Egy álom következményei

Házam, hazám

A kivirágzott nádpálca

1944 szeptemberére, első iskolás napomra homályosabban emlékszem mint sok előbbire. Tanítóm, akit Mesternek mondtunk magunk között, nem lép elő az időből. Jobban emlékszem egyéves koromban a himlőoltásra. Pápai háromhetes óvodáskorom jobban dobja elém a képét. De van mégis valami: pelenkásidőm után a Mester szürke autóján Pápára vitt anyámmal, mint ahogy régen egy szekérre fölkéredzkednénk, ma mintha autóstoppal mennénk. Szürke autójának szürke bársonyára pisiltem. Emlékszem a Mester arcára, anyám bocsánatkéréseire.

Emiatt arra gondolok, sokkal nagyobb élményeim voltak az iskola küszöbe előtt. Mégsem felejthetem a tanterem első látványát. A Mester és társaim akkori arca elfelejtődött, de Kogutovitz Manó térképe nem, a növények és állatok faliképei sem, meg az az ormótlan kályha a jobb oldali pad előtt, amelyhez fogható akkor nem volt a világon. A mienk olyan pici volt, akár a pulikutya. S a padok hosszúak a két oldalon: egyiken a lányok, másikon a fiúk. Nyolc osztály egyben. Mi, a kicsik elöl padlóra érhetetlen lábunkkal, hátul a nagyok, mint a basák. Megkezdődött az álom, és fölébredtem. Közeledett a front. Katonákat szállásoltak be az iskolába.

Most, évtizedek múltán próbálom Mesteremet megfogalmazni, megérteni. Őt csak a háta mögött szólítottuk Mesternek, s túl, túl a háta mögött Kecskének csúfoltuk szegényt, a falu véleményét csivitelve. A megszólítása igazgató úr volt. Tudom a falu természetét. Tudom, miért lett csúfneve a Kecske, a nyitott ablakok alatt meghallották, mire tanít bennünket.

Mikor a mulatságokban azt énekelték:

kinevették a népdalt. Emlékszem pici, fehér kottás füzetkéire – már a háború után népdalokra tanított minket. S az a nép, amelyik tudja, a pacsirta sose szól a fán, mégis magát gúnyolta ki a kecskenótával, mely az övé, és az „Akácos út”-tal, amelyben nem vette észre a „pacsirta szólt a fán”-t. Innen kezdhető az akkori néptanító lelkének bizonytalansága.

Nagyon nehéz lehetett neki – gondolom most tovább. Azt is tudom, most sem más utódainak.

Rossz voltam? Nádpálcával vert meg. Szekrénye tetején tárolta a fenekünkre.

Jó voltam? Nem tudom, megdicsért-e.

Az első osztályban köröket, vízszinteseket, függőlegeseket kellett írnunk. Tarisznyánkban irka volt, meg ceruza. S most írom az emlékeimet róla. Zsinórírásom az ő fedezete. Tollamat fekete Parker tintába mártogatom. S ez a fekete toll bolyongjon sírja fölött, mintha Füst Milán, utolsó Mesterem lelke volna, találkozásra.

Úgy emlékszem, lengyel nadrágnak nevezték azt a nadrágot, amelynek alja a térd alatt csatolódott és kibuggyosodott. Abban szokott járni, talán mintái is voltak, alatta csokoládészínű térdzokni és barna félcipő. A Mester arra intett bennünket, ne legyünk rongyosak, de a foltozott ruha tisztesség, lám, ő is foltos ruhában jár – és felénk mutatta könyökét.

A falu népe nem szűnt meg nagyságos asszonynak szólítani kedves, kövér feleségét a felszabadulás után sem, anyósa akkor is tekintetes asszony volt, aki a háztartást vezette. A bejárattól jobbra nyílott a tanterem, utána a csapóajtót mi nem csapogathattuk. De mert a csapóajtó két szárnya között mindig van egy vékony rés, amin átszállt lakásuk édeskés konyhaszaga, arra gondoltunk, urak laknak odaát. A szobanövények zöld részletei is átlátszottak az iskolafolyosóra. Volt bennük valami irigylésre méltó békesség. Mintha nem történne semmi. Emitt meg a parasztgyerekek zsivaja, verekedése, mezítlábunk csattogásai. Koszos talpunk az olajozott padlón, az elmulasztott mosakodások levegője, az Ifjúsági Vöröskereszt plakátjai, rubrikáikban a tanulók előző napi és otthon éppilyen plakátokra strigulált jócselekedetei és tisztasági viselkedése összesítve. Ez az ember kikényszerítette belőlünk a hit elvei szerinti igazmondást. Hát be kellett írnunk, mostunk-e fogat, megmosakodtunk-e derékig hideg vízben, körmeinket kitisztítottuk-e, mostunk-e este lábat. Aztán, segítettem szüleimnek a kapálásban, állatitatásban, én mentem ki a kútra vízért, behoztam a fát a favágitóról. Természetesen imádkoztam. S meggyóntam, nem hazudtam-e. Nem hazudtunk a gyónásban, mert az halálos bűn. Így az Ifjúsági Vöröskereszt plakátjainak statisztikája nagyjából igaz volt.

Akik sorosak voltak nyulainak etetésére, almolására, nem mentek a reggeli misére. Irigyeltük őket. A nagyobbak fát hasogattak az iskola meg az ő kályhájába, tűzhelyébe, mikor éppen más osztállyal foglalkozott. Irigyeltük őket, mert jobban szerettünk volna mi is kint lenni, a parasztgyerekek szokása szerint.

Ez még az iskolák államosítása előtt volt. Utána megváltozott minden, nekünk jobbra és rosszabbra. Nem kellett misére járnunk, mise után a ministrációt latinul tanulnunk, az érthetetlen szöveget még értelmetlenebbé. „Kifliká, juventutem meá”. Hogy a „szent liberáni szamárunk” mit jelent, most sem tudom, csak elnevetem magam rajta. Rosszabb volt, mert az államosítás után tanulni kellett. S mi jobban szerettünk marhákat őrizni az őszi réten, lovakat hajtani felnőttködve.

Ez lenne a Mester arcképének háttere.

Most elbeszélgetnénk vele, ha élne.

Először megmutatnám írásom kalligráfiáját.

Elmondanám azótai életemet. Tudná, honnan jöttem, de azt már nem, mivé lettem.

Elmondanám emlékeimet róla, akkori és mostani véleményemet, s megkérdezném, igazak-e. Talán a gyerek képzettársításai, melyek a kivirágzott nádpálcához hasonlatosak.

Benyomom régi tanítólakásának csapóajtaját képzelődve. Hátul a konyha, csikólábas sparherd. Ott ebédel a feleségével, anyósával. Vége a tanításnak, csak három rossz gyereket fogott a tanteremben délutánra. Az egyik osztálytársam és barátom, aki zavarában a kérdésre nem azt válaszolta, mint ami helyes lett volna: réztulok, hanem rézfaszú bagó – evvel ijesztgettek a felnőttek, a réztulokról meg azt sem tudtuk, micsoda.

Mondja, bocsássak meg, gyorsan megebédel, s mert nem jó tátogatónak lenni, kimegyek az előszobába a szobanövények közé, fejem fölött kitömött fácán, vadásztársasági csoportkép. Ideges vadász volt, sokkal többet durrogatott, mint terített. Mégis örültünk szenvedélyének. Körvadászat idején elmaradt a tanítás. A nagyfiúkat hajtónak hívta.

Hamar jön, lenyeletlen falatokkal, zsebkendőjével száját törli. A konyha melletti szobába ültet, megölel, elsírja magát, mint nyugdíjas elköltözése idején az egész falu. Akkor tudta meg a nép meg ő is, hogy szerették egymást.

Írni szeretnék magáról, igazgató úr, mert maga tanított meg írni. De magának olyan élete volt, meg kellett látogatnom, elmondanom, írok magáról. Bocsásson meg a kikürtölésért.

Behívja a két asszonyt.

– Ma költözködünk – mondja. Megölelnek, elpityerednek. Eltűnnek a Vörös-domb mögött. Azon túl csak akkor lát az ember, ha maga is elmegy.

A korszakváltás idején, akit a falu választott meg, s az egyház volt a főhatósága, az államosítás idején, aki tovább akart tanítani, s a Rákosi-rendszerben, aki élni akart, nemcsak tanítani – hasonló a sorsa a Mesteréhez. Sokan köpönyegforgatónak mondták. De egy köpönyeget csak ki- és befordítani lehet. Ő az idő lelki áldozata volt. Kiszolgáltatottságáról most már nem beszélhet. Hát én mondom, ha bocsánatot kértem tőle.

A szegény ember gyereke tanító lett. Meg kellett becsülnie magát a szegények előtt, az urak előtt. A pap sem tehetett mást.

Minden alkonyatkor együtt sétálták végig az egyetlen utcát. Tudni szerettem volna, miről beszélgetnek. Talán nem is beszéltek, csak mentek, a hazatérő szekerezők, gyalogosok köszönését fogadták: „Dicsértessék a Jézus Krisztus!” – mondták a parasztok. „Dicsértessék!” – válaszolták. Nem köszöntek kettőt a szembejövők, elég volt egy is. Másképp: „Jó estét, igazgató úr!” Néha megálltak a padon ülő öregeknél, de soha nem ültek le. Így történt 1948-ig. S még az történt, hogy a Mesternek kellett ásatnia a futóárkokat és a tankcsapdákat a falu körül. Hálátlan szerepe fokozta ideges természetét, képzeletbeli nádpálcáját suhogtatta a falu fölött. Gyűlölték. 1945 után szentnek szeretett volna nevelni bennünket. Szívgárdisták lettünk. Magam csinálta tagkönyvemben Jézus Szívéből kinövő kereszt, belül strigulák jó cselekedeteimről. Óra közben, amikor eszébe jutott, padra borultatott bennünket, imádságos kézzel fohászkodtatott pár percig, aztán folytatta a tanítást tovább. Látom a templomi orgonánál a fejet, mikor már untam az oltár felé nézni, és illetlenül hátrafordultam. Ő énekelte a passióban az evangélistát, a paraszt-Jézusnak, Júdásnak, Péternek, Pilátusnak narrátoraként. Dolga végeztével hazavitte kockás ülőpárnáját a nevekkel, szerelmi óhajokkal és női nemi szervekkel sértegetett orgonától.

Így történt a fordulatig s az ő fordulatáig, amíg értesítőmbe nem került a bélyegző: Állami Általános Iskola. Lemondott a kántorizálásról, vagy lemondatták. Helyére a mindentudó Miklós Feri bácsi ült, Hofi Géza bolondos nagybátyja, aki néha az egyházi zene közé slágereket játszott. Legjobban szerette a „Tengerész, a szívem tengerész”-t. Mesterünk már csak a templom közelében élt, közelében lakott, s tanított az új szellemben. Nekünk magyarázta, az ember a majomtól származik, szívgárdistáiból lett úttörőinek. Szüleink dühösen mondták: „Ő lehet, de mi nem.” A szomszéd faluból kikergették előadásáról, amelyet a Szabad Föld Téli Esték sorozatában szeretett volna megtartani. A nagy beszolgáltatások idején, mikor siránkozó anyánktól és egyre sűrűbben káromkodó apánktól mentünk az iskolába és haza vörös nyakkendőben, s „Előré”-t köszöntünk, tudva a választ: „A Lipótmezőre”, azt magyarázta, hogy minden beszolgáltatott portéka az ország vérkeringésébe kerül. A sekrestyében zsebre gyűrtük a vörös nyakkendőt, és fölvettük a vörös ministránsszoknyát. Jelképünk lehetett volna, ha a vörös szoknya fölött a fehér karingre vörös nyakkendőt kötünk. Egy bátor gyerek kellett volna hozzá. Nyugdíjazása után megtért az én betűvetésre oktatóm.

Kezemben általános iskolai bizonyítványom. Világoszöld füzetecske. Fönt két angyal tartja a koronás magyar címert. Népiskolai értesítőkönyv Nagy István népiskolai tanuló részére. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest. Személyi adataimat a Mester töltötte ki. Nevem van, születési helyem, megyém, születési időm, vallásom, anyanyelvem, nem vagyok nem magyar anyanyelvű, nem beszélek semmilyen nyelven, oltottak 1939. évben, nem jártam óvodába, van apám, aki kisgazda, kelt 1945. évi július hó 9. napján, pecsét R. kath. Népiskola. Írása olyan, mintha tanulatlanságomban tanítani kezdene már, mikor én még a Szűz Máriá-s képes levelezőlapra otromba köröket rajzoltam ceruzával. A nagy F szárára nem vízszintes vonalacskát húz, hanem hurkot ölt, mint a kis t-re is. Kis r betűi nem fölfelé karmolók, inkább hanyatt heverészők. Grafológiája szerint a valóságot számba vevő, alkalmazkodó, aki eszmék között szeret bolyongani, ösztönélete lefokozott, a feleségét sose csalta meg. Aláírása szerint hirtelen haragú, majd elérzékenyülő vagy szalmaláng-természetű? Vezetéknevének első betűje mint a kakas nekitámad a jércének, de a jérce fut előle, a nagy J-t keresztező hosszú vonal fedele alá bújik. 1946. évi január hó 31. napján eléri, 1949. évi június hó 15. napján a keresztnévből alig marad valami, 1950. évi június hó 14. napján még az a fedelet jelző vonal sem, amelyet olyan hosszan fölhúzott a négy betű fölé. Én ebben a változásban lelkifurdalást érzek.

Nézem az első iskolai pecsétet értesítőmben. 1949. június 15. Kossuth-címer. 1950. február 1. Az új alkotmány új címere nyolcadik osztályom befejeztéig. Bizonyítványom nemcsak érdemjegyeim dokumentuma, piciben az ország s osztályfőnökeim változásai, sorra tovább még négy tanító. Az egyesből hetes lett, a hetesből ötös, a magaviseletből magatartás, a kitűnő magaviseletből példás magatartás, egyéves der, die, das után a Tannenbaumból Zoja Kozmogyemjanszkaja. Mi követtük vagy nem követtük, de tanítóinknak követniük kellett.

Most, amikor halványzöld füzetecskémet lapozgatom, megdöbbenek, miken mentünk mi akkor keresztül.

Mégis, 1948-ban megjelent valaki lelkesítőnek, olyan magasra dobott bennünket, hogy utána még jobban fenékre estünk. Itt az aláírása ötödikes koromból. Ő a másik iskolában lakott egyetlen priccsen, mely a belső szoba sarkában nyúlt el. Néhány könyv, semmi más, csak a kályha, mellette hasábfák. Lakásában úgy járhattunk, akár a folyosón. Fiatal volt, bár hadifogság után. A tantermet végigérő vesszője nem fért a szekrény tetejére, a falhoz támasztotta. Még a hátsó padsoroknak is megpöckölhette a fejét. Ő lett államosított iskolánk. Szép, ha nem „emelik ki” egy év múlva járási úttörőtitkárnak, legutóbb főiskolai rektorhelyettes, nyugdíjas már.

Göndör, szőke fejét kissé hátrahajtotta, mikor beszélt, és megalapította az úttörőcsapatot. Kék nyakkendőnk volt akkor még, piros karikával. Elmesélte a londoni olimpiát. A kalapácsvetést magyarázta. A futást, a bokszolást, a birkózást nem kellett, csináltuk azt mi magunk is.

Hosszú papírra piros betűkkel kiírtuk: „Éljen a VIT!” Faliújságokat írtunk. Én verset, mely a Pajtásban is megjelent:

Szavaltunk szovjet verseket, s jobban tetszettek Szabolcska Mihálynál, annál, hogy:

Mert akkor minden szegényt, árvát megajándékozhatna. A mozgalmi dalok újdonsága kipirosította arcunkat. Mi is százalékban tanultunk, legjobb volt – kétszáz százalék, a tiszta hetes. Éltanulójelvény a gomblyukunkban. A falon a fehér Ságvári Endre vándorzászló. Azt mondják, a Rákosi-zászló piros volt, azt kaphatták a legelső csapatok.

Szóval Ságvári-zászlós úttörők lettek a szívgárdistákból. Mesterem buzgalma új tanítónk tükre előtt hamvadt ki, majd új tüzelőanyagból, új szikrával lobbant föl. Nem hiszem, hogy lett volna közöttük kimutatott rossz érzés. De emlékezzünk a Mester aláírására, mint szűkült össze, akárha már vezetékneve maradt volna.

Tanítóink forradalmárja nyilatkozott a Pajtásnak, fényképet kértek, de fényképészt a közelben nem talált, a Képzőművészeti Főiskoláról hazalátogató bátyám rajzolta le, s mikor apám a lovas kocsin megindult bátyámmal a vasútra, otthon felejtette a rajzot. Elpityeredtem, kölcsönkértem egy biciklit, lihegősen pedálozva hajtottam utánuk. Nemcsak én rajongtam érte ennyire. De osztályunkból én köszönhetem neki a legtöbbet, első pesti látogatásomat. Őrsvezetőképző tanfolyamra küldött tízéves koromban a szabadság-hegyi Mátyás király útra. Ott kommunistának hittem magamat, ateistának, bár otthon ministráltam, gyóntam minden hónap első péntekén, és sohasem mertem mondani: nincs Isten. Karácsony előtt volt ez. Hittanár káplánunk bevont a maga szervezte betlehemesek közé. Megejtett a betlehem fölszereltsége, a pici elemlámpák szentjánosbogár-fényei a zöld mohából, képeslap-pontosságú Mária, Kisded, József, pásztorok és háromkirályok. Ezzel a házacskával jártunk a következő karácsonykor is. Előtte pár nappal még Tyihonov Pohárköszöntőjét szavaltam Sztálin hetvenedik születésnapjára: „Érette igyunk, Sztálinért!” Már új tanítónő szavaltatta, s a gimnáziumi magyartanárom kihúzatta ezt a versszakot.

Mégis, most tudom, szebbek voltak keménypapírból, Frank kávés papundekliből tákolt betlehemeink, mert mi csináltuk.

Az új tanítót elhelyezték, magasra dobott bennünket, és jól bevertük a fenekünket. Hiába lettem orosz nyelvből kitűnő 1950-ben, ha kilencévi tanulás után ma sem tudtam kenyeret kérni Moszkvában, Leningrádban, Irkutszkban és Uszty-Ilimszkben. Szidjam első orosztanáromat, aki egy-két leckével járt előttünk? Aláírása itt az értesítőmben. Nem is emlékszem rá. De mégis! Szörnyű emlék. Szavalnom kellett valami verset valamilyen ünnepélyen. Ő volt az úttörővezető, az ünnepély felelőse. Előtte nap házunk elé állt egy rendőr, a tanácselnök, apám barátja bejött.

– Minden terményt el kell vinni tőletek.

– Tessék! Ott a padlásföljáró. Vidd a zsákot, a falapátot. Merd meg! Hordd le! Csinálj azt, amit akarsz! Én megyek szántani.

Ősz volt. A rendőr kék ruhában sétált. A tanácselnök embereket parancsolt a munkára. Anyám sivalkodott. Apám semmit sem talált jövetelekor. De én láttam, még egy rendőr érkezett, fölforgatta a házat, nincs-e eldugva valami.

Hát, másnap szavalnom kellett. Mondtam, nem csinálom.

– De muszáj.

– Nem csinálom!

– De muszáj!

– Jó! – mondtam, és kiálltam a dobogóra, s elkezdtem: – A nép, írta Petőfi Sándor.

Szavalás közben sírásomat nyeldestem, ahogy a vers tagolódik, azokban a kis szünetekben befelé hullott, a torkomra minden könnycsepp. Kezemet ökölbe rántotta a dac. Ezt nektek!

S mint az enyhe szeptemberi szellő, megérkezett egy fiatal lány tanítani. Hintóval hozták az állomásról. Itt a tanító néni – ácsorogtunk az utcán, gyerekek. Hercegnőnek is képzelhettük, mert szőke volt, és hintón jött. Miért ne hozhatták volna azzal, hiszen a papot mindig így vitték plébániája faluiba misézni, temetni – a kötelességből szokás lett.

A falusi ember a hozzá érkező idegent kíváncsi áhítattal lesi. Vendégszerető tiszteletét csak akkor hagyja abba, mikor már megszokta, csak akkor ítéli meg. A tanítónő nem hagyta megítélni magát, nem adott módot rá. Módos házbeli albérletéből elindult az iskolába nyolc óra felé, a tanítás után hazament. „Így is kell! – mondták. – Egy fiatal lány legyen szerény és visszahúzódó.” Nem vártak tőle többet köszönésre a mosolygó válasznál. Ha családlátogatásra járt, megkínálták vasárnapi süteménnyel. Elmondta a gyerek előmenetelét, viselkedését, aztán apácamosollyal eltávozott. De a mi pimasz kamaszképzeletünk függönye mögé képzelte magát, ha jártunk az ablaka előtt. Sohasem lehet teljesen elhúzni a függönyt. Hátha most vetkőzik!

Zsenge kamaszkorunk liánjaival futtattuk be katedráját. Fölhúztuk leánytársaink szoknyáját, szakajtottunk egy kunkori szőrt. Nagy pofonokat is kaptunk a sivalkodásból, aztán fogságot a tanítónőtől. Elpirult miattunk rendszeresen. Pirossága olyan hirtelen ütött ki rajta, mint a föllobbanó tűz, nem terjedt, egyszerre égett. Elpirult a nyaka is, s még ami látható volt kigombolt blúza mögött. Pirulását tovább terjesztette képzeletünk. Szinte blúza mögé nyúltunk tekintetünkkel. Ott ábrándoztunk, kapcsolgattunk, simogattunk, pelyhedző arcunkkal csiklandoztunk. Ettől aztán még forróbb lett, és mi belevesztünk a tűzbe. Hátrafordult a térképhez, remegő mutatópálcával magyarázni kezdte az ásványlelőhelyeket.

Csak velünk volt ütközése. Szelíden viselte a kort, de minket annál nehezebben. Egyszer vert meg bennünket, minden fiút az osztályból a padra fektetett, s mert akkor már nádpálca nem volt használatos, a kályha melletti ágak közül kiragadott egy göcsörtös bodzát. Szünetben elmászkáltunk a mezőbe, s nem értünk be csöngetésre.

Hol lehet, nem tudom. Sejtem, nem hintóval költözött el, s nem felejti el pimasz kamaszait, pályakezdetét, ifjúságát.

S ötödik tanítóm sem felejt el bennünket. Találkoztam vele mostanában. Szigorúsága olyan lett, mintha fehér szoborra sütne a nap. Mondtam is neki, emlékszik-e még, mikor rám kiáltott: „Majd én megtanítalak kesztyűbe dudálni!” Kinéztem az ablakon, tekintetemmel követtem a postást. Azt is mondtam, lebontották a tanítólakást, a másik iskola tanterme üres, a harmadik néhány alsóstól kong, a felsősök más faluba járnak, de azok a nyárfacsemeték, amiket együtt ültettünk, olyan magasra nőttek, mint a szomszédos templom tornya.

A Tanár úr, hosszas bevezetővel

Miket érezhetett abban az időben a Tanár úr?

1952-ben végeztem el az általános iskolát falumban. Iratkozni Pápára akartam, három idősebb testvérem valaha odajárt, közelebb is lett volna. Lettek volna ott rokonok, falumbeli arrajárók, meg a régi híres gimnázium. De abban az időben helyeztek minket még Pápa kertaljáról is Tapolcára.

Indulok hát beiratkozni. Mielőtt fölült a buszra a felnőtt kisfiú, kért egy pohár sört a devecseri kocsmában, és két kézzel fogva itta meg. Mosolyogva adták, büszkén fogyasztottam. Nagyon megsértődtem volna, ha nem szolgálnak ki. Micsoda öntudat! – gondolom most, még abban is, hogy: – Merre a gimnázium? Ott volt a tó fölött, templomhoz ragasztva. Földszintjén, mint egy portásfülkében, beírt az alacsonynál valamivel nagyobb fehér köpenyes ember, kopasz, szemüveges. Boldogan ismerkedtem az utcákkal, kimentem a város szélére, ahol a Csobánc, Badacsony, Gulács, Szentgyörgy-hegy első gyönyörűsége jutott nekem. Leültem a ligeti padra, és a Sport csokoládét milliméterről milliméterre harapdáltam tűnődve, szinte már a jövő időben, mikor itt ülök majd a kora őszben, randevúra várva. Hogy szerelmesen, olyan természetes, mint egyetemi elsős korom kezdetén, mikor minden szép pesti nő közül válogattam kedvesemet. Csalódásaimról beszélni fölösleges. De természetes a pecsétképes Tapolcai Állami Batsányi János Általános Gimnáziumról. Olyan, mint az épülő ház, melynek csak az egyetlen, a legkisebb szobája lakható. Ám, lakni kell valahol, ha se fűtés, se világítás, se ablak nincs odébb – majd megcsináljuk!

Mi voltunk a második elsősök az iskola történetében, s mi voltunk az első kollégisták. A kollégium pedig a volt iparegylet kultúrhodálya. Az iparegyletet nem miattunk oszlatták föl természetesen. Még ágyak sincsenek benne. Én meg legelőször érkezem, buzgón félreértve a kezdés idejét, de hála istennek, megjött Dömötörffy, s nem kellett egyedül elviselnem az éjszakát. Mindig szüleimmel aludtam. Másnap kísérőkkel, gyerekekkel megtelt a hodály. Vaságyszerkezetek, sodronyok, matracok hordása, összerakása közben ismerkedtünk, pokrócok alatt folytatva tovább. Mindig akadnak jópofák, akik később megunhatók. Ilyenkor ők a nagymenők. A nagymenők és a kis szerények udvari csapnál mosakodtunk, hátul a sörözőktől és kuglizóktól örökölt klozett előtt, olyan gyermeki lélekkel télen is, amitől most elképedek. És azok a befűthetetlen téli éjszakák!

Egyik reggeli szemlén hatalmas, bajuszos igazgatónk bemutatja a szürke ruhás, köpcös embert, Varga tanár urat, aki egyik szemével kicsit bandzsított, mintha célozna. Rácélzott előreparancsolt kezünkre, a koszos praclikat lecsapta. Erélyes akart lenni, de olyan jó volt ez az ember, még akkor sem dühödött fel, mikor kinevettük. Vele szemtelenkedni sem lehetett igazán. Ő lett az osztályfőnököm az érettségiig. Most már csak arra emlékezhetem, aki a nagyvázsonyi temetőben nyugszik a pálos kolostor romjai előtt, és Kinizsi Pállal beszél az igazságról. Sok hazugságot tanított nekünk. Előttünk nem politizált. Most már mondhatom, rejtegette véleményét. A nagyvázsonyi gazdag család sarja húzza meg magát, nem kell arról beszélni, hogy iparosok voltak. Az iskolában sokan, inkább a balatoniak, úrigyerekek, én az északi, félig-meddig „kulákcsemete”. Nem árultunk el egymásnak semmit a szüleinkről. A megértő otthoni párttitkárok és tanácselnökök félreigazolásai tartottak bennünket, s mi mindig készenlétben a leleplezésre. Ő tanított, mi tanultunk, 52-től 56-ig átvészeltük a gimnáziumot. Az érettségire már nem kellett a 20. század jó néhány fejezetéből készülnünk. Pedig 1953 márciusában Sztálinért zokogtak a gondnokék, mikor mi ibolyászás után szegfűszeges forralt bort ittunk a turistaházban. Három év múlva ez lett a turistaházig ható gyászból.

Agglegény volt, a tanároknak Toncsi, Plömi a diákoknak. Csúfneve eredete ismeretlen, minket nem érdekelt, mi okból, mi csak mondtuk: a Plömi.

Történeteket kellene ide fűznöm, de nem történt vele különös. Jött a kollégium felé, másodiktól már nem a hodályba, felöltője a vállán lógott, négy éven át ugyanaz, alatta fogta kéktarka, kemény fedelű füzetét meg a tankönyvet, amit a szilenciumi ügyeleteken kijegyzetelt. Bármennyire tudta a történelmet, ezt az újat lelkiismeretesen tanulta együtt velünk. Ott ült a tanulószoba elején, és maga sem hitte el ránk kiáltásait: mint megöregedett mutáló kamaszé, olyan volt a hangja, nem volt már benne jövő. Nem serkentett semmiféle újjal, csak az operákat akarta megszerettetni, én meg még az Erkel Színházból is megszöktem a Trubadur-ról.

Ő az egyetlen jó és rossz tanáraim között, akitől sose féltem. Derűvel vettem mindent tudomásul. Emlékszem, meglehetősen későn, harmadikos koromban, belém bújt az ördög, de csak előtte mert elővihogni a kis gyáva. Előreültetett a tanár úr, az első padba, s elrontottam az osztály legszelídebb, legszebb lányát. Komoly nővéremmel levelezett magaviseletemről, otthoni megdöbbent válaszokat várva. Megkapta. S én nem vettem komolyan akcióit. Tanultam, tudtam a történelmet. Közöttünk megronthatatlan kapcsolat állt, melyet csínytevések izgalma tartott. Hát nem csintalankodott, mikor az osztály legszebb lánya mellé ültetett, maga elé? Udvarlásom kis jeleneteit szerette végignézni.

Minden jó tanárnak a ballagás megcsalatás. Lányok sírnak az orgonák mögött. Varga tanár urat megcsalja az idő, sértődött emiatt. Három év múlva meglátogattam, farmernadrágomra fogta a csalódottságot. Az érettségi találkozókon már nem volt kedve meghúzni a fülemet. Utoljára, isten irgalmából nem szakította be koponyáját a kiesett vitrinüveg éles sarka. Tatárjárós kislányom lett volna a bűnös, aki a mütyürök között matatott, s a tanár úr feje mellé verte le.

Huszon-egynéhány évvel később a gyászjelentés.

Nem is kell mondanom, azóta új a gimnázium épülete, új tanárok, új gyerekek. S nem jár közöttük drága anakronizmusunk vállra vetett, szürke felöltős árnya.

Egy álom következményei

Vásárfia emlékeztetőnek

Ugrójancsit árul egy siketnéma öregember a kapuban. Megveszem, mert pontosan hasonlít a gazdájára: ábrázata, festése, szögelése, madzagolása, szomorú esetlensége. Tíz forint.

Ismerősöm, aki bányamentő, fúrót keres. Nem talál. „Mindig az nincs itt, amit keres az ember. Nem is olyan fontos.” Lehet, hogy játékom juttatja eszébe; ő még bányamanót is látott valamikor, de nem hisz benne, mióta a bányaomlás félméteres üregében négy órát élt át.

Húsz éve voltam vásárban utoljára. Most jutott csak eszembe. S az is eszembe jutott, micsoda élményektől fosztottam meg magam. Ha nem lenne ez a húszévnyi űr, megírhatnám a vásárokból hazám történetét is. Én csak azt hallottam, nem megy már a vásár. Bedugaszoltam emlékeimet, s most a dugót kihúzván napok óta boldog vagyok. Nemcsak a gyerekkor, hanem minden látványos ünnepem miatt. A jelen gyönyörűségét hadd ragyogtassam be a múlttal, még akkor is, ha a világosságban netán fölösleges.

A pécsi holmik kidobálva bőröndömből, itt hevernek az ágyon: nyers kendervászon, kékfestő abrosz, fekete bársony, lila hímzésű pruszlik, csipkézett aljú vászonszoknya, fehér vászonterítő fekete-vörös csíkozással.

A terítőt vállamra rakom, fölteszem régi koronámat, magamra képzelem az aranygombos, kreppszövésű inget, melyet már megvenni nem volt pénzünk, és visszaálmodhatom magam oda, amit elvesztettem s most újra megtaláltam.

Persze, nem ebben az öltözetben vagyok karácsonyi pásztoroló. Akkor nagy kócszakállal, apánk kinyomott tetejű kalapjában, kifordított rongyokban jártunk, s behasaltunk az ünneplők széke alá, hadarva istállókban tanult mondatainkat. István napján regöltünk, köcsögdudával hüppögtük tele a havas-sáros estét, mikor a szobákban melaszos süteményekkel csiklandozták szájukat a lányok, a negyvenes évek végén. Dolgunk végeztével megálltunk az utcai lámpa alatt osztozkodni, verekedve és csúfolódva. Nyúl Lacit megvertük, mert többet akart, hiszen övé volt a duda.

– Enyém volt a dúda! – mondta pestiesen. Kicsúfoltuk, mért nem így beszélt:

– Enyim vót a duda!

Tíz-tíz forint gyűlt össze fejenként. Óriási pénz! Csodálatos dolgokat vettünk rajta. Nyúl Laci vaskorcsolyát, én meg a Természettudományi Kiskönyvtár füzeteit. Akkor tudtam meg, milyen kicsi vagyok, ha a Nap mákszem az Antarisz-csillaghoz, az Antarisz a Denebhez képest. Zseniális nagy tudósnak hittem magam, és papírszögmérővel mértem a Holdat kiskertünk korhadt oszlopához. Így jutottam el a regöléstől a csillagokig. Törvény szerint, hiszen csillagokból regöltünk az ablakok alatt, és facsillagokat rúgtattunk, papírkoronás háromkirályok.

Csenevész folytatói voltunk a régi szokásoknak. Mintha az utolsók. Sok mindenben utolsók és kezdők a negyvenes évek végén. Fals hangunkat, összezagyvált versezetünket csak gyerekségünk miatt bocsáthatták meg. Én meg most már azért tudom megbocsátani, mert gyerekkoromban nem a Stille Nacht-ot énekeltem, mint most lányaim a karácsonyfa alatt. Kivesztek a cselekvő szokások. Vagy mégsem? Hiszen már húsz éve nem voltam vásárban, s most mégis rátaláltam. Hátha megint visszatérünk a hagyományok örömeihez, a folyamatosság törvényéhez.

Oldalra nézek a vásárfiákhoz, és elmosolyodom. A falvédő miatt majdnem megvert a kereskedő, mert nevettem rajta, talán naiv örömömben. Sokan tehették, ha idejutott. Sok ellenőre is lehetett. Közreadom a falvédő „művészi” jegyzőkönyvét: „Egyetértés szeretet, vezérel bennünket!” A falirat körül rácsra futtatott rózsák félig kinyílva, leveleik előterében (13 rózsa és 45 levél), melynek együtteséből egy díszkapu alakját láthatja a figyelmes szemlélő a fehér mezőben kéklő szöveg körül. A rózsák legnagyobbikának alsó szirmából, mert a díszkapu teteje közepén foglal helyet, egy rózsafaág emelkedik függőlegesen rózsával, bimbóval, nyolc levéllel. Ezt az ágat jobbról és balról szemléli két galamb. Nem tudható, hogy a leszállás vagy a fölszállás pillanatában-e, vagy éppen akkor, mikor még nem döntötték el, melyik szálljon a másikhoz. Dilemmájuk nagy lehet. A jobb oldalinak a bal szárnya nyílódik repülésre, vagy ölelésre, de a jobb oldali bal szárnya testhez simuló, a bal oldali galambé meg leeresztett. Tehát a jobb oldali udvarol a bal oldalinak. Ő a kidolgozatlanabb. A bal oldali, mintha a hátán szándékozna elrepülni, s mert erre képtelen, ez a póz inkább a félelemé. „Egyetértés szeretet, vezérel bennünket!” A két főnév között nincsen vessző, de a főnevek és az ige között van. Melyik következik egymásból, a nyelvi vagy a grafikai otrombaság ezen a szép fehér kelmén, ezzel a szép kék festékkel, ebben a népi hímzésmintákból összetákolt, textilre nyomott álkeretben?

Az árus elfordult tőlem nevetésem után, és másokat szolgált ki. Ideges, de fensőbbséges volt. Van iparengedélye. A falvédőt mégis megvehettem húsz forintért. Miért kellett, nem tudom.

Első emlékezetes vásárom a kertai, 1946-ban. Biztosan egy állatot akartunk eladni. Anyám fogta a kezemet, el ne vesszek. Odament velem, ahova akartam, ez volt egyszerűbb: a fia nem lóg meg a hóna alól.

Az állatok nem érdekeltek, mert ismertem viselkedésüket udvarunkból. A kucsma- és csizmaárusok nagyon, mert versben kínálták portékáikat. De mindenkin túltett a könyvárus. Arcára nem emlékszem, hangját már imitálhatnám, szövegét sohasem felejtem:

Nem volt pénzünk, vagy nem akarták megvenni szüleim azt az egyforintos kalendáriumot? Nem is kellett, nekem az a hang volt a jó.

Aztán apámat kerestük. Csak a lovaknál vagy a borsátorban lehetett. A lovaknak, mikor éveiket akarják megtudni a fogakból a vevők, olyan sárgászöld fogsora és halvány rózsaszín szája nyílik, mint a bábszínházi sárkányoknak. Futtatják őket, terhet húzatnak velük, véknyukat csiklandozzák, simogatják. A gazda fölül a bakra, és hajtja a fogatát körbe-körbe. Testtartása egyenes, az ostor lobog a szélben bojtos sudarával. A gerinc az ostornyéllel párhuzamos. Az ülep hajlata a hátsó saroglya kicsinyített mása, az első saroglya vonala, akár a gazda hasa.

A pécsi lóvásártér üres. Néhány rossz lovat vizsgálgatnak a vevők. Láttam egy olyan fehéret, nagy, kiálló csontú volt és buta, mint a halál. Taknyadzott és prüszkölt, tüdeje fújtatott. Mégis megvették abból a térből, melyet a teknővájók kerítettek körül, akkora teknőkkel, miknek már értelme sincs. Földarabolt mammut lesózására valók. Lovakat csak cigányok adtak-vettek.

Az igazi üzlet most már a téesz-istállókban és irodákban folyik. Láttam néhány borjút a korláthoz kötve búslakodni, egy sovány tehenet fekve kérődzni a sárban. Kirakodóvásár ez, meg ócskapiac. Vehetünk szenes vasalótól sokác ingig mindent. Jót és rosszat. S nem éppen olcsón, a divat miatt. Egy női blúz 180 forint, az aranygombos férfiing 350, a kékfestő abrosz 80, a piros-fekete csíkos, házi szövésű vászon métere 110. Mondtam, nem éppen olcsón, a pécsi vásár régi áraihoz viszonyítva. Azt beszélik, nemrég ezeket a népművészeti csodákat fillérekért tukmálták. Örülök, hogy az eladók most már az áraikkal valamennyire megbecsülik magukat. Megéri annak, aki megtalált ragaszkodását méltathatja.

Míg a cigányok lovaikat adták-vették, asszonyaik függőleges babiloni teknőik előtt ácsorogtak, arra a dél-szerbiai cigánylakodalomra gondoltam, melyet 1967 őszén éltem át.

Fölragasztott cigarettákra lövöldöztünk légpuskával. A céllövölde reklámja vigyorra ingerelt, keveredett benne a döbbenet és a mosoly. Kétmázsás öreg cigányasszony könyökölt egy kalitkára. A kalitkában meztelen csecsemő ült cuclisüveggel. A gyereket nem zavarta a závárzat csettegése, az öregasszony mozdulatlan szobor. Micsoda barbár lelemények fakadnak a népünnepélyekből, s ugyanakkor a stílus is szabaddá és elegánssá válhat! Az ifjú pár régóta együtt élt, csak a nagy lakodalomra nem volt pénzük a dohányszüretig. Meg kellett várni, hiszen az egész cigányváros számított a mulatságra. Utcányi asztalsor, demizsonok, rakijával töltött sörösüvegek, rostonsültek füstje, illata. A téren meg a kóló. A menyasszony homlokára ezüst sztaniolpapírt ragasztottak sziromként, fehérbe öltöztették. A fehérből és az ezüstből úgy ömlött a fekete haj, mint a távoli erdők feketesége a hóra alkonyatkor. Mert alkonyatkor megindultunk a tanácsba házasságkötésre. Mindenki elfelejtette, hogy vasárnap nincs hivatal. Nem baj, majd holnap. Folytatódott a kóló a sötétben égő papirosok kígyóiba csavarodva. Mi, tapintatos idegenek, néztük és gyönyörködtünk oldalt, akár a pécsi lacikonyhák előteréből a kerekedő magyar, sokác, cigány, sváb mulatságot.

Száz évvel hátrébb?

– Ne verseket írj, inkább könyvet – mondta anyám, könyvön a prózát értve. Nem gondolta parancsnak, inkább kérő sóhaja volt ez a mondat, hátha meghallgatásra talál. Gyermeki hálátlanságom kiütközött megint.

– Nekem a vers az első.

– De a verseid érthetetlenek. A könyvedet meg elolvasták a faluban, azt mondták, minden úgy van, ahogyan leírtad.

– Igaz, a verseimre itt még nem szólt senki semmit.

– Persze hogy nem. Én sem értem.

Ez a kis konfliktus olyan, mint mikor önmagában megreped a fa, hajszálvékonyan, látszatra jelentéktelenül, de a repedések természete szerint hamarosan űr tolakszik a rostok közé.

Tudom, aki valamivel foglalkozik, nem marad magára tárgyával, abban a pillanatban segít neki környezete, vagyis gondolkodása magnetikus ereje mindent odavonz, amire a vonzás érvényes lehet. Ez a beszélgetés is éppen akkor kerekedett, amikor az Ízlés és kultúra című könyvön gondolkodtam, fogalmaztam magamban recenzióim mondatait. És ez a beszélgetés térített el az ismertetés és kritika hagyományos műfajától, szuggerálva, hogy itt rólam van szó, én is a műveltségi állapotok boldog-boldogtalan hőse vagyok. Nem lehetek tárgyilagos-kívülálló, hanem személyes és elfogult is. Először még szerettem volna dicsérni a gyűjtemény írásait; okosak, nagy tudást bizonyítanak, szenvedélyesek, tehát fontosságot tulajdonítanak maguknak, a világ dolgaihoz mérten kis terjedelmű tárgyat, az ízlést szinte emberi nagyságúvá fokozzák, gondolataikat szétfuttatják a tudás széles és szabad mezőin stb. De közbevágott a hang: „Ne írj verseket, mert érthetetlenek!” Hallgassak-e a hangra?

*

A faluban éppen bérmálás napja van. Vasárnap reggel a gulyás ostordurrogása int az élet természetes folyamatára, a teheneknek vasárnap is enniük kell a távoli legelőkön. A szomszédunk, aki bérmaszülő lesz, húsz éve gyónt, közös gyónásban bízik, mert ma olyan sokan akarnak, hogy nem jut idő a bűnöket egyenként fölsorolni. Íme, egy szívben repdeső vasárnap reggeli izgalom. S minden házban más: a gyerekek várakozása, az anyák bérmaruhás izgalma, ebédkészítési gondja, a plébános, hogy minden rendben legyen, hiszen fehér karinges papok és piros ministránsok kíséretében vonul át ezen a napon a főhatóság lila szegélyű fekete árnya.

Ezért a vasárnapért, ezért az izgalmas várakozásért, a dologbafeledkezésért, a dolgok közötti szökdelésért, a végső megkönnyebbülésért összes műveimet odaadnám, ha csak egy napra is ekkora hatással lehetnék az emberekre – sóhajtozom. De mégsem! Más az én munkám.

A vacakos (így nevezik itt) fölvonta téglaszínű sátrát a bérmálás hátterében. Krisztus az Olajfák hegyén, Kisjézus báránnyal, rózsaszín madonna kicsiben és nagyban, száz forinttól ötszázig már el is keltek, mire a püspök a szertartást befejezte.

– Én is akartam venni egyet a kisebbekből – mondja a harangozó Emma –, de arra mind megvették. A vacakos délben indulhatott vissza Pestre.

– Örüljön neki – szeretném közbevágni fölöslegesen. Csak magamra haragítanám. 1. istentelen vagyok, 2. szemtelenkedem vele (azért, mert Pesten lakom, már lenézem a falusiakat?), 3. nem tudom, mi a szép.

Valóságos, őszinte beszélgetés kezdődhetne így, mert képzelgésem nem alaptalan. Tapasztalataim állnak mögötte, melyek a mindennapokban törtek rám, vagy amiket író-olvasó találkozókon, szociográfiai munkálatok közben gyűjtögettem. Sokszor merénylőnek éreztem magam, sokszor kis akarnoknak, aszerint, ahogy az események kényszerítettek egyikre meg a másikra.

*

Csüggedt óráimban arra gondoltam, vajon szükséges-e az embereknek a korszerű ízlés? Elmerengtem a korszerű szónál, miért teszem én oda ezt a jelzőt? Csendjük háborgatása miatt? Nem fontosabb nekik, hogy az átlagos ízlésbe illeszkedve érezhessék jól magukat, észrevétlenségükkel élhessenek egymás között családiasan? Van benne valami. Hajdani főbérlőmet megsértettem, mert nem tetszett az a tévéműsor, amiért ő rajongott. Otthagyott piros arccal. Azután már csak abban bíztam, bolondnak tart. De mégsem tarthatott bolondnak, hiszen írásaim jelennek meg, hallotta hangomat a rádióban, látta a képernyőn arcomat – ezért a lehetőségért egy fajkutya árát is kifizetné, én meg pénzt kapok érte. Itt valami baj van – gondolhatta –, ugyanazt az intézményt bántom, amelyik engem közvetít. Nem bolond vagyok, hanem szemtelen, szemtelen albérlő, alsóbbságomból így akarok fölülkerekedni.

Nagyon nehéz a szakállasnak száz borotvált között, a nagyhajúnak a rövidre nyírtak között. Nagyon nehéz a költőnek olvasói előtt, ha nem adja olcsón. Koros ismerősöm nagy hajú stoppost nem vesz autójába, mert a nagyhajúaktól minden kitelik, s eredménytelenül figyelmeztetem a rövid hajú gyilkosokra őt, az ügyvédet. Aki a verset nem érti, szerzőjét tartja merénylőnek, bolondistókságunkból ide jutottunk.

Fiataloknak beszél a püspök (furcsa, két hónap alatt két püspököt is láttam-hallottam): „Kocsink előtt lány kerékpározott, amikor közel értünk hozzá, fiú lett belőle, nagy hajú fiú. A tehén nem akar fülemülehangon énekelni, nem akarja megváltoztatni a törvényt.” Kuncogva odasúgtam szomszédomnak: „Ő meg egy szoknyában járó férfi.” Ám, a püspök nagy hatású beszéde káromlássá erősítette motyogásomat. Győzött a logikátlan érv, a közízlés helyi szintjét használta ugródeszkának sikeréhez.

Egész életem efféle ütközésekben telik el, mégis folytatom tovább. Elmegyek író-olvasó találkozókra, még akkor is, ha sértegetéseimből fakadó lelkiismeret-furdalásban élek. A lelkiismeret is bántani szokott, mert nem lehet az embereken átlépni flegmán. Aki azt mondja nekem, hogy érthetetlen és oktalanul pesszimista vagyok és beteg vagyok, netán pszichopata, mert fiatalon gondolok a halálra – községe megbecsült nyugalmazott tanítója, ma a népfront elnöke, generációkat nevelt föl, talán védőügyvédeimet is a vitákban.

Sokszor azt gondolom, akinek giccs lóg a falán, embernek is értéktelen. Aztán találkozom kiváló elmékkel, vezetőkkel, szervezőkkel, munkájukban korszerű emberekkel, ízlésükben reakciósokkal. Nagy a zavarom. Ingerelhetem-e őket kérdéseimmel: „Mit olvasott utoljára? Melyik magyar írót szereti? Ismeri-e Picassót, mi a véleménye róla?” – mikor éppen közössége jobb életén gondolkodik, az anyagi javak növeléséért és igazságosabb elosztásán fáradozik, rólam meg azt hiszi, olyan vagyok, mint a költségvetésben a kulturális alap, beletolakszom sokszor megfontolt terveibe. Szőllősi Gyula írja a cikkgyűjteményben: „Hajdú-Bihar megye egy 1965-ös ilyen irányú tsz reprezentatív statisztikai felmérése 17%-os átlagos felhasználást mutat, de kirívó példaként érdemes feljegyezni, hogy egy esetben kulturális alapból 54000 Ft-ot pálinkára fizettek ki.” Lehet, abban a pálinkás téeszben jól éltek az emberek. S lehet, van olyan téesz, ahol a kulturális alapot nem 17 százalékig, hanem 100 százalékosan használják föl, mégis rossz az egész gazdálkodás, rossz az emberek élete is. Hova álljak? Ha elfogulatlan vagyok, és nem a magam ügyét hajtogatom, mint a papok isten titokzatosságába rejtett fontosságukat, akkor lemondok a szegények nagyobb kenyere miatt a lelkeket fölszabadítani akaró küldetésemről. Mégis ingerel ez a konfliktus, és tudom: az anyagi fölszabadulás szellemi fölszabadulás nélkül félszárnyú madár, talán repülhet tehetetlensége következtében, de leszállni és fölszállni sohasem tud. Ezek után már azon is merenghetek, megdöntvén földi tételeimet, hogy a pálinkás téesz pillanatnyi jót ad, a szegény, kulturális alapját teljesen kihasználó meg nagyobb jövőjű, mert le és föl is tud szállni.

*

Ne haragudjanak e hosszú kitérőért az Ízlés és kultúra című tanulmánykötet elméleti gondokat feszegető, tisztázgató szerzői: sokat tanulhattam tőlük, nélkülözhetetlenek. Engem művelődésünk tízéves állapota érdekelt elsősorban, azok az írások, amelyek bemutatták a hatvanas évek művelődési helyzetét, a jelentésszerűek, az ország ízléstérképét megrajzolók.

Az állapotrajzok nagyon nyugtalanítanának, ha nem intenének türelemre a kultúra lassúbb mozgásának történelmi tapasztalatai. Társadalmunk közízlése múlt századi. A vizsgálatok a hatvanas évek elején 3:1, a végén 2:1 arányban mutatják ezt az igazságot a 19. század javára. Jókai, Mikszáth, Lev Tolsztoj, Gárdonyi közé csak Passuth, Berkesi, Szilvási, Fekete István keveredik egyértelműen: Munkácsyhoz, Szinyei Merséhez Picasso – talán sznobságból is. Jellemző, hogy négy mai magyar festő sorrendjében, mikor csak négyük között lehetett rangsorolni, Kondor Béla az utolsó az összes megkérdezettnél, a magyar piktúra egyik legnagyobbja, akire még csak az absztraktság sem fogható.

A hatvanas évek végének a maihoz közelítő tendenciája inkább romlást mutat, ha az irodalmi értéket nézzük. Talán még a szociológiai vizsgálatok eredményei is serkentettek néhány írót, mint valami piackutatás, a romantikus ízlés kielégítésére? A maiság látszatában teremtettek álromantikát, álmaiságot. Akkor már inkább maradtunk volna a régieknél.

Szegény Jókai Mór, csodálatos írónk, lassan ízlésünk bűnöse lett, gyermetegségünk szimbóluma. Pedig százszor inkább az ő zsenialitása, mint a mai lektürbestsellerlovasok! Tudom, a szociológusok nem úgy ítélkeznek, ahogy az állapotot jelölik nevével. „A jelenlegi helyzet speciális problémája, hogy – remélhetőleg átmenetileg – jelentősen meggyengült annak a klasszikus irodalomnak a pozíciója, amely (a mai irodalom bizonyos »középhelyzetű« vonulatai mellett) a legnagyobb eséllyel lenne felhasználható e szakadék áthidalására” – írja okosan Gereben Ferenc. Megvizsgálta a rétegízléseket ehhez a következtetéshez.

