Bánatmalom

Zelk Zoltán: Sirály

Becsukom az összegyűjtött versek hatszáz oldalas kötetét, s fölnézek, hogy környezetemet is észrevegyem. Ez a kert, mintha Zelk Zoltán verseiből elevenedett volna, még egy rigó is átszáll a diófáról a kerítés dúcára. Nem lepődnék meg, ha megjelenne a költő, még azon sem, ha a felhők közül ülne le mellém. S mert valóságosnak hitette velem varázsvilágát, ebben a valószínűtlen együttlétben el is beszélgethetek vele, akár verseiről is, hiszen mindig adott a fiatalabbak szavára, hiszen nagyon szereti az ifjúságot. A szeretet közegében bátorkodom beszélni róla magamnak, másnak, magának – „néhány köztudott dolgot”, ahogy ő Illyés Gyuláról írt versében megfogalmazta.

Mint mondtam, akár az égből is jöhetne hozzám, mert verseiben a földi és égi dolgok annyira egybemosódnak, mint Chagall festményein, ahol háztetőn játszik a hegedűs, szerelmesek hevernek a vizek fölött. Zelket tehát várhatnám a vízből is, már fiatalkori versében repülési képessége van a halaknak, költeményei a röptök hurkai: a kibukott zsoké lova száll-száll fölfelé, hogy aztán egy nemvárt pillanatban végigvágtasson társaival a Nagykörúton, varázsszavára az ezerhalottú temető is föl tud repülni. Hasonlíthatnám költészetét a földi és égi tulajdonságú madarakhoz, a vízi tulajdonságú halakhoz, békákhoz, netán a legnagyobb bűvészhez, aki láthatóságából testtelenné válik, és újra megjelenik. Ezzel már meg is mondtam, hogy Zelk Zoltán költészete szürreális, s ha el is hagyta a kassákos avantgarde költészet puritán, rideg asztalát, meglelte azt a modernséget, ami neki legjobban megfelelt. Olvassuk csak végig első szabad verseit, aztán figyeljük a váltást, amikor máig érvényes hangját megtalálta! Az avantgarde szabad vers nem volt alkalmas neki, mert romantikusabb, zeneibb, líraibb alkat. Úgy érzem, nem éppen azért hagyta ott, mert mindenki hűtlen lett hozzá. A szakítás nem okozhatta szomorúságát, inkább a fölszabadulást. A szabad versben tárgyként kellett volna kezelnie magát, hidegen szétszedni és összerakni. Addig vájta, repesztette a sziklát a gyökér, a fű, míg a szikla széthullt, s a növények friss-zölden kivirultak a természetes talajból. A Kifosztott táj című kötet 1932-től keletkezett verseivel már ebből a természetes talajból táplálkozott, a kötet első verse is, a „Be vígan éltem ott…”, úgy hat, mintha ez a költészet mindig ilyen lett volna. Kassák jut eszembe, mit gondolhatott költészetünk jövőjéről, mikor megint egy üres széket talált asztalánál, hogy akár ítéletnapig is oda rakhatja kalapját? Mit gondolhatott arról az ifjúról, aki legkedvesebb madarának a füttyögő rigót választotta, legkedvesebb hangszerének a hegedűt, legkedvesebb évszakának a bánatos avart?

Negyven év óta hallik ez a mindenből kiismerhető hegedűhang, tüzeken, tavaszokon, teleken át, mentve, sokszor a ködmön alatt zendítve, alkonyok szomorúságában húzva, néha győzelmesen előrántva, annyira belefeledkezve, hogy alig tudja lábujjhegyével tartani a földet.

