Tudsz-e még világul?

Összegyűjtött versek

Szaggatott világ

1956–1964

Csak aki olyan fiatal

Csak aki olyan fiatal,

hogy testétől meggyullad inge,

tetteinek is szárnya van,

és tüzes nyílként elrepülne,

Csak aki olyan tiszta már,

hogy a levegőn is átverődik,

húsz évén, táltos paripán

rugaszkodik tágas mezőkig,

Az érzi csak, micsoda súlyos

ragyogás forr a mellkasunkhoz,

milyen óriás szerelemmel

szül minket naponta ezerszer

szebbnek, merészebbnek a század:

hogy elfogadhasson fiának.

A gyerekkor tájai

Önarckép

Apám elúszott észrevétlen,

nyújtott testtel, mint a szarvasok,

átszökkent a nagy tétlenségen,

s az idő fenyvesébe futott.

Anyám itt van még, mind fehérebb,

begyolcsozza a bánatot,

s az elmúlással beszélget,

mint a megháborodott.

Én, az öklömnyi gyerekember,

kettőjük közt ágaskodom.

Anyám veszekszik szép szememmel,

apám dörömböl hátamon.

Tavasz előtt

A nyurga égnek tükröt tart a lék,

s a kövek alól menekvő halak

már érzik, amint meghajlik a jég

a sugarak roppant súlya alatt.

Ezüstfarú jércék sikonganak,

kapkodnak a dőlő sugarakért.

Örömüktől elszabadul a nap

– leperzseli a fagy szemöldökét –

Holnap kicsap az árkokból a víz,

kavargó vadvizek kémlelgetik

a végtelent, fehéren habzó barkák,

vizükre kölykök futnak, combukig

csapkod a szagos szél, s már rúg, ágaskodik

izmaikban a fékevesztett szabadság.

Zúdulás

A tájból kicsap a fű.

Micsoda tavasz!

Virágok: szökőkutak

robbannak rögökből, földből.

A kövekből szikáran zúdul a gaz.

A fák

aknát:

szikrázó rügyeket robbantanak.

S leveleket,

– szétvetik az eget,

olyan hatalmasak.

Micsoda gyönyörű harag!

Magvából kiroppan a mag,

fellövell, egyre magasabb,

– már a fény bokájáig ér –

kiömlő dac, a zab.

Hej, fiatalság, forradalom,

zúduló évszak, csak el ne hagyj!

Nyár

Megfojt e súlyos ragyogás,

amit torkomra ráfon

e nyári ítélethozás

sugarakból, virágból.

Szomjuk nem lehet oltanom.

A nagy forróság földönt.

Az ég, a kéklő oltalom,

itt züllik a mezőkön.

Befele lát már csak szemem,

de így is egyre látom:

tétova lepke, szerelem,

izzik egy zöld faágon.

A nyár, bokáig meztelen,

kövek parazsán lépdel.

Közelről asszonyarca van.

Mint te, olyan egészen.

A gyerekkor tájai

1

Forrósodik a levegő,

lázakat üzemel a nyár.

Lombokból aranyeső

szivárog: méhek csapata száll.

Puha dünnyögés permetez,

omlik hársak oldalán.

2

S ím, harangozni kezdenek,

három sovány akácfa húzza

a napból lógó kötelet.

Leng, leng vadul a nap harangja.

Rebben az elpilledt a meleg,

lepkeként inni száll a kútra.

Kövér bivalyok döglenek.

Fejük visszahajtják nyakukra.

3

Dél, aranyeső, nyugalom.

A világnak most semmi dolga.

A rakoncátlan riadalom

cseresznyézni bebú a lombba.

Fény villan, fecskevillogás.

Fölvirít glottgatyája foltja.

Tömött nyarakat markolász,

ingét begyes duzzadtra rakja.

4

Kazlak mögött az etetők,

hátuk a csupasz falnak döntve

hüssölik az ebédidőt.

Sapkájuk lehúzzák szemükre.

Mezítelen mellükre száll,

s álommal, porral elvegyülve

megtelepszik rajtuk a nyár.

Sós izzadtság szikje, ezüstje.

5

A nap is ott lábatlankodik

közöttük, ő is lehüssölne.

Elliblábol a vályúkig,

nézni magát a víztükörbe.

Az eget magára öntené,

minek ragyog a kék vödörben.

Ingét a rezgő fák fölé

hajítja, megmosdik a csöndben.

6

Anyám is itt leveledzik,

a semmiségben folytatódva

áttetszővé lesz egy kicsit,

sziromtestű, égbőlvaló fa.

Arcát kezébe temeti,

a laza szél vállán lecsusszan,

egész térdéig befedi

hosszan zuhogó alkonyattal.

7

Álomból csukló zokogás

félig ébren, innen az álmon,

hozzám vissza minek találsz,

megszépült arcú adósságom.

Húztam, vittem a töreket.

Csupa sár, lucsok lett a számból.

Most mégis, mint jó álmot fejtelek

le a bábbá vált, csupasz világból.

Szaggatott világ

Anyám hajnalban kelt, tüzet rakott,

megfőzte a nyomorúságot,

a tegnapesttől kért kölcsön kenyeret.

A vézna tűznél véznább volt árvasága.

Ázott csutkák, vizes tengeriszárak

tüzén melegedett gyermekkorom.

A kódorgó füst kékellő tulipán lett,

s megrázkódó virág köhögető anyám.

Engem ilyenkor vertek föl, menni kellett,

egy rossz nadrágért, földig lógó kabátért

énekeltem a megfeszített Jézust,

kilencéves, árva evangélista.

Innen hoztam az éneket magammal,

és most, mikor már Istennel semmi dolgom,

ők énekelnek, szorítják össze mellem,

hatholdas Jézus, napszámos apostol.

Ezért ne csodálkozzatok nagyon rajtam.

Emlékeimben egy gyerek kuporog,

üres tenyerét foltos nadrágjára szorítja,

s a csöndben jó szóért: kenyérért énekel.

Szálló vizek

Kigyöngyöznek a fák és a vizek,

zöld árvízt vet a föld, rügyzöld vihar,

zöld vízesés levélzik és zizeg

az ágakon s a víz lombjaiban.

Kigyöngyözik az ég is, madarak:

szálló vizek vonulnak dél felől.

Kövér galambjégtáblák zajlanak.

Olvadnak földre kék-szürkés esők.

Árad a föld: az egy medrű idő

partjai közt száz elemű folyam:

habzó vetés, lombvíz, mohos tető

csapkod, kavarog, zöldell súlyosan.

Egy nő a zajlás szélén álldogál.

A vizet nézi, néz időtelen.

Két szeme két bukdácsoló sirály.

Hallgat. Nincs arca, talán teste sem.

Betlehem

Kölyökkutyák, kis jószágok, juhok,

jöjjetek hozzám, meleg testetekkel,

gyöngy párátokkal melengessetek fel.

Bokrok és fák: bojtárok, pásztorok,

nagy meleg tüzet rakjatok köröttem,

s döntsétek rám, nagy tél van szívemben.

S ti, éhes borjak, fogadjatok engem

magatok közé, íly számkivetetten

nem élhetek én, hiszen nem vagyok

se kő, se gép és nem arra születtem,

hogy halált faljak acélbetlehemben,

és így hihessem, egyszer jóllakok.

Foltok

Álarcot ölt a tél, játszódna zöld idővel,

gizgazon heverész, tűnődik elmenőben,

vállán tétova szél, töpreng: megkösse-e?

Szinte a földig ér a sugarak kötele.

Cigány dünnyöget, hangja elguruló, kerek.

Motollán köszörüli kényesre a delet.

Fények pattognak, kés sír, derülnek lábasok.

Párja pipázik, részeg. Foldozza a napot.

Arcok

Izmindi József, a birkapásztor

meg Herbst András a postasorról,

meg Horváthék az Öreg utcán,

a Vén Meszó arca koromból

– ennyi örökség jutott rám.

Ők töltik meg úti tarisznyám,

ha éheznék a messze útban,

mert nincsen hamubasült pogácsám,

kerek arcukból falatozzam.

Így élek, s ha egy éjszakán majd

kihullnak szép számból örökre,

elásom magam mélyen a földbe,

hogy arcuk, szájuk megtaláljam.

Izmindi József

Csizmáját le sem vetette,

csak hanyatt vágta magát ruhástól,

Izmindi József, a birkapásztor,

méltósággal ment át a végtelenbe.

Úgy, ahogy élt, hallgatag tette,

nem félhetett a számadástól,

kilencvenkilenc évét rendre

átterelte az elmúláson.

Mit sirassam, néha irigylem,

mert látják, megy a kerteken innen,

barna virág, fű fut utána,

a szél térdére ugrik: itt van!

S körébe tódul, tolong száz pitypang,

a rét hömpölygő birkanyája.

Dödögő

Dödögő, cigányhercegem,

kit én is csak te-vel aláztam,

s akinek nem volt neve sem,

engedje meg, hogy most magázzam.

Fönn a mennybéli putriban

úgyse vitte többre a lelke,

mint hogy ráülhet sutyiban

a külön isteni illemhelyre.

Hát tudja meg, tartson méltóságot,

mert méltóságos proletár volt,

nyűtt gönceiben úgy feszítsen,

hogy magának, mint senkinek sem,

– lekapva fejéről a világot –

előre köszönjön az Isten.

Cséplés

Augusztus van, agancsosodnak

szarvasok, bikák dulakodnak.

Parázson ágaskodó mének

harapdálják hasát az éjnek.

Rezes sugárral gőzölögnek

a csillaggal bevetett mennyek.

Hold párállik – aranyló trágya –,

mit elejtett az éj bikája.

Az égi vetésben ezüst nyúl,

néha egy-egy csillag megindul,

iramlik füstölgő szántókig,

a mindenség fényekben porzik.

Égi búzák nőnek, megnőnek,

fénnyel, harmattal telítődnek,

fejüket a földig lehajtják,

magukat megadón megadják,

mert a hajnalban vörös képpel

szuszog a nap nagy cséplőgépe,

sovány akácok, üres zsákot,

bogozzák, oldják a világot.

Ballada a kovácslegényről

Mondják ma is, ha este lett,

s emlékeznek a vének,

vitéz legény volt, csudagyerek,

vasat tört, tüzet tépett.

Léptétől, így mesélik,

megdőltek minden falak.

Hát földbe vetették derékig,

hogy inai hamvadjanak.

S mondják, már gyűltek a varjak,

zöld halál kiáltozott,

de megvívott vélük, harmadnap

hajnalra átváltozott.

Lába érc, izzó gyökér lett,

a mélyben a szív megeredt,

dereka ágakat vérzett,

lángokat levelezett.

És mondják, madarak szálltak,

szárnyukon négy ég felett

hordták a csudafának

magvát, az embertüzet.

S ím, szikrázik, dől a madárhad,

az ég is kitollazik,

Hatalma támad a lángnak,

kő, csillag hamvadozik.

Mondják, azóta sarjad

az a fa, rügyei megerednek,

mert újra kigyújtják minden nap

a lázba, kínba vetettek.

Ím, én is

Ím, én is, ki az örök nyártól,

fogantattam az ifjúságtól,

s bordáim között, így születtem,

világszaggató szerelem ver,

elhamvadok, de el nem égek,

az idő feketébbre éget,

s ha nem leszek, csak füst, korom, sár,

őrt fogok állani síromnál.

Szél zúdít…

Szél zúdít rozsdás csillagot,

szélben bogáncs vöröslik.

Osztozkodnak az évszakok.

Iszákjuk földre öntik.

Pönög az elmúlás szele.

Hangja hulló darázsé.

Levélszó didereg, zene.

Már a hangtalanságé.

Nagyapám, túl az éjszakán,

repedt lócáján horkol.

Csillag zúzódik bajuszán,

tüsszög a csillagportól.

Éhség

Az apjának nem volt se háza, se lova.

Kis tehenük, bárányuk se lehetett soha,

a fiú így, vékony árnya volt ostora,

a jószág helyett a fákat hajthatta csak haza.

De milyen csorda volt az, hogy porzott, dübögött

végig az Öreg utcán a tehenek között,

illattól, sűrű szagtól lecsüngő lombjukat

– dús tőgyük – irigyelték is az igaziak.

Istálló lett az udvar, a gádor jászoluk,

a kanász – tülkös hajnal, s a fiú – pásztoruk,

levelük ha csak rándult, a bogárzó eget

is elhessegette volna ingével a gyerek.

De az igazi az volt, mikor az alkonyat

leült megfejni nehéz, csönddel telt lombjukat,

s párálló fehér holdfény – a friss fejés szaga –

verte föl álmom, és azt ittam fél éjszaka.

Házam földúlva, fáim leölték farkasok,

fehér kavics, zörgő virág a fogsoruk,

fölnőttem: hátamon házam, kezemben kenyerem.

Állok életre szántan, halálig éhesen.

Legenda

Kit földbe vetettek derékig,

hogy fölsírt és vért izzadott,

azon a darazsak érzik

a megváltozott kárhozatot.

Kinő a szikes magányból,

fa lesz és messzire lát.

Testvérként érti a jámbor

füvek zarándoklatát.

S mit érzékeink nem értnek,

megsejti érdektelen,

az érdemben mennyi az érdek,

a rokon hol idegen.

Kit földbe vetettek derékig,

ízekre osztja magát.

Eljut az őszinteségig.

Füvekben lázad tovább.

Kollégium

Fél öt.

Kint katonák menetelnek.

Az élők

rabjai lettek a rendnek.

Sóhajt,

a falról a lepkecsönd rebben,

egy sóhajt

fojt el az ész a szívemben.

1956. december

Ártatlan dal

Ha már egy haver se szeret,

s le kell lécelnem végül

e Lordok Házának nevezett

körtéri népbüféből,

kiiszom magányos söröm,

mit heccből nekem rendelt

egy nő, ki aztán elköszönt,

rám testálta a cehhet,

s ha már teljesen este lesz

– szívemig besötétül –,

zsebrevágom a kezemet.

Lelécelek a létből.

Talán nem is káromkodok.

Ki az utcán éjszakázik,

– az éjtől – kérek egy csillagot,

és elszívom hazáig.

Hajnalban leülök bezárt

szívetek elé a földre,

megvárom a kapunyitást,

mert nem lesz egy vasam se,

s reggel, mikor az ablakok

kicsattannak a fényre,

nagy sikkesen beslisszolok

szívetek albérletébe.

Utóirat:

Ártatlan egy dal ez, bizony,

nem kendőzi el orcám.

Kívül gyöngy, befele iszony.

No, de kinek volt köze hozzám?!

Maradj velem

A ligetben ma újra láttam

A ligetben ma újra láttam,

vérszaggal terhes este volt.

Csak állt a kopott kiskabátban,

vérében haldokolt a hold.

Felhuhogott egy ócska fegyver.

A félelem szívemre dobta.

Élet vagy halál? Szerelemmel

néztünk a célzó csillagokba.

1956

Zsoltár

Mikor a világba vágnak

a rozsdás pengék, a fények,

s mint a galambok, elülnek,

a gyűrűző remegések,

a hűvös hátú vizeken

csak álmos hullám botorkál,

szívemben akkor versz te fel,

mint szúnyogdal, vízi zsoltár.

És lassan fellüktet a föld,

érzem: az érverésed,

a fákról menekül a zöld,

hűvös szemedre téved,

elbólongnak az árnyak,

alkonnyá szenesednek,

reszket vállamon vállad,

mint vízen az égitestek.

Szilánkok, szögek

csapódtak számba:

a neved.

Szétforgácsoltad nyelvemet.

S most némán, jelekkel,

tagolatlan ős-állat neszekkel

tanulok beszélni.

Szelíd ég

Feld Gézának

A rózsa fölrobban, kinyílik.

Szirmok sárga szilánkja száll,

rügyek géppuskatüze izzik,

leveleket lyuggat a nyár.

Zöld füvekbe hal a halál.

Kattogó sorozatban fény dől,

különleges repülőgépről

bombázza a földet a nyár.

A fák virággal pörkölődnek.

És csönd! És ég! Micsoda nyár

készteti rám a képzeletnek

képeit, kényszerzubbonyát,

hogy harc, halál a kékellő ég,

arcbalőtt vasgolyó a szem,

a nyár bombázó repülőgép,

belőtt bunker a szerelem.

Szelíd ég! Tündökölő meggyfák,

de benn, a szív üregeiben

egy rózsa fölrobbant! Ölelj át!

Ne vessen szét a félelem.

Estétől hajnalig

1

Ha bénultság verné le szám,

s némább lennék, mint a halak,

torkomat fölszakítanám,

hogy véremmel láthassalak,

nyitott sebemmel, megvakultan

tested világgá sikoltsam.

2

Hajnal zuhan rád, pőre ing,

alvó holdsarló, fénylesz.

Reflektorok a térdeid,

hullámverés szemérmes

lüktető érverésed.

Köldököd kelő-nap-fészek.

A melled dalolni tanít,

s már estétől hajnalokig

él bennem tested, felszakít

e nyughatatlan karének.

3

Tenger vagy? Azért remeged

a tenger remegését?

Tengeri gyöngy, zöldell szemed?

Üde mérged a mélység?

Barnuló hínárlomb hajad?

Csapdosó sötétség?

De vizeidtől elloptalak,

szépséged ne hullám-szavak,

érzékeim dicsérjék.

4

Egész testemmel énekellek,

szememmel már nem is látlak,

Téged hegedülnek idegek,

zsigerek zönögnek lágyan.

Külön hallom a kezeim,

lábaim vegyeskórusát,

lázas dobverők: ereim

lüktetnek bőrön, húson át.

Az egész testem zenekar,

a testedre hangszerelt ének,

hogy a mindenség belehal,

belehal és újra feléled.

5

Ha télütötten csügg a szám,

némább leszek, mint a halak,

az idő korallzátonyán

érzékeim szétszállanak,

hullámra hullám, vízre víz,

létembe halál menekül.

Én énekellek akkor is,

visszaadlak testetlenül

a tengernek, téged énekeljen,

a fénynek, terólad daloljon,

ha én már végképp becsukódom,

a némaság mélyére lefekszem.

Elmegyek én is…

Elmegyek én is a madarakkal a magasság mentén

s a tél csúcsain hol életem s szerelmem újravirágzik

a tél csúcsain túl lefekszem a meztelen földre egy lánnyal

egy lánnyal aki nem hagy el és aki laza hajával

egészen anyámig betakar

Dal

Egyszer majd elmegyek hozzád

megmelegítem az ágyad

mellemmel búvok melledhez

s nem jövök el soha többé

Maradj velem

Dobol az eső Hogy esik

Maradj velem még reggelig

akad talán számodra ágy

szék is rárakni ruhád

Mellém is fekhetsz Fekhelyem

mert itt vagy puhábbra vetem

csönddel bélelem boldogabb

holdakat gyújtok mint a nap

És hallgatok mert jól esik

hallgatom szívveréseid

mint csitul némul el a harc

amíg hajaddal betakarsz

Már nem is kéne mondani

csak hallani és hallani

Dobol az eső Hogy dobog

Benned zuhog Bennem zuhog

Utóirat egy szerelemhez

Reggeledik odakünn és bennem

lassan felkél a nap.

Kirajzolódik arcod, és szerelmem

lepkéi kirajzanak

a fényre, hol a tollászkodó bánat,

késő madár, az égbe hamvasul,

s megőrzi a magányt, mit magának

se mond az ember, csak így, hangtalanul.

Hó hull vállamra

Hogy van az milyen tétova

csodálkozás riasztott engem

Megyek zuhogó szédületben

Megyek és nem tudom hova

Hó hull vállamra Orgona

virága kong mégis időtlen

a decemberi levegőben

a tél a tél káprázata

A zsuppos házacskák sora

a tündökléstől sorra kigyullad

Zúg az éj Bordái sípolnak

mint egy hatalmas orgona

A tél s a téli nyár hada

maga dalol zuzzos füveknek

Azt kéne mondanom szeretlek

és tudom – nem mondom soha

Hát hagyj el Ócska mágia

ez az egész télről tűzvészről

Annyi az igaz az egészből

magam vagyok mint még soha

Madár repül a föld felett

Madár repül a föld felett,

arcát, szelíd árnyát elejti.

Ez a madár a képzelet,

aki most magát elfelejti.

Nyithatom, csukhatom szemem,

mondhatom Klára meghalt, elszállt,

a nálam tisztább végtelen

gondolatára bízta arcát,

de nem bírom megérteni,

milyen, milyen furcsa madár az,

ki így száll, ilyen fényteli

napon, mint ahogy te szállhatsz

árny nélkül, s az is, milyen arc,

mit itt hagysz, milyen izgága árnyék?

Lélek? Képzet? Te belehalsz,

s ez nélküled is tovább száll még,

szempillám, szemhéjam alatt

rezdül tovább és egyre mélyebb

köröket ír, már gondolat,

hasonlít már a szívveréshez.

Madár repül a szívem felett.

Arcát, szelíd árnyát elejti.

Ez a madár a képzelet.

Nem tudja magát elfeledni.

Már csak azon csodálkozik,

hogy lehet, hogy össze nem roppan

az agy, de tovább gondolkodik,

érez és parancsol nyugodtan.

Vagy hogy nem dőltem össze én is

az első, óvatlan döbbenetben,

mikor csak megsejtettem félig

ki szeretett és kit szerettem.

Szerelmes vers

1

Ha lenne föld, ki fölfogná s belehülyülne,

hogy terméketlen, magtalan világ,

s örök sodrásban, ölelve-menekülve,

haláltalanul gyújtja meg magát,

s ha lenne ember, ki ölelve, szégyenülve,

túlélné magát a pusztulást,

akarhatna-e, vágyhatna-e többre

és jobban, mint én – lakatlan, senki-földje –

súrlódok, gyúlok a szerelem után?!

2

Ha nem lennél, rájönnék s kitalálnám

egymás után az arcod, a szemed.

Ha nem lennél, félnék, de szorongásomból árván

megmintáználak, mint az ember az isteneket,

s ha nem lennék, csak volnék, hogy fölismerj, s így legyek:

megszülnélek magamnak, mint a föld az embereket.

3

Azt akarom, mert szeretsz, benépesüljek.

Legyen füvem, mézem, csorgó borom.

Mezők szaggassák arcom, gyöngyözzön liget

szememen, gyötörjön gyönge gyom.

Szökjön föl felhőkarcoló-hajnal, híd-alkonyat,

s ha mellemben a dél időm elveri,

bennem emberek éljenek-haljanak,

s legyen, aki arcom, munkám, szerelmem

megőrzi és tovább műveli.

Szebbnek szültél

Együtt születhetett szívem

szíveddel, ezért vagy ilyen,

mint én, mert ugyanaz a fa

ágán sarjadtunk valaha.

Ugyanaz, ugyanaz a vér

vert arcodért, vert arcomért.

Ugyanaz, ugyanaz a tej

delelt melleden, mellemen,

s az a kéz, ugyanaz a jobb

etetett meg és mosdatott.

Hát milyen álnokság, mi volt,

mi tőled így elpusztított?!

Mit vétett, mit vétkezhetett

szívem, hogy így száműzetett

tőled, hogy csak találgatom,

ki vagy, honnan vagy rokonom.

A hang, a hangod ismerős,

itt volt a torkomban előbb,

s ahogy beszélsz, a haj, a szem

– jaj istenem, jaj istenem,

testvér, csak testvér szólhat így,

ha tükrével találkozik.

S ahogy lépteid hallani,

bennem lépdel így valaki.

De rád néz és fölujjong kezem:

Te vagy kezem! Te vagy kezem!

Rád néz és fölujjong a szám:

Arcod hazám. Szemed hazám,

és minden szerv: külön-külön

beszél, beszél: öröm, üröm,

fagy, kín, elkezd kiáltani:

Magad magamnak vallani.

Hallgasd csak, milyen hangzavar:

gyöngyzörej, jéghang, csodajajj,

hajnal bánata, születés,

gyöngyvirág-verítékezés.

És mind szólal, és mind beszél,

a sírás, a csukló nevetés.

Tenned kéne már valamit,

el kéne halkulni kicsit,

halkulni, arcvonásnyira,

csupán csak dobbanásnyira,

csak te halld, csak te értheted:

éltem és csak most éledek.

Hát szólj rám: ne mondja ki szám:

Szebbnek szültél, mint az anyám!

Mit mondjak neked

Mit mondjak neked magamról, én kedvesem,

napjaid hogy édesítsem,

ha elgazosodik a száj,

s a szerelmet is, mint egy talált

szép kavicsot,

gyanakvón csörgetem kezemben?!

Mit mondjak neked magamról, én kedvesem?

– Hordalékával átcsapott fölöttem

a hús forradalma, a nyár.

De mint tavaszi vadvizek, hirtelen itthagyott

s nem hagyott mást,

csak sárgás iszapot, döglégyfekete sárt.

Mit mondjak neked magamról, én kedvesem?

Egy kéz ráz örökké, világrögeszme-zokogás,

s hiába tudom: nem vagyok száműzött,

úgy fekszem melled, combjaid között,

mint lovak, temetetlen dögök

tetemei közt izzadt és sáros katonák.

Aki ilyen

Fejem fölül elszáll az ég.

Fagy ver, ólmos eső ijeszt.

Ha mostan hozzád szállanék,

eltemetetlen vállamért

világgá hessenne szíved.

– Ha a szerelem elhagyott,

te ölelj, nagyobb szerelem.

Zöld ágyak, kültelki padok,

ha már így idekünn vagyok,

ti adjatok szállást nekem.

Aki ilyen, hova legyen,

ha apja nincs, s az anyja is

így ég, füsttelen, jeltelen

mocsaras, tőzeges földeken,

s mint fia, kisded maga is?

Aki ilyen, ki várja még?

Tud szólni még, kiáltani?

Vagy tűri csak, ahogy szívét

kivési a csillagos ég:

az éjkorszak szerszámai?

Gyötört már…

Gyötört már engem szerelem,

hogy azt hittem, beledöglöm,

de soha oly keservesen,

hogy sírjon, rázkódjon az öklöm.

Tudtam, megkeserül a száj,

ha csak a kényszer ránt magához,

s előbb vet ráncot a vágy,

mint a lepedő vagy a vánkos,

de nem hittem, hogyha meztelen

maga a szerelem mellém fekszik,

az a vágy is, az esztelen

ölelkezés is kettéfeslik.