Az értelmiség első írója 1962-ben Jókai, Mikszáth, Fekete István; 1968-ban örvendetesen Németh László, aki az első vizsgálatnál ötödik, de most a két múltszázadit kiszorítja Passuth. „Legegyértelműbb az értelmiségieknek Jókai említésétől való tartózkodása.” Sejthető, hogy letagadják, valószínű, hogy úgy érzik: Jókai szeretete műveletlenségükre vallana. (Szereztem némi tapasztalatot a felmérések esetlegességeiről, tudom, hogy a kérdezettek olykor maguknak sem merik bevallani, amit szívük mélyén éreznek: azt mondják, ami jó színben tünteti föl őket. Ehhez pedig tájékozottság kell, a normák bizonyos ismerete, mely az értelmiségieknél és az alkalmazottaknál nagyon elképzelhető.)

Valaha olvastam a pedagógusok hiányos irodalmi műveltségéről, most, ebben a könyvben színházi érdeklődésük irányait tapogatta Tar Károly. A debreceni Csokonai Színház leglátogatottabb előadása a közép- és az általános iskolai tanárok esetében a My Fair Lady. „Az összevetések után megállapíthatjuk, hogy (…) a színházi látogatottság nem felel meg a pedagógusoktól elvárható követelményeknek” – írja.

A tapasztalatok elszomorítóak. Öreg magyartanárok, ismerőseim, megálltak Aranynál és Móránál, a további irodalomtörténet számukra csupán kötelesség, a szív alig dobog, de hadar a száj. Kötelességből is szeretni kellene az egész irodalom folyamatát, szívüket hozzá kellene edzeni. Ismerőseimnek még magas korukra tekintettel sem bocsáthatok meg teljesen, mert a pedagógusokra számíthatunk elsősorban: hivatásuk természetes követelménye ez. De hát mit tegyenek, ha fizetésüket túlórákkal vagy baromfitenyésztéssel kell kiegészíteniük? Könyvre, színházra, tárlatra hol az idő? Legföljebb a televízió elé ülhetnek le, fáradtan.

Értelmiségiek, alkalmazottak, munkások, parasztok ízlésének lépcsőin haladva érkezünk az elgondolkoztató következtetéshez, amit Zoltay Dénes ilyen tapintatosan fejez ki: „Ami a szocialista ízlés formálását illeti, aligha van okunk túlságos elégedettségre.” De azt se felejtsük, mibe került, míg ezek az osztályok, rétegek mai helyükre följutottak. Hajdú-Bihar megyében, az 1960-as népszámlálás szerint, a hét éven felüli lakosság 78,7 százaléka az általános iskola VII. osztályánál alacsonyabb iskolai végzettségű volt (ennek csaknem 70 százaléka a paraszti lakosságból). Egy 1964-es vizsgálat szerint a parasztok 40 százaléka vesz könyvet a kezébe, s ebből 10 százalék rendszeresebben. A kalendáriumok idejéhez képest nagy mennyiségi fejlődés. De ma is mindennapos a látástól vakulásig tartó munka, a szövetkezetben és a háztájiban együttesen munkanapjuk ma sem lett sokkal rövidebb. És az olvasás is munkát okoz nekik, mert aki az általános iskolát sem fejezte be, belefárad a betűkbe, megerőlteti a szemét, elálmosodva félrerakja a könyvet. A televíziók is elsötétülnek kilenc óra táján.

*

1974-et írunk. A múlt évtized állapotai alig változhattak, csak mint a gyalogos két kilométerkő között, hosszú útja közben. Néhány említett tapasztalatom is szinte írásom idejében adódott. „A modern festészet és szobrászat több mint fél évszázados késéssel jut el még a képzőművészet iránt leginkább érdeklődő rétegekhez is” – Bánszki Pál következtetése szerint. De ha az átlagember a száz évvel ezelőtti ízlésben érzi jól magát, az akkori legnagyobb értékeket vajon már elfogadja? Még azt sem úgy, ahogy azok az értékek megérdemelnék. Tud-e igazán gyönyörködni Petőfi verseiben, akinek József Attila érthetetlen? Az egyik vizsgálat szerint a megkérdezettek jobban szerették a névvel jelzett Petőfi- és Ady-verseket, bár a szakértők sokkal gyöngébbnek tartották azokat a névteleneknél.

Ki merné már Petőfit elítélni? De az értékek csak korunkból visszafelé ragyoghatnak. Szereti a közönség azokat a mai műveket, amelyek 19. századi formákban teremtődtek, de ha az elavult forma meghamisítja a mai tartalmakat, a hamis tartalmak meghamísítják kortársaink ítélőképességét.

Rang

El kell már mennem a búcsúba – mondogatom magamban, és ígérgetem is. Nem voltam nyolc éve, tudtam, miért. Indokaim foszlásában bízva támad bennem a vágy, s mert érzem halványodásukat, elmegyek az idén.

Nyolc évvel ezelőtt izgatott, hogyan ítélnek meg azon a nagy, étel-italos, táncos, udvarlós, zöldsátras összejövetelen. Még jól ismertek és tudták, elszakadtam tőlük. Vigyáznom kellett magamra.

Az érettségizettek elkülönültek, talán nem is gőgből, hanem a túlzott figyelem miatt: fürkészték minden lépésünket. Bástyák mögött kellett volna élnünk. Nem akartam magamat megalázni, azt tettem, amit gondoltam, meg is lett az eredménye. Anyám visszahallott mindent. „Azt beszélik, avval táncoltál egész éjjel.” „Mit kell neked a kapuban ácsorogni?” „Kimentetek a táncból.” „Nem neked való.” Kis ártatlanságok növekedtek óriássá. Még jó, hogy nem árulta el vágyait az ember, pedig akkora álmok hullámoztak a holdfényes mezőkön, mint egy kalászrengeteg. Jó lett volna harmatban éjszakázni, meg minden. Szóval, nagyon vigyázni kellett magunkra.

Amit akkor mondtak, apró csípések lettek volna a későbbiekhez képest, mert az embernek meg kell komolyodni, vagy komolynak mutatnia magát.

Most talán komolyabb vagyok már, és nem félek elmenni a búcsúba. Sokan talán meg sem ismernek, vagy én nem ismerem meg őket. Harminchat éves vagyok, a hajdani pelenkások pedig anyák. Csak a szüleik ismeretéből fakadó tapasztalatom, valami derengő hasonlóság igazít el némiképpen.

Elmegyek a búcsúba, és megtartom elképzelt napirendemet.

I. Vasárnap reggel héttől délig teszek-veszek, téblábolok. (Vizet hozok a kútról, fát vágok, rakok a tűzre, meghallgatom a tíz órai híreket. Téblábolásom közben az első harangszóig beszélgethetek szomszédokkal, házunk előtt ballagókkal, de az első harangszó után illő visszavonulni, ne lássák, hogy én nem megyek misére. Bár hitetlenségem miatt nagy alkalmat szalasztok el, a mise utáni összevegyülést.)

II. Egy órától kettőig ebéd.

III. Kettőtől négyig társalgás a bontott asztal mellett.

(A poharazgatás illedelmes; a nők ajkukhoz érintik a bort, a férfiak félig megisszák, s a harmadik pohárban hagynak valamicskét, hogy ne tűnjenek mohónak. Egymás tudomására jutottak a családi gondok, dolgok, érdekes históriák, mindenki elszunyókálhat.)

IV. Négytől ötig alszom, ébredéskor megeszek egy édes süteményt, mert jót tesz álmatag szívemnek.

V. Öttől hatig a búcsú meglátogatása.

(Ünneplőt veszek, feleségemnek szólok, öltöztesse föl a gyereket, és ő is legyen csinos. Körülnézünk a sátraknál. A kisgyerek megveteti velünk, ami éppen eszébe jut: műanyag trombitát, homokozóedényeket satöbbi, estig megunja mindegyiket, akár a mamánál is felejthetjük a vacakokat. Ismerősökkel találkozunk. S nemcsak azokkal kerülünk kapcsolatba, akikkel kezet fogunk, hanem azokkal is, akiknek köszönünk, mert tudunk egymásról. Ez az idő a vígeposzi nagy seregszemle. Fölmérjük jelenvalóságunkat ahhoz a végkifejlethez, amelyből majd az órák múlásával megfogyatkozunk.)

VI. Hattól nyolcig vacsora.

(Ami ebédről maradt, föltálaltatik. Tudjuk, nem maradékot eszünk, mert minden sült és sütemény két napra készült, s ez a szokás, akár a tűz és a jég frissen tartja az ételt. A délutáni táncmulatságon csak a fiatalabbak vehetnek részt, tizennyolc éves korig. „Korán kezdi” – mondanák az idősebbekre. Ekkor tartják a zenészek főpróbájukat, s ha már elegük volt, elkiáltják magukat: „Vacsora!” Nyolckor kezdődik az igazi mulatság.)

VII. Nyolctól éjfélig: visszamegyünk a búcsúba.

(Két alapvető parancsot szabtam magamra: mértéktartás az ivásban, a poharazást inkább énekléssel ritkítom, feleségükkel együtt ülő barátaim között, s csak a feleségemmel táncolok hosszasan, a társaság asszonyaival egyet tiszteletből. Törvény: a társtalan férfiakkal és nőkkel tartózkodó szeretettel kell viselkednem – lenézésnek és pletykának tenném ki magam, részegséget és csábítást foghatnának rám.)

VIII. Éjféltől ötig alvás.

(Behallik a zene, az ének, a torkomban érezhető por is beszáll az ablakon a táncoló cipők alól a szélben megfinomodva. Mulatásra, föloldódásra való hajlandóságom így is könnyebbedik a fegyelem nyugalmában.)

IX. Ötkor ébresztő, utazás a reggeli gyorssal.

(A búcsú másnapján már nem parancsolhatnék magamnak, míg a feleségem anyámmal otthon maradna, mi, férfiak összegyűlnénk, megfogadnánk a kalapozó muzsikuscigányt, s abba se hagynánk a mulatást kimerülésig. Akkor találkoznék igazán legjobb régi barátommal is, akinek senkije sincs már a faluban, mégis minden évben hazajár, bárhol szívesen látják, s ragaszkodása, kétnapos öröme végigmulattatja vele az egész utcát.)

Betartom napirendemet. Unalmas lesz, talán emlékektől élénk – mindenképpen szükségszerű fölmutatnom magam újra abban a rendszerben, ahol születtem, amelyik ide küldött, ami megváltozott.

Ismerem változásait, más tapasztalataimhoz is hasonlíthatom. Sok lehetőség adódik figyelnem e változások rétegeit, de az emberi értékrend megértésére legalkalmasabb a búcsú, ahol százéves kötelmek új óhajokkal találkoznak. Együtt a nyolcvanéves és a kisgyerek; kamasz, katona, diák, ifjú házas, öreg pár, egészséges, beteg, ügyvéd, mérnök, orvos, pap, elnök, titkár meg mindenféle bennszülött és telepes.

S mi lenne a megélhetés után fontosabb ennél az értékrendnél, hiszen az együttlét alapja. A búcsúban még azt is számon tartják, aki hiányzik. A búcsúi viselkedés, öltözködés megítélése inkább a felszínt mutatja, lehetőséget makacsabb ítéletekhez. Viselkedésről, ruháról azokat ítélik meg igazán, akik nem élnek közöttük. Feleségem nem öltözhet a mai divatos kartonba, földig érő, bő ruhába, mert ott még hároméves fazonoknál tartanak. Nekem szükséges az öltöny, a konfekciós áruházak szolidabb, de nem a legolcsóbb készletéből. Isten őrizz, saruban vagy farmerban megjelennem! Egy autó nagyra növelné tekintélyemet. Ötvenéves gyárigazgató barátom, azt hiszem, nem meri bevallani pozícióját, mert hogy van az, hova teszi azt a sok pénzt, ha még autója sincs. Minket most már csak külsődlegességeinkből ítélhetnek. Nem lakunk velük.

Akik együtt élnek, más értékek szerint méretnek meg: a teljes egymáshoz illeszkedés múltnak jelennel összekevert normái alapján.

Első a szorgalmas munkából fakadó tisztes élet, az általános komfort bizonyítékaival: hűtőszekrénnyel, televízióval, autóval, akár nagy vagy kis motorral, bútorral, renovált vagy teljesen új házzal.

S mert a falu már alig ellenőrizheti lakói szorgalmát óráról órára, mint régen – lakói eljáró munkások is, mezőgazdasági rétege sem éppen a falu határában dolgozik, hanem akár a nagy szövetkezet földjeinek egyik távoli részén –, háztáji földje ápoltsága, tejcsarnoki bevétele, hízó disznai, kocái, bolti költségei, státuszát szimbolizáló eszközei szerint sorozódik. Akármennyire kitűnhet a közös munkában valaki, a norma mégis ez az egész családdal való bizonyítás – ez a házi lét, ez a portatisztelet.

A kétkeziek nem tehetnek szert nagyobb jólétre, mint amennyi a tisztes munkával kitelik tőlük. Tehát ez az értékrend a legvalóságosabb, a legtermészetesebb.

A műveltség, az ész csak annyira számít, amennyire együtt jár a szorgalmasan, tisztességesen végzett munka eredményeivel. Nem lehetek a közművelődés dogmatikusa. Tudnom kell, hogy a pontos fogások, az időjárás-ismeret, az állat-, növény- és talajismeret, a technikai érzék, s tovább egészen a közösség lélektanáig, ezeknek az embereknek a kisujjában van boldogulásuk és boldogságuk szükséglete szerint.

Ha így gondolkodom, efféle apróságokat is megértek:

– mért szereti az öregasszony azt a részeges orvost, aki megcsipkedi?

– mért mondják az agronómust ma is ugrómókusnak, mikor már nem nevezik a kombájnt kompánynak?

– mért nem tudja a tanító nevét az, akinek nincsen iskolás gyereke?

– mért jobb az az élelmes pap, aki a százötven éves plébániát lebontja, s helyére sátortetőset épít, annál, aki nem volt ugyan élelmes, de papi fogadalmához egy maszat sem férhetett?

– mért doktor úr az állatorvos, ha száj- és körömfájás van, aztán meg csak „az állatorvos”?

Újabbakat is megtudok majd a búcsúban.

Kispadok meséi

Hideg az utca. A fagyba kényszerült emberek hamar eltűnnek az ajtók mögött tejeskanna-csörömpöléssel. Most nem kell félszegen köszöngetnem végig a soron, a fürkésző szemek előtt, kiszolgáltatva a véleményeknek, mint a nyáron, amikor félretaposott cipősarkam is beszédre ingerelhette a szájakat, hát még zsebre tett kezem, könnyed ruhám. De ahogy megyek az utcán, mintha még most is a nyári suttogást hallanám.

Volt olyan idő, amikor azt hittem, a pletyka megszűnik. Sajnáltam, mintha folklór lett volna. Az ötvenes évek végén alig ültek ki az emberek, padot sem csináltak. Néhány éve a kispadokat újra fölállították. Leverték a két lábat, és rászegezték a deszkát szokásos helyeken, nem minden ház elé, hanem oda, ahol már régen meghatározta a szokás, a vendégszeretet.

Szélső házunk elé fölösleges lett volna. Nekünk hordozható támlás padunk volt, most meg egy zöldre festett konyhait rakosgatunk ide-oda az udvaron árnyékra, napsütésre. Ritkán az utcára, mert a szélső házhoz senki sem jön, még a harmadik-negyedik porta elé sem, csak a Fő-szeg közepére. Az utca belseje felé a kispadok egyre sűrűsödnek egészen az Ó-szegig, onnan kifelé ritkulnak.

Utcánk észak–déli irányú, s mert ez az ülőalkalmatosság nyári, több a pad a nyugati soron, ahol a házak árnyéka elviselhetővé nyugtatja a hőséget délutánonként, pihenős vasárnap délutánokon.

Hidegben, mikor a deszkákat belepi a dér, a hó, az ólmos eső, úgy megyek az utcán, mintha a nyár temetőjében bolyonganék, s csak az vigasztal, hogy a múltkori emberek élnek villanyfényes ablakaik mögött.

A faluvégtől az első pad a Samuéké. Az öreg nagyon ritkán ül ki, tehenei vannak, disznai. Sok a dolga az állatokkal meg a szőlővel a hegyen. Tavaly nyáron sok időt töltött azon a padon a szomszédja, a Jóska begipszelt lába miatt, unokája kocsiját ringatva, elvegyülve az asszonyok között. A túlsó oldalról átjárnak a Jézusék meg a magányos öreg Kálmán bácsi, aki mindig befelé néz, és sohase szól rossz szót senkiről. Tivadar, a másik szomszéd építkezik, nyolcvan kilométerre jár a vasútra, szabad idejében maltert kever, villanyt szerel, sürgölődik a negyvenhat éves agglegény, s egész élete ez a ház. Neki a kispadra nincs idő.

*

Miről folyhatott itt a szó, olyan nyugat-dunántúli tájszólásban, melynek hangjai ismerősek és már idegenek?

– Disszidáltak! – hallom az augusztusi estéből. – Jól vannak nagyon. Nyugat-Németországban. Ez a házuk. – Mutatja a fényképet Gizus néni. – Most megkaptuk a bútoraikat. De mennyit mászkáltunk miattuk! Ugye, mink nem értünk ilyenhez. Nevünkre írattuk a gyereket, taníttattuk az ipariskolában, aztán ez lett a vége. A Marikáék hogy vannak, Jóska?

A szomszédék orvos lánya is disszidált. Ez a fogalom most vált érvényessé az utcában. 56-ban innen senki sem szökött Nyugatra. Érezhetik a szülők, mintha becsapták volna őket. De ezt maguknak sem merik bevallani. Külföldi leveleket hoz a Postás Mariska a fényképekkel, elolvastatnak huszadszor a kispadon hangosan, megbeszélik és nézegetik őket. Híreik a messzeség fényeitől ragyognak, vibrálnak belőlük a dicsekvés szükséges nyugtató mondatai.

Mintha egy távolabbi padról hallanám:

– Ez a Mari még haza sem jött, mióta férjhez ment. Megijesztette az anyját a halálhírével. Táviratot kaptak, hogy Szombathelynél elütötte a vonat. Biztosan ő küldte. Mert mért nem jött haza és mért disszidált? Azt mondták ezek, hogy téves.

Erre a falu belsejéből, Mari nagyszüleinek háza elől fölszikrázik egy pad. Mari apja elesett a Donnál, anyja újra férjhez ment, az öregeknek megbocsáthatatlanul. Fiukat még most is várnák, ha meg nem haltak volna. Mari mostohalány lett. Ma már Mary.

*

Négy ház után újra ülőhely a téesz üzemegység-vezetője előtt. Gyula sokszor ült itt. Kismotorjával hazaporoszkált, és nemsokára nézte az utcát. Magas, hát ültében nagyon megroskad, feje vállai közé csúszik, térdére könyökölve cigarettázik, úgy fújja a füstöt, mintha gondjától szabadulna meg. Ha most leülnék képzelt helye mellé, folytathatnánk egy régi beszélgetést, onnan, amikor még együtt dobáltuk a kévét tizenöt évvel ezelőtt, vagy onnan, mikor az állomás restijéből hazavitt, kibontva egy honleány karjaiból, végig a grázi műúton, szekérrel a nylon-buszok jobb oldalánál, vagy folytathatnánk a tavalyi nyárból.

– Tegezz le, te sem vagy már olyan fiatal! – hallom a közelebbi mondatot.

– Azt akarom kérdezni tőled, te mégiscsak pesti vagy, hogy mi ebben a kukoricaprogramban a politika?

– Én nem tudom, mi ez a kukoricaprogram.

– Nyugatnak vetőmagot termelünk, ezért olyan gépeket kapunk, hogy húsz évig is eltartanak. Mert amit ott tíz év múlva kidobnak, az nekünk húsz évig is jó.

A túlsó oldalról Lajos bácsi ül le mellénk. Leszázalékolt téesztag, a hőség enyhüléséről beszél.

– Nem is tudom, mi történt velem. A kórházban ébredtem föl. Kérdeztem, milyen nap van máma. Csütörtök, mondta a nővér, én meg azt hittem, hétfő.

– Pestre is elvittek engem meg egy kövér fiatalembert. Kérdeztek ezt meg azt, hogy tudom-e, hol vagyok. Hazafelé szóltam a fiatal orvosnak, minek kellett ez az utazás, doktor úr, azt mondta, vizsgájához minket kellett bemutatni. Hazaengedtek, de ha egy kis nap ér, már szédülök, vizes kendőt hordok magammal, azt rakom a fejemre, nem is tudom, mi lenne velem.

*

Harmadik pad, a tejcsarnokkal rézsút szemben. Az utca kiöblösödő feléhez itt visz a gyalogút. Akik onnan a csarnokba mennek, erre járnak, akik a szemközti boltból jönnek, itt pihennek meg egy kicsit. Anyám félt a szélső házban lakni, e mögött a pad mögött bérelt lakást. Ide szoktam kiülni én is, ha a szélső házból jövök, vagy ha a konyhát megunom. Itt értettem meg a kiülés szokásait. Ha üres a pad, leülhetek, és mellém telepedhet, aki akar. Az asszonyok sohasem voltak még hajlandók, erkölcsből és tartózkodásból. A gulyás mellé leülhetek, de testvére, a Róza néni mellé már nem. Ha a kispadon csak egy szabad hely lenne, mennem kellene tovább, mert amikor egy idegentől összehúzódzkodnak, a szó is megszakad bennük. A mesék, történetek és a pletykák folyamatát gátolom, s rossz érzésű csönd áll mindannyiunk közé. Ilyenkor bámészkodok a kapu előtt, és köszönök balra, szilvát szakítok a fáról, nagyot lélegzek, és visszafordulok.

Ám, most az emlékek összesűrűsödnek. Talán nemsokára megered a hó is. Az emlékek nem viselkedtetnek, kiválogatják magukból az alkalmakat.

– Szegény Kocsy! Most jöttek meg az Emmáék Salgótarjánból, a temetésről. Beugrott a tengerbe.

– Ott sok a cápa.

– Nem cápa, hanem szívgörcs.

– Az anyja szeme fénye volt.

– Mérnök.

– De a rokonai?

– Bizony, ez is itt hátul! Nem mondom ki a nevét, hátha meghallják.

– Micsoda világ!

– A gatteros rajtérte a feleségét az őrmesterrel.

– Két szép gyerek után.

– Ezek mindig szalámit vesznek, a boltban az asszony csak úgy rakja a százasokat.

– A papnak meg nem adott.

– Én ezer forintot ajánlottam a nyugdíjamból.

– Ki ez az ember?

– Ja, a tanítónő ura.

– Jóképű.

– Minek jár az utca közepén?

– Mert nem akar köszönni. – Azt hiszik, olyan könnyű? – mondanám nekik elfordított fejjel, míg ellépek tőlük. Bár így is éppen csak hangtávolságban voltam, s csak ritkán váltottak sutyorgásra.

*

Padjaimat elhagyom. Nem szoktam továbbmenni. A negyediket távolról nézem. Aki odacövekelte, nyáron is ritkán ült ki rá, szégyellte magát a fia miatt. Pestről kitoloncolták, vagy hazarendelte iszákos fiát. A harmadik padon hallottam, ahogy a lánya mondta az asszonyoknak:

– Ha nem megy el innen, elvitetjük.

Egyik vasárnap láttam, ücsörgött ez a régi barátom, egyedüli szobor, aztán eltűnt onnan, s most a többi pad is olyan, mint hűlt helye.

Udvarunkban gubbasztottam azután, nagylányomnak magyaráztam a csillagokat, anyám hallgatott a kirakott hokedlin, s aki haragosa harminc éve, épp akkor ment át a hátsó lakás felé, és nem köszönt. Megkérdeztem, mért nem enyhül már meg ez a pesti asszony.

Akkor még nem tudtam, néhány nap múlva én is a kispadok meséi elejére keveredtem. Nem tudtam, meglátogat autón a barátom, s a ház előtti szerencsétlen kanyarban fölborulunk. Anyám a ház elől jajgatva nézte, hogyan dőlünk, hogyan bújik ki a karosszériából hanyatt a fia. Ott termett az egész falu, szinte a földből, előbb még senki se volt az utcán. Emelőt, dorongokat hoztak, egyengették a behorpadt tetőt, féltve kérdezték, nem történt-e valami baj, de aztán, mert mindenkit egészségesnek láttak, kiverte arcukat a megvetés és a kíváncsiság. Kik ezek? A második faluban este már szájról szájra járt a hír. Az autóban egy újságlapon vércsepp futott végig. Cikkemen. Címe: Rang. Olyan írás, ahol a falu rangosztó szokásaiban a magamét is kerestem.

Újra Zuglóban vagyok. Kispadok meséiből én is a kispadok meséje, mesélő kispad én is. Nem vitathatom el a szavaktól az életet. Lehet, emiatt tudunk beszélni.

A magány sárkányai és sármányai

Öregember ül az utcai padon egyedül, feje jobb vállára roskad, lábát átveti a másikon, köhint, és maga elé néz – a magány szokásos szimbóluma, az öregség magányáé, mely a fölöslegességből fakad, és a sír felé tart.

A magányt ugyanúgy képezzük, mint a sárkányt és a sármányt, természete is e két véglet között van, sárkányos és sármányos; félelmetes és boldog, jeges és nyári tündökletes.

*

Akkor ismertem meg először, mikor egyetlen tehenünket őriztem a réten? Vagy még előbb, mikor nyíló gyermeki tudatommal észrevettem magam a sötét szobában? Az egyik boldog volt, a másik rémes. A boldogságot a természet egyensúlya adta, úgy éreztem, hogy az idő és a tér keresztezési pontjában álltam, olyan kicsiként, akár a mákszem. Hallgattam a hersegő füvet, vadlóherét a tehén fogai között, ahogy az állat a zöld vonzásában halad előre, farkával legyeket hesseget, néha fejét is hátracsapja, és szarvával piszkálja bőrét. Olyan szemlélődésre ihlető hangulat ritkán szokott adódni, még a vércsék is emelték a nyárfák ünnepélyét, alulról fölszállván a legmagasabb pontra, onnan meg ki a mezőre, mintha a fa gombolyagját letekernék. A hűvösre feküdtem, lomb volt az ábrándozás gyermeki sátra, alatta voltam egyszerre minden. S most nevetek, mert még motorversenyzőnek is képzeltem magam, válogatott futballistaságomról nem is beszélve, színész, költő, rendalapító szerzetes, aki szivárványszínű reverendában vágtat a fekete lovon, Fráter György-kalapban, de úgy ám, hogy lova minden kanyarban fölágaskodik, aztán oldalra fordulva vágtat tovább, kecsesen szárnyal valami szent helyek felé. És nyúltenyésztő mért ne lehettem volna, ha már a tanítónknak olyan sokszor etettem a nyulait, és annyira szerettem a kis bumfordi bajuszosokat. Igen, gyönyörű prémekkel kereskedek majd, csincsillákkal, bécsi fehérekkel, angórák szőréből fonatok pulóvert, kesztyűt. Így gondolkodtam, miközben fejére pöcköltem egy szaladó egérnek. S hirtelen arra ébredtem, még milyen soká lesz dél. Ez a tehén meggátol minden jövendő tevékenységemben!

Most már tudom, segítette azt, ami lehetett belőlem.

Pásztorkodó magányomon parasztok baktattak, szekereztek át. Egy lány is végigbiciklizett, netán egy fiatalasszony kapált a szomszéd konyhakertben, fölcsúszó szoknyája felé pislogtam az első szerelmi érzelmek áhítatával.

Nagyon sokszor sajnálom azt a mezőt, ha régi helyemre odaállok, mert elmagányosította a nagyüzemi gazdálkodás. A fél határban sem látok embert, csak elszaporodott vadakat, kerregő fácánkakast, surrogó őzet. Hozzá kell szoktatnom magam a vadakhoz, s arra kell gondolnom, mit nem adtam volna régen egy fácánrepülésért, őzikeszökdelésért. Akkor még csak az erdő alján és a hegytetőn voltak ezek az állatok.

Mégis, a gabonatáblák gaztalan rendje, a kukoricások geometrikus sora az ember üzenetét küldi felém, hogy itt volt, és majd idejön, amikor ideje lesz.

Este hazatérnek a tehenek a legelőről, gömbölyűek, jóllakottak. Néhány kapuba betér három is. Ötezer forint a havi tejpénzük, hallom. A gulyás, a szomszéd, magas, napban, esőben feketült ember. Rögtön leül az utcai padra. Mindennap ez az első alkalom, mert az állatok mellett kell menni, lenni.

– Máma nem volt eső, hála isten.

– Nincs kunyhójuk?

– A marhák megérzik, ha nem vagyunk velük.

Gyermekkoromat látom, azt a magányt, s ha ábrándjait már nem is, a szemlélődés tökélyét igen. Ahogy a tehenekkel, a kutyájával, a madarakkal, tövisekkel, virágokkal elbíbelődik tavasztól őszig. Tudja, hol vannak a fészkek legelője körül, melyik az a madár, amelyik fölötte éppen elhúz, s ha egy szarvas arra vetődik, lesz miről beszélni. S egyszer csak úgy ül majd szótlanul, fáradtan magára fülelve, mint az apám volt halála előtt, amilyen lehetek én is, ami már a kívülállónak szomorúbb talán, mert az elaggott lélek közönyös lett a fájdalomtól.

Apám utolsó éveinek pislákolása, begombolatlan inge, lógó cipőfűzői, kifejezhetetlen szótlansága, hirtelen sírásra pityeredő szája eltöltött fiúi szomorúsággal. Visszatérő, örökös meséi az első világháborúról és hirtelen megszakadásuk a minden mindegy határán. Micsoda fájdalom lehetett az és micsoda magány, mikor már semmi sem érdekelte, se hír, se múlt, egyedül maradva a föld színén.

Sorsának oka nemcsak életkora volt, hanem a korból fakadó furcsa parasztnyugdíj, a semmittevésre ítéltetettség, amit ő el sem tudott képzelni. Akinek tenyészlovai voltak, leült az árokpartra a kecske mellé, mert akkor egy tehén tartása többe került, mint amit előteremtettek maguknak. Akkor kezdett leromlani, kalapja alá süllyedni, gyerekkoporsóhoz illő picire válni. Mégsem volt környezetéből kitetsző. A hatvanas évekre elöregedett az egész falu, minden látogatásom egy-egy Szűcs Jánossal, Nagy Lajossal, Marton Péterrel, Borbács Mariskával, Takács Sárival, Tomor Ferenccel lett kevesebb. Magányosak lettek az utcák, a maradék ifjúság bóbiskolt, elment a kocsmába, aludtak.

*

Meglátok egy-egy Pestről hazajött fiút, itthon dolgozik, albérletéből hazatért a családba.

Ó, azok a városi albérletek: magány-kaszárnyák, magány-cellák, poloska-magányok, a mindig másnak főlő ebédek a konyhákban, népbüfék mosogatórongyai, meccsek utáni sörözések, egymás magányába kapaszkodó párok, az egyedüllét trágyájából sarjadó hajlamok – de megnövesztették ifjúságunk szomorúságát! Mert nem olyan az, mint a legeltetés. Itt a vágyak szűkösek, a vágyak is cselédszobák, szélességük kitárt karral elérhető, hosszúságuk akár a koporsó. Ezek a lányok és fiúk alig lakhattak máshol. Ágyrajárók lettek olyan sírhelyeken, ahol még magukra sem gondolhattak igazán.

És nemcsak albérletekben magányosodhatnak el az emberek, a munkásszállókon is, a tömegben is olyan egyedül lehetnek, mintha senki sem volna körülöttük. Találkoztam ezekkel az ágyon kuporgókkal. Így beszéltek:

„Van itt egy Szabolcs megyei öreg bácsi, már egy éve vele lakom, de nem tudom, mit dolgozik. Alig ismerek valakit. Különösebben nem is érdekel. Annyira megszoktam, hogy szeretem is.”

„Jó társaság kellene, akkor eljárnék táncolni. Én nem szeretek egyedül mászkálni. Akkor még színházba is elmennék meg moziba, Pesten is udvarolnék. Itt a televíziót csak a nagy meccseken nézem.”

„A Fülest mindig megveszem, rászoktam a rejtvényfejtésre, jó unaloműző játék.”

„Színházban nem voltam, mert feleség nélkül nem megyek, vele meg nem lehet. Nem vagyok ismerős Pesten, csak annyit tudok mondani, hogy Pesten csak a pénz kell. A Váci utcában már voltam egyszer a Balesetbiztosítónál, ott a Duna mellett. A Gellérthegyen nem voltam, az Állatkertben egyszer, a gyerekekkel.”

„A szobában két éve együtt lakunk hárman. Lemegyünk néha a büfébe. Az egyik békéscsabai, a másiktól nem is kérdeztem.”

Így beszéltek, de nehezen szólaltak meg, talán azt hitték, aki nem szól, annak nem történhet baja. Asztali lámpáik nincsenek, tehát még az oldó olvasásig sem juthattak el. Míg alattuk társaik töredéke egymásra talál a kultúrteremben, ők a fal felé fordulnak szomorúan. A szerencsések családjukhoz mennek pénteken-szombaton, számíthatnak valami enyhülésre. De aki még a karácsonyt is kiürült szobájában tölti el! Mint az a negyvenen túli férfi, aki elsírta magát, mert még egy karácsonyt nem bír ki a szállón egyedül, elvált tőle a felesége, ő otthagyott gyereket, lakást, bútort, és most fizetéséből nagyon nehéz új otthont teremtenie. Magánya szégyenét legyőzve ment a magányosok klubjába, hátha rátalál valakire. Felesége élete sem lehet sokkal különb, még azt is elképzeltem, találkozhatnának a párkeresők társaságában is.

A munkásszálló tábláján a fegyelmi jegyzőkönyvek részegségről, lopásról, ágyban dohányzásról vallanak.

Változó korunk bőségesen ontotta az egyedüllétet. Ebben a kis gravitációjú űrben nemcsak az én nemzedékem, hanem az idősek is süllyedtek, emelkedtek kézfogástalan, bőséges tapasztalatot gyűjtve ahhoz a végső magányhoz, melyet az ősz haj, a gyengülő szellem majd egyszer elhoz.

S akik már vissza sose térünk, tudomásul kell vennünk szülőnk eseménytelen otthonát, a túl naggyá változott házat, ahol a bogarak és rágcsálók zaja hallatszik villanyoltás után.

*

Anyánkat beköltöztettük a faluba, béreltünk neki egy üres lakást. Féltettük egyedül, bár ő szótlanul viselte a támadó vegetációt, amely a kémény valószínűtlen füveitől és a tető moháitól lefelé s az udvar csalánjaitól, kúszónövényeitől fölfelé satuba fogta. A szélső házban olyanok voltak a szeles éjszakák, mint a háború, ahonnan bármelyik pillanatban előléphet a fegyveres ember. Most közel a templomhoz és a temetőhöz asszonybarátai között mulasztja életét. Rátalált valamire, ami korához, erkölcséhez, gondolkodásához illik. A régi ház magánya is nekünk tűnik föl inkább, hiszen ő mindennap odajár, kapál, sarabol, bevégzi az érő gyümölcsök sorsát. De gyerekeinek fáj a lakatlan galambház, a kutyaház, melyből a pulink egyszer csak elszállt, a bútortalan tiszta szobában a kukoricazúzó. A füsttelen kémények huzatja kiröpítette a ház lelkét. A látogatónak rossz végiggondolni túlélését ebből a magányból. Téglás halmazt találunk gyermekkori tárgyainkra borulva.

*

A magányba nem mindig nagy dolgok emelnek át. Sokszor az is elég, ha meglátok egy sárga levelet nyár közepén. Csak mozdítson ki valami megszokott magamból. Télre akkor gondolok inkább, ha forróság emészt, a nyárra, ha a nagykabátban fázom, s mindegyik évszak olyan elképzelhetetlen, mintha csak a mű lenne egyetlen visszavarázslója. Az alkotás magánya, akár kaszálás, akár írás.

Mikor először jártam a dél-balkáni hőben, nyelvtelen magányomban az elveszhetőség kísértései között, akkor éreztem igazán a hazámat. Nem tudtam magam megértetni, hol kell átszállni, mikor érkezem meg, csak suttogtam, és érthetetlenül hallgattam az érthetetlen válaszokat, melyek nem is az én szándékaimra feleltek. Akkor kicsírázott egy verssor, megtaláltam Magyarországot magamban, már nem féltem semmitől. Talán megsejtettem akkor az űrhajósokat. Fenséges, de őrjítő is lehetett visszanézniük zöld bolygónkra a Holdról. Csupán a technikában meg a szervezet biológiai tapasztalataiban bízva hogyan alakult a fekete űrhöz a lélek? Hogyan viselte piciségét a kozmosz irdatlan súlya alatt? A dicsőség szkafanderében bírhatták ki, ha mindent pontosan elvégeztek, és épen érkeztek haza. Az alkotó magány biztosította őket, s a fönti a lentit is megszépítheti elbillentve a sárkánytól a sármány felé.

Aprófalvak

Autóbuszra ülök. Diák-busznak mondják. A gyerekek más falukba járnak a központi iskolákba, legföljebb tíz kilométerre. A busz befordul, betolat minden olyan zugba is, ahol iskolás van. Isten háta mögötti falucskák, majorok esnek útvonalába, ám jövetele és távozása avítja a kifejezést: Isten háta mögötti. Ismerős tájakon ismeretlen helyek. A téli délután fénye minden repedést és árnyalatot előhív, szépíti a fűzfavesszők vörös hegyét, melyeket most vágnak lapos területekről; a nap rávetül a rozsdás, beszögelt ablakokra, kontúrosítja a sarat. Elhanyagolt templomok, fölöslegessé vált iskolák tere elől fordulunk ki a főútvonalra, aztán újra mellékútra térünk.

*

A központi iskolázást természetesnek tartom így is, mikor az utazó gyerekeket látom. Ők is természetesnek tartják, semmi az a negyedórás út; vidámak, hangosak, törtetők, táskák körül hancúrozók, ahogy szokás.

Ők gondolkodtatnak tovább, mért kell ezeknek a kis faluknak tönkremenni? Nem lenne-e jobb ápolásuk, fönntartásuk az értékek megbecsülése, a takarékosság s lakóik folyamatosságból fakadó lelki békéje miatt. Házak vesznek kárba, kertek vadonosodnak el, kikorhadnak a szerszámok fái vasaikból.

*

Két nagy jövőjű falut érintünk és hat jövőtlent. A két nagy közül az egyik fazekasairól híres. Már nem vásároznak. Valamikor fölpúpozott szekerekkel zörögtek az országúton, és jöttek üresen a vásárok felől. De a fazekasok faluztak is. Tavasszal csirkeitatókat, virágcserepeket árultak, aratás előtt csörgőkorsókat, mindenkor tejesköcsögöket. A vásárlók most helybe mennek, s olyan nagy a forgalom, hogy villanykemencét kezdenek építeni.

Fejlődő falukban még a régi mesterségek is újjáéledhetnek. A régi szükséges az újnak. Megél a fodrász, a suszter, a szabó. A kicsikben másféle munkájuk után vállalnak hajigazítást, sarkalást, foltozást. Megértem.

A másik nagy faluban ÁFÉSZ- meg téeszközpont, gépjavító állomás, mészárszék, pékség, betongyár, orvos, patika, tanácshivatal húzza magához a környék emberét. Ezt is megértem.

De abban már nem hiszek, hogy emiatt a kis községeknek el kellene néptelenedniük. Annyi idő alatt én is beérek a Bosnyák tértől a körútra, mint ők a központinak kinevezett helyre autóbuszaikkal. S ha hozzáveszem a kerékpárokat, a kis és nagy motorokat, az autókat, egyik család sincs jármű nélkül.

*

Ismereteim szerint a buszok ekképpen hordják a lakosságot:

hajnalban kettő oda és óra múlva vissza,

tíz óra körül egy oda-vissza,

délután három táján egy el és vissza,

este ugyanígy

meg a munkás- és diákjáratok, melyeket bárki használhat, s melyeket én nem ismerek.

Mindig van annyi idő az ellenbuszig, hogy ügyeket, vásárlást lehessen intézni, arról nem is beszélve, hogy a buszok a vasúti menetrendhez igazodnak.

Eszerint semmi kényelmetlenséget nem találok a „vidéki” vidéki életben, vagyis az „alfalusiban” a „főfalusihoz” képest.

Egy-két forint a jegy ára ekkora távolságon.

*

Nem hiszem, hogy a fiatal házaspárt ez a pénz késztetné építkezésre a központban. Van autójuk. A házuk jó, mégis inkább a lapos, sáros, de összkomfortos telepre vágynak. Itt ház és művelhető kert, ott maga a lakás, itt tág térben, ott egymás hegyén-hátán. Inkább valami divat vonzza őket, melyet naponta táplálnak a könnyebb közművesítés, a jobb művelődési alkalmak szólamaival.

Ellenvéleményem tapasztalati; két ház abból a faluból, ahonnan ez a fiatal házaspár elköltözik majd. Az egyik felújított, a másik új. A felújított teljesen berendezett, az újban már lakni lehet éppen.

Kék csempe a fürdőszobában, villanyboyler, vízcsapok a kellő helyeken, a vizet motorral szívatják a kútból. Nem sátortetős az épület, megtartották hosszú formáját, ahhoz igazították a helyiségeket: a fiatalok kis és nagy szobáját, az öregek szobáját, a tisztakonyhát s a nagyobbat a kamrából átalakítva, ahol nyugdíját kezdő ismerősöm falatozik éppen a disznósajtból, s mellette a sózott-húsos teknőből a koca füle kunkorodik elő. A gazda föláll, kötényébe törli kezét, és megmutatja a házat.

– Hát így is lehet – mondom.

Hátul a csirkeudvar, a tehénistálló, a kicsi pajta a mostani viszonyokhoz igazítva.

A szakértő kifogásolhatná az elrendezést, nem az én dolgom ez, de az igen, hogy megállapítsam a lakók büszke elégedettségét.

Végig az utcán látom, az újított épületek megint gyarapodtak, de a lakatlanok annál roggyantabbak. A legöregebb, a legszebb a legelhanyagoltabb.

A félig kész, kívül még vakolatlan házat is megmutatja gazdája. Inkább csak mindennek a helyét: itt lesz a fürdőszoba, konyha, kamra, utcai szobák. Ide várja az asszonyt. Régi ágy, régi asztal, százéves ingaóra, olajkályha, de majd teljes berendezés, mint ahogy a pincében állnak már a tele hordók, a kamrában a kerti meg a fúró-faragó eszközök. Kikísér a kertbe: frissen ültetett fák, szőlővesszők, fajtájukat jelölő táblácskákkal.

– Hát így is lehet majd – mondom.

*

A civilizáció áldásai beilleszkedhetnek a környezet áldásaiba, mint a házak a fák közé. Távolról a dunántúli kis faluk, kerek erdőcskék. Az akácsátrak mögött pázsitos gyümölcsösök, szőlők, ilyen-olyan állapotban. A romlók is megújulhatnának. Az utcákon szilvafák, szederfák, gyümölcsük alig poros az aszfaltút mentén. A nagy faluk zöldjéből a széleken kopasz sorok fehérlenek, kitéve a hőnek és a szélnek. Ha fa volt a helyükön, mellettük: kiirtották. Majd a csemeték fölterebélyesednek, de nem hiszem, hogy a bitangolásból lehet csak fölmagasodni.

*

Természetesen, legfájóbb a szülőház pusztulása. Utána az iskoláé. A negyvenes évek végén a legénység dühöngött, miniszterig levelezett a Népház miatt – elvették iskolának. Kiszorultak az istállókba télen, ott kártyáztak, beszélgettek. Tíz év múlva társadalmi munkával új művelődési házat építettek, de már a fiatalabbak. Az előző korosztályok ifjúsága az istállókban telelt tehát. Egyik oldalon az osztott tanítás, áldását én is élvezhettem, másikon az ammóniaszagos időtöltés – finoman kifejezve. S milyen furcsa a történelem változása, most meg két iskolaépület áll üresen a négy közül. Úgy tűnik, akár az eladhatatlan szülőházak, ezek az iskolák is fölöslegesek. Az egyikben még lakik valaki, a tanítócsalád, a másikban senki, és nem is történik semmi.

A tanterem pókhálós raktár. Az iskolák államosítása évében itt kötötték rám úttörő-nyakkendőmet, gyönyörű újdonságok vettek körül, Ságvári Endre vándorzászló, mintha 48-as lobogó lett volna, a faliújságon népies motívumokból festett „műveink”, előmenetelünk százalékai grafikonokkal kifejezve, nyelvtanulás, szavalatok már-már értelmesedő rajongással. A régi hely mostanra semmire való?

Szép művelődési otthon van, klubszobákkal, nagyteremmel, kisebb-nagyobb összejövetelekre alkalmasak, a színpad néha a Déryné Színházé.

Nem lehetne-e az üres iskola az utca lakóinak valami kisebb fészke, meghittebb közösségben? A családi otthon és a művelődési otthon átmenete, ahova elmennének az idősebbek, az öregek és az asszonyok is? Húsz-harminc család nyitott klubja? Sokféle helybeli lelemény adhatna értelmet az üres iskoláknak.

A művelődési otthon: intézmény. Az emberek az intézményekben tartózkodóbbak. Falusi szokás, hogy csak a fiatalok otthona. Csupán a filmvetítés alatt vegyülnek természetesen a nemzedékek. Bálokon az anyák ablak mögül nézik lányaikat.

*

Húsz éve kivágták az utca összes fáját, húsz év alatt adnak csak árnyékot a szilvafák; gyümölcsöznek, de micsoda csenevész árnyék az öreg akácokhoz, hársakhoz, gesztenyékhez, diófákhoz képest. Butaság volt – most már elismerik.

Nyári napban szenvedés gyalogolni, kerékpározni az országutakon. Kiirtották a fasorokat. Az autós is belesülhet az ülésbe. Leveles csemetéket látok sorban. Talán, ha gyerekeim erre vezetik öreg kezemet, elhűsölhetünk.

Kipusztították a lovakat. A falu szövetkezeti üzemegységében egy fogat van. Legyen csak nagy eső, sárba ragadnak a gépek, megakad a munka. Legalább annyi ló kellene, amennyire a kisipart támogatjuk. A háztáji földekről úgy talicskáznak. De talicskát is alig kapni. Egyetlen fuvaros, a nyugdíjas vasutas, gebéjével alig győzi. A fiatal munkás kiselejtezett traktort, vontatót vett. Sokat keres. Beleszakad a dologba.

Hirtelen baleset, hosszú gyógyulás.

*

Kellenének a szabadon összeálló közösségek, társaságok, melyeket bárki magáénak tekinthet, akár az utcát. Az elhagyott iskolákra, házakra így is fölkerülhetne az élet piros szalagos, zöld koronája. Hiszem, a kis faluk is emberibbek, virágosabbak lennének, nem elkívánkoztatók. S mert azt is hiszem: tíz-tizenöt év múlva visszasírjuk mai felelőtlenségünket. Hiszen az üdülőhelyek zsúfoltak, pihenésre már-már alkalmatlanok.

Szülőházam sem kellett senkinek.

Század eleji, L alakú ház, két padlós, nagy szoba, nagy konyha, kiskonyha, éléskamra, szobányi szerszámoskamra, szín; körülötte háromszáz négyszögöl akácás, ötszáz öl kert, nyolc-tíz diófa, számlálatlan szilvafa, négy cseresznyefa, ugyanannyi fiatal almafa, két ringló, egy télikörte. Eladhatatlan. Pusztulásra jutott.

Hacsak… kezdi a mondatot reményem, rábízva a folytatást az okosan szerkesztett jövőre.

Befejezte a Görény

Ha prózaíró lennék, így írnám meg anyám utolsó paraszti évét.

*

Az Öregasszony egy kis házban él gyerekei nélkül. Ősszel majd a városba költözik. Addigra be kell takarítani, ami eddigi életéből itt maradt még. Nemcsak a termést, a szenvedést is.

Tavasszal traktorért kunyerál, földjét kellene fölszántani a kukorica alá. A földet fölszántják, bevetik, gazirtóval megtisztítják.

Vesz tizenhat naposcsibét. Öt tyúkja tojik a tavalyiakból. Vörösek, ő sem ismeri fajtájukat. A csibéket meleg konyhájában neveli drótos ketrecben. Tiszta szobája jégverem májusig, míg az ablak melegében méhek játszadoznak, a földes szobában árad a tél a földből, dunyhákból, bútorokból. Kis hűtőszekrénye fölösleges annak a kiló húsnak, amit kisebbik lánya minden hétvégén meghoz, a húst lerakja a kamrába, de sokszor elfelejti becsukni az ajtót.

– Te rohadt macska! – mondogatja, aztán elszégyelli magát, mert egyetlen társa, aztán megint szidja a macskát. Beszélgetnek. Későn gyújt villanyt. Nem tudni, spórol-e, vagy hogy jobban elgondolkodhasson. Mindig a sötétben találják. Jár a földjére, a boltba, az orvoshoz, a templomba, a temetőbe. Lábai rosszak, már a jobbik is hozzáromlik a balhoz, ahhoz a szegény balhoz, amivel mindenbe beleütődik, azzal esik és attól jajgat. Megjön a tavasz, a nyár. Folynak a dolgok. A magányos öregek munkáját mindenki ismeri. Ismételnem fölösleges lenne, milyen reménytelenül lassú egyedül.

Ha már novellába kezdtem, meg kell fordítanom a beszély irányát, egy történet köré kell csavarnom, melynek címe a Görény.

1978 májusában megjelentek a görények. A szomszéd faluból jöttek észak felől. Senki sem tudja, hogyan vonult át a határon földszintes seregük, és hány köbméter bűzt nyomtak ki hátsó felükből, míg a szélső házig értek. Az üres szélső ház megdöbbenthette őket, baromfit nem találtak. De ez a fajta sose fordul vissza, hát mentek tovább az első baromfiólig. Görények, nyestek, menyétek, rókák és minden ragadozók rejtőzködők valójában. Csak prédájuk csonkja, tolla marad a véres porban. Ezért nem mondják őket többes számban.

– Itt vannak a görények! – sose lehet hallani.

A falu széléről megindult a hír, itt is, ott is mennyi szárnyast fojtott meg a Görény. Itt csak a felét, amott az egész baromfinépet. Valaki meglátta szobája plafonján átütő húgyuk nyomát – kénnel kifüstölte őket, de nem látott belőlük egyetlenegyet sem. Aztán három házzal beljebb minden csirkevért kiszívtak. Valaki szellemjárást hallott a padlásán, ha tudta volna, mi a boszorkányok éjszakája, biztosan arra gondolt volna. Kutyáit fölfogdmegezte a padlásra, az egyik visszafutott, a másik elkezdett kotorni. Átharapta a görénykölykök nyakát, azt mondják, tíz maradt ott. A szülők elmenekültek az Öregasszonyig, aki már kitette naposcsirkéit az ólba.

Július 20-án ezt írta kisebbik fiának:

„A Pista bácsi elég jól néz ki, szegényeknek elloptak 5000 forintot és nem is lesz meg. Engem is nagy kár ért, 15 drb vágócsirkét és két tyúkot megölt a görény egy éjjel, most már csak 3 tyúkom van, minden este behozom a kamrába, kiszívta a vérét és a fejét és a nyakát is lerágta, cseresznye sok volt, szedtek is le.”

