Balaton-költemény

Távoli volt a Balaton, legenda tanítóm könyvtárából, a jégi halászok pusztulása, nyári vihar-kirakat, szőlőhajlati szerelem, ahonnan a Nap, s a Hold arany-ezüst hídja, a parti rét őszikéi, vízszag és a tőkék közé lágyult éjszaka világnagy csókolózásra bizsergette a titkos szeretőket. Várromok románcait gitározták a fák.

Vándor halárus szekere volt a Balaton. Halat vegyenek! Nem ettem halpaprikást szálkája miatt, ahogy a csontos csirkehústól féltem. De az ember, aki a rejtélyes távolságból szekerezett a haltalan Somló-vidékre, megmozgatta romantikus gyermek-vágyaimat. Jenő barátommal és apjával elmentem volna gyalog, mezítláb Hegymagasra malacért, hogy a leggyönyörűbb tükör szórja rám a fényt. A somlai kilátóból láttam aranyfoncsorát a kúphegyek között, ha kiderült a homály, közelebbi a messzi, míg boldogok a madarak. A tízforintos fűzfás tavi képe volt a Balaton, útban a tihanyi úttörőtábor felé, kísérő tanítómtól kellett kölcsönkérnem 1949-ben, mert tíz forint sem volt akkor a háznál. Badacsony és Tihany között elevenen zöldellt a pénz idillje, feledtette az otthoni nyomorúságot. Vitorlák patyolata a síkban, hullámokba bukások, gyermektalpba akadt a háborús tüskésdrót és a „sej, haj, zeng az ének, száll az ének, szép az élet” harsogott a kajszibarack-maszatos szájból.

Akkor a Balaton lelken kívüli látvány, még nem költemény, megfogalmazatlan csodálkozás, jóérzés, a csodálkozás kalandja, ahogy elsős gimnazista koromban, tapolcai osztályunk kirándulásán, Szigligeten zoknistól szaladtam a vízbe a marha- és lófürdető strandon. 1952 őszén a falu, mintha múlt századi lenne. Találkozhattam volna Eötvös Károly lelkesen passziózó csapatával, sőt még ősibben Neptunusszal, amint szigonya hínárosan emelkedik moszatos márványszakállas feje fölé. De engem osztálytársaim kinevettek, miért oly sietős? Mintha évmilliárdos vízilétem hívna s változtatna eredetemhez.

S már Szigligeten érzem magam otthon, falum vesztén a másodikban, a gyermeki varázslat megvalósulásában. A somlai helyett második várrom a szigligeti belső azonosságban. Köszönök félig ismert ismerőseimnek. Prózát erőltet rám az utca, a túlhangos beszélgetés. Egymás szeme láttára élnek, hát szavaikat sem szükséges titkolniuk, visszhangoznak a csönd öbleiben. Ez a hangosság mégis fedez valamit, a házak belső titkát, s vagyonra, szűkösségre, együttélésre való szavakat, mert amott még a veszekedés is lehalkított titok, sziszergés a konyhától az állatokig, magában korholás a szóváltás után. A hétköznapi utcán kiárusítják az együttélés közhelyeit, boltba, orvoshoz, szőlőbe, konyhakertbe menet. Más a vasárnap, a vasárnapi utca csöndes. Az öregek halkan ballagnak, csoszognak, s ha a férfiak összeállnak mise után, a templom szomszédsága lassú társalgásba fegyelmezi őket, s belül a védőszent Mária glóbuszunk kígyóját tipró, fölvirágzott magánya.

Megyek a hétköznapi utcán, a középkorúak kedélyesek vagy inkább kedélyeskedők. A házasemberek incseleghetnek más asszonyával.

– Gyere, Editkém, hadd csiklandozzalak meg. Látom, bal lábbal keltél föl. A Jóska nem birizgált meg az éjjel?

– Csiklandozod ám a… – nevet az asszony.

– Gyere, elbújunk ebbe a bokorba! – nevet a férfi.

– Bújj bele a Mariddal!

Szavak között nevetnek, mintha szavaik nevetnének, hadd hallják, hiszen bolondozás az egész. Mit mondhatnának egymásnak, akik együtt gyerekeskedtek, talán az udvarlás szavait együtt próbálgatták, a szerelem mozdulatait és fogásait, fogadását. De Jóska vette el Editet. Gyanús lenne a – Hogy vagy? Lehet, a férj a konyhában reggelizik, míg ruhákat tereget az asszony. Hallja. Azért ilyen hangosak, hogy hallja. Így köszön a láthatatlan férjnek. Ráberreg a kis vontatótraktor, kövér vezetője még kövérebb a csöppnyi gépen, mintha játékszeren a hatalmas overall, svájcisapka, a bordópiros fej nem néz se jobbra, se balra. A masinácska nagyobb hörgést, vonyítást, durrogást erőlködik az igazi traktoroknál. Idegesen csapkod a pótkocsiról a zöld lucerna. Az „úrvezető” nem szólhat oda motorja gőgös zaján át – Beszélgetünk? Beszélgetünk? – mint a régi tehenesszekeresek, akiknek lenne ideje megvárni a választ. A lovaskocsisok csak köszönni szoktak, de ez a traktoros nagyember csak a forgalmat figyelheti, s biccent.