S ha most már Zelk Zoltán megkérdezné, hiszen kertünkben beszélgetünk: „Azt mondtad, mindenből kiismerhető?…” Igen, hangja összetéveszthetetlen és olyan igazi, hogy legjobb költőink között méltathatjuk, de követhetetlen is, annyira egyedülvaló – nem ingerlő, nem forradalmi újító, de szívhez szóló, mint a bánat. Nem újít formát, csak szól, így teremt medret a hangnak, nyelvet sem alkot-gyarapít, csak ahogy a lélek beszél. De a lélek sem hánytorog villámok és virágok között, nem áll ellen a sorsnak, ezért nagyon kitett, a percnyi helyzetekben lebegő – kitaszítottan bánatos, panaszkodó. De a széttépett tikettől a munkaszolgálatosok ukrajnai tömegsírjáig ér ez a panasz. Mennyire természetes, hogy mikor az inasnyomor, az ágyrajárások, dorisici alkonyok után eljött a felszabadulás, eljöttek a győzelmes versek is! A társait végkimerülésig temető ember fölébred a holtak közül. Örül az új világnak. De Zelk Zoltán természetéhez nem illik a himnusz, a tanítás, s nemsokára már a bánat jogáért kell felszólalnia. Sajnos nemcsak a maga nevében. Szavalom gyönyörű verse visszatérő két sorát:

 

Ha fölkél egyszer szívemben a hold,
nem lesz más csillagom…

 

Tizenhat év óta eszembe jut meglepő helyzetekben, nem is éppen a szomorúságban, talán mert jó lenne szomorúnak lennem. Nincs ebben a két sorban semmi különös, értelmére nem is gondolok, megmagyarázhatatlan. Csak van és megindít. Megvilágított pára? Éjféli gyertyaláng? Fényben verdeső lepke? Béka-bánat? Dérből jövő madárhang? Elhagyott szerető-sóhaj? Mind-mind Zelk Zoltán szép szomorúsága, készülődve, hogy a legnagyobb versben, a Sirály-ban összeálljon.

Engedje meg a költő kimondanom, a Sirály nemcsak legnagyobb verse, hanem költészetünk legnagyobbjai közül való. S ha közben most itt velem, a padon a lovak futásáról vagy az írás kötelező gyötrelmeiről beszélgetne inkább, akkor is mondom: a legnagyobbak közül való. S milyen tragikusan furcsa, mint ahogy az egész magyar költészetre jellemző, mennél mélyebbre jut az ember, annál nagyobb a líra szárnycsapása. Érhet-e valakit nagyobb sújtás, mint már-már megtalált hazája cellájába kerülni s kiszabadulni úgy, hogy se otthon, se hitves nincs sehol, s csak menni „az utcán sehova”, menni „se ide, se oda” – kiszabadulni kivert kutyának. A börtönkaputól a Farkasréti temető dombjáig gyalog, mégis sehova és semmiért. Mégis valakiért, a visszahozhatatlanért. Ebbe az egy útba az egész élet beleférhet. Ez az út talán még szörnyűbb volt, mint a háborúban a Nagy Utazás. Azt mondják a halálból visszamentettekről, hogy abban a néhány percben átélték egész életüket. A Sirály-ból is egy halálból visszamentett beszél, talán nem is tud róla. Talán még arról sem tud, hogy a vers kompozíciója milyen tökéletes. A sírót nem érdekli sírása esztétikája. A halott sirály a költő fölött köröz, s mintha elveszne, és mégis visszatér újra-újra. Hadd emlékezzen, hadd könnyezzen, hadd törölje le a könnyet az ember két találkozás között. Röpte egész művet köt be. S most, mikor a becsukott könyv gerincéből kilógó cérnát látom, tudom, hogy a sirály röptének kicsinyített mását szemlélgetem.

Csak egyszer találkoztam Irénnel, aki már a halhatatlan költőhitvesek és szeretők karából néz le rám – mondanám öreg barátomnak – a ködös, rigós novemberi délelőttön, amikor csak a falak repkényei pirosodtak Zuglóban, a Kolumbusz utca 54/b-ben, arcára már nem emlékszem, gyönyörűnek képzelhetem – mondanám, de az almás nyáralkonyi kertben szép szomorú dalt hallok:

 

Dunaparton van egy malom,
búbánatot őrnek azon,
nekem is van egy bánatom,
odaviszem, lejáratom.

 

De szép! – mondanám. S amikor magam köré nézek, észreveszem, egyedül maradtam a kertben.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]