Mi és a mesteremberek

Erőszakos csöngetésétől megijedünk délután négy órakor. Egyre ígérte.

– Egytől ígértem. – Úgy támad, ahogy a verekedést eldönti az első pofon; szigorúan néz a szemembe, mint a kölyökre az új tanár, hogy ezt a föllépést sose felejtsem, később kedves lehet, ha akar, s én majd ehhez igazodom, nem szólhatok rá, nincs kifogás; idejével ő rendelkezik, a mienk érdektelen, hát nem értünk történik minden?

Rövidet csönget a másik.

– Körülnézhetek? – Sportos ing, világos dzseki, vasalt nadrág, boksztükrös, barna cipő garantálja megbízhatóságát. – Igen, igen… – Végigpásztázza az előszobát, s tovább, beméri a lakást tekintetével, tapogatja a falakat, bicskáját átszúrja a festés számtalan rétegén; mozgó szájjal számol magában, némán, vigyázzban várjuk a kalkulálás végét, megnyugszunk, megegyezünk.

Nekünk melegít majd a gáz, világít a villany, nem csöpög vállunkra a csap hidege, szűzfehérek lesznek a rámák, a falak. Miért gondolnék rosszra, jó hírére neki is adnia kell, semmi előítéletem. Három szoba festése, mázolása három évig összeálló könyvem ára, nem ő az oka.

Gázkonvektort szerelnek a konyhában, kerekre lukasztják a falat, szakad a meszelés, téglaszilánkok kívül és belül; szétverik a fafűtéses cserépkályhát, a szoba csupa por és korom, helyére kéménybe vezetett konvektort állítanak; döng a ház, sivít a hegesztőpisztoly; igásként cipelik a törmelékesvödröket a roskatag személyautóhoz. Vájatok barnállnak függőlegesen, vízszintesen, haránt; parkettára hullatják a semmirevaló, rongyos huzalokat, helyükre vonják a ragyogó alumíniumcsöveket; a régi kapcsolókat, konnektorokat, véglegesen kibelezik, rájuk taposnak, az újat tapintással, tekintettel irányítják kellő helyére.

Téblábolunk a rendetlenségben, mikor lesz vége ennek a fárasztó ideiglenességnek? Olyanok a napjaim, mintha a Transzszibériai expresszen utaznék, vagy a szkopjei földrengéses pályaudvar peronján, ellenőrizhetetlen csomagjaimon várnám a menetrendből kiesett vonatot, melyet mindig késleltet a pontosan érkező. Ami nekem olyan fárasztóan szokatlan, embereimnek mindennapos; jöttek az egyik összevisszaságból és fölvonulnak máshová.

Kiürítjük az első szobát, minden holmink fölhalmozódik a fekvőhelyek körül. Körbelakjuk a lakást, ahogy a parkettacsiszoló vékony és fölerősödő sírással működik emitt; amott gólyaláb-létrán vakarják, alapozzák a falakat; malteros újságpapír smirglizi idegeinket. Nyitva a pornak az ablak, de az ajtó alatt átszüremlik a finom faliszt, át a kulcslyukon; begyújtjuk a kályhát, hadd száradjon a fal fullasztón, enyvbüdösen gőzölögve, mintha novemberi, nedves ködben tüzelnénk; ajtók, ablakok száradnak a bakon; szédít a lakk. Másnapra megint másik szobában hallgatózunk kifelé, rendelkezésre állva toporgunk. S nem kérdez tőlünk senki semmit, nem is kér.

Sört bontanék, nem isznak. Kávét? Teát? Félbehagyva lerakják a bögrét. Megállapíthatom, milyen hamar beszennyeződik a lé, hát még a tüdő, a torok? Leöblítik. egymást ugratják néha; bambán vigyorgok, mert nem tudom, mi miatt; nekem viccelődnek, ha rám mosolyognak, mégsem érdekes semmiféle reflexióm, amíg értékrendjükből le nem vizsgáztam.

Csak annyit alkudtam, hogy ne tartsanak hülyének; jeleztem a borravalót, hiszen a főnök órabéresei; kínáltuk őket; egyenrangú beszélgetést kezdeményeztem egy-egy üresjárat idején, mikor az egymásra unatkozás már-már sértést jelent.

Ők aztán ismerhetik a várost! Sosem lesz annyi tapasztalatom! Dolgoznak a bérházak belső, sötét lakásaiban, szánalmas vermeken át szólítja őket a dolog a villanegyedbe. Akiket a kereset hajt, fölfedeznek-e melegebb értékeket a pénznél, érdekli-e őket más, mint a miből telik neki? S ha telik, fizesse meg vasárnaptalan rideg munkájukat!

