Halhatatlan vénasszonyok

Otthagytam őket, nem tudom, élnek-e még, énnekem halhatatlanok.

Mindig jön a farkaskutya-sétáltató végig a zuglói utcán, hasonlít agg kanjához, az eb sohasem emeli föl fejét a földtől, gazdája sohase veszi le szemét az állatról, minden nap, reggel, este. Vonulnak a kefegyár felől, át a szédelgő járású vakok között, utat törnek maguknak, szétválasztják a bruegheli, egymásba kapaszkodó párokat, nincsenek tekintettel senkire, semmire, csak a vakvezető kutyára, amint a hátradőlő férfit igazgatja a vörös kereszttel sötétségében. A két élemedett, kopott irhájú, túletetett lompos kan magábaszagolja egymást, először összeértetik orrukat, aztán végigjártatják a másik gerincén-hasalján, egymás farába túrják fejüket. Nem ugatnak, nem morognak túl fiatalságuk ingerén. Az öregasszony mogorva a megszakított menetelés miatt, mert örökös vonulás a lelkiállapota. Félig kötött, lógó fűzőjű bakancsa lötyög a lábán, mintha a flórharisnyát, a boka és az ujjak bütykét, tyúkszemét utálná; lötyög a télikabát, a nyári rózsás kartonruha is, csak az akarat öntudatos. Tovább, tovább, mint egyszemélyes bevonuló hadsereg, ha nem talál ellenállásra. Nincs oldalt, csak előre, nem nekik üli meg a hó a fenyőfát, hiába nyílik ibolya, tavaszka a villák tövében, rájuk köpi lilásfehér szirmát a tulipánfa, lespricceli őket a júliusi japánakác, a fölvirágzott irha és haj nem okoz könnyed lelkületet. Van ebben a vonulásban valami céltalanul őrült magamutogatás, pedig tudom, meg kellett jártatniuk egymást. Van ebben valami ősi keresés a húgy és a nyers kutyaszőr szaga nyomában. Teleírják magukkal a környéket, mintha ők mérnék be a telefonfülkét, s pontosan meghatározzák a földgömbön, ugyanígy a tacskók, uszkárok, pincsik mozgó célpontjait. Fatörzsek, szegletek geodétái, földerítői a tejszagú boltnak oktalanul. Megrémít ez a páros, már azt hiszem, robotok vagy hasonlók pincelakásuk meghibbant tárgyaihoz, amint megszöknek az évek óta fölhalmozott ruhák a székről, mosatlan edények a mosogatóból egy nem tudom holi házban.

Kismartonné évszázadok óta ismeri őket, hiszen mindig ott ül pincelakása előtt az utcán vagy a filmgyári padon; tavasszal a gyönge napban, nyáron az árnyékban váltogatja helyét a keleti és nyugati soron. A kutya körülszagolja, gazdája indulásra rándítja a pórázt, nem köszön. Kismartonnét azért nevezhetem meg, mert kiírta a járókelőknek. Megnevezve aggódtam sorsa felől. Egyik télen nem láttam, kifakult a Nők Lapja ablakában. Na, mondtam, ő is meghalt, mint ahogy kortársai eltűnésével tapasztaltam, és elképzeltem, biztosra vettem a valóságban is, sírjukat néhányan állták körül, hagyták elgazosodni. A kutyás hölgy temetésén nem lenne más, csak a kutya, s ott maradna síremléknek. De Kismartonnéért elmenne az egész utca öregasszonya, akik vele gubbasztottak a filmgyári padon, akik megálltak néhány szóra lakása előtt. Na, mondtam, a szuterént már kiszemelte magának egy kisiparos, mint ahogy sorban odatelepedett a fodrász, kozmetikus, az órás, a zöldséges, a butikos. Azért se halt meg! Rokonainál tölthette a telet vidéken. Bevette a fakó Nők Lapját ablakából, kiült a székre, örültem és majdnem megszólítottam, nem a mi falunkból származik-e? Nálunk is éltek Kismartonok. Néha kényszert érzek a találkozásra földijeimmel. Amikor Pestre jöttem, az ötvenes évek közepén, olyan gyakori volt, szinte átvezetett Iszkázról Budapestre a kalauznő a hatos villamoson, megállt mellettem gyerekkori pajtásom, a motoros rendőr, régi ivócimborám, a hegesztő, a körtéri Lordok házában itta a sört a futballmeccs után. Évek óta senki, ahogy a köteleket elmállasztja az idő, s hanyatt esünk magunkba, tükreinkbe, családunk és barátaink végleges pamlagára.