Nem hittem, hogy az sem segít,

ha szinte halálig betakarhatsz.

Nem vetkezik, ölelkezik –

magányom befordul a falnak.

S mi csak fekszünk tovább, ziláltan,

életfogytiglan, évekig.

Sírás rázza a vállad, vállam:

Ki ez az idegen itt?!

Ceruzasorok

Melled alatt tenger lakik,

abban mosdik fekete hajnal,

abban mosdik életem, szép dél,

abban mosdik setét halálom.

Egyik tenger színe öröklét,

másik tenger színe örömzöld,

a harmadik megfejthetetlen.

Néha haragvó, néha alvó.

A kutak is elnémultak,

amikor a folyó mellett

blúzod sötétben széthúztad,

s a nagy víz megnézhette melled.

Hát én mért nem hallgathatok,

hisz számmal nézlek és eszemmel,

mikor a semmibe zuhogok,

s az leszek, láthatatlan tenger.

Magad, ha lehunyod, ha elhagysz,

szempillám, barna szirmom elfagy.

Dús lombom, koronám lehullik,

magamon tipródhatok holtig.

Születésedkor hajadat

szempilláimba beleszőtték.

Teveled nézem magamat,

mint embert munka, szerelmet hűség.

Másokról előbb ruha hullik,

én belül vetkezem, hogy meglásd,

milyen is valóban szemem,

ha nem szürkül benne szorongás.

Boldog félszben, a nyugtalan állat

szűkölő békéjével teli

nézem, ahogy meztelen vállad

halálom lefegyverezi.

Le kéne szemhéjamat varrni,

hajnalod foglya ne legyek,

száz életet meg kéne halni,

hogy egyszer ne szeresselek.

Halántékod nem üti be

a magány vasa, csak megcsikordul.

Szádon a tél lehelete,

az élesre fent fény is kicsorbul.

Én májusom, májusfa, mályva,

minek nősz bele éjszakámba,

mély bányáimban mért világítsz,

ha hajnalt, s nem vad delet áhítsz?

Én úgy tudok szeretni,

hogy magamat el tudom feledni.

Tél van, a fagyott telkeken

fák bámulnak az égő gazba.

Szerelmes, rád gondol kezem,

mint az almafák a tavaszra.

Megyek az utcán egyedül,

puha árnyékod nem simul rám,

de nyíltan és szemérmetlenül

szeretkezek veled az utcán,

bőrödtől megfeszül hasam,

izzó vassá gyullad a lágyék.

Teveled, tőled ittasan

csak ilyen szabadságban járnék.

Csak az a jó, ha – meztelen lombok –

zúgunk a nyári förgetegben.

Csak az a jó, ha – szép száj és homlok –

nem csitulunk el tehetetlen.

Csak az a jó, ha – szív és halánték –

testünk halálig hisz, dörömböl.

Rajtad kívül nincs más világrész.

Ha meghalsz, meghibbanok a csöndtől.

Tékozló meztelenség

Mikor először

Mikor először teremtettek,

szívembe rengő követ tettek.

Homlokomra, mert rút és szép volt,

vastollú páva szállt, az égbolt.

Sárga ként, s olajat öntöttek

szemembe, égjek, tüzesedjek.

Ezért lettem halálos, gonosz,

hűtlen-arcú, s így varázslatos.

Mikor másodszor teremtettek,

szívembe förgeteget tettek,

förgeteg-, halálhozó arcot,

elhajnalodót, megfogamzót,

ám e hajnal is halandó volt,

lánnyá változott, elfúvódott.

Harmadszor, hogy megteremtődjek,

nekivágtam a zöld időnek.

Zöld időnek, világároknak,

hova a kövek megálmodtak.

Útszélről meg beszélő ágat,

husángot metszettem hű társnak.

Ha néha szerelemben ázik,

boldog időt hajt, megvirágzik.

Néha meg farkassal bolondoz,

megbokrosodik, zöld vihart hoz.

Ha magam egyszer földbevetem,

bordáim közé őt ültetem.

Beszélő életem hadd töltsem

levelében, az évgyűrűkben.

Legyek vele kék derű, jó íz,

fanyar gyümölcs, keserű jó íz.

És mégis édes, mégis magvas.

Minden évszakon diadalmas.

Nyugtalanság

Istenem, jutott nekem elég

vagányság, s annyi fiatalság,

hogy ne kelljen rettegned azért,

ha éhenkórász életemért

éveim rajtad bevasalják.

Lehet, könnyelmű tékozlásom

szétfoszlik a földi magasban,

de egy maroknyi tisztaságot,

egy marék tüzet viszek magammal.

Csak annyit, ami már elég,

hogy teljesen el ne adósodjak.

Egy marék tűz, szemrésnyi ég,

egy tenyér víz a szarvasoknak.

Csak annyit, amit örökös szomjad,

a szám szélét szüntelen verő

nagy víz, a semmiség sem olthat.

Sem bárki semmirekellő.

Föltartott szikár tenyeredben

így izzok a hajdankori

férfiaknál szerelmesebben.

S pucérul, szentségtelenebben,

mint bármely addigi világ

tűzhányó asszonyai.

Istenem, jutott nekem elég

vagányság, s annyi fiatalság,

hogy ne kelljen rettegned ezért

a csavargó, nyugtalan tűzért,

ahogy szívemet szólíthatnád.

Kültelki gesztenyefák

Kültelki gesztenyefák,

rázza a szél az éjszakát.

Pislákol kigyúlva-kifúlva,

ágaim piros gyertyacsonkja.

Mint a meggörnyedt gondolat,

mint megroskadt öreg paraszt,

földbe szúrva botomat,

állok az éjszaka alatt.

Tíz fehér ujjam csonkig égett,

tíz életem tövig tenyészett,

mintha a sötét leveledzne,

suhog testem százezer sejtje.

Mért késel szabadító hajnal,

mért hull korom, ha ez már a hajnal,

mért sír madár, ember a lombba’,

mintha már sohse hajnalodna.

A lélek kültelkén lobogva

izzik csak szívem gyertyacsonkja,

az árvaság külvárosában

meggyökerező éjszakában.

Invokáció

Ige, igézlek, adj fegyelmet,

énekemhez vulkánmély mellet,

életemhez vulkánmély torkot,

tüdőt, tüzeset, tűzben forgót!

Ha ének, tetőtől talpig élet,

ha élet, szívtől homlokig égjek,

ne meneküljek, ne henyéljek,

örökös nagy hűségben éljek.

Kőből és vasból elevenné

változzak tőből szerelemmé,

akkor is, ha véremet venné

váram: Kőműves Kelemenné.

Forró szó szárítsa föl utam,

forró szél utánozza ujjam,

induljak irdatlan vadonban,

magamat erdőként kigyújtsam.

Magamtól ments meg, merjek merni,

ösztökélj, hinni és szeretni,

a kemény bölcsőből te vess ki,

taszíts ki: osztódni, születni!

S add meg, teremtsd meg ikerarcom,

a belőlem való tükörasszonyt,

ki érti s ki bírja a harcom,

és kész, hogy magába falazzon!

Torlódó tél

Jaj annak, kiben rettenet

rákosodik, idegbeteg

szeme a fényt is úgy lesi,

halálra mikor sebezi.

Jaj annak ezerszeresen,

ki fél, s nem tudja mit tegyen,

mert maga ellen vétkezik,

ha kicsorbítja késeit.

Így egyedül, mert nem bírom,

megdermeszt zuhogó kínom,

hangot adnék, de már kevés,

mint egy befagyott vízesés,

én sem hallom már magamat.

Fekszem torlódó tél alatt.

Hajam szuronyos fagyba lóg.

Körülvettek a jégcsapok.

Aki ivott az ég vizéből

Aki ivott az ég vizéből,

felhőt evett kenyér helyett,

önmagát vette feleségül,

s egész világot éhezett,

aki csillagokra térdelt,

ha a folyókban térdepelt,

arcát kimosta a szégyen,

kavicsként kifehéredett,

lassan az időből kiszédül,

magával ragadja az út,

inni a mindenség vizéből,

s betelni múlhatatlanul.

J. A.

Amikor szárszói szobrát ledöntötték

Te már túl vagy a léten,

minket még köt a föld.

De naprendszerek közé fehéren

álmaink kötözöd.

Pokolra akartál menni,

pokolibb égre szálltál.

Csillag kényszerülsz lenni,

ki mindig ember voltál.

Téged milliárd ember

kötözött itt a földön,

most sugárkötelekkel

megkötve dörömbölsz

az égen és a földön,

már nem is te kiáltasz,

a mindenség dörömböl,

dübörög, mert csak álarc

a neved, áruvédjegy.

Te józanul legbolondabb,

szegényként legszegényebb,

lásd, most is a sínre dobtak.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Tehervonatok tolatnak az égen,

csillagok, lehulló meteoritrajok.

S te újra megállsz a kék pályaudvarszélen,

s nézed, ahogy a halál feléd robog.

Fejed lehajtod az ég vassínére,

halál után is így váltsz meg minket a haláltól.

Te, kinek csak a halál volt munkabére,

s kit hűsége a világhoz, szüntelen összegázol.

Juhász Ferencnek

Majd a húsodba harapunk mi is,

az elmúláshoz már ez is kevés lesz,

kikészítjük a tűz trónusait,

a vaskoronát, jégjogart, hogy megéghess.

Még tusakodsz, még fölnyúlik kezed,

ágért, kötélért magadba kapaszkodsz,

de visz a világ, és szíve megered,

az őrület vizében mossa arcod,

hogy kifehéredsz, mint a kavicsok,

s minden pénzed: szemeid szétgurítod:

a mindenség testére alkuszol.

Látom: földet, füvet morzsol ajkad,

s már gyűlnek, gyűlnek arcod fölött a varjak:

marakodunk foszló árnyékodon.

M. K.

Nagy réten foghatták el egyszer,

ott csodálták piros csikók,

kipányvázták szerelemben.

Szájára köttetett a csók.

Könnyű bilincsben toporzékolt,

most állig vasban, vasban reszket.

Hát csapjatok rá halálos béklyót,

öleljétek meg, mert elmegy.

Maholnap így is elbitangol

– viharból van, viharba száll csak –

Ördögfüvet, tüzet harapjon

a boldog, ki utána vágtat.

Megkövült idő

Mintha kihaltak volna az évszakok,

megdermedt zöldben fürödnek a fák.

Egyszerre ősz és nyár és tél vagyok,

megkövült idő, haláltalan világ.

Nem merek élni, lélegzeni sem,

azt hiszen néha, nem is ver szívem,

csak mímeli, hogy van, s mert fél: dobog.

Rettenetes nehéz az idebenn.

Hát élek, félek, alakoskodok.

Magány

Szél ömlik, szél csikordul, szél –

Késő telek virágot falnak.

Nem való vagyok én

csak ordasnak, veszett fiatalnak.

Szívemben háborúság, harc.

A vadság hadai seregelnek.

Kinő a szerelem a számon, a kihalt

állatok metszőfogai kinőnek.

Talán, ha lenne valaki,

ki magához kötözne engem,

föl tudna szabadítani,

s én nyűgeim, arcom levedlem.

De ím, ki hall is, magát tagadja.

Alkudozik, s hogy tetten ne érjem,

szelídít: kegyelem kenyéren

tart, hogy ne fussak vadonba.

Mert nincs kezem már, emberi arcom,

a földön fekszem, követ harapva,

állati szőr lep el, állkapcsom

minden élőbe belemarna.

Válasz nélkül

Milyenek, mondd, a földi itatósok,

a föld-, bogár-, gyökérágyás milyen?

S az erecskék, hol tested fölszívódott?

Levegő vagy, kék gyöngy a semmiben?

Elszelídültél, s most azért nem haragszol,

csak fekszel némán a föld alatti vackon,

ami megilletett

negyven évre, megmerevíted állad,

fogat, körmöt növesztesz és szakállat,

véded, mi még tied?!

Apám, most újra, újra hozzád szólok,

rég nem vagy már és rég vagy, jól tudod,

a szeretet bennem mindig szabódott,

s mire meglelted, rögvest elfutott.

Most szükségem van rád, mert nem tudok mást,

mint vállalni a dalban szertefoszlást,

ami rámméretett,

tudva, míg más éltét szabadon éli,

nekem ez jutott, kínlódni és megélni

költészetemet.

Nincs olyan ég, évmilliárdos visszfény,

bolygó, tejút és nincsen olyan csillag,

ki olyan messze lenne innen, mint én,

az üres ég üres bölcsője ringat.

Magam vagyok és magányt nemz magányom,

én tapogatom domboruló halálom,

növök, terhesedek.

Segíts hát dolgaimhoz eltalálnom!

Törd szét e semmit, mielőtt kitalálom,

megszülni nem lehet.

Az erecskék, a földi itatósok

fölszívták tested, mint itt ez a papír

a szavakat, a tintát, ahogy megfogamzódott,

kicsapódott e szálkás tiszta kín.

Minek hazudjak, hiszen te is tudod már,

mindegy lenne az is, ha nem is szólnál,

hiszen nem is veled

beszélek én szüntelenül magamban,

de magammal, hogy értsem, megválaszoljam

azt is, mit nem lehet.

Én nem tudok belenyugodni többé,

hogy örök tiltás legyen életem,

hogy szám előtt kéz, s szívem fölött örökké

mellkaspáncél és vasborda legyen,

a boldogságot akarom kitakartan

dobogni, messzeföldre halljam,

mint ver külön szívem

a bordátalan, csupaszív világban,

s a világ bennem, ahogy helyébe zártam,

verjen hűségesen.

S ím, a világ rámszól, kinyitja öklöm,

megeteti s megmosdatja szívem.

Tiszta vizű, de varangy ül a gyöngyön,

kitakart szívembe belevizel.

Árulás, hitszegés, vad hitetés ez?

Vagy csak magány, ami közösségé lesz,

és szüli a magányt?

Vagy az sem több még „emberárulásnál”,

s mint mindenütt, kettőn áll a vásár,

ember s ember gyanánt?

Hát segíts, szólj, aki csontomban bujkálsz

– huszonnégy éven át bújtattalak –,

te néptanító, te szívalatti munkás,

illegális száj, szem és gondolat,

mert rám a levegő is úgy nehezedik,

mint csontodra a halál, én érzem terheit,

akármilyen súlytalan.

Lélegezhetem, már ki nem elégít

ez a szabadság, akárhogy is, de én itt

nem érzem jól magam!

Hát válaszolj, számra nehezülő

sejtéseimben érd tetten a tolvajt!

Válaszd szét, a szívben settenkedő

s az odakünn ólálkodó idegbajt!

Mondd meg, mi ez, s hogy meddig ér a lélek,

hol a határ, a kint, mondd meg, ha félek,

miféle félelem

szorongatja szívem, s milyen ítélet

feszül fölém, hogy étlen, szomjan élek,

habár nem éhezem.

Nem válaszolsz? Hallgatsz? Lassan hűlő

futóárokba bújsz, elsüllyedsz, válasz nélkül?

Csak katonaköpenyed, az elmálló mezőt

húzod magadra, hiába-fedezékül?

Rézgombjaid, a csattos csillagok

elárulnak úgyis, le sem tagadhatod,

úgy világít szíved.

Vagy ez a válasz? A hűség? Hogy tehetetlen,

kifosztva is, higgyek oly szerelemben,

mi nem jut itt senkinek?

Nem válaszolsz? Hallgatsz? De igazad van!

Halott még-halandón úgysem segít,

vagy csak úgy, mintha a világ szappanhabban

mutogatná a maga törvényeit.

Mint önmagamon én, rajtam te sem segíthetsz,

csak hallgathatsz, csak erőt adhatsz a hithez,

ha az ész habozik,

mondjam a jót, a többi nem a dolgom,

nekem elég, ha kisajgom és kimondom,

mire a csönd tanít.

Tékozló meztelenség

Koczkás Sándornak

Egyszercsak el kell hagynom mindent,

hogy teljesen magam lehessek,

Le kell tépnem utolsó ingem,

hogy őszintén higgyek és szeressek,

Az özönvízelőtti szabadság

sápad bennem, a hold rézpénze,

Be kell, hogy testemet avassák

minden meztelen szenvedélybe.

Se magány, se a tiszta éhség,

nem tarthat itt barát, se asszony,

E világ nem oly szerelmes szépség,

hogy térdéhez kelljen kuporodnom,

Legkisebb fiúnál sutább:

álruhás ember leszek ismét,

Szédítő ing lesz a ruhám,

ingem tékozló meztelenség.

Az ifjúság múzeuma

1961–1968

Hát itt vagyok

Hát itt vagyok, itt vagyok újra,

félmeztelen,

jeges novemberi szél fújja,

szítja szívem.

Nem tudok mást, pusztulok, bomlok,

már szaga van

gondolataimnak, mit mondok

hajléktalan.

Beérném én már, kitaszítva,

akárkivel.

Bordáiba, meleg barlangba

búna szívem.

Jó volna, amíg tart a tél,

medvék, vadak

módján kitelelni az éj

szíve alatt.

Jó volna, amíg künn a föld

zúg, hánytorog,

hinni, a világ anyaöl.

S még nem vagyok.

Anyanyelvem vagy

Gyönyörűen

Ha szeretni akarsz, bejöhetsz,

számodra örökre nyitva vagyok,

megnézheted a szívemet,

nem kezdte ki a mosolyod.

Felhúzhatod a kezemet,

mezítelen bőröd alá,

felöltheted életemet,

lámpaernyőd leszek akár.

Kinyithatod a vállamat,

nyarak lógnak benne, minden ruhád,

tüdőm tükrében lásd magad,

halj meg, hogy szépséged meg ne utáld!

Én már semmit se akarok,

csak szólni, szeretni, nyugodni.

S gyönyörűen, mint egy halott,

nyílt szemedben késként forogni.

Esik a hó

Esik a hó, gyorsul szívverésem,

kócsag sétál sűrű hóesésben,

mintha nem is a hó, vérem hullna,

egyenest a szívemből tolulna,

úgy lökődik, hullámzik, úgy rezdül,

– el akar ragadni mindenestül.

Esik a hó, lassú hintózással,

nem is hintó, szitakötőszárnyak,

nem is szitakötő, a verőfény

hunyorog, hunyódik eltűnődvén,

az se, hópénz: föld szitál szememre

– én hunyorgok halálra neszelve.

Esik a hó, ólomsörét hullik,

az a kócsag el akar indulni,

az a szitakötő szállna egyre,

pupilláim léggömbjébe veszve,

az a föld itt keringne szívemben

– ne hagyj földre hullni, szeress engem!

Hegedű

Ahogy a fűbe lehasalt,

s levette szemüvegét,

körbe, mint középkori lant,

megpendült füvenként a rét.

Ahogy megrezzent szeme,

s ide-oda, mint cimbalom-

verők, villant tekintete,

hullani elállt a lomb.

S hogy mozdult, kényesen feküdt,

árnyát, mint ügyes muzsikát,

finom, törékeny hegedűt,

állukhoz szorították a fák,

ekkor… Ekkorra elaludt,

s a fák, a levegő, a rét,

szelíd, megjuhászodott

vadak, nézték a zenét,

a zenét, mi nem is volt zene,

csak arc, csak kéz, csak a csecs-

szopó kisbabák üteme:

csend, szuszogás és újra csend.

Mint a világ

Mint a világ, én úgy vágyok szeretni,

s mert szeretlek, világgá lenni vágyok,

ily szerelmesen, Márta, el kéne szeretni

a hülye, halott anyagtól a halhatatlanságot.

Nem pusztulni sosem, amíg beszél a tested,

lélegzik a szád, élni forradalomban.

De ember vagyok, és mint az időt a percek,

csak másolom önmagam, s meghalok alattomban.

Kezed akarok lenni, arcod alatti vánkos,

kisimult lepedőd, réted, gyűretlen hajnal.

Életed akarok lenni, szuszogó fád, világos

erdőd az égigérő, örökös virradatban.

Szanaszét fekszem, mint a fákban a viharok.

A forradalom szívemből mért szivárog?

Vérátömlesztést, világ! Ti zuhogjatok

ereimbe rétek, eljövendő virágok.

Sötétedik

Sötétedik, úgy tesz, mintha aludna

– becsukja szemét –, de csak magába mélyed

az ég és a folyó, úgy néz napjára vissza,

mint ahogy én szoktalak magamban nézni Téged,

mikor már este van, s megmosakodtam

– megmosdattál szemedben, s az emberek, a könyvek

mindennapos szutykát számról letörölted.

Megfürösztötted homlokom a hajadban.

Mikor már este van, s nem tudok, akarok

csak behunyt lélekkel ülni, s hallgatni, hogyan roppan

a fatörzseken a kéreg, s találgatni, hogy

a bőröm vagy a fa háncsa reccsen hangosabban.

Beszélgetések

Születtél volna-e, a testedet

nem lett volna jobb emésztő tűzre vetni,

ha csak magunkért, s csak magunk helyett

kellene élni és egymást szeretni?

Fölnőttél volna-e, fémes hajad

kivetnéd-e fényes tűkként az űrbe,

meggyűrűzni a földet, ha csak megzavart

szívverését hallgathatnád örökre?

S én lennék-e, és élnél-e velem,

ha kiderülne, nincs menlevelem

senkitől sem örök fiatalságra?

S nem követei, ifjúságszökevények

lehetünk csak. Arcunk, a fényes lélek,

csak az áltatás pléhmedáliája?

Anyanyelvem vagy

1

Hát milyen szót keressek hozzád?

Égből, búzából válogassam?

Vagy mondjam csak így, sziszegő szoknyád

kígyózik minden kapualjban?

Így mondjalak, a népmesék

tűzből mentett, fölsíró gyíkja,

ki a dadogót a fák, az ég,

az állatok nyelvére megtanítja?

Vagy ez lennél, fényes nevetés?

Tánca ficánkoló lovaknak,

kiket a szerelmes szeretés

szomjas mezőire kicsaptak?

2

Mióta eszemet tudom,

mióta a földre kicsuktak,

beszélő szívemben te beszélsz,

megálló szívemben te hallgatsz.

Ott állsz kinyitott szememen,

lélegzetem mezőin sétálsz,

vérem vermében vetkezel,

– napos ág, sárga széltől mézgás.

Jóra eszmélő énekem

megébredsz bennem, én mosolygok.

Sírásoddal bevérezel.

Fájsz, mint az anyamell-meleg dombok.

Már én idegenek közt élek.

De úgy törsz fel ösztöneimből,

ahogy szitok, káromló lélek

álmomban is csak magyarul sír föl.

Anyanyelvem vagy, odakötsz

a porszemhez is, eszméletével.

Ének a semmiből, fekete rög.

Elemésztő lélegzetvétel.

Eső után

Most csupa vászon a kert, nyersen

ropognak a margaréták a fényben.

Ágakon szellőznek kisingek, bogárvitorlák.

Leveleiket kiteregették száradni a fák.

Mindenütt levetett, kivasalt szoknyák:

ágyások lebbennek zölden. Sárga szegés az út,

odavarrva a földhöz – tömött buzsáki hímzés –

tolongnak szekfűk, tulipánok.

Téged utánoz itt minden, utánad

szalad a táj és segít, tereget, mos, vasal.

Fényes derekad nézi, s megmosdik a vén ég,

hogy rád tekintsen.

Hát ki ölel más, mint én, ennyi fényt,

ilyen reggelt? Mindenütt lépdelsz.

Lábad előtt – apró, rózsaszínű giliszták –

összepöndörödik a fény.

Zápor

Szarvasok futnak az utcán,

százezer pata, csülök,

százezer pattogó vulkán

krátere cseng, füstölög.

Fölfutnak a falra, a bádog

tetőkön ropnak tova.

cserép csikordul, tátog

az ablakok fényes sora.

Átfutnak a vízen, mitugrász

fácskákon, görcstereken.

Sarlózik a híd, szaglász.

Futna velük szívesen.

Fölfutnak a holdra, szerencsét

kívánva megzendül a kert:

összeütődő cseresnyék,

páros csillagok özöne zeng.

Csak egyszer bírnám hatalmát

az együgyű Firenzei

Barátnak, száguldó falkát

mennék szelídíteni.

Beállnék közétek, zápor,

elfutnék akárhova,

tengert legelni, nádból

inni, s nem múlni soha.

Nélküled

Nélküled lelassul szívem

Nélküled nem ismerek magamra

Nélküled csak nézek magamra

Tűnődök honnan ismerem

Nélküled nem is én vagyok

Csak valaki lézeng helyemben

Ki voltam lakhelye ismeretlen

Másik földrészre távozott

Eső

Százezerlukú furulyát

illeget szája szélén május,

kiebrudalt senkifia.

Bőrig áznak a gabonák.

Egy ember, keshedt fűrészbakon

dolgozgat, hirtelen elárvul

a magabiztos és vakon

bűvölő eső mosolyától.

Ilyen muzsika kellene

mindig, ilyen aszályeloltó,

embert, vetést gyógyító zene.

Falvakat fürdetne a portól.

De tudja, gyerekes képzelés.

Jégverés kereng a magasban.

veszi a fűrészt, fütyürész,

egykedvűen, falsul, szaggatottan.

Reccsen a fém, fababák

sírnak, verejték dől a fáról.

Hajlong, jég veri homlokát.

Dolgozik, bármit és akárhol.

Az első mozi

Reflektoroz,

medret váj az éjbe

a szél.

Sárga fényhasáb.

Porszemek, molekulák

– lebegnek benne levelek, ágak.

Kettészelik az éjszakát.

A folyó vásznára vetít

gyors holdat, rugdalódzó árnyakat.

Fülüket hegyezik,

nézik örökké felhők és kutak.

Hát neked mit mutat?

Ejtőernyőt, zuhanó hajadat,

hátracsukló pőre templomokat,

gyors késeket, villanó arcodat,

kalimpáló kalodát, lábadat –

és magamat, a bedőlt ég alatt.

Idő

Mosolyod árnyékában napozik, aki él.

Elégiák

És bebugyolált engem az isten illatos levegőbe,

füvet teremtett, madarat, gyönge állatot, hogy játsszak,

teremtett virágokat – tőlük tanuljam el a nevetést,

elrendelte a tüzeket – szenvedjek, szerelmesedjek.

