Forráskút délen

Negyedszer járok Ohridban, újra megkeresem a forráskutat az Ezeréves Fa alatt. Ivo Andrić nagy regénye, a Híd a Drinán jut eszembe, innen még régebbi történelmet lehetne írni, mert ez a forrás nem Szokoli Mehmedtől való, s ki tudja, mióta él a fa is? Törzsében kunyhóvá tágult odú, oda bújhatnak eső elől, ha átcsorog a lombon. Balkáni juhar, már zöldes-sárgán elvirágzott, kopaszodó tetővel árnyékol be. Amilyen hideg a víz, olyan hűvös az árnyék a harmincöt fok melegben. Itt érzem igazán, ahogy gyerekkoromban, a víz és árnyék teljes tartalmú fogalmát.

A juhart kerítő kőpadkán öreg ember: fekete fez a feje búbján, örökkévaló dolgokon mereng, nem vár senkit, semmit, csak ül és néz. Nem vagyok neki érdekes, nem érdekes a fiatal katona sem. Láthatnám a piacon a dinnyék között, nem törődik az árusítással, jelenléte fekete a zöld gömbölyűség ellentéteképpen. Rárepülhet a légy, a darázs, keze túlvilági messzeségből indulna hozzá, s nem ér odáig. Hasonló vének szoktak a hegyi lovakon ülni, melyek mint öreg kiscsikók lenyugodva, szolgálatkészen poroszkálnak a szakadék szélén, föl a faluba. A valószínűtlen falvakba, melyek ezer méter magasan piros-fehérre pöttyözik a hegyoldalt sivár sziklák alatt, mert ott fakadt a forrás.

Többször voltam Makedóniában, de hegyi házba egyszer sem jutottam el. Félresikerült, akár a mostani szándék. A fiatal költő kérés nélkül hívott bennünket szüleihez, épp ahová innen föllátok, aztán kiderült, nincs nála a jogosítványa. Majd holnap – mondta, de én tudom, az a holnap, soha. Annyi tapasztalatot szereztem már, hogy ezt a hívás-elodázást megértsem: fél a felelősségtől, a szokást akaratlanul megsérthetem, ha például a kecsketejet nem fogadom el, szégyenkezhet miattam. Nem marad más, csak lentről elképzelem a vendégséget, a házi rakiját, szőlőt és aludttejet kínáló mozdulatokkal, idegenségem gyarló beszélgetését, a túlzott óvatosságot, miáltal biztosan megtörténik valami illetlenség. Sejtem én, milyen szegények azok az emberek. Pásztorkodásból élnek odafönn. Láttam az útról a boglyanagyságú szénakazlakat a szikla szakadékában végződő udvaron. A szénát még összegyűjthették aszály előtt, de mi lesz azután? Egyetlen csepp sem hullott a nyáron, kisült a fű, olyan szigorúan állandó a meleg, még a virágok sem hervadnak szabályosan, nem hullanak le a szirmok, nyílásuk órájában elszáradnak, eredeti színükben halnak meg, kezemtől porrá omlanak.

Az Ohridi-tó akkora, mint a Balaton Tihany és Kenese között, de ha kétszáz méter mélységű sötétkék tömege sekélyesebbé terülne, lehetne egy kisebbfajta tenger. Már a partján is kókadnak a nyárfák, néhány tehén hever, alszik az árnyékban. Fekete madár száll az egyik hasára, szőrén legelészik. Csapatokban csókák, nem a varjak, okosan csikognak. Aprók a hegyi házak, lovacskákhoz illők az istállók, az ólak birkákhoz, kecskékhez, tyúkokhoz, még kisebbek a fák, s akkorák az udvarok, hogy a csöpp szekér épp megfordulhat rajtuk. De ahogy mondtam, másféle itt az árnyék, elképzelhetem, milyen hűvösek a helyiségek, csak a nap be ne süssön.

Ül az ohridi padkán az öreg muzulmán. Nem lehetett ő vízhordó gyerek az ilindeni felkelőknél századunk elején, a védők közt sündöröghetett inkább. Ki tudja, mit élt át azóta? Balkáni háborút, első világháborút és a másodikat. Látott-e akasztottakat ezen a juharfán? Levágott fejeket a szemközti kocsmaudvaron, amint söröskriglivel állnak az ellenfelek fölöttük? Most már csak a bank vörösrézből feketedett hirdetése a párkányon, melyet emléktáblának hihetnék.

Mögöttünk a minaret nyugati kijárata előtt müezzin énekel a magasból. Csöndes a vasárnapi tér, a kocsma, s a halottak terme a mecset melléképületében, ahol hodzsák koporsói domborodnak a perzsaszőnyegen, selymekkel leterítve, mintha csak ágyban feküdnének, koponyájuk helyét kendő borítja.