Itt kellene az írónak a csavaron még egyet fordítania. Az író is szereti a sült csirkevért reggelire. Zsírban dinsztelt vöröshagyma- és zöldpaprika-szeletekre rákeverni, míg feketére nem sül, s reggelire egy kupica pálinka után friss kenyérrel megenni. S azok a déli harangszóba keveredett rántotthús-illatok! S az uborkasaláta kesernyéje! De az író visszaengedi a csavart addig a sírásig, jajveszékelésig, ami azon a reggelen történt. Minden halott hosszan tartó siratásába egy akkord az az óra.

– Magának megmaradtak? – kérdezte szomszédját az Öregasszony, mikor három vörös tyúkját hóna alá rakta, hogy együtt háljon velük. A szomszéd éppen az ólba hívogatta fehér csirkéit: Híba pitye, híba! A tyúkól beton volt.

Az Öregasszony egyik tyúkját levágta haldokló húgának, a másikat kisebbik fiának, a harmadikat a Mária napi búcsúra látogató két lányának. Bár lehet, hogy valamelyiket halottai emlékére ette meg. Ette, míg el nem fogyott. Talán még ma is abból él.

Akkor tudta meg, hogy el kell menni innen, mert a görény bemehet a konyhába, és akkor már talán nem is látja meg a Görényt.

Nehéz kegyelmet kapott az ősztől. Ingre vetkőztető melegben tizenegy napig szedte a kukoricát. Harmatban kezdte, harmatban fejezte be. Elesett a torzson, mikor keménypapírral fenekezett rossz kosárban hordta halomba a csöveket. Nem vitt a mezőre vizet, nehogy szomjasabb legyen a mezőn, csak otthon ivott három bögrével.

Aztán eladta a kukoricát, tojósa nem maradt, elmehetett.

*

Befejezhetném. Lehetne pontos leírása a pakolásnak.

Azt mondja:

– Öreg tölgyet nem lehet átültetni.

Megkérdezem:

– Mi lesz a macskával? A macska a házhoz tartozik.

– Vannak még egerek – mondja.

– De a görény hova megy? – kérdem.

– A gerínek?

Kiskoromban veszekedtem egy jutasi vasutassal.

– Tudod-e, mi a gerín?

– Az nem gerín! Az Görény!

Amíg a zsák megtelik

„Egyszer azelőtt, még a régi világban, de a cigányok jártak városokrúl városokra, falukrúl falukra… Hát bementek egy nagy királyi városba. Hát huszonnégy emeletes kastélyba lakott ott a király. Vót egy gyönyörűszép lánya. De azt mondta a jánya ü csak ahho megyen férjhe, akit ü megkacag.”

Így kezdődik egy népmese. Lényege, hogy a nevetéssel el lehet nyerni a királylány kezét. Váltson a viselkedés derűt. Eddig még senkinek sem sikerült, csak a cigányfiúnak.

Most, mikor a munkakedvről szeretnék fogalmazni, bizony tétován és szomorúan kezdem a munkát. Módokat keresek. Nagy, sima füzetet rakok magam elé, és vigyázok a kalligráfiára: a g betűk szépen kunkorodjanak, ne úgy illeszkedjenek a vesszők, mintha esőcseppként elfújta volna őket a szél. Legyen a munkának stílusa.

Néha szeretnék a mesebeli Okos János lenni, aki a langyos hamuban fekszik, és várja a szerencsét. Tudja zsugori apja elásott pénzének helyét, a családi osztozkodáskor az ő zöldből rakott karámjába megy az egész gulya a Riska tehén kivételével. Négy kiló hús és egy liter pálinka után elcseréli testvéreivel a gulyát a Riskáért, mert a szerencse megint vele jár, a sovány tehenet éppen ahhoz a fához köti, amelynek odújában sok szekérre való arany van.

Ez a mese a szegény robotos emberek vágya, a mai lottó-főnyeremény. De mert efféle szerencsében alig bízhatunk, verejtékezünk tovább. S ábrándozunk: jó lenne szépeket emlékezni egy padon, tapasztalni idegen világokat, élvezni az életet a tükrös mulatóban.

Munkám közben föl-fölállok az asztalomtól, cigarettára gyújtok, kinézek az ablakon: a szomszédék autóba ülnek, indulnak a Duna-kanyari víkendre. Kutyát sétáltat egy férfi, piros labdát dobál, az állat utána fut, és a szájában visszahozza. Nekem meg írnom kell, éppen a munka öröméről. Én választottam a témát, tudom, örömtelenül szörnyű, de apró cselekkel, könnyedséggel és belefeledkezéssel élvezetes. Már nem irigylem a víkendre induló szomszédokat sem.

*

Gyerekkoromban sokszor ültem a suszter műhelyében. Gondoltam, én is suszter leszek, ha ilyen élvezetesen lehet szegelni a bőrt, majd én is szájamba veszem a szegeket, megnyálazom a fácskákat, lyukat bökök a cipőtalpba az árral, nagy peremű kalapácsommal álló tetejüket levágom, a vágás helyét befestem jószagú festékkel. Mindezt olyan kellemes ütemre és áhítattal, hogy majd engem is bámulnak a gyerekek.

Szíjjártó lakott mellettünk. Sokdioptriás szemüvege alól is alig látott, közel hajolt a lószerszámhoz, tűjével alig talált a lyukba, köhögött, szuszogott minden öltésre, s úgy éreztem, még a szuszogást is jókedvvel teszi.

Soroljam tovább a gyalulás közben nyelvét csettintgető asztalossal, a harci kiáltásokat, nyögéseket hallató fejszés teknővájóval, a cséplés porából fölnevető szalmaverőkkel?

Ifjúkoromban nem kényeztetett el a sors. A tanulási szünetekben végigdolgoztam a nyarakat, kapáltam, kaszáltam, arattam. Ha nem is voltam a mezei munkák példás művelője, nem vallottam szégyent, talán azért sem, mert megkerestem a munkák örömkeltő forrásait. Ma már otthoni segítéseim passziók ahhoz képest, de jók arra, hogy az emlékekkel figyelmeztessenek.

Például lekaszáltam az udvart a nyáron, majdnem a rét nagyságú területet, ahol fejemig ért a csalán, a bürök, hasamig az ökörfarkkóró, térdemig a fű. Ez a legkényelmetlenebb kaszálás, elsősorban az arcba csapó mérges csalánt utálatos vágni. Arcom, nyakam, csuklóm, bokám csupa égő hólyag. De már az is elszórakoztatott, hogy kieszeltem ellene valamit; lecsaptam először a tetejét, mert akkor mérges levelei lecsúsznak szárához. Gyönyörű az is, ahogy kifejlődik a növényzet alji világa meg a bogaras föld, az alsó levelek harmatos sárgája, a hullott gyümölcsök fölszabaduló illata, s ahogy az ember a fölriasztott lepke után néz a délutáni fényben. Megindulnak a kaszás gondolatai is a munkafogások és az erőfeszítés réseiből, majdnem olyan tétován, mint a lepke, ide-oda libbenve, súrolva a környezetet és tele a repülés távlataival.

Másnap kukoricát morzsolok. A százéves szerkezet, a Frankkávés nagy fadobozra szerelt vasszöges kerék forog jobb kezemtől, alul hullnak a kukoricaszemek, fölül a vörös tusa kiugrik. Egyhangú, de az egyhangúságnak is vannak előnyei. Elábrándozhatok, egyszer majd írásba álló gondolatok kerekednek. Elképzelem, hányan hajtották ezt a kereket így, s közben ügyeiket, életüket gondolták végig, válaszok oldódtak meg, míg tele lett morzsolt kukoricával a zsák.

A gondolkodás jó érzése mindenkinek jutalma lehet. Csak annak nem, aki a munkáját utálja, s minden pillanatát ez az utálat tölti ki. Nagyon megbünteti magát, már attól, hogy a szerszámaival nem törődik. A rossz szerszám rossz kedvét tovább fokozza. A kalapálatlan kasza, a lötyögő kapa, a csorba fejsze nemcsak a testi, de a szellemi tehetetlenekre is jellemző, akik mindenkor unnak mindent.

Most magamat is figyelmeztetem, nem csináltattam meg szokott tollamat, s ez a pici majdnem kipottyan ujjaim közül, betűim határozatlanabbak. Bosszant, de talán emiatt közelebb húz fogalmazásom céljához.

Mit gondolhat a traktoros, mikor már egyenesbe állította gépét, és megindulhat a hosszú dűlőn? Újabb tapasztalatokat gyűjt a talaj szerkezetéről, hajlatairól? Sejtem, ő a föld legjobb ismerője határában, tudományos fokon. Taníthatná, hogy a Pénzes tagban kavicsos, s hol vannak ebben a kavicsosban jobb talaj vonulatai; a Szentkúti dűlőben háromféle a föld, az árok melletti nedveset száz méter széles égevény váltja föl, azt meg a tájra legjobban jellemző erdei kötött. Ha égre néz a traktoros, elmerenghet a madarak természetén; miért ijednek meg a varjak a sárgarigótól, hogyan hajszolja őket a vércse, játszva velük. Hiszem, a kétkezi emberek természetes bölcsessége a jó lélekkel viselt munkából fakad. Minden mesterség bölccsé tehet a munka és tárgya ismeretében, a bölcsesség pedig baráti viszonyba bocsát az anyaggal, s az anyag barátságában már-már védelmet talál az ember; ahogy a kaszás fölfrissülhet lucerna-rendjére dőlve, vagy mint az arató régen a kepébe bújt vihar elől, ahogy a szőlőműves megiszik egy pohár bort a déli hőségben.

A napokban aszfaltozókat láttam ebédszünetben feküdni a gőzölgő meleg úton. Furcsa volt. Ahol azelőtt autók rohangásztak rémítve a tétova járókelőt, emberek hevertek szanaszét vagy húszan. Átúszott bennem egy kép a csataterek halottairól is, de hamar szétoszlott, mert úgy járta át őket a meleg, hogy meg se mozdultak, aludtak, vagy ábrándoztak, vagy nem gondoltak semmire. Fölöttük meg fújt a hideg novemberi szél. Az aszfaltforraló kazán füstjéből, gőzéből kiválva attól kaptak jutalmat, ami feketítette óráikat.

*

Eddig mintha csak a kétkeziekről beszéltem volna. Azt hiszem, írásom gondolata érvényes tovább is.

Ne nevessük ki az élvezettel pecsételő hivatalnokot, amint a pecsétnyomóra lehel, inkább azt kellene kinevettetni, aki szárazon pecsétel, azt kellene gogoli, kafkai tragikomikus alaknak megmutatni.

Hatévi könyvtárosságom alatt nekem is ki kellett találnom a pecsételés élvezetét, hogy megtarthassam lelki egyensúlyomat: a könyvek fehér margóján egyenesen álljon a lila kör, ne legyen maszatos, közepén a leltári számok szépen sorakozzanak, egyéniségemre jellemzően. A leltározás volt a munkám, unalmasságába bele kellett csempésznem egy kis varázst. Még a várostervezővel is egyenrangúnak érezhettem magam, abban a pillanatban nem voltam boldogtalanabb, mint most, mikor már erről írhatok. Csak így tarthattam magam.

Kenyérszegésben is lehet öröm, a pékáruk illatában, a húsok violás-piros színében, még jobban a vásárlók és az ügyfelek változatos viselkedésében.

Környékünkön három üzletben vásárolhatunk. Az egyikben mindig neuraszténiás remegés jön rám. Sokszor már arra gondoltam, orvoshoz kellene mennem és elmondani. Ha nem kedves nő ül a kasszánál, rosszul érzem magam. Idegbajom onnan kezdődik, hogy benézek az ajtón, s ha sokan vannak, otthagyom, de ha a kedves pénztárosnő ül a kasszánál, még az összetorlódó tömegtől sem félek. Ha az őszhajú szolgál ki, már öt vásárló is idegesít. Nem lehetek ilyen hülye, magyarázom magamnak, és fogom a kosarat, rakok bele, amit kell, megállok a kenyeres- és mellévalós pult előtt. A nő a pulttól eltűnik, hátramegy, s ha visszajön, lebiggyesztett szájjal metél, mérlegel és csomagol. Mindennapi eset, mégis félek tőle. Halkan kérek hát, nem érti meg, rám mordul, és úgy mér, ahogy akar. Gerincemen megindul fölfelé a remegés. Megkaptam mindent, átállok a pénztár felé. Megnyugszom valamennyire, de ahogy közeledem, szorongásom újra visszatér. Itt kellene hagyni a kosarat, és kimenni a jó levegőre. Éppen a cél előtt? Mégse! Mások is bírják, gyerünk tovább! Fizetek. Remegve nyújtom át a pénzt, a visszajárót még remegősebben összeszedem, de az utolsó tízfillérest tenyerembe söpröm. Nyilallással a hátamban megszabadultam. De mért csak ott, doktor úr? A hentesnél mért vagyok olyan nyugodt?

Sajnálom a letűnt kalauzokat. Volt egy öreg a 19-es buszon. Négy nyelven beszélt, jelezték a kabátjára tűzött táblácskák. Minden megállóhoz elmondott egy rigmust. Sokan alpárinak tartották, sokan szerették. Én meg majdnem megköszöntem a bohóckodásait. Most is szükségem lenne rá.

*

Prédikálós vagyok, de hát ilyenné tettek tapasztalataim. Pénzhajsza? Állandó fáradtság? Főnököktől való félelem? Társadalmi különbségek? Álrangokra törekvés? A kérdésekben csíráznak a válaszok is.

Jó lenne talán, ha a munkában is megnyilvánulhatna a váltakozó hangulatok szabadsága. De ki meri elmondani: „Ma nem fűlik hozzá a fogam!” Magába zárja és lefojtottsággal állandósítja. Csak mondhatná egyszer, már föl is mosolyogna. Mert én is, az Okos János utáni irigykedésem ellenére, aki ugye, a meleg hamuban lustálkodott, és mégis nagyobb szerencséje volt, mint mogorván, kapzsi mód dolgozó testvéreinek, boldogan járatom már ezt a vacak, kicsi tollat, bár a középső ujjamra bütyköt nyomott.

Házam, hazám

Szülőházunk, két nővéremé, Izabelláé és Máriáé, bátyámé, Nagy László költőé meg az enyém, olyan szomorúan fogadott ezen a nyáron, mint 1969-ben apám halálakor. Újra hiányzik valaki ablakai tükréből, fái árnyékából. Tudnom kellene, amit nem értek, megint hiányzik valaki véglegesen. Hiányzik az öreg zöldpadi álmodozása, az idősebb fiú hazatérő derűje az útról vagy a kert felől, csak a Zöld Angyalnak támadó bicskája maradt meg rozsdásan a konyhakredenc fiókjában.

A ház, ahol születtünk, vérből a bába kezében fölmutatva mind a négyen, romlással teljes, anyánk nem lakja, s akik élünk, hazajáró lelkek vagyunk. Elkérem a piros szalagos kulcsot, benyitok az űrbe, kriptát nyitnak ki így, csontok, széthullott koporsódeszkák a fölösleges tárgyak. A kamrában, ahol a fölöslegesség leginkább jelképeződik, kézi hajtású daráló előtt a rongyokkal tömött csörlő, a vetőmag fekete ítélőbírója nyugdíjban, a kenyértartó rácsok pókhálósak. A fal mellett két használatlan kocsikerék, melyek már a téesz után fölöslegesek lettek, újdonságukban elavultak. Penészes, poros lószerszámok. Bognár dédapám hatalmas fúrója rozsdamart-bibircsókosan. A szőlőültető szálvas minek, utóbb mákot törtünk vele famozsárban. A fűrészek metszetlenek, a fejszék élesítetlenek, az ásó nyele kitörött a helyéből, csak az egyetlen kapa fényesedik ki még a kukorica- és a veteményes földön. Egyik szobában kukoricazúzó, a másikban rozzant dívány, csuhéval tömött ágy, az egyikben még egy régi tükör, melyben növekedésünket méregettük alulról fölfelé, kiürített sublótfiókok, tartalmuk már udvari hamu, a másikban elévült irkák, vak képkeret, cserépkályha kémény nélkül. A konyhában leszerelt villanyóra, üres, zöld kredenc, melegre vágyó tűzhely, kimozdult falak. Kint elöl falakat támasztó akácfapóznák, kővel becstelenített ablakok.

Hát így – mondom magamnak. Szomorú, belenyugtató zsoltárok jutnak eszembe. De a ház nem hagyja annyiban. Udvara gazain át kiküld a kertbe vigaszul. Ennyi gyümölcs nem termett mostanában. Az öreg ringló még állja terheit, negyven évet bírt ki minden bőtermésű nyárban sebesülve, most csak egy kisebb ágat törtek le gyümölcsei. De a fiatal egész koronájával leroskadt, jövőre menthetetlenül. A hosszú szilvafák olyan kék, sűrű koszorúban, hogy a szemek épp elférnek egymás mellett, törnek azok is. Előttünk zuhan le egy terhes ág, a kertbe vivő gyalogútra ráborul a másik. A háztetőre hajló diófa smaragd gömbjeit villogtatja, ugyanígy a többi a csalán, bürök és bodza fölött, ugyanígy az almafák. Télikörte pottyan a meretlen kútba, hullik a gazos vályúba. Neki kellene elmondanom, ha találkoznánk. Órákat ült a nyáralkonyi napfény udvarán. Mindig augusztus végén, szeptember elején szeretett hazajönni gyümölcsérésre, a fejtettbab, a tejeskukorica idejére.

Most már a madarak is háborítatlanok, paradicsomi köztársaságuk ez a sűrű, zöld, holdnyi eldorádó; alul lopakodik a tüskebujkáló madár, tengelicék pityegnek röptükben, ritkábbak itt az emberszerető balkáni gerlék, hátul szarka csörög, fácánkakas rikolt, s megjött a seregélyek tatárhordája is, övék lesznek a gyümölcsök.

Húszéves versemben újkori várromnak mondtam ezt a házat:

Először a pajta dőlt össze, döngölt falai állnak még ég felé élesedve, belül megnőttek az akácfák, átfonták gyökereiket a tengelyig süllyedt kocsi- és vetőgépkerekeken, már nem is a szán talpát kötözik, hanem az ülését. A múlt, a jelen halálos kínját hallom, de talán nem a jövőét. Meg kell változtatni, ahogy a táj is megváltozott. Ne maradjon romló emlék, legyen élő kaptár. Ének, zeneszó, nevetés kellene ide.

Ezt a házat célzatosan neveztem várromnak, vannak tapasztalataim. Szemben a Somló, ébredéseim, álmos udvarra tántorgásaim első látványa, északi csücskén a vár. Ötszáz éves falai erősebben állnak hetvenéves romos pajtánknál, istállónknál. Még láttam udvarán egy virágzó orgonabokrot, falai égése hajdani kormát, Kinizsi Pál ülepe legendáját igazolta a vár alatti szikla. A múlt romjában is magára gondoltatott, a rabszolgamunkás jobbágyokra, akik háromszáz méter fölé cipelték a követ és a meszet, gerendát, kutat ástak rettenetes fekete mélyre, s a várurak lovakat táncoltattak, agarakat futtattak, a török elől behúzódtak, és hősiesen, ravaszkodva mentették bőrüket. Nekik sem volt könnyebb akkor erdőbe, lápba bujdosó őseimnél. Környékünkön várak adják egymásnak a múlt üdvözletét. A Somló Sümegnek, Sümeg Rezinek és Tátikának, Tátika Csobáncnak, Csobánc Szigligetnek, Esegvárnak. Mikor a tapolcai gimnáziumba mentem vonaton vagy autóbuszon, a táguló haza útjain jutottam az iskolába, szememet meg a várromok vezették a táguló múltba.

A haza nemcsak földrajzi jelen, földrajzi múlt is. A távolságok vízszintesek és függőlegesek. Mindkettőt be kell járni, hogy hazát találjon az ember. Így juthatunk háztól a hazáig.

Most újra megteszem ezt az utat, mint mikor járni tanultam a szomszédba a barátság bimbózása idején, második szomszédunkhoz, a Jenőhöz. Lina néni házát folyondár sátrazza, tisztaszobája bedőlt, Jenőék világgá mentek, a temetőkbe meg a városokba. Ha gyerek vagyok, zsibong itt az élet, ha felnőtt lettem, a magány olyan, mint a dőlni készülő tűzfal, futni kell alóla biztonságos falak közé, csak néhány házzal feljebb, az újakhoz. A befelé törő romlást új vagy fölújított házakkal állítják meg, vaskerítésekkel gátolják.

Ha kisgyerek vagyok, kiszekerezek a határba apám oldalán, sebesült kisnyulat babusgatok a lucernásszekéren hazafelé, reggel meg tarisznyásan az iskolába, megtanulni ide írandó betűimet. Ha felnőtt lettem, leülök az öregek mellé a kispadokra, nekem nem is olyan öregek ezek a nyugdíjasok, kamaszkorom férfiai ma is. Nem lehet kinőni az ifjúságot. Örülök a nyugalomnak, félek is tőle. A jó nyugalom országos érzékenységet okoz, a rossz lápvilágot. Melyikben ülünk ezeken a kispadokon? Hazahömpölyög a gulya nyugalma, habzik a sajtárba a tej, pezseg a tejcsarnokban a szóbeszéd. De mi van a hirtelen kiürült utca mögött? Álom, tervezés, pör vagy mindenbe való belenyugvás? Lopásig nyúlkáló önzés? Ez is, az is. Hogyan illesszem össze anyám ellopott kerekét a talicskával, házunk kő lyuggatta ablakait ahhoz a szép álomhoz, melyet gólyakelepelés ver föl?

Ha gyerek vagyok, költő akarok lenni, és jó papunk megkérdezi jártában, min gondolkodok olyan hosszan, és Kiskamondi Német Jóska nemzeti, vándortanyai költő fölszalagozott botja árnyékot vet a zöld óceánra, engem meg nyakában hord át, mint az óriás János vitézt. Erre a partra, ha felnőtt vagyok.

Sohase éreztem még ilyen csöndet a mezőn. A fűzfák boltjából kirepül egy madár, megcsöndíti a katedrálist. Hangverseny kellene ide – támad bolond ötletem –, olyan emberi zene, amitől a madarak elsírnák magukat. Nagy termése lesz a kukoricának. Kint a mezőnek, belül a kerteknek. Nyugodt a magvető. Talán most ezer év óta igazán. Ne legyen olyan nyugodt!

Ha válaszolna ez a nép, egy mondatban is megfelelhetne: Épül a méltó hazám.

Hazám, házam. Egy fűzfa alatt az újjáépítés megfogantatása.

Albérleteim története

N. I. tizenhét évig volt albérlő kisebb-nagyobb megszakításokkal. 1957 tavaszán otthagyta az egyetemista kollégiumot egy öreg rekamiéért, de már a következő tanévre visszament a kollégiumba. Utolsó éves korában, májusban, újra albérletet keresett, nem akart az utcára kerülni, mikor végez. Ez az albérlete is rövid ideig tartott, hirtelen megnősült, és a feleségéhez költözött. Ötévi házasság után elvált, nyáron kibérelt egy víkendházat, ott lakott decemberig, s egy szerencsés fordulat megváltoztatta didergését, barátai révén központi fűtéses albérlethez jutott. Ott lakott három évig. Azt hitte, most már sohasem akar megnősülni, örökké ott lakhat majd. Egy hét ismeretség után megházasodott, s újra segítette a szerencse egy új lakással, a Hűvösvölgy végén öt évig egy kertes ház végébe épített kicsi házban laktak, később a gyerekkel is. Annyi boldogság és bánat, kedvesség és botrányról járó szóbeszéd vette körül albérleti idején, hogy elhatározta, megírja az egészet. De csak akkor, ha már önálló lakása lesz.

S egyszer eljött az ideje, kinézhetett a saját ablakából a foszló levelű nyárfára, mely mintha a magáé lenne, úgy dobálta be leveleit az erkélyre, s a rigók, verebek s mindenféle bogarak is, mintha tulajdonai lettek volna. Szabadnak érezte magát. Asztalához ült. Nem vett külön tollat, még utolsó albérlete idején is avval a tollal írt képeslapot, levelet meg ezt-azt. Irkáját is még a másik helyen kezdte meg jegyzetekkel, verstöredékekkel, margóra húzott krikszkrakszokkal, a megváltás érdekében. Tehát írni kezdte a következőket:

Hol vagy, Északi csillag?

Hol vagy, Északi csillag?

S elvitt a népköltészet

Vissza a varázsszőnyegen

Votják (udmurt) mondákkal, mesékkel töltöttem néhány napomat, a Vatka meg a Kalmez című kötettel. Hadd írjam le mindjárt, hogy a két nemzetségből származtatja magát a votják nép. Már ez a kurta mondat is olyan, mint a félrehúzott lomb az erdei tisztás előtt, mögüle belátható a tér. A kalmezek méhészkedtek, a mézet egybegyűjtötték, szánon szállították, melyet maguk húztak, bocskoraikat háncsból fonták. A vatka és a kalmez nemzetség területért harcolt egymással, s a halott kalmezek sírján áldozati ünnepeket tartanak még a monda előadása idején is.

Mondom, néhány napot töltöttem a könyvvel – nyári hőben, varázsszőnyegen vagy áldozati ökör hasába varrva repültem a sárkány szájában messze, messze a Káma partjára, erdőkbe, ahol méhek rajzanak a fák odvából, farkasok ordítoznak, medvék tombolnak, rossz szellemek, manók, lidércek ármánykodnak, s a jók pedig okosak, még akkor is, ha néha bolondnak nevezik őket – győznek.

„Kezdetben ennek a világnak helyén semmi sem volt. Víz vette körül a mindenséget, s ezen egy nagy hajó járt, Inmaré. Jártában-keltében Inmar egyszer elgondolkodott:

– Hogyan is teremtsek én ide világot?

Leküldte a víz fenekére Sájtánt, amit talál, szájában fogva hozza föl neki. Homokra lelt, fölhozta, de hagyott egy keveset a szájában. Földdé lett a kiköpött homok, de nőtt Sájtán szájában is. Egyikből lett a síkság, a másikból a hegyek, szakadékok és a völgyek.”

Nem tudom, a néprajz tudománya meg tudja-e határozni, vajon a teremtés-mondák voltak-e az elsők ősi költészetünk történetében? Kérdésem fölöslegességéből csupán arra irányítanám a figyelmet, mikor az ember megérezte a földet maga alatt, eltűnődött léte alapvető dolgán – hogyan teremtődött a világ. A régi képzetek örök értékké szivárványosodtak, bájosodtak, belsejükben gondolatuk és tapasztalatuk gyöngyeivel. Az egyszerű történet héja mögött micsoda finomságok! Sájtán süllyedtében találkozik a rákkal:

„– Mi nem jut eszedbe – csodálkozott a rák. – Én már van vagy tizenkét esztendeje, hogy járom ezt a vizet, de bizony, még nem láttam a fenekét.

– No, hagyjuk, én inkább megyek még alább – szólt Sájtán, és folytatta útját.”

Naiv lennék, ha föltételezem itt az akarat első példáját? A következőkben meg a makacsságét, gyanakvásét:

„– Vajon mért nem akarja Inmar, hogy egy szem homok se maradjon a számban?” Ebből a kis kötekedésből lesz a világ változatossága, az Isten csupa síkságot teremtett volna.

Kezdetben vala Inmar, a jó és Sájtán, akiből később gonosz lett, aztán a víz mélységes mély homok és egy rák meg egy hajó. Aztán óriások népesítették be a földet, a zerpalok, s egyszer csak az egyik megpillantott a fán egy pici embert, aki méhkast állított fel.

„– Harkály lesz ez – szólt a Zerpál, és táskájába helyezvén a kis embert, hazavitte.” Ő volt Szejteg, akit az óriás szabadon engedett később. Erdőben éldegélt, madárhurkot, nyúltőrt és nyest-tőrt állított fel, mígnem valahonnan megindult már egy lovasszekér Dzsumjával, az asszonyemberrel, aki Szejteg hurkába gabalyodott lovastól, szekerestől.

„– Leszel-e a feleségem?” – mondta Szejteg természetes egyszerűséggel. Hát így szaporodott el a mai ember a földön, legfőképpen a Lyuk folyó környékén. Három fejszesuhintás után, a férfi alvása közben ház nőtt ki a földből, ruha, lábbeli termett elő.

Ekképpen bolyongott a Paradicsom, az aranykor hite a világon, Déltől Északig, Kelettől Nyugatig, s azt hiszem, éppúgy fordítva is. S ahogy a teremtést megfelelték ezek a csöpp emberek, magyarázták halandóságukat is. A Bibliában a tiltott gyümölcs mítosza, itt a jelentéktelen verébé.

„Inmar, miután végbevitte a teremtés munkáját, így szólt az emberhez:

– Téged most a mezők közepére teszlek, s minden fenevad, szárnyas onthatja véred, ha hagyod. Semmiben hiányod nem lesz, soha meg nem halsz, s még csak gondoskodnod sem kell magadról. De ha csak egy is az állatok közül véredet ontja, vége szakad jólétednek, megismered a kínokat, munkátlan élelmed s ruhád sem lesz, egy idő után meg is halsz.”

A tiltott gyümölcs az ördögi akaraté, a veréb műve az emberi fennhéjázásé.

„– Nocsak – nevetett az ember –, az Inmarhoz hasonlók nem győztek le, majd épp egy ilyen tetű nagyságú veszi véremet? Téged én biz el sem kergetlek.”

Egyik monumentális, a másik apró, de a végeredmény ugyanaz – a halandóság.

A votják teremtés-mondák földisége úgy áll hozzám közelebb, amennyire nagyapám is mesélhette volna. Az úristen és a sátán emberarcúbb, az eredendő bűn mindennapi botlás. Ebben a mondában hadd gondoljak még egy nagy bravúrra.

„Ugyanebben a réges-régi időben az ég olyan alacsonyan volt még, mint valami házi ágypolc, a megteremtett emberek a kezükkel is elérték. Egyszer egy asszony fogta magát, s a pelenkát az égre dobta száradni.”

Csodálatos a vétek megválasztása! A gyerekszülő asszony gyakorlatiassága. Mert ha az ég olyan közel van, mint valami házi ágypolc, mért ne lehetne a pelenkát szárítgatni rajta. Az asszonynak a legtermészetesebbet. S ez az isten olyan bután uralkodik, hogy ezt nem érti? A férfi büntetését az ember elfogadja, hiszen gőgös volt, és nem ügyelt a teremtés törvényeire. De az asszony mért bűnös, ha az ellenkezőjét tette? Büntetése a munka, mert „a gabona akkor még olyan dúsan termett – magától –, hogy a szár helyén is kalász volt, szemmel tele”. A nagy bőség miatt az ember nem is becsülte meg a gabonát. Ezért aztán Inmar, mikor az eget fölemelte, a gabonát is elvette az embertől.

„– Ó, Inmarom, Inmarom, bár csak a hegyén hagyd meg a kalászt, különben éhen pusztulok – könyörgött az ember.”

Inmart efféle óhajok idézik végig a votják meséken, de Sájtán meg a mindenféle vízi-, erdei és földi szellemek annál inkább húzzák, vonják a képzeletet.

Állítsuk az ördög mögé őket. Itt van Vumurt víziszellem, akinek „bal oldala nedves kissé”, Nyuleszmurt, az erdei szellem „pedig magasabb a közönséges embernél”, nem múlhat el országos vásár nélkülük, s ahol a víziszellemek módosak, nem fulladnak vízbe az emberek, de ahol szegények, ott annál inkább. A logika elbűvöl, vajon a szegény Vumurtok emberhúst esznek?

S Vumurtnál félelmetesebb Vuperi víziördög. Erős, félelmetes, de buta. Meg akar vívni az emberrel: először futásban veszít, nem veszi észre, hogy nyúllal versenyez, másodszor a dorongot jó magasra dobja, de az ember kifog rajta, várja a felhőt, hogy majd arra dobná, harmadszor kivezettet hétarasznyi kancát, „vedd csak a hátadra és vigyed”, az ember rábeszéli, kezdje ő. Háromszor veszít. Következik Vukuzjo, a vízigazda, Páleszmurt, az erdők réme, hosszában félbevágott óriás, Alamgaszár, az erdőt taposó óriás, Obida boszorkány, aki az egyik embert megjutalmazza, de a fából faragott Vanykát meg akarja sütni, Vozso, az ugrabugra rossz szellem, valószínű majomtermetű és természetű, seregben jár, egymást taszigálva ordít, s Ubir vámpír, aki „rémesebb bármely vadállatnál, szeme, mint a parázs, fogai, mint az agyarak”, aztán Buszturgán, a kettős természetű, mellre ülő és hajat göndörítő háziszellem, Jagipacsa, a gonosz boszorkány, aki menyét fortélyosan akarja megöletni, Keremet, Kildiszin, Nyulesznyunya, Tölperi.

Mintha gyerekkorom félhomályában sorakoznának, köröznének és vijjognának. Mint ahogy a kisgyerek félálomban a falra néz, és hatalmas légyárnyakat lát keringőzni. Elsőre rettenetes világ, hátha még a medvéket és farkasokat is hozzászámítom. Az éjszakai félálom, félelem vegetációja meg az elhagyott magányé, mikor erdőben, embertelen mezőn járunk, vagy egyedül találjuk magunkat a víz erejével. Nem tartom misztikusnak, inkább természetesnek, ma sem szelídebb a képzeletünk, csupán más tárgyakat választ a félelemre. Ha rágondolom finnugor rokonságunkat, megnyugszom közös gyerekkorunk hajnalától, mikor már incseleghetünk a rosszal, és le is tudjuk győzni, kiálljuk a három próbát, s kiálltuk, mert élünk – mondják a votjákok is.

A próba az űzés szertartása. Akár a Sájtán, akár más szellemek a kelepcéből, úgy menekülnek, hogy még a házat is kilukasztják ijedtükben.

„Mikor megérkeztek az emberhez, az besietett a házba, és így szólt a feleségéhez:

– Meg fogom neked parancsolni, hogy főzz levest. Te kérdezz meg: miből? Én majd azt fogom válaszolni: a víziszellem szegyéből meg Alamgaszár fejéből.

Aztán behívta Alamgaszárt.

– Főzz levest! – parancsolta feleségének.

– Miből főzzek? – kérdezte az asszony.

– A víziszellem szegyéből és Alamgaszár fejéből – felelte.

Alamgaszár meghallva ezt, rémületében leemelte a háztetőt, és ott szökött ki. A kutyák is jól megkergették, majdhogynem a foguk között maradt az irhája.”

Mondtam, eljutottam a Káma partjára, most már azt is mondhatom: gyerekkorunkba, méhes-mézes, halászós-vizes, erdős-madaras-medvés, bárányos-farkasos, szövő-fonó-bocskorgyártó, lakodalmas, napos ünnepünkbe.

Méh-raj Berzsenyi kalapján

„Zúg immár Boreas a Kemenes fölött” – így kezdődik nekem költészete. Ha nyugatra néztem szülőfalumból, mindig a Kemenest, a Sághegyet, a Kis-Somlyót láttam, harminckét éves koromig mégsem voltam ott, más irányulás miatt, lakván másik megyében. S egyszerre a szerencse átautóztatott a Marcalon.

A szerencse vitt a búcsúzás útján is. Bazsiig, ahol nagy verse megfogant, ahonnan már elrejtette a Bakony szülőföldje képét.

Most itt gömbölyödik asztalomon egy tüskés szelídgesztenye, maga ültette niklai fája aljából, mint pici sündisznó, ahogy az őszi avarból emléknek elhozhattam. Kézbe veszem, hadd érezzem böködését, csipkedését, mintha a költő bajuszán, oldalszakállán, arca szőrtorzsáin izgatnám kezemet. Tudom, akinek karjai között szerelme elalélt, nem lehetett pelyhedző állú, ilyen keményborostás lehetett, akár ez a gesztenye. Általa gyönyörűen visszagondolhatok földimre. Húsz-huszonöt kilométer választott el bennünket. De kétszáz év is. 1776. május 7-én született. Ha hinnék az asztrológiában, a bika jegyű férfiakat Berzsenyi tulajdonságaival képzelném el: nagy erő, földszeretet, lekötözött indulatok, a láncból szakadásig kifeszülő izomzat.

Jártam lakhelyein: Egyházashetyén, Kemenessömjénben és Niklán. A látvány sokszor elkeserített, de én sem voltam különb a látott képnél, régen olvastam, életére csak nagyjából emlékeztem. Inkább olyan lett, mint a szülőföldi emlék – vágyakozás. Ahogy a Ságot elfödi a többi hegy és erdő.

Nem jutott eddig eszembe az sem, hogy egy év múlva kellene ünnepelnünk születése kétszázadik évfordulóját.

Ez a szégyenérzet íratja velem dolgozatomat, és restelkedésem szembesítése helyeivel.

*

Északról érkeztünk, először Sömjénben álltunk meg. A falu főutcája közepén volt a háza. Nem a mai, ez a nyeregtetős, amelyet 1919-ben új tulajdonosai építettek, aztán újabb gazdái többször átalakítottak. Előtte emléktábla a hétköznapok hervadt, száraz koszorújával. Udvarán vasárnap délelőtti életkép: motort szerel két férfi. Vigyáznunk kell, hogy a keskeny udvaron szét ne rúgjuk a csavarokat, a szerszámokat az olajos rongyokról. A konyhában főzéshez készülődik az asszony; a kisgyerek a szerelgetők mögött ácsorog. Hátul egy Berzsenyi-falmaradvány, a mai ház utolsó része, hozzátámasztva a szokásos falusi árnyékszék, a százados vakolatba karcolt illetlen ábrák, mögötte a mező. Berzsenyi lakhelye 1799 és 1804 között. Itt kezdett önálló gazdálkodásba gyermeklány feleségével, Dukai Takáts Zsuzsannával. Itt írta a sokszor citált Osztályrészem-et, ahol béke lett a része, ahol az elzárt hely ölébe fogadta a heves ifjút, s szeretet, szabadság lakta hajlékát.

S most minden felejtésünkre vall. Nem okolhatom a tulajdonosokat. Nem tehetnek ők erről semmit, úgy élnek, ahogy tudnak. Az asszony kedvesen kalauzol, kisfiával megmutattatja a Berzsenyi-szőlőt, présházat. A gyerek harmadikos, és tudja, ki lakott abban a házban, ki járta azt a szőlőt, ki tűnődhetett hosszan a présház ablakából, szemét a Sághegyen felejtve.

Az őszi, tiszta fényben még a gazdátlan táj is szép. Nem erős a nap, érzékenyek rá a színek, csöndben mozdul a lomb, a hulló levél átperceg a többieken. A hajlat romlásában is gyönyörű, ahogy a szederinda összetekeredik a venyigével, sárga meg piros levél a zöld között, érik a csökött szőlőfürt, a szilva, kopálódik a dió, és leejti magát. De ez a szőlő valaha „kies” volt. A présház előtt a kiöregedett szőlőföld képe: néhány gyümölcsfa és gaz, fű. Az épület tetőtlen. A becsukott pincelejárat fölött mostanában írt „Isten hozott!” A vörös téglás falak eredetiek lehetnek, tetejükön gaz, a rácsok rozsdásak.

*

Arrafelé dolgozó kék overallos ember jön hozzánk, friss diót tör, lehúzza sárga héját, mert ilyenkor a hártyát még lehántja minden igazi dióevő, száján a fehér pép lecsordul.

– A tetőt lebontották, de újra fölépíteni nem volt pénzük – mondja. Nem kérdezem, kik lehettek. De tudom, föl kellene húzni az erős falakra, s lehetne valami Berzsenyihez illő hely.

– Itt írta a Horac-ot – mormogom, bár semmi adatot nem tudok. Korai versei idejét csak föltételezik. Innen látszik a Ság, itt Boreas kitombolhatja magát, itt álmodozni lehetett az új bor fölött, gerjesztve a szenelőt. Milyen meghatóan egyesül a latin világ a múlt század eleji magyar nemesi valósággal ebben a versben! Ebben a présházban megbújhatott a költő Zsuzsanna asszony duzzogása elől, nem kellett lopva pusztítani a gyertyát. Hiszem, itt írta a Levéltöredék barátnémhoz és A közelítő tél című kedvenceimet.

E versek együtt lehettek, ha végső formájuk későbbi is. A sömjéni dombra képzelem a szüret „estvéli óráit”, meg hogy „a hegy boltozatin néma homály borong”. Niklán nincsenek hegyboltozatok. Itt a Ság mindennapos kép, látszik az ablakból örökös változása.

Eddig a Sághegyen sem voltam. Csak rá akartam rakni lábamat. Fedetlen, akár a présház. Tetejét lebányászták.

Hetye, a szülőhely délebbre van. Sömjéntől különbözik, mert áll a szülőház. Ha rövid autóutam fellengzőssé tenne, eszembe kell juttatnom azt a nehéz kocsizást, amit Berzsenyi 1799-ben Hetyéről Sömjénbe megtett botrányos szerelme, apja haragja, hirtelen házassága, új életkezdése miatt, amikor önálló gazda lehetett.

Szülőszobája szép, fölénk hajló fehér rózsa. Jobban szeretném üresnek látni az emlékszobát. Mindenütt fényképmásolat, sehol eredeti tárgy, vagyis csak egy kozákkard, leltári számmal. Mért került oda, nem tudhatom. Talán a napóleoni háborúkból vagy a szabadságharcból? Egyikben sem lehetett köze a kardhoz Berzsenyinek. Ott nem harcolt, itt már nem élt. Egy francia emléktárgy jobban illene képletesen.

„Hetyéről (Vasból) azt írja az én 70 esztendős atyám, hogy Colbert franc generális ment azon által negyven ezerrel. Sokszor négyszáz is szállott be hozzá, kik udvarán és szérüskertjében tizenöt helyen is tüzeltek, ökröket vagdaltak, ővele requisitiókat írattak, de mindemellett olyan fenyítéket tartottak, hogy azon katonákat, kik az ő kertjét és méhházát feltörték, a tisztek keményen megverették, és maguk mind a kertet, mind a méhházat bezáraták. És így már most láthatjuk azt, amit előbb nem láthattunk, vagy legalább én nem láthattam: az én Herkulesemet nem perkelte meg a Nessus vére.”

A falon Napóleon, ismeretterjesztő szándékból. Kölcsey képe is ugyanígy. Megértettem. Inkább a vendégkönyv boldogított. Láttam leszármazottai írását, akik itt jártak, és örültek, miként ápolják ősük emlékét a szülőfaluban.

Éppen így boldogít ez a szelídgesztenye is asztalomon. Legszívesebben szednék a fáról, s az emlékszobába raknám múzeumi tárgynak. Nem képzelek meghatóbbat, mint annak a fának a gyümölcsét a niklai kertből. S azt az asszonyt. Berzsenyi Farkas, a „csupa vasék Farcsi” unokáját, aki a fát megmutatta, s akár magára is mutathatott volna.

Niklán rend készül. A házon kijavított tető, belül festés, renoválás. A hosszú kertben később ültetett fák, bekerítve betonoszlopos dróttal.

– Valahol itt volt a méhes. Úgy elmerült a gondolkodásba, még a kalapjára rajzó méheket sem vette észre. Meg se csípték.

Istenem! Berzsenyi Dániel, dús hajzatoddal, oldalszakálladig érő bajuszoddal, milyen lehettél ott a méhek lecsüngő fürtjeiben, s mi lehetett az a nagy gond, hogy ennyire elfelejtkeztél magadról? Szerelem, gazdálkodás, betegség, irodalom? Vagy egyszerre mindegyik? Ki láthatta és mondhatta tovább ezt a csodálatos történetet, vagy ki találta ki, máig élesztve a költő furcsa képét?

„Nyavalámnak okai egy chinával elfojtott epehideg s egy veszedelmes feldülés, melyben vállforgóm és sódarom letörött, s fejem is nagy contusiót szenvedett, melyek miatt fél esztendeig nyomtam az ágyat. Ide járult még a goromba recensió is, mely engem oly állapotomban ingerlett a gondolkodásra, midőn arra legalkalmatlanabb valék.”

Vagy a legmélyebb depresszió idején szállt kalapjára a méhkirálynő rajzó népével? Úgy tudom, ha a királynővel szállnak a méhek, akkor nem csípnek.

*

A niklai kertből gondolkozva talán csak a méhek nem csípték meg őt. Az utókor sem volt kegyes hozzá. Családi kriptáját földúlták a háborúban. Nem hiszem, hogy a tizenöt-húsz csontvázat szét lehetett volna egymásból választani. Berzsenyi éppúgy lehet a fia vagy az unokája. Egy pesti általános iskola folyosói tablóján parlagi nemesnek látom tanítani, akiben nagy indulatok és nagy ellentétek dúltak. A képaláírás alapja az Osztályrészem című vers. Én is így tanultam 1954-ben: a képzetlen, elégedett nemes életformájába süppedt vidéki úr. De akkor ki írta a felvilágosultság legnagyobb verseit, A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul című közgazdasági tanulmányát? Egy parlagi úr hogy lehet a mai esztétikában és kritikában is érvényes?

Duzzogok, mikor a temető felé megyek a szövetkezet leszedett kukoricatábláján, a kombájnozás zúzalékain át.

Engedelmes fia Ber’senyi Dániel

Végigbarangoltam lakhelyeit, s akkor ötlött eszembe, miért kellett három faluban is laknia. Költészetét gyerekkoromtól ismertem, ha a Kemenes meg a Ság felé néztem, már hallottam dörgő hangját, mint ahogy a hegyen robbogatták a bazaltot. Életére nem ügyeltem, iskoláim alig figyelmeztettek rá. Most a hetyei kúria udvarán hátra, a gazdasági épületekhez lépegetve a csámpás úton, elfogott a kíváncsiság. Teheneket, ökröket, kisbikákat láttam, lovak nyihorásztak, disznók röfögtek a múltból. S az öreg, magányos Berzsenyi Lajos rúgta le csizmájáról a sarat a küszöbön, ezt a hetyei sarat, ezt a cipőmre mázolódó földet.

Gondoltam apámra is, akit elhagytunk, akivel olyan ritkán leveleztünk, találkozásunkban kezet fogtunk, de soha nem csókoltuk meg egymást, összekocolódtunk, öregségétől elszomorodtunk. A Berzsenyieknél sem lehetett más.

Mondják az irodalomtörténészek, Berzsenyit rangon aluli szerelem perzselte meg, a pap lányáé, akitől elválasztván egy gyereklány-feleséggel a sömjéni birtokra küldték gazdálkodni. Az öreg betartotta osztálya törvényét éppolyan sértődöttséggel, mint ahogy fia válaszolt Kölcsey kritikájára.

Levelezésük ezért érdekelt olyan nagyon. Kár, az apa sorait nem ismerhetem, de olvashatom fia tíz levelét: „Kedves Atyám uram! – engedelmes fia.”

Nem vártam irodalmi fejtegetéseket, de családi és gazdasági értesítéseket annál inkább. Ne legyek szerénytelen, ha rokonnak érzem a miénkkel ezt a 170–150 éves levélváltást. A családi levelek természete azóta sem változott, csak valóságuk más.

1795. július. Sopron. Iskolás. 19 éves. A híres kalandok ideje. Sejtem, nem hencegésből, hanem önérzetből vágta bele a vízbe ellenfeleit. Ekkor prédikálja ki a pap, mint banderista öltözetű ifjút. Apjának kiadásairól számol be. A hazai gabona árából fizetett a csizmadiának, a szabónak, a gombkötőnek, aztán kávéért, ingért – s többel tartozik nekik, mint amit a gabonából árult, nem tudta az egészet eladni. Számlával kezdődik a levél, magáról néhány szó: „most haza nem megyek; mert még sohasem maradtam adós, most sem akarok.” Kazinczyhoz írt leveleiből többet megtudhatunk: „már grammatista koromban tökéletesen szabad voltam, és soha sem a systhemák hagymáza meg nem szédített, sem semmi előítélet fékje jászolra nem kötött.” Ilyen fiúkkal sokat veszekedhetnek az apák. A levél elszámolás, nem személyes. Talán az apa előtt titkolózott, vagy nem is volt kíváncsi rá? Az elsőtől az utolsóig ez a szerkezet és hang.

Irodalmi levelezése terjengősnek mondható, Kazinczyhoz valóságos szellemi regény; bár a beszédben szűkszavú, az írásban még inkább – mondja magáról. Fia születéséről távirati tömörséggel értesít: „mindekkorig anyjával egészségesek és semmi bajuk nincsen.”

Tartalmai a gazdasággal kapcsolatosak. Szárazság és meleg, rossz a sarjúnak meg a kukoricának, de a szőlőnek jó, és ez a hasznosabb. 800 kereszt gabonája termett, „mely kilóját megadja” – elképzelem keresztenként harminc kilót, nyolcszázzal beszorozhatom. Disznóval eteti a gyümölcsöt, annyi termett, a legszebb körtéből és almából ecetet csináltat, már augusztusban tökéletesen megérett a szőlő. Öröm, ha apjának borral kedveskedhet, és megmutathatja, hogy kötelességét ismeri és tiszteli.

De mi történhet Hetyén Berzsenyi Lajossal? Mintha kisebb lenne a szeretet a kötelességnél. A niklai gazdasághoz az öregnek is érdeke fűződhetett, unokái iránt érdeklődhetett, a feleség, Dukai Takáts Zsuzsanna, a többes szám első személybe olvad. A levelek közös sértettségre vallanak a tisztelet és a tapintat kék borítékjában.

Egyik Kazinczyhoz szóló levélből megtudhatjuk, hogy 1809-ben a napóleoni hadak mit műveltek Hetyén. A júniusi csatározás híre Berzsenyit szeptemberben serkenti válaszra, a második levél után. „Sajnálkozva értem már két ízbeli leveleiből szenvedéseit, de csudálkozom egyszersmind azon, hogy azoknak elejét nem kerülte kedves Atyám Uram, holott énhozzám lejöhetett volna… nem könnyebb-e együtt szenvedni?” Miért nem válaszolt az első levélre? Az elmulasztott jövetel miatti sajnálkozása után gazdálkodása állapotára tér. Családjáról egy szót sem ejt. Abban az évben bőséggel lehetett volna mindene, de az embereinek „a nagy hajtogatás miatt” alig vehette hasznát, sokáig betegek voltak ökrei, csak szeptember közepén kezdett „keverni” (tarlóhántás utáni szántás), fele szénáját még be sem hordta.

Érkezett minden kopertában mentegetőzés Nikla felől. „Hogy az előbbi levélre nem válaszoltam kedves Atyám Uramnak, nem a restség, hanem az időnek és az alkalmatosságnak nem léte okozta”: „sokszor vágyódtam felmenni, de ezer akadályaim voltak”; „a múlt decemberben Dukáig felmentem, de minthogy ott tudtomra esett sógoraim impostorsága, bosszúságomban onnét tüstént visszafordultam. Hogy ezen alkalmatossággal Atyám Uramat meg nem látogattam, megengedhet, mert tudja, hogy azt ok nélkül nem cselekedtem” – írja márciusban.