Mielőtt megszülettem, egyetlen anyaméh volt a világ.

Este van, csutkalovaim kiitták a délután fényes pocsolyáit,

s belenyargaltak a tűzbe, a sparherd kormos mezőibe;

ez vizet forralt, piros kenyeret hozott hátán a másik,

a harmadik csak lehajolt hozzám, tüzet evett tenyeremből, melegített.

Felnőttem. Mint megrögzött labda, elpattan tőlem a szabadság.

Már fénylik a csönd, édesem, este van, bontsd meg az ágyat,

a gyűrött szántókat simítsd el, rázd fel a rétet,

igazítsd el a kemény, dagadó dombokat és a csikorgó,

vassodronyos éj peremén ülj le és szólj rám:

Ez itt a világ széle, te bolond, nézz rám, s hazatalálsz.

Csönd van

Egy sárga körfűrész néhányat perdül

az égen – hallgatok.

Nyakamba hull a fény, közelről

érzem a fűrészporszagot.

Annyi suta harc, félszeg hadakozásom

után hát itt delel

a madárlátta béke ákom-bákom

nyarával, papírrepülőivel.

Csönd van csillagban, csontban, porszemekben.

Elnyúlva, jóízűn

napoznak izmaim, ing nélkül, csupasz testtel

a friss, jó levegőn.

A munka csöndje ez, csak ennyi: félig-

szítt cigarettám eldobom.

Teremtés előtti tűnődés fénylik

számon s a szerszámokon.

Néha kék kartonruhában

Néha kék kartonruhában, néha a

lassan zuhogó ég zöldjeiben,

látom: terhes, kicsi nő, sétál, döcög a föld

– mintha talicskát tolna –

vigyázva, nehézkesen.

Várják mosatlan csillagok, csorba

tányérok, egykedvűn kopogó idő.

Leül, s a párából, fű leheletéből kifejti ujjaival

– évezredek óta ugyanúgy –

a kopogó, nagyszemű esőt.

Este a sötétség ajtaját sarkig kitárja,

szellőzik egy kicsit, s ha az éj bedől

az ablakon, tág szemmel néz a holdra

– sokáig áll e homályló

éjkorszakbeli réztükör előtt.

Kormányok, nagyhatalmak csak ábrák

ezen a testen, mákszemnyi anyajegyek.

Elevenek és holtak – ágkarcolások.

Háborúk, lövészárkok – behegedt sebek.

Néha, keze ölében, csak magát nézi, arcán

a sivatagok sárga májfoltjai

– mintha mozdulna már –, reng a szárazföld, rezdül

az óceán, a tenger – ruhája fodrai.

Hallgat. Olyan nehézkes már, hogy sírnia kéne,

de boldog, csak a másik szívre figyelget:

– Ó, elkéne már nekünk egykéknek, apátlanoknak

az a születő apa és anya, az a szerető.

Ó, elkéne már az a boldog szerelemgyermek.

Az akácfán

Az akácfán már szárazon zörögnek

a barnuló magok. – Meghalok, szeretlek. –

Árvácskák. Azt hiszik, szállanak,

földhözragadt pillék emelik szárnyukat.

Nem töprengenek szabaduláson,

a futórózsák tekergőznek a rácson.

Megyek alattuk, fölsíró gyereköklök,

megérintik vállam, ujjuk hajamba döfköd.

– Oda kéne tán dobni a napot

a kerítés mögé, játsszanak egy nagyot.

De a nap, eleven fájdalom,

kipukkadva lóg az ágakon.

Hát megyek így, s hogy mégis messze űzzem

szomorúságuk, mosolygok együgyűen.

De egyre több a kegyetlen fehér.

Szájam sarkában szikkad a tél.

És tudd

Törd el, mielőtt elmégy, lábadat,

ne mocorogjanak a lépteid

a kövezeten, szemhéjam alatt –

Irtsd ki, a hátad mögül, árnyadat,

mert ráég arcra, kőre és virágra,

romtenyeremre, arcom külvárosára –

De jól vigyázz, ha szöksz, menekülő,

úgy szökj, ahogy tüdőmből levegő,

földből a fény, ahogy

a világűrből az elektronok,

és tudd: a világ végén én vagyok,

két lengő hegy, két tér, két állkapocs:

őrlöm a liszt-időt.

Hát fuss, szaladj!

S vigyázz! Oda ne kapd a sarkadat!

Szeretők

Összegabalyodva, mocskosan, zihálva,

de homlok a homlokon, váll a vállra,

úgy fekszünk itt, olyan hiába,

mint két zsoldos, ki egymást halálra

szúrta, kaszabolta és vágta,

s most itt fekszenek, egymás kardjába

dőlve, mégis egymás karjában,

szívük, tüdejük, agyuk kitárva

a szemérmetlen napvilágra,

fekszünk pucéran a hiába-

harcmezőn, elárult, árva,

nyomorult zsoldosok sokaságában,

oly egyedül, hogy sírásra

görbül a test; egyetlen száj csak,

fekszünk,

temetetlenül –

De életem véresre harapva

rá tudok-e nézni magamra,

káromkodva és felzokogva

– mellemhez szögezett szívemmel –

ki tudok-e állni a napra?

Föl tudok-e ébredni reggel,

ha nem kell megvívnom szemeddel,

ha a mindennapért nem veled kell

pusztulásig megverekednem?

Halálos ellenségem, szerelmem,

ne hagyj magamra!

Mint erdők

Mert nő és ember vagy, szájig bezárva

a társadalomba, biológiába,

s halált tűzve a puska tusára

őrzi az anyag szíved és

szerelmekkel fölcicomázza,

sír tested fegyvertelen, árva,

milliárdnyi köztársasága

– nincs számodra üdvözülés,

örülj, hogy bennem megszülethetsz,

hogy bennem szabadon lélegezhetsz,

van-e – fegyencnek a fegyenchez –

szívemhez, számhoz más közöd?

Gyűlölködhet a rügyre virága,

a gyökér gyűlölködhet magvára,

gyűlölködhet a mag magára

– bennem magadat gyűlölöd.

Mint erdők, egyetlen magházba,

apámba, anyámba vagy zárva,

oly időtlen mélyre leásva,

– hogy félek tőled, ha rád tekintek,

mert ez is és az is kegyetlenség,

ha szeretsz életre-halálra,

s nem latolgatod, mi az ára

– csak magad gyűlölöd, ha nincs más mentség.

Késsel és napsütéssel

Édes, mert szeretjük egymást,

s jobb az egyedül alvás,

halálos napsütéssel,

essünk egymásnak késsel,

drótokkal, huzalokkal,

halálos áramütéssel,

fehér jégzuhataggal

essünk egymásnak foggal,

szemmel és babonával,

a lélek lézersugarával,

a csupasz kötelet, karunkat

hurkoljuk lábunkra, nyakunkra,

s gyújtsuk föl, mert ehhez értünk,

szép embertelenségünk.

Hallasz-e engem?

Miért tündöklenek a téli ágak?

Az ónlemez levegő megfényesül,

ágak tükrében te futsz ruhátlan,

gyümölcsöt eszel meztelenül.

Bezárt házak: rügyek csüggnek a fákon,

te laksz mindben és te nyitsz ablakot,

s te hajolsz ki mindből tavaszruhásan,

a levegő zúgását hallgatod.

Hallasz-e engem? Mint a fű, olyan csöndben

növök körötted, meg is halhatok,

azt is hihetnéd, ha nagyobbat zökken

szívem: kavics sír, félős fény vacog.

Látsz-e még engem? Gyökereidben alszom.

Tél fed, de lélegzetem átfűti

a föld kérgét is, a hóba jeleket rajzol.

Olvasd el betűit!

Sír egy gyerek

Hajadnak sírós színe van

Gesztenye havaz pirosan

Mesebeli melled meleg

két hegye közt sír egy gyerek

Egyszer káromol – gondja van

másszor enne már – de hamar

harmadszor fuldokolva sír

Élve és holtan téged ír

Az ifjúság múzeuma

Zene

Ej, te zene, te zene, te táltos

énekek aranyfedezete,

életünk húsa, világos

napra tárt, szívmélyi bánya –

Ej, te zene, te zene, te láncos

pipacsban, proletár szélben

zúgó, szökellő,

táncba cipelő,

fűszálak lélegzete –

Hol vagy, te zene?

Te zene, te zene, te sáros

bakancsok, kiszakadt csizmák,

talpasok, mezítlábas

május elsejék serege –

Te zene, te zene, te lángos,

füstölgő sírok, csalános,

csoszogó temetők, tüntető,

nincstelen tömege –

Hol vagy, te zene?

Micsoda befagyott bordák,

Északi-Jeges-tengerek

mögött dörömbölsz,

hol vagy, hogy akkorát döndülj,

hogy egy percre elálljon

– nem a föld, az ég –

az emberek lélegzete.

Hol vagy, te zene? –

Hol dobogsz, hol versz, ifjúság,

világrészek szíve?

Az ifjúság múzeuma

Az volt a jó az ifjúságban,

hogy nem tudtam, ez az ifjúság.

A szerelemben is az volt a jó,

a sejtés, hogy nem volt neve sem.

Most már tudom: van ifjúságom.

S ez annyi: elmúlt. Elmúló

észvesztésekben sírva játszom,

ami még megjátszható.

Kék szerelmet, jácint dühöt,

de betelvén, egyre éhesebb,

sajog szívem, gyűlölködök,

szerelmekben szégyenkezek.

Jó volna semmiben sem hinni,

s mielőtt még elégetik,

földdel, kővel elcsitítni

ifjúságom kellékeit.

Nem

Nem, inkább leszek rühös vadállat,

mintsem csordába csapott

bigott birka, érdek s alázat

szénáján meghasasodott.

Nem, inkább a veszett farkasok,

a kivesző, deres magány,

csikasztelek, jégnádasok.

A megdöglés, magammarás.

Voltam én tisztaszívű kisded

férfiként is, de kisemmiztek,

önmagam húsával etettek,

s már csak e vadság emberi –

De szökjek bár vadonba a vadonból,

szűkölök és félek magamtól,

mert ordasszájam, késfogam, torkom

saját szívemet éhezi.

Jöhet a tenger értem

Ifjúság, gyönyörű szerszám, hol vagy?

Rám szólnod még illenék.

Kikalapálni a holdat

tudom-e még?

Sört iszom. Orromig fölcsap.

Gyanakszom, nem kéklik-e

– a számon a remegő sörhab

nagyapám lélegzete.

Temetők párzanak, sírok

osztódnak, tudom a helyem.

Most már mindent kibírok.

Meg tudok halni nélküled, édesem.

Jöhet a tenger értem.

Hétmérföldet lépő, hajdani

csizmájába fogódzva léptem,

hülye Hüvelyk Matyi.

Betemethet csúszós hajával

a föld is, förtelmesen.

Meztélláb, száraz lábbal

kelek át hűlt helyemen.

Az Ezüstfenyő téren

Az Ezüstfenyő téren,

ahol életem élem,

másodmagamban,

az egérsivatagban,

csönd van. A forradalmak

s mamutok itt kihaltak,

akkor is unnák,

ha pénzért mutogatnák.

Rekedt rádió buffog

a réten, labda puffog.

S míg zenél a klozetszag,

virágok balettoznak.

A holdon, kis mütyürön,

kék-csipke, tv-függöny,

repedésránc, fénymigrén

a levegő állótükrén.

Itt merd a lehetetlent!

Önts a lavórba tengert!

Vizét szántani

hullasd hajszálaid!

Szemeid, két bors-ökröd,

űzd szét, törjenek tükröt,

s vessék be búzaszemmel

végre: ésszel, kezekkel!

Itt nem lehet szeretni,

se halni, se születni,

csak lenni, vanni, várni.

Szájat és körmöt rágni.

Fehér xilofon

Álmomban fogam csikorog.

Feleségem fölijed.

Úgy beszélek, hogy hallgatok.

Csukott szájjal énekelek.

De mint holtak száját a kés,

szám szétfeszíti szenvedés.

Zendül a fehér xilofon;

szél kopácsol fogaimon.

Anyám megszült és így elhagyott.

Beszélő szívét már nem hallhatom.

Apám is kitagadott – halott.

Csak a saját szívemet hallgatom.

De egyedül, mert már nagyon kevés

vagyok magamnak, szégyenkezem.

Lefoszlok, mint a fák, a hűvös ég

szétrágja földig lecsüggő kezem.

Megvallat minden hatalom.

Bárki is légy! A virágok

megröntgeneznek. Egy napon

meglásd, bőrödön átszivárgok.

Törvénytelenek százada:

lábamba gyökerek fogódznak.

Én lobogtatom éjszaka

bádogcímerüket, a holdat.

Egyedül

Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat,

világosságból a világosságnak,

magas falakkal, hajnallal, csupa déllel,

megterített asztallal, az asztalon virág kenyérrel –

Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat,

nevessen a kanál, örüljön a leves jó szagának,

vicceket sustorogjon a víz, a tányér kerek képe elvigyorodjon,

s legyen aki hallgatja, elmosolyodik, legyen a hajnalból asszony –

Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat,

négymilliárdan a négymilliárdnak –

– ám ekkor így szólt bennem egy arramenő:

Micsoda nyomorúságban lehetsz, te szegény,

hogy mindezt így kitaláltad.

Míg utcahosszat

Míg utcahosszat ácsorogtál,

fél éjszakákat csámborogtál,

mással, magad – huszonnégy évvel,

mire mentél csak szenvedéllyel,

igazság, szép szó mire ment?!

Párolhatod a végtelent.

Azt hitted születni elég lesz

zűrzavaros őszinteséged,

s mert szabadságot szabadalmaz

az új világ, te is szabad vagy,

hol van a híres regiment?!

Párolhatod a végtelent.

Hát mit ácsorogsz itt, mire vársz,

mielőtt mindent kitalálsz,

lódulj meg; tán még hazaérsz!

Fél életed a kapupénz!

Kocsma-pantheon

A Tiszta szívvel szerzőinek

B. I.

Kérdőjel szél töpreng:

Eszemet

hová is tettem,

há a csudába?

Hol a Bella?

Elszelelt! Béke poharára!

Gy. L.

Búgó, zenélő kiscsiga,

pörög a porondon Zsiga,

Emma,

sustorgó

kisustor:

pörgeti, hajtja.

U. J.

Mert él még, s nem lehet bronzból.

U. J. a null-nullon brunzol.

A. Gy.

Nem kell nékünk vasszerszám.

Éljen az agy, Asperján!

M. I.

Én seggpapírra írom verseim,

nincs ónveszély így, és édes a kín,

s ha erre Ön netán azt mondaná… –

kérem, feküdjön ceruzám alá.

Szolid szöveg

Barátaim, ha a dudás dudál,

a halhatatlanság is talponáll,

s hogy pallératlan, nyerjünk némi csínt,

Water Closet zongorál Für Elise-t.

Goethe költő volt, s német. Az a csend,

az allen Gipfeln-é is „überelt”,

s messze esik-é, isten ne ments,

az Über alles-ségtől az a Mensch!

Hát nézzétek el, hogy néha alant,

alul, s balul pendül meg a lant,

s koccintván, higgyétek: istenít –

igyatok ifjúságunkból kicsit.

Ég és búzavirág

Hogy lehet az, hogy aki maga volt a szabadság,

az is elpusztul egyszer,

hogy lehet az, hogy aki szerelem s ifjúság lett,

azt is elérte a golyó?!

Jöttetek sárosan, fáradtan kölyök-katonák,

szátokban véres virág volt a dal, véres fűcsomó kezetekben.

– Ki számolta össze az elesett szerelmeket?

Fehér csontotok áll őrt minden nap főterén,

minden éj mellkasában.

Én nem állítok nektek emlékművet, katonák.

Fémbe és vasbetonba nem szorítom az arcot.

Kőbe, fehér cementbe nem sulykolom a mellet.

Búzával vetem be sírotok, szőke rozzsal.

Hadd harmonikázzon melleteken örökre a szél,

hadd muzsikáljon a rozs,

hadd nevessen örökre szemetek szabadon:

az ég és a búzavirág.

Szergej Jeszenyin

Mit mondanak róla, kik azt hiszik,

hogy csak odébbállt, s most egy új csapszékben,

új barátokkal zöld tengert iszik,

a sárga ég kotyog kabátzsebében?

Mit mondanak, kik szerették, a nők,

kik úgy dajkálták: édes gyermeküknek

fogadták volna, talált egy szeretőt,

kivel a világ végéig feküdhet?

Mit mond a kés? A vasszög, honnan leszedték?

A vérrel írt vers, a szederjes arcú esték,

Mesebeszéd csak? Nem igaz mégsem?

A falu mit szól? Hümmög, visszajön,

csak álldogál még előbb odakünn,

rendbeszedi magát a sötétben?

– Egy ujj a ravaszon, a jövő hátterében.

József Attilához

Egy akác mosdatta meg szegényt,

de nem védte meg, csak magába morgott,

csizmát húztak a jegenyék,

bricsesznadrágot, rendőrzubbonyt.

De íme, szétgurult csigolyái

élükre álltak és most dombok.

Homloka fennsík: hazatalálni.

Gerincére ország rakódott.

A Duna szívéből zubog.

Szíve körül két ország fekszik:

cseléd Dunántúl mosolyog,

napszámos Alföld melegszik.

Nézem feleződő szívét.

Nehéz rádium, sugárzik

a föld alól is, tépi az éjt:

a kettészakadt emberiség

földkéregsűrű éjszakáit.

Emlékmű

Mikor első körmét kitépték

egy perccel sötétebb lett az égbolt

Aznap hogy tizediket tépték

tíz perccel hamarabb sötét volt

És amikor nyelvét kitépték

a nappal elszáradt gyökerestül

S mikor tetemét szóra bírták

akkor zuhant ránk a sötétség

Kőkorszak

Csillagos ég, te messzi,

te történelem-feletti

kőkorszakbeli ország,

mi közöm van tehozzád.

Lobogsz, lobogsz fölöttem

bibliás gyolcs-ködökben,

mint nők melle, pucér ingben,

mit fájdítod a szívem.

Mit kezdjek tájaiddal

így, megmunkálatlan,

hisz annyira jövőm lettél,

múltam is lehetnél.

Csillagaid csak álcák,

kőből pattintott lándzsák,

kőből pattintott kések,

sugárzó törmelékek.

Táj

1

Tócsák, kanálisok kezén

mint a köröm, a jég kinő.

Forradt sebhely az út, fehér.

Sárbütykös, fagyott tenyerű.

Deres a nád, a buzogány,

bepólyált cimbalomverők.

Eszelős nádas csépeli

a húr nélküli levegőt.

Árok sír. Púpos partokon

bámul, szenvtelen az akác.

Árnyéka, tűéles szigony,

beszúr a víz körme alá.

Pergamenbőrű ég nyakán

mint ádámcsutka, ráng a hegy.

A köd csuklik, mászik a ránc,

tekergőző fények, erek.

Eltorzult arcot lát a mély,

mohos pilláit fölveti.

Csupasz földön mászik az ég

vinnyogó telet elleni.

2

Tudom, ez a tél, és makacs.

De ezek a fák, s ezek a bokrok

röptetnek körhinta nyarat,

nyitnak zsibvásárt, madaras boltot.

Zöld hangár a vidék, a sima

rétek, betonfehér tavak

keskeny kifutópályáira fényes,

zúgó törzsű sugarak siklanak.

Fák csúcsán, ezer emelet

magasan, mégis szív felett,

ejtőernyők, fényes szelek,

bóbiták csapódnak, nyílnak, lengenek.

Kitódul, aki él. Gyerekek

– gyors vágyak – röptetik a napot,

papírrepülők lengenek,

sárkányok, tüzes léghajók.

Körülöttük én hallgatok.

Szabad röptér a szívem, szédítő

vashangár, csikorgó állkapocs,

tárulj, mellemre zárt idő.

Szeptember

Üszkösödik az ég, ősz hull a fákról,

elkékülnek az útszéli tüzek,

a szerelem is elfullad, csupa zápor,

de a fák még a szádtól füstösek.

A nyár a földről lehámlik, mint a lélek

a koponyáról, ha elalkonyul.

Ráncosodik a levegő, mint az érett

szilvák bőre, s a férges ősz lehull.

Most kellenél, az akácos harákol,

száz fa köhög, köpdösi a ködöt,

ragályos csönd száll, e tébécés tájból

nem futhatok el, csak ha megszűnök.

Most kellene a meztelen varázsló,

ki ellen bármily rettenet kevés,

ki, ha itt vagy, emberré varázsolsz,

s könnyebb az ősz, mint a megsemmisülés.

Folyók

Éggel megrakott uszályok a folyók.

Medrükbe dőlnek hegyek és zenés

zöld árnyai a rétnek, fújtató

tehéncsordák, villanydrótzizzenés.

Övig merülve, mélyen a part alatt

úszik a tenger láncain hazám.

A koszos, hinaras gőzös megszakad,

köves falvaktól fullad a kazán.

Ha nekem itt a virágpor is nehéz,

egy lélegzet, s ez a föld elsodor,

kivájt fatörzset, elfektet a szél

egyhelyben ringó zöld hullámokon.

Iránytű nélkül vontat engemet

a füvek árja, az idő, de a nyár

tépett vitorlaingembe szeret.

Lábamra por száll s katicabogár.

Ősz

A kútban üres réztányér kering

A holtaknak egy kígyó kéreget

Megcsörrennek a réghullt levelek

a földön És én meghalok megint

Anyám

Csak zsír, kenyér, hús, só, petróleum és

zsír, kenyér, hús, só, félkiló krumpli, cipő.

Ők szeretnek már, mindenek ellen, kifosztott

félárva édesanyám.

Sunyin és otrombán így szoktat előre

testéhez a múlás, megjelölt vagy már,

félkiló krumplik, cipők, tolongás, tülekedések

ágyasa, szeretője.

Galád szerelem ez így. Rívó csecsemők

foganőtt napok falják így fel az embert.

Velük töpörödsz, fogysz el, velük kevesedsz,

együtt a megszegett kenyérrel.

Lábadnál ülök, húsz éve már, tehetetlen.

Irgalmas füvet keresek, tüzet, virágot vagy kötelet,

mi megmenekít, eltilt örökre a szótól:

– Mire is éltél?

Levél hazulról

Vasak, kövek japánakáca,

idegen házban, idegen portán –

csillagok albérlője, te,

egyedül csak méhemben boldog.

Én már tükrök kazlában mindig.

Tükrök melegében melegszem,

a fényt, mint a szotyolaszárat,

szálanként szedegetem föl már.

Csak az emléked melegít.

Mintha kabátba, burkolódzom

kicsikorodba, mosolyod

kötöm államra, mint a kendőt.

Jaj, őszifolyó-ereim,

meglassudnak és megalusznak,

hozzák két kicsi hugodat,

apád véres köpenyét mossák.

Én már csak arcuk fövenyén,

hajuk hínárában, a mélyben.

Hulló szavad nem ér el hozzám,

csak a harangok zúgnak egyre.

Vess vérembe rézkenyeret,

a kenyérholddal kerestess engem,

égő gyertya, gyúlj meg, fiam,

majd az ének megtalál engem.

Ó, én, ha nem leszel nekem,

fiammá fogadom a földet,

estjét megmosom, s tiszta reggelt

készítek néki minden este.

Arckép anyámról

Ki nyűtte el kenderhajad?

Milyen szél szárított, hogy egyszer,

egyszer csak szemed elapadt,

s bokádból elfutott a tenger.

A tenger? – Csalános kutak.

Csöpögő vízcsap a konyhából.

Bádoglavórod kilukadt.

Az eső, a zománcos ég elárul.

Hallgatlak. Szivárványfiad.

Kő hengerül mindkét szemedre.

Csönd van, de az is megriad.

S már nincs aki elhengerítse.

Egy önarckép vázlatai

Tudom

Gyerekkoromat két halott őrzi,

nyárfák tenyere, siratók keszkenői,

vénasszonyok kenyerükbe sütötték,

ha fáj,

ezért is édes szívemnek,

hogy mint a gyerekeknek,

arcomba fut a vér, és tudom: nincs halál.

Bízz hát!

Majd jön az éj,

és setét szíved zugában,

a kifeszített erek fényszálain,

föl s alá szaladgál a vérszopó nap puhányan,

s nesztelen, mint pók, és mint a kín, sunyin.

Bízz hát!

Ne remélj!

Hegedű

Mért, hogy himbálódzó hegedű a testem,

mint akasztottaké, de ha a föld haló

bőrömhöz ér, feszes idegeimben,

mért zendül úgy, mint síró, egyedüli

kitalált hegedű,

gyönyörű gyermeki szó?

Ne félj!

Ha igazoltatnak – ne félj!

Törékeny vállperced a fény.

Foghatatlan. Ezért kemény.

Megkéselve

A vers születése

Az első szót a föld mondja ki.

Az anyaföld, de aztán a dermedt

tél térdei, limlomjai

közül beszélni kezd a gyermek.

Beszélni? – Nyivákolni, sírni.

Csecsemő még csak, nézni az iszonyat

magas lábú fát, telt szájjal inni

a fröcskölő fényt, falni a havat.

Enni a fagyos homokot, a szürkés

égről lekapart, hólyagzó meszet.

S mozdulni: beszélni. Kesernyés

arccal rázni a csörgő vizeket.

De lassan meghasadnak a hantok.

A fagyott föld lassan fölenged.

Jönnek az első boldog hangok:

hóvirág á-k, ibolya m-ek.

Majd újabb kínok, jégfehér kések,

fények fogzása, olvadás

gyors cséi, csöngő csettintések,

feszes ték, rügyfakadás.

És újra az izmok igéi,

az első dadogó mozdulat.

S egyszerre elkezd minden élni:

föld, ég, levegő, kutak.

A kamasz jelzők zöld dagálya,

füvek, erőtől duzzadó

lombok, ágak spartakiádja.

Virágok, dobverők, lobogók.

S aztán? – Már világhatalom,

férfi és szerelmes a vers.

S az elmúlás? – Még nem tudom.

De nem is érdekes.

A Lánchídon

Mostanában megint későn jövök

haza, éjfél és egy között,

vitáim, veszekedéseim dühét itt csitítom

olcsó cigarettával a Lánchídon,

meg csönddel, halszaggal, mit nyugtatóul lövell

a víz, végtelenül és közönyösen.