– A szegények megkínálnak kávéval, sörrel, borravalót is adnak, akármennyit, de a gazdag állandóan kifogásol, örül az ember, ha befejezi nála a munkát, ne lássam már a pofáját, mert lenéznek ám bennünket. Dolgoztunk a Szabadság-hegyen, azt mondta az az ember, negyven-negyvenöt éves lehet, ne igyanak a szódából, mert nekem is messziről kell hoznom. Azt se tudtuk, van-e szóda? Az alagsorban fürdőmedence, az udvaron teniszpálya, egy ajtó húszezer forint. Vörösfenyő! Aztán a hülye befösttette fehérre, pedig olyan szép volt az a nyers fa! Befösttette a lakását mélylilára. Na, mondom, hogy néz ez ki? Aztán láttam a fehér bútorral, elég szép volt.

Köztudott esetek némi egyéni árnyalattal. Azt hiszem, azért mondják, mert átlagos paciens vagyok, aki elkápráztatható az alagsori fürdőmedencével, s a magányos nyugdíjas alagsori nyomorúságával csigázhatják sajnálatomat. Jobban érdekel, hogy ők maguk kicsodák. Mert a támadó föllépésű is alább adja egyszer: „Ne haragudjon, én még az esküvőmről is elkéstem.” Az udvarias, a jólöltözött mészpettyes papírcsákóval takarja fodrászi frizuráját: „Dühös az asszony, mert reggel keveredtem haza.” S mindegyik úgy rakja el a pénzt, akár a zsebkendőjét.

A gázszerelő három napon át csak kummantott társainak, nekünk, mintha az a sok cigaretta plombálná le a száját. Végeztek, de várnia kellett főnökére, aki még az esküvőjéről is elkésett; („Elkésik még a haláláról is”) – csak jelenlétében szabad a földgázra gyártott konvektort városi gázra állítani, s az üzemkész szerkezetet csak a főnök adhatja át. Leültettem, elfogadta a sört, de többet szippantott, mint kortyolt, reggeltől a doboz már délben lapos, üres.

– Napi két, két és fél dobozzal szívok, tizennégy évesen kezdtem, a nősülést is korán, még a katonaság előtt, hamar elváltam, tavaly, huszonnégy éves koromban.

– Be kellene kötni a kezét – ajánlja a feleségem.

– Nem kényeztetem magamat.

– Elmérgedhet.

– Nem félek, nem érdekel, meddig élek, de addig jól… azt csinálok, amit akarok abból a havi huszonötezerből. Az asszonyt kirúgtam, semmi sem volt jó neki, a fizetésem három nap alatt elfogyott. Adj pénzt! Láttam egy szép bundát. Na, az anyádat! Neked bunda kell? A tavalyi nem jó? Ez szebb, most ez a divat. Vegyél a keresetedből! Elváltunk. Az én anyám kis pénzből gazdálkodott, mégsem nyomorogtunk. Az a nő? Nem főzött, azt mondta, minek? Nem tudott. A fizetésből nem jöttünk ki hárman. Menjen a kertes házukba, enyém maradt a lakás, nekem elég, ha kicsi is. A bátyámé se nagyobb, most kapták, a szobából nyílik a konyha. Majd szerez másikat, amilyen zsugori. Én otthagyom a főnöknél a fizetésemet, aztán kérek tőle, mikor mennyi kell. Ha meglátok egy magnót harmincötezerért, ha meglátok valami jó műszaki cikket, megveszem, kaját, piát alig… van úgy, hogy csak hét végén eszek meleget a nőnél.

– Ebédeljen velünk!

– Most majd elmegyek hozzá, köszönöm. – Talán egész hétre valót beszélt. Majd hanyatt fekszik az otthoni ágyon, zenét hallgat, vagy a nőnél nézi a mennyezetet.

Légtornász takarítók mossák rezzenéstelen az ablakokat háromemeletes magasunkban, söpörnek, centiről centire kotorásszák zsilettel a száradt festékfoltokat, söpörnek, fényeznek, fényesítenek.

Megállapodunk a fehér tisztaságban, míg nem kezdődik újra az elromlott… a csöpög… a kicsapta… a mállik… a nem szól… a halvány… a becsukhatatlan; megállapodunk az erőszakos vagy tapintatos csöngetésig.