A vén atya utoljára is a megszokott mentegetőzést olvashatta: „Ha néha levelet nem írok, mert én beszélni nem tudok, annyival inkább írni: néha az idő, néha más bajaim nem engedik, néha pedig nincs mit írjak, az én szeretetemnek és tiszteletemnek bizonyítására nincs szükség, hogy írjak, mert azok természetesek. Nikla, sept. 21. 1816.”

Milyen gazdának tarthatta fiát, és hogy vélekedhetett költőségéről? Véljünk-e a sorok száraz tényei mögött erre sejtetőt? Vagy inkább a szemérem visszafogott szavára gondoljunk? Csak egyszer találtam némi magyarázkodást, amikor gazdálkodói képességéről bizonyítani akart. Két szőlőt vett 1809 őszén, de az egyiket csak úgy kapta meg, ha 45 hold földet a szőlő tulajdonosának, Berzsenyi István úrnak, tíz évre ötezer forintért átad. Sokan megszólták, talán az apja sem helyeselhette, ha így folytatja: „Az én szőlőm már most egy közönséges falunak a jövedelmét adja nekem, földem pedig annyi van, hogy én sohasem tudom felét is megszántani.” Szerencsével 1000 akó bora is megteremhet. Több mint 50 ezer liter!

Sertéseket hizlal, ökrökkel műveli a földjét. Kis lovai parádéra, az erősebbek fuvarra vannak. Gabonával, borral, állatokkal kereskedik, nem sajnálja az utat, ha drágább piacot talál. Vas megyébe hajtatja hízóit Nikláról, talán éppen a jánosházira – gyerekkorom legjobb disznópiacára. Körültekintésére, tapasztalatára nagyon jellemzőek apró tanácsai feleségéhez: „A hízók eránt én úgy gondolkoztam, mihelyt elvégzik a hetyei cselédek a vetést, azokkal hajtatom fel azokat, mert a somogyi cselédek nem érnek úgy reá, s nem is lehet azokhoz úgy bízni, de ha neked úgy tetszik, hajtasd mindjárt, mert az igaz, hogy mindennap kárunkra esznek, s az áruk is minden nap alászáll, de a hízót egy-két malac kedvéért el ne rontsd, mert csak pénzre van szükségünk és a hetyei disznók alatt elég malacokat hagyhatsz, s azokbúl csináltathatsz szalonnát is házi szükségletre, valamennyi kell.”

A levél idején Sopronban gyógyíttatta magát.

Nagyszerű gazdálkodási erényeiről A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul című tanulmánya vall legszebben és legpontosabban. Cselédei és nemesi környezete mondhatta „különöskének”, talán inkább azért, mert úgy eltűnődött, mintha mindenről megfeledkezett volna, miként a Levéltöredék barátnémhoz című gyönyörű versében magáról megírta.

Apja érdeklődhetett versei iránt, bár lehet, kíváncsiságból. Többet olvashat a levelekben a költői előmenetelről, mint unokái és menye hogylétéről. Berzsenyi önigazolása lenne? Ír könyve késedelmi okairól, említi Kazinczy hozzá szóló episztoláját, s hogy képet cseréltek, és hogy Pesten a „legtudósabb emberek társasága” fogta körül. „A beiktató kir. comissarius, báró Prónay, aki az én írásaimat a pesti Censurában látta, vacsora felett engem a nagy palotába hívatott, és ott, sok mágnásoknak és fő embereknek jelenlétében, mint legelső magyar poétát megköszöntött és komplimentekkel elborított. Ily tiszteletet nem tudom ki kapott, minekelőtte munkája közre kelt volna.” Gróf Bethlen Ádámné a Melancholia című verset „szép anglus kertjének egy grottájába kőre vésette… ily temjéneket, ily megtiszteléseket még magyar író nem kapott!” Azonnal letörli büszkeségéről a dicsekvés gyanúját. „Ezeket csak úgy írtam, mint Atyámnak, s kérem kedves Atyám Uramat, valakinek ne beszélje. Mert aki az ilyenekkel dicsekszik, az az ilyenre nem érdemes… Most egynéhány sertvéseket hízlalok.”

Hírnevéről akkor ír, ha valami baj, bosszúság éri. Mikor sógoraira rácsapja az ajtót, eszébe jut a másik, sikerei vigasza, ugyanígy az elkeserítő termés láttán a babérderű. Inkább apját is így nyugtatta, magáról biztosította, mint ahogy mi is jó hírekkel mentjük szomorú leveleinket.

Öt pont Petőfiről

1. Nem vagyok egyedül, akinek gyerekkorában Petőfi Sándornál kezdődött a költő, a vers. Kötete ott vándorolt a mindennapi eszközökkel – késsel, kanállal, kalapáccsal, harapófogóval az asztalon, konyhaszekrényen, sublótfiókban, ahogy éppen leraktam, vagy fölemeltem. Dolog közben olvastam; még a rétre is kikerült, így vegyült a versek zenéje a tehenek fűharapásának harsogása közé, a madárénekbe, a méh-dünnyögésbe. Néhány könyvünk volt csak, de Petőfi volt a mindennapi. Kilenc-, tíz-, tizenegy éves voltam akkor, a százéves 48 idején. A közszellem, a forradalmi láz még a gyerekeket is elsodorta; a Respubliká-t szavaltatták velem, meg a többi forradalmi dalt ünnepségek idején:

Így tetszett legjobban. Aztán következtek a leíró versek, mert a környezetem olyan volt: vadludak, nádas, gólya, itatáshoz rohanó állatok, s alig kellett képzeletemet megbillenteni, hogy a Dunántúlról az Alföldre röpítsem magam, a kisebb csordáktól a nagy gulyák közé, romló házunktól a Kutyakaparóhoz, dombtól a síkra, Savanyó Jóskától a rónák betyárjaihoz.

Gyerekkori verseimben ez a két tapasztalat ösztökélt: forradalom és a paraszti munka tája. A forradalmiságot belepte az úttörő-unalom (majd egyszer számba veszik akkor megnyirbált szárnyú nemzedékem), maradt a második, azt hiszem, életre szólóan. Hogy Petőfi milyen sokféle, azt csak később fedeztem fel, s már idősebben, amikor már életidejét túléltem.

A mi Petőfi-szeretetünket az iskola tette tönkre egy ideig; 1952-től 1956-ig jártam gimnáziumba, 50-es, 51-es kiadású tankönyvekből tanultunk, s hogy milyen egyoldalúan, azt hiszem, nem kell magyaráznom. Persze, a lélekben az újabb és újabb költők honfoglalása is egyre kevesebb teret adott neki, Ady, József Attila, a maiak, a külföldi régiek és modernek, aztán a régi magyarok: Vörösmarty, Berzsenyi, Csokonai, Zrínyi, Balassi, Janus Pannonius felfedezésének tömjénfüstje is eltakarta a Legelső arcát, s mikor a tömjénfüst eloszlott – csodálatos! –, Petőfi még nagyobb lett, mint valaha.

2. Engesztelhetetlensége és elérhetetlen érzékenysége példája felől olvasom verseit. Csoda, mely mostanában egyre kevesebbszer ismétlődik meg. Verse sokkal több, mint a vers önmaga, itt nem szép képekről, rímekről, ritmusokról van szó, hanem olyan kivételes magatartásról, amely a szavak transzponálása nélkül is nagy költészet. Néha arra gondolok, ha egy sort se írt volna, akkor is a legnagyobb költőnknek kellene tartanunk. Mindig prózájával együtt olvasom. Ezek után legyünk hálásak verseiért. Mit szeretnénk? Vidámat? groteszk-keserűt? mélabút? átkot? megbocsátást? botrányt? gőgöt? serkentést? lázálmot? megértést? és még sok mindent, amit nem is jut eszünkbe kívánni? – vegyük elő összes költeményeit! S álmélkodjunk, hogyan fért meg ennyiféle érzelem ilyen aprócska testben!

3. Furcsa, de manapság Petőfi nem az ifjúságé. Meg kell érni hozzá. Az ifjúság szereti a direkt szavakat, s neki Petőfi 125 éves direktsége semmit sem mond, még Adyé sem, József Attiláé sem, lényegükre türelmetlen. Az ifjúság tiltakozik az ellen, hogy szájába rágják a világ dolgait, mégis vágyik a segítség után – így keresi ki-ki felkészülése szerint azokat a szavakat, amelyekhez saját szavaiban társat talál mai versben vagy slágerben, beat-szövegben. Az egyetemi ifjúság többet beszél Ginsbergről vagy Ladányi Mihályról, a munkásifjúság Zalatnay Saroltáról, mint Petőfiről. De Petőfi Sándor emiatt nem háborog a segesvári talajban, inkább egy új Petőfit kíván, meg jó tanárokat, akik a mindenkorit megtalálják benne, tanítják, élővé varázsolják a betűt, hogy kiderüljön, Petőfi betűk nélkül is él. Kiapadhatatlan kincsesbánya ő, jut belőle a mindenkori ifjúságnak. Csak a könyvmoly fiatalok ne háborgassák, ő csak a teljesre törekvők között érzi jól magát.

4. Még néha magunk között, mi fiatalabbak is Sándornak mondjuk, mint ahogy Attiláról beszélünk. Ez is jelezheti, ismertük, együtt éltünk vele. Nem lesz költő ebben a hazában, aki másképpen gondolkodna róla, ha az a költő költőnek mondható. Hadd vonjam le ebből azt a következtetést, hogy jelenléte ma is testi valóság. És bátorkodom a még hihetetlenebb föltételezésre, Petőfi már akkor is testi valóság volt a magyar költészetben, amikor még meg sem született. Költészetünk fókusza ő. Megkerülni nem lehet. A róla szóló írások bibliográfiájában nem kisebb nevek szerepelnek, mint Arany, Ady, Babits, Illyés, Juhász Ferenc.

5. Élete és költészete demokratikus volt. Nem kizárólagos. Különben hogy tudta volna szeretni Tompát, Jókait, Aranyt, Vörösmartyt. De a tízparancsolatnál szentebbek voltak az elvei: szabadság, függetlenség, testvériség, szerelem. Akivel meggyűlt a baja, mindig csak az elvek miatt. Azt hiszem, ha ma is élne, még a konkrét verset író költőt sem utasítaná el, ha talentumot, hitet és erkölcsöt talál. Ebben rejlik nagy szabadsága! Ő lehetne egyszerre Kassák és Illyés Gyula is. Akik egyetlen költői lehetőségnek tartották, őt tagadták meg. Nem ő a hibás diktátori lobogóra tűzött nevéért. Mindenben lehet különbözni tőle, csak az erkölcsben nem, ez a legnagyobb törvény, amit adott nekünk. Tartanunk kell a törvényt, eladhatatlanul.

Ady kíséretében

Ady Endre hatalmas templomából hadd vegyem elő az egyik aranykelyhet, megnézni benne magamat! Száz évvel születése után, negyvenedik évemben merek csak vele szembenézni, ragyogásával tükröztetni esendő tekintetemet. Megtalálni feléje magamat most, mintha könnyebb lenne, mert ott ülök az indulás partján, ahol 1948-ban találkoztam először vele. Szülőfalumban ülök egy fa virágtartón, hogy hokedliasztalom ne legyen túl alacsony az íráshoz.

Süti a nyár végi nap a sárga falakat, vadszőlő az árnyékom, körülöttem tyúkpityegés, lúddüdörészés, gerlezokogás, öregek bolt előtti beszédfoszlányai, fölöttem üres gólyafészek a villanydúcon.

Gondolataim úgy irányítanak hozzá, hogy megtalálom érmindszenti fogantatású verseit, s azt az első Ady-könyvet, melyet apám rendelt meg, isten tudja, miféle rászánás következtében, a Magyar Élet kiadótól; címe: Ütések alatt. A könyvet minden bizonnyal az egerek rágták össze, mert ma délelőtt nem találtam a papírhalmok között. Jó szagú, rossz papírja volt, borítóján kék szemaljú, lógó hajú kép. A Góg és Magóg fia vagyok én sorral kezdődött, s bemutatta, vagyis mintát vett a költőből, a magyarból, a szerelmesből, a forradalmasból, az istenesből, az Élet-Halállal küszködőből. Gyerekkorom kora a forradalmasat kívánta inkább, március centenáriuma volt, és én negyedikes elemista, elszavaltam a Tűz márciusá-t a templom és az iskola közötti ünnepélyen. Máskor imádkozásra bírt, már-már hitetlen nyelvemen suttogtam: „Hiszek hitetlenül istenben, mert hinni akarok.” Mit jelentett a tízéves gyereknek a Halálvirág a csók mákvirágillata? Megmagyarázhatatlan, érthetetlen bódulatot! Apácáknál nevelkedett nővéreim tiltották is előlem, de meglestem, ahogy húszéves szívükben rejtegették.

Elég jó szavaló voltam akkoriban. Az iskola szavalója. Rám kényszeredett még Szabolcska Mihály is a karácsonyi ünnepségen. „Egy nap meg egy este, minden esztendőben, szeretném, ha király lehetne belőlem!” S tanítóim által egyenrangúan Petőfi: „Egyik kezében eke szarva, másik kezében kard, így látni a szegény, jó népet.” Adyhoz nevetséges élményem is fűződik: náthás lévén, nővéreim rám parancsoltak, a szavalás előtt fújjam ki az orromat, s ez csak akkor jutott eszembe, mikor a nép elé álltam a templom és az iskola között, a fölmerülő nevetéstől, a szabadságharc százéves évfordulóján, hüppögve, aztán egyre dühösebben mondani kezdtem: „Csámpás konok netán ez a világ.” Petőfi verse szavalása közben is így jött rám a düh, mert padlásunkat, pajtánkat, földünket épp akkor ürítették ki a pisztolyos rendőr előterében. Nekem vörös nyakkendővel szavalnom kellett volna valamit, és sírósan elmondtam: „Így ont majd vért, majd verítéket, amíg csak élte tart.” Egyszer meg valami egyházmegyei látogató előtt akart tanítóm dicsekedni magával, velem, elmondtam az Ütések alatt című verset. Máig sem feledem az összeszorított szájú megrökönyödést.

De lettek más költők tanulmányaim során, újabb szerelmek, új s újabb ragaszkodások, tanulságok. Egyszer csak hűtlenségemből szívdobogva és ítéletre várva, visszaloholtam hozzá, távoli lábnyomán.

Hatása alatt kezdtem verset írni gyerekes dózsagyörgyködéssel. Hála isten, a stílusát akkor abbahagytam. A vers ábécéjét nem lehet tanulni Adytól. Meg kellett tanulnom fogalmazni a fát, madárrepülést, csordahullámzást, sorsomat, az emberek sorsát vízszintesen és impresszionisztikusan.

Mikor megértem az én igaz versemhez, Ady visszaszólt: most kezdődik a tánc, fiam!

Azóta kíséretében járok, dorgálódva és bátorítva. Tudom, a testem egyetemes indulata teremti látomássá a verset, a gondolatsereg egyetemes erőszaka győzhet csupán, a költészetre föltett élet, mely nem győzhet népem, emberiségem, kegyetlen igazságvágyam nélkül. Nekem szolgám a vers, én meg szolgája vagyok a világnak, de nem mindenféle ringyónak ám!

Ha két szóval szól a fáról, már ott zúg az erdő!

Ha a lila virág versében megjelenik, maga a virágos rét!

Arany János-i, petőfis, József Attilá-s leírós verseszményeim után így juthattam vissza hozzá. Bár, talán tiltakozna, mégis kimondom, például a Séta bölcsőhelyem körül című versében látom Toldi táját, Az eltévedt lovas-ban József Attila Külvárosi éj-ét, a Gőzősről az Alföld-ben a Puszta télen-t.

Külön tanulmány! S utána még Juhász Ferenctől, Simon Istvántól, Nagy Lászlótól, Kormos Istvántól visszafelé Csanádi Imrén át Sinkához, Szabó Lőrinchez és Illyés Gyulához, Jékelyhez; Babitsig, Kosztolányiig, Tóth Árpádig, Dsida Jenőig, s mihozzánk Csoóritól, Szécsi Margittól kapva az égő fáklyát Ady tüzében pörkölődött drága nemzedékemig, kiknek évei ott gyülekeznek Ady negyvenkét éve körül.

Mert szülőfalumban nem hallgathatom azt a hanglemezt, annak a színésznek a hangját, aki mintha már Ady hangja lenne nekem, fölrakom emlékezetemre Latinovits Zoltánt.

Ez a hang olyan, mintha plüssbe gombostűket raktak volna hegyükkel fölfelé. Nem erőszakolt, csupán: Föl a plüsstől, állni kell! Zavartan nézek alám ülőhelyemre, erre a virágtartó faedényre, nem állt-e ki belőle szög.

Alkonyodik. Hullámzik haza a marhacsorda. Kiállok a kapuba. Gulyáskoromra emlékszem, grammás-diákkorom emlékeztet rá. Mindenki várja az utcán tehenét. Bekíséri, az udvariasság szerint utánamegy. Kihal belőlünk a nappal.

Fölkelnek az elérhetetlen csillagok.

Levin, vagy a halál kaszál?

Thomas Mann föltételezése szerint Tolsztoj még testi halhatatlanságát is elképzelte. Ez a hit bármennyire őrületes, mosolyognivalóan megmosolyoghatatlan. Mindnyájunkban föltámad a sóhaj. Amikor Levin–Tolsztoj kaszálja a harmatos füvet, érzi izmait, inait örökkévaló anyagként, testi halhatatlanságként a fényes szálakkal csíkozott kasza mögött. Nem éreztem kevésbé én sem, mikor kaszáltam. Az Anna Karenina regényrészlete azért maradhatott olyan múlhatatlan nekem, hiszen éjszakai olvasmányomhoz néhány méterre függött a kasza kezemre és a fűre várva, s aki a munkában megtudja teste értelmét és a természet nagyságát, beleolvadhat valami örökkévalóságba. Amit kamaszkoromban átélhettem Levin által, kipróbálhattam Walt Whitman olvasása után a kora tavaszi nyers szagú szélben, csak rá kellett feszíteni magamat, s már vitt is a halhatatlanságba. De nagy ára van az istenkísértésnek, leejt belőle a valóság, teljes csalódottságunkban ránk vigyorgatja a vak koponyát, magunkat.

Én Tolsztoj minden győzelmét és vereségét így látom – Levin, vagy a halál kaszál? Ifjúkori dáridói után, ha fogadalmakat tesz, pontokba sorolja üdvös megtartóztatásait és jó cselekedeteit, mikor a kártyás, ivós, nőzős katonatisztből rengeteg gyerek apja, hatalmas regényeit sokszor átíró művész, az új játékokat gyerekként kóstolgató öreg: – én vén bolond már megint elestem a biciklivel! – megtanultam korcsolyázni. (Levin is milyen könnyedén lejt a jégpályán!) Amikor betölti a halhatatlanság mámora, s amikor utána kínok gyötrik. S az írás, ahogyan hámozza, boncolja ezt az érzelmet! Andrej Bolkonszkij csillagos égbe részegedő haláltusájától, Anna Karenina jöjjön rám vonatáig, Ivan Iljicsig, az elviselhető múlástól az élve rothadásig, a sokszálú okoktól az egyszerű okozatig. De mégis nekem legjobban felelt vele való gondolásomban az Egy őrült naplója befejezetlen elbeszélése. Kevésbé ismerős, Gogolra emlékeztető címében. Ehhez a töprengéshez mégis a legjobb példa. Tolsztoj leveleit és naplóját olvasva és összevetve az elbeszéléssel állt össze a halálfélelmek képe. A főhős birtokvásárlásra indult Penzába, és Arzamaszban szállt meg, érthetetlen szorongást ingereltek a sötét ablakok, a szállodaszolga fél arcán az anyajegy, a nagyon négyzet alakú szoba, a piros függöny az egyetlen ablakon, a karéliai nyírfaasztal, a hajlott hátú dívány. Belőlük jött elő a Halál. Ami a nagy regényekben nem kísértett elejétől végig jelenvalóan, itt hirtelen beállít, vallat és ítél egy éjszakán át, és figyelmeztet, gyerekséged óta veled vagyok, nem emlékszel, mikor nem tudtál elaludni? nem menekülsz, elkísérlek útjaidra, a szállodákba, a színházakba, a vadászatokra, beléd bújok, mint a féreg, és nem hagylak. Ez a halálba torkolló élet a vezeklés útja elejétől végig. Mindenért, sokszor semmiségekért, de a kicsiből naggyá halmozódó bűnökért a lelkifurdalásban.

„Az ügyeim rendbehozatalára kínálkozó három eszköz közül jóformán mindegyiket elmulasztottam. Kártyások közé jutni és nyerni. Előkelő társaságba kerülni és bizonyos feltételek mellett megházasodni. Előnyös hivatali állást találni. Csúnya vagyok, esetlen, tisztátalan, és a társaságban pallérozatlan, ingerlékeny és másoknak unalmas, önhitt, türelmetlen és szégyenlős, mint a gyerek. Nem vagyok bátor, az életem hanyag és olyan lusta, hogy a semmittevés szinte leküzdhetetlen szokásommá vált.” S a főhős előtt egy téli vadászaton eltévedtében megvilágosodott minden, azért nem vette meg a birtokot, mert a parasztok nyomorúságát szaporítaná. „És akkor teljesen megvilágosított engem az ő fényessége, és azzá lettem, ami vagyok. Mert ha mindez nincsen, akkor énbennem sincsen. Ott a templomkapuban széjjelosztottam, ami pénzem volt. Harminchat rubelt, és gyalog jöttem haza a nép közé vegyülve, és a parasztokkal beszélgetve.”

Így jutott el Tolsztoj is az asztapovói állomásig. Ivan Iljics szavaival mondhatta: „Vége a halálnak. Nincs többé.” Beszívta a levegőt, a sóhajtás közben elakadt, kinyújtózott, és meghalt.

Thomas Mann gyanúja Tolsztoj testi halhatatlanság-vágyáról okos esszéfordulat lett az asztapovói vasutas tisztaszobájában. Mégis emiatt az istenkísértő, istenkereső élet miatt csikarhatta ki magának a szentté háborodott öreg hosszú életét. S még mindig a Levin kaszál, s az író fölugorhat sógora nyakába elképedésünkre.

Hová repült a nikkelszamovár?

Hová repült a nikkelszamovár?

Sinka Istvánról és a Mesterek uccájáról

Hetvenedik születésnapjára lehet-e vigasza ez a könyv, a fájdalmak megszállásában szünet, enyhülés, hogy helyreáll jelentősége az időben, és nem öklöt rázva kell elbúcsúznia majd? Vagy kései már? Mert megromlott a test, megadást és közönyt teremtett a kín?

Mi, fiatalok, akik nem vettünk részt a körülötte támadó legendákban és sziszegésben, s ámulattal olvastuk a könyvtárak lakkosra könyökölt asztalainál verseit vagy a kollégiumi vaságyakon az egyetlen elérhető példányt, mindannyian a teremtő költőt láttuk benne elsősorban, aki újat alkotott a föld sarából és az ég tüneményeiből. Tudtuk, megőrzi őt az idő, mint minden teremtőerejű művészt.

De néhányan, akik láttuk injekcióstűkkel, vérnyomásmérőkkel, párnákkal övezett magányát, a mozdulatlanságra ítélt embert fájdalomtól torzult arccal, szembehulló hajjal, az idegek égésétől dadogva, összeesve ajtónyitáskor az ajtó előtt, a csodálatos asszonyi gondviselés és a szellemi frisseség mellé követelőzve kívántuk neki az elismerést, a tiszteletet és a békességet, amit ember és társadalom megadhat, ha már a test fájdalmait, és a múlt sérelmeit megváltoztatni képtelen.

Huszonkét év óta a Mesterek uccája című kötete az első teljesen új verseket tartalmazó könyv, három évvel válogatott kötete után nem meglepetésnek vártuk, inkább mert igényeljük a Sinka-verseket. A Mesterek uccája hosszú költemény itt-ott megjelenő részletei több év óta igényt támasztottak az egészre. A többi darab is arra vall, hogy a kiadás mostani előítéletével és korlátozottságával csak a versek hányadával pótolgatja az elmaradást, sok a kiadatlan vers a szép, ceruzával írott papírokon.

Lenne mód legendák támasztására ma is, de a verseknek szükségtelen, hogy részvétünkkel növeljük hatásosságukat, és nincs közük az irtózatos kínhoz sem közvetlenül, mert Sinka verseszménye sokkal szociálisabb és romantikusabb, mintsem saját bajait írja meg. Neki a szenvedés az a teher, melytől az anyagok nemessé tömörödnek.

A költő közel negyven éve publikál, negyven év irodalmi köztudatának s az irodalompolitikai óhajoknak különféle mérlegeivel megmérték már. De mi köze a jövendőhöz, az ifjúsághoz, hozzánk, mit kezdhetünk vele mi, ebben a költőket tékozló világban? Hajdani lázadása oka ellobbant, szegény seregét elnyelte az idő, a pásztorok botjai elkorhadtak, a mesterek uccáját lebontották, helyén szép világos házak állnak talán, a nyomorból emberhez méltóbb küzdelem lett. Nekünk nem szociográfiai oldala felől kell megközelítenünk. Ha majd vitathatatlanná érleli az idő Kassák, Füst Milán, Weöres költészetünknek új irányt szabó nagyságát, s művészetük nem lesz magányos és hatástalan, Sinka modernsége is velük ragyog. Kassák, Füst és Weöres eredeti funkciójába állította vissza a verset, a hagyományos cirádákat fejtette le, ezzel lett modern, Sinka viszont áldott természetességgel és szerencsével onnan indulhatott, ahova mások visszamentek, a líra ősi anyaga felől. Nem furulyaszó hallatszott a pusztáról, hanem prófétai hang, bibliai pátosz, mítosz és látomás. Kezdeteiben is kerek egész, akár költő-rokonai.

Ifjúsága a szegénység sorsa volt, lírai hőse a nép, a költő magáról keveset beszélt, nem többet, mint a névtelenekről, akiket megnevezett és hősökké emelt. Öregkorára személyes lírai hangja Aranyhoz hasonlóan erősödött föl. Érezhettük gyűjteményes kötete utolsó harmadában s új kötetében még erősebben. Akár az őszi nap, jóleső és bölcs-bánatú költészet ez, az emlékek és a mulandóság idejében. Vallomásos, nyelve fenséges, áradása elsodorja a hagyományos formákat, a hagyományos ritmust és rímelést, architektúrája nyugtalan, fogalmazása pontos, mint a törvényeké. A Mesterek uccája kötet első ciklusát két ilyen verssel övezi jellemzően, az Emlékek Sártallóról és az Útitársaim egyike: a pillangó címűekkel. Az elsőben emléket idéz önmaga hátteréül: halott lányarcok sápadt csillagfénye, s a múlt aranyhomálya előtt egy ember áll, „ki mostoha határon, a Panasz vize mellett lakott egykor”, és biztatja magát, és vall:

De ő mégsem viszi sérelmeit fegyverül, csak a mosolyt. „Mosolyát azoknak, kik a madaraknak is prédikáltak.” A költő kezében pillangó reszket, a létezés jelképe, a mulandóság hordozója, aki az „elveszett ábrándot égnek és földnek majd megbocsátja”.

Olvasóban és kritikusban a nagy társadalmi mondanivalójú költő határozott képe alakult ki, aki a balladák és a népi verselés lehetőségeit kihasználva a nyomorúság dalosa lehetett a múltban. E beléjük rögződött kép miatt óhajtották, követelték és türelmetlenkedtek, hogy a költőben a jelenlegi társadalmi változások a régihez hasonló hangsúlyt kapjanak, amikor ráleltek, dicsérték, amikor nem találták, múltba merülőnek, fejlődőképtelennek nevezték Sinkát. Sokan még ma is innen támadják és mentik őt. Úgy érzem, költői gyarapodása éppen abban van, amit kifogásolnak, mert osztálytudata általános emberivé szélesedett ki, úgy, mint ahogy a társadalom is az emberi ember fogalmát teljesen kitöltő személyiség születésétől vajúdik. Költészete skálája egy virág örömöt adó illatától a törvények szigorú szárazságáig tart. S szükségünk van az ibolya-szelídségű versre is, mert a táj elkövesedik körülöttünk, szükségünk van a látomásokra, mert sokszor szürkének érezzük magunkat, kell az okos szó, mert néha a legegyszerűbb igazságokat is elfelejtjük.

Példa a Mesterek uccája című hosszú költemény. Sinka életművében a legjelentősebbek közül való, nagy vers. Színhelye a szegénység mesebeli sikátora, „térdig érő sárhalom”, „sebesült és törtfegyverű katonák menekülnek itt valahová, kevés időre tábort verve”. Szegény mestercsaládok élik „a téli madarak hangtalan nyomorát”, az anyagi lét legapróbb különbségeit is plasztikusan felidézve, de ez a szociológiai vetület csak egyik a vers több rétege közül, a vers kicsap a múltból. Jellemrajzaival a realista irodalom legjobb eredményeire emlékeztet. A költőnek volt gondja és fantáziája hőseit a legapróbb részletekig megformálni, jóságból és gyarlóságból, rezzenésnyi viselkedésből: a fazekas bicegő felesége „csöppet ringatózva jár, mert pici hibáját ma is rejtené ártatlan hamissággal”, az asztalos anyja féltette éjszakai erdőket járó férjét, de szeméremből csak az étel elhűlését emlegetve fejezte ki az aggodalmat. Sinka jól ismeri a mesterségek jellemformáló hatalmát, a női lelket, a szerelem szép cseleit, az anyaság fürkésző figyelmét. Bölcsességek tárháza ez a vers, tapasztalatát a közmondások tömörségével, és a gondolatok sorával egyaránt tudtunkra adja: a kőmíves „kivel egynap komázik, másik nap már nem ismeri”, a csizmadiáné „bárkivel osztozna bármilyen kis hasznon, mert mindig azt nézi, lesz-e elég főznivalója”, az asztalos eképpen gondolkodik a rendről:

Az új világot pedig így fogalmazza meg a költő a mesterekkel:

Nemcsak a szereplők változatos sokadalmától széles a Mesterek uccája képe, kitágul a vers térben és időben is az iparosok merengő természete miatt. Az emlékek hegyes erdőket varázsolnak az alföldi tájra, a költő pásztor- és szolgaősök életét láttatja velünk, bárányokat vonultat a tejúton. S már azt hisszük, ez a sikátor az egész világ, a múlt, s mintha ezért választott volna iparosokat, mert bennük találta meg az egyetemesebb költői lehetőséget. Minden részletében érezhető, hogy ars poetikát is olvasunk, túl a mesterségek költészetén, a zenélő asztalos, a maga teremtette angyallal viaskodó rézmíves, a formateremtő fazekas, a látomásos és okos szűcs, a gyönyörűségeket álmodó takács a költő ars poetikáját jeleníti meg, figyelmeztetve minket az anyagszeretetre, a szépségre, a vágyakozás szabadságára, a fantázia merészségére, s arra, hogy a költészetnek szárnya van.

A szelídség mesterműve

Győri János a kötet bevezető tanulmányában a költő szavaival mondja el azt a sajnálkozást, hogy Párizsban, Ady ajtaja előtt Áprily félelmében visszafordult. Nem ez a pillanat döntötte el költői irányát. Már génjeiben hozta a parancsot, mely visszafordította a nagy istenkáromló zseni ajtajától. Ha belép, talán egész életére megzavarodik, megperzselte volna lepke-szelídségét a tűz. Akkor dőlt el, legyen, akinek rendeltetett. S most összegyűjtött verseit fogva, túl halálán, alkalmat ad a végső ítéletre, mikor már messze van, s itt lent versei, mint az örökösen tűnni készülő angyal szárnysuhogása.

Hozzászoktunk egy géniusz-típushoz, s aki úgy vall, mint a fenti négy sorban, a hiányérzetes, a szemérmesen neuraszténiás, a póztalan – hagyományosan a második vonalhoz sorozódik. Nálunk a szerény szelídség nem éppen költői erény, inkább a hátrálóra vall. De hova hátrált Áprily? A mindennapi emberi gondba, a gondokat enyhítő közegekbe: természetbe, történelembe, családba, gyermekkorba, megtartó emberi közösségekbe. Ezt növesztette költészetté. Nagysága a teljes dísztelenség.

Ha az évek seprője nem sodorta volna az árokpartra olyan sokszor, most már nem is kellene erről gondolkodnunk, csupán emlékére kellene összegyűlnünk, mint a klasszikusokhoz. Én is már régen megfogalmazhattam volna magamnak, s nem lenne űr a kezembe került kereskedelmista irodalomkönyv: „Zeng a picinyke szénfejű cinke, víg dithyrambusa: dactilusok” sorai és a mai összegyűjtött versek között.

Puritán volt és tanáros, a költészet mindennapi munkása, de tanárossága azt is jelentette, hogy a mindennapi élet munkása volt. „A csillém minden reggel messze száll / és minden este újra visszavárom.” „Egyetlen egy sor az üres lapon, / mely túlfut majd az elbukó napon.” Még halála előtt is, akár a levelezőlapokat, szinte naponta küldte sűrű, túlérett zamatú négysorosait. Nulla dies sine linea. Haragra, átokra, istenkáromlásra sohasem vetemedett. Neuraszténiás idegzete előtt sohasem nyitotta ki a zárat. Még a költő legnagyobb tragédiáját, a kiszáradó ihletet is csöndes belenyugvással vette tudomásul. „Maholnap Hamlet sem leszel, / csak dúlt és árva Lear.”

Csokonai óta nem volt ennyire természetbe vágyódó költőnk. De Csokonai új életet szeretett volna kezdeni ott, „mint egy Rousseau Ermenonvillében”. Áprily vágya örökös, akár a rab madáré. Petőfinek, Aranynak, Vajdának, Adynak néha szólalt meg ez a hívó hang, Áprilyt nem hagyta nyugodni sohasem. Ő lenne a legnagyobb nosztalgikusunk? Miféle varázsereje van a fenyveseknek, a pisztrángos patakoknak, a rontó-morgó medvéknek, a rigóknak, a szalonkáknak, a cinkéknek, a virágok sorolhatatlan fajtáinak, a pásztortüzek Ábel-füstjének, az erdei és földművesszerszámoknak, hogy a „halál itt / nem borzongató. / Több súlyt alig hord / mint az »este« szó”. Egyre jobban megértjük, mikor már kátrányos folyóinkban nem fürödhetünk, s a levegőnk korom. Bepiszkolt természetünkből menekülni kényszerülünk Áprily fenyveserdejébe. Költészetét így tartja fenn a civilizáció, még akkor is, ha rezervátumnak. Oda térünk érzékszerveink kitárulkozására és lélegezni. Sóvárabbak és neuraszténiásabbak a költőnél.

A fényképen a költő alakját megnyújtja a háta mögötti nyírfatörzs, szentgyörgypusztai kertjének fája, ide vetette hátát a visegrádi völgyben, visszalopott valamit a gyerekkori világból, éppen annyit, amennyire csöndes természetének szüksége volt. Kora őszre vall a kigombolt kiskabát alatt a bezárt mellény és a sötét inggallér. A szemek összeszűkültek, de nem hunyorognak, nagyon messze néznek előre és befelé. A száj kicsit csorba, mintha most fejezte volna be a szót, vagy éppen kezdeni akarná. A jobb kézen az ér kidomborodó V betűje útban a megállni készülő szív felől. A kerten talán harkály repül át, még nem az az angyal, aki a modellt, de a könyv borítótervezőjét is elvitte már. Mikor mindketten – Áprily és Kondor Béla – a szólítót meglátták, egyiküknek sem rémült el a képe. A tekintet akkor is ugyanilyen volt, nagyon messze és nagyon befelé néző. Erre a pillanatra készültek egész életükben.

A természet utáni vágyakozás a gyerekkor utáni vágyakozással együtt jár, akkor az ember is maga a természet volt. Ez a „Rapsonné-idő” – a legendák kora. Rapsonné tündérasszony utat csináltat az ördöggel várától Tordáig egy hegy aranyért és egy hegy ezüstért, ígéretét nem tartja be, s az ördög az utat elpusztítja. A költő újra álmodva a legendát a vár alatt, ő is elrepült a tündér apródjaként a legszebb táltoson. Így lett Rapsonné a gyerekkori mámor szimbóluma. Mámoros boldogsága a diákévek végéig tartott, később diáktársai már a háború halottjai. Az amúgy is szorongó természet végleges okot talál a háborúban. S megjelenik Persephoné, a halottak nagyasszonya a kertben piros mákszedésre, hogy a mákonytól a holtak földi létüket elfelejtsék: diáktársak, szülők, unoka, feleség halnak meg az évek múlásával – Rapsonné egyre távolodik, Persephoné egyre közelebb jár a házhoz. Mint az őszi rét kezdődő zúzmarája, a fatörzsek közt terjengő nyirok, a lombokba kúszó sárga és piros szín, úgy szivárog át versein a félelem. Nem megdöbbentően, hanem bánatosan, a természetbe foszlás melankóliájával. A versek rímekben csengő folyama szép szomorú zenét hallat, nem a siratóénekek szaggatott, elszabadult jajgatásait.

Visszafogott természete drámáiban szabadul föl. Akár Aranynak, Áprily szemérmessége is egyes szám első személyben érvényes. Az Idahegyi pásztorok trójai pusztulás-leírása, az Oedipus Korinthosban mulatsága, A bíboros-ban Báthori András fejedelem menekülése és halála a költő megszokott, csöndes hangjánál sokkal indulatosabb. De mindig kiegyensúlyozott, ellenpontozott: Káin csak Ábellel Káin. A Trója fölötti Idahegy pásztorvilága erdélyi pásztorvilág a gyerekkorból, medvékkel, bárányokkal, vizekkel. Oedipus vadászik, és pásztorok között jár. Az európai műveltségű Báthori András pisztrángfogásra hívja meg társait.

A költő ötvös elődjére hivatkozván ars poetikát ad. Az Áprily-vers ötvösmunka – szóból. Dallamai, rímei, szerkezetei ezüstserlegek karcsúságára, finom díszítéseire gondoltatnak, vagy miniatűrre. A magyaros verselés energiái túl erősek a szelíd léleknek, a nyugat-európai dallam, a rímcsengősor tiszta hangja jobban neki való, alkalmasabb a rezignációhoz. Az erdélyi balladák alig voltak hatással, csak A bíboros prózaritmusában döbbenünk a balladai lüktetésre. „Moduvát keresik, hazafelé mennek… fegyveres székelyek vizslatják az erdőt, járnak a nyomukban, meg-megűzik őket.”

A szavak muzsikája elandalít, mint a költőt is Aletta van der Maet neve a házsongárdi temetőben. De a zene takar is, szinte le kell választanunk, hogy mélyebbre lássunk. Bár, ahogy az életmű növekszik az időben, egyre kevesebb a dísz, persze nem annyira, hogy ennek a költészetnek a lényeges jellemzői megváltoztak volna. Az első versektől az utolsókig egységes, jellegzetes maradt, nincsenek kalandozásai, kitérői, mellékútjai. A mű egységes már, megváltoztathatatlanná, befejezetté tette az utolsó pont. Megnőtt a csend, a halál nagy csöndje, az életmű a mi életünk csendjében növekszik tovább, ahogy a szeszek is megérnek.

Bánatmalom

Becsukom az összegyűjtött versek hatszáz oldalas kötetét, s fölnézek, hogy környezetemet is észrevegyem. Ez a kert, mintha Zelk Zoltán verseiből elevenedett volna, még egy rigó is átszáll a diófáról a kerítés dúcára. Nem lepődnék meg, ha megjelenne a költő, még azon sem, ha a felhők közül ülne le mellém. S mert valóságosnak hitette velem varázsvilágát, ebben a valószínűtlen együttlétben el is beszélgethetek vele, akár verseiről is, hiszen mindig adott a fiatalabbak szavára, hiszen nagyon szereti az ifjúságot. A szeretet közegében bátorkodom beszélni róla magamnak, másnak, magának – „néhány köztudott dolgot”, ahogy ő Illyés Gyuláról írt versében megfogalmazta.

Mint mondtam, akár az égből is jöhetne hozzám, mert verseiben a földi és égi dolgok annyira egybemosódnak, mint Chagall festményein, ahol háztetőn játszik a hegedűs, szerelmesek hevernek a vizek fölött. Zelket tehát várhatnám a vízből is, már fiatalkori versében repülési képessége van a halaknak, költeményei a röptök hurkai: a kibukott zsoké lova száll-száll fölfelé, hogy aztán egy nemvárt pillanatban végigvágtasson társaival a Nagykörúton, varázsszavára az ezerhalottú temető is föl tud repülni. Hasonlíthatnám költészetét a földi és égi tulajdonságú madarakhoz, a vízi tulajdonságú halakhoz, békákhoz, netán a legnagyobb bűvészhez, aki láthatóságából testtelenné válik, és újra megjelenik. Ezzel már meg is mondtam, hogy Zelk Zoltán költészete szürreális, s ha el is hagyta a kassákos avantgarde költészet puritán, rideg asztalát, meglelte azt a modernséget, ami neki legjobban megfelelt. Olvassuk csak végig első szabad verseit, aztán figyeljük a váltást, amikor máig érvényes hangját megtalálta! Az avantgarde szabad vers nem volt alkalmas neki, mert romantikusabb, zeneibb, líraibb alkat. Úgy érzem, nem éppen azért hagyta ott, mert mindenki hűtlen lett hozzá. A szakítás nem okozhatta szomorúságát, inkább a fölszabadulást. A szabad versben tárgyként kellett volna kezelnie magát, hidegen szétszedni és összerakni. Addig vájta, repesztette a sziklát a gyökér, a fű, míg a szikla széthullt, s a növények friss-zölden kivirultak a természetes talajból. A Kifosztott táj című kötet 1932-től keletkezett verseivel már ebből a természetes talajból táplálkozott, a kötet első verse is, a „Be vígan éltem ott…”, úgy hat, mintha ez a költészet mindig ilyen lett volna. Kassák jut eszembe, mit gondolhatott költészetünk jövőjéről, mikor megint egy üres széket talált asztalánál, hogy akár ítéletnapig is oda rakhatja kalapját? Mit gondolhatott arról az ifjúról, aki legkedvesebb madarának a füttyögő rigót választotta, legkedvesebb hangszerének a hegedűt, legkedvesebb évszakának a bánatos avart?

Negyven év óta hallik ez a mindenből kiismerhető hegedűhang, tüzeken, tavaszokon, teleken át, mentve, sokszor a ködmön alatt zendítve, alkonyok szomorúságában húzva, néha győzelmesen előrántva, annyira belefeledkezve, hogy alig tudja lábujjhegyével tartani a földet.

S ha most már Zelk Zoltán megkérdezné, hiszen kertünkben beszélgetünk: „Azt mondtad, mindenből kiismerhető?…” Igen, hangja összetéveszthetetlen és olyan igazi, hogy legjobb költőink között méltathatjuk, de követhetetlen is, annyira egyedülvaló – nem ingerlő, nem forradalmi újító, de szívhez szóló, mint a bánat. Nem újít formát, csak szól, így teremt medret a hangnak, nyelvet sem alkot-gyarapít, csak ahogy a lélek beszél. De a lélek sem hánytorog villámok és virágok között, nem áll ellen a sorsnak, ezért nagyon kitett, a percnyi helyzetekben lebegő – kitaszítottan bánatos, panaszkodó. De a széttépett tikettől a munkaszolgálatosok ukrajnai tömegsírjáig ér ez a panasz. Mennyire természetes, hogy mikor az inasnyomor, az ágyrajárások, dorisici alkonyok után eljött a felszabadulás, eljöttek a győzelmes versek is! A társait végkimerülésig temető ember fölébred a holtak közül. Örül az új világnak. De Zelk Zoltán természetéhez nem illik a himnusz, a tanítás, s nemsokára már a bánat jogáért kell felszólalnia. Sajnos nemcsak a maga nevében. Szavalom gyönyörű verse visszatérő két sorát:

Tizenhat év óta eszembe jut meglepő helyzetekben, nem is éppen a szomorúságban, talán mert jó lenne szomorúnak lennem. Nincs ebben a két sorban semmi különös, értelmére nem is gondolok, megmagyarázhatatlan. Csak van és megindít. Megvilágított pára? Éjféli gyertyaláng? Fényben verdeső lepke? Béka-bánat? Dérből jövő madárhang? Elhagyott szerető-sóhaj? Mind-mind Zelk Zoltán szép szomorúsága, készülődve, hogy a legnagyobb versben, a Sirály-ban összeálljon.

Engedje meg a költő kimondanom, a Sirály nemcsak legnagyobb verse, hanem költészetünk legnagyobbjai közül való. S ha közben most itt velem, a padon a lovak futásáról vagy az írás kötelező gyötrelmeiről beszélgetne inkább, akkor is mondom: a legnagyobbak közül való. S milyen tragikusan furcsa, mint ahogy az egész magyar költészetre jellemző, mennél mélyebbre jut az ember, annál nagyobb a líra szárnycsapása. Érhet-e valakit nagyobb sújtás, mint már-már megtalált hazája cellájába kerülni s kiszabadulni úgy, hogy se otthon, se hitves nincs sehol, s csak menni „az utcán sehova”, menni „se ide, se oda” – kiszabadulni kivert kutyának. A börtönkaputól a Farkasréti temető dombjáig gyalog, mégis sehova és semmiért. Mégis valakiért, a visszahozhatatlanért. Ebbe az egy útba az egész élet beleférhet. Ez az út talán még szörnyűbb volt, mint a háborúban a Nagy Utazás. Azt mondják a halálból visszamentettekről, hogy abban a néhány percben átélték egész életüket. A Sirály-ból is egy halálból visszamentett beszél, talán nem is tud róla. Talán még arról sem tud, hogy a vers kompozíciója milyen tökéletes. A sírót nem érdekli sírása esztétikája. A halott sirály a költő fölött köröz, s mintha elveszne, és mégis visszatér újra-újra. Hadd emlékezzen, hadd könnyezzen, hadd törölje le a könnyet az ember két találkozás között. Röpte egész művet köt be. S most, mikor a becsukott könyv gerincéből kilógó cérnát látom, tudom, hogy a sirály röptének kicsinyített mását szemlélgetem.

Csak egyszer találkoztam Irénnel, aki már a halhatatlan költőhitvesek és szeretők karából néz le rám – mondanám öreg barátomnak – a ködös, rigós novemberi délelőttön, amikor csak a falak repkényei pirosodtak Zuglóban, a Kolumbusz utca 54/b-ben, arcára már nem emlékszem, gyönyörűnek képzelhetem – mondanám, de az almás nyáralkonyi kertben szép szomorú dalt hallok:

De szép! – mondanám. S amikor magam köré nézek, észreveszem, egyedül maradtam a kertben.

Bece-hegyi vendéglátó

Tanár volt és muzeológus. Ma híres Bece-hegy lakó. Úgy mennek hozzá a szeretet jegyében, akár egy jelenséghez: talán tetten érik a természet Takáts Gyula-i változásait, a mestereket, a vincelléreket, a sellőket és az angyalokat. Talán magasából jobban látják a Balatont. Nekem még nem volt alkalmam. Ez valahogy szerencse is, jobban rászorultam költeményeire, szavaiból kellett megértenem.

Takáts Gyula költészete nehéz. Az olvasónak nemcsak versi, de geometriai érzék is szükségeltetik megértéséhez. Költészete mértani, de nem élettelen képleteket, hanem az élet mértanát követi: a fák, tárgyak, kövek ábráit és a madarak repülésének spiráljait. S mindebbe a tündérek, angyalok úgy libbennek bele, mint a szellő, fölborzolják és megemelik a világot. Rejtelmeit még alig fejtették meg, csak besorolták pannonnak, jó vidéki költőnek, akit a modern kor alig érint. De ő korszerű és modern költő.

Bár az évszakok bőségesen váltakoznak verseiben, nekem mégis úgy tetszik, mintha mindig a tavasz nyitna. Körülhatároló fény, mandulavirágzás, a legelső favirágzás lila bodrai mögött a mély árnyak, a Gyümölcsoltó sürgése a megenyhült világban, méhdöngés, első bizakodó madárszó, halak élénkülése. Borfejtés, kádak, hordók, rézgálic. Mint amikor gúnyának érezzük téli gönceinket, dohány- és kályhaszagúnak, kiskabátra vetkőzünk, netán még ingre is. Dunántúli szőlőskertben érzem magamat, így találkozom a dunántúlival, de némi ücsörgés után a költészet lugosa alatt már Európában találom magam, nem a provincián. A tavasz bizodalmas, de a tavaszban is meghalhatunk, a tavaszban is kijátszhatnak bennünket.

Takáts Gyula bizonyítja életével, hogy lehetne élni vidéken is a költőnek. A költő ott is költő marad, és nem zsírosul, parlagiasodik el, méltó lehet szándékaihoz. S talán még szerencséje is, hogy minden pillanat nyilvánvalóbb. A tavasz, tavasz, a tél, tél. A kétkezi munka verejtékes és diadalmas, nincsenek olyan zavaró áttételei, mint a világvárosban. Sorstársai: Csorba Győző s a fiatalabb Buda Ferenc és Ratkó József is bizonyítják életükkel, költői fönnmaradásukkal, eredményeikkel.

Nevetséges vidékiségről beszélni, hiszen országunk olyan kicsi, fél nap sem kell egyik zugából a másikat megközelíteni, szinte villamosozásnak érezzük hazai utazásainkat egy külföldi vonatozás után. Mégis nyomhatja a költőt, erre vall új kötetében Berzsenyi sorsa ürügyén írt verse is. Bulgáriában, Jugoszláviában, ahol némi ismeretre tettem szert, ismeretlen a vidékiség rosszhiszemű használata. Talán mert fővárosaik nem hasonlítanak annyira a vízfejhez, mint a mienk.

Takáts Gyula sorsára néha büszke, néha meg mintha szerény lenne túlságosan. Kötetéről szólva versekről ír, kivételes esetekben költeményekről – minden sorában érezhető a költemény magasabb minőségi sugallata. Nem remete ő. Semmi jele nincs az intellektus magányának, bezárkózó tétovaságának. Magabiztos költészete bizonyítja, hogy neki az a legmegfelelőbb hely, ahol él. Akár egy Balaton fölötti kilátóból betekintheti az egész magyar kultúrát, a múltat és a jelent. S mintha nemzedéktársaival is olyan magabiztosan tudna társalogni onnan, bár Borsos Miklós éppen Tihanyban, Fodor András Budapesten vagy Fonyódon él, Jankovits és Devecseri meg már a sírban. Onnan még a görög és latin világba, a középkorba is elrepülhet angyalszárnyakon.

Talán a költő már fölöslegesnek is tartja jegyzetem irányát. Ő már a vidéki költő gondjait bölcsen elintézte magában. S most éppen szőlőt nyit, gyümölcsfáit dédelgeti, vagy a mesterekkel beszélget, vagy költeményt ír Balatonból kimentett malomkövén.

Vulkánok, fügefák

Aki a költő tartalmait elsőre tudni akarja, olvassa el Vojtina levele című versét 1952-ből, ezt a maga mentségére íródott ars poeticát. Aki elsőre tudni akarja, mekkora költő, olvassa el a Heszperidák kertjén innen című nagy filozófiai költeményét. Válaszra talál, de az életmű zsongító élményeitől megfosztja magát.