De tegnap a vaszuhatag, kőrengeteg között

hideglelősen fölrítt egy tücsök,

a cső-, kábeláradatban szemfájdító zene,

hogy agyam és szám lekaszált szénák szagával lett tele,

s honvággyal teutánad.

És mozdultam is tovább, hiszen kit érdekel,

ha megnő a magány és magának énekel.

De meg kellett állnom, mert ott is csak egyre rítt,

rídogált egy tücsök, egy másik, mondta ciripeit,

és túlnan is, már Budáról, csak úgy, mintha a híd

csupa tücsök lenne, csupa száj, csupa síp

vagy szív, mert föntről is fújták, mintha a lekaszált

csillagok közt vert, cirpelt, dobogott volna a fekete nyár.

Bár az is lehet, nem is a tücsök

jajdult fel, de a híd, mert képzelet költözött

belé, gond, szó vagy szív, s megpattant valami

a mélyben, (egy cső, acélváz), s ki kellett mondani,

ki kellett mondani, ha másképp nem, csak így,

egyetlen jajdulással a maga bajait.

Lassan már, meglehet, ugyanilyen tücsök

leszek, beszélő híd, kit a kín megütött,

bordáim, ereim vasszerkezeteiben

ugyanígy megátalkodottan sivalkodik szívem.

Pedig hogy gyúltak, gyúlnának tőle is csillagok,

pedig tíz ujjam csúcsán tíz égbolt ragyog,

pedig kitárt kezemben, két part között a híd,

itt a hazatalálás, itt van végre a rím,

s itt az öröm, az új is, a fojtó, eszeveszett,

csak evilági sodrás, a lázadt, fegyelmezett

áram, ahogy a folyó viszi s lerakja itt

az eget, a kupolák, falvak félvak, zöld árnyait,

s viszi tovább, örökre, mint kölyökálmokat

az ember, a vassal, búzával nehéz uszályokat.

De ki kényszerít engem, hogy önmagam fölött

sírjak, s fénytől rettegjek, mint az áramütött,

milyen erőmű kapcsolt zúgó huzalaira

s veretett meg fénnyel, hogy nem megyek haza,

csak ácsorgok itt a hídon, míg árammal megtelik

a mozgó zsák, a folyó, s belefeketedik,

és víz, víz dől mindenünnen, és úgy tűnik, laza

fényeivel törékeny gát csak a csillagos éjszaka?!

Aztán néztem a várost, s láttam, hogy nyugodt

lélekkel alszik, és láttam, hogy szuszog,

és elindultam lassan, álomra hajtani

valahol a fejem, s aludni hajnalig,

mentem a zengő utcán. No, mért hallgatsz, tücsök?

A hídon rám találhatsz, éjfél és egy között.

Fénylik a nyár

Nyár van, hogy zúg a nyár, a nyár,

harangok konganak a nyárban,

de fehér törzsén már sír a bogár,

s a fűrész foga fölsír a fában.

Ifjúságom, szerelmeim,

mind, mit föléltem én magamtól,

játszik, susog – hányféle szín –

az ezer tükrű, szájú falombon.

Csobban és lassan gyűrűzik

a levegő, mintha a hűsben

hal úszna el, sugár tűnik

a súlytalan levélsűrűben.

Fény, fény és fény. Mintha a nyár

hajával fonná be a földet,

s az, mint a léghajókosár

vinne, szállana egyre följebb.

Fény, fény és fény. Mintha mohok,

finom szájak szőnék át testem,

legyen egy sejt, ha zuhanok,

s ne kelljen nagyon mélyre esnem.

Fénylik a nyár. Gyöngy és homály,

tán azért gyönyörű, mert látom,

addig talán, amíg megáll

a szem a moccanatlan szájon.

Nyár van, hogy zúg a nyár, a nyár,

harangok konganak a fában,

de fehér törzsén már sír a szám,

s a fűrész foga fölsír a számban.

Vázlat

Hálóval, szerszámaival,

jön a távolban a vihar.

Megáll, válláról leveszi

a likas esőt, kiveti,

s lassan, majd megszakad bele,

húzza, ereszti lefele.

Lenn ficánkol, elsiklana,

borzong az akác, a tuja.

Villan a tükörlevelű

nyárfa, s nagy gyorsan lemerül,

csak a morc teknőc, a falu

lapul meg mozdulatlanul.

De már feszül, elnehezül

a háló, már húzzák odafönt,

s szállnak – ahogy a vén keze

engedi, s húzza – fölfele

házak, kutak, sikátorok.

A füsthinaras házsorok.

Ki állhat ott? Nem érdekel.

Érzem, hatalmas kéz emel,

nem akarok lenni, csak az

ő foglya, szelíd kishala,

s szállni, benne, az ismeretlen

fényű és sötétű vizekben.

Autóval az éjszakában

Félországon,

hetedhét határon túlra

robog az autó velem.

Röntgenernyő,

fehér ing feszül mellemen.

Robog velem az autó a múltba.

Kint a jelen.

Sötétül.

Behunyom szemem.

Hullok feneketlen kútba.

Szempilláim, szálas jegenyék

árnyai

zuhognak a fény elébe, az útra.

Mi lesz velem?

Robog az autó velem

Világszéli parasztkonyhában,

a föld vizespadján álló

zománcos bádogvödör az ég.

A langyos, lanyhán remegő sötét víz

lassan gyűrűző levegő.

Egy gyerek fölébred, a vizespadhoz oson.

Belekortyol az égbe. A vödörben

fölzizegnek hártyás szárnyaikkal

fuldokolva úszó, feketés csillagok.

Köhög, elfogja az undor.

Én nem utálkozom.

Ez a fiú, az a mezítlábas

legkisebb öcsém, gyerekkorom.

Robog az autó az úton.

Az útszélen állva, álmok nélkül alszanak

árok elé kötött

akácok, szedrek, jegenyék.

Harsogva ropogtatják az odavetett

szálas éjt.

Topognak, néha meg-megcsikordul

egy-egy vasdarab patáik alatt,

járomszög, félpatkó, lerúgott hold.

Rángó bőrük idegesen hessenti

a hátukon bogárzó csillagokat.

Kátyúk, pocsolyák.

Cérnázó öregasszony nyálazza, pödörgeti,

befűzi az utat az esőbe a szél.

Fut, fut a kocsi velem.

Falu. Hunyorgó tyúkok.

Reflektorfény alatt

kutya kullog.

Nyár van. Lehúzott zsalukra bámul.

Alvók szeme fehérje a házfal.

A háztető ráncos szemhéj, rándul.

Bent, kint ósdi dunnák,

szakadt felhők alatt

átizzadt, csatakos testű földek alszanak.

Kerüli őket az álom.

Kihullott hajuk, holdfény,

vagy szélfútt szalmakazal

ragyog szálankint a kukoricásból.

Fut, fut az autó velem.

Tanyák, kéményeken

lélegzetmozi, álom.

Mutogat képet. Embernek gépet,

csodatévő traktort, boronát,

gyereknek fürge vonatot, mutat

elektromos nyulat.

Tanyai iskolát, kollégiumot.

Nekem

szívemen alszik ez a táj.

Vállamra hajtja fejét a dombsor.

Engem – apátlan férfit – hazavár

a szülőföld. Haza, mint anyám,

engem beszél és reám gondol.

Félretesz a tavalyi borból.

Dombokon fehérrel megterít.

Mézt kínálnak remegő ágak.

Kutakban csönd hűl, friss ebéd,

gyors vizek ifjúdást kívánnak.

Cigarettadóznik, kattannak

a földek, vegyek hát illatot,

szívjam halálig, mi voltam s vagyok

– amíg a szívemre nem ég –,

míg udvaromba nem vet az ég

bukfencszelet vagy virágmagot.

Van-e jogod?

1

Van-e jogod

ríni egy nép helyett,

mert egy nő nem szeret,

és apád itt hagyott?

Van-e jogod

szólni mindenki helyett,

ha se több, se kevesebb

nem vagy, mint azok?

Igaz, a szavakért,

úgy kapsz, mint régen ételért,

de nemcsak azért,

azért ragaszkodsz

a gondos gondolathoz,

hogy a magvasabb gondhoz

ne legyen semmi közöd?

Mert mi lennél

meztelenül és teljesen pőrén,

így egymagad?

Ha lemállanak rólad a szavak!

Maradnál-e még

érték és emberi mérték,

mi nemcsak szép, s ravasz formát

szólni jogot is ad,

s élni,

hittel s hitellel,

mint az uradalmi kovács,

ki élt földbe vetetetten,

meghalt lova után kötötten,

otthon,

Keresztúron, tizenkilencben.

2

De tudnál-e valami,

valami mást,

kaszát ragadni, kapát

és azzal vallani,

mint ők, azok,

kikben csak múlás viszolyog,

s a felejtés nem is halál?

Vagy csak azért beszélsz,

hogy élj, élj,

akkor is élj,

ha a föld megzabál?

S az is mit ér?

Mit ér, boldogít-e a tudat,

hogy tán egy nép, egy osztály

magáénak fogad,

s kitagad

belőled mindent, ami nem ő –

szülő és születő,

nő és csecsemő,

minek is mentenéd magad?

Komor szárnyakon

Csönd

És majd besüpped az ég,

megroskad, összetöpped,

s mint elhagyott sírokon,

elgazosodik a földön az éj.

Csönd lesz, és mégsem lesz csönd ez,

mert nem lesz, mi mérje a csöndet,

csak zajtalan némaság, arcba fagyott lehelet, csönd.

Hol lesz akkor barátom a porhadt

temetők nyugalma, lesz-e ember,

síró nénike a fák közt, mekegő

kikötött kecske, béklyózott bárány a fűben?

Lesznek-e méhek?

Lesz-e még valaki – ember –, ki a bomlást

elmúlássá szelídíti?

Csak csönd lesz, csönd, s a csöndben

Döglegyek, keselyűk, hollók

– zajtalan keringő bolygók –

a Föld felett.

Más nincs

Romváros, nyárrom, romkenyér.

Fénypernye, homályszájak.

menetel, csupa láb a szél.

A búzát behívják bakának.

Tank-hold. Rozsszuronyok vasa.

Villanó, hideglelős fényben

a sárgadinnye kis hasa.

Remeg a reménytelen reményben.

Jegenyekatedrálisok.

Óngyertyák, szurokének.

Olvadt ólomviasz, csurog

derekukról földig a kéreg.

Más nincs, csak csont, húsrács mögött

sétáló sivatag, vadállat

hamu és homok, tükrözött

s vállalt szégyen, fényes gyalázat.

Fák, vízparton

Megfeszül s elernyed a szél. Tovább!

Előredőlve, oldalra bukva,

a fagyott földet sarabolva

vontatják a tavat a fák.

Szinte egyhelyben járnak, szinte

már négykézláb másznak, szinte már hason

kúsznak előre a csíkos havon…

– de húzzák, hátra se tekintve.

Pedig hol a tó! Csonttá fagyott

jégparkett-palota, heresás-

vigalom, néma nádsuhogás.

S Ők maguk – eszelős rabok.

De húzzák, éjszakáról éjszakára

megmarkolják, derekukra kötik

a sodronyszelet, a fényt és viszik,

viszik a világot a napvilágra.

Tél van

Mint döglött ló, bomlik a nyárfaerdő.

A laza bordák, letört ághegyek

mögött a völgy, nyitott, fölhasadt bendő.

A keskeny utak megfagyott belek.

És eldobált mankók, kapcák, fölhasadt árnyak,

szalmába tekert éj és vizelet-

meleg homály, nagy mezők, borostásak,

fagyott lábujjak, püffedt gyökerek.

Sehol egy kút, egy kert. Foszló kazalra

bámul a világ végén egy barackfa,

hallgat farönk, hóból sárgáll a nap –

S mint oltott mész, zuhog a farakásra

a fény, s az ágakat csontig lerágja,

s még nyöszögnek a mélyben, hullámlanak.

Mint az ítélet

Vacogó kivégzőosztag,

fogaim fölsorakoznak.

Tenyerem kétélű balta,

a virágot lenyakazza.

Vijjogó, gyerekkel viselős

nők szállnak. Hasas repülők.

Suhancok, süvítő aknák,

a csöndet fölrobbantják.

Káin szédeleg. Iszonyodva

bámul a világvárosokra.

Ez szerelem volt, odaát

az a csonthamu a család.

Ábelföld nyüszít, mint az állat,

tudja, bűnére nincs bocsánat.

És komor szárnyakon, mint az ítélet,

kivándorolnak a földről a gépek.

Megkéselve

Megkéselve ne késlekedj,

élesítsd meg az életed,

vetkőzz le, légy oly meztelen,

mint vaságyakban a szerelem,

pucér és kiszolgáltatott,

mint mosdatás előtt halott,

mint vallatás előtt rabok,

még szíved sem takarhatod,

hiszen izzik az, mintha fém-

szivárvány lebegne helyén,

hiszen izzik az, mintha csak

nap volna és nem lenne rab.

Megkéselve ne késlekedj,

élesítsd meg az életed,

vagy ülj le és csak várd meg itt,

míg minden megbizonyodik,

míg terólad is kiderül:

mért születtél meztelenül,

míg megvasalják tagjaid

őreid, megszokásaid,

s szíved mellé új cellatárs

kerül, a link megalkuvás,

kis szélhámos, olcsó pali,

ki azt sikkasztja csak, ami

társadalmi tulajdonod:

hűséged, szerelmed, jogod –

Megkéselve ne késlekedj,

élesítsd meg az életed,

ülj le, találj ki valamit:

ködöt, ami nem józanít,

s kibírod, hogy a van s a tett

között hogy süllyed a lehet,

a lehetne jobb és emberibb,

a győzelem, ami csak veszít,

míg nézed, hogy harc nélkül a had

hogy rohamoz légvárakat,

s hogy vár ránk, mint egy sérvkötő,

a jobb, szebb, jövendőbb jövő.

Megkéselve mit is tehetsz:

őszinte vagy s belegebedsz.

In memoriam Babics Mária

Lassan három órája már hogy nem vagy

És lassan három napja már hogy nem vagy

És mindegy már három napja vagy évszázada mert nem tudod hogy nem vagy

És akár örök időktől fogva lehetnél mert nem tudod hogy nem vagy

Elegendő-e a föld szeretete a gyökércirógatás

Elegendő-e a rovarok szerelme a nyüvek násza

Megitat-e a földbe lecsorgó eső

Ád-e enned gyökereiből a bokor megfelezi-e veled kenyerét

Szól-e hozzád megigazgatja-e ágyad a fa ne aludj álmodj

Elaltat-e jó bölcső-e az anyaföld

Anya-e valóban vagy mostoha csak

Árva Babics Mária nagyanya

Álltam a gödör szélén s a kapát néztem a csákányt az ásót

a keresztbe tett rudakat a pléhszájú papot

néztem a deszkaágyat a lebegő selymet s befele folyt

befele folyt szárazon mint homok a könnyem

beszakadt sivatag voltam a homok eltömte tüdőmet számat

eltömte a szemem s nem láttam mást csak az emberi gépet

az emelőként mozduló kart a forgó vállat a kapát a csákányt

Ölbe kellett volna kapnom téged kis öregasszony

s ellopni innen elragadni innen a látók közül a járók közül

az éhesek közül a szomjasak közül verekedők és szeretkezők közül

Ölbe kellett volna téged kapnom nagyanya

elvinni az ingem alatt csempészáruként a határon

elvinni innen mindegy hova a mesébe talán csak el innen el

És már kétszemű tüdő négyszájú szem mankós szív döcögő ágyék

és már csupa rángás lüktetés verítékezés széteső szervek szakadó idegek

és már fölágaskodott benned apád hogy megöleljen

és már anyád és unokád voltál

Hol volt a te semmi-hajad a stadionban szétmálló cigarettafüstben

az átizzadt mezekről csorgó vízben hol volt a verítéked

az eltorzult ziháló mellekben hol volt a te kapdosó tüdőd

Immár csak a bőröd él a hajad sejtjei a csontok a mész molekulái

só vagy már víz vagy mész vasak és foszfor

az elemek együtt és külön külön

Koponyád ahol elfért a Tejút kicsiny egy fagyökérnek

Szemgödreid ahol a föld úszott s fehér tenger egy kicsiny egy virágmagnak

Vállad ahol a világ vasait vihetted nem bír meg egy madárt sem

Aludj békében Aludj Szederfák őriznek s a szívem

Ne félj Őriz az anyag mi lettél Őriz az anyaföld

Aludj

A rakparton

Ne mondjátok, hogy nem igaz,

kitanultam én a magányt,

és felnőtt lettem hirtelen,

kitanultam én a halált,

s bár tudom, ki ember, kitelel,

nem roskadt hó, új fű a vágy,

de addig értem ki felel,

ha jóváhagyom a fagy jogát?

Az ember fölnő hirtelen,

s fölfedezi: ez a világ,

megcsapja önző gyötrelem,

s ha hisz, golyóért kiált,

inkább, mintsem maga legyen.

Ne mondjátok, hogy nem igaz –

Íme, olvadó, fényteli

délben mentem a Lánchídon,

s elkezdett az ég fémleni,

elkezdett a víz fémleni,

s az ég alól, mint itt maradt,

kilépett lapítva a magány,

kilépett feszesen a parancs,

s hallottam újra: Hátraarc!

– a víz elkezdett fémleni,

s az ég alól, a föld alól

senki nem jött megvédeni.

Ne mondjátok, hogy nem igaz

– Nyár volt, lustán nyúlt el a part,

kilépett a sárga magány,

kilépett a dögzöld parancs,

s hallottam újra: Hátraarc!

Csattant a csend és – Indulás! –

nyílt nappal bordáim közé

bökték a „félj” géppisztolyát,

és vittek a rakpartra le,

hol parancsra vetkőztek a fák,

lábukhoz helyezve precízen

a koszos és elnyűtt gúnyát,

s hogy kiszegesedtek csupaszon,

vállak, mell, fehérlett a láb,

én átláttam lengő águkon

verni a remegést magát.

Ne mondjátok, hogy nem igaz –

Nyár volt, gyöngyházfényű idő,

a vízen pillegett szemem,

áttetsző, szép szitakötő,

elkezdett az ég fémleni –

Tarkóra szorította kezét,

két suhanc kísérte a Délt,

az égről a Duna felé,

– Vetkőzni! – Hogy a Dél megállt,

s vetkőzött, úgy reggeledett

visszafelé a halálravált

idő, már nem szégyenkezett,

lehullt a kartondélelőtt,

karjáról fénykarperecek

csörögtek, a szellő-cipőt

lerúgta, lemeztelenedett,

ott állt az idő csupaszon

– nyirkos hajnal volt, mellei

töppedten lógtak a hason,

csontig száradtak kezei.

Ne mondjátok, hogy nem igaz –

Nyár volt, szemfényvesztő idő,

elkezdett az ég fémleni,

deresedni kezdett a kő,

veresedni kezdett a kő,

s a szürke és bekormozott

égen megrándultak a felhők,

a csukaszürke vagonok,

s zökögtek számlálatlanul,

s a rácsokhoz – az emberremény –

csak itt-ott szorította vézna

gyerekujjait a fény.

Ne mondjátok, hogy nem igaz –

Nyár volt, könnyű gyöngyház idő,

elkezdett a víz fémleni,

sisteregni kezdett a kő,

egy csattanás, kisiklott az ég,

mint vagonajtó kiszakadt

a fémlő felhő, s elgurult,

hajak zuhogtak, hajak,

szemek zuhogtak, hajak,

hajtűk, villámok – megeredt

beszélt a magára maradt

vagon: esett és esett,

s hogy gyűltek az apró karikák

a vízen – jaj, gyűrűző idő –

üres szemüvegkereten át

nézett a százezer eső –

Ne mondjátok, hogy nem igaz –

Nyár volt, szikrázó, lángidő,

mellemre rátapadt az ing,

vert, belülről vert az eső,

szaporodni kezdett a kő,

a szurokból és kőből kinőtt

egyhelyben topogó lábnyomok

cipők lettek, amőba-cipők –

s tódultak mindenfelől,

topánkák, félretaposott

szandálok, körömcipők, saruk,

bakancsok, csizmák, papucsok,

mentek, láb nélkül, lefele

a lépcsőkön, s hogy az áradat

körém ért, s rám nézett keze,

szégyelltem szemem s lábamat.

Ne mondjátok, hogy nem igaz,

kitanultam én a magányt,

és felnőtt lettem hirtelen,

kitanultam én a halált,

s bár tudom, ki ember, kitelel,

nem roskadt hó, új fű a vágy,

de addig értem ki felel,

ha jóváhagyom a fagy jogát?

Az ember fölnő hirtelen.

Fölfedezi ez a világ,

megcsapja önző gyötrelem,

s ha hisz, hát golyóért kiált,

inkább, mintsem maga legyen.

Az ember nem lehet hontalan,

sem önmagába száműzött,

sem önmagának idegen.

Az ember maga a szerelem,

szabadságának dolga van

mindenkivel. Veled s velem.

Füstöl a szó

Füstöl a szó, a szám kigyullad,

holnap meggyújtják homlokunkat,

Füstöl a szem, véreres, éget,

mennyboltja vörös, szelet érez,

Füstöl a csont, bűzlik a lángtól,

feketedve gyullong magától,

Füstöl a hús, tűz fut ijedten,

gyújtózsinór – hajszálerekben,

Füstöl a szív, retten magában,

halálos-harangkongatásban.

Füstöl a föld.

Éj

Elvetélhet a nyár? Hozhat

olyan időt, hogy az ég beledördül,

s nem kalászok – glédában álló csonthad

meredezik füstölve az üszöktől?

Elvetélhet a föld? Hozhat

olyan aszályt, hogy kiszárad a testből

csöppig a vér, s a szív, a kiszikkadt

mellből, mint a mag, üszkösen kiperdül?

Elvetélhet a világ? Hozhat

olyan magányt, hogy a szerelem beleőszül,

s csak a hazudók, a hülyék, csak a holtak

hebegése marad meg az időből?

Honnan szökött hozzám a nyári éj?

Szájában ezüstzabla, rágja a holdat.

Hallgat. Emberi nyelven nem beszél.

Csak rúgkapál, csak dobog,

csak szólongat.

Aztán

elkaszálhat a szél,

elfűrészelhet a nap.

Zölden, szabadon kinövök a földből.

Csigolyáim fölszállnak, mint a harmat.

Gyöngysor leszek a nap nyakában.

Nők szájában fehér nevetés.

Nincs mit szégyenlenem.

A jövő fehér fala előtt

álltam és éltem.

Úgy képzelem

Úgy képzelem, nem meghalok,

csak egyszer sejtjeim megunnak,

és mint a sátoros cigányok,

másik ég alá vándorolnak.

Elindulnak toronyiránt,

amerre önmagukat sejtik,

s bejárják ifjúságukért

négy égtáját a szabadságnak.

Addigra én már kormos föld leszek,

lucskos tűz, esőtől eloltott.

Csak nézem, lábamnál hogy dülöngnek

a vetések zöld tüzei.

Úgy képzelem, ha meghalok,

csak olyan lesz, mintha egyszer

arra ébrednék, nem szeretsz,

s most világgá kell mennem újra.

Ha elmegyek

Ti talpfa-árnyak, fények, zúgó sínek,

elsuhanásom meddig őrzitek –

Gondoltok-e rám, ha nem vagyok,

útszéli fák, porlombú csillagok –

S ha megyek, utánam néztek-e még,

kihúzott távcsöveim, jegenyék?!

Lefényképeztétek arcomat,

kutak, elő a negatívokat!

Forrás, fölszökő celluloid-

szalag, víz filmje, arcomat vetítsd,

s te szólalj, helyettem, hangomon,

forgó, síkos szél, te ősmagnetofon!

Ha elmegyek, ha sehová leszek,

a láthatatlan tenger, az leszek.

A földalatti tenger, az vagyok.

Periszkópjaim kutak, kavicsok,

a te szemed, és fák, és levelek.

Radarernyőm a virágképzelet.

Úszom, bálna, a zöld füvek alatt.

Rozstengerek locsolják hátamat.

Vasak, fémek, ásványok, kőzetek

között apám szívéhez közelebb.

Úszom a föld hasában, mintha a

földnek lennék porontya, kishala.

Néha a lassan szikrázó eget

súrolják uszonyaim, a hegyek.

Buborékaim, mint zöldlombú fák

pattannak ki, és elszállnak tovább,

s mint nagy körök, lomha testem fölött,

gyűrűznek, múlnak, elhullnak a mezők.

Úszom a földben, de addig, idefent,

mi ez a búvárruha szívemen?

Mi ez az áttetsző búvárharang?

Az ég? Anyaméh? Egyéletű kaland?

S milyen súly zúzza be mellemet,

a levegő? Kövek vagy képzetek?

Cseng a világ, verődik, zendülök,

mint pohárral leborított tücsök. –

Cseng a nagy ég, az együgyű, szabad

nagy mindenség, s beverem szájamat. –

Cseng az anyag és gőgösen figyel,

tapogat távoli fényeivel,

körülvesz, néz s én zúgok, szédülök

szabadság, látszat, lét és törvény mögött.

Nem halok én meg, csak elhalkulok,

csak ha a szemed végképp rám csukod,

csak ha rám csukják pilláik a fák,

kutak, kavicsok, ha nem néz a világ,

s elporlad, mint én, pőre göröngy

a semmi markában, az anyaföld.

Úgy írtam én

Úgy írtam én eddig a verset,

ahogy csak népmesék születtek,

a valót mondtam, nem a világot,

a szelet, nem a mozduló ágat,

csak úgy, ahogy a semmibe nézett

egy – ki tudja ki – és megébredt,

s ahogy fölnéz, hát sírástól

bugyborékol a rét, tűz táncol,

s zöld ág, leveles hasú kígyó

forgolódik, sziszeg a kíntól.

E dalokat el kell temetnem,

hogy dallá magamat tehessem –

ifjúságom kell megtagadnom,

hogy fiatal, s egyetlen maradjon –

mert várjon virág, vagy csak a föld,

nem mindegy, hogy mit örököl:

csak, ami voltam, az leszek.

Nincs szebb és rettenetesebb.

Hetedik kavics

1968–1973

Vonul a hó

Vonul a hó…

„Tél fn. Telet, tele.

