A prágai sörözök költészete

A látogató idegen vagylagosan tölti az idejét, fárasztó otthontalanságát szeretné feledtetni az újdonság mámorával, nem tudja, visszajön-e még, hát lohol a látványosság után; csattogtatja masináját, fotózik, filmez, hogy majd otthon is, mintha külföldön volna, nézi az otthagyott várost, ahova beleörökíttetett a családja s önmaga.

Az utas megjárta Szibériától az Atlanti-óceánig Irkutszkot, Moszkvát, Leningrádot, Tbiliszit, Bukarestet, Szófiát, Varsót, Belgrádot, Szkopjét, Ohridot, Fiumét, Abbáziát, Ljubljanát, Bécset, Bázelt, Párizst, Normandiát, Berlint, Drezdát, Pozsonyt s megállapítja, Prága a legszebb, legemberibb e városok között.

Első fényképe szállása tízemeletes magasából, külvárosi, de nem kormos, gyárkéményes, ütött-kopott raktárakkal és üzemcsarnokokkal, itt violás égbolt zárja a láthatárt az erdős dombok mögött, lapos tetők legközelebb, legalul kicsi tótükör. Mégsem ez Prága. Hamar indul a belvárosba, szűk utcában emeli fejét a barokk templomkapu fölé a püspöksüveges őrködő szoborra, feleségével áll az Orloj világórája alatt jelen és múlt időben, a színes fénykép violássá deríti a feketét, fél tizenegy lesz öt perc múlva, majd a kerek időben köszöntik az Apostolok, törpe oszmán a torony oldalán alattuk, aki sohasem járt itt, s a második világháborúban is valami szent akarat védelmezte a várost. Megmaradhatott ez a bámulni való egymásmellettiség, román kori templom előterében áll a férj, a feleség háttal, s mintha tartozékai lennének a barokk szökőkútnak a palotaudvaron. Az Arany utcában egyikük lemarad a képről, szélre sodorják a másikat, s az előtt a kék játékházacska előtt azonos színű nadrágjában majdnem az ereszcsatornáig ér a lófarkas, barna vállú lány. Aranykunyhó és gótikusan sudár torony, közbül a látogató már-már odavalósinak hiszi magát, összevegyül a múzeumi tárgyakkal, a fotón farmerban átlényegül Szent Vitussá, Szent Katerina kezében szatyor kivont kard helyett, embertekintetű a koronás oroszlán, zordabb nála Károly király, a hidak atyja, s úgy néznek ki a réseken a várból, mint Orloj apostolai, muzsikát hallanak a boltívekből. Valami eseményre várnak, de semmi esemény, ha csak számára nem az találkozása a Kolozsvári testvérek sárkányölő Szent György-szobrával. Vele még beszélgetni is lehetne a bábeli nyelvek között. Megállapítható, ez a város ófekete toronyvilág, ahol az arany aranyabb, zöldebb a zöld, pirosabb a cserép. Mégis az élet érdekelné inkább, ahová ő az oltár alján látható csont-langusztavázú szent, és a zsidótemető irányít, ez az oldalról réteges, márványsziklás kis hegytető, fölülről csontkazal, földközépig a halottak. Világgá terjed ez a szűkös sírkert, fölül a sörözők.

Nyár van, árnyékban is meleg, fűtik az élmények őt is, akár a turisták megszálló seregét. Visszafordul a Szent Tamás söröző ajtajából, minden szék foglalt, pedig a középkori múltú ivóban királyi szellemekkel társaloghatna. Szűkös hellyel kínálja a majdnem oly régi U Fleků, leül a szélen, kapja és issza a házban főzött barna sört, öreg fák alatt a hosszú asztalnál németek a társai. Nem érzi itt Bohumil Hrabal prágai sörpoézisét. A Pinkásban vagy az Arany Tigrisben szerette volna látni, hivatalos vendéglátói szerint vidékre utazott, majd itthon megtudhatja, letagadták előle, netán rendőri felügyelet miatt, 1986-ban.

Hrabal lehetett volna az egyedüli ismeretlen ismerős, távolról kémlelné, eltűnődne nyugdíjas bakter-arcán, amint alsó ajka behorpadt, fölső szájszéle rádomborul a söröskriglire még akkor is, ha nem iszik, csak úgy, csak megszokásból, orrcimpája mindig tágul valamiért, átható kerek-élesen figyel, minden érdekli, mert „minden ember figyelemre méltó”. A magyartól talán nem zavartatná magát, nem kirekesztő a söröző társaság, ő pedig látta vízipólózni a Fradit csodálatosan, s ott volt valamelyik futballcsapatunk prágai meccsén, s Pepin nagybácsi a soproni sörgyárról regélte, milyen tiszta és gyönyörű, ráadásul otthoniasan népszerű a magyar olvasók között.

