Karcsikám odavan

Régen láttam. Már mesehőseimmel akartam kerestetni, hiszen hozzájuk tartozik. A Struga manó, a Felekirály, a Búfaló albolond társa ő. Alföldi vonaton utazott a mesében, de nem a násznép között, hanem a csomagtartóban ült, mert a kalauz sose néz fölfelé. Csak akkor merészkedett le, mikor megígértem, kifizetem a büntetését. Leugrott felesége ölébe. Vigadoztak a lakodalmasok, és Karcsikám, miután bemérte magának a kupé szabad helyét, Annus ölét odahagyva, föltartott jobb kézzel, mintha párja anyajegyét is vinné magával, fohászkodott, ahogy a súlyemelők szoktak. Először megpödörte, elsimogatta bajuszát, azután kurjantott diadalmasan, bokában megfogta bal csizmáját, elengedte és rávert, ugyanúgy a jobb csizmaszárra is, és táncba kezdett. Sokkal többet görbült annál, hogy kiegyenesedve ne legyen feltűnő. Felesége vele ringott az ülésen, nyakával igazgatta testét a táncra. – Gyere Annus! – és Annus fordult egyet az ajtó felé, megpörgette szoknyáját, és kirepült belőle tizenhét kétasszonynapközi csibe. Úgy táncoltak, hogy a csibékre rá ne lépjenek. Ettől lett olyan egyenes a tartásuk, libegős a lábuk.

Karcsikám mesébe illő, mért ne indulhatna keresésére a Struga manó, a Felekirály, Búfaló albolond, hogy évezredes fondorlatokkal köd-előttem-köd-utánam képességgel megtalálják a moszkvai gyorson – persze csak Szolnokig –, ha ott nem, hát a Keletiben, a Baross téri lebujban, amit csak a fegyveres testületek tagjai nem látogathatnak. Kereshetnék az ügetőn, a fogadók között, valamelyik versenyistállóban almolás közben is megtalálhatnák, vagy egy gyárban, ha éppen udvarosmunkához jut, építkezésen hajthat kisegítő gebét, rendőrségi fogdában unatkozhat, ahol csak akkor tudja meg, miért került, ha néhány nap múlva kiengedik, vagy Márianosztrára ítélik visszaesőként, apróságok miatt.

De bizonytalan hírt hallottam felőle, aki hallotta, elfelejtette kitől, a másik sem tudta, honnan: megölték kocsmai verekedés közben. Forgott a hír ismerőstől ismerősig, én meg azt hittem, Karcsikámhoz illő legenda csak. Míg egyszer becsöngetett Annus az igazsággal. Pedig látni véltem az utcán, a túlsó forgatagban vagy a villamosból. Alakja úszott a tömegben, mint egy hegedűtok, vagy mint egy odatévedt mezei vad szaporázott mások bámulatára. Annus látogatása után már nem képzelődöm, csak emlékezem.

Karcsikám, Rostás Károly, Huttyán cigány nevén, égi-földi vándorként jött ablakom előtt az utcai járdán, mindig ugyanabban az irányban, ahonnan ősi ösztöne vezette, a két udvari kapu közül a délin fordult be. Azt hiszem, ha szokásos útjába farönköt hengerítenek, átugorja, ha fát ültetnek, megmássza, mintsem megkerülné. Jött mindig, ahogy legelőször, csizmásan, kalaposan, kalapszalagjában színes tollcsokor, hasonló a kakasok szivárványzöld, mélybarna, pávakék begyéhez. Bajusza súlyosan lelóg, s majdnem füléig kunkorodik. Nem néz félre, se ablakunkra, hegyesen jár és sietősen. Nagyot csalódna, ha nem lennék itthon és nem teljesíteném kívánságát. Erős csöngetésére még a szomszédok is kinyitják az ajtót, csak a konyhába telepszik, a kilátás felé. Nálunk felejti magát éjszakára néha, ágyba nem fekszik, összegömbölyödik ruhástul a szőnyegen olyan picivé, akár egy puli, hirtelen alszik el, s éppolyan gyorsan felébred.

Várhattam hétfőn reggel és péntek délután; a munkahét elején, de inkább a végén, nemcsak baráti vizitre. Kis üveg pálinkából kínált, így egyenrangúként adhatta elő, hogy nincs pénze hazautazásra. Nem evett semmit, talán néha levest a tizenöt év alatt, csak ivott, cigarettázott éhgyomorra. Ha nem volt pénzem, beváltotta az üres üvegeket.

– Nem piára adtam – mondhattam neki, de ő csak nevetett, mint valami rafinérián. Szégyellhettem magamat, sajnálhattam: jegy nélkül még elbliccelhetett Szolnokig a moszkvai gyorson, nem ismerik a kalauzok, de a kunszentmártoni személyen annál inkább, fölírják, börtönbe kerül újra. Pénzbüntetésit soha nem fizette ki, inkább ült, legalább tíz-tizenötször. Mintha a rabságot pihentető szabadságnak tartotta volna.

