Vacogtató hideg a Gondoliere expressz fülkéje a Keleti pályaudvaron. Megfagy a fölmosóvíz. Dermedeznek a végtagok, bensőnket izgalom melegíti. Megismétlődik az otthoni önmotozás, megvan-e a vonatjegy, az útlevél, a pénz? Ez a feledékenységtől való riadalom majd a fosztogatók lehetséges megjelenése miatt egész napig tartó izgalomba vált át. Mindig legyen valaki közületek ébren! Csináltass a feleségeddel haszsebet a nadrágod visszájára! Gombolkozz nyakig, húzd föl a zipzárt! Velence és Firenze között a legveszélyesebb a késő éjszakában!

Nem kaptam még ennyi óvó tanácsot, pedig vonatoztam már Moszkvába, Leningrádba, utaztam Szófiába Bukaresten és Nišen át, Szkopjéba Koszovó és Szerbia felől. Inkább félhettem volna, mikor a szarajevói gyorson jobb s bal vállamon tartottam az alvók fejét, s szenderedtem én is velük együtt. Ha a makedón legelőről hatalmas követ dobtak az Athenas expresszre lábam elé a pásztorgyerekek, s pozdorjává törött az ablak, vagy a pályaudvari szurtosok kapkodtak csomagjaimért, nem a meglopás jutott eszembe, inkább a mi lesz velem egy ilyen környezetben? Mondhatnám, gyakorlott vagyok, és sohasem ért kár Irkutszkig, Tbilisziig, Berlinig, Fiuméig, Párizsig és vissza. Nem hagyom az aggodalommal zavarni magamat.

Dacosan választottam most is a vonatot, mert így lehet valamit megismerni az országból. Így tarthattam öntelt nevetségesnek Napóleont és Hitlert a meghódíthatatlan távolságot átélve Moszkva felé. Megköszönhettem a délszlávok segítségét egy részeg albán ellenében, mikor nem ismervén a szokást, visszautasítottam a gyilkoló-szerszám-késre bökött kecskehúst, s majdnem áldozata lettem tapintatlan tudatlanságomnak. S ahogy a bosnyákok segítettek átszállni a dubrovniki fellegvonatra! Át kellett élnem a bázeli restiben, a pályaudvari határátlépésnél, a párizsi áruházban az idegen lesajnálását, megalázását: itt spanyol vendégmunkásnak néztek, amott olyan idegennek, akit megillet a merdre, ha úgy sem érti, mit jelent.

Mégis megérte. Most már pontosabban érzem, virtuális a határ Hegyeshalom és Nickelsdorf között. Folytatódik a táj sík világa Bécsig, s éppúgy siklik a vaspályán a vonatom. 1969-ben még hízlaldás disznószaggal fogadott Magyarország, utána még sokáig csak keletről, délről érkeztem más, európaibb világba.

Legalább az első alkalommal a földön kell haladni, hogy ne legyen „térkép e táj”, hanem közeli élet, mely egyenrangú másságában is. Nem gondolhattam volna arra repülőn, amiben most a hosszabb idő részesít. Fönt a felhők szimulált mennyországának percei. Lent egyszintben a való világgal minden meglepő fölfedezés. Még akkor is, ha a burgenlandi táj a Kisalföld szimmetriája. Hasonló autók a falusi udvarokon, de a bécsi rendező pályaudvar vágányrengetege nagy távolságokat idéz föl, míg Budapest szétszórtan rejtegeti világba vivő útjait. Siklunk Bécsújhely felé az ismeretlenbe, a sebesség huzata hóviharrá veri föl környezetét, s már napos havasok, sűrű fenyvesek fedik a hegyeket ezüstpikkelyesen, arany- és zöldbabircásan, a világ örök karácsonyfája minden orom. Lezárja a teret, rögzíti az időt fellegvárakkal, magasságot koszorúzó kolostorokkal. Lipót császár nem robbantotta föl váraikat.

Bele kellene lélegezni a hűvösségbe, de ablakaink lehúzhatatlanok. Át kellene érezni a metsző szelet is, de a fülkében száraz forróság. A mosdó csapvizével leforrázom kezemet. Jaj, azúrkék magyar vagonok! Az ablakok tiszták, szerencsénkre, s láthatjuk az apró völgyek gótkarcsú hegyes meg dundori barokktornyú templomait, kalicka-rácsaik mögött hallgatnak a harangok. Megannyi ékszer innen, miként a zord szépséget, a táj sasképzetű hatalmát emberiesíti. És mellettünk folyik a Mura, a miénk, ha nem is a hazai. Elhagyjuk és megint visszatalálunk hozzá, a 47. szélességi fok felé haladva egy vonalban Szombathellyel, még Klagenfurt is csak valamivel északnyugatibb város Nagykanizsánál. Foltokká zsugorodott a hó Karintia zöldbe készülődő, sárszőke legelőin. Szeretném újra látni a Trglavot innen tekintve Szlovéniába, ezt a háromfejű hegyet hét éve Bledből csodáltam, s választottam az Alpesek szimbólumává, kineveztem a Julia-Alpok képzeletindító kolosszusának, ahogy bárányfelhőket fagyasztott magára a mennybíró erő. Sötétedik, de talán világosban sem láthatnám a közelibb magasoktól.

Magyar beszéd hallatszik a szomszédunkból, Firenzébe mennek, belevegyül valami filo ungherese, valami olasz barátságosság. Méltánylandó termetű, hidrogénszőke hölgy jár a folyosón sörösüveggel, azután fülkéjében kötöget egyedül, énekelve. Szláv hangú lányok röpködnek egyforma fehér nadrágban. Az arabkülsejű férfi nem leli helyét, mintha kiszemelne bennünket, de ezt csupán a belénk táplált gyanakvás miatt gondolhatjuk. Unatkozik.

Klagenfurt. Igazi nyugatra gondoltam ide Szlovéniából, csalódásomat a pályaudvar környéki bérkaszárnyák okozzák. Kiábrándulásomat az alkonyat szürkülete, a gyönge kivilágítás tovább fokozza. Villach az osztrák, Tarvisio az olasz határállomás. Vámvizsgálat. Kiszolgáltatom tolókára szerelt nehéz bőröndömet, vörösréz balkáni pitlimet gyanakodva mustrálja a római légionárius utód. Velünk csak ennyi, de az ukrán lányokat leszállítják, szótlanok, mintha számítottak volna rá, Budapest felé vonat holnap délelőtt indul. Elindultak szerencsét próbálni. Sajnálom őket.

Magunkra zárja fülkénket az este, szellőzhetetlen dől a meleg ülésünk alól. Nem élhetem át Velencét, vonatunk, mint Gondoliere megszűnik. Ezután alsóbb osztályú, s úgy is rendelkeznek vele. Mint valami HÉV szerelvény járkál oda-vissza a külvárosi Mestre és a főpályaudvar között a karneválozók rendelkezésére bocsátva. De azért örüljek a tengernek, amint alánkhullámzik, s fakadhat némi Velence-képzet vaspályás gondolánkon. Útleveles zakómat, ezt a pénztárcától, vonatjegytől feszülő zsebű kincset, olasz utunk biztosítékát a belső ablak mellé akasztom. Lányom hosszában alszik az üléseken, feleségem is lehunyja szemét, én meg álmatlan szendergek Firenzéig. A korahajnali város Kelenföldjén a szomszédból leszállnak a magyarok. Az áporodott meleget képtelen a kalauz megváltoztatni, még elviselhetetlenebb az ébredés után. Madonna mia! – jajong a hidrogénszőke hölgy, átaludta Firenzét, a következő állomáson hét csomagot rak a peronra, egymás után emelgeti, elszalad érdeklődni s vissza, párosával cipeli bőröndjeit, dundi műanyagmálháját a váróterembe.

