Az Író nagy hete

Álmosan ül a kupé sarkába, menetirányban az ablakhoz. Kirakja a reggeli újságokat, szemüvegét, cigarettáját, és rágyújt. Az érdektelen pályaudvaron olvas, indulás után a tájban gyönyörködik. Magányosan kezdi hetét, középről nomadizál a végekre. Kiszabadult asztalától, munkája gyümölcse szüretelője lesz? Útja csupa zöld és virág. Szereti ezt a kora nyári időt; ha késett a tavasz, útja akácfehér, ha a természet órája pontos, ilyenkor nyílik a bodza, a pipacs. Útja bodzavirágözön, nyersillatú visszaúszása, mintha őt köszöntenék végestelen végig a fehér tenyerek, a léleklobbantó lángocskák. Bodzavirág… pipacs… bodzavirág… pipacs… a töltésen és alatta fehér meg piros ihletők, szeretők sátrai, hirtelen múló kalandok a vöröstarka gulyák előterében.

De az Írót elfogja a kétség, mi vár rá azokban az ismeretlen városokban, falvakban idegenek között? Minden megtörténhet, ám van már annyi gyakorlata, hogy megtalálja, leválassza a szépséget, érdekességet vigasztalásul a kiszolgáltatottságban.

Tavaly a szálloda igazgatónőjének irodájában az asztal és a forgó karosszék mellett, ágybetéten jutott számára hely, fölötte pallos az éles asztallap. Fölgyújtotta. a villanyt, de a kapcsoló annyira beszorult, nem tudta lekapcsolni. Világosságban töltsem az éjszakát vagy intézkedjek? Majd kinevetnek a portán, milyen ügyetlen vagyok. Fölöltözött, leszaladt, csináltassák meg! A szerelő fél óra múlva meggyőződött, igaz-e? Ez rossz – mondta a beszédhibás, nyúlszájú mester, eltűnt szerszámaiért, szétszedte a konnektort, csavarhúzóval böködte, feszegette a drótokat, szikráztak, sisteregtek a drótok, az Író elképedt, itt üti agyon az áram ezt a szerencsétlent, aki csak mondja a magáét, orrhangon dadog. Visszapattintja a falba a szerkezetet, a kapcsoló megint beszorult. Pedig ez tiszta új – idegeskedik, mondja a magáét magának. Az Író a saját helyébe képzelt egy gyönyörű nővendéget, ahogy az ágybetéten hanyatt fekszik, a szerelő zavarában még jobban szikráztatja a drótokat, s nem éjjel háromra, hanem a napfölkeltére készül el. Annyira fölizgatta magát, nem aludt egy szemhunyást sem. Hat óra tájban lezuhanyozott. Fürdőszobája a folyosó távoli, labirintusrejtélyű szögletében a takarítónők zuhanyozója, az asszonyok korán kezdik a munkát, ő pizsamát nem hozott, s most szemük láttára vonulhat gatyában, mezítláb az álmosító meleg víz felé és vissza szemérmesen, a méltatlanságon szégyenkezve. Nem álmosította el a meleg zuhany. Hétkor megreggelizett, lesajnálja a pincér, mert a hetvenforintos kötelező ételekből alig fogyaszt. Mért nincs svédasztal? Mire föl ez a nagy pazarlás?

Szobájában hanyatt dőlve múlatta az időt, míg a könyvtárossal és szülőföldjére látogató pesti barátjával randevúzik, majd csak eltelik a fél nap a délutáni falusi találkozóig. Másnap új utazás a Dunántúlra, este haza kell érnie. Akkor váltott nyárira a téli menetrend, a könyvtáros az újból nézte ki a vonatokat a régi utolsó napján, méghozzá az Orient expresszt, amelyről köztudott az óriási késés. Összeállt nagy nehezen, hogyan szálljon át, hol s mikor? Megnyugszik, de a kialvatlan idegrendszer olyan érzékeny és csupasz, hamar átvált aggodalmaskodásba.

