Forró, üres vasárnap

Ma nem történhet meg velem semmi különös, együtt fülledek a lakással, melegít alulról az ágytakaró, süt a papucs, a szék fájára ráragad a bőröm, állam nyakamra izzad. Csinálni kellene valamit, ellustult a kéz is, halogató mozdulatú. Nem ajánlják magukat a könyvek, ezek a papír hősugárzók, csak az újságok tolakodnak rövid, felületes cikkekkel. Elszundít az ember és kábán ébred; mint egy zsák zabot, jó lenne ha fölkarolnák. És a ház a csönd áporodott odva, lecsószag a világítóudvar aknájában tegnapról odaülepedve. A lakók elmenekültek, vagy öntudatlan beletespedtek az álmatagságba ugyanolyan kérődző jámborsággal, mint én.

Locsolom maga, lakkosan fénylek, kellemes borzongás a huzatban néhány percig, a szétmázolt szőr fölkunkorodik, szárad. A papír fölhólyagosodik a vízcseppektől, betűi áttűnnek a túlsó oldalról, s összekeverednek az alakuló sorokkal, nehezen olvashatók, akár a gondolatok. Most jut eszembe, be kellene zárnom az ajtót a rádió szövegelése elől, hagyom, még inkább elnehezednék az álló levegőben. A gépi hangba emlékképek vegyülnek: lógó nyelvvel liheg a parasztház hűvösében a vasárnap dél kutyája, kiölti piros nyelvét a bunda, amíg a bodzabokor tövén a porban kotorásznak a tyúkok, láng-nyakuk fölemelkedik a véletlen zajra, a madarak elbújtak láthatatlan, talán megőrült az, amelyik nyílként vágódott ki a régi galambdúcból, s mostanra sültgalambutód lett.

Az ifjúkor nyári vasárnapja megvénült az esti enyhületig, petúniás, öregszagú volt, a burkus bokrok kesernyéjével gubbadt. A kesernyés ízű szag hűvös, hűti az orrot valamennyire. Kiemelem a mélyhűtőből a jégkockatartót, az alumíniumtálacska oldalát szétfeszítem, hogy a kockák a kereszt-gerincű vázból szétpattoghassanak, az Antarktisz molekulái potyognak az aranyfogójú, kicsi, piros vödörbe, két kockát ejtek, koccantok a vörösborba, megvárom, amíg elolvad, most nem vagyok mohó semmire, csupán Grönlandról képzelődöm, ahol melegen süt a nap, de a föld szigetnagy hűtőláda, sohasem jutok oda, megállapíthatom. A falinaptár egy régi januárnál felejtett alpesi képe kazbeki emléket indít, a Hadi Úton az olvadás vízmosásain át evickélünk a szakadék szélén a lenti virágzásból a télibe, hozzávetül az Alpok kocsmaudvara Szlovéniában, hófoltok mellett majálisolunk, messzebb sárkányrepülő távolságra a Trglav, három monumentális fagylalt, melyet emberarcú felhők nyaldosnak.

Persze majd télen erről a margarétacsokorról képzelődöm, amelyik itt kornyadozik a hátam mögött a dohányzóasztalon, a tizenkét szálból csak az egyik tartja magasra sárgaréz gombját, pontosan afölött, melyet szürke, fonnyadó ronggyá csomózott a szárazság, kihúzta magát a vízből, ahogy feje elnehezedett. Télen csak a vázának használt decsi cserépedény mintái virítanak majd. Két hete még a kétszeres Medárd-időre való esőzésekből képzelődtem ebbe a kánikulába, most meg képtelenek ezek a felhőnek látszó, egymásba ködlő alakzatok záporozni, becsapnak a félhomállyal, baljós hitetéssel elhomokosítják az eget, megállítják a szél járását. Jó, száraz meleggel bíztattam magamat az esőzésekben. Mióta a természet ütemétől elszakadtam, mindig másképpen óhajtom az időjárást, mint a földművesek, akik most éppen a száraz időben bíznak, a zavartalan aratásban.

A klozet a leghűvösebb a lakásban. Jó volt eltűnni remetének az edényzajos házban, abba a remetekunyhóba, melyet mintha földbe ástak volna a vastag, vert falakkal, zsaluja behúzva, csak némi fénykristály vibrált a muszlinfüggöny hímzett angyalszárnyán. Valamelyik régebbi percét örökítette meg a hallgató falióra, talán ötvenegy teléből. A plantateába ízesítő nohabort engedélyez anyám, füstölt kolbásszal szerettem, felnőttösködtem vele, jó volt koravénkedni csillagászati brosúrákkal, kócszakállasan, hengerített keménypapír-távcsővel, mint hó alatti periszkóppal vizsgálni a Szíriuszt. Hóba rekedtek a házak, a Szabad Föld téli estékre nem gyűlt össze senki.