Úgy éreztem, Takáts Gyulát ismerem, de most összegyűjtött verseivel találkozván róla való tudásom hiányai versről versre bizonyítódtak. Az egészet látnom olyan, mintha egy nagy erdőben járnék, ahol még egy jó betyár is előugorhat, aztán virágos tisztás, szélén forrás, a szarvasok itatója, szélén falu földművesekkel és mesteremberekkel, távolabb kék pára, oda igyekszik a vándor a halak és sirályok közé, a vulkánok, várak tövébe, a szőlős oldalakra. Változnak az évszakok, ám ez csak a felszín.

Valóban pannon költő, de úgy, ahogy anyjának gyermeke. Mint Illyés Gyula is pannon költő, régebbről Berzsenyi és Vörösmarty. Természetesen mindegyik más. Takáts Gyula a maga természete szerint az és nagy. Jó lenne beismernünk, hogy a magyar költészetnek is több nagy ága van nagyjaiban, s itt megláthatnánk Takáts Gyulát. Ő az emberi természet vágyainak teljesüléséért ír, a teljes fölszabadulásért, a harmóniáért. Láttatja a világot, terített asztalhoz ültet bennünket. Történelmünk plebejusi rétegeiben régészkedik, s egészen Krétáig szellemi örökségünk vizein hajózik. Mondja, a kétkezieken múlik a világ, szép az a munka, ha a szőlőt nem veri el a jég, s a téli présházakban fölcsillan a pohárban a nyár.

Ráfogták, Vojtina levelé-ben olvashatjuk, polgári költő, ma talán azt, hogy nem közéleti, vagy talán nem írja meg a történelmi változásokat. Az utóbbi negyven évet az ő költészetéből megismerhetnénk: háború, szabadságunk tavasza, ötvenes évek, ahogy az időben megítéltetett. S a lélek belső története a rácsodálkozástól, az idilltől a filozófiáig leírásban, dalban és bonyolult versgeometriában.

Jékely Zoltán születésnapjára

Tiszteletlenség korára figyelmeztetni a kortalant. A fiatalabbnak már-már halálos bűn, hiszen a tisztelet is kivetkezhet magából. Számomra nincsen Jékely Zoltánnak születésnapja. Akár most is lehetne az a kisfiú, aki horgászbottal áll a vizeshordó fölött. S mert kortalan, nemzedéktársamnak is tekinthetem, születésem előtt írt verseiben zúgnak a létem előtti erdők, és süt a létem előtti nap, s végigborzong a halálfélelem, amely születésem után nyert hitelt és kapott magyarázatot. A félelem, mint a messziről támadó szél, ahogy elér hozzám a fák lombjain át.

Mintha már én is megéltem volna az anyaméhben vagy előbb a testet ölteni akaró sejt bolyongásaiban valamikor. Ezért vagyok merész szólni róla. Meg azért is, mert serkent a ragaszkodás a nagy, teljes életet élő költő iránt, és meghajtatja fejem az irigység az istenből teljes tökéletességgel kilépő költő előtt. Nem kényeztetett el bennünket őféle tehetségekkel a sors, emiatt sok gyarló kritikusa értetlenül áll a tüneménynél. Ő nem fejlődött, ő volt és van. Mint ahogy nem fejlődik a hegy, az erdő, a tenger – csak volt és van. Húszévesen már olyan verseket írt, mint most, nemcsak formában tökéleteseket, de bölcsességben is áldottakat.

– írta harmincegy évesen. S mert költészete a létezés két legnagyobb csúcsa, a szerelem és a halál között feszülő kötélen egyensúlyozza végig magát a Niagara fölött, mindig pontos és izgalmas, és kecses, ahogy a nagy produkciókhoz illik. Magasztosan profán.

vagy:

Nem az idő érlelte Jékely Zoltánt, hogy ifjan szerelmes és vidám legyen, aztán felelős, netán komor, aztán a hulló hajszálak figyelmeztetésétől kétségbeesett. Egyszerre túl volt mindenen és előtte is, ma sem nőtte ki koravén ifjúságát. Hamar megértette a halottak országát a nyirkos templomhomályból, a temetőkből, a szép juhászné elégiájából, a madárapokalipszisből, s ma sem felejtette el a szerelmet. Én sem tudom elfelejteni azt a nyolcsoros versét az elefántok párzásáról, a behemót élőlények monumentális szerelméről. Aki egy ilyen helyzetet verssé emel, az nagyon szeretheti az életet, igazán értheti a halált.

Ínyenc – gondolom versei olvastán. Ínyencsége a stílusa, ínyenc a históriában, a természetben, a kapcsolatokban, a suhanó álmokban s egyszersmind a nyelvben. S az élet szakácskönyvétől csorog a nyálam. Nagyítólencséje alatt hatalmassá nőnek a pici dolgok. Megnőnek olvasói is, szárnyam van, tudok énekelni, boldogságom már-már tériszony, ahogy letekintek a nyári napos havasok csúcsaira.

Évtizedek hatalma

Erdélyben voltam is, nem is. Szófiába utaztunk Románián át. Visszafelé teleholdban megfogadtam magamnak, nem alszom, nézem a Kárpátokat, ezt a hatalmas, ligetes fenyőerdőt. A fenyvesek, tisztások holdas melankóliája most, Jékely Zoltán költészetén gondolkodva eszembe jut. Nem olyanok voltak, mint a hazaiak, hiszen nálunk alig van összefüggő, nem hasonlíthatók a szibériaiakhoz sem, ott nyárfákkal keverednek, tömörségükben unalmasak. A Brassói havasokban elképzeltem magamnak egy pásztorkunyhót, néhány birkát, egy kis bárányt, meg az Erdélyi Szépmíves Céh halina posztóban fehérlő kötetét – együtt a sejtelmes örökkévalóságban.

Kolozsvár betonját cipőtalpammal érintettem – toppantottam egyet. Efféle emlékekkel akarom a költőt megidézni. Akár együtt is utazhatnánk Budapestre a Sebes-Körös partján, a csucsai kastély alatt, műremek szénaboglyákat nézve, melyek festményre vallóan illenek, barnák a nyerszöld hajlatokhoz.

Elég a készülődésre, hátterül Jékely verseihez, szinte mindegyikhez, mert ebből szívják tápsóikat a láthatatlan gyökerek.

Erdélyért is szeretem őt megvalósulásában.

Gimnazista koromban olvastam a Madár-apokalipszis című versét. Másféle volt az a találkozás. Az ötvenes évek elején – nem kell mondanom – mit okozott nekem ez az ismeretlen költő.

Szakembere vagyok a madárvonulásnak, bár kócsagot és keselyűt nem láttam még repülni, jó volt megtudnom, a kócsag haptákban úszik, a saskeselyű minden bombázónál borzalmasabban csap bele a levegőbe. Az északra húzó fecskehad „sűrűn sötétlő fekete vonat”-ába, a magános vándorok, holló, héja, gyöngybagoly közé.

A vers úgy indul, mint valahonnan az élet vonulása. Északra húznak. Béke lehetne fönt, de sejthetjük, mi készül. Fekete vonat, felhő-útvesztők, a Föld görbületéből valami torok köpdösi őket, a gyöngybagoly röptében is friss vérről álmodik, a saskeselyű szárnyával világot kavar, a csillagot szétlobbantja, távolibb apokalipszisre lássunk, üzekedő csillagokra. Az előadás drámáját két földi név fokozza. Remegnek ezek a nevek környezetükben.

Mi voltam én? Mik vagytok? Mi az ember?

– kérdezi a költő két évvel a háború után.

Most újra olvasva verseit, meghasad a döbbenet burka. Belül „gépek hordája bagzik” – „gép gépet szül, ágyú ágyút fiadzik” – „a Holdról nézve földünk hogyha látszik; likas halálfő, orra szeme nincs.” A képeket a nyelv annyira fölfokozza, hogy a háborús versei háborúk maguk is.

Alig akad hozzá hasonló végítéletes költő, gondolhatnám.

1956 szeptemberében megismerhettem az ellenkezőjét. A Hungária kávéházban a Dohány utcai oldalon, a bejárattól jobbra ültünk a második asztalnál, én bátyám oldalán, kis elsős egyetemista. Nem hittem volna, hogy ő írta a Madár-apokalipszis-t. Akkor jött meg Bécsből az írók kirándulóhajójával. Virgonc volt, nevetős és olyan ártatlan fürge tekintetű, akár Tersánszky. Elmondta, mit hozott: nyújtható nadrágocskákat a család nőtagjainak. Szemérmes mosollyal mondta el.

S ez a nádhajlású alak nyolc évvel később belehajolt a visegrádi busz tömegébe, valahol Kisoroszinál, komornak találtam, talán mert egyedül volt, hiszen minden magányos utas olyan szomorúnak látszik. Vagy csupán tűnődik, halakról, a múlt fenyveseiről. Ki tudhatja, mi jár egy magányos utas fejében? Ott nyár közepén, mikor a Duna-szag rnég a motorfüstön is áthatolt. S olyan zöld volt a világ.

Jékely Zoltánról közismert, jó időben Pesten alig található. Ott horgászik valahol a Duna-kanyarban. S milyen pompás verseiben a horgászöröm!

Irigyen nézi a halászsas zsákmányát, a jó két araszos halat, mert ez az ősi igazi halászat, a horgászszerszámok megaláztatása. Halnevek ragyognak akár a hálóban: balin, compó, dévér. Egyik versében horgászvacsorájával csiklandoz olyan bűvöléssel, hogy én is jóllakom.

Elmosolyodtam, mikor Tamási Áron Vadrózsa ága című könyvében a következő sorokat találtam:

„Közelebb érve azt is láttam, hogy a fiatalember horgászbotot tart a kezében, s annak a horgászbotnak a zsinórját egyszer a hordó vizébe ereszti, máskor pedig onnan kiemeli. Egészen közel érve megismertem, hogy a hordóban halászó fiú Áprily Lajos fia, Jékely Zoltán.

– Fogtál, Zoltán?

A fiú kedvesen hunyorít, tréfásan reám nézett, és így szólt:

– Annyit fogok, amennyit akarok.

S csakugyan igaza volt, mert ahogy későbben megtudtam, Zoltán szorgalmasan gyűjtötte a halakat, beléeregette a hordóba, s amikor kedve kerekedett, egymás után halászta ki őket, s egymás után eregette vissza.”

Ezek után zavarban vagyok halálra gondoló szorongásai miatt, s amiatt is, hogy azokat próbálom végiggondolni.

A magyar költészetben ilyen tragikusan derűs, derűsen tragikus költőt nem ismerek. Úgy szereti az életet, hogy minden pillanatában éli a csontvilágot. Együtthatása, mint a virágos temetők, ahol a szem röntgensugarai pásztázzák a koponyákat. Együtthatást mondtam, mert verseiben sorról sorra az élet az elmúlásba torpan. Ettől különös hatása lesz: egy lehajló cipruslomb, egy síron növő, viruló rózsa…

Rettenetesen sok a halottja, fronton veszett barátok, ifjúkori szerelmek, szülők; s rigók, halak, fenyőfák nemkülönben.

Egy cipruslomb, egy síron viruló rózsa – írtam. Megkockáztattam a félreértést, hogy magyarázatra kényszerüljek. Jékely olyan elegánsan veri le az almanachlírás porokat, akár a kalapjáról.

Az Elkésett cipruslomb Etelke sírjára így kezdődik: „Kulcsos házmesterek zakatolása”, s a verset Petőfi-sorokkal fűzi tovább. A házmester után valóban cipruslomb lengedezik, de Jékely egyszerre annyira jellemző váltással kicsavarja az efféle hangulatot. Megöleli a halottat. Tilalmas mozdulattal megöleli a halottat, olyan valóságosan, mint ahogy a kulcsos házmesterek zakatolnak, ahogy könnycseppek gödröcskéi látszanak a havon.

Ez a költemény siratóinak határesete. Inkább a mindennapi dolgokhoz kapcsolódik: már örökké fogason függ az apai kalap, eltűnt barátja sálját viseli, újat vesz neki, ha majd hazatér. De már csak álomi látomásban, ahogy álomban tűnt el a vidám kirándulásról, pajkos fiúk és sudár turistanők közül, megjelent mint az élő, rokoni csókkal illethetően. Ebbe az Álom-rekviembe a költő mégis belecsöppent kis vaskos esetet: „egy szőke nő útfélre állt, s vizelt.” Ha egyszer elégiás, máskor nyersen földi, mint például a Rigótemetés-ben. Leírja, hogy a szőlőbe temetik, minden volt madaruk mellé, a rothadást lebíró tollmaradványok közé, lábánál fogva rakja a gödörbe, „mély volt az már, tán embernek való”.

Micsoda tapintat a természet iránt a halott rigó megtiszteltetése! Mint embernek: a föld, nem macskagyomor. A család madara volt. Akinek madarai, virágai, fái vannak, szinte elkeresztelve, az nagyon szereti a világot.

Ekképpen szeretteti velem bűvös erotikáját, a nehezet, a finomat.

Sokéves elhallgattatása után – 1943 és 57 között nem jelent meg verses könyve –, 1964-ben megvettem a Lidércűző-t, s mert az 1957-es Tilalmas kert-hez nem jutottam, ebből a könyvből ismertem meg és megszerettem – különösen az Elefánt-szerelem nyolc sorát:

Olyan vers, amiről szükségtelen beszélni, talán illetlen is. Emlékszem, apámnak csődöre volt, 45 után födöztetett, mikor a méntelepek üresen pókhálósodtak, megengedték neki. Fehérágyékú gyerekként azt a behemót szerelmet nem álmodtam még megélni valakivel. A „Rád gondolok virágom”-tól, ettől a halk virágéneki sóhajtól szűz voltam akkoriban. S a cigánylányok lidércétől is, a tündéri dúvadtól, vadszagú keble aranyparazsától.

Ovidiusi, catullusi erotika! Hát még ha az Álombeli észlelet a boldogság legfelső fokáról című versét elolvassuk az Évtizedek hatalma kötet 317. oldalán.

Szürreálisan vad képzettársítás a Borbogár című vers gyermeki tapasztalata és mai látomása. A borbogár magába szívta az óborok tüzét, maga is tűz lett, a szerelmi szenvedélyé, ami még vakulást is megér.

De ringassuk el magunkat Clorinda emlékén, a gyönyörűségen. Különös élmény, mert Jékely nem muzsikáló költő, ritmusával nem andalít, észrevétlen a dallam, a szavak meghökkentő ütköztetése, zsúfolása, a váratlan kifejezések, melyek legföldibbek az éteriben, jelentik jellegzetességét. Ám, Clorindáért muzsikálni kell.

Mert maga is zene, „színdús eleven violinkulcs”. Egy ifjúkori emlék varázsolódik, „volt nincs mesekincs”. Először csak a ritmust érzem, mintha tárgytalan lenne a vers. Másodszorra figyelem, miről is szól. Ez a „szelíd vad, csodamellű” – „hol puha hinta, hol buja kínpad” – „duda-emlős” román lány, mint zeneszerszámok továbbzengése a mű befejezése után, elszállt. Semmi több. Mégis, helye a legszebb magyar szerelmes versek között van.

Élet, szerelem, halál egybetorlódása Jékely költészete. Mint minden költészeté, de ő annyira leplezetlen ebben a három alapfogalomban, tíz mondattal lényege kimondható, és következzenek a versek. Érthető szorongással fogtam ehhez az íráshoz.

Tanulmányai, utazásai, az erdélyi és olasz ódon templomok, középkori fametszetek, a manapság föltárt budai szobrok ihlette remekek éppúgy kulcsot adnak hozzá. Nélkülük csonka lenne a kép, mert egy európai elmét adatolnak, nagy költőt, aki megnevezi az örökkévaló mulandóságot.

Tizennégy évvel ezelőtt, a Fény presszóban találkoztam vele harmadszor Kormos István társaságában, fiatal költő, hogy onnan menjünk a Rákóczi Gimnázium szép lányaihoz fölolvasásra. Olyan izgatott volt, mint egy diák első szavalása előtt. Meg akart lógni, nyaggatta Kormost, minek őneki ez a fölolvasás, csak egy kis gyűrött vers van nála. Rábeszélés meg egy bátorító konyak után mégis fölolvasott arról a kis gyűrött papírról alig hallhatóan, s mintha fölsült volna, ellépett. A régi Rózsadombban találtunk rá, túrós csuszát evett.

A szelíd merénylő

Karinthy Gábor legendája megszűnt megjelent összes műveivel: versek, Ovidius-fordítása, emlékezése meg az életrajza. A könyv mindegyik tétele fontos, örüljünk a műfajok vegyítésének. A versekben nem mindennapi költővel ismerkedhetünk. Fordítása még inkább a formaművészre figyeltet, a nyelv akkora akrobatájára, akit talán a versekből észre sem vennénk, mert költeményei megdöbbentőek. Apjára emlékezése legendafoszlató, reflektor, kellő eszköz, hogy nem a nagyság árnyékában sápadó virág, ugyanakkor plasztikus ábrázolat Karinthy Frigyesről, a habzsolóról, a sietőről, a tétováról, a magányosról. Gábor önéletrajza pedig megvallja, mért teremtődhetett meg legendája. Mi az oka a Nyugat harmadik nemzedékének csillagképéből annak a szupernovának, amelyik sötétségbe rejtőzött figyelő szemeink elől?

Akik eddig tudtak róla, nem lehetnek többen, mint a hivatásos vagy amatőr csillagászok egy ország lakosai között. Volt valahol, fénylett, azután elsötétedett, ma is ott áll felfoghatatlanul, de végre láthatjuk régi tündöklete csodálatos képét. Láthatjuk! Többről van szó, mintsem sajnálkozzunk sötétje miatt, hogy mi lehetett volna belőle. Túl korán lökött ki magából egy nagy költészetre való energiát.

„Én is tudtam és mindenki tudta, hogy költő vagyok, a családban én vagyok a költő. Nem is érdekelt egyéb, csak a vers.” Ha ez az idézet sorsába vezető fonal, ahol a didergő költőt megtaláljuk, akkor meg kell éreznünk a költők kiszolgáltatottságát is, ahogy gyűrött ingben műfajuk háromlábú székében görnyedeznek.

Manapság, mikor a mesterkélt szépség olyan anakronisztikus és nevetséges, mint a vastagon rúzsozott, púderezett, virágkalapba és rózsaszín selyembe öltözött öregasszony, akkor Karinthy Gábor is visszanyeri költészete értelmét, időszerűségét. A szépség rabja volt. Ezt a közhelyet csak azért mertem leírni, hogy kimondhassam: lázadó, merénylő. A szépség a tárgya merényleteinek.

S ha robbantó, vágó- és szúróeszközei nem is a maiak, s a maga korában is hagyományosak voltak, tette mégis sikeres, mert jól állnak a kezében az eszközök. A végeredmény megdöbbentő. Zsenialitása ördögi, mintha egy földmélyi szörny garázdálkodna, párolgó, lágy húsokat szeletelne, nyakat harapna, széttörne mindent, a felhasadt bőr alól hófehér galambok szállnak elő, s szíven szúrt bokrok maradnak a háta mögött, boszorkányok lángolnak a máglyán. S ő maga is fölhasad, vérzik, ördöggörcsöt kap, megemészti a tűz. Tízmázsás letargiájának súlya olyan, mint az összezsugorodott csillagoké. József Attila élete végén jutott el a „bogár lépjen nyitott szemedre” állapotába, ő tizennégy évesen, 1928-ban. Kibírhatatlan! Maga lett kibírhatatlan magának. Nem a sorsa választotta ki őt az irodalomból, a sorsa belőle fakadt, s annyira társadalmi érvényű, amennyire a cigarettapapír vagy a pihe megmozdul minden fuvalomtól. Ha van Magyarországon elátkozott költő póz nélkül, akkor Karinthy Gábor igazán az, ez a szelíd, merénylő vértanú.

Mert szelíd! Talán még a csikket is fölvenné a lépcsőházban, hogy másoknak ne legyen piszok. Letörli a tárgyakat, hogy saját fényükben ragyoghassanak, olyan tiszta jelenvalóságban jelenít meg pecsenyét, petrezselymet, a palackok bizarr bástyáit, büszke cipókat és halakat, gyümölcsöket (övéi ezek a pontos jelzők), hogy megvalósulásukból a legnagyobb életszeretetre gondolhatunk. És mégis, mint Rimbaud kenyérlesői a pékség előtt, ő a nyomorult a világ előtt. Éppen úgy szelíden, de a zsebében késsel.

A művet társadalmi összefüggésében szeretjük látni, ez a mi nehéz hűségünk a történelemhez. Ha Kafkának beszámítjuk hivatalait, Traklnak az első világháborút, akkor Karinthy Gábornak is számítsuk be azt a két világháború közti világot, amelyben ilyen szomorú költő lehetett, s versei fölé azt kellett fölírnia: Bánat. Gondoljunk társadalmi érvényére is ezek után.

Minden verse az első élmény gyönyörűségével hatott rám, és szégyenlem pontos hasonlatomat a szupernováról, és szégyenlem kötetének utolsó verséből fakadt sóhajomat: hölderlini nagyság és csacsogás! Olyan élményem lett, hogy még azt is elhiszem, megváltoztatja az eddigi törvényeket: „Ám ez nem jelenti azt, hogy többé soha nem írok, majd ha visszajön az ihlet.”

Kormos István mágiája

Tudtam, legjobb műfordítóink egyike. Ösztönösen, megfogalmazatlanul vallottam, kijelentő mondatos terjedelemben. De most itt van válogatott versfordításainak gyűjteménye, s a bővebb indoklást nem odázhatom el.

Olyan örömmel rakja elénk fordításait, akár a verseit. Azt az utat, melyet a mű a papíron ballonkabátja zsebéből, pénztárcájából asztalunkig megtesz a kezünkig, boldog oldottság lebegi át, függetlenül, hogy Kormos István vagy André Frénaud alkotása sorjázik-e azon. Mert végül is a más nyelvű vers az előhúzott papírokon Kormos alkotásává, magyarrá lényegült. Műhelyének két egymásba nyíló szobája van, s az ajtó mindig nyitva áll.

Egyszer rádióműsorban kérdeztem, azt mondta: „A műfordítónak nem nyelveket kell tudni elsősorban, hanem versül kell tudni.” Igaza van, a fordító nem elégedhet meg az informálással, magyarrá s talán még sajátjává is kell alkotni a verset, természetesen olyan határok között, melyeket az idegen költő húz meg. A fordítók nevét letakarva egytől egyig fölismerhetem az övéit.

Mik egyszerre fölismertető sajátosságai? Neki a műfordítás nem bérmunka, hanem ihletett kedvtelés, éppolyan szükséges, mint költészete. Egyik tágítja a másikat.

Elsőnek a nyelve, aztán a választása vall rá.

Maga választotta természetéhez illően a szegénységben szomorkodó Tu Fu-t; a Si King magányos-árva, szépségtől roskadozó dalai, a középkori portugálok kecses lantját örömmel hangolja föl a magyar szavakra, az ófrancia költészet pikantériájától dévajkodik, tobzódik Chaucer érzékletes sorain át, szólongatja a modern költészet zenekarát, melynek instrumentumai neki oly igen kedvesek. Azokat a moderneket szereti, akik az értelmet, érzelmet, érzékletességet nem tagadták meg, de nem is hevertek bele az elkorhadt sablonokba. Már választásaiból is előhívhatom lelke arcát: meghatározott, akár a testi, vonalasra vésett, ívesen domborított, fényre vágyó fej árnyékos plasztikája.

Tehát, mert önmagát keresi a világirodalomban és önmagát találja meg, nem hamisít, nem követ el bűnt, ha leigázza, kizsákmányolja, értékeivel kolonizálja, értékeivel gazdagítja a meghódított tartományokat.

Elsőnek a nyelve gondoltat Kormosra, de természetét mégis a választása ismerteti föl. S hogy a fölismerés pontosabb lehessen, tudnunk kell, kit nem választ, s a választottakból mit választ. Nem hiszem, azért hiányoznak a németek, mert nem ismeri a nyelvet, hátha ismeri; a portugál középkori líra külön rész is lehetne újdonságos szépségeivel, és úgy tudom, fordítója nem tud portugálul. És finnül, észtül sem biztosan, csehül se, szerbül se, lengyelül se, a kínait ne is említsem. Kormos István olyan költészetül tud, amely szelleméhez illik; a magyarhoz a finn, észt, a mordvin, a chanti, s ehhez a latin népek szabad világossága, melyben megélheti a teret és időt; a szlávok szenzibilis búja, melyben „köd előttem, köd utánam” eltűnhetik; s a más költészetekből minden, amire érvényes az előbbiek mágnese. Ez a magnetikus szerelem könnyedén idevonzza az angolokat. Az élen Chaucer jön:

Mutatja őt Robert Green, aki csak azért fordíttatott le, hogy a sovány, „nem nagyon magas”, piszkavaslábú, harisnyanadrágos, sityakos, ezüstfényű és lágyhajú költőt botjával koppintva elővezesse.

Jön Blake, a kis csibésszel és a kéményseprővel. Most nem játssza ki, micsoda zuhatagok hanyatlanak az agyától a szívéig, mutassa meg azt csak Puskin, akinek árvízi haláltánca elviselhetőbb, démonai nem albioni démonok, Blake most enyhébb, kedvesebb ajándékokkal érkezik, az ártatlanság és a tapasztalás dalaival. De Burns három verssel is teljesen. Keats, ahogy a vendégnek nem szabad megfeledkeznie a jó modorról. John Masefield egy matróz históriáit énekli el:

Ahogy Masefieldet ismerem, legjobb formáját adta.

Azt írtam, választása jellemző rá. Zavarban vagyok. Zavaromban Villont tartom a kezemben, Walter von der Vogelweidét, Shakespeare minden vígjátékát, az egész Moliére-t (a Sganarelle kivételével, mert azt már Kormos lefordította, de válogatott versfordításai közé egy sora sem kerülhetett), Verlaine-t, Apollinaire súlyos bibliotékáját, a huszonhárom évesen halott Baczynski összes műveit, a beat költők között Ferlinghettit. Csak könyvtárosi cipelőtechnikám segít a megnevezett és megnevezetlen könyvtorony málházásában. Zavarban vagyok. Zsarnoka lettem szerető olvasói óhajaimmal.

De hát mennyi az élet, azokhoz a szent passziókhoz, amiket véghez kéne vinni!

Vágyaimban megtörve inkább nyelvéhez fordulok. A stilisztákra vár az a vizsgálat, melynek végeredménye lenne: jelen költészetünkben a hangutánzó és hangfestő szavak legnagyobb mestere Kormos István. Általuk úgy emeli föl a verset, mint satu a kocsit, nem a vehemens emberek izomerejével, hanem a fizikai törvényeken alapuló áttételek rafinériájával.

Vallomásomhoz ne legyen szürke egy kis nyelvészkedés, hiszen az előzőkre is az biztatott, hogy Kormos fordításai közben ilyen mondatokat találtam:

Azt hiszem, hogy a mordvinoknál is zsiborog a láb, s az oroszok úgy gondolnak a tatárra, ahogy „kaftánja korcos, ékes, karmantyús vala személye”. És mindenhonnan messziről donog a harangszó, s kahog az éj. S honnan döcög a szekér kenetetlen nyiszorgó négy keréken? S a hóhullás mélye mért hózuzogás? S mit jelent a két sor:

S aztán tovább: „kit gyámolának tisztel csonka-bonka”. S mit jelent, hogy „csapott suhér szelet”, s „gágározott és habatolt”?

Kormos mindig a jelzőből teremt kifelé állítmányt és alanyt. Sohasem megállapodott, hanem virul, bosszankodik, pajzánkodik, de soha nem trágárkodik, mikor az ófrancia énekek vaskosságait a magyar népköltészet szemérmes őszinteségével adja át nekünk. Tudja a feladatát. Ott áll, ahol ítélkeznek a jelzők.

A magyar nyelv elfelejtett rétegeiből is alkot, új szavakat teremt maga is költészetben, fordításban egyaránt.

Így ismétlődik, szélesül és magasul versről versre, fordításról fordításra mágiája.

Világ a költő szeretetében

Elolvasván Juhász Ferenc legújabb könyvét, erdőjárás után éreztem magam, az erdő alján, ütötten a határtalanságtól. Szavai mámora bennem élt tovább azokkal a hóval és zölddel váltakozó képzetekkel, melyek a föltámasztott halottakat körülvették, s alakították bennem növekvő világukat.

Verseket olvastam. Versek, elsodró költészet hatása ért. Hiszem, nemcsak a költői gondolkodás munkálkodott bennem, amikor az alkalmakból fakadt gondolatok mögött költemények egész sorát véltem fölfedezni: Baudelaire okán a Döbbenet Belső Várkastélyának líráját, Petőfi halálának eposzát, Juhász Gyula és Anna szerelmének balladáját, a siratóéneket Ferenczy Béni porai fölött. Harmadlagos volt az alapok: emlékbeszéd, előszó, megnyitó, nyilatkozat. Nem iktatható ki ez a könyv Juhász Ferenc költészetéből Juhász költészetének magyarázatává, nem vizsgálhatja senki csupán tanulmánykötetként. Elsődleges a költői tartalmak kifejezése itt. Csak annyiban különbözik verseitől, amennyire a hittevő, a figyelmeztető és az oktató szándék nyilvánvalóbb, a vers testben kevésbé rejtőzködő.

Hitet tesz költők, művészek, művészetek mellett, s nemcsak magukat, de környezetüket is szeretetébe fogadja. Nem kritikus vagy esszéíró, nem célja mikroszkóp alatt leválasztani a jóról a rosszat. Akkor ítél, amikor választ. Az érdemeseket szereti, a szeretettől képzelete naggyá tárul, fantáziája olyan lényegekre vet fényt, amelyekre csak költő képes, a ragaszkodó édes öcs, a figyelő idősebb testvér. Irodalomtörténészek és kritikusok folyamodhatnak ehhez a könyvhöz, s nemcsak azért, hogy így látja Juhász Ferenc Baudelaire-t, Petőfit, Arany Lászlót, Adyt, Szabó Lőrincet, Berdát, Radnótit, Illyést, Zelket, Somlyót, Kormost, Kiss Benedeket, nemcsak azért, hogy ő így látja, hanem hogy e látásmód tisztaságától, s az érzékenység zsákmányaitól felfrissüljenek és gazdagodjanak.

Példáért folyamodhatnak ehhez a könyvhöz a fiatal költők is. Juhász Ferenc, akinek korszerűségét hangsúlyozni fölösleges, sohasem vette le ujját a múlt és jelen igazi irodalmának és művészetének verőeréről, a könyvet sohasem csukta be, nem állt meg a befogadásnál, tovább gondolkodik s gondolkodásra serkent. A kortársi művek nagy havazása még a félmúltat is maga alá temeti, könnyen elfeledkezhetünk régi nagyjainkról. Az emlékezet örökös ébrenléte szükségeltetik. Történelmiség, ragaszkodás és szeretet. Ehhez pedig rendszeres munkálkodás, cselekvés és a csönd állandó megtörése.

A költő szeretete a csontokig ható, sírokon eseng, alámerül, lent dolgozik, varázsszerül a holtak műveit, sorsukat használja a feltámasztáshoz, a felmutatáshoz. Mint ahogy Zelk Zoltánról írta, a dolgok őt is visszaszeretik; a holtak, a holtak kedvesei, az élők, a versek, Schéner Mihály képei, Hajnal Gabriella goblenjei, a Picasso- és Léger-vásznak, Berki Viola mesevilága, az afrikai sziklarajzok s a pop-art gipsz-bábuk, Henry Moore királyai.

A kötet egyfogantatású. Célja megértetni és megvédeni az életet, a művészetet, rnegérteni a földet és a halált. Költői cél. Utolsó ciklusa e költői célok puritán magyarázata, műfaja inkább a tanításhoz áll közel. Válaszok. A könyv többi részeire is. Annyira lényegesen, hogy írásom csak szerény biztatás lehet: olvassák a mindenség vázlatait, ezeket a mindenség öleléséből fogant vázlatokat.

Hódító, hódoltjaiban

A kezdő műfordító, akit iskolái tökéletlensége s talán ebből következő restsége az idegen nyelvek proletárjává tett, megijed Somlyó György ezerkétszáz oldalas versfordítás gyűjteményétől. Hogyan lehet ennyit dolgozni? Hogyan lehet ennyi verset megemészteni? Somlyó az első kérdésre remekléseivel válaszol: érdemes volt! Gyámoltalan olvasóját bátorítja a világköltészeti idő rendjével: régmúlt, múlt, közelmúlt, jelen – nyisd ki a könyvet ott, ahol éppen kedved tartja! Az olvasó félelme birtoklásvággyá lesz és mámorító aktivitássá. Megismerni ezt a fordítói életművet, s kedvre derülve, munkába kezdeni magának is, szárnyat növesztve-bontani új, ismeretlen szelek ellenében, hogy egyes szám első személy lehessen.

Somlyó György a sztrugai költőtalálkozó fáklyafényei hátterében a makedón nyelvre biztatott, mert a kis népek nyelvének is nagy a szellemi haszna. Ő spanyolul versek fordítása közben tanult meg. Talán így fordította azt a Neruda-kötetet, amelyik már gyerekkoromban kezembe került. S hogy így is lehet, szorgalommal, hegymászó-kínokkal és gyönyörűséggel, azt nemcsak Neruda-fordításai igazolják, de Machado, Rafael Alberti, Hernandez, García Lorca, Octavio Paz, Vallejo is. A fordító Szélrózsá-ját forró latin áramlatok igazgatják maguk felé szüntelenül; a spanyolok és a franciák.

S bár figyelmesen kutat másfelé is – a görög Kavafisz és Ritszosz, a cseh Holan, az amerikai beatnikek lényegüket mutatóan vannak jelen – mégis a latin Európa és Amerika az otthonos területe. Innen hozza legnagyobb és legismeretlenebb zsákmányait, hogy mi is fölfedezzük őket. Nagy élményem volt a mexikói Octavio Paz. Aztán a portugál Pessoa, akiről 1969-ig csak hallani lehetett, azt beszélték róla, olyan verseket írt, mintha három teljesen más költő lakott volna benne, s egyszer csak átadta verseit Somlyó a Bika sorozat-ban. Nemrégi nagy vállalkozása a Hallomás: harminchat új francia költő. Meghökkenve és csodálkozással olvasom kortársaimat, nemzedéktársaimat, mikor leülök velük egy asztalhoz. Somlyó György a házigazdánk és tolmácsunk. S mikor a vendégség föloszlik, nekem kell leghálásabban megköszönnöm a házigazdának a magam és fiatal magyar költőtársaim nevében, mert szükségünk van a távoli láthatárra, s e fordításokra nemcsak olvasóként tekintünk, de a magunk költészete gyarapodása miatt is. A régi világköltészet már csak olvasmányélmény lehet, a kortársi nekünk munkaeszköz is, mint a Szélrózsa második kötete Tzarától Denis Roche-ig. Ekkor már mi is hódítók vagyunk. „A hódító a hódoltakba olvad.”

Somlyónak nincsenek formai, érzelmi határai. A görög időmértéktől a mai szaggatott versig, ahol megtörnek a szavak, és a mű a bespékelt idézetek nehezen követhető logikáján araszol, minden vers meghódítására képes. Akkor sem veszti ihletét, amikor Cendrars száraz fölsorolásai zörögnek papírján, vagy Pessoa tipródik mondataival képzelt padlásszobájában, szemben a Trafikkal. Élete legnehezebb munkája lehet Rimbaud verse: „Amit a virágokról mondanak a költőnek.” Mégis, virág- és embernév, szám és idegen szó hordalékával úgy rohan keskeny medrében a költemény, hogy minden szokásos, fordítással kapcsolatos szkepszisünket elfelejteti. Mintha Rimbaud szájából hallanánk a szót magyarul:

– mondja a kamasz-zseni Somlyóra kacsintva, mert érzi verse kétféle hűségét.

Nagy színészi, pontosabban: beleélő és újjáalakító képessége van Somlyónak. De lehetősége is, hogy illetlen szerepet nem kell vállalnia. Hiszen éppen ő ad szerepet magának két legfontosabb nyelvterületén. Ki ismeri jobban a spanyol és francia költészetet? Az imperátorok iránti gyanúnkat avval oszlatja el, hogy nekünk adja zsákmányait úgy, hogy a meghódítottakat is gyarapítja a műfordítás paradoxona által.

Tornai József aranykapuja

Jancsó Miklós Oldás és kötés című filmjében vitatkozik egy értelmiségi társaság, már csak az újat akarás gesztusaira emlékezünk, meg az arcokra, akik ismerőseink: írók, képzőművészek, filmesek – a modern művészet jegyesei. Az Oldás és kötés s az utána következő filmek sora ezekből a vitafészkekből indult el a siker és rang csúcsára, de a hasonló indíttatású vers, próza, kép és szobor azóta is a félreértések ritka levegőjében szűköl, állandóan önvédelemre és önmagyarázatra kényszerítve. Csoóri Sándor, Tornai József, Takács Imre, Kalász Márton, Orbán Ottó, Csukás István, Horgas Béla nevét mondhatnám a költők közül, és megannyi névtelent, akik a precízen megszerkesztett lakatokra nem találták még fel az álkulcsokat. Az említett költők már több kötetesek, műveiket a kritikák megítélték, elemezték, vállon veregették és levágták, magyarázták, legtöbbször elfogultan, a hagyomány szempontjai szerint. Talán nem eléggé tehetségesek? Valóban, közülük egyik sem jutott föl a nagynak nevezhető költészet magasába, de az igazi kibontakozás lehetősége mindegyiknél jelentős, nagy költészetet teremteniök csak akkor volna lehetséges, ha a költői lét hamleti állapota helyett a gyarapodásra fordíthatnák energiájukat.

Közülük Tornai József helyzete a legmostohább. Lehetőséget alig ad megkövesedett mentőkategóriáink érvényesítésére, eldobta a hagyományos szépséget és dallamot, az élmények közvetlen költői lehetőségeit, fölbontotta a megszokott kompozíciót, kiszárasztotta a jóérzések versi forrásait, a nekünk oly kedves kötőanyagokat nem használja, őszintesége sokszor szentségtörő, humanizmusa, mint egy mélylélektani lelet, rapszodikus.

Csoórit még mentheti erőteljes érzelmi költészete, bősége, melyben magunkra szeretnénk ismerni, Orbánt megtapsolhatjuk a világköltészet mezőin dévajkodó grimaszos kalandozásai közben. Horgast mondhatjuk fiatalnak, várván újabb verseit és köteteit.

Tornai, mint a meztelen, „nem hord emberruhát, csontján a hús áttetsző, szétszakad”, ruhát vinnénk neki, idegen kelméket ő is húzna magára, de nem illene rá, be kell látnunk és látnia, minden védekezés és oltalom saját nedveiből, sejtjeiből teremtődhet, mint csigának a háza, madárnak a tolla, halnak a pikkelyei.

Négy kötete a következetes bontás dokumentuma. Új könyvével a föltámadás, az Aranykapu korszaka jött el, mert a további bontás megsemmisülés lenne már, hiányérzete felgyülemlett, alapvető indulattá változott, hogy új szépséget, zenét, kompozíciót, harmóniát teremtsen. Hasonlóan a Most nem gondolok a halálra című verséhez:

Új kötetében lett igazán tudatos programmá: „A költészet, még inkább, mint valaha, az az alapvető emberi megrendülés, amit mindannyian átélünk, de csak ritkán tudunk kimondani. A versnek olyannak kell lennie, mint mikor kőbe harapunk.”

A költészetet nem újítja a korhoz, hanem teljesen újat teremt. Szándéka és következetessége Kassákhoz hasonlítható. Újrakezdi örömeit és félelmeit, szinte az őskortól napjainkig barangol az elemek, az emberi alkotások és viszonyok között, a hirosimai villanás, a rontó, kísértő népdalok, a totemek és autók, az alföldi puszták és világvárosi zsúfoltság egymásba csapó feszültségében. A mélyből kihallható a líraiság, a népdalok, virágénekek, a gregorián dallamok föld alatti kísérete:

Tornai a külső világot nem a maga rendjében alkotja verssé, a modern líra elvei szerint a világ szeszélyesnek tűnő lelki nyomaiból teremt költészetet, melyben a rozsda, a sóder, a beton és a tavaszi madárdal együtt van a Tisza kövén locsogó vörös lókoponya, a négylábú madár, a fejetlen kócsag, a farkas-, kos-, csukafejű tajtékzás mitologikus képzeteivel. A modern lírai elméletekkel azonosítja magát, felületesen rásüthető a másodlagosság bélyege. Hát tisztességünk parancsolja, hogy kimutassuk alapvető megkülönböztető jegyeit ennek a költészetnek. Olyan Pest környéki faluban született és élt sokáig, ahol az ipar 20. századi morajától kicsit félrehúzódva kezdik hajnali éneküket a madarak, a beton és vas ellenére őrizgetik sziklakertjeiket, kerti törpéiket a fővárosban dolgozó altisztek, hivatalnokok, a helyiérdekű vasút és a távolsági vonatok hordják a piacozókat; nyugdíjra váró elégedettség, babona, pletyka és félműveltség vette körül, ahova nem menekülhetett vissza a gyárak tárgyai és emberei közül, a szervetlen világ dagályából, a fáradtság mosolyából és dühéből, a titkárnők csevegéseiből és alakoskodásaiból. A lét dunaharaszti vegyes képlete kényszerítette, hogy letisztítsa önmagáról és költészetéről a szokványos cselekvés, szokványos gondolkodás és kímélet, a kifejezési sablonok kövületeit. Innen származtatható, e történelmi tudat nélküli közösségből makacs ragaszkodása a történelemhez. Szent István szarkofágjáról ír verset, s a második világháborúról, ez az ellenszenv a forrása politikai indulatainak is, a Töredék, a Vannak még magyarok című versekre gondolok elsősorban. Szinte mindent e kispolgári lét ellenére tesz, ahol az őszinteség megbotránkoztató. Felnagyított, civilizálódott változatával Nyugat-Németországban találkozik, a megdöbbenés két nagy verset teremt, a Se nappal, se éjszaka és A halál hadifoglyai címűeket.

A paraszti származású költők védelmet találhattak a paraszti élet erkölcsi és művészi rendjében, a jobbításért munkálkodhattak vagy sirathattak, elhagyhattak és visszamehettek, a városiak gyerekkorukból élvezhették a dolgozó, vagy értelmiségi környezet megszakítatlan melegét. Az ő háttere annyira értéktelen, hogy eldobásával otthontalanná változott, véglegesen. Ez kétségbeesésének gyökere, innen kezdődik az igazi létezés utáni vágyakozása, makacs otthonteremtési szándéka, melyet mániásan a költészetben akar megvalósítani.

Az Aranykapu befejezése egy pályaszakasznak, sok jogtalan és jogos kritikát kapott, inkább a részletekben, az eredet és a szándék megítélésében kevésbé. Pedig mindig őszinte volt, tudatos és megtéveszthetetlen, s nem okozott soha csalódást azoknak, akik értették és szerették.

Az ötödik haza

Új hazába jutott élő irodalmunk nomádja, immár az ötödikbe, költészete ötödik honfoglalását vitte véghez – ha már nomádnak hasonlítom saját szavával. Ha színésznek mondom, most játszotta el ötödik nagy szerepét. Új ország, új jelmez, az ember mégis ugyanegy, csak a tér és idő más körülötte, csak a ruhája más – egyszer vérvörös, hófehér, máskor gyászfekete, s szabása akár bibliai vászoning, akár popfesztiváli trikó. Hangjából mindig fölismerhető, mint a nagybőgőké, rekedtes és zökkenő, nem magasságában és mélységében változatos, hanem erejében és ütemében.

Csoóri-jelenség – szerettem volna dolgozatomat cégérezni, de elgyávított a lehetőség, hogy jó, vagy rossz bélyegnek használhatják. Mégis írásom eresze alá rejtve hadd kockáztassam meg ezt az összetett szót. Van egy költőnk, aki nem fér a bőrébe, meg akarja változtatni a lehetetlent, „húzva testemet magam után sirályvonalban, mint a füstöt” – akarja, s nem lehet. Ezért vált teret és ruhát, miközben élő bőrt is váltani akar. Weöres Sándornak rokona így, ám, ami Weöresnél magától értetődő, nem magatartás, hanem közönséges, mint a víz, a levegő, tehát szabadság, az Csoórinál a rab vadak oda-vissza tánca, lódulata. Járása nyomával írja föl költészetét. De nemcsak költészetét, prózai írásait, filmjeit, társadalmi és társasági szerepléseit is. S hiába a kaland verstől a szociográfiáig, Grúziától Amerikáig vállra vetett erdélyi tarisznyában a zámolyi hamuba sült pogácsával, a „húsomból délre költözöm” elhatározását, mint szépen fölírt krétabetűket a táblán, letörli a rongy:

Az emberiség gravitációs és időrabságának magyar nyelvű hangja szól a testrabságban élő emberből. (Ezért mondja Csoóri olyan gyakran a világvégi szót?)

Mire való ez a nagyratörés? – kérdezhetnék kényelmességünk, kellő alkalmakra öltözöttségünk, gyávaságunk, alakoskodásunk, számolgatásunk karosszékéből. Éppen arra való, hogy ebből a karosszékből kirántson bennünket, s tudomásul vegyük sziszifuszi sorsunk tragédiáját és gyönyörűségeit. Csoóri nem kérlel, nem magyaráz, csuklón fog, és fölállít olyan rántással, hogy a lapockánk is belenyilall. Nyerd vissza, amit elvesztettél, találd meg a gyereket magadban, ne tagadd le karamazovi háromságodat, ember-rabságod szabadságát! De agresszivitását elegánsan gyakorolja, mint a torreádorok, olyan szépen, hogy már gyönyörködnénk ránk törő bravúrjaiban, ha nem pillantanánk meg arcán a kiserkenő vért és verejtéket, eleganciája fedezetét.

Versei első olvasásra megnyerőek, a telitalálatok színes lámpái mögött a lényeg meghatározhatatlan árnyáról még nem gondoljuk, hogy a lényeg rejtőzködő ragadozója, s karmos mancsával minden pillanatban kész leütni a szivárványt, s második, harmadik olvasásra meg is teszi azt. Először a nagyszerű-szép kifejezésekre figyelünk: a vízre „madár zökken, mint kifutópályák betonjára a gép”, a ló, „mint halhatatlan postakocsi”, „karamazovi kályhacsövek”, a zene „határsértő ezékieli vércse”, „virágzó fák pilótafülkéi”, „magasvasutak szélhámosa”, az öregember „ül a világvégi cigarettafüstben”, a költő „a háborús határ kasszafúrója”, az erdő „mint egy kiadhatatlan kézirat” stb. Képeinek nagy a tere, sokszor fölfoghatatlan a távolsága. Mi az, hogy magasvasutak szélhámosa, világvégi cigarettafüst, miféle pilóták fülkéi a virágzó fák, hogyan lehet a háborús határt kasszához hasonlítani? Lehet, mindent lehet, csak magyarázni nem tudjuk, hát csodáljuk, mint a jelenéseket egészen addig, míg mögülük a lapuló Valami elő nem ugrik. Ez a Valami aztán egyértelmű lesz, az Igen és a Nem, a puszta tény, az élet, a halál, olyan, mint az egymásra merőlegesen ácsolt két gerenda, az egymásra merőlegesen húzott két vonal: a kereszt. „A túlsó part bokrai fölgyulladtak. Zöld Van Gogh-i lángok a fák. Nem azok. Közönséges nyárfák. A halászok hozzájuk támasztják a biciklijüket.” Íme, az utolsó prózaversben elrejtett kulcs! Az állítás és tagadás egymás mellett, ahogy jártában írja verseit, ahogy morfondírozik magában maga a vers, nincs szüksége rímekre, ritmusa beszéd, kompozíciója az élet, torzó, mely a végtelenig folytatható. Őszintesége parázna, előttünk vetkőzik, szerelmeskedik, elgyávul, fölbátorodik, megalázza magát, végignyögi lelkiismeret-furdalását, vétkezik, vezekel. Na, ki csinálja utánam, költők és mindenféle emberek? Ki jön velem az útra?

Ez lett botránykeltése konklúziója, a szeretet. Legfontosabb költői indulata a tett, még akkor is, ha a nulláról beszél. Lebukik, hogy fölemelkedhessen, de már nem oda, ahonnan előbb, mindegy, hova, csak máshová, akár a nyárból a télbe, akár az életből a halálba, a hangyás kirakatú förtelemhez, amely

Utóirat

Jegyzeteimet böngészve látom, mennyi minden kimaradt. Nem hatoltam le mikroszkopikus szerkezetéhez, nem is mondtam el minden lényegeset, csupán az egyik, általam vélt legfőbb lényegét. Mégis, mintha beszélgetésben, hadd szóljak néhány észrevételemről rendszertelenül.

1. Csoóri költészetében sokkal több a felkiáltójel, kérdőjel, kettőspont, mint a pont – a magyar vers átlagához képest.

2. A kötőszavak, vonatkozó névmások, ezek a kis nyájterelő pulik, verseihez szükségtelenek, mert a nyáj ösztöne sokkal megbízhatóbb.

3. Gyümölcsökben, nyárban erotikus, tehát a nőkben is. Télben, tavaszban halálos, mint a Fejér megyei csaták.

4. Gyerek- és suhanckora mindig a 45-ös tél, mindig a 45-ös tavasz.

5. Vers-építése, logikája nem lineáris, ott is kezdődhet, ahol befejeződhetne, mint a gömb.

6. Ez a példa keveseknek mond valamit, bár megjelent a makedón költők antológiája nálunk: a makedón költők legjobbjainak stílusa hasonlít rá, mindkettő a népdalból szökött költészet modern hazája, amely elvesztette határait.

7. „Im itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat.” Írja József Attila. Csoóri: „Se itt, se ott, se kívül, se belül.” Ady: „minden egész eltörött.” Csoóri Sándor inkább Adyval játszik a zenekarban.

8. Havazás, hó, tél, jég, észak – közismert szimbólumait vágja a világ arcába. „Ha már hazám se lesz, mert nem lesz erőm vallani róla, bezárkózom ebbe a havazásba, mint aki fehér inget vesz föl, fehér inget az utolsó napon.”

9. „A mohán rozsdafolt” meg effélék, mint a forgatókönyvek utasításai. A sorok lefejezése – vágástechnika. Ahogy a mondatokat áthajlítja a másik sorba, mintha a tőmondatokból alárendelteket csinálna, ahol a vonatkozó névmások szükségtelenek.

10. A Kísértet-fonal 26 sora egységes kép a télről, utána a szakadék szaggatott vonalai, majd az utolsó mondat fogcsikorgató akarata. A kihagyás vonalai azt a szakadékot jelzik, amelybe a vers költőstül belezuhant, és kapaszkodott fölfelé, hogy az utolsó pillanatban függjön élet-halál között.

11. Mit szólhatnak a szünetben hűsítőző zeneakadémiai bérletesek ehhez a sorhoz: „gyűlöllek zene”. S az alkonyi kutyasétáltatók A kivetkőztetett vadak című vershez. S az elkötelezettségüket bérbe adók: „Tűfok portása, hazák házmestere nem leszek! Nem kell a söprű, a kulcs, a hatalom, a megbízatás; a legendák véres ingét csíptessék föl a diófára.”