Kiderülnek a lassú világosságban a toszkán hegyek és dombok. Romoknak tűnnek a tanyák. Sarjadó vetések, árok-barázdák szabályos ismétlődése, a csúcsokon kolostor-erődök, birkák a réteken. Nem röpdösnek Arezzo fölött Giotto ördögei denevérszárnnyal, amint Szent Ferenc imádsággal űzi őket. Pineafenyők zöld ufói a magasban, oldalt és föld között. Róma közeledtével fölszállnak a bejárók. Egy diplomatatáskás úriember ül hozzánk. Kimegyek cigarettázni, mikor már elnyomtam a csikket, mellém áll, kínál, én erre tétován magyarázkodom, mutogatok a hamutartóra, de tekintetében visszautasításom tükröződik, s már rá se néz a ki tudja kicsoda idegenre.

Hosszú ez az utazás, unom, mégis jobb lenne minél később érkezni. Aggaszt a taxizás bonyodalma mindenféle figyelmeztető esetek miatt: a Via Giulia 1. az utca közepén van, a sofőr addig bolyong, hogy ötvenezer lírát is mutathat az óra, alkudni kell. Hogyan alkudjon a gyakorlatlan magyar? Fegyelmezett sor vár a megállóban, látva a rendet, a kocsik bőségét, s hogy itt senki sem alkudozik, izgalmam elmúlik, biztonságosan bepakolunk Amerigo Tot relief-panorámája alatt. Utunk mellett a birodalom vöröstéglás romjai külön és beépítve. Valóban Rómában vagyunk!

Ha idegenben tölti napjait az ember, csak a hely ismeretében érezheti magát otthonosan. S nemcsak külföldön, még hazájában is meg kell találnia a tájékozódási pontokat. Tudnia kell a közlekedést, hogy egyre tágabb körben boldoguljon, odavalósivá válhasson valamennyire. Rómában a szállástól kezdve a legteljesebb bizonytalanságból próbálunk eljutni a biztonságot növelő tapasztalatig. Melyik fiókban vannak, s miféle evőeszközök? Melyik a lakás és a kapu kulcsa? Hol lehet megvásárolni a szükséges élelmiszereket?

Nemcsak a jelen, a múlt birtokbavétele is segít. II. Gyula pápa útján, a Via Giulián lakunk a Magyar Akadémia 17. századi palotájában, építéséhez a nagy várostervezőnek, Francesco Borromininek is köze van, a Falconieri-emeltetés és tulajdonlás után a magyar állam vásárolta meg e század húszas éveiben gróf Klebelsberg Kuno kultuszminisztersége alatt, ebben a küldetéses palotában tetőződik nagyvonalú gondolkodása a tanyasi iskoláktól a világkultúra egyik centrumáig. Michelangelo Farnese palotájának szomszédságáig. A Magyar Akadémia alig mutatja magát a szűk utca palotasorában, inkább az intézményt jelző tábla igazít el, a belső udvarra nyíló vaskapu meg a futónövénytől loncos híd a forgalom fölött, mely a Palazzo Farnese urának szándéka szerint a Tevere fölött folytatódott volna túlparti villájáig. Messziről mutatja közeli szállásunkat.

Egyformák a szűk óvárosi utcák, gyalogosok, kismotorosok, autók közlekednek bennük egyirányban, itt szemben, amott háttal. Járda nincs, és úgy kell mennünk, mint akihez a járműveknek kell igazodniuk. Megjegyzendő a Farnese-palota michelangelói tömbje, a homlokzat egyénisége, aránya, hátsó kertecskéjében az aranyalmás képzetű narancsfával, előtte a tér szökőkútjaival, melyek Caracalla császár odatelepített márvány fürdőkádjaiba csorgatják vizüket. S újabb szűk utcák a Campo dei Fiorira, a piacra. Közepén a Giordano Bruno-szobor orra szabja meg az irányt. S tovább a Cancelláriáig, a Corso Vittorio Emanuelle forgatagára bízva magunkat, a 64-es buszra a Vatikán és a Termini pályaudvar között. Hogyan kell jegyet lukasztani? Leszállásra jelezni, úgy állni, hogy senki ne férkőzhessen zsebeinkhez.

Ha nem esik meg velünk a rendkívüli rossz, lassan szavak nélkül is eligazodunk a környezet jellegzetes metanyelve, s a visszatérő tapasztalatok által. Tudomásul vesszük, itt emberi kapcsolataink nagyon szűkre szabottak, hát megpróbáljuk oldódó idegenségünkben megélni a csodát.

Az ódon utcák szorosából látszó, Teverén túli Gianicolo magaslata vonzásának engedve szeretnénk teljességében befogadni a délszaki tavaszt, ahogy a pineafenyők lapos, repülni kész lombja, s a karcsú tujafák egymással határolt szögletében szépségesen kinyílik a kék. S egyszerre fölfénylik valami hatalmas henger, az Angyalvár, mint a sötét erőket leverő kolosszus dicsősége. A gyümölcsét érlelő narancsfa szelíd csodája, az északi jövevénynek meglepő látomás. A tegnapi langy eső egyszerre meghozta a jó időt, kifényesednek, megenyhülnek az örökzöldek, nem élik végig a lombhullatók bimbózó, barkásodó megújulását. Róma hegyként tisztelt dombjai zöld folytonosságban hullámzanak. A pálmás, babérfás parkban megörökítjük magunkat félig téliesen, fejünknél két lilásan virágzó díszfa, a friss-zöld fűben nevesincs kék virágok, fönt rigó formájú madarak, karcsúbbak, hosszúkásabbak a hazaiaknál, a sírok több ezeréves szárnyasainak utódai, ők varázsolják természetivé a pompeji mozaikokat, nekik prédikál Szent Ferenc piros könyvvel a kezében, miközben feketén sorjáznak feléje a piros virágokon. Amott a pázsit százszorszépei, sárga pitypang-, zsibavirágok. Így varázsolta üdvösségünkre a nap, s tovább zsendíti a zöldellő világot a hirtelen eső, melynek meglepő tartozékai a maláj esernyőárusok.

Fagyos hideget hagytunk utánunk, belülről tavaszodunk, míg a rómaiak úgy viselkednek, akár az örökzöldek. Nem akarnak hinni az évszakok hőmérsékletének, nem fűtik lakásaikat, elég a kiteleléshez az átmeneti kabát. De a csodákban azért lehet hó még nyáron is, olyan különös, mégis hitbeli valóság, mint a Szűzanya jelenése, aki templomot kíván tiszteletére ott, ahol augusztusban havat találnak, s lőn 532. augusztus 6-ra egy bazilika alaprajzának formája szerint, melyre a Santa Maria Maggiorét építették.