A leghidegebb évszak, amelyben a növények ált. nyugalmi állapotban vannak.

Az idei, a jövő, a múlt, a tavalyi tél.”

(Magyar értelmező szótár)

1

Vonul a tél végig a városon,

lovak, láncok, bakák – senki se hallja,

a fagypatát, nehéz bakancsokat,

mintha pokrócba, puha szélbe csavarta

a sumák tél: vonul a hó…

Tompán csattog a kő.

De én hallom a marsot.

Vonul a fehér ezred.

Bal, jobb! Bal, jobb! Bal, jobb!

2

Vonul a világ végig szívemen:

a voltam, voltál. Meg se rezdül arca.

A döggödröt, a holnapférgeket

gyolcs elmúlásba, fehér

zászlókba csavarja.

Hull, hull a hó.

De én hallom a marsot.

Vonul a tél, a tél!

Bal, jobb! Bal, jobb! Bal, jobb!

3

Vonul a hó végig a városon

a hó a hó végig a városon

lovak láncok paták a városon

lánctalpas szelek át a városon

tratatatacsöndek a városon

át és végig árnyak a városon

a bal-jobb szájak át a városon

a vonulások át a városon

vonul vonul vonyít vonít a hó

4

Esik a hó Fehér rácsok zuhognak

Esik a hó Esik és nem olvad

rácshó fémhó fehér fémek zuhognak

van vashó kőhó rézhó és nem olvad

a fehér fém Rácsok rácsok zuhognak

Vasrács havaz Belülről szimatolgat

a szív nem mert rácsol ott is és nem olvad

a fehér fém Rácsok rácsok zuhognak

Hó vagy te is Vonulsz sohase olvadsz

5

„Az idei

a jövő

a múlt

a tavalyi

tél.”

Ha kavicsok csikorognak

1

Mégis, milyen bölcsőt képzelhetek

magam köré, ha már kitaláltam

a lábam járni, kalimpálni kezem,

a nyelvem, a szám, hogy szabadon oázzam,

milyen rácsot és milyen kezeket,

ha – mert fölálltam és kiegyenesedtem –

körémrács óv, s köröttemkéz lök el

attól a földtől, akiben megszülettem.

2

Marokkal tömöm számba a reményt:

a gyolcs jövőt, ahogy gyerekkoromban

faltam az első havat, mintha akácfehér

virágot nyárzana a fagy fekete lombja

– de mire számhoz ér, már el is olvad,

sáros hólét nyeldeklek fuldokolva:

roszog a jövő rossz fogam alatt.

3

Ezután csak a fákat szeretem,

az októberes fákat, csontmagányuk,

szikkadt mosolyuk, őszös, levéltelen

lombjaikat, szájtalan susogásuk,

ezután csak csontjaik ölelem,

akár a földben ölelném apámat.

Porlik az idő, malmok: könyörtelen

kötvények s rigók bérlik koponyámat.

4

Ifjúságom virágot mondó lány volt,

nem szavak, égő rózsák buktak a számon,

réteket léptem, szivárványzenét,

jajjnárciszt, ibolyazenét

szökkentett föl a lábom,

most boldog vagyok, ha kavicsok csikorognak

barlangtorkomból, s ha szikes időm bejárom.

Mégse siratom vissza ifjúságom.

A borosüveget a májusfákon,

s a vak szallagokat mind megutáltam.

Megutáltam a mosolyt az orgonákon.

Jégember

Jég, jégember, ember előtti isten,

mint barlangban, szikkadt mocsárban,

néha rá-rálelek magamban

kőagyaradra, koponyádra,

s a Váli csöndre is szívemben.

Elevenen egy nő szemében,

s egy országéban: tetszhalott-tenger.

– Úristen, ha egyszer fölengedsz,

Sírföldrész, Magyar Északi Sark,

mihez kezdünk özönvizeddel?

Köröz a griffmadár-idő.

Vaskarma, csőre népeket áhít.

– Élne egyetlen fűszál itt,

s beszélne-e, ha te eloltod

homlokod ravatalgyertyáit?!

Az örök semmi Bakonyában

virrasztó, virággal világos

szemedre most levelek hullnak,

s mint síró erdő, mosdat a vérem,

konok és Jóbos Vajda János.

Dajdajozók

Valamit megint elvesztegettünk,

ami miénk se volt még.

Elnézem – nem is kell temetnünk –

tömegsír-barátaimat.

Emlőgödrök. Hullámló, holt ég.

Ennek szájából csügg a lába.

Annak már csak a haja látszik.

Eszelősen zsonglőrködik

egy vak – szemefényét dobálja.

Magát gyújtaná meg a másik.

Szájukban nyírfák üde törzse

élt. Most jégből, tükörtavon,

mered fogaik tönkje, s köztük

egy piros kutya, s árnya a szó:

nyelvük nyüszít, tutul, zajong.

Augusztus 7

Harminchárom éves vagyok, lassan

egyaránt megérek, mint már annyian,

a föld és a fény

férgeire,

harminchárom év, lassan

zuhanhatok fölfelé én is,

mint a madár, a kőből lett álom,

vagy mint az apám…

Nyár van odakint, mondják, de én csak

szívemre figyelek, s hallgatom,

hogy húz odakint, mint a repülőgépek,

rajokban a hó, s hogy robajlik

a tél, a tél, a tél,

– a lét hangrobbanásait

számolom szívemben,

– egy-kettő, egy-kettő –

menetelnek a percek, de ki vezényel,

ki masíroztatja körbe és körbe a vérem

a testem

négypitvarú kaszárnyaudvarán…

Augusztus hetedike van, ma egész nap

koromsötét éjszaka volt, mondtam,

s a szeretőm – te őrült! – elsírta magát,

mert dél volt, gyönyörű dél, reggeltől estelig…

Harminchárom év, hajamba lassan

fehér hollók települnek,

s mind sűrűbb rajokban,

pedig azt mondja az írás:

„ritka, mint…”

Ki egyre kevésbé leszel az enyém,

s ki ismered már

a hanyattesett bogár bánatát:

– „Segítségezik a katica” –

kicsi fiam,

állj körém,

végy a tenyeredbe,

vigyél el apámhoz,

s tegyél le,

két lábra,

négy lábra,

vagy százezer lábra akár.

Fairtás

Télen is milyen szomorúan

szépek a fák – nem érezik,

haptákoló fejszéken túlnan

írmagjuk is elvérezik.

Csupasz bőrrel, a fehér börtön

mélyén is, bárhogy havazik,

– hó, nyaktiló csusszanva döndül –

nem tiltakoznak tagjaik.

Cella mindegyik. Különlő tömlöc.

Csak belül, a rácsoló üreg

erein kopog a begöncölt

láng, a tititás rügyek.

Döngnek gyolcsgyanútlan a téli

földre. Mint mind, ki halni él.

Mosolyuk tűz lesz – melegcsélni –

kínjuk meg jajj-nyers fejszenyél.

Indulók idején

Hogy születnek a katonák?

Miféle anya szüli őket,

hogy nem érzi bakancsa vasát

a rugdalódzó megszületőnek –

Hogy nőnek fel a katonák?

Milyen népek nevelik őket,

hogy nem látják szemük szuronyát,

hogy kezüktől át nem döfődnek –

Hogy szeretnek a katonák?

Tudja-e, ki öleli őket,

méhében menetel tovább,

csak kapcák és csizmák cserélődnek –

Meghalnak-e a katonák?

Megemészti-e a föld őket,

vagy csak, kezével szorítva hasát,

szüli, szüli,

csak elli őket?!

Tört szonett

Még gondolat se voltál, apám, s a koponyádon

már megjelöltetett vörös tintával az a lyuk,

a szurony és a csákány élesítették foguk,

mozdult a gyalogsági ásó is, hogy elásson,

még lábad se volt, apám, s a zsaruk, tábornokok

már mértéket vettek rólad, ennyi meg ennyi,

ilyen bornyút, sírdombot bírsz a hátadon cepelni,

mezőből zubbonyt szabtak, kővel ki is gomboztatott,

s még szíved se volt talán, de első zörejeddel,

az első dobbanással eldördült az a fegyver,

születtél, lábra álltál mégis, mentél tovább,

harmincnyolc éven át vitt a tested átlőtt fejjel,

s anyád se vette észre a többi hányszázezerrel:

„jaj, meglőttek fiam…”

Díszszemle X-ben

Mert a trombiták berekedtek,

dobokból jég vert hang helyett,

jobb híján egy tábornokot

fújtak derekukra tekerve

a lelkes és bősz őrmesterek.

De így is vigyázzba meredtek,

s az elléptető levegőt

hurrázgatták és éljeneztek

a kivezényelt fakeresztek,

sírjuk lengető temetők.

Isten egy kiskutyával játszott,

mely később megkecskésedett.

S a bokrok alatt megszokásból

nagypapákat és nagymamákat

csinálgattak a kisdedek.

Harminc körül

Kalandok? – Csak karambolok.

Csodák? – Csődök, csődörszerelmek.

Álljak az országútra és

másé-éveknek integessek?

Kezem lassan karónak sem jó,

a szemem arra se, hogy lássak,

– ideje beállnom gödörnek,

helyet csinálnom a sírásnak,

mert megjön úgy is. A sás szaga,

sár, föld már kisusog a számból.

Füveik liliputi hada

dereslik, kúszik koponyámon.

Csak a sírás

Maszatos fényű levelek hullnak

mintha az erdő, az öreg isten,

az istenöreg roncsszirma hullna,

lódarázs-szemhéja havazna,

körözne egyre, s kinőne újra.

Támasztom, mintha homlokodnak,

az ablak üvegének fejem,

hogy hűvösödjek, havasodjak,

– lángok, lángok, lángok lobognak –

ídösöm, ídös, ídösöm,

engem már hova bujdokoltatsz.

Leszáradt kezeim ropognak

lábam alatt, mosolyom lesárgul.

Csak a sírás fényei hullnak.

December

Vénülő erdővállam

lombot álmodik újra:

levelenként fújja

a nyarat koronájára,

mert havazik erősen.

Embertelet tapodva

baktat bennem a balta.

Célosan, ráérősen.

Mondhatnám magamodva:

„Fejjel lefele élek,

miképp a denevérek,

lábammal akaszkodva.”

Erdőt vénülő vállam

álmodik nyarat ébren.

A levegő jegében

reccsenő árnyát csodálja.

Csönd, fény, kés

Játszani kell a csönddel,

a csendbe bele ne haljon,

fölhúzott, halálig-szívünket

neki kell adni, játsszék,

autózzon, motorozzon.

Játszani kell a fénnyel,

föl kell dobni magasra

a fényt, szemünkét, ne féljen

a sötét sötétben hagyva.

Játszani kell a késsel,

néki kell adni halálunk,

ha már torkunkon térdel,

ne halhasson utánunk.

Havak hámlanak

Most nagyon jó, mert süt a nap.

A hóhér tél szemefehérje

hályogol. Havak hámlanak.

Rézfényt kapirgál egy jérce.

Vaksi ág szemét dörzsöli.

De álmos még, így ki se nyitja.

Gyűrt levegőjét gyömködi

feje alá, megfordul egy fa.

Rügyek, kisbabák alszanak.

Szájuk szélén, akár az álom,

hólé fénylik. És süt a nap.

Hunyd le a szemed, hogy ne fájjon.

Szénrajz

Hollóerdő. Világgáment kezem

mintha szárnyak, a mélykék, mélyzöld között

setétjében, koromágak alatt,

csőrfák, csőrerdők, és csőrlevelek

rengetegében járna egymaga,

már nem menekszik, magát nem védi meg,

lát madárfényt, verőércsivogást,

őzvillámlást a vér medreiben,

fénylő tükrök: a váll mély gödrei

között önmaga múlását bevárja,

akár a fény. És csak az éjszaka.

Hollók, hollók. Rigók, rigók, rigók.

Naplójegyzet

Csak az első szavakat nehéz, csak az

első hangot, csak az

m nyéltelen gereblyéjét a száj

gyepedző árokpartja fölött,

csak az a éjmosta gödrét

a süppedő földben, a szájban,

csak a g

szívig furakodó féreggyökerét,

– aztán:

magam, magam, magam

– És:

magad, maga.

S a többi már

megy könnyedén.

Mint.

A fenekedő nincsen ellen

Szél virágzik, eső virágzik,

a habos szélben isten ázik,

ázik a lombtalanul lombban,

az őszös, szeptember alomban.

Ázik a föld, ázik az isten,

a gyökérhajú, földhajú nincsen,

szeptember szivárványa-semmi,

ázik, és nem tud megeredni.

Ázik, áznak az istencsontok,

a messze mezőn meszes fényfoltok,

szanaszét-szemek, deszkaárnyak,

áznak, síró testemben áznak.

Ázom én is, fekete lombban,

az arcomból hullongó koromban,

feketén havazó ezüstben,

kötelekként tekergő füstben.

Jaj, ki eddig magamban voltam,

hulló eső, magamban hulltam,

magamból ki és visszanőttem,

magam fölé magam tetőztem;

egy szál ingben: lélegzetemben,

indulnom kell – ahogy születtem –

a feneketlen semmi ellen,

a fenekedő nincsen ellen.

Fanyűvő rímek

Fanyűvő rímek, kengyelfutó

versek, szélfúvó óriások

tudtok-e erdőt irtani,

s megmunkálni, fölszántani

félnap alatt a nagy világot.

Vagy mese, versek, a hírös erő,

hogy világ pörög mindegyik ujján?!

A kacsalábú kastély nem forog,

vadászok jönnek, párducok,

s a költő lélegző léken csúszkál;

örül, hogy él. De vers, mit ér

a rím, ha nem úgy ölelkezik,

mint meztelen testek az ágyon,

ha nem úgy értik egymást a sorok,

mint a jobb ujjai a szerszámon?!

Óriások unokája, vers, csak egyszer,

egyszer tudnám rólad elmondani:

fölkelsz hajnalban, mint a pékek,

s neki gyürkőzöl, nem fényből, sárból,

– lisztből, kovászból, kenyeret dagasztani.

Mert élek…

Mert élek:

meghalok.

Jól tudom.

Csak azt nem:

Büntetés?

Jutalom?

Jelentés

Már egyre inkább bent és odakint,

már egyre inkább jóra és rosszra készen,

nézek át a szükölő kerítésen:

lélegzetem szűkülő résein.

Régi dal

Valaha nádi farkas

voltam, csak énekeltem.

Lett így vétkem hatalmas:

vérebbé nem vedlettem.

Rozsdás szőröm kihullott

az első tejfogakkal.

Bátorságomba bulldog

ősz és kuvasz tavasz mar.

Földönfutó csikasznak

belőle – amíg élek –

ordas szívem maradt csak:

a tiszta, szabad ének.

Ideges nádasban háló,

itt hál most idegeimben.

Horkan, fut a haláltól.

Mély vermet kapar bennem.

A címzett ismeretlen

Apám, bárhova hajthatom

fejem, csak benned nyughatom.

Hunyd hát rám, erősen, szemed.

Szemhéjaid öleljenek.

Mint a lepkék, a madarak,

megleszek szempillád alatt.

Vagy pupillád árnya alá

is elrejthetsz, apám, akár.

Mint óriási levelet

borítsd reám a tenyered.

Végy kezedbe: éjek-napok

közé rejts el, mint egy magot.

A világok közötti tér

eljön úgyis a szememért.

A bordáid, bolygóidat

feszítő, verdeső anyag.

A szádon, szelíd álladon

csorgó, névtelen fájdalom.

A se-ide és se-oda

minek-idő, mindegy-hava.

S fázó, szomorkás szerelem

csuszkál meztéláb szememen.

Csak addig

Csak addig éljek,

amíg egy nő szemében

megnézhetem minden nap arcomat.

Csak addig,

amíg egy gyerek kezére

rábízhatom – vezesse! – voltomat.

Csak,

míg akad egy kő, egy tiszta homlok,

egy mosoly, amire még írni lehet.

Míg tudom tisztán,

bár hangosan sose mondom:

halni is érdemes.

Amikor

Amikor írni kéne

vívni, sikongni kéne,

anyám késsé vált mosolyát,

a hófejszét, derűbaltát

belevágni a télbe.

Amikor írni kéne,

sziszegni, sírni kéne,

a jeges földben apámmal,

a zubbonnyal, csontjaival

szeretkezni kéne.

Amikor írni kéne,

nem írni, inni kéne

– sírkereszt-barátaimat

kitépni, s belevágni

a jövőkbe, a mesékbe.

De mikor írni kell:

a földet vinni kell!

Vinni: a lábunkra forrott

vasbéklyót, vaskoloncot –

fölbukva, csörömpölve

vinni: egymáshoz kötve –

mint álnok álmot az állat.

Vinni – mint koponyánkat.

Családi fénykép

Érdi Betlehem

Nagy csönd van, a csend is elült.

Anyaméh, mély barlang a föld,

– perc percre – fényév cseppkövek

növesztik földig fényüket.

Hold sárga szalmát terít,

puha boglya, melenkedik

Mária, mellén tátika

kalingyál, virág-fia.

Körmét házacskák: tehenek

fújják. Füstnyelvük meleg.

Jégcsontú, vén kút, letérdepelve

hajol fölébe, hogy lehelje.

Patás, de azért illedelmet

tudó szél farkával legyezget.

De boldog és így meg nem állja:

titokban magában iázgat.

József ünnepélyes, komoly.

Az állatoknak szónokol.

Haján pöndör fény, gyalu-

forgácsa, fehér, napszagú.

Három felől, rojtos talppal

három meztélábas talpal:

akác, nyárfa, s valahol

egy szerecsen bodzabokor.

Bodza tenyerén gyöngyöket,

akác nyakláncot, fürtöset,

nyárfa meg madarakat,

nyarat hoz az inge alatt.

„Békesség, Néked, Mária!

Békesség, Néked, Tátika!

Nyarat hoztunk, gyöngyöt, virágot,

takard be kezeddel a világot!”

Mondóka

Csitt, csatt, csutka, csütörtök,

kisült-e már a sülttök?

Ha már kisült a sülttök,

én akkorát süvöltök,

hogy rögtön lecsücsültök.

Balázska, a kisördög,

idefut, meg odafut,

jól bevágja a kaput,

elviszi a sülttököt:

fújhatjuk a früstököt.

Májusi mese

Volt egyszer egy szeleske

ugri-bugri kiskecske,

amolyan semmirekellő

maszatos, májusi szellő,

akácleveles-szájú,

akácvirág-szakállú.

Ha a síró fákhoz ért,

utánozgatta a délt,

ha a barackfákra szállt,

épp olyan lett, mint a nyár,

este – mindenki látta –

holdfény volt a patája.

Most meg, látod, itt suhan:

Fuss utána, fuss, rohanj!

Csodakérő

Ajjajjajjajj, jajajajj!

Balázséknál nagy a baj!

Mért ez a sápítozás?

Hiába trónol Balázs?

Rí a tesó, rí a kesza,

a csoszika, a kiscica,

hites hívők, ateisták,

imádkozik a rokonság.

„Kicsi Jézus, arra kérünk,

tégy egy kicsi csodát nékünk,

ne kínlódj szent keresztfádon:

segíts inkább a Balázson!”

Három gyerekrajz

Ágh István, Ágh,

világos világ,

világot világol,

világol-világ.

Ágh Jutka, Ágh,

virágos világ,

világot virágol,

világos virág.

Ágh Eszter, Ágh,

virágos virág,

virágot virágol,

virágnyi virág.

Csodák és csudák

Julian Tuwim után

Egyszer júliusban

kéken havazott,

ebcsivitelésre

rigó ugatott.

Füvek kék tavára

tehéncsorda szállt,

sárga égen zöld nap

kék dalt kóricált.

Virágok torkába

lepke fészkezett,

s mindez még egy percig

se történhetett.

Félig leeresztett

szempillámon át

néztem, ámuldoztam:

De csuda világ!

De hogy kinyitottam

szemem, a csoda

eltűnt, s minden szürke

lett és mostoha.

Minden fény s varázslat

köd lett, s jeltelen…

De azóta gyakran

behunyom szemem.

Reggel

Gyönyörű, gyönyörű az idő!

Piros kiscsikó a nap,

a mélyből

most bukik elő.

Végigfut az égen

a kék füvű réten,

sörénye:

szép nevetése

csapdos utána…

Pattanj piros huszárom

falovadra,

vágtass, vágtassunk

a nyomába!

A holdról

A Hold

– macska volt.

Kell erre

bizonyosság?

Hiszen még most is

megugatják

a kutyák és kutyuskák.

Ha ott ül kevélyen

az ágak hegyében,

vagy: hátával sarlóz

a kémény tövében,

vagy: gebeszkedik a

lombok begyében;

hát még, amikor puhán

– macskatalpon –

átsettenkedik a

holdfény a szobán

vagy az udvarokon

a hold-világa.

Futnak is a kutyák,

s a kutyuskák

az iramló holdfény

nyomába.

Így lehetett,

hogy egyszer

fölfutott

az égigérő fára,

az éjre,

hiszen mi mások

lennének

a vöröslő csillagok,

mint megvarasodott

macskaköröm-nyomok,

miket körbeforrt

az éjszaka

fekete háncsa.

Ezért

a kutyák

dühösen:

Vau, Vau!

A Hold

nyűgösen:

Nyau, nyau!

Azaz

nem is szól,

csak összegömbölyödik

szerényen

és mosolyog, mosolyog

az egészen.

Vigasztaló

Ficerének

Mi’ csinál a bikfic

bíbic?

Csorba csőrét csutakolja,

tollát-borzát föltorzolja

– sirri –

sír, rí,

foltos nyakát mutogatja:

bibis, bibis,

itt is, meg itt is.

Mi’ csinál a szeles

szöcske?

A fűszálat ajnározza,

kengyelezi, kantározza.

Hej, hó,

pejkó!

Sáska után sásvárosba

– sirr, surr –

messzire indul.

Mi’ csinál a búbos

banka?

Iját, fiját babusgatja,

esővízzel mosdatgatja.

Bíbbel,

búbbal,

nem gondolnak ők holnapra

semmilyen búval.

Mi’ csinál a kis

barackfa?

Barackot nyom kobakodra:

Így ni!

Nem kell hát

rí–ni!

Vers Balázsnak

Van az éjben egy vén juhász,

a csillagokat tereli,

furulyája is van neki,

vele együtt ki lalaláz,

danolni ki segít neki?

Na ki?

Ki az a ki?

Te vagy, Balázs!

És van a hajnalban egy lovász,

ki a reggelt kivezeti

az éjből, fényt velláz neki,

– napszőre gyémántvillogás –

ki csutakolja, nyergeli,

itatni ki segít neki?

Na ki?

Ki az a ki?

Te vagy, Balázs!

És van a délben egy halász,

ki árnyékát merítgeti

a fénybe, likakkal teli

hálója csupa villanás,

fényt fogni ki segít neki,

a hálóját ki emeli?

Na ki?

Ki az a ki?

Te vagy, Balázs!

És van énbennem egy vadász,

csöndjeimet csettingeti,

orvkezét félre ki löki,

hogy nem talált, hogy nem talál?

ki nem hajt fejet neki?

Na ki?

Ki az a ki?

Te vagy, Balázs!

A zöld pizsamabéka

egy paplanban lakik,

s akármi fura, néha

mindent bepaplanít.

Ilyenkor zöld a párna

és zöld a lepedő,

zöld lesz a kék, a sárga,

s a fehér is zöldellő.

A zöld pizsamabéka,

ha alszik, csupa sás

a sötét is, kikél a

zöldpuha szuszogás,

bicikliküllők árnya

forog a falakon,

mintha a nap hintálna

a tükrös habokon.

A zöld pizsamabéka

magát elfeledi,

a hold, a langaléta,

kis létrát hoz neki,

s ő úgy megy azon égig,

törékeny léceken,

ahogy az ember végig

a vékony éveken.

A zöld pizsamabéka

jósolni is szokott:

jó időt, margaréta-

mezőt, meg jó napot,

annak, ki komor felnőtt,

varázsol éghabot,

borotválkozni felhőt,

buborékpamacsot.

A zöld pizsamabéka

jósolna még sokat,

de hajnalra elég a

lajtorjahold foka,

álma egyre fehérebb,

nagyot bukfencezik,

kuruttyol még, felébred,

kislánnyá változik.

Vers, őszire

Hova fut a nyári szél,

a tavaszi szellő,

ha hullik a falevél,

az idő őszellő.

Hát te, fázós, hova mész?

Te erdő-didergő?

– Most nyit a nagy OTP,

aranyverő erdő.

Hát te, öreg, hova mégy,

a fényt fölkavarva?

– Tele van a föld s az ég

hullongó arannyal.

Aki egy falevelet

elkap, szerencsés lesz,

boltba mehet, mindent vehet

a szerencséjéhez.

Cigijére parazsat,

cicijére lángot,

ha a tél hómadaras,

jégvirágvilágot.

Napbansütött kenyeret,

hajnalhéjú verset,

mosolygós sírás helyett

sírásos jókedvet.

Tánc

Fogd meg a füled!

Így! Így! Így!

Hojszra és tüled!

Úgy, úgy, úgy!

Fogd meg az orrod!

Hüm, hüm, hüm!

Azt a lelógót!

Hum, hum, hum!

Fogd meg a vállad!

Bum, bum, bum!

Félre, ki ványadt!

Böm, böm, böm!

Fogd meg alulról

azt is most,

amivel flancol

a kis kos!

Fogd meg a hm, hm,

kolompod!

Ne add itt

a bolondot!

Him, him, him,

hüm, hüm, hüm,

bum, bum, bum,

böm, böm, böm.

Családi fénykép

Fáni mondja:

Jó a nyári esőnek,

mert elmehet esőnek,

ugrándozhat, leginkább

féllábon és mezítláb.

Ha én egyszer nagy leszek,

nagy, lakli eső leszek,

minden nagy rétre elmegyek,

minden nagy térre kimegyek,

minden utcán végigmegyek,

minden házba bezörgetek,

minden háztetőt megverek,

s azt kiáltom mindenkinek:

– Juhé!

Itt van a zuhé!

Balázs mondja:

Jó a napnak is nagyon,

gurigázhat szabadon,

ha csak egymaga játszik,

egykapura cicázik.