Cigarettám füstje lengedezik fejem fölött, gyorsan kisodorja a huzat az ablakon, berepül rajta az ismeretlen rovar, beleszagol a környezetembe s itt hagy, tétova, mint a vasárnap. Új huzat kapja el az újabb cigarettafüstöt, összerántja és kidobja az utca fölé. Közeledik a Műegyetem épülete, felém tolja falai, bezárt ablakai forróságát a legunatkozóbb vakációzó, közeledik a túlsó, félig eresztett vászonfüggöny, fakó, mint a cselédkötény, napszítta rámák rémlenek, de az első emeleti soron üde zöld a festék három évszaki munka után, itt hagyták még a sárga fölvonószerkezetet. Az új tanévre? A bádogozott párkány színe a meddő gomolyfelhőéhez hasonlít, biztosítókötél nélkül járkáltak rajta a munkások, oda sem mertem nézni, mint ahogy nem hajolgatok erkélyünkről, inkább magamhoz engedem a Műegyetemet, hadd töltse be a szakadékot. Egy szintben az elnyúló cseréptető iker páncélsisakkal, jámboran hunyó szemrésekkel, villámhárító-hegyű vezetékkel; a fal tetején négy ormánytalan kőelefántfej, s vénzöld akáctető a kertből szűkülő perspektívában, melyben elszabadult boholy bóklászik délnek.

A lépcsőházban a leghűvösebb, tepsimeleg az utca. Véletlennek tetszenek a járókelők, akár én is közöttük. Tétlen afrikai diákok telepednek a presszó utcai asztalaihoz, mintha én is Afrikában lennék. Hány fok lehet Szomáliában? Mi, állandó lakosok, most az utcán ideiglenesek vagyunk velük együtt. A szomszédból átkerülők sortban, trikóban, strandpapucsban, marokban szorongatott fémhuszasokkal várakoznak a fagylaltozó előtt, roskad a zöldes, sárgás, barnás, pirosas, rózsaszínes gombócok rakása alatt a tölcsér, ahogy a rekeszekkel elválasztott masszák haloványabbak a zöldnél, sárgánál, barnánál, pirosnál; van, aki habbal tetőzi, s üreget kanyarít nyelvével a jeges domborulathoz, míg a hűvös enyhület árusai, az égő szemű lánykák elfogynak lenge köpenyükben, fehér csákójuk szemükre csúszik, ők is csak a szemükkel szépek. A fiatalságot fürdős tájakra evakuálta a vasárnap, maradtak, akiknek csupán hízásra telik fizetésükből, sápatagok a nyugdíj-soványak. Megcsúnyult mára a város. Idegen a sorban a sötét nadrágos, fehér inges, kérgesre barnult férfi, azok közül való, akik a túlsó oldalon söröznek, akik egymás között is idegenek, nincs hova, kihez hazamenni, átutazók egy álló vonaton.

A söröző kirakatában mindenki egy irányban, rézsút fölfelé tartja fejét, testmagasság, fejnagyság szerint fedett és kilátszó profilok asztal-rendben, a közöny álarcában. Nézik a tévét, de mintha semmi se történne bennük. Korsót rak melléjük a pincér, kezükkel kitapogatják vakos tétovasággal, szájukhoz emelik, ott felejtik. Kérek egy üveg Kinizsit! – Micsodát? – Bocsánat, egy pohár Kőbányait kérek. – Kinizsi? Mikor volt az? Összezavarodott bennem a harminc év előtti falusi kocsma ezzel a mai pub-bal, ezt a csípős, hideg Kőbányait a meleg üvegből kortyolt régivel tévesztettem össze, a ritkán kaphatóval, amint örömteli különlegesség volt a kevertek és a lőrés fröccsök között. A magas, vékony, menyasszonyruhába illő csapos lány lenyomja, fölhúzza a nikkelezett kart, a telő pohárba gondol, elém csúsztatja, körülnéz, s belefelejtkezik a televízióba.

Nem tudhatom, a jelenet előtt mi lehetett, most rákötöznek széles fáslival a székre egy karcsú, fejlett keblű gyönyörűséget, de a kötésből szabadon hagyják sárga, barna bibéjű dáliáját, szőrös kéz közeledik a mellhez, beállítja. „J. B. szörnyeteg vagy”. Kertvárosba vált a helyszín, hölgyek tartanak valahová, „Új fotóssal dolgozom”, havas temető, férfi közelít a nőkhöz, „Megtudott valamit, felügyelő? – Kevesen voltak a temetésen, barátai közül is. Nem tartják feltűnőnek?” A jeleneteket gálickék oldatban lebegő vérszínű és püspöklila alakzatok választják el. A mennyezet alatt csüngő tél, lent elzápuló sörök, az átmelegedett hab lelappadt, szétfoszlott korsójában. Csak az a hórihorgas, sovány iszik háttal a pultnál. Egyszer föl, máskor az izzatag ivókra leskelődöm. Az a hamuarcú, véreres szemű, kellően otthonos, alkohol-öreg férfi ismeri ennek a filmnek a végét, akár a japán vérfolyást.

Tucatnyi oklevél a söröző falán, a kármentő deszkáin angol és német ragasztmányok. A főnök hátat fordít a bejáratnak a járdán, mint aki kérődző nyáját nyugodtnak véli, éppúgy a járókelőket. Trikóján lovaglókorbács az ábra.