– Szip idő van máma. – Az á, mintha hangtölcsérből szólna, az i, akár a rövid szirénázás. És váratlan vadkan csörtet a hétköznapiságba. Az Aranypatkó vendéglő alatt zagyva, meg nem gondolt hangok. Ötgyerekes család érkezett busszal a tanévnyitóra abból a kis faluból, ahol már semmi sincs. Kisdobos- és úttörőnyakkendők lanyha szárnyain vergődnek a fiúk, a lányok, anyjuk lépteivel tolja őket maga előtt, miközben apjuk leissza magát és sörösüveggel hadonászik, most ócska ribanccá szidja feleségét, pénzt követel, nem kap, hát megpofozza, a gyerekek megszokhatták, nem is figyelnek. A helybeli asszonyok a túlsó oldalra kerülnek. A szemközti udvaron szőlőkarót ránt ki az ember, fenyegeti a részeget, de mint a kutya, akinek kapuja, kerítése a felséghatára, megáll és megelégszik a csaholással.

– Ne csináljon botrányt! – kiált a pesti asszony. Sörösüveg-gránáttal közeledik hozzá a lármás. Hátrál és kitér a nő, szívéig sápad. A történések elkülönülnek a tűzverő öböl hátterétől, mégis mások, érezhetőbbek, mint ahol nincs ez a legszebb világtáj.

Az edericsi gerincre állítom tekintetemet, oda, ahol az a néhány fa meghatóan cirkalmazza az alkonyatot. Megíratlan költemény, verscsírája a kastélypark fölső ágán szobrozó gólya. Nyár van? Hőségből húz magához a tó, élőkre érvényes mágnes; a nád ringása hasonlat a megmaradásra, mindig egyhelyben maradó önmaga; megfogantatás képzete a véges határtalanság, sirályezüst lakodalom, tanunk a vadkacsa, „akkora csönd, a mosolyunk is hallható”, emberpár egymás mellett, derékig érő vízben. S eljön a nyárvég szomorúsága, mint ahogy elhagyták az ifjú párt a lakodalmasok, mint ahogy eltűntek a vándormadarak, s az autók a parkolóból, s visszavonul a lélek kihűlő hajlékába. Maradnak a hattyúk és mi ketten utolsó rezignációnkban, mi vagyunk a hattyúk, búcsúzó el- és visszaúszás az előérzetes jövőbe. Ősz? Évek réteges gátja duzzasztja föl a Tapolca-patakot, megállítja tükörképünk ifjúságát, az első szerelmet, s meglepődünk, mennyi mindent éltünk át történettelen, vagy az ábrándok meséibe képzeltük át magunkat a muskátli keserű illatában, tündérkirálynővel Árgyélus királyfiként. Tél! Elkezdi rapszódiáját a havas-zöld xilofon, búgó, óriás kagyló a medence, porcelántál, kékesfehér, érlelődő bor lehel lelket a présházakba, kéményfüstök egymásba foszlása a mennyben, s a szőlőkarók mint néger atléták vágtáznak a vulkánok csúcsára, sűrűséggé feketednek odafönn, s a madarak első nászénekére aláárasztják a nyers kéregszagot; a mandulás fehér, kikötött léggömbök sokasága, lilás és frissfehér ejtőernyők a cseresznyefák, a meggyfák, ahogy az ég a meztelen földre ereszkedik. Neked szakítok ibolyát, fogadd el!

Ibolyaszállal tenyeremen itt kell átélnem a világ átváltozását: „Ha egy szarvas benézne hozzám, meglátnám benne a napot, ibolyát, violát is talán, ahogy mögülük arcod átragyog.”

Vonat karéjozza belénk az északi partot oda és onnan. S az a Tördemictől Akarattyáig kampósodó utazás a fény-árnyjáték rabul ejtő színeváltozása, ki a badacsonyi aranyból a tihanyi legtisztább sötétzöldbe, s az a mindig változó örökkévaló, mintha mindig változó örökkévalóvá bájolna engem is, túl a fővárosi tél szmogos, arktikus depresszióján.

A pannon lélek visszatérő, rabtartó látomása a Balaton, megírva, megíratlanul. Hiába az Ohridi-tó balkáni égből zuhanó tintakékje, partizándala, hiába a Fekete-tenger, az Adria, az Atlanti-óceán odisszeuszi eposza – a líra itt van, csak innen fakadhat énnekem a vers, ez a Balaton-költemény.