Barátja vendégül látta az üres házban, ahonnan szülei kihaltak, a háromlakásos udvarban sétáltak az ólakig, beültek sörözni, esett az eső. Abban a nyugalomban, melybe néha a kinti csap belebőg és hörög, mosolyogni való a látvány: férfi ül a tuskón és nézi az eget, esik az eső, nem mozdul, csak bámul fölfelé. Postagalambjait várja Pozsonyból, versenyeztet, most kellene megérkezniük. Ha majd a madár leszáll, lélekszakadva rohan a padlásra, a galambról hirtelen lerántja a gyűrűt, másodpercpontosan bedobja a ládába, így igazolja a repülés idejét. Elégszer becsapódik, van, mikor összetéveszti a magasan húzó házigalambokat, van, mikor postagalambja a szomszéd tetőn piheni ki magát, istennek se akar hazamenni. Barátom apjától vette meg állományát, aki tanyás gazda volt, tiszántúli sakkbajnok és galambtenyésztő. Egyre szaporább az eső, emberünk, akár a szobor, ül a tuskón, vár a kizökkenthetetlen égrenéző. Az Író pedig az élet furcsaságain pihenteti magát, míg arrébb nem szólítja dolga.

Alig néhány perc a vonatok csatlakozása között. A falusiak kedves vendéglátók, az irodában megterített asztal, szendvicsek, konyak, üdítők; lenyel egy falatot, lehajt egy kupicával. Hajszolja az idő, háromnegyed óra marad a találkozóra, kérdeznének, sebtiben ráírja a nevét a meghívóra, sokszorosított versre, s mert a könyvéből nem került ide semmi, nem lepi meg, megszokta a terjesztés képtelenségeit, az Ünnepi Könyvheteket. Kiszámították, hetven-nyolcvan kilométeres sebesség szükségeltetik az állomásig. Most már csak egy rövid szakaszon javítják az utat, sorompó nincs, ha más akadály nem zavarja a tempót, elérhetik a vonatot. Faramuci búcsúzás, valójában az idejüket feláldozó emberek becsapása, és hoppon maradt asztal maradt mögötte. A sebességet nem gátolja semmi, időben megérkeznek, de tíz percet késik a Janus-arcú mozdony, melynek elől-hátul motorja között zsúfolódnak az utasok, ajtaja akár a repülőnek. A tömeg egyenként ereszkedhet alá az Író idegeit cibáló lassúsággal. Szívességét teljesítette az autós, visszafordult, ő pedig itt az ismeretlenség közepén, kitéve az éjjeli váróteremnek, ha… Alig bírja kialvatlan, sietségbe szédült testét, motorforróság, fülkefülledtség nyomja szívét és fejét. Csak el ne ájuljak ebben a pusztaságban! A mozdonyvonat is olyan lassú, lekésik, a kalauz azt mondja, odaérünk, látja a vibráló homályt, pulzusát tapogatja, szívtáját markolássza, légszomj örvénye húzza a sötétségbe. Haza kell érnem! Most nem lehetek rosszul! Föl a fejjel! Föláll, leül, föláll, leszáll. Feszültségoldó vermutot inna, nem jut eszébe, hubertusznak mondja, nem, nem, azt, azt, abból, ott jobbra! – Melyikből? Nem tud magyarul? Mit akar tulajdonképpen? – Ilyen hülye lennék? Én, a magyar ÍRÓ! Bejár a Körös-expressz, menekít háttal hazáig, csattogó hallucináció minden kis zökkenése. Nem jut eszébe liftjükbe a város; Gyula? Sarkad? Gyoma? Nem. El szokta felejteni a nemszeretem neveket. A legnagyobb magyar falut hogy is hívják?

Most, Nagykanizsa felé a nyugodt, emberi Balatonnal szabadul rossz emlékeitől, embernek való a víz, a part, sebzetlen a félmeztelen sokaságtól, végigülteti horgászmerengéssel a csönd. Bíztatja magát az Író tegnapi, tegnapelőtti, azelőtti élményeivel.

Az ország legszebb kastély-könyvtára ámította el Devecserben, gyerekkora járási székhelyén, mikor az Esterházyak egykori fészke a félelem vára volt, ahonnan, mint a Csoron-oligarchák legényei, szétszéledtek a begyűjtők, csíptetett pantallójú motorosok. Helyükben az Író könyvei is. „Egymás mellett”. A dedikálás rohammunkája közben elétolta egy öreg a Somlói Hegyközség füzetét: Írjon bele valamit! Én az apja vőfélye voltam ám! Dobán virgonc kölyök, csitrik csalogatták elő mesélőkedvét, magyarázott, nevetett, rötyögött a rózsacsokor mögül.