12. Mottóul vagy befejezésül illett volna írásomhoz:

Jelenbe zsúfolt idő

Becsukom újabb prózakötetét utolsó mondata után. „…keresni olyan mondatokat, melyek megváltoztatják ezt az éjszakát, ezt az utazást, igazságaimat, féligazságaimat, s elvezetnek azokhoz a mondatokhoz, melyek Közép-Európa, Kelet-Európa egymásba kapcsolódó jövőjét rejtegetik; el azokhoz a mondatokhoz, melyeket másokkal együtt ejthetek ki teljes érvénnyel.” Izgatott vagyok, mintha egy nagy poémát olvastam volna. Mindennapibban, mintha egy veszélyes vadászaton vettem volna részt. Hanyatt fekszem az ágyon, pihenni szeretnék, nem tudok. Bekapcsolom a televíziót: érdektelen. Kezembe veszem a mai újságot: hírei fölöslegesek, szövege laza: ilyen aranyvasárnap még nem volt; 1975 Ázsiában a nyúl éve, nagy keletje van a nyúlprémbundáknak. Érdekes lehetne, de most nem, mert sorsomról, sorsunkról, anyáméról, családoméról, népem-nemzeteméről kell gondolkodnom. Szép az aranyvasárnap színes tolla, az ázsiai gyerekek nyúlszőrbundája is gyönyörű lehet, és szépek a csillagok, de most nem érdekelnek. Csoóri választás elé állított. Fölizgatott, elfárasztott. Nagyobb élményekkel terhesen vetem magam hanyatt az ágyon. Nem érdekel a veszélytelen szépség. Oroszlánokat láttam, és szembenéztem velük olyan szavannán, ahol vagy ők, vagy én.

Csak így kezdhetem vallomásomat – idegrendszerem dübögéséből kibeszélve. S ezzel már a mű egyik jegyét is megneveztem.

Mondtam, választás elé állított. Vagy belemocsolásodom a zúgó folyam holt ágába, vagy átadom magam a sodrás veszélyes gyönyörűségének. Megtöltődtem, mint az akkumulátor hamleti sorssal: lenni vagy nem lenni, lenni vagy lenni, nemlenniből lenni. Olyan kötéltáncosként figyelmeztet erre, aki a kötél egyik végétől dobja a kötelet a másik kapocsra, s már nem az a produkció, hogy átmenjen rajta, az már mindennapi, hanem az, hogy kötele karikáját be tudja-e ejteni abba a kapocsba, ahova ő természetes tudása következményeként átmehet. A produkció sikeres, de a fölszálló repülőgépeknél sokkal veszélyesebb. Alulról nézzük, a kapocs és a karika hátha nem érintkezik pontosan, s találkozása csak a látszata. A művész átegyensúlyozza magát. Kitör a taps. Sokan szemfényvesztésre gyanakszanak.

Csoóri kiszolgáltatja magát, és szóra bírja a rosszakaratot. A rosszindulatúak legalább vegyék tudomásul artisztikumát. Én meg hadd mondjam, igazsága szüli meg tudását, és ez a művészi torna azért szükséges, hogy figyelmet keltsen arra, amit a kötél túlsó végén elmond.

Mutatvány a hazáért. És értem.

Eddig az élményről írtam és a stílusról, de nem arról, ami ezt az egészet kicsiholta, nem írtam munkája lényegéről. Vagyis hogy a hasonlatnál maradjak, nem írtam a művész agyáról, gondolatairól, izmairól és ritmusérzékéről.

Önhittségnek tetszhet, ha valaki egy ország gazdájának választja meg magát. Akarnok ő a választási törvények szerint. De forradalmár a történelem ítéletében. Példaképe Petőfi, „a teljességet akaró ember szenvedélye és hite”. Kevesen érdemlik meg azt a kitüntetést, mikor csönd van. De nem éppen az a forradalmár, akit a szituáció annak teremt, hanem az is, aki a csöndben lázad a teljességet akaró ember szenvedélyéért és hitéért.

A teljes ember pedig nemcsak a jelene, hanem a történelme és jövője. S ha forradalmár gondolja végig ezt, mint aki elöl áll a csatasorban, annak szegezi fegyverét, aki őt meg akarja ölni. Vagy kiröhögni, vagy semlegesíteni, vagy elnémítani. A forradalmárnak nemcsak fegyvere van, hanem osztálya és népe is. Értük fogott fegyvert. Ma már nem a kenyérért, hanem a lelki egyenlőség, testvériség, szabadságért.

Ágyamból felkönyökölve, elfordulva az éjszakai ablak felé, melyben az Amerikai úti idegsebészet hátuljának világos ablakai sütnek be, s a szigeteletlen réseken éppúgy hallatszik a kísérleti kutyák ugatása, akár a szél – elrévedek. Vagyis eddigi mondataim rögzítő köteleit keresem, nehogy egy elszálló léggömböt lássanak, még azok is, akik hisznek bennem. Odanyúlok a könyvért. És már nem a margójára akarok írni, hanem általa akarom folytatni tovább.

Minden szavát igaznak hiszem, mert így éreztem én is. Álltam a belgrádi pályaudvaron, akárcsak ő. Belgrádtól Szarajevóig horkolt szomszédom a vállamon, átéltem a bukaresti váróterem purgatóriumát, megszégyenített idegenségemet, magyarságomat. De azt is megtudtam, mint ő, mikor a szerb sekrestyés meghívott a lakására, mert magyar vagyok, s rakijával kínált, hogy mi szétszakadt család vagyunk errefelé.

Nyelvemhez való viszonyom is ő. Tudásom burkát szétszakító nyelvtanórák után, hogyan találtuk meg azt a szabadságot, mikor már nem úgy fejezzük ki magunkat, mint a fogalmazási gyakorlatokon?

Ragaszkodom gyerekségem totemjeihez. Csoóri azt magyarázza, szellemük most is időszerű, pedig már nincsenek. Tudjuk, dal-, tánc-, kép-teremtő lelkeket idézhetünk csak, vagy félresimíthatjuk öreg fejükön a kendőt, mint ahogy Balassi Esztergomához is elzarándokolhatunk. De művüknek érvényesnek muszáj maradni! Tehát, amikor erről beszél, senki ne használja ki őt szerencsétlen vitákra. Mert nem azt mondja, hogy itt lépten-nyomon, mint ahogy kinől a zsibavirág, teremnek dalok és balladák, hanem: költészetünk termőtalaja, abból kinövő fája népi művészetünk: Balassink, Csokonaink és Édesanyánk! Az elterjeszkedett rossz stílus, a földszintes függőlegesség természetellenesnek mondja a madarak röptét is, pedig a röpülés nem más, csak a madarak lényege. A madárral nem vitatkozom, hanem érteni akarom. Hasonlatok indáznak rám hanyatt fektemben, logikájuk önmaguk.

Csoóriról mondják, elpazarolja magát a műfajokban: vers, próza, film. Magát akarja ráerőszakolni, ki-ki, ahogy szeretné. Csoóri Sándor, költő. Csoóri Sándor, publicista. Csoóri Sándor, filmíró. Mért harcolnak vele vagy érte ennyire? Csak nem azért, mert mindegyikben magas? Kit érdekelne az univerzális tehetség unalma? Csoóri már azért is büszke lehet, hogy vitatkoznak dolgain. A kötéltáncosnak két tábora van: sikerüljön! ne sikerüljön!

Nem azért ír prózát, mert a vers melléktermékeit akarja hasznosítani. Nem szövetkezete melléküzemágának a csoportvezetője. Nem gomb-, nem parketta-, nem bőrkikészítő búzamezői hátterében, hanem a Gazda mindenért.

Prózája azért lelkesít ennyire, mert versei lándzsahegye. S nem verseit akarom kisebbíteni, hátrarakni. Inkább azt mondanám, hogy a prózája vers. Petőfi költői megvalósulását, melyben Csoóri ifjúkorában oly nagyon hitt, átfegyverezte a prózára, itt dörögnek puskái igazán. Nagy csata dúl. De próza-e ez, s ha szolgálat, nem az-e a vers is? melyet mi prózának, publicisztikának, értekezésnek, tanulmánynak érzünk. Műfaja egyaránt nyitott a vers meg a novella, forgatókönyv és a regény felé. Határponton áll. Vers-tojás. Elragadtatottság és megrendülés.

A 19. században Kölcsey, Berzsenyi, Vörösmarty, Arany és Petőfi lenne, aki a 20. században Ady, Babits, József Attila, Illyés, Szabó Lőrinc, Nagy László, Juhász Ferenc és Csoóri Sándor. Mindegyikük prózája elragadtatás és megrendülés: jelenbe zsúfolt múlt és jövő idő.

Orbános emberáldozat

„Rohadt egy szakma mesterdalt faragni, Walter” – mert az ostrom, a tömegsír, az exhumálások végén hogy is lehetne szépeket mondani már. Orbán legújabb kötetében a szépség friss teteme látható csupán abban a pillanatában, mikor a költő kihúzta belőle a kést. „Nesztek! Iszonyodjatok, vagy ha még mindig ragaszkodtok hozzá, gyönyörködjetek anatómiájában!” De az értők fölmenthetik a költészet elaggott úrnőjének gyilkosát. Cinikus mondata után maga is eliszonyodik, és nemsokára elsírja magát. Micsoda virtuóz lehetett volna belőle! Tobzódjon külföldi költők átültetéseiben? Megteszi, mert úgy ismeri a magyar versnyelvet, mintha ujjaira húzott gyűrűk összeütéseivel játszana el egy szimfóniát. Új kötetében csak két verssel utal erre a tudásra, a Kosztolányi sírja és A régi ház címűekben, gesztusa kétféle, egyik az ezt is tudom, a másik az önmagával semmisítem meg efféle tudásom ideálját. A Kosztolányi sírja képletes szonett; költészet-sír, nem költő-sír.

A régi ház egy verkli dallamára, az angol-amerikai groteszk vers, a ravatalbárók giccs-halottjainak mosolyával, mégis saját halottjainkon való megrendüléssel szól:

utána

Akik ismerik Orbán egész költészetét, visszagondolhatnak e sorokból régi bravúrjaira.

„Én sem leszek már Rimbaud” – mondta, mikor hármasban ültünk Pilinszkyvel a Nárcisz eszpresszó tükrei alatt 1957-ben. Akkor már túlnőtt a rimbaud-i koron. Ezt csak azért bátorkodom leírni, mert Orbán Ottó költészetében akkor még megalapozott vágy feszült a francia zsenije iránt. S mostani önmagából visszatekintve sokszor emlegeti az árvaházi csodagyereket. A fenti sóhaj kifecsegése kulcs lehet hajdani s ma már ironikusan visszatérő nosztalgiáihoz. És jobb megértése miatt hadd bonyolódjam további indiszkréciókba is. Együtt jártunk egyetemre, ő, aki végigjárta a vendéghallgatók előadások körüli mellékösvényeit, idősebben velünk kezdhetett csak az egyetem polgáraként. Sokkal többet tudott nálunk. Volt benne valami koravén. Már Whitmant és Blake-et fordított, versei tökéletesek voltak, a nyár és a női testek sárgája és barnája váltakozott a korom hatalmas muszlinfátylának előterében, s én még a Gellérthegy őszi színeit sem tudtam versbe jeleníteni. Néhány tanárral tegeződött. Sokan ezért sem szerették, de ő áhítozott a szeretetre, bocsánatkérő volt. S amilyen sokat küzdött az egyetemi felvételért, olyan hamar otthagyott bennünket deklinációstól, Szepsi Csombor Mártonostól; kirándulásos, kinevet a végén? játékainktól ellépett szabadfoglalkozású írónak. S beíratta a telefonkönyvbe: Orbán Ottó költő és műfordító.

Nem tudtuk, hogy milyen szörnyű gyerekkort élt át abban a városban, ahol velünk volt.

S ha azt mondjuk, hogy a gyerekkor meghatároz egy életet, akkor logikus, Orbán Ottó élete szenvedésekkel, megaláztatásokkal, megaláztatásképzetekkel, a váratlanul föltámadható szörnyek elleni készenléttel s dacos ráolvasásokkal telik azóta is. Szeméből még ma sem tűnt el a tört fény, a fölismerhető félelem jele, nagyon jól tudja, hát leplezni próbálja okos mosolyával, okos költészetének iróniájával és grimaszaival. Apja a nyugati határszélen halt meg. Árvaságra árvaház következett, a „nevelők vércsepofonjai”, a havi kimenő, és visszatérés „egy mosott gatyákkal csábítóan kitömött zsákkal” – „és egy törpe Chaplint lát az idő, ahogy kalimpálva rohan a meredek úton a savanyú szájízű felnőttkar felé”. Talán csak most bújhatott vissza a félelem üregébe, ha most mer beszélni róla szabadon. Mert öt verseskönyve közül az Emberáldozat a legemlékezőbb és az emlékek következtében a legdrasztikusabb, itt döbben rá igazán, hogy a tömegsírok után nem lehet mesterdalt faragni. Nem hiszem, hogy Ginsberg és Corso pszichoanalitikus szóáradata szabadította volna föl, inkább a világ mindannyiunkat érintő közös lényege. Hol van már első kötete, a Fekete ünnep esztétikus, pontos rímekbe, szép képekbe rejtett emlékezéseitől? Attól, amikor még megnyerő költő akart lenni szenvedéseivel. Az is volt. Mondhatták rá, itt nagy költészet érlelődik mondandójával és formai bravúrjaival. S most megdöbbenve láthatják a villamosvezetőnek állt királyfit.

Mégis, mit tehet az ember, hogy ebben a költőietlen világban költő maradhasson? Mégis a költészet karámjában kell élni, ha már verset ír. Lehet groteszk, ironikus, kiábrándult, drasztikus, alpári – alpári tárgyaihoz –, mégis a költészeten belül. A túllazított költészeten belül akár, mely annyira végső, hogy minden pillanatban semmivé robbanhat – a csönddé, korunk kísértetévé. Orbán többféle módon tette alkalmassá magát a modern költészet gyakorlásához. Bőbeszédűvé vált éppen a csönd elleni kihívásként. S íme, az anyagában tobzódó ember pátosza! A juhász, aki pásztorbotokat faragott, vadkörtefa alatt furulyált, kihányja az akolból a ganéjt, nekilát a birkanyírásnak, s még egy kis kost is kiherél, netán levág. Orbán visszament a munkához. S hogy mégis művész maradhasson, patétikussá kellett válnia, mert csak ezzel a nagy szélfújással emelheti föl lusta tárgyait. Aztán a szépség hulláit otthagyta a valóság élő roncsai között, megzavarva bennünket, hogy ne tudjuk, melyiket szerethetnénk jobban, a halott szépet vagy a csúnya élőt. Az eget, a földet, a napot, a szelet, a vizet, az állat- és növényvilágot visszaállította elemi erejű nyerseségébe. Kiteregeti elénk ebbeli tettei látleletét, hadd kísérjük végig akciója történetét elejétől végig. Ezzel olyan megnyerővé válik, mint az a bohóc, aki szerepéből kibeszél szeretetünkre vágyva, hogy aztán az ellenkezőjére váltson, zászlósan hirdeti másodlagosságát valami kollektív költészet jegyében.

Nemhiába címadó vers az Emberáldozat. Gerince Orbán költészetfilozófiai gerince is. „Láttam a földet – Láttam a vizet – Láttam a szelet – Láttam a csillagokat – A vers a műkedvelők célja – Istent tagadni olcsó élvezet – Istent alkotni sem nemesebb öröm – Pogánnyá tégy megfoghatatlan – Az öröklétet egy ágyon éltem át – A névtelen neve: ütemes lihegés. – A sejtek kicsapódó többlete – Az ő búrája alatt a szerelem csavarta föl a lángot – E porfészek hősét csak a megszokás mondatja hősnek – De sejtről sejtre szálló rögeszméje: tűz. – Ő a gyereksírás a világ küszöbén – Földet, vizet, szelet és csillagot bámulva rá hasonlítok.”

Csillagok kutyaláncon

Ki ne ismerné őt, ha mai költészetünkben valamennyire is járatos? Úgy ismerjük, mint a csavargókat, akik mindig visszatérnek országunk teréről szalmánkra aludni. Hetedszer, nyolcadszor s most már kilencedszer keresett föl bennünket újabb kötetével. A szabadságnak örülünk így. Felénk jön, törött szemüvege tekintetébe veti árnyát, ezáltal mindentudóbb-ravaszságú és áthatóbb lesz. Belénk néz: mit tudunk mi a fagyról, hőről, virágról, madárról, szélről, esőről, a magányról, a szegénységről, a csavargó-örömről? A világgá-menő gyermek vágya csiklandoz bennünket. Én például Kiskamondi Németh Jóska „vándortanyai” költőre gondolok, fejéig érő fényes botjával, vállára csatolt fakofferével szokott bennünket látogatni valaha. „Mit tudsz te?” – csücsöríti száját Ladányi. – „Rácsinálok nosztalgiáid luxusára.”

De mert Kiskamondi Németh Jóska dilettáns volt, inkább garabonciás életével teremtett valami költészethez hasonlót – a pápai kollégiumban nyomtatott papírjai, lanttal és karddal fölcímerezve, jelképes árui voltak, melyeket elcserélt tojásra. Ladányi költészetében alkotja meg az életét, ott csavarog dallamaiban, tűnődéseiben, akarásaiban, és élete a hitelét adja művének az igazi líra természetes következményeképpen.

Persze, az olvasók szeretik tudni a hátteret, s nem is érezhetik becsapottnak magukat. De jól ismerői, ha nekik ennyi is elég, ha izgalmasabb a könnyen kiismerhető életrajz a versnél, bizalmas információik birtokában elindulnak más vadászterületek felé.

Aki még nem tudná, hadd mondjam el: Ladányi Mihály negyvenéves, alföldi születésű, alacsony, kopaszodó ember. Nem veszi föl a hobók külsődleges pózait. Még sohasem láttam farmerben, borotválatlanul, hanem öltönyben, nyakkendővel, vagy kitárt gallérral. Szemüvege is csak a Szép versek egyik kötetének fényképén törött, s ezt divatos, indamotívumos inge majdnem elfelejteti. Szoba-konyhában lakik, munkahelye a konyhaasztal. Mindennap ír, amikor fölszáradt már a viaszkosvászon – gondolom –, kicsöpögték magukat a tányérok, valószínű sokszor rányitja ablakát az ételszagra. Nincsen egyetlen napja munka nélkül, akár a kétkezieknek. Olcsón vett egy homoki szőlőt, nem éppen maga miatt, inkább mert gyanakszik a bolti borokra, s vendégeit becsületesen akarja megvendégelni. Tehát evvel is kizárja kapcsolataiból az alakoskodást, még akkor is, ha ráfoghatná a borkombinátokra.

Nem csodálkoznék ötletén, ha saját búzájából, maga sütötte kenyérrel kínálna meg. Engem, olvasóit, netán még kritikusait is, akik már tizenöt éve óvják ösvényei veszélyeitől. Kenyerével jelképezné: a mindennapi kenyérnél kezdődik a következetesség. Úgy hiszem, nem szereti a cukros süteményeket. Aki tortakészítésre biztatná, az is tudja, fontosabb, amit csinál.

A kenyeret nem szoktuk emlegetni, ha van. Ladányit sem emlegetik mostanában annyira, mint régebben, amikor megjelent költészetünkben vagabundos, ostorozó, drasztikumig őszinte, érzelmes verseivel. Őt is elérte a középnemzedékbe jutottak sorsa. A kritikusok a legfiatalabbak első lépéseiből jósolnak, s az élő klasszikusok újdonságait boncolgatják, a középnemzedéket sokszor beleszántják kétirányú érdeklődésük barázdájába. Mintha már nem is az alkotások határoznák meg a kritikát, hanem a kritika újdonságigénye. Mintha már mindent tudnának Ladányiról is, mert nem újít kötetről kötetre, hanem a kétkezi munkások szívósságával teremti remekeit. Nem érdeklik a fogadóirodák előrejelzései, mert tudja, a költészet nem lóverseny, hanem építkezés, és nem előre gyártott elemekből, hanem olyan kövekből és téglákból, melyeket magunkból fejtünk és égetünk ki. Az sem érdekli, milyen magas és cirkalmas lesz a ház, hanem a legfontosabb, hogyan érzi benne majd magát lakója.

Ezen munkálkodik, és ne tévesszen meg bennünket könyvének fülszövege. „Verseim még mindig »árokparti álmodozások«, kóborlásaim közben írtam őket, kiskocsmákban, vidéki állomásokon, öreg présházban, de soha könyvtáramban és dolgozószobámban – mert könyvtáram és dolgozószobám még nem volt soha.” A világ a műhelye, elég neki, ami legtöbb.

Közismertségében bízván mertem elemzés nélkül vallani róla. S itt írásomat be is fejezhetném, mert ezek után csak magamban mormoghatok: mit jelent nekem ő?

Makacs hitet igazában.

Igaza társadalmi érvényű, még akkor is, ha perifériális állapotokkal mutatja meg.

Olyan, mintha a szakadékba vágyó emberiség hátsó felén fogná meg a nadrágot, és rádöbben vegetatív, nevetséges borzalmaira: az önpusztító istennek alfele is van.

Mintha valami belek alá süllyedt agyvelő mozgatná az emberek sorsát, kívánva autót, telket, elhallgatott indulatokat, sört, bort, cirkuszt, ami ellen már régen kivonta kardos zászlait.

„Végre fáradt harcos vagyok” – mit jelent a végre szó? Csak nem azt a tudást, amely a győztesek jutalma, amikor már a kételkedésre is alkalmuk adatott?

Mikor lepereg az ifjúság izgalma, akkor maradhatunk igazán a költészetünkkel. Már túlságosan ismernek bennünket, nyugalmasan tehetjük, amit kell, talán szomorúbban, talán eszköztelenebbül.

Dalai könnyedén jönnek elő, s megférnek egy kis noteszlapon – vízszintesen, függőlegesen, haránt.

Apollinaire a futóárkokból írt ilyen egyérvényűen, ilyen harmatosan, vért, rozsdát, szirmot összevegyítve. Ladányi futóárka a konyha, az étel- és izzadságszag átvált a bánat szép sanzonjaiba.

Harcos, de érzelmes – e kettő egyensúlya a költészete.

Olyan természetes, akár az őszinte beszéd, semmi látható nekifeszülés, ezért varázslatos.

Így válik a legközönségesebb tartalom is költészetté, a legközönségesebb szavak sem bánthatnak.

Olyan érdesség nélkül rímel, s mert elfelejtettem, hogy rím van, boldogít, mikor a rímet meglátom.

Sokszor használja a magány szót, a társadalomból és a szerelemből fakadó magányt:

A magány egyik arcától elszomorodom, de boldogít a másik, a gondolatok, alkotások keltő fészke. Szükségünk van szabadságára a művészetben. Amikor már, mintha nem is lennénk, csak a testesülni vágyó gondolat. Mintha kimennénk a pusztába. Először még félünk, mert lekötnek testünk kívánalmai, s valami olyan félelem, mint a szülő asszonyoké. Aztán eltölt bennünket a remény gyötrődő gyönyörűsége. Ez a puszta képletes, mert lelkiállapot. Ez a puszta a vers. Az olvasó úgy hiheti, hogy a költő magányosságában tetszeleg, pedig éppen létrehozójáról vall, azokról az áldott-áldatlan időkről, melyekben önmaga teremtődik meg. A magány, a megállított idő, a múlt és jövő jelenvalósága, az a pillanat, melyet mindig elveszve érzünk, pedig lelki békénk miatt szükségünk lenne rá. A mai ember nemcsak járműveivel, de gondolataival is rohangászik, kergeti önmagát, és közben önmagát veszti el. Itt vagyok, de már az jár az eszembe, mi volt, mindig a jövőben és a múltban, sohasem a jelenben. Pedig úgy szeretnénk kicsit növények és állatok is lenni.

Végül is ezért tartom boldog-magányú költőnek Ladányi Mihályt.

Az újrakezdés könyve

A költő új könyve kíváncsivá tett, vajon miféle lelkiállapot tükröződik azoknak a Nyugaton élő magyar költőknek a verseiben, akik hasonló körülmények között, hasonló magányban éltek és élnek, szétszóródva a világban? Vajon az iszonyú magány, a hazátlanság őket is ennyire szorítja-e? Arra a következtetésre jutottam, hogy Parancs János kétségbeesése, bár a hontalanság át- meg átszövi, elsősorban a lélek természetéből, nem a körülményekből fakad. Nem találtam a hozzáférhető versek közül egyet sem, amelyben akkora lenne az elhagyatottság, mint az ő verseiben. Ő jött közülük haza egyedül. Hazajövetelének is talán ez az egyik magyarázata.

Még egyszer átolvastam a Félálom és a Portölcsér című előző köteteit, s azokat a legújabbal összevetve a halálra tekintő szempár örökös figyelmét érezhettem, s tapasztalhattam olyan gondolkodást, mely az élet értelmét keresi, ki a tehetetlenségből, haza az értelmes munkába s ugyanakkor az újabb csalódások közé.

Parancs Mélyvízben című kötete, s visszaforgatva, itthon írt második könyve Omló falak című ciklusa sem mutat jobb közérzetet, mint a párizsi versek. Bár költészete a hontalanság egyféle dokumentuma, én nem ezt tartom a legfontosabbnak. Inkább a lét abszurditására érzékenyen válaszoló, számtalanszor vereséget szenvedő és újra kezdő, már néha a cselekvést is megtagadó, de mindig folytató embert a halál, a végső vereség előtt. Nyomasztó félálomban, portölcsérben, mélyvízben egyféle kiszolgáltatottság, egyféle „gyilkos magány”, „cella-magány”, „kurva-magány”, „iszonyú magány” – a lét magánya. „Sokáig úgy tűnt, legyőzött már a halál” – írja. Máshol: „El tudom-e feledni a halálveszélyt?” A kérdésben a válasz is. A földből felszökő anyakép, anyakoponya állandó figyelmeztetése. Sohasem képes megszabadulni gondolatától. Azért sem, mert mintha lassú haldoklás lenne az élete. Rajta is múlik, meg nem is, hogy így járt. Párizsban több sikerélménye volt. A Magyar Műhelyt szerkesztette, versei, írásai rendszeresen megjelentek. Itthon hazára, otthonra, családra lelve költőként éppen a sikerélményben szűkölködik, abban, ami cselekvése értelmét megadhatná. Itthoni magányának falai irodalmi életünk kormos és nyirkos tégláiból épülnek fel. Ezért írja egyik versében: „únom ezt az egész folyamatot, a kötetlen fecsegésre alapozott irodalmat”, ezért unja néha verseit is, s ezért veszi állandóan észre az emberi kapcsolatok fonákságát. Rendszeresen efféle sorokat olvashatunk, például a Férfikor-ban:

a Modus vivendi című versben:

Ellenfelei a közönybe bölcsült öregek, a latolgató hivatalnokok, akik középszerűvé akarják kényszeríteni, akik „tájképpé szelídítik a zúgó vihart”. Úgy látszik, Parancs Jánosnak nincs menekvése, mindig forgószélben, mélyvízben találja magát, odaáll, vagy odalökik, vonzza a bajt. Persze hogy vonzza, ha ez szükséges neki a végső következtetéshez.

Kérdéses viszont, hogy a hétköznapi torzsalkodások talajából terebélyes fává növekedhet-e a filozófiai mag? Elegendő-e a közvetlen helyzet, a makacs földönjárás, az apró bajok sokasága a költői minőséghez? Olyan minőséghez, amely méltó céljaihoz.

Új kötete egységesebb, megmunkáltabb, tehát a mesterség szempontjából jobb az előzőeknél. De tartalmai kevésbé izgalmasak, most direktebbek, köztudottabbak. Többször a prózai logika érvényesül, úgy, ahogy elbeszélget az ember a legintimebb dolgairól is. Versei természetesen fölfakadó monológok, egységes gondolati ritmusban áradó beszéd. Tájai őszi tájak, vagy a locspocs február, amikor még nem fejeződött be a tél, de már szerkezete meglazult, tájai hideg vizesek, ködösek, folyékonyak. Látomásaiban nyomasztó álmok lovai ügetnek, „a kásás vérben és mocsokban nagytestű lomha állatok alszanak”, „véres birkafej megtört tekintete” látszik. Csak a dac, a csak azért is küzdés, a szerelem ragyogtat valami fényt ebbe a világba. Mert a költészetet a költői kifejezés teszi, a költőt itt, metaforáiban, látomásaiban, transzponált nyelvében kell megvizsgálnunk. Parancs is ezekben érzi jól magát igazán, de túl sok kicsinyességgel találkozott, melyekre azonnal választ kellett adnia, hogy ne érezze legyőzöttnek magát. Mélyvízben című kötetére elsősorban a hirtelen válaszok a jellemzőek. Úgy érzem, inkább képi beszéde mutat előre, képi beszéde mutat vissza régebbi verseire is.

Parancs János új kötete az újrakezdés könyve, újrakezdeni nagyon nehéz akkor, amikor a férfivá érés súlyos esztendőit is viselni kell. Mert nem volt elég az „elszánt hazautazás”, végig kellett kínlódnia a beilleszkedést. Érezte és éreztették vele, mintha más bolygó fia lenne. Párizsban nem a hazai normák szerint művelte a költészetet, meg kellett szokni az itthoni irodalmi viszonyokat. De mert Párizsban sem nyugati normák szerint verselt, újra elkezdhet énekelni saját törvényei szerint.

Heteknek neveztettünk

a hatvanas években: Bella István, Buda Ferenc, Raffai Sarolta, Ratkó József, Serfőző Simon, Kalász László meg én. Nem kötött bennünket érdek. Nem is törődtünk nagyon ezzel a csoportosítással, nem éltünk egy helyen, alig találkoztunk, nem leveleztünk. Mégis, ha visszagondolok, már az első alkalommal megszerettük és tudtuk egymást. Közös volt a sorsunk. Kecskeméten, Nagykállóban, Kalocsán, Miskolcon, Budapesten, Szalonnán. Közülünk a szalonnai tanító: Kalász László.

Feléje fordítva a tollat eszembe jut, hogy mi még levelet sem váltottunk. Nem gondolom szellemi restségnek, bár ráfogható, inkább kortünetnek. Jobban tudunk egymásról, mint kétszáz levélből, hiszen tizenkét év óta ennyi még rossz levelezőktől is kitellene. Rendszeresen olvastam verseit, tudósított. Asztalomon fekszik négy kötete, mi kell ennél több, ha a szeretet nem hiányzik? Magyarország olyan kicsi, hogy minden írója összetalálkozhatik évente egyszer-egyszer. Mi is találkoztunk harminc-negyvenszer életünkben. De mi marad kapcsolatunkból, ha elemésztődünk? A csontok közötti űr?

Először a fiatal költők pécsi találkozóján láttuk egymást 1963-ban. Nagy szemű, söröző fiú ült oldalt vagy hátul, szelíden és ravaszul hallgatva, netán a sört sernek nevezve, nagyon hátulról képzett e betűvel.

De, nehogy ez az írás túlzottan magánüggyé váljon, egyik nagyszerű versével folytatom tovább emlékemet. Elolvasta Buda Ferenc előtt az Ökrök című versét nekem. Talán az egyetlent, amelyet címmel tisztelt meg. Aztán megfosztotta címétől a második kötetében. Bármelyik versét olvasom azóta, mindig azt a reszelős kis büszke hangját hallom:

Azért mertem ide másolni az egész költeményt, hogy dokumentumává tegyem a Kalásszal kapcsolatos sokszori értetlenségnek. Ezzel a versével meggyűlt a baja: allegóriának hitték. S azt is gyanítom, azért nincs egyetlen fölcímzett verse sem négy kötetében, mert a címek könnyen félreértetik rosszhiszemű értelmezőiket.

Ő, a perkupai útkotró fia, aki gyerekkorában, apja árokpartján, útja közepén; fűben, sárban és porban annyi ökrös szekeret, ökörcsordát láthatott elvonulni, döbbenten, halálfélelemig szemléletesítve figyelhette ezeket a mérsékelt égövi elefántokat. A butaság, az igába hajtható stupid erő, a herélt állatok természete. Látta széthúzni őket, aztán egymásnak támasztani farukat, az ökörkosárból fű után habzó szájukat, látta, ahogy könnyeztek. A bávaságból átbődültek megmagyarázhatatlan vadságba, taposásba. Eszerint Kalász László ökrei igazi ökrök még akkor is, ha nem feledkezem meg az emberek állati tulajdonságairól sem.

„Madár fiaihoz. Írta Ágh István verse.” Így köszönt. Nevet velünk, mert mi sohasem találkozunk kettesben. Most értem meg nevetésében a hirtelen elkomorodást, mintha eszébe jutott volna, hogy az embernek saját viccén rötyögni nem illik, most értem, nem erre gondolt, hanem a rámázolt allegorizálást mosogatta magáról. S talán azért használta nevemmel, mert érezte, én mondom meg neki humora lényegét egy írásban. Humora minden megnyilvánulása ilyen filozófiából fakad – önvédelme, önvédelmünk komoly paródiája.

„Kalász Árpád” ekképpen szokott közénk lépni. Pedig akkor még egyikünk sem tudott a kettős honfoglalásról, melyet László Gyula professzor megfogalmazott. Asztal-országnál ültünk, és vártuk őt, rokonai.

Szelíd vidámság az érintkezésben, csöndjeiben örökké versekre járó agy, öltöny és nyakkendő jellemzi őt. Az egyiket könnyeden, a másikat feszélyezetten viseli. Sokszor voltunk irodalmi esteken, konferenciákon, közgyűléseken, nemzetközi találkozókon. Neki volt a legtöbb esze, mindig fölírt egy-két verset zsebéből előhúzott gyűrött papírjaira. S nem bökverseket, alkalmi rigmusokat, hanem igazi költeményeket. Nem érdekli, hogy kék táblácska hirdeti kék gallérján: „Laslo Kalas Hungary”, vagy éppen gyümölcsöt szedeget pálinkának Szalonnán.

Talán bölcsebb valamennyiünknél hetünk közül.

Nem vidéki bölcsesség-e ez? – kérdezhetném – s nem a teljes megvalósulás ellen ható-e? Én lennék a provinciális! Rest, begyöpösödött, gondolkodásra képtelen, hiszen megrögzött véleményt hajtogatnék. Kétségbe vonnám a költő természetét. Éppúgy kétségbe vonnám hazám nyolcmillió polgárának képességét a szellemi létre. Nemcsak a vidéki költőt nézném le, de a vidéki népet, a szalonnai embereket is.

A művész művében érvényes. Nem érdekel, hol él, ha jó művésznek tartom. Természete szabja meg, hol éljen. Ő ott, én itt, a másik amott. Remélem, nem szemérmetlenség, ha személyemmel magyarázkodom, paraszt származásom, tizennyolc évi vidéki életem ellenére sem tudnék meglenni vidéken. Világvárosi dühök, szorítottságok, tombolások, rejtőzködések kellenek nekem az íráshoz. Amott a falu bolondja lehetnék. Van róla tapasztalatom.

Lakótelepünk első emeleti szobájában fogalmazok, nyitott ablak mögött, májusi alkonyatban. Tele gyerekkel az udvar, két órája főnyírógép zúgja változatos ritmusait, egy-egy halkabb pillanatban figyelmeztető és hívó anyák hangja hallatszik be. Szalonnán csönd van. Nem jártam ott, hát Kalászhoz folyamodom csöndjéért. Először a bazaltzúzalékkal leterített utak, szív alakú lapátok, árokparti lapulevelek, kákicsban rejtőzködő sóskövek csendje, a vihar, a csorda, a szekér elvonulása utánié, a pataké két csobbanás között, ahogy a víz a nagy kőről lebukik, s még elhallgat egy pillanatra, s tovább, tovább a tanító úr iskola utáni csöndjéig, szülöttei alvása idején a nagy kutyaugatásokig.

De, ki kell már mondanom, mit teremt ez a csend.

Dalt, meditációt, gyermeki érzéseket meg a rátaposó ökörpatákat. Ismeretségünk elején mindegyikkel meghatott annyira, hogy másféle verseit, a didaktikusokat, annál inkább nem szerettem. Ma is a kívánalmak torzszülötteinek hiszem őket. „Atomkorban élsz!” – szólt a „nevelő”, de elfelejtette, hogy ez a költő az atomkort nem a maghasadásban, a gombafelhőkben, a műholdakban éli meg, hanem a mai természetben és emberi közösségben:

Jelentősége a dallá sűrített természet és természetesség.

Ébresszen aranysíp

Hét év versei, negyven oldalon Buda Ferenc új kötetében, hét év gondja-kínja, kevés öröme és állandó reménye ez a könyv, ez a jelentőssé tömörödött, magát újra megmutató költészet.

Buda Ferenc onnan jött, ahol minden falatért verejtékezni kell, s ahol nincs maradék, inkább mindig valamivel kevesebb az étel, mint kellene. Onnan jött költőnek, de ott maradt embernek, szegénynek a szegények között, visszahökkentve korunk gazdagabb asztalától, megverve korszerűtlen szegénységgel, hogy szeplőtelenül mutathassa föl a küzdelmet és a hitet.

Nagy terhek teszik próbára, olyanok, melyek alatt a gyönge elpusztul vagy tisztességtelenségre vetemedik, s csak az erős marad meg összeszorított szájjal, szúrós tekintettel és konok testtartással. Nagy teher az emberszáj éhe, élethalálharc, a verset a legnagyobb fajsúlyok felé szorítja. A vizet és eget a vasba, a sarat a fagyba, a test lágy részeit a csontba sodorja. Az ihletnek ritka pillanatokat juttat, hét év alatt 23 versnyi időt, ünnepet, a súlyok alatt kristállyá nemesedett költeményt.

Szeretnénk törvényeiből kiszabadítani, kívánnánk neki oldódást, költői felszabadulást, játékot, első kötetének szertelenebb, szabadabb áradását, rímei és ritmusa hetykeségét, hogy a megküzdött győzelem nemcsak vágy, de valóság lehetne, hogy ne csöndből, hanem szóból teremthessen. De Buda annyira vállaló és elkötelezett, annyira a termő szegénységbe kapaszkodó, hogy nem a kiemelkedés, hanem az együttemelkedés, a teremtő munka nagyobb érvénye és megbecsülése táplálhatja életét és költészetét.

Hazája térképét is a munka rajzolja ki a világból, nem a kirándulások. Ahol vasakat kell hajlítani, parkettakötegeket cipelni, etetni a villanyfűrészt, esőben dolgozni az őszi mezőn, ott van a hazája, mint a munkásoknak és parasztoknak. S ha a Szólaljatok című, „hol a hazád?” indíttatású verséből nyomozunk vissza világa megismeréséért, ráakadunk a vonatozókra, akik kőkemény hajnalokon mennek a vaslemezekhez, a szürke lapátok és keserű téglák felé, s fáradtan, erő nélkül térnek haza. Megtaláljuk az ő faluját, mindnyájunk faluját: a mély sár, kutya, templom, tövis-szegénység, ostor, kapa, beleket rázó traktor, fakó öregek, motorbiciklisták, fekete vonatok faluját – s mindezt a tél végi olvadásban, mintegy a remény, rideg, mégis fagypont fölötti állapotában, a tavasz kezdetén. S ráakadunk magára a költőre is, aki a téli éj, a téli élet rohamában teszi, amit tenni kell: betakarja az alvókat az éjszaka aknamezején, a legkisebb gyereknek enni ad, emlékezik az ifjúságra, ahol minden szeplőtelen és zöld, s a hó is szűz, szép, tudomásul veszi a jelent, az emészthetetlen gondok jelenét, a számlák, kérvények, árcédulák, igénylések, SZTK-beutalók stb. jelenvalóságát. Így mondhatja ki pontos és tiszta vallomását:

Így áldoz az elesett katonák emlékének, a háborúban és a hétköznapok rohamában meggyötörteknek, elesetteknek, így szól a kiszolgáltatottság veszejtő lehetőségeiről.

Buda Ferenc költészete a szegénység tájaiból és évszakaiból építi képi világát. Ahogyan állandóan visszatérő jelzője a vas, ugyanúgy visszatérő évszaka a tél. A tél, akit minden szegény gyűlöl, ellenségének tart, aki zsarnok, és a kulcslyukon, a rosszul záró ablakon, a kialvó kályhák csövén a lélekig hatol, huzatos gyárudvarokon suhint, kiveti magából a gömbölyű, árnyas kedélyt, állandóvá akarja emelni a levedlett fát, az erdei vadak éhét, a kispénzűek, vékonyan öltözöttek didergését. A tél Buda költészetében a megpróbáltatás, de a kibírás évszaka is. És mert az élet állandó megpróbáltatás és kibírás, megtalálja a télben kifejezését. Buda költészetének természete nyártalan, tél-központú, minden a télbe törekszik, vagy a télből lábal ki sárosan.

Ez a költészet természeti indíttatású, de a természet legszigorúbb, vas-állapotából való, szinte szerkezetté alakult világ. Ez a szerkezet préseli össze azt a teret is, melyben az elmúlt ifjúság szép, tavaszias világa akar terjeszkedni. Prés zsúfolja a szavakat olyan közel egymáshoz, hogy mintha a szavak már egymástól vennék el a levegőt, nem hagyja kifutni a sorokat, visszagörbíti, a rímeket borotvaélesre köszörüli és jajgattatja.

Pilinszky Jánosra kell gondolnom, aki másból fakadó, de hasonló nagy nyomás alatt küzd a megszólalás öröméért. Pilinszky és Buda is végponton állnak tökéletesen és fokozhatatlanul. A költő innen csak szárnyas, szabadságot élvező lélekkel juthat tovább.

Szavak a télre

Mivel kezdjem írásomat régi barátságunk fészkében? Talán azt is meg kellene írnom, hogy az Eötvös-kollégium jobb szárnyának legfelső szobájában laktunk, lábtól aludva a fal mellett, és rengeteg papírunkkal irritáltuk társainkat meg a takarítónőt. Történetünk efféle kezdete adja hangomat Bella Istvánról szólva, dacolva az elfogultság és az elfogódottság vádjával. Folytassam az első írásokkal, aztán a megvalósulással, a kiteljesedés útján bandukolva? Mondjam családi életét gyerekkorától mostanig, melyet van alkalmam nemcsak verseiből tudni? Inkább személytelen leszek, hiszen így jelzőimet, ítéleteimet jobban pontosíthatom.

A Szeretkezéseink című verséhez fordulok először, mert a magyar költészet nagy művei között a helye. Fölborítom a kötet szerkezetét, hátralapozok. A sokat hallottat újra meg újra elolvasom, s belelátok a teremtés titkaiba, amikor az ember, aki megismerte a hangot, a fényt, a földet, elveszíti, hogy újrateremthesse valakiben. Világ keletkezik a szeretkezés, a vesztés és megtalálás ősködében, a „nincs sincs”-ben, a „NINCS SINCS csak Te; az ige: a lenni lehellete” sugarában. Onnan indul a történelem, ahonnan a férfi és a nő szeme fénye összemosódik és kicserélődik, éppúgy a kéj és kín a megállított időben. A vers mintha egyvonalú lenne, mégis oly magába zárt, akár a test, mint két párzó emberi test. Az 1. tétel a teremtés; a 2. a szeretkezés kifejezése, magában is illő lenne tárgyához, de a 3–4. tételben az építkezés tovább folyik, a férfi fölajánlja magát a nőnek, aztán kérdéseivel párját megvallatja; az 5–6. tétel ezt a biológiai materializmust történelmivé teszi József Attila-i logikával: „Egy pillanat s kész az idő egésze, mit száz ezer ős szemlélget velem” –

A 7. tétel himnikus összefoglalás, hogy a 8.-ban a törvény kimondathasson:

Innen visszahajlik a vers: a 8. tétel a másodikhoz, a 9. az elsőhöz, szókészletével és ritmusával az emeli magasabbra. S közben mennyi hímnemű felkiáltójel és nőnemű kérdőjel csapkod, könyörög és jajong át a költeményen! Mint ahogy a világ születik, a szavak is úgy születnek:

Égiesített főnevek, melléknevek, vagy főnevesített, melléknevesített igék születése, óhajtó feltételesség, jelen és jövő idő együtt egy szóban, ez a magyar költészetben szinte egyedülálló. Érvényét a vers tárgya adja meg.

Elszomorodom műfajom gyarlóságán, a vers rejtelmeinek kimondhatatlanságán, és csodálkozom a költeményen, mert a lélek kimondására törekszik a teljességben. József Attila Ódá-jára gondolok párhuzamnak. Az Óda a vágyakozás, a Szeretkezéseink a beteljesülő cselekvés, az biológiai, ez lélektani és történelmi, s a kettő együtt a szerelem nagy ódája. S József Attilához folyamodva eltűnődöm: Bella István egyeneságú leszármazottja nagy költőnknek szerkesztésben, logikában és dialektikában, mintha másra nem is függesztette volna tekintetét. Csak szóalkotásban lelek Adyra, hangulataiban néha Sinkára és Jeszenyinre. Elolvasva három kötetét, mintha elődje sorsa ismétlődne meg, hát föl kell kiáltanom, most már mentse az Isten attól a sorstól.

Négyéves korában vesztette el apját, aki József Attilával volt egyidős. Egyikük töreket hordott, napszámba járt, a másikuk hajót súrolt, szenet lopott a pályaudvarról. Elveszett szülők után stációzik ez a két költészet összetéveszthető makacssággal és fájdalommal.

Szívünk, eszünk, fülünk már hozzászokott József Attilához. Bella István költészetéből ez a melódia és sors sokszor kihallik, elsőre, mintha könnyen érthető verseket írna, mintha pontról pontra értenénk is. Bár ezzel a vers már elérte első célját, de önmagához méltó célját még nem, a teljes érzelmi, értelmi egyesülést.

Játékos-lényeges a csönd-csend hangzócsere. Ugyanarról csönd-csendről van szó, embercsend-csöndről.

Az embercsend-csönd után az emberszem-fény óvása ez a strófa, a fölfokozott sötét sötétből való mentés. Föl kell dobni, csillagként, szemünk fényét, hogy világítson az éjszakában.

A játszani szó kötelére szinte fölakasztja a csendet, a sötétet, a halált, és mintha elérné, hogy a halál hal meg előbb nálunk. Abszurditás. A vers elsőre mintha közérthető, második olvasásra mintha irracionális lenne, de harmadszorra már érthetjük és megfogalmazhatjuk: látszólagos irracionalizmusa valóságos óhaja a mélyben élő emberiségnek. Ne haljunk meg korán!

Első köteteiben ez a műszer-fényes bonyolultság ritkább. S ha végiggondolom egész költészetét, mintha egy évet éltem volna át a tavasz forradalmi zászlóbontásától a tél ketyegő fehér órájáig. Először a tavasz és a nyár dús fürtjeivel még az árvaság is fölkoronázható. Az első nagyigényű, a halott apához szóló Válasz nélkül is bízó vers. A kín enyhülésre hajlamos.

De a második kötet első strófájából már kicsap a jeges novemberi szél. Őszös tél, havaseső. „Mint döglött ló, bomlik a nyárfaerdő. – – – És eldobált mankók, kapcák, fölhasadt árnyak.”

A harmadik kötet: szavak a télre.

A háborús tél látomása, vagy inkább a sötét valóság, mely, mint egy varjú, az elhagyott csatatér fölött kering? Az apa fagyott, véres köpenye vízszintesen, s az apakép – döggödör, holnapféreg, olvadhatatlan „vaskó, kőhó, rézhó”, a „Hó vagy te is Vonulsz sohase olvadsz” hullása, menetelése az időtlen télben, „az idei, a jövő, a múlt, a tavalyi tél”-ben.

Barátom költészetében csatangoltam eddig, ing nélkül szedegettem virágait, és beburkolózva fagyoskodtam telétől. Életében bolyongtam elkeseredve, mert láttam elkomorulását, és ő sem mentett föl tapasztalataimtól: amennyire korosodunk, annyi tüske szúr belénk, hogy minket önmagává változtasson. Vagy mintha betöltenénk a természeti ember életidejét, s néha még meg is halunk a további éveink érdekében. A „szaporodik fogamban az idegen anyag, mint szívemben a halál” meg

– harmincévesek szavai. De túl a fiziológiai állapoton, az okokat másban is kell keresnünk. Honnan szakadtak a jeges szelek? Egyik szél fúj az árvaságból, másik a szerelemből, a harmadik a társadalomban való rosszból.

A kötet ciklusai ezt a hármasságot fejezik ki. A tél könyve című rész önmagát fagyasztja, önmaga, mint a jég, de hidegebb lesz a Hetedik kavics, a válságos szerelem költeményeitől, s mint egy világítóablakos, színes karácsonyi üdvözlet, melyet a költő saját címére ad föl, úgy írja meg a Balázs versei ciklusát, s ha tenyerében tartva félrenéz, rárémül az Indulók idejére, a társadalom ütközői között talál családot: apát, önmagát, szerelmet és gyereket. Mikor a Balázs-versekre gondolunk, melyek igazi, kedves, szép gyerekversek, ne felejtsük az Augusztus 7. utolsó sorait:

Bella ciklusai önmagukban álló kis kötetek is lehetnének, de mégis mint egy hosszú vers tételei, felelnek egymásnak, a szerkesztés statikailag kimért. S ha néhány vers nem is illik e rendszerbe, vagyis máshol lenne a helye, mint a Dajdajozók-nak, az Egy kis poeticá-nak, az építmény kibírja, sőt levegősebb lesz tőle. Az utolsó rész, a Sárkeresztúri ének négy verse, úgy csúcsosodik az építmény fölé, az ég felé, olyan mámorosan csap a csúcsba, hogy maga is meghökken, még az anyag is megijed önmagától. Itt áll a Szeretkezéseink is, s nem lehetne elképzelni jobban, mint ahogy a jeges láncát pengető Mandelstam áll mögötte „koszlott kabátban, mintha bíborpalástban”, mögötte meg a finnugor ősköltészet jegyeivel teljes Sárkeresztúri ének, ez a halottsirató, mégis varázslat a feltámadásért, feltámadási ének. Föltámadtában egy idősebb költő néz rá. Maga vagy más? Mindegy! Az ember.

Írtam a hatásokról, ezekre az utolsó versek visszafeleselnek. Kész épületről beszéltem, de ha a falakat megsimogatom, s megnézem tenyeremet, látom a hólével összekevert virágport, könnyet és vért valami múltbeli ragyogásban.

Regina Viola-Hirta nevére

Sinka István hősei közül melyiket foghatnám Kiss Annára? A bűbájosokat, a szegény-szomorúakat, a törvényeket értő belenyugvókat, a boldogságot kotyvasztókat?

Ha így kérdezem, már vallok. Kiss Anna onnan jött, ahol Sinka hősei is megszülettek – a mesterek uccájából.

Milyen rejtett és nyilvánvaló források csillogtatják-villogtatják Kiss Anna verseit a tarajukon? Mintha maguk is habok lennének és mégsem. Babonák, hiedelmek, akaratok, vajákosok, csepűrágók, bábosok, rafinériák csigaszarv-nüanszai, fordított látomások, fonák filozófia, mint a pásztorok szűkszavúsága?

Megindulhatnék ezen a csapáson is a műhöz.

Mi a vers? – kérdezhetem. Vers ez? – kérdezhetem. Színjátékból kimaradt párbeszédek, melyeket a színpad nem visel el, színfal mögötti játszás, mikor a színész önmagát fedezheti föl, rádöbbenhet önmagára? Mese és tanulság? Vers ez?