Nyitott vashordók kis máglyáinál melegednek az árusok a hűvös reggelen. Giordano Bruno háromszázkilencvennégy éve kihamvadt máglyája körül. Közéjük áll a jólöltözött férfi. Természetesen beszélgetnek. A fekete csuklyás, komor eretnek dominikánushoz épp olyan közöm van, mint a mostaniakhoz, néma szemlélődés meg rokonszenv csupán. És bámuldozás a halárus előtt, zöld levelek koszorúzzák a halakat a bőséges csendéleten. Hatalmas kardhal a kompozíció tengelyében, mellette kisebb-nagyobb gyöngyház-pikkelyesek, rózsaszínes polip-latyak a pléhedényben, s rákok, csigák, kagylók ékszerei. Másutt narancs-, mandarin-, kiwi-, datolya-, citromgúlák. Cukkini, articsóka, zöldhagyma, saláta, fekete és zöld olajbogyók, árusítás közben aprított, levesbe való zöldség. A ház szögletében otthonos a hajléktalan a borosüveggel, még motyójával együtt sem mutatkozik szánandónak, bár egyedül ő látszik szegénynek itt. S hogy a tér, miként virágok mezejét jelent, ne felejtesse nevét, keresztbe díszítik jácinttal, primulával, rózsával, szegfűvel, s a fajták meg-annyi változatával, de mindenek előtt a sárga mimóza uralkodik ünnepien. A hosszú, lapos, kerek kenyerekből, fehér pizzákból sütöde illata árad az eladók készséges türelmével egyetemben.

A fiatal párnál kapható a jóízű, fehér asztali bor a zöldséges ládák mögül. Háromszor olcsóbb a boltinál. Már leszoktunk a forintra való átszámítósdiról. Így is honosodunk. S amióta megszabadultunk az első újdonságok álombeli látszatától, megértjük az épületeket is, bár elég furcsák a barna, bíbor, rózsaszínpikkelyű házak, ahogy nem alkalmazkodnak semmi rájuk képzelt arányhoz; magukból, látszólagos rendetlenségükből teremtik meg azt, valószínűtlen ablakokkal a tűzfalakon, tetőzetük szakadékaival.

Gyors takarítás egy és két óra között, kiterjeszkednek a bárok a térre, s a kávézgatók, mintha Giordano Bruno világképét tagadnák, nekik most ez a tér az univerzum közepe, míg nem érkeznek a szobor köré a máglyahalálra emlékezők február 17-én, hatalmas sárga, sötétbíbor szalagos koszorúval az évfordulóra. Nem értem a szónoklatot, csak a VIVE BRUNO felirat üzenetét. A Campo dei Fiori éjszakájának rejtelmeiről a motorizált rendőrosztag készenlétének csöndjéből következtethetek.

A piac segített legjobban bennünket, hogy ne érezzük Rómában idegennek magunkat, már-már senkinek a tudatlanságban, félszegen. Mert mi nem vagyunk gyakorlott utazók. Vasfüggönyt húztak elénk a korlátozott útlevéllel, a nyugati nyelvek tilalmával diákkorunkban. Kimaradtunk a fiatalos világjárásból, mikor még fáradhatatlan a test, éles az emlékezet. Most vagyunk Rómában először, a szabadság könnyed megéléséhez öregen. S csak a város vonzása, fölfoghatatlan változatossága tartott meg ifjúmód kíváncsinak, hogy olyant érezhessek, amiről Goethe ír: „aminek leginkább örülök, az a lelki hatás, mely máris érezhető: bizonyos belső szilárdság, mely mintegy rányomja bélyegét a szellememre, szárazság nélkül való komolyság és örömteli megfontoltság. Úgy vélem, életem végéig érzem majd üdvös következményeit.”

Goethének jutott annyi idő Rómára, hogy lassan szivároghasson lelkébe a csoda. A művészet évezredes mintájában formálta odavalósivá magát. Sajátos önbizalommal hitte, negyvenéves korában is kifejlesztheti rajzkészségét leonardói, michelangelói, raffaellói tökélyre netán. Catullusi, horatiusi életszerepbe illeszkedett egy özvegy kocsmárosné szeretővel. A Római elégiák múzsája mégsem válhatott Lesbiává, csak az utas ihlető ajándéka, s mindig a kettősségre figyelmeztető: délen római ágyas meg az északi Charlotte von Steinnek küldött szerelmes beszámolók. „Minden az első biztos pillantáson múlik, a többi önként adódik, s biztos pillantásra nem lehet írás és hagyomány útján szert tenni.”

Mégis, bármennyire rövid itt az időm, s minden csupán az első, lényeges pillanatra elég, az élmények önkéntes robotosára figyelmeztet a lábam és a fejem, szükséges valami odavezető. Keresem a vonatkozásokat, ahogy elém tárulkozik a Tevere-Tiberis nagy időket viselő hídjaival, platánsorával, kis életű vadkacsáival, arányosítom a Dunához a folyót, a Margitszigethez az Isola Tiberinát. Módszeresen indulok évezredeket visszafelé, rövid úton, gyalog.

A folyó felől pillantom meg a Forum Romanumot. Süti a nap a romok fehér csontvázait. Itt minden magasság az oszlopok mértéke, a mélység a puszta fundamentumok szerint való. Akár a sírkertben, egyik emlékmű semlegesíti a másikat, s felejteti azokat, akikért állították. Pedig a köveken száladzó fű is azt suttogja, legelő volt itt valaha, kecske- és birkanyájak gömbölyödtek, szökdeltek az őspásztorok nyomában, kalyiba alá rakták a város alapkövét, s Saturnus templomává, Curiává, diadalívekké gazdagították, amit iderombolt a történelem; születtek, szerettek, szónokoltak, cirkuszoztak, öltek, betegségben sorvadtak el istencsászárok és alattvalók, szabadok és rabok, pásztorok és földművelők, kereskedők, katonák, kéjnők. És folytatódtak az utódok erősebb, gyengébb génjeiben.

Hatalmas Aquincumban, óriási Fenékpusztán érzem magamat. Ami a romokból hiányzik, épp úgy beleépült a házakba, palotákba, templomokba a gyakorlatias gondolkodás szerint, mint Fenékpuszta bazilikáinak kövei a Festeticsek lóistállójába. De itt a Forum Romanum a birodalom muzeális világkiállítása lett, bekerített és mégis bezárhatatlan a gondolat röptére bocsátva. Az én első biztos pillantásom Septimius Severus diadalívén állapodik meg, mert közöm van hozzá, ha a pannóniai légiók éléről választott császár emeltette ide. Marcus Aurelius lovas szobrát keresem a Capitolium Michelangelo tervezte terén, hiányzik a talapzatról, a múzeum kirakatában találok rá véletlenül. Bölcsen intő, fenséges szelídség a büszke lovon, s hogy a gyeplőt kiszakította kezéből az idő, kifejezőbb, gazdájával együttvalóbb a kengyel nélkül is. A Garam felől lezúduló barbárok ellen harcolt a Dunánál, s ott érte a halálos betegség tágabb vidékemen. Ami a japán turistáknak művészi élmény, nekem hazai történelem is. Akár Constantinus diadalíve a franciáknak, melynek napóleoni párja fénylik a Champs-Elysées-n. De a Colosseum parányivá csökkenti önbizalmamat. A méretektől tériszonyosan szédülök, behúz a meredek űr, s lerántana, holdbeli táj történik meg velem, s már azért is megvásárolnám a műanyag makettet, hogy tenyeremben tarthassam az erő kicsinyített mását, s fölmelegítsem hőmérsékletemmel. Csak a lenyugvó nap kezesíti hozzám a Colosseumot. Mit érezhettek az arénában a gladiátorok? S a római megszálló telepes a Bakonyban madaras mozaikjaitól elfordulva felejtvén birodalmi mámorát, önbizalmát? Megrémült-e legalább egy pillanatra Galilei a távcsőbe fogott, kitágult világmindenségtől?