Életforma a sörözés, hát a környezete nem lehet rideg, nem kopár csarnok, sem talponálló, ahol a lelki szomj nem múlik el. Kell, hogy a régi cégér, időtől pácolódott bútorok, az ódon fal íve, az edények és mindenféle más relikviák évszázados folyamatosság végére sorolják a törzsvendégeket, akik összebeszélés nélkül mindig megtalálhatók a megszokott időben. Svejk a Kehelyben várja pajtását, ha vége lesz a háborúnak. A rituáléhoz hozzátartozik a gyártás-ismeret, hogy az a sör honnan való, mért különbözik egyik fajta a másikától, Plzeňský Prazdroj, 12 szeszfokú világos, Budvar, Krušo-vický ležák, Staropramen, Gambrinus, Volkopopovický kozel, Bakalář – világos, U Fleků – barna 13 fokos; minőség szerint választhatnak maguknak. Hrabal két törzshelye pilsenivel kínál, mely olyan igazi a környék lágy vízétől. Ő, aki a sörgyárban nevelkedett a cégvezető fiaként, naponta látta, hogyan fickándoznak a lángocskák az árpaszemek alatt, érzékeny képzelete a tavaszi árpa nyárra szőkülő tábláitól a nyerszöld loncos komlóföldekig repül, onnan terül számtalan élménnyel, históriával vissza az új vagy eleget hallott történetek közé.

„Ültem az Arany Tigrisben, elnéztem a vendégek arcát, és igen, semmi halandzsa, semmi kocsmai duma, ez a kiabálástól hangos kocsma valóságos kis egyetem, ahol a sör hatására az emberek olyan történeteket mesélnek el, melyek sebet ütnek a lelkeken, és a fejek fölött, cigarettafüst formájában az emberi élet abszurditásának és csodálatraméltóságának kérdőjele lebeg.”

Még a filozófia-idő is söröskorsókkal méretik. Az első korsó az ital élvezetéé, ahogy a pezsgő hab alól szétáramlik a szájban a hűvös, kesernyés arany, s mint finom repkény átcsipkézi a testet. Ekkor még magányos, zavarhatatlan egyesülés: „elég érezhetően kimutatom, hogy nem akaródzik semmi kérdésre válaszolnom, annyira örülök annak az első sörnek”. Meditáció, játszadozás az alátéttel, „két fekete tigris forog az ujjaim közt, mint mindig, most is szamárfület csinálok a számlára”. A második korsó már társalgást kívántat, hangosan helyét keresi a hang a többiek között, lesben várakozik. „A szomszéd társaság a gombákról beszélt… és én vártam, hogy majd csak elmondják a lényeget, de nem mondták el, így hát engedelmet kértem, és beszélni kezdtem… Uraim, szóval a rizike, az egy misztikus gomba, szép, rőt és koncentrikus, zöldes körök foglalják magukban a gomba misztikus küldetését.” Ebből a filozofikus régióból könnyeden leszállít a harmadik, negyedik korsó a közfigyelem hatásosabb terepére: „De uraim, önök úgy szeretnek jókat enni, adok hát önöknek receptet, hogy miként készítik el a spanyol favágók a rizikét az erdőben.” Nem ám a cseh favágók, hanem a spanyolok! A távoli specialitás felhajtóereje megindítja az ínyencek képzeletét. „És üvöltve hirdettem e két üzenetet, mert egyrészt csak így hallatszott a hangom, másrészt úgy éreztem, hogy kiabálnom kell, hogy ne csak Prágában halljanak, hanem az egész megyében, az egész országban, az egész Európában, ezért üvöltöztem olyan balgán, valahányszor úgy gondoltam, hogy ami bennem van, az mindenkit illet.”

A figyelő idegen, bár nem lehetett köztük, mint egy családi körben, máig is hallja az egész Európához intézett szózatot, azt a békét és kedélyt szeretné őrizni magában, még ha nem is találkozott, és nem is volt a Pinkásban és az Arany Tigrisben Hraballal, de tőle ismeri a prágai sörözők poézisét, erős igyekezettel próbálja átplántálni, van is reménye rá, mert éppen ő, a legilletékesebb dicsérte a budapestieket.

De azért mégis…