Merenghetnék a vers határairól.

Aztán ha igazolom magamnak, hogy Kiss Anna verseket ír, megkérdezhetném, hogy mégis hogyan csinálja? Mitől lesz verssé az írás?

Esszé kerekedhetne belőle, és nemcsak Kiss Annára vonatkozóan.

Merengek a Feketegyűrű fölött.

Először megkeresem verseiben Kiss Annát, a nevét.

Tudnom kell, neve csak annyival jelent többet költészetében, mint ahogy versei szerzője, ahogy a címlapon. Akár Regina Viola-Hirta nevét is kiírhatná a Feketegyűrű fölé, Isten bocsássa meg, de még Bonifác Stipa-Joannisz, vagy a kutyák, sárkányok, városatyák, füvek, lámpavirágok nevét is. Ó, egek – mint ahogy a bolondos házból fölsóhajt a világ csücsörítő női hangon.

Tehát, Kiss Anna rejtőzködik. Álarcát alig veszi le. S ha leveszi, akkor sem azért, mert ráfülledt csontjaira, inkább pajkosságból. Emlékezzünk a jelmezbálok „fölfedem magamat” mozdulataira, melyek olyan pillanatnyiak és gráciában bővelkedők! De ott a Hölgy szépségét fedi föl, kapcsolatra való hajlandóságát. Itt a Hölgy fölfedett tekintetével a művet írja alá: esendőséggel és vérrel pajkosan. Ez a furcsa, hogy pajkosan. Szenvedések sütnek a szeméből, és maskarázik.

Könnyű lenne leírnom a költő testi mivoltát. Nem tehetem, álarcát tépném a lába elé bűnösen. Inkább ajánlom olvasóimat a lopva látás alkalmaira.

Nem akarom megkeresni a kezét, kiteszem magam a széles mezőnek, valami olyan völgynek, amelyik feléje szűkül. S már az is szerencse, ha versei a magyar népköltészet lapjait forgattatják velem. Mert versei, akár a népköltészetnek is, gyakorlatiasak. Akkor támadnak, mikor a szülés ideje eljött, és életben maradhatnak. Akár ez a strófa a népköltészetből:

Rokonai a gyermekdalok, a tücsökhívogatók, héjariasztók, a varjúhívogatók, sasriasztók. Híva vagy riasztva – mégis egy családiasságban, akár a jó ördög, aki a fazekasnak bájolja a kemencét.

Mégis árulkodnom kell. Róla való gondolkodásom idején elmondta, hogy az általános iskolában éppen a nemeket tanítja a gyerekeknek, és minden órára egy nő és egy férfi kukoricacsutka-babát csinál nekik, azon gyakoroltatja az orosz nyelvet. Aki legjobban tud, megkapja a csutkababát. De hol lehet minden órára csutkát szerezni Budapesten? Eltérve a pedagógiától, ez a hajlandósága is bevilágítja világát. A gyerekjátékokat éleszti föl költészetében. Mint a kisgyerek, aki maga szerkeszti játékait, s néhány lépést hátrál, hátha fölélednek a kukoricaszár ökröcskék, és a krumplikerekű szekerek is gurulnak. És nemcsak a játékok, hanem az egész világ: szél, vak csirke, tükör, kémény, mozsártörő meg minden. Ahogy tárgyain át vezettetem magam, gyermeki együgyűségemből fölrémülök – nem is játékokat látok én, hanem bálványokat. Tisztaságra, tisztességre, pontosságra figyelmeztető rémeket. S ha újra visszatérek a népköltészet gyerekdalos mezőire, már csak ezeket a bálványokat látom Kiss Anna miatt. S meg kell köszönnöm, hogy az alapokra figyelmeztetett, mert nemhiába beszél a szél, a kóró, a vak csirke, a tükör, a kémény, a mozsártörő.

Mint a népköltészetben is, különösen legrégibb rétegeiben, melyeket a gyermekek őriztek meg, vagyis a felnőttek gyerekszájra taszítottak vissza, mondván, értelmetlenségükön az apróságok elszórakozhatnak. Akár ezen a versen:

vagy:

Nem hiszem, hogy Kiss Annának mást se kellett volna tennie, csak emlékezni a gyerekkorára, mit játszott és mit mondott, énekelt közben. Pontos emlékezete nem a reprodukálásért működik, nem az örömért, dicsekvésért, nem is egy stílus vonzása miatt, hanem azért, mert így tudja kifejezni azt a széllelbélelt, szegénységéből fölmagasodó, gazdagságából disznólkodó Embert, akit ő lát.

– jut eszembe megint egy töredék a népköltészetből. S ha költészetének elsőre szembeötlő sajátosságait, amit könnyű szóval népi szürrealizmusnak is nevezhetnék, ehhez a szekérhez hasonlítom, tudom, mire való, és hova hurcolgatja terhét.

Az igazi költészet országútján!

Első könyvében, a Fabábu-ban, versei nyilvánvalóbbak. Az oka érthető. Egy állandónak hitt világ elemi ereje munkálkodott akkor. Abban még szépen is meg lehetett volna halni. Ott minden természetes, akár a mesterek utcájában. S ha most – a Feketegyűrű-ben – Kiss Anna föl is zaklatta azt a világot, mégiscsak abban a világban él, azért lett költő, hogy a legfontosabb viszonylatokat kifejezze, hitét tegye rájuk. De már tudja, hogy mindegy a halál pipacsos mezőben vagy kátrányos, kormos utcán, a tisztességes embernek sem a patakpart a helye éppen, s a rosszé sem a kémény. Második kötete ennek a fölismerésnek a jegyzőkönyve is.

A Fabábu-ban két verssel kezdi el második kötetének legfontosabb sajátosságát, a bábjáték-töredékszerű verset. Vers ez egyáltalán? – kérdeztem az elején. Igen, mert versmagból lombosodik, abból, amit semmi más műfaj nem képes kisajátítani. Ez az oka, hogy a szereplők nevének fölsorolása is a szövegbe szerveződik, s a zárójeles, dramaturgiai utasításoknak gondolható sorok is költői értékűek.

Szereplőit elkopogtathatom tollam felső végével a négerdobok ritmusára: Fekete kandúr. Asszony. Fekete kandúr. Asszony. Ember. Asszony. Fekete kandúr. Asszony. Fekete kandúr. Asszony. Fekete kandúr. Asszony. Fekete kandúr. Asszony. Ember. Asszony. Ember. Fekete kandúr.

Ha neveket és mesterségeket sorol, akkor is verset ír.

Tejszagú szél fúj: tútútú! Szép hangosan fújja:

és így egymás után

A Fekete kandúr, Asszony, Ember mondandójuk nélkül is megtestesülnek a fölsorolásban. A kandúr és az asszony pörlekedését sejthetjük, s az ember, vagyis a férj harmadrangúságát ebben a purparléban. Érezhető, hogy a Fekete kandúr a kihívó fél, s neki van az utolsó szava. S ha még ezek után azt is tudnánk, hogy az asszony mikor hallgatott el?

A zárójeles utasításokban efféle verssorok rejtőzködnek:

Beckett verseire gondolok, melyeket drámáknak neveznek. Beckettel jelezhettem Kiss Anna modernségét, hogy a hazai modernséget se felejtsük el.

Ezt tartom írásom céljának, bár a költő ráfelelhet:

Kedves Anna!

Olyan sokan megírták már összetéveszthetetlen költészetedről a véleményüket. Én is az Új Írásban a Feketegyűrű köteted alkalmából. Mégis újabb ajándékod, a Világok, nem hagy nyugodni, nem hagyja a tollamat. Elragadtatva, nevetve olvastam, mintha beszélni kezdő gyerekemet, aztán a farsangi bálra bohócnak öltözött „kölkemet” látnám, hallanám:

– mondta Eszter a maskarában, akinek te öt évvel ezelőtt kis karosszéket hoztál, éppen a fenekéhez illőt, tavaly kis szakajtóba csipkebogyót adtál. Inkább gyermekszeretet-világodról akarnék írni. De úgy is tudják, akik olvasnak. Gyermeki teremtményeidtől most elfordulok, hadd játsszák történettelen ősi színházukat az ördögök, a mesteremberek, a tündérek s mindenféle lotyók, bohócok, akik elférnek a falitékában, a fák odvában. Az Örvényjáró csak bukdosson a vízben. A macskaprémkalapos hölgy hintázzon csak a hintaszéken, igya a pálinkát!

Könyved 225 oldalából 35 lesz, amiért írok neked. Ezen akarok elgondolkodni most, és értesíteni téged. De még előbb nem felejthetem el a 13. oldalon lévő papírhibát, papírvirágot. Azért című versed alatt piros bibe, sárgászöld szirmok, vagy egy vércsepp, vagy az alkonyati nap, mikor már arra sincs ereje, hogy a felhőket kivörösítse. S milyen furcsa, az esetlegesség és a törvény mennyire pontosan találkozhat. Azon az oldalon versed utolsó két sora:

Vér, szív, nap, virág énekeid lényege. Azért mondom énekeknek, mert talán így pontosabb vagyok, bár a játékaid, furcsa gondolatritmusú verseid is csupa líra, csak a lélekben hagyományos, nem a magyar költészetben.

Na, most! Énekeid hagyományosnak tűnnek, mert énekelhetők, akár a nép öröme-bánata. Hiszem, éneklik is. Kötelességem magamnak megmagyaráznom ezt a könnyebb-nehezebbet…

Hadd kezdjem elölről, a könyv mottójával.

Először a ritmus meg a hangulat szokott kikezdeni velem, aztán a fejemhez vágott szavak, kifejezések, akár rózsák, akár kövek. Végül az úgynevezett tartalom. Azt hiszem, a legtöbb olvasónál fordítva van ez. Persze, magamnak sem lehet ennyire egyszerűsíteni. Énekeidben azt szeretem legjobban, hogy nem kell megértenem, mert gyönyörűen éreztetik magukat. Mit értsek meg mostani cigarettám füstjén, mikor elbolyong a délutáni fényben? Aztán mégis utánagondolok a versnek. Mintha univerzum volna a kisujjra húzott gyűrű ékkövében, négy sorba mintha minden beleférne, a rossz és a jó, a balsejtelem, az éber félelem, a gyilkosok vártája, a hajas csillag, akit nemcsak rossz tündérnek sejtek. Olyan utat tehetek meg gondolatban, mintha űrutas lennék, s megtudhatnám, szélben jár az üstökös, és haja van a csillagnak, az üstökösnek, a hajnalcsillagnak.

Mostanában az a mániám, Anna, Hölderlin volt a világ legnagyobb költője néhány rövid, utolsó versében. Véglegeseket írt, nincs semmi jelmez, maszk, máz. Az efféle költészet között olyan a különbség, mint a fűbe hulló kásás körte és a körtepálinka között, amivel a te macskaprémkalapos hölgyed proszitol. A költészet legyen töményszesz, magas fokú! Ne üdítőital, se sör, se bor! Hát, énekeid ilyen élményt adtak nekem. Könyvedben ceruzajelekkel emlékezem rá. Mégsem idézem, más máshová húzhatná a grafitot. Inkább a liános szerkezetet említem. Például, a Halhatatlan és az Azok című verseket, ahogy magukba visszakunkorodnak. Olyanok, mint a szőlőlugas szeptember eleji fényben. Szinte énekelnek, vagy talán én dúdolok alattuk? Vogelweide, Dzsajadéva, a trubadúrok Provenceból, I. Sancho portugál király-költő, spanyol gitáros mondja velem:

Dúdolásom közben sohasem felejthetem a szőlőlugasban alvó, hirtelen ébredő és tekergő kígyót.

Ezt a levelet azért írtam, drága Anna, mert régen találkoztunk. De, ha találkoztunk volna is, szemérmességünk nem hagyta volna mondani és hallani, ami így írásban könnyebb.

Mi megvagyunk. Reggel néztem a szomszéd antennán egy csókát. Rászállt, bizalmatlanul billegette fejét, szárnyait illegette a felkelő napban, az antenna rácsain lépcsőzött, aztán elmerengett egy órán át, nyugalmában kezdtem gondolkodni verseidről.

Ölel:

István

Hová a pokolból?

„Költő vagyok én, magyar költő!” – olyan egyszerűen mondja ki Utassy József, mintha bemutatkozna, de az erős kézfogásból legyintve ejti ki kezét. Leül, üres szipkát szopogat éppen a nikotintól szabadulóban. Alkoholmentes italt ajánl nekem is a költészet delíriumától megviselten.

A Kilencek poklot járt dudása áthelyezi a Csillagok árvája kötetéből a Szárnyasoltár-t újabb könyvébe, hogy jelezze, az a vers, amit Rimbaud-nak ajánlott, mostani állapota is, indulata és elhatározása nem hirtelenül új. Ahogy ő a szárnyas oltár előtt, úgy áll Rimbaud a tenger előtt, de más következtetésre jutva:

Rimbaud pokla kísérlet a művészetért. – „pompás adag mérget vettem be” – írja az Egy évad a pokolban. Évadnyi delírium. Utassynak maga a test a méreg s a világ. A pokolból jövet szókapcsolat a Szárnyasoltár-ból ugrik vers és kötetcímmé. Nagy víz előtt áll, háttal az ifjúságnak, de nem ül hajóra. Hát akkor hová a pokolból? Nem szabadulás, ha vigasza: „Szép elmúlás, gyönyörű enyészet: mért nem tudsz megvígasztani engem?” A forradalom avar, gyerekkora apátlan árvaság, s a hadiárva szerelmei is elrongyolódtak. Kiáltásokat hallok egy óriás bolthajtás alatt, felkiáltójelek rácsai a mondatok között.

Megrendít, s nem lehet megrendülés nélkül szólni róla. A hideg bírót nem állja, mert jelenség, minden külső magyarázatot kizár, iszonyúan vágyik a szeretetre. Nincs közvetítőre szüksége, mint a mennydörgés önmagában való, mint a sírás, mint a káromkodás. A diagnózis az orvosok dolga, de a társadalmasított kín az enyém is.

És Rimbaud költő-sorsához sem hasonlítható, hiszen a francia azt tagadta meg, amibe Utassy kapaszkodik olyan makacsul, életveszélyesen, mint egy fölborult csónakban a Balaton közepén. S ha még lenne gyarmatárus kaland, sivatagi kalózkodás, s Menelik, Choa királya, akinek fegyvereket lehetne eladni hosszas tevekaravánozás után, s ha még nem járta volna be európai Szomália Ogadin tartományát, hogy Bubassa városát elsőnek lássa, ha még lenne fölfedezni való a földrajzi társaságok számára, Utassy akkor is költő maradna és Magyarországon magyar. Érvénytelenek rá a rimbaud-i szavak, nem őrizkedik az igazságtól, nem a szemfényvesztés mestere, nem hiszi, hogy minden egyes lény végzete a boldogság, s nem elmegyöngeség az erkölcs, neki nem a legokosabb elhagyni ezt a kontinenst, „ahol az őrület kószál, hogy túszokkal lássa el ezeket a szerencsétleneket”. Az Egy évad a pokolban a magyar költőnek nem kiáltvány, magánügy csupán, a csúcsra jutott alpinista kudarca, nincs tovább. „Kitaláltam a magánhangzók színét. Megszabtam minden egyes mássalhangzó formáját és mozgását, azzal hízelegtem magamnak, hogy ösztönös ritmusokkal olyan költői nyelvet teremtek, amelyet ma vagy holnap minden érzék föl tud fogni.”

Lényeg-szavak, szókapcsolatok vezetnek sivár táján; holdon, csillagon túli Istenéhez. Ady hitetlenül hitt Istene az övé, József Attila Anya-istene, alfa nélküli Omegája, akit a kín teremtett, hogy szólni lehessen hozzá. Hirtelen gondolattal Pilinszkyé is, bár be kell látnom, Pilinszky eleve hívő, kálváriáját a történelem stációzta végig, magát akkor lökték a sorba, mikor a római katona már a Megváltó szívébe döfte a dárdát.

Legyen Isten, akinek mondani lehet:

Rettenetes! Aki ilyen kegyetlenül mondja ki magát, jogot nyer a kíméletlenségre:

Daltalanságát dalban fejezi ki:

Vagy talán a dalon enyhületet ért, s nem azt a dal-kristályszerkezetet, amely annyira jellemző rá? Szava „csillagfegyelmű ének”, rideg, halott égitestektől ragyogó. József Attila békadudára táncoló csillagai rácsok lettek végül. Utassyért csillagbronzból öntött nagyharang szól. Még akkor is halálfélelem, ha ki se mondja, mert a katasztrófa nyomai mindenütt, szervetlen élet: a rózsák csillagerővel nyílnak, a természet, ha megmutatja magát egyáltalán, akkor gépiesített, radarernyőt bont a kapor, a tökvirág zsongó darázsreaktor; emberkínú a növényzet, a rezgőnyárfának idegösszeroppanása lesz, a nappal hitfogyatkozás játszik. Énekveszejtő korban él, s függ, mint a Lakótelepi Krisztus, koponyáján csillagok töviskoszorúja. A csillagok keringő kripták, a bolygó haláltávlatú, ahol elmosolyodni nem lehet, s még az elmúlás szép vigasza sem adatik meg. A rabság Hét Tornyában tüdőpuha a priccs, a szellem sodronya ruganyozik, a rácsot vadrózsák rengetik, vagyis ahogy a vadrózsák és a rácsok árnya egybevetül, de a vadrózsákat nem a szél rengeti, hanem egy rájuk szabadított barom. S a tömlöc maga az ének.

Íme a Huszadik Század büntetésvégrehajtó intézménye!

„Rózsa már nem, csak ballada terem a terméketlen néhai földön.” „Öltél: bűnös vagy Huszadik Század! – Túl a Plutón sem ragyog bocsánat. Kuss az anyádba vissza, te barom: Ábelre Merőleges Vadállat.” Ábel egyenes füstjében Káin ábrázata. A gladiátorok népekké nőnek Szpartakusz énekében, akikkel dísztribünből, piros páholyból játszat izgató cirkuszt a cézár. Júdás harminc ezüstjei gurulnak. Elhagyta az ifjúság sólyma az ember fiát, maga ijesztette világgá, csuklóján ezüst rablánc maradt, már nem a sólyomé, hanem azé, aki világgá eresztette az ifjúságot. Csoda nincs, alku sincs. Hát ördögszekérre köttet ez a kor, széltől görgetett kóróra, s csak akkor fogadna fiának, ha élve törhetne az idő kerekébe. Csak Hatalmi Lárma van, halálig meztelenség.

Utassy költészetének oka nyilvánvaló, mert megfogalmazott. Jaj, ne hagyjatok magamra! – József Attila kezdhetett verset ilyen esendően, de így csak Utassy folytathatta:

s csak a költők rabnótázása komponálhatta ilyen szomorúvá:

A rabnóta maga is rabbá tesz, a legrosszabb börtön, nem Anatole France clauchard-jáé, akit a tél elől menekíthet, nem is valami gyilkosé, akit a lincseléstől óv.

Utassy bebörtönzi olvasóját maga mellé, ha énekel, kikényszeríti belőlem a cellatársat. De könyörgöm, vigasztaljon már meg valamivel, mondjon valamit a nőkről, vicceljen már, az istenért, ha együtt vagyunk, legalább sakkozzunk az árnyakon, s ha a játszma a napjárás miatt függőben marad, meséljen a gyerekkoráról.

Bükkszenterzsébetről egy sóhajtás. Úgy ejti ki a hangokat, mintha hallgatója lenne magának. Nem tudom, édesanyját Erzsébetnek hívják-e, de én is Erzsébet nevű lányt vettem volna el feleségül, ha odavalósi lennék. Ott van most csak tavasz egyedül a világon, „szerszám-szentséges ünnep”, diófaültetés: ezt az apaültette fát a hadiárva könnyei mossák, a Csillagok Árvája sírása szakad rá. Én meg elgondolkodom, milyen kölyök is lehetett: kis köpcös fiú, azt hiszem, jó verekedő, tiszteletet érdemlő füttyös, liba-vezér.

Áll a gyerek talán az 1953-as márciusi gyászvigyázzban, s egy óvatlan szellentés pad alá röhögteti az osztályt. Két pofont kap Bivaly tanár úrtól, mert Emmát mellbe csípi, bosszút forral a kofás szekér mögül, „hátra csapja kezét és szencségel szerfölött”:

Az Őszidő című versben már a jövőbeli szorongás, gyermeki őszrettenet, lemeztelenül az öreg fa, száll a levélhullaillat. Itt mégis játék: a lemeztelenül lehet hangtalan is; a fa hanglemeztelenül, a levélhullaillat egyszerre dögszag és az avaré. A közeli rímek gyorsan közölnek, ha távolodók, sejtelmesebb a költemény. Valaha az árvaság mostoha-utálat, aztán országos, később csillagokká terjedő. A szerelem diákcsíny, aztán a pétervásári presszós Marika, akihez berdás hódolattal kerékpároz el, még a női test nudista-strandi kultusza a vers: a nő „karján kosár hold aranylik. Combja között megy le a nap”. Telve fiatalos reménnyel, fickóssággal a férfi. A szoknya virágvasárnapi harang, a lány virág s önnön vázája is, de a vízparti, nap-szerelmi búgás följajdul, szenvedésbe zuhan le, „sasok körözik a pacsirtákat”, „Óriás rakéta-körmenetből keresztfám Húsvét Holdján mered föl”. Bizonytalan a csakazértis dac végérvénye. Már csak könyörögni lehet a szerelem széléről, biztatni, ígérni és beismerni: „A szerelemtől végleg eloldva borulok gyászba, fekete gondba.” Megint Utassy cellájában érzem magam. Hiába akarna elmejátékokkal nevettetni, rab-vigyorba torzul az arcom, ha asztaláról ellopták a márványt a kávéház Hungáriában. A szösszenetekből sziszegést hallok ki, egy sértett költő marja azokat, akik az irodalmi kávéházban éppen a közelében vannak. Pegazus-lócsiszárok, őstehetséggel tüntetők, világvárosi kurvák, Cheöcsök között közbotrány-okozó. Kötetét saját bőrébe kötteti. S mit hall rózsaszín tincsei alatt a külföldi turista?

Ő még nevethet, mert nem érti, de én Utassy magyarnótáján elborzadok.

A Pokolból jövet című könyv, mintha valóban a szerző bőrébe lenne kötve. Aki Talpra Petőfi!-t kiáltott, most Petőfi utolsó szavait mondaná? Potomság?

Pokolból jövet hova megy, ha mindig visszajár?

Utassy József költészete iszonyú fájdalommá érett.

„…ezüst flották jönnek”

Döbrentei Kornélnak megadta a sors a tengert, s már első kötete által különleges helyzetbe kerülhetett, együtt élt a tengerrel. Akárhány tengerrel kapcsolatos magyar vers született, a költő mindig a parton állt, esetleg alkalmi hajóutat tett, s bármennyire megérezte a határtalan vizek felemelő nagyságát, roppantó ereje és nyugalma mélységét, nem lényegíthette át egész költészetére meghatározóan. A magyar költő szárazföldi lény, Döbrentei tengeri hajós. Fakadt ez a szerencséje abból, hogy kora ifjúságában matróznak állt, azután meg tengerésztiszti iskolát végzett. Odüsszeusz útját barangolta be.

Egyik újságunk, hirdetvén a kötet megjelenését, úgy fogalmazott, mintha egy tengerész írogatna üres óráiban, mellékesen. Ez a hír az egzotikumra vágyó olvasók csalogatója lehet, de az egzotikusra éheseknek csalódniuk kell. A versekben a tengerészélet csak alkalom a tenger filozofikus kimondására, a tenger is csak alkalom, hogy a költő kimondattasson. Ezek a kapcsolódások valami olyan újat szülnek, amire a magyar költészetben még nem volt példa. Az élet-halál, a szerelem, a gyerekkor alapihletei úgy komorulnak és derülnek ki, ringnak, föltornyosulnak, harsognak, mormolnak, mint a tenger, amely nemcsak tartalmi, hanem nyelvi, ritmus- és rímbeli meghatározóvá is válik.

Ha a Távollét című versét elemezzük, bizonyságot találunk rá. Olvasáskor gondoljunk mindig a legkézenfekvőbb dolgokra. Hiszen minden versben ott rejtőzködik a serkentő tárgy, emlék, tapasztalat. A távollét – elsőre, távol valakitől, talán a tengeren, aztán távol valakitől holtan, talán a tenger fenekén, végül a két dolog együtt, a távollétben már benne rejlik a halál. „Halálom sétáit megszövöm.” Az egész élet a távollétek láncolata, s így ez a vers önéletrajzi is – egyszerre élete folyamata és a jelen idővé transzponált történetiség. „A lerombolt lovak ünnepélye egykorú velem.” A szerző 1946-ban született, a háború végén, a lerombolt lovak korszakában, ahol „halálom sétáit unatkozom csontigböjt létezésben”. Az ifjúság: „Arcomon hevül dáliák aranykora. Megnyakalt tinták sodrán hallgatok.” A vers bizonyos pontjain megjelenik a hóhér, a mészáros, Döbrentei költészetének egyik erős motívuma, a gyerekkorban „megfeneklik”, az ifjúságban „földbevértelenedik”, a ma felé tartva újra föléled „hóhérom megszövöm tinták sodrán”. Ez a vers történetisége. Jelen ideje egy tengeren kóválygó csónaké, ritmusa a csónak hánykolódása, billegése. A verssorok is kettétörve, mint a megütköző hullámok; az egész versszerkezet a távolodás és visszajövés hullámmozgása. „Halálom sétáit megszövöm” – később: „halálom sétáit unatkozom” – a végén: „úszom halálom szüntelen sétáit.” Ebbe vegyül, mint egy második hullámdallam, a „Megnyakalt tinták sodrán hallgatok” és a „hóhérom megszövöm tinták sodrán”. A többi rész a hullámvölgyek sora, a versvég pedig az elnyugvó tenger képlete, ahol minden darab külön rángatózik, hogy véglegesen megbékéljen. Halálba némulva térnek vissza újra a megismert elemek:

A kötet utolsó darabjáról beszéltem először, a jegyeket más verseken is kimutathattam volna, de mégis úgy érzem, itt köthettem a legnagyobb csokrot belőlük. A Kánon-ban is a tenger hullámverése, erre a kánoni forma is jó alkalom. A távolodás-visszatérés nemcsak egy versben, hanem a versek sorozatában is tapasztalható, ahogy a Kos szarva közt és az utána következő másodikban, a Mesék gyümölcse címűben megismétlődik a „megnyúzott oszlop tartja trónusom”, ahogy a kötet első verseiben ismétlődik az ostya és a kenyér, ahogy az ellentétek, például a felöltözöttség és a meztelenség egyensúlyban vannak: „Barackvirág göncében a vállam” – „Meztelenségem a ’Tejút magánya”; „Beborítanak virágzások végtelen nászi lepedőkkel” – „hiányom savanyú trikóba öltözik”. A kötet kitűnő szerkesztésére vall, hogy a hullámoknak nagy völgyeket juttat, sokszor egyik versre csak a következő harmadik vagy még későbbi felel, akár az ismerős sort kicsit megváltoztatva is: „Legendásan döglődik pulóverem, akár a hús fényes himnuszai Fölszállnak a legyek mint a könyörgés!” – „Legendásan rohad döglött pulóvered, fölszállnak a legyek, mint a könyörgés!”

Úgy érzem, a versek és a kötet statikájára ezek a legjellemzőbbek, s a versek tartalmára is inkább; állandóbb és nagyobb költői témák, mint a tengeri, kikötői matrózromantika. Döbrentei verseiben a hajósok, „ha bogra csomózzák ujjaik, ordít öklükben a tenger”, s „az árbóc hegyében halálfejes tajték a kalózlobogó”.

Az Emlékmű a parkban ciklus versei adják az olvasó kezébe a kulcsot, a többiekhez. Jobban fölérződik bennük az elsődleges élmény. A címek is erre vallanak A kommunárdok falánál, Szemetes rigmusa, Angyalföld és Kőbánya között, Fuvaros, A sztambuli cipőfényező, Rakodók, Piac. A leíró versek címei effélék, s láttatják a költő mozgásterét is a pesti külváros és a mediterrán kikötők között. De a versekben a különféle helyi élmények átkopírozódnak egymásra, s ezzel már a költemény föl is emelkedik az egyhelyből, fölszáll, madárként köti össze röptével a költő útjainak állomásait. Angyalföld és Kőbánya között „tahitiszájú nők homorú mozdulatában pirosan fújtat az ígéret”. Mikor a sztambuli cipőtisztító ajánlja magát: „Szikrázni fog a te cipőd, uram, akár hat családom gyomrában a vasárnap”, akkor én a magyar metropolisz eresze alatti szegénység vasárnapjaira is gondolok. S hol van a Piac, Alexandriában vagy Budapesten? Dózsa-máglya és banán! Lépesmézpatak! Ezek a versek nem leírók, a tárgyból kisütő gondolat egyetemessé teszi őket. A dokkmunkásokról lehetne írni tematikusan is, de a költő általánosabb tragédiákra veti a szemét, s a rövid műben, mint egy molekulában jelenik meg az egyetemesség:

Az idézet és szinte mindegyik Döbrentei-vers nyelvében annyira fölfokozott, hogy erotikus hatású, tartalmától függetlenül. Magáról az erotikáról ritkán ír, még az Emlékmű a parkban sem kizárólagosan erről szól, s nem is efféle sorokban találhatunk rá:

A nyelvi zsúfoltság, a szavak és a metaforák ütközése következtében válik ez a költészet erotikussá nap, szárazföld és tenger találkozásában.

Tudja, versteremtő láza rimbaud-i láz, a nagy franciát ezért is emlegeti többször. Döbrentei tengerén is sodródik egy részeg hajó.

– Rimbaud után vallhatná Döbrentei is.

Ez a nagyratörés, ez a magasfeszültség tesz próbára bennünket, olvasóit. Verseivel való küzdelmem közepette ezért bátorkodtam figyelmet kelteni néhány nyitható zár iránt. Költészetünkbe illesztése, a salakok leválasztása a kritikusok dolga inkább. De az biztos, hogy nem egy Duna-ágból, csónakon evezve kötött ki közénk.

Higgadt arcú nyugtalan

Új kötete a létbiztonság és a szellemi bizonytalanság feszültség-ihletéből kiküzdött versek sora. A harmónia skizofréniája. S mert Bertók igazi költő, hát olvasójába injekciózza a kételyt: sorsom a tied is, ne tagadd!

Éppígy előző könyvében, a hatvanéves Csorba Győzőnek ajánlott Triptichon-ban: „Kívül marad, ha belekényszerítik, s belül, ha a szem kívül rátalál.” Lelki helyünk meghatározatlan, csak a tárgyakban a bizonyosság. Ajtó, kulcs, balta, fogkefe, műfog, szekrény, kabát – a tizennégy soros nyitó Történet-ben. A kötetcím: Tárgyak ideje. Utószava: „s hogy ne legyen olyan reménytelen, lassan elrejtőzik a tárgyaiban. Amelyek képletesek is lehetnek, s őrizhetik még valameddig.”

De ne higgyük, hogy most már mindent megtudtunk. Könyvét becsukva képzeletem elkalandozhat a korszerű művészi tárgyiasság fajtái felé, képzeletben Bertókot is közéjük sorolhatnám a kötetcím és a vallomás értelmezésének könnyeden engedve, ám olvasva őt, azonosságot nem találok, rokonságot is csak annyit, amennyi minden kortársi műalkotásban föllelhető.

Picasso, Robbe-Grillet, Georges Perec, Jean Follain, Mándy Iván jut hirtelen eszembe. Picasso tárgyai képelemek, melyekkel nagy művészet valósítható meg, körülzsúfolja velük magát, hátha előkerül, s mindig előkerül a sok kacatból valami, Picasso nem emlékeztet, inkább a múltat felejteti azzal, amit belőle konstruál. Robbe-Grillet-nek sincs a tárgyi képzetekhez semmi köze, a tárgy önmaga, csak láttatott valóság. Mándy onnan rugaszkodik álmaiba, vagy álomi tárgyaiból a való világba. Perec hőseinek dolgai tulajdonosi viszonyban sorakoznak: „Azt szerették volna, ha a világ, a dolgok mindöröktől fogva a birtokukba lennének, s ők csupán szaporítanák ennek a birtoklásnak a megnyilvánulásait.” Prózája a fogyasztói társadalom vizsgamintája; mindent megvenni, pénzt szerezni státusuk kellékeire, aztán beléjük élvezni magukat, fuldokolni, szabadulásra vágyni, kitörni, de hogyan, hová a Weston-cipőben?

– írja Follain még a negyvenes évek elején. 1955-ben Tárgyak címmel ad ki könyvet, pontosan megmetszett prózaverseket: „A kecses holmiktól finomul a világmindenség. Minden szép tárgy tartogat valami titkos átbocsájtó jelszót.” „Dal árad minden tárgyból.” – Én pedig megállapíthatom emberiességüket, és összekapcsolhatom Bertókkal a gondolatsort.

Itt az ideje a nagy árnyak alól kihívni a napra, hadd lássuk világosan. A tárgyias művészet mai rengetegében kalandoztatott eddig, tehette volna az Emlékek választása könyvével más irányba, de ha címeit elfelejtem, sokkal jobban rátalálok, s hála isten nem látom programosnak, sokkal bonyolultabb a költészete, mintsem egy szóval megjelölhetné. Emlékek? Tárgyak? Igen, de összefonódva mindennel, ami Bertók László, s ebből az együttesből egyformán kitetszik táj, történelem, személyes sors – az egész élet.

„Túl a negyvenen a költő is ráébred, hogy végérvényesen felnőtt, és többször gondol már a halálra, mint a halhatatlanságra.” De ez az a kor, mikor az ember a múlt és a jövő egyensúlyában él még a felelős élet nehéz igájával a nyakában. A Dédapám, március rokkaorsójára rátekeredik ugyanazon rostokból font sorsa. A családtörténet megismétlődhet: „a néhány töltény, amit ellövöldöztem magányosan és ráadásul versben, a dédapámé volt”, és folytatódhat:

A vers rokkaorsóhoz való hasonlítása nemcsak képletes, de majdnem valóságos is, hiszen ritmusa, a dátumok lüktetése, rímképzetet támasztó ismétlődése, az oda-vissza pörgetés, a rímek, mint sodró ujjak egyengetése, már-már egy örökkévaló Paraszt-Párkát föltételez. A történet folyamatos: a családi történet határától a jövőig, serkentő lényege mégis a dédapa és dédunoka titkolt puskája és titkos verse. Mindegyikért kijár a börtön. A költő szervezete máig nyögi az ötvenes évek óta a sötétzárkába félemlített időt, s megtörténhet, máig sem hagyja nyugodni, még akkor sem, ha illő helyen van egzisztenciálisan. Mondtam már, jelen kötete a létbiztonság és a szellemi bizonytalanság feszültségihletéből kiküzdött versek sora. És kapaszkodás akár a tárgyakba, akár az emlékekbe, akár a magyarságba.

Városban élő falusi származék, a második világháborúban serdült, az ötvenes években ifjodott, s olyan tapasztalatok birtokosa lett, hogy talentumával jelentős költővé érhet, s mert tiszta és érzékeny ember, leleményes művész, kisebbnek hinni magát oktalanság. Megjegyzem, ha már kitetszik verseiből, hol engedelmesen, hol keserűen „vidéki” magányossága. Az Emlékek választása című kötet Levél egy pályatárshoz versében még természetes tiszteletadás:

– természetes tiszteletadása után nem túlzott szerénység-e Hallom, hogy indulsz című szonettjében:

S már ingerel, hogy bizonyítsam, tiszt ő civilben, vagy könyvtáros-munkaruhában poéta. Kimondó akaratával kezdeném, vagy inkább folytatnám, hiszen beszéltem róla. Figyelmes olvasója legyek, amit mond, új-e nekem, részesít-e a rátalálás örömében?

Nekem most a Kockakövek-kel rakja ki a megtalálás útját, azt is mondhatnám, közéleti zsörtölődésekkel. „Valami végképp elveszett a rugóvá tekert világból.” „Zabálhat, turkálhat, kifuthat, a disznó belakta az ólat. Otthon van. Úgy néz a világra lassacskán, mint aki csinálta.” „Fölkötöd magad? Kit érdekel? Magával van elfoglalva, eltelve mind.” „A természetüknél fogva jók, elfogynak ők is. Csupa volt és lehetett volna világ.” „Se ki, se be nem látni, pontos csak a homály lesz. Önmagukhoz méregetnek mind, zsák a foltját keresi, király a bolondját.” Lehet ilyen direkt is, és olyan pontos fogalmazású, hogy nem enged semmi mellégondolást ez a tiszta beszéd, tolmácsolása fölösleges.

Ezen a költői talapzaton biztosan állhatnak korszerű bizonytalanságát kifejező versei, az áttételességek, mint a Bádog szitakötő-ben, ahol a tárgyat megszemélyesíti, a személyt eltárgyiasítja. A bádog szitakötő a borotva, a borbély vagy maga a költő?

A tárgyak megszemélyesítése a lét határainak a gyarapítása a vagylagosságban. A díszdoboz jelentése megnő, virág lesz a novemberi kompozícióban: „mintha ő fogná össze gombként ezt az odamázolt tragédiát.” A szavak mézes darazsak veszett vadméhek között, s a királynő se-méheket, se-darazsakat szül.

Elmenés-maradás, egyszerre bent és kint, te vagy ő, „ott történik meg nélküled, ami veled”, újra és újra, mint az amorf lüktetés, mozgás és sohasem célba jutás, a kötéltáncos tériszonya, mikor hátrafelé éppúgy lezuhanhat, mint előre.

Picassót említettem, mintha a kompozíciót kirakósdiban kereste volna, míg végérvényes nem lesz a kép. A vers a kaland leírása, rögzített lelki mozgás. Georges Perecről is szóltam, széppróza-tanulmányáról, a dolgok csődjéről a fogyasztói társadalomban. Hozzá képest Bertók Holdudvar című verse szatirikusnak tűnhet, pedig komor magyar valóság-szelet: az árleszállítási helyzetképből az absztrahálásban annyira remeklő költő sodró verset csinál a prózai dikció ellenére. Zaklatott enjambement-jai által, a tizenegy szótagos ritmus szabályosságán belül töri, zúzza a szóvégeket, mintha a rímelés kedvéért, de inkább valami barbár kereplő-zene miatt. Kis légzési szünetekkel, majdnem egy szuszra fújja ki a háromoldalas költeményt, és még betoldott magyarázó mondatokra is futja a tüdejéből. Leírhatná, milyen a szezonvégi kiárusítás vásári képe, de egyetlen szava sincs az áruk fajtáiról, színeiről, szagáról, a vevők külleméről és viselkedéséről. Őt most az a szomorúan nevetséges, tömegméretű esendőség izgatja ebben a tülekedésben, ami egész költészetét: a lemaradás, kimaradás: „titokban erre »spórolt«, megkaphatná, ami eddig divat volt”, „magukra sem ismernek rá néha, s hogy melyiken van a leárazott gönc és melyiken a teljes áron vásárolt, senki sem firtatja most még, összekeveredik átmenetileg minden”, „s míg így a maguk módján divatoznak, udvara nő a születő szezonnak”, s pillanatnyi mámorukra rácsap az új évszak, s kezdődik minden elölről, az egész ódivatú magány, amikor

Mondandója hatását a képiség vagy az objektív líraiság csak apasztotta volna. Akár szonettjeit, melyekben semmi cirádát nem enged az önmarcangolás. Ez, én, ha szavakkal indítja, rímeivel gyorsítja a verset, aztán lejárni engedi, mint a megpörgetett facsiga gyors pörgése egybemosódó látványából lassulva kivehetők a vonalak, vagyis a vers kimondott végeredménye, mi lett belőle kérdőjeles sorozata: ez az idült bűntudat? ez a látványos semmi körbe-körbe? ez a halni serkentő céltalanság?

Bertók nyugodt természetű embernek tűnik, költészete csupa nyugtalanság. De én egyszer verstermő órájában is megismerhettem, azóta tudom, micsoda önfegyelemmel tartja higgadt ábrázatát. Van személyes közöm is két verséhez előző kötetében. Az Őrültek a dagályban és a Cipőmből a tenger eseményében én voltam az a másik, akivel nekiindult a Fekete-tengernek ruhásan 1974 kora őszi éjszakáján. Talán a krisztusi vízjárás csodahite futtatott be a szárazföldről „két önjelölt szentet”, leszámolni a múlttal, a jövő vízivilágában medúzaként „lebegni, mégis megmaradni”. Aztán másnapra sós gönceink megszáradtak, s hazautaztunk valóságos múltunkba, hazai jelenünkbe és jövőnkbe. Mert minden új élménye az alapokhoz repül, menekül vissza, mint a Krakkói elégiá-ban, „a körgalléros hegyi faházak kotkodácsolva visszaszállnak anyád mélázó tyúkjai közé”. Mint mi is, mert nincs menekvés. Őrizni kell a jóslat henteskampójára akasztott hazát!

A Múlandósághoz címzett fogadóban

Elsős egyetemista koromban hallottam róla, hogy költő. Jött az Eötvös-kollégium lépcsőjén, és sose tért vissza. Aztán látni lehetett a Hungária kávéház mélyvizében, tekintélyes írók között. Nem tűnt feszélyezettnek. Íme – mondtam magamban –, ez egy igazi fiatal költő!

Csukás eltűnt, és újra megjelent kávéillattal tüntetni el albérlete vénasszonyszagát, s némi pihenésre két szabadúszó karcsapás között. Állása lett, lakása, aztán megint minden a régiben, és újra a fordítottja.

Írnom kellett ezt a személyes bevezetőt, mert költészete természetes következménye eltűnéseinek és érkezéseinek. S leírhattam, mert már bizonyosan itt van. Mint a bicikliversenyző – ahogy írja –, várta a startot. „Körülbelül húsz évig tartott ez az álldogálás, ami veszélyesen hasonlított a repüléshez, s lassan-lassan önáltatássá alakult át, hogy még nincs eldöntve a verseny, hogy ott fent még minden lehet, csak semmi kapkodás, az olcsó alkalmak helyett ki kell várni az egyetlent, a méltót, az igazit.”

Féltjük az ácsorgó tehetségeket, odaképzeljük, mi lett volna, ha, de az is tudható, az igazi tehetség ácsorgásában is munkálkodik, betelepíti a hiányt. Beboltozta Csukás is. Elveszetté ítéltette magát akkor, most már megítélhetővé, megsemmisített minden hozzá- és mellébeszélést, s valamiképpen most már az én bevezetőm is fölösleges.

Becsukott kötetei mellett elgondolkozom, miért szerettem a verseit, mert szerettem és ritkán örülhettem nekik? S nem zavart-e meg az öröm, mert várakozásom teljesedett?

Makacsul tiszta, semmi kihajlás semmiféle csábításnak. Jó olvasni. Gyümölcsök ízéhez hasonlítanám, az októberi déli napsütéshez, meg mintha valaki dinnyét kezdene meg a tóparton gatyában és szalmakalapban, és semmi élvezkedés, a vers nem ámít. Döccen egyet, ha elmerengenél, vagy rád csapja a halottak világát. Békéstarhoson járt zeneiskolába, olyan biztos ritmusérzéke van, mint keveseknek. A botfülűek mondhatnák botfülűnek is. A disszonanciából teremt harmóniát.

Kinyitom legújabb kötetét, Az üres papír elégiájá-t. A cím ravasz, hiszen az irkát teleírta.

A következő strófa rímein elneveti magát. Na, ilyen emlékkönyv-mélyről kezdődik az írás.

Mi lesz itt, ha így folytatja – kalóz-hajóz olyan rímpár, amit a kisiskolások mondhatnának elbűvölően, a dilettánsok meg hősiesen és nevetségesen.

Na, nézzük, mire fogyasztja? Bár a Lassan húsz éve című versben még mindig a startpisztolyra vár.

Folytatásának olyan rettenetes bája van, mint Csokonai fájdalmainak.

Az önmagától való félelem nagy verse Az üres papír elégiája. Olyan kiszolgáltatottság, amit félek megismételni. De mert ajtaján itt nyithatok, bár az ajtó nincs bezárva, mégis magánlaksértés. „Ha szembe találkoznék végre magammal – és mégis rettegve várom, hogy szembetalálkozom, egyszer végre és véglegesen magammal” oszlopain áll a költemény, s a „hullok kifosztva, megfelezve és kettétörten” sorral fejeződik be. Efféle hangulat hamar elfogja az embert külföldi szállodákban, most éppen Újvidéken a hall nagy tükre előtt, a lámpát tartó angyal alatt. Ennek a találkozásnak nem a tükör, hanem a papír a végzetes lehetősége, a papír már teleírva, előttem ez a vers, melyben az egyedüli ember minden mozdulata lelepleződik, „ahogy ráhanyatlik az üres papírra”. Az előző két versben az írásfélelem-gyötrelem, itt a létezés, mely kimondásra kényszeríttetett: „szavam mögött a szó nem hagyja kimondani magát, pedig”. Ez a pedig a beszorult csavart meglazítja:

– végül is kimondja magát az ellenkezőjével. Igazi fogás, mely a kifejezés értékét növeli, találkozott magával, mert megszületett a vers.

Ugyanígy a világgal, a Regresszív címűben:

Csupa kérdő mondat, „izgága kis horgok”. Tegyünk helyette pontot vagy fölkiáltójelet, akkor „meredünk egymásra véresen, mint a nyílt törés”. Így lesz a kérdésből válasz: „Dehát olyan érdekes ez a világ?” helyett az ellenkezője.

A verset írni vagy nem írni Csukásnál olyan, mint a fej vagy írás, amiből mindig írás lesz, de muszáj ez a szertartás, a szerencsejátékos csak ezután várhatja szerencséjét. Mint ahogy fej vagy írásra pörög, billeg, elül a földön a rézpénz, olyan kanyarulatokat vesz a vers, a Vázlat a harminckilencedik tavaszról.

Ebből a ravasz tétovaságból kicsavarodva valósul meg a költői akarat, a tél roncsaiból való születés. Így lehet kirekeszteni a kikeleti sablonokat, s kimondani: „Élünk, meghalunk, dehát mégis valami történik velünk, velem, míg ballagunk a semmibe.” S oda emelkedik, ahol minden esztétikai joga megvan a himnikus szónak:

Most kapom rajta magam, hogy a kezdő oldaltól elemzek, s arra jutottam, hogy az üres papír elégiája módszer a kifejezésre. A tárgy mintha elégikus lenne, és mégsem az, mert amikor a negyvenéves férfi a tükörbe néz, a tükör válaszol kegyetlenül. Ez vagy! Ez az élet!

Nézz a tükörbe! – Csukás István gyakori versfordító mondata. A Levél a nyárról című nagyszerű költeményében éppen a nyári, nyaralási bolondozásból fordít komolyabbra: mars krumplipucolni!

Jönnek a barátok, „rottyan a bogrács, ehető, sőt konyhaművészet”, „a nők mosogatnak, isszuk a sört, hadonászik a kezünk, majd jót pisikálunk”. Ez a tükörbe nézés mégsem a krumplipucoláshoz fordít igazán, persze ahhoz is, hogy a költőt a strandi lötyögésből vendégei közé vezesse, ám, azon is túl, ismét a „nem fiatal, de nem is vén szívvel, épp a középen időhöz”.

Ezután el kell gondolkodnom, van-e a magyar költészetben valaki, aki a negyvenévesek testi és lelki változását kimondta volna? Nagyon fontos ez a kor. Mintha túlélők lennénk ezután, sejtjeink kicserélődve, vihetjük az orvoshoz rossz fogunkat, szívünket, szemünket, gyomrunkat, szembetalálkozunk a romlékonysággal. A régebbi halálfélelem ehhez képest naiv és komolytalan, most már nyilvánvaló a hajnali ébredésben, egy ugró szívdobbanásban, szédülésben, remegésben, éjféli izzadásban, s a temetőkben, ahol, mintha látnánk, mit művel a föld.

A Miből lett ez a vers? magva:

S minden versében a haladék öröme, így él a világ, s ráadásul a bölcs kiskun-mosoly, a Múlandósághoz címzett fogadóban.

Túl a vesztett kert fáin

„Nemzedékem elkésettjei közé tartozom” – kezdi negyvenévesen a vallomást első kötetében. Negyvenhat éves korában még mindig fiatal a szerkesztő fülszöveg-ajánlata szerint: „Mégis aligha akadna versértő ember, aki a hagyományban ilyen mély gyökeret verő fiatal költőt konzervatívnak vagy utánzónak mondana.” Ez a fiatal költő öt évvel később megkapja a fülszövegben ezüstkorát. Hirtelen megöregedett? Született 1929-ben. Első kötete vallomásában fölsorolja foglalkozásait. „Voltam orvostanhallgató, bölcsész, csillés, segédmunkás az építőiparban, hengerdében, kagylóesztergályos a Martinban…” Vagyis a volt Rákosi Mátyás Vas- és Fémművekben. A felsorolásból íratlan is kitetszik Rákosi börtöne. Öt év. Késleltető idő a megkésettség oka, de költészete nem késett meg. Első könyvében már olyan érett, mint a harmadikban. Sőt abban az összezsúfolt szenvedés és szenvedély nagyobb tüzet csihol a meghurcoltatás és a mindent kimondani okából.

Talán az én nemzedékemhez tartozik, aki kilenc évvel fiatalabb vagyok, de öregebb a megjelenésben? Oda sem. Marad egyedül maga, barátok szeretetében bor mellett, a szigligeti strandon, marad sokunkkal, mert szeretjük.

A hatvanas évek vége felé ismerkedtünk össze egy társaságban, és meg kellett kérdeznem, ki ő? Régiesnek véltem akkoriban, még a Kortársban megjelent nagy versét, a Krisztinavárosi körmenet-et sem tartottam jónak. Mégsem restelkedem, ő már tudott mindent önmagáról, én meg a jövőmet keresgettem. Nem a tartalmak idegenítettek, hanem a forma, a lineáris szerkesztés, mikor a vers elindul valami miatt pazar ritmusban, tiszta, pontos rímekkel, szép hasonlatokon át az igazán csattanó csattanóig. Most már tudom, e formákban tűz lakik, óbor vagy űrbeli téli szél. Szabó Lőrinc költészete volt nekem ilyen csalóka valamikor.

Ezek a szabályosnak tetsző költemények nem is olyan egyszerűek. Fölfejtésre vágynak, és maguknál tartanak.

A Túl a vesztett kert fáin című költeményben az ember a kiűzetés után, mikor vége a tarkaságnak, és rátámad a kő, hómezők csöndje, űrsarki szél. Az éden az ifjúság volt, nóták, borozások, farsangi trappos szánkóutak, lakodalmi tánc. „Hamvazószerda jön?”, elveszett arcok, se élni tudás, se kín. Minden vigasztalan. Aztán a gyerekekről valami fény, mintha elölről lehetne kezdeni, de micsoda üdvözülés lesz, ha:

Vigasztalan, kristályos, szikrázó, kőütésű vers! A hagyományosságra és a modernségre gondolni illetlen lenne. Ez a Pegazus nem istállóba való. S a megfogalmazás a Horatius-szal borozok néhány sorában:

„A költészet jelenvaló. Amit úgy is mondhatnánk: maradandóan jelenidejű. Nem kell modernnek lennie.

s rá visszhangzik: Nézd, hogy hízik a hó fenn a Zsíroshegyen… Ez csak egy a visszhangok közül húsz évszázad óta. Volt már több is, jön még több is.”