Hasonló nagyratöréssel alázna meg Traianus oszlopa, a Szent Péter-bazilika, a Victor Emánuel emlékműve a monumentalitás folyamatában és befejezéseként, ahonnan Colosseum-hatású az egész város, de a forgalom elragad bűvkörükből. Rábízom magam az átkelőkre a Piazza Venezián, s át az ismerős utakon haza. Palotaszállásunk kapukövén, mintha Gulácsy Lajos Na Conxypanjának raffaellói alakja ülne, különös nő, bolond vagy részeg, magyar álmodozó Hygilanda? „Most pedig kövess engem, mert elvezetlek fényes palotádba, hol ezer és ezer szolga vár reád: fényes lakomát készíttetett számodra Piripiri nagyherceg az ő csudaszakácsával, ki éppen most jön.”

Élményrengeteget zárunk ki a kapuval. Tortellinit, hússal töltött kifőtt tésztát ebédelünk. Belealszunk a délutánba, aztán laza sétát kíván a szervezet a Tevere partján palotakertek és víz között, és a sétáló hídon át a Trasteverére, ahol a latinok egyenes ági utódai élnek. A fényes főút bejáratánál Dante háza sötétlik, mint a középkor, s mintha a Pokol Tornáca isteni színjátékát adnák elő a szellemek éjjelente.

– mondja az odavaló Vergilius az egész pogánykor alakjait sorolván.

Láttam Dante házát, s még mennyi palotát, villát, templomot, múzeumot. Mozaikok, szobrok, domborművek, festmények süllyedtek tudatom mélyére alkotóikkal együtt. Már Giotto sem jutott eszembe, inkább a Piazza Navona arcképfestői, a pantomimes csöppség, ez a női mütyür, a bábuval zongorázó mutatványos, s ahogy a Trevi-kút felé dobott szerencsepénzt kőre csapta a szél, s a Porta Portese bolhapiacán fénylett a latin fegyverek gyönge mása. Róma pompájának ellentétében lakókocsihajlékok Ostia felé, akár egy Fellini-filmben, onnan szélednek szét az Országúton az örök városba a kolduló gyerekek. A Lido lehangoló kabinsora fölül, mint egy barakktábor fölötti magaslatról látható a tenger, a kihalt föveny, elérhetetlen víz. Hát nézzünk messzire! Ezüst-sejtelmű hajó, gőzölgő felhők bodorognak az áttűnő sugárzásban, mint a barokk festményeken.

Gyerekkoromban naponta átéltem templomunk belsejét, amíg elemi iskolánk 1948-ig egyházi volt. Tanítónk a hétköznap reggeli kismisékre is kötelezett bennünket. Tornyunk a kereszttel tetőzött magasság, eszembe nem juthatott a párizsi Notre-Dame, a római Szent Péter-bazilika, a bécsi Szent István-dóm, hiszen semmit se tudtam róluk. Gyönyörű oltárkép előtt ministrálva nem Raffaello másolatára gondoltam, a Szűz Mária karján a Kisjézussal boldogsággal töltött el, mintha engem fogna fiatal édesanyám. Fölöttem nappali kék égen színarany csillagok. Jobbra és balra a falon különös régi képek stációztak, hátul Szent Teréz és Szent Antal szobra sápatag, rózsaszínes nyugalommal terelte el a Szent Sírról a figyelmet, melynek mély homályából félelmesen fehérlett a corpus, és pata nélkül, négy falábon állt a Szent Mihály lova. Közel éreztem magam Istenhez és halálhoz.

S most, ahogy járjuk a római templomokat, visszatér ez a boldog, vacogtató közellét. Tudom, ebben a magasztos lelki változásban, kegyelmi állapotban falusi templomunk életemmé vált hatása is részes. S ahogy a tihanyi altemplom történelmi csendjét, a sümegi Maulbertsch-freskók sugárzó világosságát ideemlékezem.

A később látott orosz és bolgár ikonokat, az ohridi Szent Szófia freskóit juttatják eszembe a Santa Maria Maggiore-bazilika mozaikjai. Bár a 13. századra a kereszténység egysége megszűnt, még nem olyan távoli az 1054-es végleges szakítás, hogy elkezdődhessen a római katolikus egyházi művészet változása. Akkor még a bizánci stílus az egyetlen kikezdhetetlen szabály, az alakok kanonizált elrendezésben, tér nélküli szentséges szuggesztióra hagyatkozva, hogy ne gerjedhessen a hívekben a természet bőségében való képzelődés, sem a művészet fölemelő ráadása valami szent tárgyon túli gondolatban.

Padból nézem a templomhajó s a szentély együttesét, de legalább egy misét kellene eltöltenem gregorián dallamokba merülve, részesülnöm az imádságok zsolozsmás áhítatában, kísérni a szertartást tekintettel és meghatódottsággal. Leltározó lehetek csak, s hogy mégis nyerjek valamit a csodából, feszülten figyelek, hiszen nem azért jöttem, hogy elmondhassam, itt is voltam, könnyed lélekkel szükségeltetik befogadnom, s maradandóvá lényegítenem az élményt.

Az ablakok világosságában víz alatti vibrálásúak a mozaikok, aranytündökletű a Mária égbeli koronázásának jelenése. Úgy érzem megjelent nekem, de nem szól, nem utasít, nem értesít a jövendőről. Csak ül a mennyei kanapén, Krisztus a fejére illeszti koronáját. Kisujjával mellé csípteti a telehold-glóriát is. Testéhez simuló karján kinyílik finomívű keze, fejét kissé lehajtja a korona súlya alatt, és megfiatalodott, mintha fia kislánya volna. Testét szemérmes drapéria födi el, bíbor cipellői kukucskálnak a drágakövekkel ékesített, kék zsámolyon. Krisztus mezítláb áld, és Újszövetséget mutat az égöv csillagkeretes bűvkörében, szivárványszárnyú angyalkoszorúban. Alul fordított pieta. Fehér Mária-lélek a Megtestesült karján, mint ahogy a főúri katafalk gyolcsára fektetett testből odaszállt. A sorjázó apostolok, mint dombormű a márványszarkofágon, térdükig érnek a szerzetes-manók, a mindszentek még a földön, a jobb és a bal még nem az Utolsó Ítélet jókra és gonoszokra való szétválasztását jelenti, szent király, szent pápa, szent rendalapítók mellkasig színes felhőben a vár és a kolostor előtt. Evilági realitás választja el a földi és égi misztériumot, vékony, alig látható körív, amit a természet kínál: nem Isten báránya áll a parti gyepen, ha szarvasbika és ünő iszik a folyóból, piroscsőrű vadkacsa a szelíd hullámokon, üres csónak fehér- és tűzliliom között, hattyún ringattatja magát a meztelen, kövér férfi. Tudom, jelképek rendszeréből keletkezik az együtthatás, nem ismerem a szimbólumokat, s most nem is érdekelnek.

Leveszem gyöngyházborítású színházi látcsövemet, és új, megnevezhetetlen varázslat kezdődik az aranytónusú homályban. Jacopo Torriti mozaikgyönyörűsége a 13. századból való. A bazilika loggiás, barokk főhomlokzata takarja el e réges-régi belsőt, de a harangtorony tizenharmadik századi magassága felé törekszik a Constantinus bazilikájából ide állított korinthoszi oszlopon Mária, bronzkisdeddel a karján. Mennyi égbe vetett keresztes torony! Mennyi templom a Gianicolóról nézve! Vigyázz! Bejárhatatlanok, s a fölszentelt falak roskadozó Atlasza lehetsz.