Valami verekedéssel kezdődhetett, talán csak bicskáját rántotta elő, aztán kártyázásból, snóblizásból kerekedett botránnyal folytatódott. Ha gyerekei kerülték az iskolát, nemsokára bekísérte a rendőr, s egyre hosszabb időre.

Annus jöveteléig inkább börtönben szerettem volna hinni.

Néhány éve nem avatott már be efféle ügyekbe. Csalódott bennem, mert nem utaztam Öcsödre. Azt hitte, aki ír, olyan hatalmas, mint azok, akik idézéseket, végzéseket fogalmaznak. Valamikor még reménykedett a csodában. Papírjai közül – melyeket úgy hordott magánál, mint a kincset – előhúzta az ujjlenyomatos, agyonolvastatott végzést: lovas kocsijával a tolvajok élén nyolcvanhat kiló paprikát, kilencvennégy kiló paradicsomot tulajdonított el a téesz földjéről.

– Föl volt már az a föld szabadítva, Pistukám. Mi csak böngésztünk, azt mindenki tudhatja. De ha te elmondanád, hogy ismersz, megtudnák, ki a Huttyán barátja. Az Annust is bezárják, mehet Kalocsára. Mi lesz a gyerekekkel? Ugye, Annus? Kérlek nagyon szépen, Pistukám, sőt nagyon szépen elvárlak. A kocsma előtt van a buszmegálló. Ott megiszunk fejenként három pálinkát. Ha kevert köll, hát tessék! Van viski meg fröccs. Annus főzi a finom tyúkhúslevest. Aztán lesz, akivel eljátszhadózhatsz. Helyes? Vagy ha nem tetszik, akkor elmegyünk a nagynénémhez.

– Ez az igazság – mondta Annus.

– Szeretem a feleségemet.

– Milyen szemérmes – mondta a felesége.

– És megvédtek-e a féltékeny legényektől?

– Helyes – válaszolta Karcsikám.

Különben nem tartott valami sokra. Okosabb vagyok én nálad – mosolygott bajusza alól, ha írni-olvasni akartam tanítani. Ügyei ellenére ártatlan jó volt, csak szelídíthetetlen törvényen kívüli. A magántulajdont semmibe vette, mintha éltetné az ének, azt hitte, még a halált is kiénekelheti magából.

Víg Rudolf népdalgyűjtő barátom fedezte föl számunkra. Lemezről hallható rekedtes szenvedélye, lassan szálló bánata, szájbőgős, ujjakat csettintgető tobzódása. Foghíjas mosolyát lemezborítón ismerheti az ország, de jobban örült, hogy képét, a borítót, az öcsödi tanácsházán kifüggesztették. Nem figyelt, mikor dalait leforgattam. Gramofont nem vett, s két tiszteletpéldányát már a Hanglemezgyártó Vállalat kapujában eladta. Az volt az igazi, ha dallá, tánccá változhatott, s mintha maga lenne közönsége is a puszta földön, lakásban, kocsma- és presszóasztalok között

 

Istenem, országom! Hun lesz meghalásom, de sej! Erdőbe, mezőbe? vagyis temetőbe.

 

Meg:

 

Szolnoki börtöny sárgára van meszelve. Bele vagyok elevenen temetve. Elevenen sárgulok és hervadok. Azt se tudom, hogy mikor szabadulok.

 

– Múlt augusztusban halt meg a szolnoki börtönben, csapolták a tüdejét – mondta Annus. – Nem láttuk az ágyban. Hol az öreg? Virrasztottunk három napig. Mennyibe került az a nagy temetés! Egy szekér sör, bor, meg az a sok kevert. Rengeteg tyúk. Zenekar. Lefényképezték a rendőrök is, szerették, jóban volt velük. Látott maga cigánytemetést? Akkor tudja. Jó ember volt a Karcsi, csak ha ivott… se isten, se ember. Megoperálták a gyomrát… adjak pálinkát… megdöglesz, mondtam, mégis ivott. Meg a kártya! Nem iszunk valamit?

Ura lelki üdvére akart volna. Rózsás szoknyája zsebét ölébe kanyarította, onnan kotorászta, válogatta a pénzt, menjek és vegyek. Százast dugtam az alumíniumfillérekhez. Nem olyan életrevaló ő, hogy pénz nélkül hazajusson. Utána a szokásos mustra: ruha, lábbeli, kopott játékmackó került az ágylepedőbe olyan terebélyes batyunak, mint Annus fölsőteste. De tornacipőjét nem tudtuk lecserélni abban a hidegre forduló időben. Meglepődtem, hogyan bírja el a harminchatos lába nyolcvan kilóját. Kikísértük a trolibuszig.

Lehet, Annus is utoljára járt itt. Kiúszott a nagy fehér bála imbolyogva, akár a léggömb, sárga szoknya ringatózott a tornacipő fölött.