Azt tartom modernnek, ami megrendít, elámít most engem, ami nem riszál, nem röhög ki a jövő nevében, ami világi és hazai súlyokkal terhel – teszem hozzá a magamét.

Mikor jutna eszembe, ha nem most Tóth Bálint lélekvándorlása? Horatius, Catullus, Balassi, Csokonai, Berzsenyi, Ady, Krúdy, Nagy László, Kormos, a juhász, vadász ősök valahonnan s a múlt századi kiugrott pap, szabadongondolkozó nagyapa másfelől meg a keszthelyi orvos apa. S hogy általa pontosabb legyek, fölidézem Az évfordulók országa című verset. Mint három kuruc „bajok és párbajok múltán”, fekete, vasderes, fehér lovára kap Ady, Krúdy és a költő, elindulnak „nem vágtatunk, csak kocogunk” tempóban Szilágy, Podolin, Zala felé. A cím megmondja, a vers mért íródott: „Magyarországon, ha poéta az ember, akassza föl magát.” De minket most ne ez érdekeljen, hanem az a jogosság, ami által a költő természetes résztvevője a múltnak, efféle otthonossággal:

A vers nem történelmi nyomat, de a múltból fakadó jelenvalóság. Történelmisége erkölcs, népjog, erős jellem.

S ha eljár a múltos jelenbe, vagy ha onnan visszajön, ugyanaz a természet veszi körül, s ez a természet beleemésztődik a versgondolatba. A szarvas, szálerdő, bükkös, legelő, mindenféle megnevezett csillag, hófúvás, jégzajlás, köd, ér, nyíres meg a gerlék és szajkók örökös jelenvalók. Az a világ, melynek életkorát nem számítjuk, csupán magunkhoz válogatjuk. Tóth Bálint most éppen a félkomor és komorabb évszakokat.

De mégsem fagyaszt bennünket agyon. Nagykovácsi házának lehetünk vendégei ősszel. Mienk az udvar, az erdőre hágó szilvafás kert, s mikor a birtok beleütközik a drótkerítésbe, ott már a cserjék, később a szálerdő, emitt vaddisznók dagonyái, amott a fölriasztott szarvasbika robusztus menekülése. Lenéztünkben a völgyi falu párája, egy szinten velünk a röpködő galambok. Mintha az erdészek, mintha a szőlőhegy-lakók magánya lenne része. S mindig valami szorongás belül. S rá a dac. Ősz van.

Hallgassuk csak a szarvasokat. Úgyis eljön október, a hidegebb hónap.

„Itt az ezüstkor.” Ezüst csiganyomos lépcső, ködlő völgy, leszüretelt szilvafák.

Azután:

S egy-egy sárga levél, mint vitézségi arany –

Itt az ezüstkor! Ránk akar csavarodni a vércseppbogaras ökörnyál, „korbácsa szíján ólomgolyókkal őrt áll a bodza”. S újra dac a készülő terror ellen. Rigószó, lepke-tánc, őszibogár-hang, s rá a döngő halánték. „Micsoda magyar zene!” Aztán télbűvölő, télűzés borral, pálinkával, parázsnak való bükkfahasábbal, szépasszonnyal, hejehujával, „sose halunk meg, ha nem tavasszal”.

Tóth Bálint történetiségét az előbb egy költői lélekvándorlás körül jeleztem, most kiegészíteném, a halántékdöngés, a „micsoda magyar zene!” sarkall arra a megélt múltra, amit versbe fog. Neki jelen idejű, már kislegényként, a háború. A Karácsony vigiliája 1944 Bajcsy-Zsilinszky Endre fohásza a siralomházban. Szomorú, szörnyű elgondolni azt a magyar Szentestét a fronton, az ostromlott Budapesten, a csonka családokban, s most éppen Sopronkőhidán. Nem emlékszem a mi karácsonyfánkra, lehetett a ház eleji lucfenyő egyik ága, vagy gallyak napraforgószárba tűzve, boróka is lehetett talán a Harasztból. Emlékszem a beszállásolt katonákra, nálunk is laktak a balatoni front idején. Összegyűlt az éjféli misére a falusi tisztikar is. Az ezredes velemkorú fia kiskatona-ruhában, kiskardjával vívta a levegőt a ministránsok mögött. Én, a hétéves, irigyeltem ezt a majomkölyköt. S éppen akkor, mikor énekeltük, „békesség földön az embernek”, akasztották Sopronkőhidán Bajcsy-Zsilinszky Endrét.

– kezdődnek szavai s hallatszanak tovább az ismétlődésben.

Ezt a verset csak halkan lehet mondani, mint az imádságot.

A kislegénynek tiszta és megítélhető élményei lehettek már, háborús verseinek mégsem az élmény, hanem a történelmi gondolat az oka. Így a Magyarország 1944. március 19. címűnek is. Egy vak, fehér botos ország megy a jövő felé. De hova jut vakon? Így A halottak köröndje, a Farkasréti temető sírtalan gyertyavilága az odaveszettekért, ezen a „világszéles köröndön”, „mindenki senkiföldjén”, megidézett doni legelők, Huesca, Auschwitz csöndje alatt.

De pihenjünk valamennyit költészete pázsitosabb kertrészében. Persze ott sincs idill. Mintha bukolikus lenne, mert érik a szőlő, forr a must, van boros vigalom; s mintha pannon, mert érezhető Pannónia lélegzete. Ám, bukolikája keserű, vagy dühös, csak azért is indulat, földhöz csapott pohár. S ha pannon, akkor mért gondoltat gyakran Adyra, József Attilára, Szabó Lőrincre?

Hol vannak már a Catullusok? Tóth Bálint szerelmes versei Szabó Lőrincet juttatják eszembe, csak talán Szabó Lőrinc germános, ő latinos, franciás netán. Női száj, mell, öl, comb érzékiségével pompáz, máskor esdekel, mint a trubadúrok, akik a méltatlan fogadtatás után egybeénekelnek régi ábrándot és mostani átkot. Mégis más ideje jött el már a szerelemnek szeretetben és egymásrautaltságban. Nem a

féle mytilénéi sorok, sem az anakreóni „ficánkoló farocskák”, „érett birsalmakeblek”, hanem A pataki Borostyán szállóban című vers adja leginkább Tóth Bálint újabb szerelmi költészetét, a versbe teremtett szerelemfilozófiát. A szobában, ahol a másik ágy üres, rabvággyal, nász-cellában képzeli el, aki nincs ott, de aki majd a vers végén:

Ez a vers-keret, s belül rettenetes és gyönyörűen megírt emléket hívnak meg ezek a sorok:

Hívják az iszonyt.

Ez lenne a szerelem? A férfi-gyermek kúszása fölfelé a combmelegben, a nőstény-aromás fekete ölig, mikor pokolannus tömi a libát? Libát fojt, tyúkot öl, s közben biztatja a behunyt szemű úrfit: Úgy! Úgy! Kés rosszan a húsban, szárnyak csapkodnak, aztán a félholt állatot szabadon engedi pokolannus:

Rettenetes ellentét egyesül még pokolibbá pokolannus ölén: „magam látom félig elevenen”. Már minden nő kezében kés, és úrfiznak, nevetnek pokolannus ölénél feketébb hajzatuk alatt. Boszorkány-éj e látomás. Mefisztó tölt a pohárba, s mutat valami irányt egy asszony jószagához.

Nagy vers! Megidéznem lehetetlen. Nagy vers! – mondom keserűen. Hányan tudják, kicsoda Tóth Bálint, milyen jelentős költő él a kék busszal elérhető faluban, csak néhány megállónyira a benti kultúr-közönytől?

Isten írnoka volt

Ebben a mostani végleges nélkülözésben úgy érzem, mintha mindig nélkülöztem volna. Ha ott volt, sem volt igazán jelen, pedig mégis egyszerű, fesztelen kapcsolatban ült szemben vagy oldalt a hozzá illő presszóasztalnál, melyen csak egy kávéscsésze, talpaspohárka, cigarettásdoboz fért el, s testéből nem több a kezefejénél. A szent káplános ártatlanságban az alázatos figyelem, a mindig mintha most tudta volna meg csodálkozásban társalgott valami fölfoghatatlan tudás birtokában.

És én világias eszemmel máig sem fejtettem meg. Előbb, tudatlanabbul, közelibbnek éreztem magamat, mert akkor a júniusi pesti aszfalt szurok-pokla valóságos volt, a Belvárosi Kávéház félárnyán kívül, bár szavaiban ördögibb. Harbach Harbach volt, s a Karamazovok egyszerűen álltak egyetértésünkben.

Véletlen találkozásaink most már folyamatosra zsúfolódnak, különben sem tudtam volna többet titkaiból. Fölfogni, értelmezni csak a hit határáig vagyok képes. Szent csöndjét földi létem elvonási tünetei között érthetném meg, csak akkor „szótlanul és jelentés nélkül és mindenkinél boldogabban”. De élek, és mindenféle természetes utakon próbálok eljutni hozzá, mintha magához is így érkezett volna az áldozásban, az Új Testamentum lelkigyakorlatán át a megfeszíttetéshez, a pietához, a föltámadáshoz. Az Újszövetség mindig versközelben, akár jelenségeivel, akár magnetikus erejével. Nem idézi, nem magyarázza, hanem folytatja, mint a Jelenések VIII. 7.-ben; ott: „és jégeső támadt, és tűz vérrel keverve és lehullott a földre: megégett a föld harmada, megégett az élő fák harmada is, megégett a zöld fű is mind.” – A költeményben a világvégi tűz szétterjed tizenkét sorban óriásivá, atom-látomássá, ide, hozzánk, Hirosimához. És Krisztus abszurd megfeszítése nem hasonlítható-e a lágeri milliós halálokhoz a Harmadnapon-ban? Mikor azt mondja, Auschwitz előtti és utáni költészet, mintha azt mondaná, Krisztus előtti és utáni világ. Így értem figyelmeztetését. Fölfogom az Egy KZ-láger falára című ciklust, amint Radnóti dokumentumaival rokon: „Ahova estél, ott maradsz”, de más a túlélők borzongásában –

– a túlélők lelkiismeret-furdalásában.

Mindannyiunkban ott lakik a három Karamazov testvér, benne több az aljosai szeretet, alázat, önkínzás, akkor azt a bennem levő Ivan és Mitya vérségi alapon megérti és elviseli, sőt irigyli is.

József Attilával kiáltja a Nagyon fáj!-t, a hálóba fogott halak kínját, a légtornász szeretők ádáz egymásba csapódását és szétlökődését. S mint Dosztojevszkij Raszkolnyikovval, pokolra száll a Ne félj!-ben, mert csak a piromán kéjtől tisztulhatna meg az elképzelt gyilkosságban, mikor benne égne, akit szeret, a szeretteivel együtt.

Ő mondja: „Legalább negyven lapon keresztül vállalta azt az alászállást a poklokra, amiről József Attila beszélt. Ez azt jelenti, hogy Dosztojevszkij negyven oldalon keresztül gyilkos volt. Azonos volt Raszkolnyikovval, mert az emberiségnek el-elakadó szekerét csak így lehet kiemelni a sárból. Megoldás nincs. Valami hozzá hasonló van. De azt nem tudjuk megnevezni. Azon csak dolgozni tudunk.”

S ami költészetében ezután következik, valójában a lényege annyira földön és költészeten túli, hogy dühösen keresek valami fogódzót, de csak annak látszatát találom meg. Minden költői kellék tapasztalati, látható, mint a csillag, jelzés, de nem az, ami valóságosan. A palánk, a szög, a homok, a nád, a tenger, a nap jelenléte idegen, s Pilinszky kegyetlenül szeretni aláz hozzájuk. Minden porcikámmal tiltakoznék. Kivágyom az ablakon túlra. Az utcán egy nő a rohanás és a séta köztiségében. Az alacsony nyírfa mozdulatlan, a nagyobb fák fölső leveleit lebbentgeti a szél. Gyerekek jönnek haza az iskolából. De belül holt idegenség, holdnál is holdibb tiltott égitest hasonlíthatatlan csöndje.

A virágcsokor – vesztőhelyek illata. Ez a vers, vagyis a megíratlan vers végeredménye. Ami megtörtént, az a csönd. A borzalmakat visszaképzeltetni fölösleges, benne vannak a némaságban, így termékeny a terméketlensége. Utolsó versei véglegessé csupaszodnak, kifejezés nélküli sóhajok és kinyilatkoztatások, s végül a szentlator keresztje, mert ha a középső Krisztusé, akkor a jobb oldali az egész emberiségé. Én azt hiszem, Pilinszky számára a harmadik a megfeszítés szimmetriájához szükséges stíluselem lehetne. A bűnözőkről írott soraival vélem igazolni: „Egyedül ők tudják elhallgatni Isten titkát szemközt a lincselő tömeggel.”

Költészete úgy törekszik a tökélyre, mint amilyen abszolútum a kereszt jele, de az már a líra öngyilkossága lenne. Sírja fölött megjelölt fejfa. Én ráírnám: Isten írnoka volt.

Fekete madár rikít át az égen

Kinézek az ablakon, még tél van, újra kinézek, és virágzik az aranyeső.

Huszárik Zoltán filmjeivel is így vagyok. Aranyesőhullással boldogít engem. Hétköznapjaim teléből egyszerre kimozdít. Az aranyesőt évtizedek óta látom, meg nem unom soha. Filmjeit sem, inkább évről évre jobban szeretem.

Költemények! Virágok és versek ismétlődése az életemben. S íme, egy láttató költő. S ha költő, nagyon nehéz beszélni róla. Megismételjem, amit másoknak látni kellene? Inkább szeretetem történetét mondom el, mozgásomat műveihez, hogy hozzá találjak.

Leszállt a fekete madár

Ebből a kegyetlen gyászból utolsó találkozásainkba kapaszkodom. S ha élőnek képzelem, semmiképpen sem gondoltat arra, ami lett, megkönnyebbülhetek valamennyire. Megidézem akár a siratók.

Barátok vagyunk. Gyakran találkozunk. Kétszáz méterre lakik.

1981. október 3. A reggeli bevásárlás után fölmegyek a Columbus utcába. Éppen a Bosnyák téri piacra készülődnek. Menjek velük! Visznek a közös élményekbe. Most őszi bőség. Otthagy bennünket, csiperkét válogat, szagolgat csirkegombát, vargányák között matat, pörge gomba-kalapokat billent, odébbáll, éppen az aranysárga szőlőt kóstolja meg. Visszajön, kezdődhet a vásár: gomba, szőlő, retek, kovászos uborka. Gyors és mégsem felületes; színről, formáról, ízről könnyen dönt, gyermekkori tapasztalatai után itt már nincs semmi ráadás. Emlékeit veszi és eszi meg. A Nagy Lajos király útján két példányban kéri a Lautréamont-kötetet. Maldoror énekei. Nekem ajándékozza az egyiket. Meg sem lepődöm: minden új könyvről tudott, mindig ajándékozott. Szabadkozom, bár ismerem, oda sem figyel.

Október 5. Csíkos ingben, fekete nadrágban csönget be hozzám. Huszárik-módra elegáns, hosszú, vékony alakja nem tűri a lötyögő ruhát, mindig az ingre ad különösen, amely nyakát és ábrázatát meghatározza. Most szomorú, mert dühös. Bántja, már megint olyanokat mondott egy interjúban, amit másképpen akart. Nyomorultnak érzi magát. Vigasztalan. Kér, menjek vele haza, azt már nem mondja, hogy otthon egyedül nem bírja ki. Egy új aszfalti tócsára mutat: „Magyarország! Én meg ebben nézem magam!” A tócsának valóban ország formája van. Fölrakja a Viszockij-lemezt, ez a kísértethang, mintha az volna, ami hiányzik belőle: gőg, káromkodás, parancs. Viszockij kiordít a Columbus és a Gyarmat utcára.

Október 6. Együtt a Rádióban. Novotny Vilmos barátunk emlékműsorát rendezi. Minden versben a halál előérzete. Zoltán eltűnik észrevétlen.

Október 11. Vasárnap reggel. Újságokat viszek. Megvette már. Felejthető, könnyed beszélgetés. Semmi baj! Fürgén eszik, de nem olyan mohón, mint az éhesek. Borúra derű, mint szélben vonuló felhők alatt a nagyböjti föld. Pár perces kedély elfelejtet minden világ-homályt. „Mit csinálsz a héten? – kérdezem. – Csütörtökön Bábolnán forgatok”. Búcsúmosollyal csavarja meg az ajtózárat. Ágya mellett jár a kis rózsaszín lapú ébresztőóra a múlt idő felé.

Október 14. A soha el nem kezdett forgatás előtti nap. Mindenki teszi a dolgát. Éppen Berzsenyi Mailáth-ódáját értelmezem. Összehasonlítgatom két változatát. Az okokat kutatom, mért hagyta ki második, végleges változatából a nagyszerű részeket? Mért hagyta ki Proteuszt, az alakváltoztató tengeristent, akit lekötözéssel lehetett jóslásra kényszeríteni? Természetesen ezért, mert a motívum nem itt, hanem másutt teljesedhet ki igazán.

Dolgozom, barátomra nem gondolok. Akkor már Berzsenyivel társalgott helyettem. Néhány óráig a halál még eltitkolta a világ elől. Nyugodjon le a nap. Szeretteinek rövid engedelem, utolsó ajándék.

Már azok a napok véglegesek. Élt ötven évet és pontosan öt hónapot. Berzsenyi juttatja eszembe; Huszárik alakváltoztató, proteuszi zseni, akit lekötözve lehetett céljára kényszeríteni, maga is kötözte magát, hogy hasznos lehessen, éppen azzal az eszközzel, ami a lényegére legalkalmasabb – a film. Éppúgy lehetett volna költő, festő, szobrász, muzsikus. S lett műfajában mindegyik olyan hasonlíthatatlanul, különösen és magányosan, amit már nem visel el a szív. Beleszakadt.

Ember volt, nem Proteusz isten.

Az emlékképek pörgethetők, lassíthatók, rögzíthetők. Értelmezni és okulhatni lehet belőlük szükség szerint. Még az utolsó találkozásokból is kitetszik bármilyen rá jellegzetes. Bárki igazolhatja, gyarapíthatja tapasztalataival, egyiket a másik elé teheti, nagyíthatja, csökkentheti, még tagadhatja is. Az életmű végleges és kiszolgáltatott. Ránk hagyott gyönyörű vagyon. Ő a vagyontalan, otthontalan ebben az ideiglenes földi létben, utolsó éveiben attól rettegett, még a födél is elperelhető feje fölül. Annyit járta a világot Szindbád és Csontváry álarcában, hogy már-már ideiglenes bejelentője is érvénytelen lett Budapesten. Hányatott sorsú hajós, világvándor festő a nagy motívumért. Maga filmjei hőse. Tudtuk, de halálában értjük meg igazán. A tökéletlen életet fejezte ki tökéletesen.

Nem torzó, ha még valaki annak hiszi is! Mert mohók vagyunk, szerettünk volna újabb remekműveket, hadd paráználkodjon szépségével az agy. Szíve mint mindannyiunké: két pitvar, két kamra, billentyűs és koszorúeres – a teremtés tökélye voltaképpen –, törvényén kívüli praktikumot nem tűrhetett.

Mennél inkább hontalan, annál inkább kereste a hazát. Bábolnában a jövőt, szülőfaluja, Domony temetőjében a sírt. Talán a parcellát szemelte ki magának ez év telén térdig érő hóban, s ősszel már beköltözött.

Mese nélküli világ

Megírta írói önarcképét: Tanulmány a törzsvendégről. A pincérek csak azt tudják róla, feketét kér, füzetbe firkál, napjában többször fölhív valakit. Őt senki. Ki lehet? A pincéreket bosszantja jellegtelensége, kiismerhetetlensége. Telefonálásakor félmondatokat hallanak könyvekről, futballmeccsekről, bevásárlásokról. „Ő is viselkedjék úgy, mintha nem vennénk észre, mintha itt született volna.” Eldöntötték végül, hogy diák. „Van becsülete, az igaz, régi, jó vendég, régóta idejár, de mégsem idevaló.” Így van ez az Afrika presszóban, az Április mozi táján, vagyis az Európában, a Május 1. mozi közelében.

De hát hova való? A hegyközségből érkezett, s azok az irkafirkák ott a presszó sarkában hogyan lehetnének illendők a helyhez. Az úgynevezett diák életműve, annak a hegyközségnek a léte, melyet Cserszegnek nevezett. Szegényparasztok, szőlősgazdák. Alig akad kétlovas ember, egylovas is kevés van. Tehénfogattal járnak, meg gyalog. Szabad ösvények siettetik őket. Gyümölcsfák, szőlők, kukoricások, lóheretáblák, pincék, istállók, konyhák kerületében folyik az élet. Öt kilométerre a keszthelyi öböltől, a várostól. Mese nélküli világ. Erről mesél Szabó István, elmondja, amit a valóságban elvesztett véglegesen.

Vajkay Aurélnak fogalmazza 1973-ban: „a második levelében írja Aurél bácsi, hogy »jó volna, ha többet tartózkodnék Cserszegen«. Igen, jó volna, csakhogy énnekem nincs kihez mennem. Családom régen kihalt, rokonaim is alig vannak, és úgy vettem észre – még józanon is! –, hogy terhükre vagyok. Ebből viszont nem kérek. Pedig még most, húsz év után is otthon járok álmomban.”

Ilyen árva embert keveset láttam életemben. Ő volt az, akit mindig megverhetnek gyerekként, felnőttként egyaránt. Elhagyhatnak a nők, a barátok sajnálkozhatnak rajta, az influenzának semmiség. Negyvenhat éves korában, a gyászév nyarán megkerestem sírját a cserszegi temetőben, rajta még a száraz virágok, koszorúk. Hazatért, hazulról odáig és vissza. Oda is árvaságba. Ki gondozná a sírját? Talán valaki öregasszony, a halottak napi krizantémos pompán szégyen ne essék.

Ültünk a Hungária kávéházban 1958-ban, konyakkal zsibbasztotta ínyét, mert azt úgy kell, mint otthon, ahol pálinkával. Olyan meggyőzően fejtegette, hogy azt képzeltem, nem is a fogorvostól jön, hanem fogára kötötte a madzagot és albérlete kilincséhez, aztán az ajtót jól bevágta. Máskor dagadt arccal jött szembe, megverték a huligánok a Margit-hídon. Nem tudta megmászni a szigligeti alkotóház kerítését Sarkadi Imre után, derékig gipszben járt hegyesen. Kezét törte, jutnak eszembe sérülései. De a lelkiekről sohasem beszélt. Kórházi kezelései alatt nem tudtam róla, nem hittem, hogy elutazott. Szégyellte, mint a parasztok betegségüket.

Hova tűntek vasárnap délelőtti, nyáresti kujtorgásaink? Mindig újsággal jött, talán mert kapaszkodni akart valamibe. Szomszédok voltunk öt évig. Mozgásterünk szűkös, a Mártírok útja, a Kisrókus, a Keleti Károly utca, a Marczibányi téri futballpálya, a Régi Rózsadomb kiskocsmája Jani úrral, a Margit- meg a Trombitás kerthelyiségei. Szökések homályos zugainkból. Hozzá, a második emeletre alig sütött be a nap. Sokszor ki se mozdult, újra meg újra olvasta az orosz klasszikusokat. Faulknert, Ivo Andričot. Hosszú részleteket tudott kívülről, a Híd a Drinán nemcsak műként volt érdekes neki, topográfiája miatt is, Szarajevóban szolgált az apja a háborúban, ugyanaz a kaszárnya, ugyanaz az utca, ugyanaz a táj. A Nehéz téli nap című novella télnappali ágyán olvashatott ilyen mohón valamikor, mert ő volt az a kisfiú, aki bemászott a gazdagék ablakán a Csui című könyvet elemelni, ha már kölcsön nem adták.

Kujtorogtunk, nem kellett megvallani semmit, hogy barátok vagyunk, mi bánt bennünket. Novellái által ismertem meg valójában. Munkájáról nem beszélt, kéziratát csak egyszer mutatta meg, régi volt, előkereste, mert pénz nélkül állt. Talán biztatásomra számított. Kegyetlen történet, a legjobbak közül való, a Te meg az Isten.

Így szigorította magát a leglényegesebbé mértéke szerint, a mienk szerint túlzottan. Azt hiszem, posztumusz kötete egy részét máig rejtegetné. Tévedett, de kegyetlenül tudta, mit akar.

Egyszer gépeltem egy novelláját, olyan szigorúan rakott ki írásjeleket, hogy mindig megbotlottam. Úgy irtózott a hogy, bár, vagyis szavaktól, már ki is hullott az a magyarázgató mondat.

Azelőtt a kifejezés nem tette pusztítóan aggodalmassá. A hatvanas években nem hallgatott a kritikákra, vagyis csak úgy, hogy alig írt. Mert ugye a városi életforma, az életformaváltás, a szövetkezetesítés! Alig volt megértő kritikusa. Azt írja idézett levelében Vajkay Aurélnak: „Nem tudom miért, az új megváltozott Cserszeg nem tetszik nekem. Rideg és magába forduló lett, éppen most, mikor »közösben« él. Valamikor olyan volt, mint egy meleg fészek. Ne értsen félre, nem a hajdani és a soha vissza nem térő ifjúságot hiányolom az újból. Nem. Rossz jeleket tapasztaltam és nem éreztem magamat jól. Ismétlem, ez nem az ifjúkor siratása. Viszont ahhoz jogom van, hogy őrizzem magamban a régit.” Öntudatosan vallja: „Szerencsére Cserszeg ellátott engem annyi útravalóval, hogy nem két, de három életre is futná.”

Másik vallomása a Varázslat kertje fülszövege 1963-ból. „Én akkor nőttem fel, mikor szülőosztályom a végóráit élte. Ifjúkorom legnagyobb élménye ez, bennem is az értelem és az érzelem harcolt egymással: nagy méretekben az egész parasztság megvívta, sőt vívja még ma is ezt a harcot. Így lettem érzékeny a »már nem és még nem« hősök iránt – talán mert nekem is nehéz volt a döntés. A végső elintézés kényelmét ezután is megtagadom magamtól, egyrészt, hogy magas fokon tartsam felelősségérzetemet és így jobban hasznára legyek koromnak, másrészt írói – művészi megfontolásból nem akarok a dráma iránti fogékonyságomról lemondani.”

Amit 1973-ban megfogalmazott, ezt a két-három életre valót, attól kételkedett a hatvanas években. Városi novellái nem álltak neki jól. Mégis, ha olyan esetre akadt, ami cserszegi lelkét földerítette – A Vasárnapi továbbképzés-ben, az idős lakótelepi munkás foxija szájában viszi a blokkot a kocsmai fasírozottért –, minden érthető egy villantásban.

1980 nyarán novelláit újra olvasva kegyelem ért, szőlőhegyeket jártam, laktam. A kemenesaljai hegyközségek, akár a Balaton környékiek, ligetesek, a szőlők között rétek, krumpli- és kukoricaföldek, gyümölcsfák és hűsülni a vén diófa. Most éppen a Somlón fogalmazom ezt az írást. Hozzá közvetít minden. Amikor először olvastam, meg sem jegyeztem, olyan természetes volt.

Előttem szülőháza három fényképe. Tetején megújították a nádat, a falakat újravakolták, betonoszlopos dróttal kerítették az udvart, a tűzre való ölfák toronyba rakva, a hosszabbak egymás hegyén-hátán. Senki sem néz ki a régi ajtón, bár otthon vannak, mert mind a kettő nyitva van. Így jelképes a kép, s majdnem az egész életmű odaképzelhető.

A képen nyár van, az asszony a konyhában, az ember lement a kútra. Fábiánt hátraküldték az istállóba, leütni a tarka nyulat, ha már a bakot nem veszi föl, üsse le az egyetemista ebédrevalónak. Vagy talán Fábián éppen a vakablakból lopkodja a pálinkát, már képtelen a cselekedetre, agyonissza magát ott, ahol minden olyan, mint régen, csak maga változott meg. Vagy éppen a két férfi szőlőt kapál, a megerősödött katonafiú meg az apja keze alatt fogy a munka, otthon az asszony kettős kedvbe járva süti a fánkot és a rétest.

S az a konyha, micsoda főzések tere! A szegények étvágygerjesztő illataival, látványaival, a munkásemberek éhségétől szentesülve. Mi is éhesek leszünk, de nem Krúdy ínyenceiként. „Megkavargatta a levest. Az apró sárga tészták egymás után bukkannak föl, mintha súlyukat vesztették volna; szépen összegyülekeztek a felszínen: tehát a leves készen volt. De készen volt már a sűrűbab is, csak hagymát kellett rá pirítani paprikás zsírban.” Az étel egyszerű, de szívvel adják, kedves asszonyi aggodalommal, hogy jaj, csak tessen nekünk.

Ezek az asszonyok legtöbbször anyaminták, Fodor Annák, Szabó Józsefnék. A konyhában teszik a legtöbbet, onnan kijárnak, piacoznak, ebédet visznek a mezőre, hátulról nógatják a vásárba vezetett tehenet. Nem jók és nem rosszak a maguk módján. Néha kofásak, aztán kedvvel szolgálattevők, aztán uralkodók, még gonoszak is a gyerek szemében, mint az Isten teremtményei Csanaki Jancsijának.

Az Isten teremtményei világirodalmi novella. Messziről indul, pedig csak a kertbe ér, ahol az apa kiveszi az öreg körtefát, ott teremtené meg a kisgyerek agyagból az embert, rálehelne a kisisten, és az megelevenedne. Az apát csak az érdekli, hogy a gyerek elfoglalja magát, az anya, aki először „álnok nyugodtsággal érdeklődött”, fiát átrántja az agyag-gyurma teremtményeken, s eltaposódnak a kis figurák. Ebben a novellában Szabó István olyan gürcölést mutat meg, amely teljesen kiöli a képzeletet. Csanaki Jancsi játéka alkalom ennek a kifejezésére. Itt az anya a lényeges szereplő, s elgondolkoztató, mért ő az értetlen. Az írás lépcsőin szörnyeteggé fajul a gyerek szemében.

„Nemsokára megjelent a ház túlsó sarkánál Csanakiné.

– Gyerekek – mondta –, gyertek ebédelni.

– Nem tudom, mi lesz ezzel a gyerekkel – tűnődött Csanakiné –, nekem nem akar szót fogadni.

– Mert nem beszélgetsz vele – mondta Csanaki.

– Hát bolondságokról nem is. Te rontod el – mondta az asszony. Fölkelt az asztaltól, összeszedte a tányérokat. – Jobb lenne, ha semmit se mondanál neki.

– Mint az anyja? – szólt Csanaki.”

S mikor a kertben megtalálja az isten teremtményeit:

„– Az istenit a bolond fejeteknek – suttogta Csanakiné –, hát ezért lógtok ti egymás nyakán.

Megragadta a karját, el akarta rántani bábui közül.

A gyerek lihegett.

– Édesapám! Most hogyan mozdulnak meg?

– Mit beszélsz? – kérdezte az asszony.

– Most újakat kell csinálnom – mondta a fiú.

– Majd kiverem én belőled ezt a bolondságot! Kiverem én belőled, ne félj… Nem tudsz te mással játszani? Te szerencsétlen.

Tenyere bőszen csattogott a gyereken.”

A főzés és a szőlőmunka közé szorult ez a dráma, s úgy képzelem el a szülőház kertjében, mint a Szent család reggelé-t ott az udvaron. De boldogan jártunk valamikor mezítláb, lenéztük a cipősöket, és most a gyerekre mégis cipőt akar kényszeríteni az anyja, akár vesszővel is. Ugyanakkor ezek az anyák gyöngédek, megteremtik az étel örömét, fiukon rendezgetik a nyakkendőt, az ünneplő ruhát. Mindenütt jelenvalók.

Ez a sohasem halványuló anyakép lehet az oka talán, hogy Szabó Istvánnak alig vannak leányhősei? A varázslat kertjét kapálgató ártatlanság és a nemibajos traktoroslány mellett a fiúk húgai csupán, ők is arra valók, hogy a fiúkat idegesítsék. A cserszegi legények közül csak a kovács fia udvarol az első hóvirággal, a szabadságos traktoros moziba viszi a másfalusi konyhalányt, aki a Békében akarna vacsorázni. A többiek dolgoznak, isznak, barbár vicceikbe bonyolódnak, elmennek az iparba – „ne lessem magukat idehaza, kapok én máshol is dolgot” –, vállukon hazakerékpározzák a szabadság keresztjét botránynak oda, ahol nincsen évi szabadság.

Rejtett matriarchátus és mint félszolgák a férjek. De az övék a munka eleje, aztán a végső szó, a kicsik hozzájuk bújnak, a nagyok hozzájuk próbálják erejüket kapáláskor, kaszáláskor.

Ne felejtsem a munka leírásának remekléseit. Mindenki tudja, csak akkor lehet jó érzéssel befejezni, ha közben nem unta, utálta. Pajkoskodás, versengés, „ki az erősebb” játéka folyik a mezőn. Drámája is, mint a Hajszá-ban. „Aki még sohasem kaszált életében, talán meg is irigyelte őket. Hiszen csak ritmikus játék az egész, csupa kecsesség, csupa rutin, alig kell hozzá erő, a lóhere úgy dől, hogy öröm nézni. Talán nem is tudnának másképpen dolgozni, csak pompás és fölényes mozdulatokkal, hiszen az erőlködés gyatra és szánalmas látvány, majdnem visszataszító. Könnyedén kell vágni a buja lóherét, még akkor is, ha közben inak szakadnak.”

Kaszáltam én is, tudom, a zöld kaszálása nehezebb az aratásnál. A nyers, vastag szálak meg az összegubancolódott levelek, virágok olyan erőt kívánnak, mintha egy hatalmas vaskaput kellene reggeltől estig nyitogatni. De ez mégis más, itt megvan a módja, hogyan tegyem a kaszát: tövét a földre, a hegyét kicsit fölbillentve, így nem szalad előre a vas, a nyelet megemelve vissza kell fogni, különben erőn túl nagy lesz a rend. Aki lát kaszáló, tempós öregeket, hát ezért bírják. Ez az ősi rutin mintha el is felejtetné az erőfeszítést. Mennyi minden jut az ember eszébe, s milyen jószagú a kihámozott föld, hogy fordul ki a rend smaragdból ezüstös-zölddé!

Aki a mezei dolog letűnt módjait ismerni akarja, olvassa Szabó Istvánt, megtudhatja. Ebben is olyan pontos, mint a jellemekben és a helyzetekben. De nem szabad azt mondanom, ebben is, mindenben az, amihez kezd. Hogyan kell az örök-rossz tűzhelyajtót bezárni, kivenni a földből a fát, tehenet hajtani, bakancsot talpalni, nyulat leütni. Hogyan kell kenyeret sütni.

Nagy novellája a Sirató-dal. Egyik szólamában a teknő előkészítése, kovászerjesztés, dagasztás, szakajtás, amíg a szólam meg nem szakad. Másikban Reza néni görög drámája sír: nem sütnek, veszik a kenyeret, s mintha az életét is elvették volna tőle. Ez a pénteki nap! A dagasztóteknő a padláson, babot, diót, mifenét szoktak tartani benne, most éppen hagymát. „A hajdani szertartás egy csúnya láncszemet kapott az elejére.” Aztán az öregasszony dagaszt, és morfondírozik a mai világon, a bolti kenyeret még magához sem akarja szorítani, húzza, nyomja, dögönyözi a tésztát. Hiányzik a rozsliszt! Aztán kiszakajtja a négy vékába. Kifelejtette a sót! „Lassan az ágyhoz lépegetett, és leült. Csak néhány perc múlva kezdett el sírni, de olyan furcsán, mintha ismeretlen siratóénekkel szólt volna a világhoz.”

Pénteken nem szabad kenyeret sütni, a tésztából nem hiányozhat a rozsliszt és a só. És már a házikenyér ideje lejárt. Reza néni szégyenében, hogy a család rá ne találjon, elásatja a tésztát az arra járó postással valahová a kertbe, mint a kutyát. Ezen a temetésen nincs pap, pedig szertartás kellene. Az egész régi világ fölösleges. Reza néni kimondatlanul is meghal nemsokára, a dögként elásott szent kenyér után.

A magam feje szerint a Sirató-dal-lal fejezem be az életművet, itt végződik a három, életre szóló élmény, innen csak visszafelé jár a toll, a véső, a vasvilla, a kasza – bármelyik alkalmas szerszám, amelyik a szándékhoz hozzásegít. De hiszen minden kimondatott! Mi következhetne, ha a leltár kész a legapróbbakig. A cigarettasodrást nem lehet még egyszer megírni. Ez a hatszáz oldalnyi világ befejezett a parasztságban és az írói lehetőségekben. A szülőház szabad udvara bekerítve drótsodronnyal.

Most kell kimondanom, Szabó István milyen jelentős, milyen nagy író. Sokan „kismesternek” hiszik.

Ő a legérvényesebb az ötvenes évek kisparaszti falujának ábrázolásában, nem cserszegisen, de általánosan. Sohasem hangzatos, mint a karóra, mutatja az időt, szétszedeti előttünk ezt az órát, láthatjuk kicsi és nagy kerekeit, hajszálrugóit, a bonyolult és finom áttételeket. Az ötvenes évek a történelmi parasztosztály vége. Szabó István nagy tehetséggel jeleníti meg nekünk, tehát irodalomtörténeti személyiség maga is. Kifejezése kikezdhetetlen és varázslatos, mint a friss, rozs- és búzalisztből sütött, megsózott házikenyér – fölserkenti érzékszerveinket.

Nem akkori értetlen kritikusainak mondom, ostoruk már másfelé csipked. Az sem biztos, szemérmem nem tiltaná-e, ha neki mondanám. Elkésett szavak ezek a halottnak. Annak szól, aki megérti. Én ítéletemben biztos vagyok. És örülök, mert végiggondolhattam.

Írásommal utolsó dedikációjára is válaszolok, melyet a Ne nézz hátra kötetébe írt:

Írása emlékezetesen gyöngybetűs, mert tisztelte a betűvetést, és sohasem volt írógépe. Fényképe a fülszöveg fölött szomorú tartás.

Válasz Alföldy Jenőnek

Mit jelent neked ez a szó: ifjúság?

Ha életkornak fogom föl az ifjúságot, most már csak visszatekinthetek rá. Elmúltnak hinni mégsem akarom. Úgy érzem, az ifjúság szelleme nem múlt ki belőlem, csak az életrajzom lett valamivel több, és a régi helyzetek után újak jöttek. A készülődés szabályos formáit, az iskolákat, a gyakornokságot fölváltották a belső készülődés felelősebb és kegyetlenebb évei, s a helytállás próbái. Valamikor mások adták a kenyeret, ráhagyatkozhattam ifjúkorom csodálkozásaira, indulataira: járhattam májusfát lopni az erdőre, lányokkal sétálni a mezőbe és a parkba, elhagyhattam magam, mert tudtam, van időm és erőm a feltámadásra. Akkor még minden lehettem, akkor is, ha csupán egyre készültem. Most már „csak” egy vagyok, magamnak kell kenyeremet megkeresnem, de nem biztosabb, nem befejezettebb, nem közönyösebb, mint akkor. Nem szeretném, ha az idő sikereimben vagy sikertelenségemben megnyugtatna. Örülök most is a nyíló virágnak, az éneklő madárnak, a munkának, a szép emberi viszonyoknak, az ünnepeknek, nagyon az életnek. De örömöm már nemcsak a csodálkozás, hanem a gondolat is. Mostanában kezdem tudomásul venni a halált. Valamikor még a leghalálosabb helyzetekben sem gondoltam rá, ma már rettegek tőle, tehát dolgozom, és boldog akarok lenni. Minden tettemnek az önmegvalósításra kell törni. Elbúcsúztattam én is az ifjúságot, mint mindannyian, de csak a rosszat bájoltam ki belőle, hogy szépsége, tisztasága, hajthatatlansága, elégedetlensége megmaradjon.

Ezért fiatal költőnek vallom magam. Csak azt nem szeretem, ha a jelzőt az éretlenség, a „majd még talán lehet valami belőle”, a tapintatosan fogadott középszerűség kifejezésére használják. Mert ha a mi nemzedékünkre így gondolnak, mit gondolhatnak az elsőkötetesekről meg a jelentkezőkről?

Életed szinkronban van-e az éveiddel?

Hatéves koromban lettem első elemista, tizennégy évesen gimnazista, tizennyolc évesen egyetemista, akkor kezdtem dolgozni, amikor az egyetem befejezése után szokás, ott dolgoztam, ahol készültségem szerint dolgoznom kellett. Tanulmányaim végeztével megnősültem, gyerekem született. Fiatalon voltam könyvtárvezető, kultúrrovat-vezető. A szakadások és a kanyarok legtöbbször magamban alakultak, halmozódtak és világra jöttek, de ezek is mintha a régebbi ritmus szerint: válás, újranősülés, munkahely-változtatások.

Első kötetem huszonhét éves koromban jelent meg, nem tudom, előbb érdemes lett volna-e kiadni, ha még lehetett volna is? Annak az elkésettségnek hátrányát nem érzem. Lassan értem testben és szellemben egyaránt, erről tanúskodhatnak a nők és tanáraim. Most már nem bánom, hogy elnyúlt az ifjúkor. Rangra és jólétre nem törekszem. Csak annyi pénzt akarok, amennyiből szabadon dolgozhatom. Bár nem szeretnék még egyszer albérlő lenni, ahol ágyamba mászik a pók, ételemre a hangya, megpenészedik könyv, kép és rádió.

Az írás központi szerepet tölt-e be életedben?

Nagyon korán elhatároztam, hogy költő leszek. Csak a költészet érdekelt, s úgy a világ, ahogy a versben megnyilvánulhat. Szerettem én az állatokat meg a földet, apám gyümölcsfáit, de sohasem annyira, mint apám. Mérce volt nekem ő, tudtam, vagy annyira, vagy sehogy. A gépekhez nem volt közöm. Még a kerékpárhoz sem. A mesterségekben ügyetlen lettem volna, vagy az is lehet, hogy nem fejlesztettem ki készségeimet. Magyar szakra is az irodalom megismerése miatt mentem, nem pedagógusi hivatásból, könyvtár szakra azért, hogy mindent megtalálhassak, nem a műveltségterjesztés szándékából, hanem magam miatt.

Gyerekkoromtól verselek, sok mindent elhanyagoltam miatta, olyant is, amire szükségem lenne. Elhanyagoltam a nyelveket, a szövegekből és a szótárakból állandóan kitekintettem a versek felé. Sajnálom. A vers kenyérkereső munkámban is állandóan zavart. Sohasem akartam a mindennapi munkát elhanyagolni, rendesen dolgoztam, de egyszer csak valahogy mindig betelt a pohár. Egyszer csak verset írtam munkaidőben, vagy főnökeim megelégelték verseim természetét. Ezért határoztam el, irodalomból fogok megélni, ha bírom.

Tudom, a vers a szellem egyik legvéglegesebb állapota. Bár minden gondolatom, érzésem, indulatom feléje tart, örökké ünnep marad, akár nyolc órát hivatalnokoskodik az ember, akár szabadúszó. A vers szublimált, s nem lehet mindent szublimálni, sok minden megmarad az értekező próza szintjén. Szeretek szociográfiát, tárcát, kritikát írni, fordítani. Így vált az irodalom életemben eggyé és kizárólagossá.

Hogyan hatott és hat rád, hogy Nagy László a testvéred?

Első megjelenésemig Nagy Istvánt írtam verseim alá. Nagy Béla és Vas Erzsébet fia, Izabella, László, Mária elkésett öccse: Nagy István. Nevemet a sok irodalmi Nagy István, meg az érdektelenül és megjegyezhetetlenül mindennapi vezetéknév miatt változtattam meg, nem azért, hogy öccsi mivoltomat gyávaságból tagadjam. Az Ágh nevet Kamondy László ajánlotta, tizenkilenc éves koromban, egy társalgás alkalmával a Hungáriában. Nem tudom, írni kezdtem volna-e verseket, ha ő nem ír s nem biztat. Mindenesetre akkor egyetlen példaképem volt, s példaképeim sorában ma is ott van József Attilával, Adyval és Petőfivel. Ő tanított meg az első versekre négyéves koromban, a Tiszta szívvel-re és Sinka egyik kis balladájára. Tízéves koromban kezembe adta Lorca Cigányrománcait, Rimbaud válogatott verseit, Adyt, elhozta Juhász Ferenc ajándékát, az Apám-at. Rávezetett Csokonai, Arany módszeres tanulmányozására. Figyelt rám, verseim esetlenségeit irtatta velem anélkül, hogy a nemes szerveket: a gondolatot, az érzelmi indíttatást, az indulatot sértette vagy a maga hasonlatosságára változtatta volna. Biztatott, és sokszor a kétségbeesésig meggyötört.

Mintha gyerekkoromtól a költészet műhelyében nevelkedtem volna, intellektuális környezetben a parasztházban, a kertben és a mezőn, akár tehenet legeltettem, kaszáltam, akár olvastam. Szerencsés vagyok, bár megszenvedtem később ezért a szerencséért. Amikor szerkesztőségekbe vittem első verseimet gyanútlanul, nem gondoltam, milyen nehéz lesz ez a helyzet. S lehet, hogy naiv vagyok, de ma sem hiszem, hogy nehezebbnek kellene lenni a költő és író-báty nélkülieknél, a költő és író-apa nélkülieknél, a költő és író-házastárs nélkülieknél. Sokszor, jóindulatba csomagolt kíváncsisággal megkérdezték, nem nyom-e a bátyám? Engem inkább azok nyomtak és nyomnak, akik ezt hiszik, mert önálló gondolkodásomat, tehetségemet, önálló életemet vitatják tőlem. Persze hatása nem tagadható. A mi nemzedékünkre emberi példájával, költői céljaival, formateremtésével nagyon hatott az ő nemzedéke. De hatásuk nem diktatórikus, mellettük ott ragyog mindenki, aki ma ebben a nyelvben teremtő és igaz költőnek mondható. Most már nem bánom, hogy szerkesztőim és kritikusaim ennek a nehéz próbának is kitettek. Nem tartom tabunak. Nem ijedek meg tőle. A költészet nem verseny, nem az a fontos, ki lesz nagyobb, magamat kell megvalósítanom és rábízni az időre.

Verseidben, képeidben gyakran utalsz a paraszti életformára. A fővárosban élő költő számára mit jelent ez a szociológiai háttér?

Tudnál-e még vidéken élni?

Paraszt származású vagyok. Természetben és nehéz munkában nőttem fel. Együtt dolgoztam a parasztokkal, kaszáltam, arattam, kévét dobáltam, asztagot raktam, zsákoltam. Ismerem munkájuk természetét, ismerem a növények és az állatok fajtáit, ismerem a falu szokásait, a bőrömön is, mert sokszor fölsértettem. Ott temettük el apámat, ott él anyám magában, ott még most is tudnak rólam, jó és rossz akarattal kísérnek. Velük éltem végig az ötvenes évek szenvedéseit, sírtam velük, átéltem kétségeiket és reményeiket a szövetkezettel kapcsolatban. Ma is hazajárok. Életük életem egy része, gondolataim egyik iránya. Ott tanultam meg, mi a szegénység, közösség, nyelv és Magyarország. S ha őszinte vagyok, mindennek be kell lengeni verseimet is. Így nyilvánul meg természetesen az az életforma és az a táj a képekben is. Mért zárjam ki a világ bőségét, ha bőségét ismerem. Vagy talán tépjem ki a füvet, füstöljem tele a levegőt, kopaszítsam le magam, hogy hasonlítsak a sivár falakhoz? Nem lesz soha korszerűtlen a virág, a forrás, a csillagos ég.

Nekem a falu természet, természetes élet, nehéz élet. Szeretem, de nem lakom ott, mert nem végezhetném munkájukat, aki pedig nem az ő munkájukat végzi, az minek éljen velük. A faluban a paraszt, az orvos, az agronómus, a pedagógus, a borbély, a pap, a boltos stb. mind egymás szükséglete szerint van. Minek kellene nekik az író: különcnek, ingyenélőnek, falu bolondjának? Ha már ennek az országnak ilyen a szerkezete, ott kell laknom, ahol legjobban azt tehetem, amit muszáj. Itt: Budapesten.

Kiket tekintesz képzeletbeli közönségednek? Van a verseidnek valamilyen emberideálja, milyen?

Ha verset írok, nem kacsinthatok ki az olvasó felé. Amikor megírtam, szeretném, ha mindenki megértene és szeretne. Egységes közönség nincs. Emberek vannak különféle osztályokból és rétegekből, a képzetlen is megértheti a legbonyolultabbat, a legképzettebb is értetlenül állhat a legegyszerűbb előtt. Ideálom a tevékeny, értelmes, munkáját szerető, értelmetlen munkáját utáló, hívő és egyben kételkedő, nyughatatlan ember, aki úgy szolgál, hogy gondolkodik, annak szolgál, aki gondolkodik. Róla írok, tőle várom a szeretetet és a kritikát, neki írom verseimet.

Miért írsz olyan verseket, amelyek nem szavakból, hanem szótörmelékekből vagy nyelvi jelentés nélküli hangokból állnak?

Mindig van egy-egy költő, aki után már nem lehet olyan verset írni, mint előtte. Más kell formai és tartalmi szempontból egyaránt. Juhász Ferencnek és Nagy Lászlónak már nem lehetett József Attila előtti módon írni. Nekünk nem lehet Juhász Ferenc és Nagy László előtti módon írni. De hogyan? Ez az új költészetek próbája: mindenáron való újat akarás, nem a divat, hanem a kor végiggondolt követelményei értelmében. Kísérletezni kell, minden lehetőt kipróbálni fejben és papíron. A vers legyen az illető kísérlet megoldása már. Mért jobb, ha elbeszélem, mint hogy a zörejeket támasztom föl? Mért ne kereshetnék az újsághírekben költészetet, én úgy találtam meg, hogy összekevertem a szavakat, más másként találta volna meg. Azért beszélek konkrétan, mert a kérdésed erre a két versre céloz, nincs is több a harmadik kötetemben. Nem különösebbek, mint egy szonett, bár ha szonettben írtam volna meg, nem adtad volna ezt a kérdést. Örülök minden újnak, amiből a tehetség sugárzik. Tisztelek minden költőt, aki líránkat gazdagítja. Nagyra becsülök minden kritikust, aki ezt a természetes költői akaratot megérti, közvetíti, leválasztva a jóról a rosszat. S nem a század kapujából lövöldöz mozsárágyúval a század utolsó harmadára.

Mit tartasz a költő küldetésének? Azt, hogy „változtasd meg élted”, vagy azt, hogy „változtasd meg a világot!”

A költészet maga egyikre sem képes, de ott van azon cselekvések között, amelyek az életet megváltoztathatják, hogy a megváltozott életekkel megváltozzon a világ is. Hiszem, hogy aki a költészetet szereti, jobb és szabadabb ember.

(1971)