A Santa Maria degli Angeliben nem érzek semmi áhítatot, valami ünnepség székeit cipelik a teherautóra a katonák. A Santa Prassedét elzárja előlünk a déli óra, de ott lehetünk a Santa Cecilia in Trastevere, a Santa Maria in Trastevere vasárnapi misés délelőttjén, a túlsó parton. Óvatosan húzódunk félre, az úrfelmutatás pillanatát ne zavarjuk csoszogással a lenti áhítatba vetülő mozaikragyogásban. Szent Cecilia, mint véres nyakú marcipánszobor fekszik üveges cellájában.

Egyszer csak beleszédülünk a Szent Péter-bazilika tágasságának delejébe. Inkább Péter fényesre csókolt, simogatott lábába kapaszkodnék. A michelangelói kupola magasságiszonyából Michelangelo Pietája menekít meg. Üveggel védik, mióta megrongálta egy elmebeteg magyar a szobrot. Újra istenközelben, az ifjúság halálközelében. Folytatódik a mozaik isten-anya fiatalsága. Ifjú zseni faragta kislányossá az arcot, s maga hanyatlik az ölben. Erről a csodáról magas magánhangzókkal szabadna szólni, minden keményebb mássalhangzó idegen tőle. És nincs faragva, hiszen márvánnyá örökült lehelet, lélek. Olyan könnyed, hogy majdnem fölszáll a gravitációból, a mennybemenetel innen történik az Atyaisten szellőjének csöpp fuvallata által. Mona Lisa földi mosolyát Raffaello Sixtus-Madonnájának égi tekintetét zárja le a szemhéj mindenható, szomorú gyönyörűségben. Ez nem csak az én első pillanatom, az egész emberi fajtáé is, a teremtés szépséggel való megváltása. Majd Firenzében megláthatjuk az öreg művész Pietáját, megvénült ott a kő is, vénség tartja a testet, mintha egész életében cipelte volna, s már alig bírja az asszonyok között.

Rómában vagyunk még, a teljes együtthatás miatt jobban átérzem a műkincseket a templomokban. De mi marad meg a barokk rengetegből? Bernini Szent Teréz eksztázisa biztosan, a Chiesa di Santa Maria della Vittoriából. Nyilas Ámor-angyalka csábos mosolya melegíti lehunyt szemét a Krisztus jegyesének, feltűnő a zárt angyalszáj és a megnyíló kéjtől ernyedt ajak aszimmetriája, s amint a látomás pufók keze vetkőztetni kezdi Szent Terézt a keblek felől. Alánehezedik a márványdrapéria, zuhataga megnyomja az ölet, s leömlik a szikla rétegeire. Megadó, hanyattvetett fő, csüngő kéz- s lábfej, egy parázna öntudatvesztés megdicsőülése ez a szobor, ugyanakkor mennyei, angyali próbatétel. Michelangelo pietás erotikája folytatódik itt, s változik fénnyé. Zavarba jöhettek vallásos érzelmű bámulói.

Mint ahogy naturális ellentététől megbotránkoztak Caravaggio festményein. Nem elég méltóságosak? Meglátjuk a San Luigi dei Francesi templom kápolnájában a Máté elhivatását, a Máté és az angyalt és Máté vértanúságát. Alig látszik a glória Jézus feje körül, de arca, még inkább keze lámpaként világít a homályban, árnyék vezeti a vámosok közé a fényt a leendő apostol homlokára. Kiválasztódik meglepett kétkedésben, s majd ő írja az evangéliumot, bensőjéből vetülő pirosban, angyal-sugásra, olyan angyal közelében, aki ördögfattyá változhat, amint felhőkre hasalva ággal készül átszúrni a ráfeszített tenyeret, meztelen kínzók és hivalkodó öltözetek előterében. A fény drámája folyik Caravaggio képein, miként rávetül izomra, arcra, kézre, drapériára, s kimetszi a kompozíció sötétjéből a lényeget. Fogadtatása botrányaitól a művész állandó dühkitörésekben élt, s egy ilyen lázas rohamtól halt meg fiatalon, azt hitte, minden vagyonát elvitte egy vitorlás hajó, pedig csak a vámházban tartogatták. Hatása Rembrandton, Frans Halson, Velazquezen át egészen máig él, föllelhető Csernus Tibor hiperrealizmusában is.

Kívül szép tavaszi napsütés mindenható égi békességében járunk.

Micsoda két firenzei napból visz el bennünket az expressz vonat? Pisából jövet a személy késése perceket engedett csupán az átszálláshoz. Csomagunk közepes válltáska, belül vagyunk megrakodtak, s ettől még nehezebbek lennénk, ha órákat kellene várni. Kifújjuk magunkat a különösen fegyelmezett úriemberrel szemben. A széthajtható asztal túloldalán nemcsak a zakója, inge, nyakkendője pedáns, arca is vasalt, szálanként ápolt a hajzata. Piero della Francesca portréjához, az urbinói herceghez hasonlít a bot kampójaként görbülő orra, összezárt szája, keskeny szeme. Piros fejfedővel, piros viselettel, folyóölelte csöpp hegyekkel dekorált mása függ az Uffiziban. Elém terítve olvassa az újságot, s ha fordítja a lapot, óvatosan elsimítja a gyűrődéseket, kétszer néz föl a bő másfél óra alatt, a rézsút ülő nő combjára meg a lányomra futólagosan. Dobhártyámon a légnyomás jelzi az alagutakat, húsznál többet is megszámolhatok. Most utazom először a vonatsebesség felső határán, óránként 160 kilométert teszünk meg. Nem úgy tűnik, mintha különös lenne útitársunknak, talán a füle sem zúg annyira. Rómában elhagyja méltóságteljes helyzetét; alsóteste meglepően rövid, biztos emiatt vette föl a trónusra illő tartást. Valami kötelesség miatt érkezik, mi pedig hatalmas kalandból. Két napot töltöttünk Firenzében és Pisában, naiv elszántsággal, hogy kóstoljunk Toscana múltjából, jelenéből, s megtudhattuk, még ez a kóstolás is megemészthetetlenül sok. Itáliai utunkon eddig is tapasztalhattunk némi vakmerőt, tapintatlanságot az elkerült csodák iránt, mely ezen a két napon szentségtöréssé változott.

Jung írja: „Sokat utaztam életem során és szerettem volna Rómába is elmenni, de valahogyan nem éreztem magam alkalmasnak e város benyomásainak befogadására… mindig csodálkoztam azokon, akik úgy utaznak Rómába, mint mondjuk Párizsba vagy Londonba… Már Pompejiben is beláthatatlan perspektívák tudatosultak bennem, és olyan kérdésekkel kellett szembenéznem, amelyek meghaladták képességemet.” S amikor mégis rászánta magát öregen, a nagy pszichológus, jegyváltás közben eszméletét vesztette, sosem jutott el a félve vágyott világba.