A Nagy Kutyajártató az Amerikai út és a Korong utca sarkán átcsattog a túloldalra. A habókos asszony szózuhatagából én is menekültem. Télen és nyáron ugyanabban a selyempongyolában, vagy kékmelegítősen portyázik háza előtt sárga sísapkában, díszmeneti léptekkel, hóna alatt kenyér, mint a puska. Ha senki sem jár közelében, hallgató kapubálvány, de a járókelőkre szétcsattantja szárnyait.

– Semmi sem elég ezeknek! Csókolom a puha kezedet, drágám, azt a puhát… Hogy azt a kesztyűs kezedet csípné ki a mosópor! Jó mosogatni a gumikesztyűben, mi? Gumikesztyű… gumióvszer… ennek is be kellene tömni a kifolyóját! Kifolyó-jó-jó! Mindenki szájhá, ugye fiatalúr? Átmegy a… te is megéred az ökör árát, abbul vetted az a nacit? Szép vagy, mondhatom. Ez a hülye kiszuperált motorversenyző meg csak iszik. Igyál, fiam! A nyugdíjadat… az anyádét. Hát az enyim nem kőne? Kellene, párdon. Ezt! Ezt a redves kezemet! Idenézz! Tied lehet, nesze, pongyolástul… cicizzél! Tudják-e hölgyeim és uraim, mi lett a hullaszállítóval? Engem ugyan nem visz el. Lebukott, mert elsikkasztotta a Józsit. Józsikám, de hiányzol a mi utcánkbul. Va-la-ki-hi-ány-zik-a-ház-bo-ól… csak az a nagyságos nassasszony nem hiányzik a lepcses pofáj…óccakát!… Azt mondtam neki, kedvesem, erre hozzám vágta azt a füstös szalonnáját. Még hogy nem elég? Legyen mindenki olyan, mint a fiam… a riherongy anyját neki. Nem jön a gázos, kalapácsot szereltek a gázórába. Szerbusztok madárkáim! Szia, az anyátokba! Azt hiszed, olyan könnyen elvihetsz, nagyságos úr? Nem ám… de nem ám… Nézze meg az ember!

Augusztus huszadikán délután három órakor, a keresztutca parkosított középső sávján, kiült sámlijára. Ahogy a kotlós ereszkedik, ráigazította fenekét jobbról, balról, kezét ölébe rakta, fejét fölemelte, mintha fényképeznék, így ni! Egész délután ott szobrozott szemben a messzi Gellért-hegynek, várta a tűzijátékot, de mire az esti ágyubuffogás, suhogó szivárvány-sziporkázás elkezdődött, eltűnt páholyából, elunta magát, elmaradt közönsége is.

Halhatatlan öregasszonyaim fölé bocsátom tbiliszi látomásomat, azt a világmagasba meredő fekete vénségét, aki mindenek csúcsán áll a Pantheon bejáratával szemben: „Hála… hála… Georgia… hála… Georgia…” Huzallá vékonyodott varjú, a görög tragédiából kiátkozott mániás kartag moccanatlan sírja szavait maga elé, senkinek, mindenkinek, évezredek óta, évezredekig. Nem kezdhetik ki a kaukázusi sasok, csak fekete árnyát tépik röptükben a szakadék fölött.