A szeretet állomásai

Büszke magára, ha a tömegben éppen őt szemelik ki. „Mondja kedves, merre van a Párizsi Áruház? Olyan régen jártam erre. – Át tetszik menni a túloldalra, azután jobbra, nem messze megtalálja.” A néni a régi névre emlékszik a mostani Divatcsarnok helyett. „Melyik busz visz a Keletihez? – A hetes.” Vidéki öreg szólítja meg, beszélgetésbe kezd. „Mára ígérték a szemüvegemet, persze, nincs kész, újra fizethetem a vonatot.”

Szereti az embereket, és sokszor baleknak hiszi magát. Utazik a tapolcai vonaton. Fiú bóklászik kocsiról kocsira, ingét vagy a hasáig gombolja ki vagy nincs is rajta, zakójából fehérlik a bőre tél idején. Bóklászik a fiú, áll a rohanó vonat nyitott ajtajában. Úristen! Ki ne essen! A Jóember mögötte cigarettázik, cselesen kigondolja az életmentést. „Nem gyújt rá?” Jó alkalom az ajtócsukásra, a fiú hátralép, ajándékcigarettáért turkál. „Nem adna még néhányat?” Be a kupéba, egy egész doboz Helikonért. „Tessék! Énnekem sok van. – Hova utazik? – Tördemicre. – Én Tapolcáig Gyulakeszire, ilyenkor már nincs busz, taxival kellene mennem, pénzem az aztán nincsen. – Három kilométer. – Honnan tudja? – Valamikor szerelmes voltam a Zsoldos Mariba. Ismeri? – Nem. Adna valami pénzt? ha már ezt a cigarettát nekem adta. – Hát akkor szerezzen taxit. Ötven elég lesz. Ej, tessék ez a százas, igyon sört rajta.” És mint aki napi jócselekedetét megtette, megindul a helyére, a fiú utánaszól. „Azért maga is részeg.” Eltűnődik az örök búcsúzásokon, elszomorodik, mennyi találkozás az élet, s mint a jelenés, ködbe foszlik az arc, a tenyér, a hang elvékonyodik, elhal az emlékezés sötétségében.

Mint a csitrik hálás röhincsélése. Hazafelé tart a Hadik laktanya őrsége mellett, fázósan unatkoznak a géppisztolyos katonák, kísértetekre, kivilágítatlan ablakokra vigyáznak, unatkoznak, bár most látnivaló is akad. Szemben, a Kisrabló előtt birkózik, üt két suhanc, ring nekik a járda. Kikerüli őket, azok meg összeölelkeznek, hátbavágják egymást és fenékberúgások közben lebújnak az étterembe. S a két kamaszlány szemben. „Csókolom bácsi, nincs pénzünk a gólyabálra. – Mennyi a belépő? – Húsz forint, de több is lehet. – Százas elég?”

A Jóember otthon nem szól, mert azért mégis hülyeségnek tartja pénze pocsékolását. Mégis jobb adni, mint pofont kapni, ami bármikor előfordulhat csak úgy, játszásibul, akár a múltkor majdnem az autóbuszon. Három srác meg egy csaj elállják a kijáratot a lépcsőkön fölfelé, félrészegek, nagyhangon a börtönről dumálnak, meg hogy „én mindent letagadok”, „be kell vonulnom, baszd meg”. A Jóember föléjük nyúl a jelzőgombhoz. „Mit tolakszol te vén hülye?! Mink is leszállunk, hallod?” Nem tegez vissza. „Akkor maguk nyomják meg!” És belezsibbad, hátha nekitámadnak. Megnyugodva látja, nagy csomagokkal, a cuccal öntudattal és ordenárén elhúznak a kocsma füstös bugyra irányába. Megnyugszik, de eszébe jutnak azok az ütések, nem a gumibotosak, amelyeket életében először és eddig utoljára kapott a taximegállóban, a belváros fényes közepén éjjel fél tizenegykor. Egyedül várt, eléje áll három langaléta egy nővel, Váci utcai öltözetben. „A sorrendet nem tartanák be?!” – „Gecihuszár! Mit erősködsz, te gecihuszár!” – Az egyik mellére csap, amolyan úrifiúsan, alig érzi. „Visszabeszélsz?” Leüti a másik, feje rázuhan a járdaszegélyre, ők meg a közelgő taxi láttán röhögve elszaladnak. Koponyaalapi törést is kaphatott volna. Régi eset.

