsz? Hallgatsz? Lassan hűlő |
futóárokba bújsz, elsüllyedsz, válasz nélkül? |
Csak katonaköpenyed, az elmálló mezőt |
húzod magadra, hiába-fedezékül? |
Rézgombjaid, a csattos csillagok |
elárulnak úgyis, le sem tagadhatod, |
Vagy ez a válasz? A hűség? Hogy tehetetlen, |
kifosztva is, higgyek oly szerelemben, |
|
Nem válaszolsz? Hallgatsz? De igazad van! |
Halott még-halandón úgysem segít, |
vagy csak úgy, mintha a világ szappanhabban |
mutogatná a maga törvényeit. |
Mint önmagamon én, rajtam te sem segíthetsz, |
csak hallgathatsz, csak erőt adhatsz a hithez, |
mondjam a jót, a többi nem a dolgom, |
nekem elég, ha kisajgom és kimondom, |
|
|
Tékozló meztelenség
Koczkás Sándornak
Egyszercsak el kell hagynom mindent, |
hogy teljesen magam lehessek, |
|
Le kell tépnem utolsó ingem, |
hogy őszintén higgyek és szeressek, |
|
Az özönvízelőtti szabadság |
sápad bennem, a hold rézpénze, |
|
Be kell, hogy testemet avassák |
minden meztelen szenvedélybe. |
|
Se magány, se a tiszta éhség, |
nem tarthat itt barát, se asszony, |
|
E világ nem oly szerelmes szépség, |
hogy térdéhez kelljen kuporodnom, |
|
álruhás ember leszek ismét, |
|
Szédítő ing lesz a ruhám, |
ingem tékozló meztelenség. |
|
|
|