Ahogy itt megpihenek, emlékeimet teszem jelenvalóvá. Tizennyolc éve jöttem először Makedóniába, Belgrádból Szkopjébe az athéni expresszel. Egy hét sem tellett és Ohridban lehettem olyan megkönnyebbüléssel, mint most a landolás után. Nem fogadott barátságosan ez a föld 1967-ben. Kumanovo környékén hatalmas kővel dobta be egy pásztorgyerek első osztályú fülkém ablakát, szétfröcskölődtek az üvegszilánkok a csecsemőre, anyjára, rám, a pirosbársony ülésen. Úgy kezdődött ösztöndíjam, akár egy felkelés, eddigi idegesítő állandóságom átrobbant más jövőjű bizonytalanságba. Most már tudom, lezuhanhattam volna olyan sziklákra, ahol sohase nőtt a fű. Tegnapelőtt is alattunk a Dinári-hegység, és úgy fordult repülőnk az Ohridi-tóra, szinte összekeveredett a hullámokkal.

Elhoztam a forráshoz azt a pillanatot, mikor a kerék elsiklik a földtől, kinyílik a lélekben a madárszárny mámoros borzongással; milyen áron győztük le a gravitációt? Most még az időn és a téren lettünk úrrá, ezen a magasságon a pásztorgyerek dühe érvénytelen, de ábrándozásait csiklandozhatjuk: Hip-hopp! Ott vagyok, ahol akarok!

Ohridba magyarok alig járnak; inkább a kamionosok és a költők. A sofőrök, Albánia felé, itt a juharfa alatt szoktak éjszakázni. Sötétben nem fogadják őket a határon, másnap reggel fél óra alatt odaérnek. Most is állhatna itt egy magyar teherautó, s mert engem már akkor is elfog a honvágy, ha néhány napja nem tudom, mi történik otthon, megkérdezhetném, hogyan végzett a magyar öttusa-válogatott a világbajnokságon? A kamionosnak nem különös, bár lehet, akkor hall először magyar szót a fa alatt, úgy válaszolna, mint egy idegennek Budapesten. Csalódtam hajdanában, mikor az NB I. állásáról érdeklődtem.

A kamionosok és a költők mégis hasonlóak ittlétükben. Ők nem tudom, miféle portékáért fuvarozzák a Szkander bég konyakot, a Porti cigarettát és az édeskés bort. Mi irodalmunkból mutatjuk meg magunkat, ám azt hiszem, jobban szeretik az itteniek, ha dicsérő verset írunk róluk. S ebben a harmadik világ költői előttünk járnak. Hallottam már Hailé Szelasszié herceget és a repkény-mozgású indiai költőnőt áradozni a tó és a nép dicséretéről, most meg a kínait, a szíriait. Végül is az aranykoszorús költő szertartásán segítő papok vagyunk. Nem csak Bella István és én, Fehér Ferenc és Pap József a Vajdaságból, de a finn és az észt költő is, éppúgy az orosz Kuznyecov, s a többiek Franciaországból, Amerikából, Grönlandról, Németországból. Amit Guillevic itt mondott ki – a költészet olyan lelki táplálék, akár a vallás –, a Sztrugai Esték rendezvényein valóságosnak látszik.

Az aranykoszorús, Iannisz Ritszosz, a Szveti Szófia-templom bizánci freskói között a költészetnek áldoz; mozgása méltóságosan elegáns, tapintatos, akár a pap az úrfelmutatáskor. Nyelve Szókratész muzsikája, ahogy a magánhangzók meglengetik az sz hangok folyondárleveleit, ahogy az r-ek is ellágyulnak. Itt a pátriárka arisztokratizmusa a sztrugai hídon a nép ünnepélyének látványossága lesz, akinek csak a surinamei származású, néger, angol nyelvű költő lehet sikertársa Hollandiából.

Ritszosz a főpap, a surinamei afrikai dobokkal révülő kíséret. Utánuk valamennyien: a szavalók, az ácsorgó, korzózó hallgatóság, színek pásztáiban, szökőkút-zuhogásban.

Természetesebbnek tartom a világot a kútnál üldögélve, egyszerre jelenben és múltban. Ha a Hotel Palace s minden szállodák, mulatók, kocsmák vándorárusa, az a furcsa kis ember, akinek talán az összes emberi fajhoz köze van, mert egyikhez sem hasonlít, mint egyetlen helyi illetőségű ismerősöm, most megjelenne, még azt is mainak hinném, hogy Bulat Okudzsava és Jirij Levitanszkij a Letnica kertjében konyakos áldomást iszik, első civil külföldi útjára, üvegkancsóból. Persze csak Juhász Ferenc megjegyzése után tudnánk meg: – Ilyen színű bort még sohasem láttam. – Konyak az! – mondja valaki közülünk, talán Csuka Zoltán, Somlyó György vagy Lászlóffy Aladár. Guillevic ebben a szemközti kocsmában, ahol talán csak a macska lehet nőnemű, a legjobb makedón bort ajánlja, a kratosiját. Rózewicz-csel most nem haskelepezek a hajóponyva bordázatán, pedig ott áll kikötve a sirályok között. Közel a Hotel Jadran, ahol feleségemmel az egykori télelőn megszálltunk, a nyár és a művészet dicsfénye nélkül. Bejártuk emlékhelyeimet borús, hűvös időben, kiskabátban.

Bella Pista, Fehér Feri, Mile Nedelkovszki a kirakatos utcán jönnek külön-külön. Iszunk a forrás mélységes vizéből, búcsúzóra.