Warszawska Jesien

Most vagyok először Lengyelországban, a varsói őszben, a Varsói ősz nevű költőtalálkozón. Közép- és Kelet-Európa minden országában voltam már, csak itt nem. Nagyon örülök a késői alkalomnak azután, hogy 1967-ben Tadeusz Rózewicz-csel haskelepet csináltunk az ohridi sétahajó bordázatán, Zbigniew Herberttel éjszakáztam a Fészek klubban, s Tadeusz Nowak verseit fordítottam, és barátomnak mondhatom.

Tudni kell az irodalom hátterét, az embereket, ahogy nyelvükben megfürdethetem anyanyelvemet, ahogyan lágy szavaikba belekeményedik a magyar, s megáll, mint a kő, magányosan. Tudnom kell, mi történik utcáikon.

A fiatal lány tíz kutyát enged el a pórázról a várfal alatti gyepen; mindegyik másfajta, nagy a kiszabadult kutyák boldogsága, a kis farkasfülű szétugrasztja a többieket, szaladnak, pörögnek, amelyik szükségletre terpeszkedik, ahhoz a másik odaszalad és beleszagol. „Magyar puli – Nem, ez lengyel puli!” Napos vénasszonyok nyara. Élni lehetne benne, és élnek is. Az óvárosban konfliskocsisor. Az egyik két kislányt fuvaroz, szeretetből, unalomból. Ember siet feketén a tömegben, fenekétől a térdéig hasadt a nadrágja, combháta kilátszik, öreg, fehér bőr sötét keretben, rongyban az ember. Három alkoholista-külső ül a várfal alatt. Hogyan lehetnek itt alkoholisták, mikor egy üveg sör, ha van, 6000 zloty, egy deci bor 3000, s a nyugdíjas fizetése 40 ezer? Minek folytassam az árakkal, holnapra úgysem érvényesek. Az egyik föláll és felénk tart. Csak egy cigarettát! Három van még a dobozban, nekiadom, hadd szívjanak mind a hárman.

Nyugodtak az emberek mindenek ellenére, nyugodtak a megszokásban és a hitben, szellemi emelkedettség az anyagi ellehetetlenülésben. A Szent Kereszt-templomban hétköznap délelőtt orgona szól, s annyian térdelnek az oltárok előtt, ülnek a padokban fejlehajtva minden korosztályból, mintha mise lenne. Meghajtom fejemet a gerendából ácsolt hatalmas kereszt előtt, melynek egyik oldalán 1939. szeptember 1., fehér háttér fekete betűkkel, a másikon vörös háttéren 1939. szeptember 17. – alatta kicsiny sírhalom; Katyn. Figyelmeztetés, mint a jobb és bal lator, akik közül egyik se tért meg, Krisztus urunk pedig elhagyta halálhelyét, a Föltámadott helyébe Lengyelországot feszítették föl úgy, hogy Chopin ebben a templomban őrzött ereklye-szíve is beleremegett.

A királyi vár mögött a cukrászda fehér székes teraszán kávét iszunk. Békesség! Békesség! Szép a lengyel nyelv, ha kedves a hölgy, mint itt, de nem szeretem a drága árú pincérek sértődött nyelvét, s a rám szóló részegekét.

Szavalnak a költők, szavalunk. Most a legkedvesebb vendégek a vilnai lengyelek, először jöhettek el. A litvániai lengyelek nyelve keményebb. Türelemmel hallgatják az író-klubban a nyolcvannégy éves professzor hosszas előadását, mint egy irodalmi szemináriumot. Tak! Tak! Az öreg áll, gesztikulál, leül, föláll, még nekem is beszél, pedig a lublini Tadeusz-sal társalgok. Lublinnál lőtték le az első világháborúban anyai nagyapámat. „Vannak tömegsírok.” Így lett közöm eszmélésem óta Lengyelországhoz. S hallom ötéves koromból, a pápai apácák óvodájából: „Kis kacsa fürdik fekete tóban, anyjához készül Lengyelországba.” Miért éppen oda készül a fekete tóból a kis kacsa? Később énekelem: „Lengyel László jó királyunk, haja magyar népe! Az is nekünk ellenségünk, haja magyar népe!” Második Ulászló híre szállt a dallamon és a szavakon. S a „magyar lengyel két jó barát”. Most is! Bár egy asszony mondta, Budapesten kilencéves fia kérte a villamoson, ne beszéljenek lengyelül, mert itt utálják őket. Mivel nyugtathatom meg? Kettőn áll a vásár, az ellenszenv csak primitív lehet. Megvigasztalom azzal a rokonszenvvel, ami a várpalotai rendőr-brutalitás miatt kifakadt. Ugyanezen az irodalmi esten Tolnai Ottó verscíme okoz némi zavart: „Lengyel törlőrongy az Olymposzon.” Muszáj megélni, még akkor is, ha féllábon utazzák végig Európát, váróteremben alszanak. A repülőtér lépcsőföljárója alatt két lány hálózsákban, cipőjük kibomló hajuknál, álmodnak délelőtt zavartalanul.