Ha én egyszer nagy leszek,

pirosló, nagy nap leszek,

minden nagy rétre elmegyek,

minden nagy térre kimegyek,

mindenkinek füttyögetek,

s a ház alól, a kert alól,

a madarak szárnya alól,

a dél s a délután alól

más se szól, csak

gól! gól, gól!

Tüske mondja:

Jó az estnek módfelett,

egész este fenn lehet,

a nyüzsgő-bozsgó álmokat

nézheti, a világokat.

Ha én egyszer nagy leszek,

egész este est leszek,

s ha egyszer odafönn eloltják

a hold kerek monoszkópját,

a felhőt magamra huzom,

de lábam nagyujját kidugom,

s amíg el nem jön az éjfél,

olvasok a csillagfénynél!

Ó, ó, ó!

Miért nem szabad, ami jó!

Balázs dicsekedik

Mihozzánk meg minden reggel

eljön egy bohóc,

arca gyűrött vánkos álma,

haja kócba-kóc,

pizsamában odaáll a

rozsdás fény elé,

állát, arcát tapogatja,

s fintorog belé.

Én a mosdókagyló és a

fürdőkád között

várom, nézem, s jó előre

jókat göcögök,

mert ha arcát lisztbe mártná,

nőne rajta hó,

– téli, nyári – az se lenne

jobb produkció.

Ilyenkor halkabban jár a

hangos villamos,

áramszedővel kukucsál

be a trolibusz,

a nap is fölnyúlánkodik,

kancsít egy nagyot,

szemükből kidörzsölik az

éjt az ablakok.

Ő meg, mint egy fontos ember,

– most más dolga van –

kenegeti képét gonddal,

akkurátusan,

húz fehért fehérre, habra

habot, mázra mázt

– én meg lelkesen nézem e

meg-megváltozást.

Most állát hadvezérbüszkén

fölszegi, s merész

szemmel végigméri tükrén

azt, ki szembenéz,

alsó ajkát begörbíti,

aztán csücsörít,

arcát feszesre feszíti,

jobb- és balfelit.

Néha megvágja magát, és

mond olyanokat,

amiket hallanom nékem

még most nem szabad.

Rá is szólnék, de felejtem,

hogy mi is tilos,

úgy nézem a vérállító

újságpapírost.

És mikor oly jó szagú, mint

minden reggelem,

nagyfényesen meghajolna,

de nem engedem,

a nyakába csimpaszkodok,

hajam a haján,

mert – mondjam-e? – ez a híres

bohóc az apám.

Dirirí és Derere

Volt két testvér: Dirirí,

s ikerbátyja, Derere,

Egyik hars kikirikí,

másik haris-nyenyere.

Néha úgy rítt Dirirí,

mint kinek nincs kenyere,

Derere is belerí,

se nyara és se tele.

Volt egy rívás: Dirirí,

meg egy sírás: Derere,

az egyike csupa í,

a másika csupa e.

Kiolvasó

Fáni fönn a fán,

ül a Fáni-fán.

Mert ez a fa

olyan fajta,

csupa Fáni

fakad rajta.

Fáni-fán,

ül a Fáni

fönn a fán.

Mondhatná M is

Halántékunknál repülőgépek zúgnak.

A levegő megreped.

Pelenkákkal föllobogózom az udvart.

Virágot teregetek.

Szépek a lobogók és szépek a virágok,

de nekem legszebb ez a

zászló, ez a magában mosolygó vászon,

ez a fehér haza.

Mert nem a megadást remegik e vétlen

zászlózó morzejelek.

Csak ennyit: itt egy síró sejt él, de nékem

világrész. Egyetlen egy.

Ó, rettentő titkok tudói, ha odafönt jártok,

emlékeztek-e még:

hold kélt ott, csillag támadt, valahai álmok

volt az a néhai ég.

Ha föltöritek, mint írva van, az utolsó pecsétet,

s mint János Jelenései

lapjain, föliszonyul az ítélet,

fölzúgtok bevégzeni

a törvényt, a pőre parancsot, lesz-e idő meglátni,

itt lent mi vérzik el,

mi vész el, amiről erőtlen prófétálni

Jeremiás és Ezékiel?!

Csak ezek a hangtalan hadráló szájak,

s a siketnéma fák,

kik mutogatva köréjük állnak,

mondják el: volt világ.

A hetedik kavics

Három szerelmes sor

Három szerelmes sor? Hát ím: legyen!

Három szavadban elfér életem.

Mit bánom aztán: legyen, ne legyen!

Hívogató

Madaram, madaram

hova hullsz, hova szállsz,

mi ez a magasan

sólymozó zokogás,

mi ez a hajnalig

vetkező vízesés,

élni se, halni se,

szakadó szívverés,

nézem az arcodat,

s kétkedve kérkedek,

széthulló arcomat

tartja-e még kezed?

Madaram, madaram,

hova hullsz, hova szállsz,

mi ez a magasan

sólymozó zokogás?

Barnuló, nagy rögök,

szemem földje helyett,

lennék kék örömöd,

szitakötő szemed,

elmásolnám magam:

ne legyek barna lomb,

megmásítnám magam:

csak nézz rám, hajnalodj!

Madaram, madaram,

hova hullsz, hova szállsz,

mi ez a magasan

sólymozó zokogás?

Takard be szememet,

vakságom bevakold,

félelem fenyeget,

véremmel hál a hold.

Itt vagyok, itt vagyok,

szálló mezőtüzed.

Szíthatod, szidhatod,

kihalok nélküled.

Mire meglelnek

A csönd, a hallgatás nagyobb világ,

hogy egyedül cipelni lehetne,

nagyobb földrész a szerelem,

hogy egyedül bejárni lehetne,

éhesen, világra éhesen

nyílt tájaidra így vetődtem,

bejárni ami kénytelen,

visszatalálni szülőföldem,

a vér nádasa lobog itt,

ártatlan vizek, tükröző nyárfák,

zsombék-öl, fű-haj boldogít,

egy tükör nekem adja árnyát,

hogy vissza ne találjak, esik,

s elmos mindent a nyomomban,

hulló csillagok keresik,

s hiába, azt, aki voltam.

Mire meglelnek – nyár vagyok,

és ősz és tél és újra lángzó

tavasz, mert beléd változok,

földem, vándorló virágszóm.

Veled szemben

Sötétedik, úgy tesz, mintha aludna,

behunyja szemét, de csak magába mélyed,

az ég és a folyó úgy néz egymásra vissza,

ahogy csak én szoktalak magamban nézni téged,

mikor még nem volt este, csak a sárgaréz kupakos

nagy öngyújtók csattogtak szanaszéjjel,

mert mentek hazafelé a megfáradt nappalok,

vállukon fényesre csiszolt, egyenes nyelű fénnyel,

mikor még nem volt este, csak a neoncséphadarók

surrogtak a város fölött, és – szem a szemre –

úgy perdült ki a homály zsákjából a fény, mint egykor a lazsnakok

szájából a mag: fénytörek, homálypelyva terült a kövezetre,

s még nem volt este bennem, a falnak vetve hátam

még veled szemben ültem, s hallgattam, hogyan reccsen

a fatörzseken a kéreg, s behunyt szemmel is láttam,

hogy vándorol a hold fáradt, kéklő eredben.

Fagy, hó

Emlékszel még? Fagy, tél, bemeszelt szél.

Friss számra, bőrömre emlékszel-e szívem?

Valamikor keshedt köpenyemben is szerettél,

nemcsak mezítelen.

Kivel fekszel le velem, te magam-árva,

s ki rád néz, lát-e, és aki megölel,

szeret-e úgy, mint az én hársfa-

színű szemem?

Idegenek idegeneként én is.

Kenyerem mások szájából eszem.

Értem a mások szerelmét, beszélik.

De nem anyanyelv az nekem.

Talán ha szólnék Hozzám, s visszaszólnál,

s látnám: látod, kellek: nem-idegen,

de meg sem születlek, beléd sem halhatok már,

csak magam s magad közt.

Ébren, elevenen.

Fény és levegő nélkül

Add, Uram, el sose múljon tőlem

a keserű pohár.

Ha már terített asztalodhoz vetődtem,

hajtsuk föl, ami vár.

Igaz, bőrömtől, fényes fegyencruhámtól

a nap is megriad.

De arcom tenyered vizébe mártom,

s vagyok a Te fiad.

Igaz, szerelemmel: féltő késsel megöltem

azt, aki szeretett.

De arcom benne, mint otthagyott rönk a földben,

kihajtott, késeket levelezett.

Fény és levegő nélkül, mint a verőér,

bőröm alatt, nyakamon

zabáló gyökér kúszik, kapdos levegőért,

fojtogat, s gyomosodom.

De nem kell a szerelem se, ha börtön.

Ha nem vagyok szabad.

Fegyőr a vágy, s az ölelés lötykölt

étel, mit egykedvűen hörböl a rab.

A szeretet se kell, a fura fegyver,

ha megaláz, sárba tapos.

Falhoz állítva, kivetve, menthetetlen

se nyálzok alázatot.

Csak Te igazodsz el a csorbult elmén,

Uram, csupán.

Nézd el kapdosásaim, ülj le mellém,

mint az apám.

Kerül majd bor, könyv, néhány léha

nő is. Hallgatunk hosszasan.

Te, ki nem is vagy, s én, aki néha

magamnak hiszem magam.

A hetedik kavics

Mert mindent elfeledtél,

amit elfeledhettem,

mert mindent elfeleztél,

amit elfelezhettem,

mert ami volt, vélt szándék,

s ami van: nincses nincsem,

temetőárokágyék-

ba földelt, önös szerelmem,

mert a lenne is látszat,

s a lesz rég voltos volna,

hasadékod – mind – áltat,

halálom halálolja,

– ki nem akartam, s akartan,

más lenni egykor, csak te,

most gyémántra varangyban

nézel, bennem-nevedre,

ki nyár egykorhavából

voltál – most telesedve

két sűrűdő aszályból

jégzöl, ráhűlsz szememre,

rám halsz, s bár minden ágom

rád hull, kezdek sajogni,

– szeretném nagyon látnom

magadat mosolyogni.

Mégis, bár egyre messzebb,

talán, talán lehet még,

hiszen hiszem – lehetlek,

s én se vagyok még emlék,

és élj-se és halj-se, és én-se,

csak csöndös, hetediziglen

tetszhalott levél, az élne,

s mégse te-én-tömlöcben.

– Most hová a fagyos lángból,

gyökerem-koronádból,

ha hó havazik a szádból,

ha te havazol a számból.

Kettős sötétben

Bolyongtam benned, asszonyhavasban,

ugrált szememben fekete láng,

lábnyomom, szívem is fák alján hagytam,

valahogy meg ne találd!

Csak játssza, hogy forrást foganna,

aszályt és havakat almol.

Mind lombból, ha vérzik az alma,

nap bugyog, hold huhol abból.

Kettős sötétben, éj éjhez kocódva,

– gyújtózsinórerem csupa szándék –

elől s mögöttem égő kanóccal

ott áll az isten, de nem mozdul, vár még.

Futva, megrogyva, néha féltérden,

a káprázó télben és sorsban

belémlőtt szívemet nehezebbnek érzem

a földnél, s tudom, hogy robban.

Csak koponyám, ha a földé lett végképp,

ihatsz belőlem, hogy bátran megőrizz:

ha összegyűlt szememben az ősz és a kék ég,

mint őzpatanyomban az őszi esővíz.

Levél helyett

Már megint esik az eső, már megint

csupa kék-zöld harapás a szívem,

már megint

vörös, zöld, sárga neonjaidban ázom

Varsó

és Budapest:

Hitted volna-e, hogy megnősz, mint a hajam,

mint az eső,

mint a szél a fákban.

Te vagy itt minden romos fal,

minden mécses te vagy, minden parázsló,

tisztelgő rózsa,

s te vagy itt minden új ház,

minden új emelet.

Szorítom arcomhoz hajad, de laza a szél,

kicsúszik ujjaim közül,

nem marad más, csak a hátráló ég,

egyre nehezülő szívem,

közted és köztem,

föld és ég között,

ejtőernyő nélkül szállva,

szabadon.

Mintha te

Majd a kések, a jó anyák,

öled helyett is megneveznek,

megölelnek balták, kaszák,

mintha te – mellém heverednek.

Nem vér, virág hullik a számról.

Havazik mint… És szeretlek.

Csönög a szél. Árnyamhoz láncol.

S már soha többé nem eresztlek.

Epilógus

Nélkül és volnaéletem

Élni-halniból madarak

Megjön a sírás Megmarad

Szélből folyó száll szélesen

Klorofill-alagutak alól

a sárga a kék kitolat

Jaj apám-anyám várhatom

vonatomat virágomat

Kereked alá tulipán

hajthatnám hajdani fejem

Bújhatnék ég szoknyád alá

Öle rejtsen el és legyen

Katonák s kurvák Elszökik

körülem minden Laza part

Emlékeim nem üldözik

Megjön a holt és betakar

Válla és irgalma fölött

egy viola ketyeg örökké

Tigris szempillarács mögött

Nem nézek szeme közé többé

Talán kapdosó mosolyod

talán ideges gyors beszéded

Talán talánod Talán méged

Száll a sírás és mosolyog

Sárkeresztúri ének

Szeretkezéseink

1

Nincs ű, nincs, í, az é csak élene,

nincs vé, nincs dé, a dé csak délene,

csak krí, csak krű, csak a hangok szíve,

félkék, félzöld, a színtelen zene:

NINCS HANG

É é nélkül

Vé vé nélkül

Hang hang nélkül

Csak a zene színe

Nincs hang

Fény sincs, nincs fény, a fénylés csak fénylene,

nincs kék, nincs ég, a kéklés csak églene,

nincs zöld, fehér, csak fehérzöldlene,

csak fél-í, fél-ű, csak a zene színe:

NINCS FÉNY

Fény fény nélkül

Kék kék nélkül

Zöld zöld nélkül

Csak a zene színe

Nincs fény

Éj sincs, nincs éj, az éjlés csak éjlene,

nincs mély, mély sincs, a mélynek nincs hol mélylene,

nincs fönt, nincs föld, a föld csak földlene,

köd sincs, nincs köd, a ködlés csak ködlene:

NINCS FÖLD

Éj éj nélkül

Mély mélység nélkül

Föld föld nélkül

Csak a lenni lehelete

Nincs föld

Csönd sincs, nincs csönd, a csönd csak csöndlene,

Nincs ő, nincs én, az én csak őlene,

nincs tér, idő, csak időtérlene,

nincs nincs se, a van, az is csak nincslene:

NINCS SlNCS

Csak te, az ige: a lenni lehelete!

2

Tíz szán siklik a meztelen havon.

Tíz szablya szánt tüzet a hátamon.

Csónak suhan bőrömön. Hallani:

Fölcsap a hó egész hónaljamig.

Tűzhasáb csördül. Szálló kút gyanánt

– forgókésszélként – huss!, elszáll szememből földanyám.

Eke szánt jégen. Apámban megakad.

Mozdonyokkal fűtik hasamat.

Nap fehér ringben. Szakadó kötelek.

Meztelen öklök döngölik szívemet.

Augusztus forró ege, ostorok.

Olvadt nyárfák, törzsük rámcsorog.

Zuhanó pilóták, égő hanyatt-

vágódó föld. Ejtőernyő-hajad.

És csönd. Mozdulat nélküli füvek.

Egy szempilla érinti az eget.

3

Szeretlek – hallod? – s ha hallod, érted-e?

Tudod milyen a vas lélegzete?

Tudod milyen minden kő meztelen?

Láttál te már holtat elevenen?

Szeretni, enni, menni – még szabad!

Nem szögesdrótháló a te hajad?

Szeretni, enni, menni – még lehet!

Kinek melléből áll ki a kezed?

Kétszázhúsz voltos éj – de mennyi van

– Úristen – ereim huzalaiban.

4

Mit csináltál velem, hogy szemöldököd,

mint bilincs kattan szemeim fölött?

Láncból vagy, drága, s lánccal ölelkezel,

hogy csörömpöl ruhád, ha vetkezel?

Dollár vagy tallér fényes köldököd,

vagy láncszem az is, hogy fénylik és csönög?

S ha lábad, a gyönyörűt, szétnyitod,

mi dönt le drága, tank, kard, gumibot?

Vaságyon, búza közt, rizsföldeken,

és hogy fekszel? Holtan? Elevenen?

5

A nőstény, ha üzekszik, a kan, ha szeret,

kit húz karóba, milyen ősöket?

Kinek égő húsa csókod, öl gyanánt

kinek készít szép lábad kalodát?

S harapásaim szöges ostora

milyen nép lovának patkónyoma?

– Hát vigyázz, vigyázz, jól vigyázz velem!

Történelmembe zárva vetkezel.

Vigyázz, vigyázz, hajam, vad tábora

lehet neked még tüzes Dózsakorona!

Kigyúlhatnak ágyad piacain

derekad alá hordott csontjaim,

hasad sáncán, melled dómja előtt

ácsolják, hallod-e, a levegőt,

s mi lesz veled, ha én is elhagyom

facölöpváram, cölöpvár-mellkasom

ha elhagylak, kiéhezett sereg,

utolsó végváramat, testedet?!

6

Hát mi vagyunk mi, drága, hányfele

tört kard, szakadt íj, hány föld lélegzete,

hány szó, hány száj, hogy mind itt vérzene:

mongol bonc, szláv száj, Kölcsey félszeme,

az idő terén, a turista világ napszemüvege

előtt Európa égő csuvas-szerzetese.

Ha azt mondom, Vesi, még érted-e?

Szádat friss vízként fölkínálod-e?

Ha azt mondom, Kosza, görbítesz-e

kaszát karodból, hogy megölelj vele?

Ha szólok, Hegycsúcs, mellecskéd kis csecse

kék melltartódból kitakaródzik-e?

Ha azt mondom, Eke, fölszántod-e

ékes magad, hogy engem vess bele?

7

A nagy időbe zárva, meztelen

lánc, csörgő láng, szeress szerelem.

Földim vagy, s földem. Minden föld. Te vagy

maga a Föld is, hát ne csúfítsd el magad.

Szakadt szempillám lásd meg, a szemem

az apámon foszló lyukas katonaköpenyen.

Fűcsomóanyám lásd meg, mert bele-

markol a föld és elinal vele.

Hajcsomószavunk lásd meg, mert kihull,

és magtalanul és számlálatlanul.

Hajcsomómagunk lásd meg és ne hagyd,

hogy kicseréltessen a szív s az agy.

Hogy kiheréltessen a szem, s a kéz,

Szeress minket, nagy idő, ölelés.

8

Szeress, szeress, a meztelen havon

tíz szablya szánt, tíz boldog fájdalom.

Csónak suhan hajamon. Jég etet

vállamon hömpölygő mezőtüzet.

Fény hull. Kés hull. Szempilláim mögött

havazik: pillantásaidba ütközök.

Reszkető tér. Pillék és levelek.

Augusztushasú nyárfaéj remeg.

Ejtőernyőbe csavarva, hanyatt-

fekszem az ágyon, elborít hajad.

Fölöttem, hallom, suhan kezed.

Szempillámmal érintem az eget.

Ezt az éjt csak a szemed oltja ki.

Ezt a fényt csak a kezed mondja ki.

Ezt a színt nem lehet fölbontani.

Ezt a kínt nem lehet kioltani.

Ezt a földet nem lehet mondani.

Ezt a csöndet nem lehet hallani.

9

Nincs ű, nincs í, az é csak élene,

nincs fény, nincs kék, a kék csak églene,

nincs zöld, fehér, csak fehérzöldlene,

nincs ő, nincs én, az én csak őlene:

Csak te, az ige, a van lehelete!

Oszip Emiljevics Mandelstam éjszakái

1

Fehér fehér fehér fehér

fehér fehér fehér fehér

2

Ki ültetett a torkomba rigót?

Ki rakatott madár-sípokkal bélelt

torkomba borotvapenge-fészket,

kés-sugaras, halálig dáridót?

3

Nem a lantot, a láncot pengetem;

hangszalagjaim csörögnek, mint a láncok,

vagy mint a csillagok odafenn,

a gravitációs, vasba veretett világok,

béklyóban-földek,

mintha a szívem.

4

Ó, végtelenség, világ Szibériája,

vak kalodám…

5

A hó

a tél

a télA hó

holdja.

6

Én, a pétervári bőrös zsidó

egyszülött fia,

aki fának születtem,

mért vagyok kő most, kőtömbből-éjszaka.

7

És megtanítom az emberi beszédre

az újraszavakat, az énekelnifákat,

megtanítom a madarakat az égre…

8

Suttogásom hullhatatlan levél,

levélzik lombhatatlan, pedig már avarló

avar mögöttem minden, minden árnyék,

s mint zsíros humuszba, süppedek hanyatt-

árnyamba vissza, árnyak magam is

– mégis vagyok: a száj előtti szó,

zizegő levél lombok és fáktalan,

a járás maga, láb és kerék előtt,

vagyok a nélkül jövőideje…

9

(Hogy silbakol a holdsisakú éj.

Benéz belőlem, rám-oltja magam.

Fénylik,

vigyorog az arca.)

10

Úristen! Denevér ország a szemem.

Szempilláim lábbal lefele

csimpaszkodnak,

mint maga az éjség.

Adjátok vissza a nap

bitófáit

legalább!

Fényt!

11

Fehér fehér fehér fehér

fehér fehér fehér fehér

12

Koszlott kabátban, mintha bíborpalástban,

vörös hajammal, mintha koronámban,

– „Tábornok, tábornok!” – kiabálnak utánam

a gyerekek az utcán, megállok.

Ők az én rendjeleim, mosolyuk

váll-lapom, kezük a kardom,

születésük jövőm

kitüntetései.

13

Gyertyák, gyertyás jegenyék lobognak,

torkomba tömve verseim lobognak,

fehérlap reggeleim kormohodnak,

csöndpernyék görcsberántva koromodnak.

– Feketén ég el az írás, mint a vér.

14

Fehéren suhog, mint egy arc a csöndből.

15

Fehér fehér fehér fehér.

Sárkeresztúri ének

Szanaszét széledt ujjaimmal

elveszett koponyám most megkeresem,

szanaszét széledt ujjaimmal

elveszett koponyám most

elveszejtett arcom elé emelem,

– hadd nézzék egymást!

Egyiket a másik.

Szólal az egyik, de melyik?

(Nem tudom én sem.)

Szólal a másik is, de melyik?

(Nem tudom én sem.)

Mondom hát én

magam, magammal,

(mintha tükrök között beszélnék:)

Tél után,

keserves tél után,

s milyen keserves tél után,

tavaszos, nyaras, őszös tél után,

sárosan, hófoltoktól lucskosan,

sarasan, pocsolyáktól foltosan,

ködös erdőként – lassan,

napos erdőként – lassan,

talán kiteleltem én is,

bátyáimmal, fivéreimmel

talán kizöldelek én is.

(Egyik szemem kinyitom félig.)

Most anyám már mosolyog újra,

hótól lucskos haját kibontja,

sártól saras haját lebontja,

s a végtelen-kék tekenőben

mossa a fényes levegőben,

mossa, virággal szappanozza,

tavalyi lombjával lugozza.

(Másik szemem is kinyitom félig.)

Nézem a koponyám – külön van,

nyakam tapogatom – külön van,

kezemet keresem – külön van,

elszéledt ujjaimat küldöm

elszéledt ujjaim után

– az is külön van!

Tavalyi-levél-szemhéjam

lehunyom inkább,

tavalyi-pörzsölt-fű-szempillám

leeresztem inkább.

(Vissza,

csak vissza,

vissza a gyökerek közé,

a vak virágok közé,

a temetetlen szomjúság közé,

ereim kőlenyomatához,

a testembe préselt kőkori virághoz,

mit nem mutat ki röntgen és kés se,

vissza,

csak vissza,

vissza a csöndhöz, a csöndbe,

csöndkishúgom édes öléhez,

kistestvérem édes öléhez.)

Nem akarok látni!

De bátyámfám nem hágy nyugodnom,

napfényes tükröket tolultat,

késes tükröket leveledzik,

borotvafény vagdossa arcom;

Fűfivérem se hágy aludnom,

szemhéjam alá föltüremlik,

fiakat füvell maga mellé,

fölpöckölik nehéz szempillám.

(Mindkét szemem kinyitom újra)

Mindkét szemem maga az égbolt,

a láthatár egyik karéja,

úszó szigetei nap és hold.

(Szemem színét szitakötők hozzák.)

Anyám már a haját szárítja,

földszagú haját szárogatja,

haját most öklére csavarja,

bátyámfa karjára aggatja,

lábam nagy ujjára aggatja,

elszéledt ujjaimra teríti,

elveszett koponyámra teríti.

(Hova hajszálai hullnak,

koponyám nyakamra forrad,

ujjaim tenyeremhez forrnak,

anyám magamhoz visszaforraszt.)

Mert látnom kell,

nekem kell látnom!

– Szanaszét széledt ujjaimmal

elveszett koponyám most megkeresem,

szanaszét széledt ujjaimmal

elveszett koponyám most

elveszejtett arcom elé emelem,

– Hadd nézzék egymást!

Egyiket a másik.

