Barátom, a bringás

Bringás Jani a barátom, még akkor is, ha nem tud róla. Tavaly júliusban vettem észre a halászbisztró teraszán. Ide illett, nem a fönti csárdába, ahol étlapból lehet válogatni, kellő ruházatú pincérek tálalnak föl, s szalvétával csapkodják a morzsát a vendégek után. Hogyan tűrhetné el az a rangos étterem ezt a derékig meztelen, barna svájcisipkás embert? Orosz katonai derékszíjára lettem figyelmes először, rézcsatja hatalmas csillaggal van kiverve. Asztalától mániákusan fölugrált, már akkor elvitte volna korsómat, mikor még ki se fogyott belőle a sör, égő cigarettám alól elragadta a hamutartót, kiürítette a vödörbe, és visszahozta addig, amíg a cigarettavégen tartotta magát a hamu. Aztán megint nem hagyott senkit szóhoz jutni, vagy olyan érdekeseket mondott? Akkor még nem tudtam, ő a bringás Jani. S valóban áll a jelző, rendszeres járatban kerekezik valaholi lakása és a bisztró között. Derékig meztelenül indul, mert otthon hagyta az ingét, és hűvösödik, s már itt is van a zöld kockás barhentjében, s folytatja, amit abbahagyott. Nem lenne titkos barátom, ha mint a teherautósofőröknek, kocsikísérőknek, a strandról betérő nyaralóknak egyszeri alkalmam volna. A személyautósok ritkák a bisztró másodosztályú vendégei között. Szeretek ülni ezen a teraszon, a korsó sör csupán részese nyugalmas hangulatomnak, szétárad csípősen bennem, élvezem, amint gyomromat csiklandozza. Hozzátartozik a Dunához. Sokáig nem is gondolok semmire, majdnem egy szinten a vízzel, nem fogalmazok semmit, nem foglalkoztat a megélhetés, a munka, a politika. Külön működnek érzékszerveim, nincs kedvük összekapcsolódni egy egésszé például úgy, mint amikor nézem a túlparti házat ott messze a széles kanyarban, elsőre még fehér hajónak tűnik, és beleúszik a képbe a valóságos hajó, hogy megindítsa a képzeletet, vajon kik élnek benne, s ha odamennék, biztosan elveszne tündérisége a csaholó kutyával, gazdája trágyát talicskázna tehenei alól. Kanyarulatában a folyam kétszeresére szélesül, valóságos tengeröblöt hitet, már-már a határtalanság kezdetét, amiből fehér alkotmány közelít. Gyermeki, még inkább animális izgalommal várom, pedig nem okoz majd semmi különöset, mégis hoz valami újdonságot és megfejthetetlen titkot. Ide is ér már, integetni volna kedvem, a ruhateregető nőnek, mert ő a hajósok asszonya, füttyentenék a peremen oldalazó matróznak, a szerkezetnek is, mert a vasérctől könnyebbülten, szabadabb dohogással úszik tova. Hangszórós dallamokkal jelenti magát a személyzet, s elválik tőlem a lenti kanyarban örökre ez az idegen. A magyar hajók itthonias sirály-fehérek, s olyan kicsik, mintha vízimadár húzná a roppant uszályokat.

Bringás Jani most azt meséli, hogyan esett le a szénásszekérről gyerekkorában a megvadult lovak közé.

Tavaly csatornaárkot ástam. Nemcsak azért említem, mert ez a munka szokatlanul nehéz, a csákány, az ásó, a lapát meghúzza a derekat, a láb- és karizmokat, a föld pedig tele mindenféle üledékkel, cseréppel, téglával, üveggel, marhalábszárcsonttal, megkövült hamuval, amit elnyelt az udvar nemzedékeken át, s most beakad a szerszám, s ráadásul a löszbabák taszítják csákányomat. S nemcsak azért mondom, mert kipróbálhattam magamat, bírom még a kétkezi munkát, amit kamaszkori aratásaim, kévedobálásaim idáig megalapoztak, és örülök neki. Azért említem inkább, mert a csatornaásás hozott össze bringás Janival.

Szorított az idő, be kellett fejezni az elutazásig, s szomszédunk ajánlatára megkértem, vállalja el. – Korán megyek. Hagyja kint a szerszámokat! – Fölkeltem, amire jött. Levert az árok iránya szerint két karót, ráfeszítette a zsinórt a rajttól a célig, kiszabta az egyenest s nekilátott. Akkor se nézett föl, mikor reggeli időben feleségem megkérdezte, eszik-e valamit? – Nem eszem. – Hát akkor kávét? – Nem iszom. – Legalább néhány szót szerettem volna váltani vele, csalódottan kullogtam el, mint egy szóra sem érdemesített valaki. Jól van, bringás, csak tedd a dolgodat! Bementem a lakásba, egyszer csak eldobált szerszámokat látok a földhányáson, a délután közepén is gazdátlanul hevertek ugyanott. S mint ahogy elkószál a jószág, s váratlan visszatalál, nyögve, szuszogva, szaporán hajladozva dolgozott, s nincs tőle se balra, se jobbra senki és semmi. Pontosan hétkor abbahagyta, pontosan, pedig órája se volt. Nyolckor bezár a bisztró! – Holnap be kellene fejezni. – Meglesz. De ne haragudjon, kaphatnék egy százas előleget? – Ötszázast tudtam adni, szabadkozott, elég lett volna két-három sörre való. – Ja, tényleg mindegy, előbb vagy utóbb. – Másnap sörökkel vártam, hiába. A szomszédnak hordta a szalmabálákat, úgy tett, mint aki észre se vesz, a legnagyobb sebességével cipekedett, mégsem akart elfogyni keze alól a dolog. Én evvel semmit se kezdhetek! Fölmérgesíteném, ha folytatnám a csákányozást, szép, pontos művét rontanám el, hiszen az árok oldalát is tükörsimára faragta. De végre fölszabadultan kínálhattam a sört. – Nem iszom. – Mikor aztán kopogtatott, mert szinte már menekültem előle a lakásba, s jelentette, hogy befejezte, megkérdeztem – Most se iszik? – De csak egy kis pohárral. – Elfogyott három üveggel, addig tartott a Volt egyszer egy vadnyugat film meséje, ami Hrabal Pepin bácsijának áradatához hasonlított azzal a különbséggel, hogy Pepin bácsi a saját életét adta elő.

Egy év után boldogan ráköszönök, észre se vesz, persze, mert ha a biciklin ül, épp olyan hozzáférhetetlen, mint mikor dolgozik. Éktelenül káromkodik a megáradt Dunára, szidja, pedig a városra veszélytelen. Inkább csak érdekesség, akár a holdfogyatkozás. Nézik a partról, én meg valami ősemberi borzongással figyelem. Farönköt halásznak most az idevalósiak, a szorgalmasabbak egész fáskamrára valót. A túlparti strand büféjének csak a teteje látszik, s egy csónak viszi tekintetemet az erdő belsejébe.