Mi lesz maradandó a középkor és a reneszánsz fellegváraiból? Most még egy hosszú film zuhataga, képek, szobrok, templomok, paloták, nagy életsorsok egymásbavágó stafétázása. De mint ahogy útitársunkon pihentette fáradtságát figyelmem, megtalálhatta ebbeli alkalmait a napok jelenidejében. A firenzei utcák első pillanata a zsúfolt szűkösség, nem úgy, mint a római belváros kihalt, macskás, a forgalomtól elfordult csöndessége. Itt csupa járókelő, falhoz szorított teherautók, ahogy döntik a füstöt szánkig, orrunkig ülepítve. Az egycsillagos szálloda, mely az épület más-más tulajdonosa közül az egyik emeletet foglalja el tíz-tizenkét szobájával, családias a pongyolás öregasszonnyal, garni-hatású. Passzianszozását fejezte be éppen a madám? Itt csak a vendégek ajtajai zártak. Este megtudhatjuk, japán vagy távolkeleti társainkkal együtt, mekkora az olaszok beszélgetésének intenzitása, és találgathatunk, közönséges dolgokról társalognak vagy belemenősen veszekednek? Magukat melegítik a szóval, mi meg áthűlünk a szobában. Kell az a vásáriasság a San Lorenzo-bazilika mellett, sátras bóvli és érték, s amint abrakolnak a konflislovak a dóm terén, a zebrás falburkolat tövében dohányszín és élénktarka pokrócokkal takartan. Nagyon mélyről fakadó ábrándozásunk fényképeken örökül meg, oda halhatatlanodunk, ahol mintha idegen bolygóról jöttünk volna. Az Uffizi képtárban francia diáksereglet, elrohannak lármásan mellőlünk, helyükbe japánok hullámzanak, sokasulnak Botticelli Primaverája elé, melyen a tánc állóképei megmozdulnak a spiccelő lábfejektől a föltartott kezek összefonódásáig, szellőtüllben, szépséges nőszemekkel, erotikán túli keblekkel, csípőkkel, tomporokkal. Megszakítja előadását a viaszderengésű idegenvezető, megdermed magasba akadt szemekkel, ugyanúgy függ hallgatósága az áhítat marionett-zsinegein. Ők torlaszolják egyedül vagy csoportosan a vonatok folyosóit, fülkéit, praktikus hátizsákjaikkal. Percek alatt belakják, sohasem lakják be a szállodaszobákat. Messziről jöttek zarándokként vagy gazdag szokásból. És finnek az utcán, nem angolok beszélnek most anyanyelvükön, németeket sem látni. Majd ha a szezon megkezdődik, de nekünk most nagyobb teret enged meg hiányuk ebben a borús, esőre hajló időben.

Meg kell történni a gyerekraj megjósolt jövetelének is az Arno partján. Nem a Ponte Vecchio, a lakóbárkák sorához hasonló öreghíd ékszerüzleteiből, aranyművesei közül röppennek ide. Ki tudja honnan? Talán éppen most jöttek világra, és elhessentésük után a semmibe vesznek. Nagy kartonlap alól nyúlkálnak, s ha gombolkozni kezdenék az alamizsna miatt, elterelt figyelmem áldozataként, zsonglőr módjára zsebelnének ki.

Kell egy csöndes étterem a pisai vendéglők közül, idevalósi ételekkel, míg zárva a dóm és esik az eső. Pizza, tortellini, spagetti carbonare, vino bianco da tavola, feketekávé. Az élők csak a múlt ép emlékművei miatt csoportosulnak a kerítés mögé. Tekintetüket a mennyek felé emeli a torony, ez az Isten akaratából ferdén is megálló hófehér csoda. Apró koromban összetörtem a tanítóék pisai ferde tornyát, úgy játszottam a makettel, mintha márványból lenne. Ki hitte volna, egyszer majd a valódi alá jutok én is, mintha azt a régi vétséget akarnám kárpótolni, s az a tudatalatti vezérelt, parancsra kellett jönnöm. Nyers zöld pázsit, rózsabokrok, kövek moháján futtatott repkény, tujafák reménye a dóm, a keresztelő kápolna, a sírok csarnokának horizontja. A Campo Santóban címeres neveken, kőlappal fedett holtakon járunk. S megtaláljuk Francesco Traini A halál diadala, 1350 körül készült hatalmas képét.

Tartalmára vall a sorsa, túlnő kora látomásos jelképén, egy huszadik századi rémálom jegyeit viseli magán, a második világháború bombázás-emlékét. Máig érvényes figyelmeztetés a középkori kifejezésben: ott az elmúlás az élet minden mozzanatában, s a halál utáni pokoli ítéletben. Beszélhetnek, bájologhatnak, simogathatják ölebüket a nők az erdő kies paradicsomában, vadászhatják a férfiak az édes világ vadjait, nem menekülnek a nyitott koporsóban rothadó hullák figyelmeztetése elől. Fölerősíti a döbbenetet a kutyák vészes szimatolása, a lovak visszahőkölő, szügyre feszülő feje, őshüllővé nyúló izgalma. Itt a mindenkire ragályos látvány a valóság, amott az aláhajigált lelkek víziója. Mindig elámulok azon a kéjes szuggeráción, melyben a középkor művészei, írói kitombolják magukat. Dante pokla, Giotto Utolsó ítélete, s most Traini mindent elárasztó hullaszaga emlékezetesebbé válik a jelentősebbnél, Nicola Pisano szószékénél a keresztelőkápolna fókuszában. Pedig itt kezdődik közel száz évvel előbb a reneszánsz a görög oszlopokon, a görög szarkofág folytatása, átváltoztatása által. Ebben a gyönyörű domborműves építményben keresztelődik meg az új stílus. Jézus élete a magasban, oroszlánok hátára rögzített antik oszloplábakon. Innen visz az egyenes út Ghiberti Paradicsom-kapujáig, a firenzei keresztelőkápolna bejáratához, és Donatellóig, Celliniig, az egész 15-16. századi zsenialitásig.

Jobban megjegyzem, átélem a felfedezést, mint a megtervezett találkozást útikönyvek és albumok nyomában. Mint Pisában Trainire, a firenzei Uffiziben is véletlenül találtam rá Uccello csataképére. Megmagyarázhatatlan, miért maradt meg erősebben Piero della Francesca, Filippo Lippi, Fra Angelico környezetében. Köze lehet a hangsúlyozott perspektívának, de még inkább a kompozíció groteszk és heroikus, cirkuszi és végzetes együtthatásának. A San Romanói csatában senki sem halt meg, csupán Firenze győzte le Sienát 1433-ban. „Sose hal meg itt ki ily összefonódva küzd… hogy vetném magam én is ilyen harcba!” – írja a beatnik amerikai Gregory Corso. A páncélos vitézek kékesszürke borulata árnyékolja egymást és a mögöttes mezőt, azt a szimmetrikus körvadászatot, amely elől kopjás, csataménes tumultusba torkoll, vurstli jóltáplált falovai bolondulnak meg itt, vagy fölfújt gumibábként dudorodnak, ágaskodnak sárgán, fehéren, rózsaszínben a legyőzötteken. S amelyik kirúg, patkolatlan, oltalmas bokszkesztyűt lódít a semmibe. Versbe való!

Ez a befejezett, tökélyig kidolgozott kép nem hagyna továbbgondolni valót, ha nem ismerném a fura ellentmondást sugallata és a történelmi valóság között, s ha nem hatna sokkal teljesebben ismerős reprodukciójánál. El kellett ide jönnöm a most még nem ilyen eleven hatású művekért is. Majd meglátom, hogyan rostál az idő? Mit fogadhattam életreszólóan magamba Róma, Firenze, Pisa élménysűrűjéből? A Santa Croce-templom pergamen énekeskönyvének virágmintás, anonim illuminációitól a nagy művészek fölfoghatatlan egyetemességéig.