Tegnap irodalomórát tartott Márianosztrán a börtönné hasznosult pálos kolostor szomszédságában. Hasonlat: olyan ez a börtön, mint egy kolostor; metafora: kolostor-börtön, börtön-kolostor. Nemcsak összevont hasonlat, de új jelentésű szavak, egyik a maira, másik a régire áll. A barokk templommal egybeépített Rákóczi tér 1. homlokzati ablakain csipkefüggöny. Mi történik az aranyozott szent faszobrok, szentelt falak túloldalán? Könyvet kötnek, kötelet vernek a rabok. Itt mellékoltárok, amott sötétzárka, cellasötét. Itt a Fekete Szűz Mária fogja karonülő, antracitszemű néger Kisjézuskáját; kinyitja a sekrestyét a pap, diszkózene árasztja el a templomhajót, a búcsújáróhelyet, munkaidő végéhez való szórakoztatásul talán. Nyersanyag prózavershez!

– Egyszer megmutatták a börtönt, az őr becsukott minket egy nővel az üres sötétzárkába, persze csak viccből – mondta a mikrobusz vezetője. – A másikban az elítélt, mintha ott se volnánk, ágaskodott az ablakhoz, egy héten át kenyéren és vízen, mert meglopta cellatársát.

– Nem tudnék a rabok szemébe nézni, még a gyilkost is megsajnálnám, szabad vagyok, őket meg mintha állatkertben mutogatnák.

Hazafelé beszédes a sofőr, ketten maradtak, előbb nem szólt egy szót sem, most meg apropó nélkül:

– Apám meghalt 1941-ben, levente bátyám se került haza a frontról, anyámat kivégezték a nyilasok, hóolvadás után találták meg az erdőn, volt a házunkban egy varroda, a hadseregnek dolgoztak, mondhatott valamit. A tehenek mentettek meg, kevés tejet adtak, mert nem volt takarmány, már az olvadó hóba kihajtottam, ahogy látszott a fű, nem haltunk éhen. Aztán a rokonok neveltek, traktoros lettem egy kastélyban, tönkretették az udvart, a parkot azok a nagy vasfogas traktorkerekek.

A sofőr élete tragédia – gondolja az Író –, szomorú nyersanyag. Otthon föllélegzett, fölhúzta a vekkert, hajnalban kel a kanizsai gyorshoz, s megérkezik abba a városba, ahol sohase volt még, de gyerekkorától hallott róla, anyai nagyapja oda vonult be, onnan vitték a keleti frontra a lublini halálba; apja ezen a városon vonatozott át Zágrábig, Fiuméig, mint a 19-es közös gyalogezred bakája, masírozás közben szívét sajgatta az ének: „Megyek hazafelé, Nagykanizsa felé.” Ment is Tarnopolig Nagykanizsán keresztül.

Az Író sétál, valaki megáll a túloldalon és nagyon nézi, ismerős asszonyarc valami helyét vesztett időből. Megismersz? Iskolatársa, nevét harmincöt év után meg kell mondania. Találkozik az OLVASÓKKAL, ott ő az ÍRÓ. Egyedül és kizárólagosan. Megtanulta, micsoda látszat, nem hagyja már magát becsapni, hogy milyen kiváló, hogy milyen díjas, hogy törvényként fogadják kinyilatkoztatásait, dedikáltatnak, autogramos fényképet kérnek. Jobban érzi magát a koccintó társalgásban, értékes, jószívű, tájékozott emberek között. Itt él a városban Iván Gyenyiszovics egy napjából az a magyar, aki Szolzsenyicin egyetlen mondatából egész emlékiratot bontott ki. „A moldvai megtántorodik, s ekkor kiugrik egy magyar a 32-es brigádból, s jól fenéken billenti, egy jó nagyot rúg a hátuljába.” „Mert hát nem tréfadolog ám elrabolni ötszáz embertől egy fél órát.” Idevalósi volt az a házaspár, akit a kitelepítettek filmjén látott az Író nemrég: Auschwitz után néhány évre a hortobágyi munkatáborban találták magukat, mint néhány munkással dolgoztató osztályellenség. Hallgat figyelmesen, már nem akar lenni az ÍRÓ, csöndes beszélgető csupán, maradna hajnalig ebben a jóérzésben, de fél hatkor indul a pesti gyors. Még az éjszakai portás megkülönböztető mosollyal búcsúzik, még a taxisofőr szabadkozik, nem ért rá elmenni a találkozóra.

Jegyet vált, utassá egyszerűsödik, üveg sör bal keze mellett.