Vendégségbe hívnak, szabadkozunk, hiszen fél fizetés. Edek, a nyugalmazott kultúrdiplomata magyar borral kínál, nemrég jött Magyarországról, a boglári menekültek találkozójáról, sublótfiókja kitüntetés-halmában magyar érdemrendet keres és mutat. Kristina Pisarska megvacsoráztat. Papp Árpád barátom, Alicja Mazurkiewicz, Maja Paczoskával holland vodkát ihatunk, pörkölt, rizs, könnyű olasz bor. Fia tipográfus Bécsben, a magyar iparművészeti főiskolán végzett. E két vendégség kivételes. De Alicja kosárral jár megtalálni azt, ami útjában éppen kapható. A háziasszony két polcnyi magyar prózát fordított, Sánta Ötödik pecsétjétől Galgóczy Vidravasáig, mostanáig. Maja elkészült Krúdy Asszonyságok díjával, Alicja dolga magyar művelődéstörténeti mű. A kertvárosi lakásban otthon vagyunk, de visszafelé ránk tör az északi szél, áthűlök öntelt nyári ruhámban, azóta három napig fagyoskodom, érzem a telet.

A költők szavalnak, programolnak, ismerkednek. A görög az Imperializmus elleni harc nevű kitüntetést kapta, a kubai szerkesztő beszélni akar velem, sejtem, azért, mert a forradalomban való részvételemet említettem – nem tudok angolul. Mi hárman, a szarajevói Mile, Tolnai Ottó Újvidékről a másik, a Szolidaritással szolidáris írószövetség kiválóságait hiányoljuk nemtetszéssel. Tadeusz Nowak falura utazott, Herbert Párizsban, Rózevicz különben jól van. Kalocsai paprikám majd csak eljut Nowakhoz.

A költőket jól etetik; hatalmas csirkecomb, pulykamell, sültek, három fogásos reggeli. A napidíj is elégséges, Klára tolmácsnőnknek kevesebb a havi fizetése. Pénzünkkel zavarban vagyunk: a jobb dologra kevés, a mütyürökre sok, és mit lehet kapni? A szarajevói Milét nagy meglepetés érte, száz dollárt váltott rengeteg bankóra, végigszórakozhattam volna vele az utolsó éjszakát, ha nem védem az utazáshoz magamat.

A költőket kirándultatják, közben találkozó mezőgazdasági iskolásokkal. Életem legfurcsább találkozója: tolmácsnőnk félreértés miatt nem jött velünk. Papp Árpád görög szakos, két görög költővel vagyunk, egyikük Poznanban él, Árpád fordítja görögre, amit mondok, a görög lengyelre, s a gyerekeknek, mintha így lenne természetes.

Visz tovább a busz, a tájból a krumpliszedőket nézem, a legelő, nagytőgyű, őrizetlen teheneket, cukorrépa piramisokat, erdei szálfákat. Drága a tej, nincs cukor, nincs gyufa. Nézem a kisgépeket, valójában a kulturált farm-világot, hogy aztán az opinogórai kastélyba érkezzünk meg Zygmund Krasinski Mickiewicz-csel emlegetett nagy múlt századi költő mai világába. Apja Napóleon híve, keresztapának kérte Zygmund születésekor, a császár levele a falon, ott vannak az ősök képei, a nagy szerető, a feleség, akivel sose hált, de lakodalmukra ezüstcsengős teheneket is meghívott. Berzsenyi jut eszembe. A kastélyban maga Napóleon, ám Egyházashetyén… „COLBERT franc generális ment azon által negyvenezerrel. Sokszor négyszáz is szállott be hozzá, kik udvarán és szérűskertjében tizenöt helyen is tüzeltek, ökröket vagdaltak… kertjét és méhházát feltörték.” Lehet, Berzsenyi sokkal nagyobb költő, mint Krasinski, hadd föltételezzem, még akkor is, ha Napóleon miatt most egyformán gondolok rájuk. Chopin-koncert a teremben, úgy nézem az esőfoszlatta fákat a neogót ablak alkonyata mögött, mint gyerekkoromban akácosunk őszét, elfelejtem, hogy itt vagyok – otthon vagyok.

De Pultuskában, a polonisták várkastélyában, a vacsorán piros szalvéta-torony mögé húzódom a fehér abrosz fölött, onnan nézek egy beimbolygó hölgyet, hívatlan vendégnek képzelem, aki szótlanul mosolyog és visszatűnik, mintha részeg lenne vagy eszelős, vagy egy valószínűtlen látomás. Később megtudhatom, kicsoda. Előbb elmondják, a várkastélyt a külföldi lengyelek segítségével restaurálták. Talán az is hozzájárult, aki majd a repülőtéren, mikor azon tanakodtunk, maradt-e pénzünk feszültségoldó konyakra, letett elénk a pultra egy nagy halom dollárral kevert zlotyt, mikor ellépett, kézitáskája hevederét húzta maga után, s beállt a sorba a torontói géphez. Bemutatják a lakosztályokat, az előszobában képkiállítás, belül brokát és íróasztal, ellátva legmodernebb technikával, a világ bármelyik információs központjából, könyvtárából meghívható a kellő adat. Kifelé előttem imbolyog a feketeruhás hölgy, hátratett kezében is fekete a retikülöcske, kétméteres uszálya parfőmillat, Visszanéz, megvár. Hogy tetszik? – kérdezi angolul, venger vagyok, mondom. „It’s called Hungarian here”. Meglepődöm. Hiszen ő a vár fekete asszonya, mosolyog, integet és visszaszáll az őszesti ködbe, valamelyik toronyszobába.

A költők elszélednek, hazánkba indulunk. Klárának megköszönöm Lengyelországot. Fölszállunk a brazil, nyugdíjas turisták közé. Egyensapkájuk alatt csivitelnek. Madárszámláló egyesület? S most tízezer méter magasan migrálnak délre a vándormadarak fölött.