Nem irigykedek Itália kincsei miatt, mikor sajnálom szerencsétlen hazámat. Míg itt a reneszánsz és a barokk nagy művei teremtődtek, nekünk Várna, Nándorfehérvár, Mohács, a török hódoltság jutott. Machiavelli sírjára találok a Santa Croce templomában, de hol van Mátyás királyé? Hol Janus Pannoniusé, ha Dantéé Ravennában, de ugyanitt Firenzében jelképesen. Ha még nagyjaink sírját is földúlták és elveszttették visszavonhatatlanul, akkor a korabeli épületek, szobrok, képek hogy maradhattak volna meg? Romkert Székesfehérváron, Visegrádon, falmaradványok Budán, Zsigmond-torony, Mátyás-oszlop külön a parkban. Zolnay László ásatás közben fedezi föl a csodálatos Zsigmond kori szobrokat. A Corvinák szétszóródtak a világban, vissza kellett halászni, amit lehetett. Képzelődök Rómában, Firenzében, Pisában. Az egész csodarengetegből csak Traini A halál diadala című képe sérült meg egy angolszász bombarepesztől. Isten őrizte a többit. Így most az Isten mutatta meg nekem, milyen képességeket adott az emberi teremtménynek. A reneszánsz idején nagyon bőkezűen bánt teremtményeivel.

Elképesztő az az egyetemesség, változatosság és együttvalóság, ami az akkori Itáliában támadt. Eddig Giottót festőnek tudtam, amiatt kerestem, s most építésznek is megismerhetem a firenzei dóm harangtornya láttán. Sőt! Részlet a város határozatából, 1334: „Mindazok az építkezések, amelyek Firenze városában folyamatban vannak, és költségeiket a közösség viseli, a legtökéletesebb módon kell, hogy megvalósuljanak; ez pedig csak úgy lehetséges, ha jeles és tapasztalt igazgató irányítja őket, minthogy pedig világszerte nem találni különbet Giotto di Bondone mesternél, ő hívassék meg szülővárosába Magnus Magister gyanánt, és e minőségben nyilvánosan elismertessék.” Tehát nemcsak a tornyot tervezte, hanem az egész építkezést is ő irányította. Ott a dóm táján, a Piazza del Duomón kezdődött el visszavonhatatlanul a reneszánsz. Megépítette a világ második kupoláját Brunelleschi az ókori Róma Pantheonja után, melyből semmi statikai leírás nem maradhatott. Tanár nélkül, zsenialitása következtében uralkodik a városképen piros világosságával, s mostanra anziksz-jelkép lett.

És, Michelangelo, a legnagyobb! Ha voltak istencsászárok, akkor ő istenművész. Szinte már úgy gondolok rá, mint a végtelenre, fölfoghatatlan, zavarbaejt és elmezavarba hajszolna. A Szent Péter-bazilika kupolájának építője. Már-már ottlevőnek tűnik teljességében vagy részleteiben. A Santa Maria degli Angeli templomának falától a Farnese-palota végső formájáig ő. A vatikáni kupola belső homorúsága alól a lepkekönnyű Pieta elé mehetünk. De leginkább a Sixtusi-kápolnában érthetjük meg igazán, ki volt ez a művész, kicsoda ez az ember? Ismerjük a munka történetét, mégis hadd írjam ide csodálatomat. Akkora mennyezetet megfesteni hanyatt, emberfeletti, még leveleit is úgy olvasta az állványzaton, azt írják, némely verse is úgy és onnan való. Mikor a Teremtő mutatóujjával közelít Ádáméhoz, s abban az örök közelítő távolságban az emberi nem törekvése, vágya tölti ki a betölthetetlen űrt. Én Michelangelót Ádámnak hiszem, a kiűzetés előtt. Állandónak festette oda magát az Istennel való végleges találkozás reményében, melyet a szépség emberen túli csodájával akart elérni. Még az Utolsó ítélet Krisztusa is szép. Hihetetlen, hogy ez az Adonisz veti pokolra a gonoszokat.

Verocchio műhelyében tanult Michelangelo és Leonardo. Onnan lettek a művészet mindenesei. Leonardo a tudományé is, Michelangelo Lorenzo Medici had-mérnöke az V. Károllyal vívott háborúban.

Hatalmas terebélyük a kor következménye. Firenzében a Mediciek, Rómában a pápák nagyratörése, önmegörökítésre, a maguk dicsőségére, s a köz hasznára gyulladt városújító szenvedélye okozta ezt a csodát. Az alkotók becsülői, de rabszolgatartói is ugyanakkor. Ha Lorenzo Medici verset ír, nem a tömjénfüstölő lóbálójának gondolja, és nem vélheti iparosnak a művészt. A Medici-pápák, Lorenzo fia X. Leo, öccsének fattya VII. Kelemen viszik át Rómába a firenzei szellemet többek között. II. Gyula pápa onnan importálja Michelangelót síremlékét kifaragni, hatalmas lett volna a bazilika közepében. És a toszkán lángész hónapokat tölt a carrarai márványbányában olyan szívóssággal, mint később a Sixtusi-kápolna állványzatán. Hosszú élete szakadatlan munka, hogy kibontsa a kőből, anyagból a szépség szellemét, apoteózis gyanánt.

Mennyi nagyság együtt! Firenzébe érkezik Raffaelo, majd őt is áthívja a Vatikán festőnek, építésznek. Macchiavelli akkor írja könyvét az ideális fejedelemről, mint tanácsadást fejedelmének, melyre éppen a szörnyeteg Caesare Borgia a minta, ilyen kell, mert minden ember eleve gonosz. Együtt nyugszik Michelangelóval a Santa Croceban. De a szerzetes Savonarola hamvait szétfújta a máglya hamujával a szél. Luther előde a kiátkozásban. Mindketten az egyházi világiasság, a pompa, a hedonizmus ellen tiltakoztak. Egyikük vissza akarta téríteni a középkor aszkétizmusához, a másik kiszögelt követelései a polgárosodáshoz vezettek. Micsoda szédítő szakadék a reneszánsz humanizmusa és Savonarola démoni átkai között! Négy éven át hipnotizálta a várost, gyermekhadseregével keresztesháborút viselt a világi hívságok ellen, a díszes ruhákat, mitológiai képeket, szobrokat, a műkincseket akarták elpusztítani, a humanista könyveket máglyára vetették. Nagy tüzelést csaptak a főtéren, a Signorián. S az égő papír után a fanatikus mágus élvehamvasztása következett. Száz év múlva pedig ugyanaz az egyház égeti el Giordano Brunót a régi világkép tagadása miatt.

Az arányok, a harmónia, a tökély mögött annyi megmagyarázhatatlan sors, a lélek mélyének annyiféle követhetetlen rapszódiája hánytorog, nem tudjuk mire vélni. Következne a reneszánsz ideákból? Mint ahogy a mi Balassink rablólovag Istenhez fohászkodtában. Cellini, a legnagyobb ötvös és egyszobrú zseni a „Perszeusz a Medúzával” által, gyilkos, börtöntöltelék, szodomita. Leonardo homoszexuális, Michelangelónak két nagy szerelme volt, egy gyönyörű főúri fiú, meg egy költőnő. Akik magas kort értek meg a nagyok közül, s már nem volt szükség rájuk, szemétdombra kerültek. Michelangelo római nyomornegyedben, patkányok, férgek, szeméthulladék és dögök között élte utolsó éveit.