Igék és igák

1971–1976

Az a jegenye, az a jegenye

az a se ága, se ege,

az a se lombja, levele,

se koronája, gyökere,

csak törzse, csak fölnégyelt teteme,

megvarasodott öt sebe,

gödre kopoltyú-lebenye,

tátongó fekete sebe,

megbőrösödött láng-hege,

az a csonk múmiazene

Az a jegenye, az a jegenye,

ott az út szélin, elfele,

ahogy futosott fölfele

és le a láng, az a keze-

lába-se csecsemő-feje,

ahogy futosott fölfele

a hangyák fekete serege,

bogárkörberágta szeme,

az a nyüvesedő zene

megfeketedő levele

mintha a láng is bűzlene

a koromtól s vérzene vele

Az a jegenye, az a jegenye,

ott az út szélin, elfele

a határból, a hadi út fele

kivetve az út szélire,

az irgalmas idő szélire,

kapkodó, kéregető nesze,

fölalamizsnázó sebe

rábízva az idő kedvire,

az idő jegedző kérgire,

amputált szavai nesze

gégétlen ripacséneke

mutogató gyomra, bele

Az a jegenye, az a jegenye,

ott az út szélin, elfele

a határból, a hadi út fele,

Fehéruváru meneh

Az a maga alá vizelő

befagyott tócsákat lehelő

herélt-miskárolt férfinő,

az idő mocskából kinőtt

Conterganbébi idő,

Az a jegenye, az a jegenye,

az a se nyara, se tele,

se hazája, se istene,

csak perce, megcsonkolt ideje,

kiherélt órája és tere

földből kifordult gyökere,

lehántott kérge, levele,

fölmetszett koponyateteje,

sírtátogó agyürege,

múltködlő röntgenlelete,

istendaganata s leve,

benne az árvaság neve,

a kivetettség szigete,

Az a jegenye, az a jegenye,

ott az út szélin, elfele

a határból, a hadi út fele

Fehéruváru meneh,

szanaszétszaggatva-meneh,

mintha egy írás vérzene

az a se zöldje, se heve

csak korma, csak pernyefekete

üszke, tűz-ette levele,

mintha az írás vérzene

a máglyán, indái, ere

kacskaringós betűjelene

a hamuból visszakéklene,

tintállana, lélegzene,

vissza a földből vérzene,

hogy valaki olvassa le,

vakon is tapogassa le,

Az a jegenye, az a jegenye,

hol van elhullott ideje,

elhullott tükre levele,

hogy játszana a szél vele,

citerázna a fény vele,

az az ősztsúgó nyárzene,

rigós szelek részegese,

országutak énekese,

Az a jegenye, az a jegenye,

a mindenség mindenese,

a csillagok kisbérese,

a Nagy Göncöl szekerese,

az idő kicsapott ménese,

örökké nyargaló levele,

ha egyszer kardokat ellene,

borongó fényeket ellene,

ki támadhatna ellene

Az a jegenye, az a jegenye,

az a je

Szitakötő, mit kötsz

Esős, esteli szavak

Óráját fölhúzom este – társnak.

Szívdobogását hajnalig

hallhassam, mint annak a másnak,

aki már nem velem lakik,

ki szuszogását másnak adta,

fényei, ébredései

– mintha nem is kelne a nap ma –

nem nekem kezdenek fényleni.

Verítékzik vaséjt a reggel,

vasporizzadtság kiveri,

vakog az asszonyidőember,

s belőlem hullanak percei.

Estéll, esőz bennem a nemrég,

mesél, de szuszog, mostoha.

Úgy alszom el, mintha nem lennék.

S nem ébresztene csak – soha.

Kaszás vetésben

Búzás, rozsos reggeli fényben

lapul szívem kaszás vetésben

– mint fürj rebben, mint nyúl riad.

Ha csak egyetlen kaszás jönne,

vigyáznánk szívemre, a földre,

s kihagyná fészkem, vackomat.

De ez a sötétséghernyótalpas

dromedár kinek irgalmaz?

Milyen mézes halált kínál,

ha szűköl a szív, s eltolvajodva

szökik a szó, a szabad szolga

– s gyün, jön, füstöl, fújtat, zihál.

Reggelre csupa csőr a tarló,

csupa fényszőr, árnyláb, és tarkón-

lőtt fény, elmetszett árnyú nap –

s vérben totyog végig a földön

az első ragyogásba göröngyölt

sárga kislibafénycsapat.

Tájkép, tigrissel

Fölpuffadva az alkonyattól,

estvizenyősen, alkoholkéken,

mégis: rét legel számból, erdő lombol,

éhüket elveri éhem,

az anyaföld, mint egy kéjenc

nagy macska, lábamnál dorombol,

fényeivel mancsolja térdem,

közben setéten arra gondol,

hogy egyszer majd elnyel egészen.

Megtalált vers

Mert szívemet élesre fentem,

de csak magamba merítettem,

hát forgolódik menthetetlen,

mint a halál az emberekben.

Mellemből, ha ki merném húzni,

valaki mást kéne leszúrni,

megkéselni, de mindegy most már,

isten leszek vagy döglégyzsandár.

Élek, s a halálra gyanakszom,

itthágy ő is, mert ő is asszony,

s ha magam agyammal fölfalattam,

halálom is meghalhatatlan.

Félek, még azt is túl kell élnem,

hogy kilöki szívemet vérem,

s a fényes kés – zúgva, surrogva –

megáll vaskérgű csillagokba.

Az ég falára

A gaz, ami a sírjukon kékell,

az ég, ami sírjukból terem,

megtermi külön életével

ami még bennük végtelen.

Így tanulok én is halkulni,

leszek csönddel, éggel teli,

és nagyon, nagyon földöntúli,

és nagyon, nagyon emberi.

Mégis

Lemállik rólam a lehet.

Szerelmeim elrongyolódnak.

Lassan meztelenebb leszek,

mint a hívogató holtak.

Mégis, magam el sem fedem,

hagyom, hogy a szívemig lásson,

aki akar, azt szégyellem

csupán: tűröm, hogy megbocsásson.

Vesztőhelyszáj. Bakóölek.

Minden szó egyéb és csak talmi.

Itt már meghalni se lehet.

Ebbe már bele se lehet halni.

Csak múlni, mállni, lassan elhullni,

levelesen, ahogy a zápor

laskáll, pereg, foltokban hullik

rozsdás ég horpadt bádogáról.

Órák

Eljön majd rendre az is, mint ez az ősz.

A diákok, s diktátorok homlokában

megáll a mutató,

s a fövenyen,

tengerek árkaiban

egyetlen idő lesz csak, szemedé.

„Mosolyod árnyékában napozik, aki él.”

Mint egykor

Míg nem voltam, amíg aludtam,

valami nagy rengő követ

varrtak belém; elordasodtan

cipeljem, amíg lehet,

most ez visz valami folyóhoz,

valami vashideg hídig,

hol se isten, se emberfogódzó

nincsen, csak én, hetedízig,

mint egykor, fölegyenesedtem

előtt, visz engem, s én viszem,

de egyre több kő csörömpöl bennem:

kő-meghalok, kő-képzelem,

félek, annyim marad az énből,

dönthetek, megválaszthatom:

magamra nézek vissza a mélyből,

vagy vicsori kővé változom.

Vacogó

Szólnál? Takard be magadat!

Fázol? Minek, nincs aki égne.

Nem kúsznak összébb a falak.

Nincsen jogod a gyöngédségre.

Világtalan nappalok

néznek a világtalan égre.

Vakok, vakok szeme fehérje

vacog, vakog a vállamon.

Hamvazószerda

Már őszöl, őszül, pedig ide se ért

a busa évszak. Alszik a láng a fákon.

Alszik, aluszik odafönn a kék,

a zöld az ágakon pislákolva zsarátol.

A nagy hamvadások ideje jön el?

Fáradtan gondolok nőkre, versre, italra.

Lehorgasztom fejem, s hagyom közönyösen,

hogy az idő ingem varjakkal kivarrja.

Egy volt-karácsony

Karácsony, karácsony, karácsony.

Rozsda rózsáll a rácson.

Szent József keresztfát ácsol

önmagából, az ácsból.

Mária tíz ujja – gyakd meg! –

vaskampó, vérrozsdás vasszeg.

Tenyere szögesdrót-pólya.

Jézuskát altatja, óvja.

Égen és földön jönnek

három napkeleti bölcsek,

jönnek, de nem köszönnek,

földúrnak eget és földet.

Reményestül, szalmástól

darabokban a jászol,

mundérban béget a bárány,

homlokán véres szivárvány.

Fut Mária, József, a pásztor

botja is fut a világból.

Hebeg a csöngő, a pára

ráfagy a csacsi orrára.

Köszönöm

Nézem a sebet, sebemet

a kezemfején, hogy nől, siet

nőni a bőr, szül és temet,

szüli azt, ami elveszett,

a széttrancsírozott, veszett

ebmarta szövetek helyett

dühödten-élni sejteket;

nézem, ahogy a vér siet,

siettet, új és új hitet

hordva, hozva, hogy nem lehet,

de kell élni! – Mert beheged!

De kit segítnek? Engemet?

Fenét! Nem is tudhatnak rólam,

csak magával gondol, (ha gondol)

mindegyik, s magáért örül,

(ha tudja, mi is az öröm,)

azt se hallják, hogy dödögöm:

„Jól van, húgom, bátyám, jól van!

Hív közönyötök, köszönöm!”

Hagyaték

Havon hálok, apám, a nyitott téli éjben,

hálóval takarózom, de hasztalan vagyok,

mert ódonmívű testem ezer sejtlánc-szemében

nem akad fenn a fény, sem a gyilok,

fölsérti homlokod.

Keríts – hó, halál és bálozó homok

hálójába szorítva – te halott, legalább

egy női térdet, egy gyerekhomlokot,

– egy hamis tanút –

mindegy: bárkit! – csak vallja, a tetem: lepkebáb.

Szembe a semmivel. Ezt hagytad. Csupasz sírba

kapaszkodik a vers, nem a papírba,

gyökerek mohó száján szólal föl tilos

és szabad nyelven, hogy én is, elhullva

– mert erdő, rizsföld tánca, gyönyörű munka –

susog, sustorog, lángol tőlem a papiros.

Fűszáltól fűszálig

Szitakötő, mit kötsz,

fényszitát,

míg bukdosol, röpködsz

réten át?

Mintha báli jégen

siklanál,

át a nyári légen

táncikálsz,

fűszáltól fűszálig

vonalat

húzol, alig látszik-

fonalat,

fényeid befűzöd

sás közé,

sás közé és fűzöld

nyár közé,

torzsra, nádbugára

hurkolod,

zsenge ágbogára

húrolod.

Csupa zöldláng-fullánk,

játszi férc

minden, ahol munkálsz

nyárlidérc.

Szitád, ha elkészült

felibe,

likjait befűzöd

semmibe,

s ha elunod azt a

limlomot,

holdszegre akasztod,

lógjon ott.

Aki azt eléri

– bár gyerek –

lesz egyszerre férfi,

s földöreg.

Telet foghat véle,

meg nyarat,

foghat mindenféle

madarat:

Földre, ha borítja,

az az ég.

Égre, ha borítja,

az a föld.

Kékellő, zöldelgő

nyárvigéc,

szitakötő-szeplő,

mire élsz?

Színeiddel szájalsz,

azt hiszed,

az eget szitával

kimered?

Amire te, csélcsap

fölocsúdsz,

nem szitálhatsz fényt, csak

földocsút,

és ha még se, végül

mire már?

Megtanul-e égül

aki jár?

Mielőtt még szétszed

a szitád,

dobd el az egészet!

A világ

majd hullajt magától

homokot,

szanaszét szivárgó

homlokot,

apád helyett álmot,

tükröset,

anyád helyett ólmot,

gödröset,

neked csőre-töltött

fényeket,

szanaszét tört tükröt,

vélt eget.

Örülj hát, hogy szállhatsz,

s neszezél,

mint a borostyánba

zárt levél,

örülj hát, te, árva,

hogy valál,

mint a borostyánba

zárt bogár.

Napló

Ebben a félhomályban

Ki ül itt, ki ül itt,

ebben a félhomályban,

a halált gyakorolja talán,

hogy csak van, nyílt szemmel,

leesett állal,

testéből sarjad a félhomály,

nyüzsgő, eleven óra, akibe

a halál és árnyéka visszajár

születni, s meghalni újra,

ki ez a

se ide, se oda, sehova már?!

Emlékeim

Emlékeim lassan akár a hó

Nem ismerem emlékeimet

emlékeim elfelejtenek engem

Nem ismerem már a növények nevét

elfelejtenek engem

A virágok fák nevét sem ismerem

elfelejtenek engem

Fák-fák

virág-virágok

kő-kövek

De én én akarok maradni

De én egyetlen egy akarok maradni

Idő Griffmadáridő vaskarmaiddal

erősen tarts

El ne zuhanjak

Hazafelé

Már megint tizenegy óra van,

ma sem találtam meg magam,

ma se lettem legszebb halott,

csak éltebb, voltabb, megvagyott.

De kinek az akarata vagyok,

hogy meghalok, s mégis vagyok,

egy senki, semmi, senkié?

Mindenkié? Minden kié?

Ami elmarad

Ahogy minden megérik magára,

úgy halálosodsz; magadsz.

Elhagy az alkalom, a talán, a hátha

voltnál bizonyosabb.

Ritkulnak a kötőszavak, barátok.

Jobb így! Megszokhatod.

S ha kezed után leválna lábad,

mímelhetsz művégtagot.

Járhatsz láb nélkül, kéz nélkül írhatsz.

Semmid se a tiéd.

Szólhatsz száj nélkül. Mindent kibírhatsz.

Van példa rá elég.

Ki ragozza el magyarul az időt?

A szótövek, félmondatok

ideje jő. A sunyi ponté. Minden kidőlt

felkiáltójel kopjafa. S te vagy a halott.

Levél, hova is?

Már berúgni se tudunk, barátom.

Csak ülünk,

kornyadozunk.

Korhadozunk.

Rögökben szakad le torkunkról a szó,

– megdöglött fákról a kéreg.

Nem énekelünk,

nem danolászunk,

nem futunk ki a hóba mezítláb,

se pucéran a nyárló folyóba.

Pedig valaha lábadra ráforrt

a rét, a virágzene, a virágpor,

nekem a testemtől gyulladt meg az ingem,

nem az ifjúságtól.

A gyertyák égnek el így,

lecsorgó lánggal táplálva haláluk.

Mégis, mégis ez a föld.

S ez az ég is.

Még a szél is

ágainkba kapaszkodik,

ha azt akarja, hogy

szélcsendet csináljon.

Két hiány közt

Kossuth Rádió Budapest,

Pontos időjelzést adunk…

Két hiány közt

mintha

két halál közt,

egypartú árok

– apám csalánujjai,

margarétapillantású fiam

növik be lélegzetem

keskenyülő medrét.

Az vagyok, ami nincs.

Álló óra, mely naponta kétszer

pontosan mutatja az időt.

Mindig ugyanazt.

Mert nem érdekli, mi van odakünn.

Boldog, ha akarja, hiszen

naponta kétszer

szívéhez igazodik a világ.

Készülődés

Így megyek el majd akkor is,

kapkodva,

dolgavégezetlenül,

félálmok,

félébrenlétek,

féllélegzetvételek,

féléleteimbe burkolódzva.

Te ülsz az ágy szélén,

fehér cérnával – mosolyoddal? –

Ezt az inget még megvarrom.

Én meg:

Ugyan, ne vacakolj már vele ilyen későn.

S te:

Semmi az egész.

Én fölveszem utolsó ingem.

Elutazom.

Estkáva

Istenem,

milyen kutat bíztál reám,

s micsoda vödröt

– magamat, téged –,

hogy megmerülvén az

árnyhinaras sötétben,

éj-békák, homály-sziszegések közül

fényt húzok fel:

csobogó, tiszta fényt.

De mért nem ügyelsz rám, uram,

hogy magam után ne zuhanjak.

Fiamnak

Hoztam s elviszem magamat

tőlem-hazából, tőled-hazába.

Enyim-tiem-övém magányba

holnapi tegnapjaimat.

Viszem, mintha egy másik bolygó

várna, mintha egy másik földre

– anyaölből az anyaföldbe –,

hol férgel a fény, s percel a pondró.

Sírnom kellene? Vagy röhögni?

Hogy örökségem csak ilyen rögnyi,

hogy ezt hagyom – s öröklét helyett –,

ami enyém se volt az enyémből,

hogy lettem: a világ köldökéről

leszáradó életemet.

Mostanában

A katonai térképeken

a Fehér bognár háza

áll még,

s feltehetőleg

megvan a kút is

a kert végiben,

a kukoricásban,

s valamelyik titkos

záradékban már

eldöntötték

az Öreg Temető

sorsát.

Képzelem,

mekkorákat göcöghet

mostanában

az özvegy Fehér bognárné

a földben –

a célzásra emelkedő

fehér csövek láttán.

– Hogy az én házam?

Hihihi…

Meg az a kút ott…

Hehehe…

Rég elemésztette a tűz azt,

a kút is – bangó volt szegény –

betömődött.

Betemették.

Eltemették, mint engem,

kormos, görbe ecetfát,

kit csak a macska,

meg az a gyerek szeretett

a ház elejéről.

Most is miket firkál!

De jöjjön csak ide,

majd megcsikarom az arcát,

s megkínálom egy karéj

virágporos széllel.

A hadászok talpát meg

megcsiklandozom alulról:

nyüszítve fussanak világgá

a nagy ijedelemtől.

Egy kis poécica

Prológus

Ha rímcsacsim

haránt kacsint-

va rám csacsint

és meglegyint,

s fölrémlik a

rém rímlika,

rímlek, mint a

nagy rímrima

poetrica

megint, megint:

Pegazusom,

te gazosom,

begazoló

kis szarosom,

nem vagy te ló

aranyosom,

se hasaló

kis tintaló

s ama lotyó

trójai ló

se vagy kicsim,

csak kis csacsim,

fűzfapacim,

vesszőlacim,

impala-hím

Himfy-palim,

fölszállni és

viháncni kész

donkihotés

bogáncsvitéz,

gyia, gyia!

Vigyáz egész

iázia-

poézia.

Iá, ia, iá, ia!

Kezdődik a

mi-a-pica-

poética-

poé-cica.

Első és egyben utolsó ének

Ha föllármul egy bősz torok,

felgárgyulnak a lektorok,

s bár ujjuk nem szokott marokra,

csak marékra, sose murokra,

egyenest, s ügyesen a torokra

marnak, mintha bridzsre, tarokkra

mennének, úgy kelnek birokra.

Legszebbek a szép lektűrök,

lektorognak a lektorok,

ha lektűrt ír, lesz megtűrt, torokra

is hívják, joga van fintorokra,

nem kell labancra-törökre

mennie, mosolyhat örökre

a szent és halhatatlan karokra.

De ki a szállni-szép ragokra

vágyik, s nem holmi rögtönökre,

inkább a madárzó rögökre

bízza magát, mint kész egekre,

inkább a földre, mint Önökre,

s bár fonódhatna torkotokra,

tarik, Uraim, tarkótokra.

Epilógus

Vigyázó szavaim most figyelmezzétek,

sóskát a spenóttal meg ne egyétek,

mert csontjaim – ha véget vetnek a zenének –

a bádogtepsiben is fölzörömbölének:

Az ének:

Én-ek.

Metamorfózis

Utálkozom?

Itélkezem!

Felnőttdal

Skizó, skizi, skizike

kettő leszek izibe –

Öngyi-gyöngyi, öngyikék,

öngyilkoljunk kicsinyég!

S mit szól absztinenciád?

Kik ezek? Nohát, nahát!

Egy szerkesztőségben

A „Magyar Papir” munkatársainak

Csöndes lapzárta-délelőtt

Az eső gépel odakünn

lesem eme fehér mezőt

hátha valami idegyün

De nem száll erre semmi se

csak egy biopon-denevér

szárny-lehelete lengi be

a papirost mely hófehér

mint téli puszta sőt telebb,

s pusztább oly hasonlatos

– mert nem tápászkodik föl beteg

a toll, az elszánt gyalogos

s hiába köröznek a szavak

nem szállhat egyik se ide

Elriaszt minden madarat

a papír puszta tekintete

Képriport

A Fő-utcán két sm., s egy mészsovány

malteros lány áll szinte földbenőtt

lábbal. Szemközt – átadás előtt –

egy új ház. X-ek az ablakok során.

Nézik a házat, amely nem az övék.

Az egyikük – lehet épp szülőfalumból –

talán az izzadtságra, s a pénzre gondol,

s hogy kiissza a föld minden sörét.

Nézik a házat. Fürdőszoba. Víz. Csempe.

S egy irodából – mintha ablak csörrenne:

„Micsoda idő! S az ember itt rohad!”

Egy káromkodás vág rajtuk végig.

A ház meg egyre fényesebben fehérlik,

mint az ég, izzik a friss vakolat.

Miért a vers?

Verseim

nem arra valók,

hogy díszzsebkendők legyenek

holmi múltba öltözött

jelenek csikkzsebében;

– nem dekorációk, s nem is unt jelszavak,

melyeket, mint a szentek

szájából vöröslő írást,

nem mázolnak többé a falakra,

se a szívekre.

– Nem is templomi zászlók, amiket

kiosztanak minden Nagyszombat este

lobogtatni a húsvéti körmenetben;

– nem hallelujázok, a baldachint

nem viszem. Vagyok, aki voltam:

egy a tizenegy közül,

a tanú, aki tudja:

a szívek sziklaüregében fekszik

a megfeszített jövő.

Még nem támada föl

a Föld.

Fölnövesztők

Vajon a pöttömök,

a virágmagszívűek

miért cipelnek magukkal mindig

valaki mást:

egy rókát, egy nyuszit

vagy medvét, zsiráfot, őzet.

Félnek talán közöttünk,

s meg kell védeniök valakit,

hogy ne félhessenek,

hogy ne féljenek?!

Vagy szeretni akarnak csupán

– ártatlan kések –

esendőn, védtelenül, vértelenül?

Ezért szorítják

arcukhoz a mackót,

szívükhöz a mesét?!

Mennek,

mendegélnek

a térdalatti világban,

a minkalatti világban,

kicsi és kisebb,

esett és esendőbb,

át a szörnyeket ziháló úton,

a zúgó, hörrenő, szirénázó úton.

Kifordított tenyerük kicsi tárcsa,

kifordított tenyerük kicsi zászló,

S megáll minden!

A dii-dú, dii-dú,

a néé-nó, néé-nó,

az egész fújtató, ziháló,

szörnyülő világ.

S ha egyszer:

Kezeket Fel?!

világgá megy a világ?!

Ha elvérzik a mese,

kihull a szalmából a jászol?!

Ha kivándorol

a szó, a szín, az ének?!

Ó, virágmagszívűek!

Ártatlan szívű kések!

Nagy hitetekért

segítségezem.

Növesszétek fel,

neveljétek föl

– nekünk –

a csodát!

Világom világossága

Gázel, István nevére

Jövőt kéne inni, nem inni magamban,

dalomat kiinni, és inni magamban,

magamat meginni és inni magamban,

mint az áldott porban, mint az anyaföldben,

a dögöt kiinni és inni magamban

István valék, INRI, setét koszorúmban.

Fújtam volt ellobbant alkonyban lehelve,

félálomalomban, falombban lehelve,

magamos mákonyban, magamban lehölve,

nem a zúgó malmot, bölcsőszemfedőket,

nem így kiáltomban, mostomban elölve,

István vagyok, élni setét énekömben.

De a fölszülető temetők rám szóltak,

földet, füvet ellő esendők rám szóltak,

haláltelevenlő leendők rám szóltak,

nem azt, ami kellő, de mi élő nincsen,

s én, a halálemlőn felnőtt jövősmagzat,

István, bírom, s mondom magyarul magunkat.

Márciusi hó

Mondhatnálak én is, tavasz.

Fény feslik. Szellők cicerélnek.

Gaz visít. Elégetik az

összegereblyélt tavaly-igéket.

Csak ez a márciusi hó

ne lenne, ez a ledér

menyasszonyi fátyol, Szabó

Pistának szemernyi szemfedél.

Elásták élve a kenyeret,

s ő nem tudott élve megvénhödni,

földet majszolt, mint egy gyerek,

bűnhődni mellé ment feküdni.

Nem tudok susogni mezőül

hozzá a havazó vetésben.

Csak nézem: március megőszült,

mint sohase. Mint minden télben.

Köszöntő a tisztának

Zászló: Nagy Lászlónak

Csak csipogjanak a verebek

a fölszálló nagy mén után.

Lócitromsasok, lehesek,

ácsingjanak fara után.

Bőre egyetlen villámlása

hessent bögölyt, hamis tanút,

de a tisztákat úgy vigyázza

az éjben, mint a csillagot.

Patája nyomán tulipán

fakad káromkodón, s gyöngéden.

…S ha nem marad senki igán,

magát fogja a Föld elébe.

Honfoglalók

Jövendő Gyűrűfűinek

Hogy beásták ide magukat, ebbe a

melence-melegű földbe mélyen.

Zörgő nóta, vak rezeda

zörög sírok közt, árokszélen.

– S jönnek, jönnek a regruták.

Mit védenek még most is, hát aki

itt élt, s ide halt, itt se menekülhet?

Meghal, s bevonul. Felölti a földet,

mint a katonaruhát.

Mit védenek még most is? A lehet

gyászát? Azt, ami elvégeztetett?

– Üres udvar az ég is, a sugarak,

a láthatár kilazult lécei,

ahogy fújja a szél, ide

s oda lengnek, lengenek.

Beleforrva a földbe – előírásosan

mint hadgyakorlaton – fekszenek, felül,

fejük előtt kis földkupac a sírjuk.

Csak kiáltanom kellene: Roham!

S futnának, puszta kézzel, fegyvertelenül

Gyűrűfű Jövendő Bakái.

Csak kiáltani kellene… Roham!

De hallgat a virág, a fű, s a siket

csöndben hallgatok én is, s hallgat kihűlt

szájuk és szívük, és hallgat hideg

bádog szájával a megfeszített.

S hallgat az írás, mint az utolsó lehelet.

„Éli, Éli, lammá sabaktáni!”

Három szál szegfű Reviczkynek

1

Fagyos lesz a föld, ha meghalok,

a sírásó káromkodni fog,

míg zsebében a pálinka röhög,

gyémántokat szitkozódik a rög.

De ha szívem, az istentelen,

füstöl, mint a tőzeg, odalenn,

kigyúl az ég, s fehér havak helyett

vörös rózsát hoznak a fellegek.

2

Az isten églő tenyerén

lehettem-volna fény ragyog.

De az a kéz nem az enyém.

S az ég, a kék se én vagyok.

Csak ez a nincsliggatta fa,

ez a lincselő fényhiány.

Valaki-kéz moccanata

csillaggerincem-furulyán.

3

Ez hát a lesz? Kifolyt szememben

látszódik a látás maga.

Dőlt álmok, dűlt fagyökerekben

rügyek bilincslő állama.

Kivégezték a délibábot.

Csak a holnap a szerelem.

Tagadok tótágas-világot:

a jövőre emlékezem.

Kiért szól a harang?

Holtakat menstruál a hold, a

kutyák szája, mint a beléndek,

vonzza a sírokat, mért vonzza

a szívem körül keringő ének,

hogy vizeket, temetőt áraszt,

sír sírra fut, turzik, tarajlik,

az idő habzik, megnő, kiárad,

gömbként el és visszapatakzik.