Most meg jajgatás hallatszik a sarokról a harmadik emeletig, valakit taposnak a földön, rugdalják, nem látszik a vér a sötétben. A Jóember hívja a rendőrséget. „Már tudunk róla.” Az ügyeletes nő köszönés nélkül rakja le a kagylót. Befordul a kék autó, és azt viszik el, akit félig agyonvertek. Érthetetlen csalódással csukja be erkélye ajtaját. Eluralkodott a barbárság, fél későn az utcán, félti nagylányát a sötéttől, és izgatottan gondol arra, mi lehet otthon, ha senki nincs otthon. Egyszer már megbecstelenítette lakását valami piti betörő. Az ágyban olvasott, azt hitte, valamelyik családtag matat az előszobában. Tárva az ajtó, a fönti ablak, melyet riglizni elfelejtett, feldöntött aranyeső szirmai, iskolatáskából kiömlött könyvek, az elhajított tárcából száz forint hiányzik, de retikülben hagyva az ezres, a kulcs a zárban. Minek hívja a rendőrséget, a semmire? Ha becsönget az az ablakig mászó akrobata, s pénzt kér italra, még adott is volna.

Mert sajnálja a Jóember, ha nem adhat, nem segíthet, mint azt az öreget az utcán, aki három könyvvel a hóna alatt szólította meg az embereket. Tudta, majd ő következik, mikor mellé kerül. „Vegye meg, kérem szépen!” Schütz Antal teológus munkája, Teilhard de Chardin meg a Jézus élete került volna árusításra az alkoholtól remegő kézből. Nem lepődne meg mindenféle krimitől, de ilyent?! „Csak egy húszas van nálam. – Ha lenne valami rossz néprádiója… Meghalt a feleségem, már ötkor felébredek mindig, ha lenne valami rossz néprádiója, megcsinálnám, zene, hírek meg lenne minden. Itt lakom a Gellért-hegyen.”

Bezzeg az öreg suszter másképpen űzi magányát, akivel egy házban laknak. Csoszogi ő, az öreg suszter! Mintha az üregi állatoknál is lejjebb lenne lakása, hátul, a pincelejárat mellett. Ott sosincsen világosság, suszterkalapács emléke a napfény, ott mindig csönd van, csak a szögelés emlékzaja, a csámpás cipősarkúak, lukas talpúak beszéd-emléke, megülepedett öregség a régi csiriz és festék szagában. Csoszogi úr örökké tesz-vesz, nyáron az udvart locsolja slaggal, fahasábokat dobál a pincéjébe télre, míg minden lakásban gázfűtés van. Gyakran jár el úgy, mintha két láthatatlan kampósbot lenne a kezében, melyeket karnyújtásnyi messzire hord, karjaival a levegőben csápol, a semmi a kapaszkodója, mintha rögtön elesne, de ezzel nem törődik, lábát maga előtt lökdösi vízszintesen, nem bírja a földről fölemelni. Megáll, megpihen mindig a megszokott helyen. Először a Kisrabló előtt olvasta tegnap, olvassa holnap: pulykamell mindig kapható. Dünnyög az étlapon. Kabátja alól kopott narancsszínű munkaköpeny lóg ki, fején kötött gyerekcsináló sapka a füléig. A Jóember hátulról figyeli, lehagyja, s elcsodálkozik az újságosnál, Csoszogi bácsi előtte veszi meg a lapot. Aztán rábillegdél a zebrára, nem törődik autóval, villamossal, olyan közönnyel, hogy még a világ is megállna miatta. A Jóember segíteni akar, megfogja széltében verdeső karját, de az öreg, mintha észre sem venné, csak a túloldalon kérdezi meg: „Ki maga? – Egy házban lakunk. – Nem ismerem.” Szembenéz, végigméri. „Nem ismerem.” Köszönni kellett volna neki. „Még sose láttam. – Érdekel engem. – Mért vagyok érdekes magának?” Megáll a cipőboltnál, dünnyög. „Itt mindig sokáig állok. Ne zavarjon!”

A Jóember tapintatosan ellép. S mert ő a presszóban szeret ácsorogni, rádől a pultra, gyönyörködik a lányokban, akik csak szépek lehetnek, ad rá a főnök. Gyönyörködik az egyik gótikus kézfejben, s ahogy az üvegeken, poharakon zongorázik lakkos körömmel, vékony dereka, mint a virág szára, ruganyos hajladozássá varázsolja felsőtestét. A másiknak fürge, nagy szeme derűből borúba vált egy pislantással, s nem lehet tudni, miért kedves és mi bántja. A Jóember azt hiszi, miatta kedves, s mivel bánthatta meg ő? A harmadik dühös természetű, álcázza szeretetét, hiszen minden ismerős fiút Tüncinek szólít, ebben a Tünci családban a Jóember is Tünczy, aki semmit sem tud a rokonságáról, csupán szereti őket. A lányokat, mint a karácsonyfákat, földíszítené ezüsttel, hajukba aranycsillagot tűzne.