De Iacopino del Conte portréján az öreg szeme alamizsnáért könyörög, bocsánatért esedezik tekintete, fájdalommal néz vissza-előre, nem látszik benne semmi a Dávid erős önbizalmából, a Pieta fényességéből. Ezt üzeni egyik utolsó szonettje is:

Sokat hallottam a Triznya-kocsmáról, mégsem annyit, hogy képzeletemnek ne maradjon valami fölfedezetlen. Villának gondoltam, Teverére lejtő kerttel vagy előkelő városnegyedben. Kora este csöngetünk a Via Faustina emeleti lakásába, s belépünk kék jácintcsokorral, borral Szőnyi Zsuzsához, Triznya Mátyás özvegyéhez, Szőnyi István lányához. Csak a fiatal jezsuita és a bencés szerzetes előzött meg bennünket, de egymás után érkeznek a világ legkellemesebb „kocsmájának” vendégei, megtelnek a szobák, a ház asszonya elvegyül közöttünk annyira, hogy azért mégse érezzük gazdátlannak magunkat. Igyunk alföldi pálinkát, együnk húsos makarónit narancssalátával. Mindenki másfélével járult az összejövetelhez, mégis, mint az ittlévők különbözőségéből kialakul a társalgás és a vacsora egyneműsége. Római magyar vagyok még akkor is, ha most jöttem először, lehet, utoljára, két hétre szabott időmből néhány óráig. Mintha csak ez a hely lenne állandó a változások folyamatában Szőnyi István és Triznya Mátyás képei alatt, Zsuzsa szelíd, élénk szemében.

És a nagy festő örökérvényű igazságainak biztonsága, meg a hazai színek és formák idegenben is természetesen, hiszen mi vagyunk magyar környezetük úgy, hogy örökségünk és tapasztalatunk odavalósi, ahol a művek teremtődtek. Rómában más a hangsúlyuk, s mintha a honvágyat gyógyítanák. Nem kiállításon vagyok, úgy ismerkedek a képekkel, ahogy ülök a poharammal. Szemben női akt áll az ágy előtt. A múzeumok túl erős tömegvonzása után itt jó álmot ígérő nyugalom, érett női arány az Ámoros erotika izgalmaitól távol, kerekded áhítat, kezek békessége, gomb-szemek kíváncsisága, parasztágy piros-, kék-, aranyfényben, félig álomban, félig valóságban, mintha a homályon áttetsző ég lenne a fal, a párnák könnyű felhők, levetett ruhákban színesül a széken a nappal, egyszerre égkönnyű és földnehéz minden. Ennyire nyilvánvalóan nem fogtam föl még, mit jelent a magyar ecsettel festett magyar világ. Az öreg halász csak a dunai mellékág partján ülhet az őszi fatörzs alatt, lehajtott fejjel az öreg zöld, sárga múlandóságban. Ősz és őszül – azonos alakban, más és mégis egytövű tartalommal figyelmeztet nyelvünk természeti fogantatására, természeti kötődésére máig. Kivilágított vonat húz a töltésen Budapest felé vagy onnan. Magán viseli a távolságot a kék szerszámú ló, a kék kocsikerék, a hajtó kék alakja. A mozdulatlanságban nagy távolságok nyílnak. Megbundásodtak télre a diófa törzsek a dunakanyari kertben, mellettük a hengerré fűrészelt sárgabélű rakás már a tűzhelyek sárga lángja. Így támasztódik föl az otthonosságban a hazai érzelmek ráadása.

Triznya Mátyás is ezt oltja a római tövekbe akvarelljein. Ettől a műfajtól mindig taszított az iskolai emlék, a festéklatyakos rajzlap fölötti tétovaságom, gyarlóságom. Rossz szokásom lett a vízfestés lebecsülése. Most szabadulok meg mázolásos képzeteimtől. Hiszen, mintha fölnagyított lepke- és szitakötőszárnyakat látnék, lemezek egymásba metsző finomságát, ahogy változó színeikkel formáznak épületet, természeti látványt. Hajszálvékony háló tartja össze a pineafenyő lombját, akár az esernyőt. Túlvilági fény vetül a múlt köveire, az épületekre, hervadt a sárga, fonnyadt a zöld, kísértetekkel teljes az esti Forum, sejtelmes későzöldbe homálylanak a márványlépcsők, s nem belső fehérségük, inkább az élő növényzet s a rom felületi ellentéte fokozza a kövek világosságát. Félig Rómában, félig a magyar tájban, a dór oszlop és a Duna menti fűz közötti átmenetiségben érzem magam, a Ne még! Gyerünk haza! Visszajövök-e valamikor? tudatzavarában. Szőnyi kék Soratte hegye örökérvényű Somlóm, s mintha már tövében lennék, csak egy kora tavaszi rét választ el tőle, nem ez a kétezer kilométer.

A Termini pályaudvaron szabályozható fűtésű kocsit választunk, fekvőre állítható az ülése, ablakát le tudjuk húzni. Ez a vonat megy Pestre? – halljuk mögöttünk nyugat-dunántúli tájszólásban. Egyszerre otthonos lesz a későesti pályaudvar úti szomszédunk személyétől, bemutatkozik a Rómát járó Attila, ránk bízza csomagjait, amíg capuccinót iszik a büfében, aztán papucsot húz, zakóját könnyű kardigánra cseréli, nyakkendőjével megadja a tiszteletet a búcsúzásnak és az érkezésnek. Kijön ő is a fülkéjéből cigarettázni, hamar tudomásomra hozza, két hónapig dolgozott az apácáknál nagynénje hívására, háziszolga volt, a Vatikánban vásárolta be gyógyszerüket, s ami csak ott kapható a nővérek számára, a svájci gárdisták nem akarták beengedni stb. Tele a bőröndje mindenféle makettel, majd pénzzé teszi otthon, a vámon nem érdekes, de azért nem szeretné, ha kicsomagoltatnák vele. Mert biztosan úgy tekerte be, mint a tojásokat az édesanyja, külön-külön, sorba fektetve a Colosseumot, a Szent Péter-bazilikát, s viszi Zalába a Forum Romanumot, a fenékpusztai romok szomszédságába. Társalgással tartja fönn magát, míg engem szórakoztat. Firenze után átveszi a szerepemet a szőke nő, Ungvárra utazik, jó lenne ha segítene az átszálláskor a Keleti és a Nyugati között, csak hát Attila Győrig megy, vagy menjen Pestre? És ha nem indul már Zalába vonat? Az osztrák határőrök leszállították a szegény asszonyt, Attila megkönnyebbül és másik útitársra vált, átül a magyar lány fülkéjébe. „Mindennél fontosabb a családi környezet. – Tudhassuk…” Inkább a tájat nézem. Karintiában elolvadt a hó két hét után, csak az ormok fehérek elágazó pántlikásan, eltűnt a fenyvesek szikrázó fönsége az alul sűrűbb, fölül ritkásabb ködben, lenyomják a magasságot a felhők. A Semmering is kezdi ridegen zölddé újulását az örök hóhatár alatt. Gyerekkoromban, a vihar utáni tiszta időben elláttunk eddig. Fehér hegynek neveztük ezt a ritka jelenséget. Most itt vagyok, s tovább a síkon a varjas szántások, rétek fölött, a római meleg fényből, szélből, esőből olyan hangulatba, melyet a november hagyott ránk, de már nem a tél a következő évszak, kétszer élhetjük át a tavaszt.

Az országhatár most észrevétlen. A Burgenland és a Kisalföld folyamatos ridegség. Attila Győrben leszáll. Csao! – köszön egy férfinak, s eltűnnek végképp. Közeledve lassul az idő.

A Keleti pályaudvaron motorizált, sárga targoncák egymás után, mellettük a taxisok félelmet keltő csapata vár, magasak, magabiztosak. Öten kísérnek bennünket, mint a letartóztatottakat, az érkezési oldal túlfelén szétválnak kocsijukhoz, a hordár elégedetlen, ha a pénzt meg sem köszöni. Úgy tűnik a taxiórán, két hét alatt háromszorosára nőtt az infláció. Itthon vagyunk!