Ködök ugatnak, kuvikolnak.

Had elől elásott harangok:

kicsiny-domb hegyeink kondulnak.

Ki kongat velük? S kiért harangoz?

Ez az anyátlan anyaföld?

Elvetélt sírok árva népe?

Füvekért rimánkodna-zöld?

Levegőért elkékült-kékek?

Eljön a dömper-isten értünk.

Csontunkkal a földet besózzák.

Meg se halunk, mert nem is éltünk.

Dögök hullnak ránk, döglégyrózsák.

A Három Holló emléktáblája alá

Harmincöt év. Sunynak a lángok.

Ki föltámasztá Lázár-országot,

Ady ilyenkor már a Kaszás

Kísérővel kocsmázott, kaszázott.

(A kert alján aludtak a szolgák)

Az idő torkában még csak parázsolt

a tűzrikoltás, ez a Péterország

nem tudta még, hogy megtagadja,

s lesz így elárult, elárvult.

(A fát már kiválasztották az ácsok)

Ült, komorlott a Vén Rokon balján,

a pecsétes, borfútta vitorlát,

a lefegő abroszt nézte, s a füstben

hullámló asztalt, vörösbor-bóját.

(Künn csörrenő, vasban-világok)

Girlandos agyak, nótázó elmék,

de benne: szögesdrót, lövészárkok,

rossebb-bakák hordják halomba

tetemüket, hiába-hadisarcuk.

(Írmagjáig kiirtott haláluk)

Ült, komorlott a Vén Dölyf jobbján.

Elfiatalodva, volt-vidámos

testtel. És ivott. S aztán: „Egy konflist!

Egy hintót!” – majd, röhögve: „Kordét!

Debrecenből a Hortobágyot!”

(És fegyveresek verték föl a csöndet)

A kocsmába a délibáb bedübben.

A négyégtájkerekek nyöszögve

forognak a sárkoloncos füstben,

a rúd mellett fekete lángok

rínak, prüsszögnek, nyihorásznak.

(Húzzák a kordé-Hortobágyot)

A Vén meg pislog, heherészget

a bakon. Mint a befagyó lángok,

Ady úr reszket, fázik és részeg:

„Kocsis! A Koponyák Hegyére!”

(Kivégezték a napvilágot)

Latinovits Zoltán

Akiért nem jön el a Göncöl,

sem Illés tüzes szekere,

az magát, mint begöngyölt

zászlót, maga viszi a földbe le.

Elrejti, mert nem bízza másra,

mivel abban sem bízik,

aki világra hozta – anyjára,

apjára is gyanakodik.

Így Ő, akin lánctalpas hantok

élveznek, fű paráználkodik,

a semmi rétjén talált kardot

visszadöfte markolatig.

Mert hol a fény férgesebb a földnél,

jobb, ha a föld emészti meg

az emberfiát, mintha Ő ölné

meg az anyaföldszívet.

De előbb – vágóhídra-élet!

De előbb – a bárdot lélegezni.

A mozdony, láncon, csak arra tévedt,

ellökni magától, úgy szeretni.

Most föld zabálja és fény gyalázza.

S nem tudja: mindig lesz, aki

majd megcsókolni megtalálja,

és maga mellé fekteti.

Himnusz

Aki fölszabadítottál,

földet, eget osztottál,

magaddal fölvirágoztál,

magammal fölvilágoztál,

Áldott légy, Mária-Márta!

Magamba kivetett tél

voltam, s te nem nevettél,

szántottál, bevetettél,

árnyamtól elszerettél,

Áldott légy, Mária-Márta!

Mintha anyám, úgy adtál

engem, hogy velem hagytál,

szerelmemre szavaztál,

világra velem hoztál,

Áldott légy, Mária-Márta!

Karddal kirakott méhben

megrezzenni is féltem,

már az elveszejtésben

ébren és éhen éltem,

Áldott légy, Mária-Márta!

Ahogy szempillám zárult,

úgy tágult a hiány, tágult,

úgy rácslott, rácsolt és rácsult

a világ, vissza visszáult,

Áldott légy, Mária-Márta!

És már csak csikorogtam,

vasakként vicsorogtam,

rozsdás vasat vasadtan

vérembe varasodtam,

Áldott légy, Mária-Márta!

De te világra löktél,

életedhez öleltél,

életemre élettél,

életeddé kötöttél,

Áldott légy, Mária-Márta!

Minden, mihez jogom volt,

van, fajtám s fajomból,

előre- s visszagondol

jövőmből és múltamból,

Áldott légy, Mária-Márta!

A köd, ki egykor voltam,

a kő, ki visszahulltam,

a rög, aki megmozdultam

jövőmmé szaporultam,

Áldott légy, Mária-Márta!

Minden, mi élni s halni

lett, s lesz, mi társadalmi

tulajdonom lett: lenni

vállalni és szeretni,

Áldott légy, Mária-Márta!

A szó, mi magyarrá tett,

és széppé, igazzá lett,

fajtám, legyen bár rögnyi,

mégis földi és földnyi,

Áldott légy, Mária-Márta!

Áldott légy világ világa,

világom világossága,

áldott légy, Mária-Márta.

Légy Áldott, Mária-Márta!

Halotti beszéd

néhai Bella István
karpaszományos honvéd
sírtalan sírja fölött

Gyere, fiam, menjünk el apánkhoz!

Ha elsírjuk róla a havat, ha a földet

elhányjuk róla, talán találunk

kardbordát, csontsípot, csigolyagyöngyet,

talán találunk a szíve helyén

Északi Fényt, s fekete csöndet.

Gyere, fiam, menjünk el apánkhoz!

Az itthoni eget, leheletünket

emeljük szájához, mint a tükröt,

hátha bepáráll, hátha él még,

hátha elfelhősül a kék ég,

hátha fölül, s hátha ránk ümmget,

csöndbozontú szája ránk mordul,

szakállából, havas hajából

kifésüli a férget, a földet.

Gyere, fiam, menjünk el apánkhoz!

Te, a hadiárvagyöp, én, a hadiárvaföld.

Menjünk – füvekként araszolva,

vakondként a földet púpolva,

menjünk – sírokként hullámolva,

sírbarázdákként ringva, ringlódva,

új temetőként kiáradva,

ó-temetőként kiszáradva,

süppedt sírokként apályolva –

menjünk Donkanyar-apánkhoz,

Voronyezs-Donkanyar-apánkhoz,

Isonzó-Galícia -apánkhoz,

Világos-Temesvár-nagyapánkhoz,

Ob-Jenyiszej-öregapánkhoz,

Volga-Káma-szüleapánkhoz,

vén-sír-Atlanti Óceán-apánkhoz,

a Szabadság Szobor-kopjafához,

a Fáklya-ravatali gyertyához,

gyere szanaszét-apánkhoz

szanaszét-szívű, szavú apánkhoz.

Egyik lábunk Északnak menjen,

másik lábunk Delelő Délnek,

Balsors-véres-kard kezünket

nyargaltassuk kopjás Keletnek.

Koponyánkat, Gellért hordóját,

gurgassuk keresztes Nyugatnak.

Nincs zöld, hol ne füvelltünk volna,

föld, hol ne röglöttünk volna,

ég, hol páránk ne egesedne,

ág, hol porunk ne leveledne,

eleven ekékkel a tengert

szántottuk sírokkal a tengert,

fölszántottuk sírral a földet,

eleven sírokkal a földet,

s vetettünk bele élő embert,

búzaunokát, rozsszüléket,

arattunk láncot, láncos lángot,

üszög-időt, pipacs-igéket.

Gyere, fiam, menjünk el apánkhoz!

Gyere velem,

Fiam!

Testamentom

Vén-cigány Mihálynak

Az Elégetett Versek milyenek voltak?

– Az Előszó után, a fölégett föld után.

A mécslángba fujtottak, a borba-fúltak?

– A virradat után, Világos után.

Átbuggyant-e az írás kormán a vér,

mint a szegfű a vértanúk nyakán?

Hogy betűzték a mécs bugyrából derengő

szót a bor s bú-békós barátok: jövendő?

Ahol elég a szó, elég a lélek is,

ahol pernye a vers, ott már korom az ország,

elapad a velő, a nők méhe is

karddal kirakott kút, a jövőt dögkútba dobják.

Téved-é a pusztába még egy kereskedő,

hogy Józsefet, a zsenge holnapot kihúzzák,

s megvevén vérét csecsebecsén meg kelmén,

javasnak, s helytartónak fölneveljék.

Félig üköm, s fiam, a föltársult agyagban,

hol tél van és csönd és hó és halál,

zokog a malom, zuhol, ágyban, ágyúban, agyban,

Vén-cigány Mihály, vers-urna, úr-királ,

s hol a közösség fonákja a kiváltság,

agg föld és ifjú fő nem parókára vár.

Nem ott ássák a sírt, ahol megássák,

ha összekeverül igazság és álság.

Ne legyen hamu a szó, ne legyen por a lélek,

se lángpernye a vers, az ember, ha magyar,

ne legyen világ korma, se lucska a létnek,

mit az idő a világ méhéből kikapar,

soha ne zengjen más-ajkon szerzetesének,

a föld fölött, mely ápol s eltakar:

Látjátok feleim szümtükkel mik vogymuk,

isa pur és homu vogymuk.

Igék és igák

Csak bongani csapongani

ütött harangként bongani

tűzverte bronzként brongani

borzongani borongani

Mit is akartam mondani

félrevert földként kongani

elmondani kimondani

magamat széjjel-mondani

mindent magammá mondani

minden magamat mondani

mindenki magam mondani

mindenkivé kimondani

a földnek visszakongani

hogy nem akarok bomlani

hús füstjeként elomlani

megrohadni megromlani

vissza a létnek szólani

hogy nem igazság oszlani

húsfüstként elrózsállani

füstrózsaként elmállani

a kéznek: a muszáj-hordani-

-béklyót szétroppantani

kell-templomot lerontani

nem tűrni föltoronylani

a lábnak: el kell hordani

s harmadnap fölállítani

a kardnak: ne legyen szolgai

szerszámmá szabadítani

a szájnak: szabad szólani

szabad szavakkal szállani

szabad szívekként szállani

szabad madárnak látszani

Csak bongani csapongani

harang szavaként szólani

borzongani borongani

mit is akartam mondani

mindent magammá mondani

magamat mindenné mondani

mindenkivé kimondani

elmondani kimondani

Mit is akartam mondani

Félrevert földként bongani

A földnek visszamondani

hogy nem akartam bomlani

Emberi délkörön

1977–1981

Nem verset írok

Mióta megtudtam, azóta

úgy fénylenek a levelek;

mióta megtudtam, adósa

vagyok mindenkinek.

Neked is fű. És neked is levél.

Neked is, gyatra gyom.

Megitattál, megetettél,

s levél sár, árny-alom.

Neked is föld. És neked is színek.

Részeim voltatok,

mégis egyszerre veszitek

vissza, ami vagyok.

Törlesztgethetném máshogy is.

Vénperc percentesen.

De félek, egyenkint elfogy, és

semmim sem leszen.

Ezért nem verset írok itt,

de adóslevelet

romló testemről, amit

nekem hitelezett

egy árnyék, kiről csak azt tudom,

hogy fény, fű és levél.

Kinek meghalni tartozom

már az életemért.

Sugárúti strófák

Falevélen talált sanzon

Igen, és egyszer meghalok

és nem leszek, csak puszta név,

vagy az se, falevélvacok

résekből egy szín visszanéz,

nem lát meg ember, se madár,

te sem, pedig: súgom „vagyok”,

– bár torkom sincs, s hangom, akár

az augusztusi csillagok,

elég a lombbal, mielőtt

szólhatnék… Fű, hamu dadog.

Simítsd meg majd a levegőt

testeddel, s tudd, hogy az vagyok.

Egy fordítás álma

Ősz szöszmötöl,

ködöt szöszöl,

kócozza.

A tujafa

a guzsalya,

s a bodza.

Égkék egek

lélegzenek.

Lenvászon

szellő fut a

szellőfútta

kaszálón.

Egy sereg éj-

nagy seregély

emel föl.

Szellőzködik,

szőlőt eszik

kezemből.

Mintha

Csak olyan lesz, apám, ha meghalok,

mintha bezárnál, s én, kamra-sötétben

pókhálós-fények, teknőc-limlomok

hallgatásában egy fénycsíkhoz lapulok,

s tudom, nem jössz többé soha értem.

És olyan lesz, fiam, ha meghalok,

mintha elbújnék, s te, folyamsötétben

iszamos fények, homályidomok

zúgásában kiáltgatsz, hol vagyok,

s nem érted, hogy én miért, miért nem.

És olyan lesz, anyám, ha meghalok,

mintha visszafogadnál, s én, élő sötétben,

lélegző fények, homály-liliomok

világűrmélyén szívedhez lapulok,

s hallgatom visszhangját a földnek: éltem.

Sugárúti strófák

Ahogy zörög a levél lábam alatt,

s a reves ágon elnyállik a nyirok,

hangtalan, kölyökkutyaszavakat

hömbölygök alád, nagy csizmatalp-titok.

Lehetnék levél is, nyivogó-falka-lomb,

csönd is. Hogy lélekké rendeződten

más lény vagyok, véletlen. Csak alkalom,

hogy tudjam magam, s eldelejeződjem.

Füstöl, mintha tűzben, a fasor. A köd

kabátomhoz, hajamhoz dörgölődzik,

szerveződöm egy mágnes vasmag-szíve körött:

– Elélhetek-e vajon ősztől őszig?!

Zörögsz, sárga tükör, lábam alatt,

irtózatra és gyönyörre igézöl,

nézem magam, s lassan lehúzom a nyarat,

mint egy szemfödelet, a kihűlő télről.

Holnapom, te

Hatalmasabb már udvara a szememnek,

mint a télteli holdnak.

Holnapom, te, holnap hűvös idő jön,

engem, téged is megcsikorogtat,

megtelesedtet halandó őszöm.

Holdtajték hajamon havak habognak,

meghidegedem, meghidegesznek

szerveim, számból ki-kihajolnak,

kikiabálnak, kikiáltoznak,

hívnak, hazahívnak a holtak:

duzzadt málnaágra két vércsepp,

két húgom szám szélére mászik,

nagyanyám, esőcseppbe bútt jácint,

bebábozódik ősz hajába,

síró kisujjával bubázik.

Szívem csücskére ül egy vércse,

úgy néz a hebegő fogolyra,

mintha pityegő foglya volna,

nem is bordazsombékban élne,

apám ő, s már viszi is élve

valami hugomos, nagyanyámos rétre,

hol minden végsőt virágzik végsőn.

Két fiú

Rozsnevetésű az egyik,

a másik búzagomolygás,

sírásuk árnyát, ha vedlik,

gyémántol zöldgyíkmosolygás,

a mese akkor se hagyja

el őket, ha kihal az ének:

ha fejük mélyre lehajtva

kaszára, kenyérre megérnek.

Egy nap: két Nap

Lázár Ervinnek

Tegnap meglestem a Napot

estefele; napozgatott

munka után, nyújtózkodott,

minden sugara ropogott.

A Nap napozik? De mivel,

ha nem a maga fényivel?

Irigyeltem is, jó neki:

ha kell, hasát süttetheti.

Itt lenn, persze, már este volt.

Esett és fújt, se nap, se hold,

csak álnok árnyak a kövek

között és fekete füvek.

Rá is szóltam hát: „Hé, komám,

mért hagysz itt minket ily korán?

Szél fúj, s ráadásul esik.

Bennem is beesteledik.”

„Hát jó! Ma kedvemnél vagyok –

morrantott – csak még fölkapok

valamit.” – aztán csobogás,

surrogás, felhősuhogás,

fényzirrenés: mosakodik,

törülközik, simakodik.

Így lett, hogy tegnap hét után,

„tizenkilenc óra után”

– ahogy azt a mai lapok

írták „rémhírtől harsogott

minden tévé és rádió.”

S: „Riadó! Riadó! Riadó!”

Mert öt perccel este után

fölkelt a Nap, itt, Pest-Budán

újra, a Gellért-hegy mögött

jött visszafelé, dünnyögött,

dudorászott is valamit

bajsza alatt, ő tudja mit.

Mondják: új overálban volt,

s hogy új bakancsban bandukolt,

fején munkavédősisak,

új ég vakított, (mint a Nap,)

úgy villogott és vakuzott,

ahogy azt délben szokta volt,

hogy az emberek szeme

beléfájdult, s lett oly fene

zenebona, ria-, soka-,

forradalom mint még soha.

És: „Szemfényvesztés! Mágia!”

És: „Belé kell vakulnia…”

És: „Menjek melózni?” „Hülye!”

„Nem látja maga se, ugye?”

És „Mentőt! URH-kocsit!”

S a részegek: „Haver! Proszit!”

Ő meg sugara mentiben

megállt és nagy sebtiben

megállt mindennek mindene:

a fák és a havak szíve,

az órák és a vonatok,

egy eb hangtalan ugatott…

Én meg egy falevél mögött

sírtam, mert úgy dübögött,

döngött, zörömbölt szívem,

menten kiszakad, azt hiszem.

Világít azóta, tudom.

De néha szemem behunyom.

Elrácsozom pilláimat,

hogy keljen fel újra a nap

bennem. Hogy ne legyünk magam.

Tudom, sokan vagyok, sokan.

Mormolgató

Reggeltársam és estetársam

délelőtt- és délutántársam

este- és újra-reggeltársam

ki nélkül reggel is este lennék

fényes délben is est lehetnék

este is csak estvéledhetnék

reggeltársam és estetársam

délelőtt- és délutántársam

este- és újra-reggeltársam

ki nélkül reggel is este lennék

fényes délben is este lehetnék

este is csak estvéledhetnék

reggeltársam és estetársam

délelőtt és délutántársam

este- és újra-reggeltársam

Iniciálék

Néha

Néha meg kéne halni

néha meg örökké élni

Jó volna élnihalni

Jó lenne halniélni

Hasonlat

Fűszálon csiga mászik.

Ezüstnyálat húz a csillag az égen.

Folytatja egymást a másik.

A lehetnét a régen.

Végtelen kert

Alszik, rügyekbezárt öklét

szájába dugva alszik a fa.

Hihetnéd, csecsemő öröklét.

Pedig a hant hasonlata.

Azt, ami nincs

Íme az írás! meguntam fölszedegetni

azt, ami nincs. A szalmaszál-esélyt.

Jövőbe ment harang, mohamúlt lep be, semmi-

szívem csak akkor zendül, ha megzendít a szél.

Változatok

Minden napom kivégzés! Mint a nyaktiló

zuhan az álom a lemeztelenült agyra,

s elkezdődik a fehér, hol a karvaly és a pirók,

a visszhang és fény fejét egymás nyakára hajtja.

S ez még irgalmasabb, mert hányszor, már-már a hányás

görcsével számban, mint akasztott a kötelen,

feszülök félig ébren, míg végre, egy boldog rángás

és elnehezülök és megmerevedem.

Hogy ez a halálgyakorlat mire, egyik napom se kérdi,

csak megy egymás után, önként, őr se kíséri

a sort, de nincs szökevény, s ki a sorból kilép,

magát pisszegi vissza, hiába uszítom.

Ó, magán-Hirosimám, magány-Auschwitzom!

Mikor lázadsz föl értem, én-te-emberiség?

Világtalan monológok

„Csönd, csönd, te, csönd! Kinek az árnya vagy te?

Zöld zizegésből és hulló lilákból szőtt tükör,

tükre az ősznek,

hullását nézi benned, s visszaszökik a sarjadó levél,

visszanövekszi magát a fű, visszatavadzik a rét,

a zöld tó, a fekete, földalatti nyárba.”

„Reggel van.

A csíra elindul megcsalni a létet.

Elindul becsapni a csóva a lángot.

Dagad a mag.

Dagadozik a kalász.

Hízik a kéve.

Ragyogás pöffen.

Vigyorgás böfög.

Kisüt az est.”

„Csönd, csönd, te, csönd! Az üvöltés mankója vagy te!

Hab a halottak száján, a megcsonkítottak

végtagjainak bizsegése az egykori agyban.

Csönd, te, csönd, te! Tankok, katonák nyomában

fölmagzó fekete felhő. A bicegő világ botja.

Lábatlan csoszogás.

A kezein csúszó-mászó világ nyála.”

„Reggel.

Vasrudak zuhognak.

Sugarak orgonasípjai. Vaskarók.

Kihegyezett végű fények.

A föld körül világmély ragyogás.

Átgázolhatatlan semmi.

Kisüt az éj.”

„De jó, hogy megvakultunk!

A fény lakatjai szájon és szíven.

Iszonyú mágnes vonzza üres

szemgolyómat s a Vazulföldet.

Csitt, csittel a világ.

Lezuhognak a rácsok.”

„Világrészek hamva, csönd!”

„Megtanítod-e a jajt járni,

beszélni a szót?”

„Mondd utánam!”

„Hangosabban, hangosabban!”

Metszet

Elfúható havú ősz!

Nem őrzöd te meg

a jávorbika csapását,

sem az őzét:

köd büffen, sár fortyan,

és a földről

ezer levelével

– kivert szemeivel –

néz magára

vissza

a fa.

Szélcsend

Lassan gurul a hold a földön,

mint vaskerék az elítélten.

Íjak: halálba kikötött fák,

lábujjhegyen. Szájrepedt szélcsend.

Néma kínzó és kínzatott, de

megreccsen minden égtájcsontom.

És zene szól: fölnégyelt szavak

játszanak bárdon, szögesdróton.

Éjalatti kazamatákban

most tüzesítik fehérre

az izzó napot, most égetik

a meztelen nappal mellébe.

Fönt hadak és lánchangú dögvész.

Csillag poroz. Kiscsikós, rémhedt

szemében ropogó jobbágyfalvak,

világítnak a világrészek.

Egy szál hegedű

Egy szál hegedű állt mögém,

egy szál hegedű, hulló hajjal,

mintha csak az idő tövén

csimasz, csupaszra beretvált hajnal,

naptetovált, reggel-ragyás

csillag, aki mintha még élne,

ráigézi magamagás

fényét az emberi sötétre.

Hátrafordulok és sehol.

Mögém és mögém, újra és újra.

És valami suhogás súrol.

Minden ízem bebujdokolja.

Megvilágít minden homályt,

rávetít apámra, anyámra.

Születéseimből kivált,

rákopíroz minden halálra.

Előre s így keveredek

mindennel, mi lettemben voltam.

Sarjadó holnaplevelek

hullanak minden pillanatomban.

Mikorra egy leszek velük,

senki se mondja meg, melyik

volt fény, föld és hegedű.

Csak a zene feketedik.

Tudsz-e még világul?

Anyám, édesanyám,

fölnevelő dajkám,

földnevelő dajkám,

az éj közepéből

véled hogy is szóljak?

Ha virágul szólok,

csak virágod érti,

ha levélül szólok,

lengő lombod érti;

szólhatnék mezőül,

csak a fű figyelmez,

égi legelőül,

csak eső, földpára,

s a füvező tenger,

meg a napnyüves hó,

s az a fönnen járó

űrlegelő csillag.

De te nem is hallasz,

talán meg se hallgatsz,

mintha nem is szólnék

hallgatvást is hallgatsz.

Apám, édesapám,

én-holt édesapám,

én-hold édesapám,

a föld közepéről

véled hogy is szóljak?

Virágul ha szólok,

fagyszádszéle elfagy,

ha ég-föld-rengésül,

tested odébb úszik.

Hajadul ha szólok,

oszló füved hallja,

ha égi mezőül,

csak váladék-párád.

Színedként ha szólnék,

a kérődző bomlás

büffenő bugyrából

szállasz föl, szivárvány.

De te, hófüst, hallgatsz,

puskatus-test, hallgatsz,

virágtajga, hallgatsz,

megfagyott tél, hallgatsz.

Anyám, édesapám,

földbölcsőm, éjfélfám,

és te édes fényfám,

főmtül való fejfám,

szerelmetes fiam,

én kitek is volnék?

Ha a földnek szólok,

csak ringat, csak renget;

éjfélnek, ha szólok,

holdlombja inog csak;

ha fénynek: géntükröt

tart elém, én-tengert.

Mostanul ha szólok,

múlt-nyelvem makog csak,

a Rima-óceán,

jövőtőgyű tenger,

a világ-világa-

ringyó-idő néma.

Három-édenhazák,

ti is, ti se szóltok,

csak hallvást hallgattok,

mint az űrbéli jajjt,

földpulyácska majmot,

meglett lelkű lények.

Apám, édesapám,

én-zúgó éjfélfám,

magamvágta napok

év-ágas grádicsán

fölmegyek most hozzád

a holtak hajába,

naplomb koronádba,

sejtem sudaráig.

Ha innenül szólok,

halálod is meghal.

Halálul ha szólok,

írmagod se hallja,

szólok hát életül,

hetedízig óta,

hetedíziglenig.

De te csak magadban,

magad-rengetegben,

csak a halálmohás

derekad mutatja

merre is van az én

hiányom hiánya,

hiányaim híja,

az a hajnalcsillag.

Anyám, édesanyám,

földbölcsőm, én-hazám,

aki csak most születsz,

most születtetsz bennem,

mit tettek tevéled,

tested, hogy kihordtam

humuszszerveimben,

s szültenek halállá.

Váltál vérből vérré,

vérből félő dérré,

dérből élő érré,

elvetélt kenyérré,

kit faggyal szántottak,

tél-télbe vetettek,

jéggel boronáltak

tél-gyökereztettek;

kín- s bűncsíra-konvoj

kalásza is konkoly,

akit úgy aratnak,

mintha aratnának

télben deli búzát,

élni érdemtelent,

mert szála is üszkös.

Duhog a hó, duhhan,

lánctalpa csikordul,

és iszonyú szája

fal embert és fajtát,

engem is emésztget,

s nől hasas télasztag,

hóemberségpelyva,

töreklélek füstöl,

fuldokol, ki éli,

s ha nem: hóság fujtja.

És te, édes fényfám,

főmtül való fejfám,

szerelmetes fiam,

kit, napvilágföldid,

magyarul szólítok,

hogy beszéljek véled?

Siketnémák-jellel?

Ég-föld mammogással?