Enyémmé lakott elhagyott városrészem

Ünnepélyesen kiosztották a tanácsi öröklakások kulcsait. Jelképessé avatták a kétgyerekes családot, aztán mindenki elindult megnézni a magáét. Fiatal házaspárok, ünneplős, fehér kalapos kislányok, parkettán csúszkáló fiúk, rokonok, barátok örültek, nemcsak a térnek, mely üresen olyan nagynak tűnt, de az udvarnak, a sodródó napos felhőknek, az erkélyig terebélyesedő fáknak, szomorúfűznek, fehér kérgű nyírfának is. Teherautók tolakodtak át a kapura hajló szilfalombon, a bejáratok előtt bútorok, pakkok halmozódtak, s fölbukdácsoltak a szállítók hátán végsőnek tűnő helyükre.

Mi a máriaremetei mesevilágból, ahol fülemülék felelgettek egymásnak két hegy között, rigó költött bérelt házacskánk elé a kis fenyőre; költözködtünk a rózsák közül, ahol kislányunk járni tanult, s az „add-ide! mama-mama mindent tud”-dal kezdte beszédét, a rigót didónak mondta, a Betyárfalvi Dolmányos kuvaszt Dedárnak. Barátok segítettek a tehertaxinál valamivel nagyobb autóra rakodni, s amíg papírzsákon ülve a konyakosüveget körbejárattuk, mámorosan érkeztünk meg.

1956 szeptemberében leszálltam a Déli pályaudvaron, majd a 61-es villamos végállomásától a Himfy utcán szívdobogva lépcsőztem az Eötvös-kollégiumba, már elkezdtem a főváros magamhoz való otthonosítását. Azóta némely helyét belaktam már, a Bartók Béla utat, a Mártírok útját albérletben, a Keleti Károly utcát fiatal házasként, garzonban és két szoba hallosban, a rózsadombi Baba utcát egy széljárta víkendházban, mint menekülő, az Üllői utat, mint akit vacogó sanyarúságomban a jótét lelkek meleg szobával oltalmaztak, s új házasságomban egy máriaremetei kis házba, szerencsés albérletbe segítettek, a tulajdonosoktól külön, a kert végébe, s aztán a sajátunkba jutottunk 1973. augusztus 21-én. Kórházak közé, de ablakaink hátat fordítottak a hatalmas, zord épületnek, a másik tölgyes, cserfás kertje nem gondoltatott a benti szenvedésre.

Buzgólkodott a tulajdonosi öntudat; néhányan körülfestették autójuk helyét, odaírták a rendszámot, kertkapukulcsot csináltattak, hogy a betegek ne az udvaron járjanak át, megtakarítva azt a pár száz métert, ami a főépület és a tüdő- és idegosztály között van: parkoljanak kívül a látogatók!

A lármás, énekes házavatókat mindenki eltűrte, hiszen azt tették maguk is. Átjártunk egymáshoz, pertut ittunk munkásokkal, technikusokkal, mérnökökkel, közgazdásszal, ügyvéddel, a modern komolyzene művészeivel.

Egyszer csak fölösleges már az autó helyének kiparcellázása, mindenki tudta, hol az övé, elfelejtették bezárni a kertkaput, annyira elcsöndesedtek a lakások, hogy egyetlen házi hangoskodást sem engedhettünk meg magunknak, még Szilveszter napján is, mintha mindenki máshol szórakozott vagy otthon aludt volna. Tapintatosak és magunknak valók lettünk, pedig fiatalok. Az öt társasház száz lakásába, egy-két kivétellel, dolgos, szerény emberek költöztek, a pestiek szülőktől, szükséglakásból, a vidékiek albérletekből. A meghúzódó csöndben alig nyitottunk be egymáshoz, vagy megálltunk az ajtóban, félig pislantottunk a berendező kedv tapétáira, poszter-niagarákra, a szoba rekamié-, fotelrészletére. A világos ablakon kilátszott a tulajdonosra valló csillár, szekrénysor, könyvespolc itt-ott, konyhából a pingált falitányérok, műrézdíszek pajzzsal és karddal, kakukkos ingaóra-korcsok. A nyitott ablakon visszafojtott beszéd foszlányai hallatszottak, melyekből senki nem értett semmit. Folytatódott a régi együttélés meg az albérlők túlzott tapintatossága, félelme.

 

 

(Fiatal házaspár lakott szomszédunkban kislányukkal. A férfi alföldi, az asszony somogyi, kétkezi munkások két műszakban. Csöndesek, mint az elemózsiástáska és a bevásárlószatyor. Tizenhárom év alatt egyetlen hang sem szüremlett át hozzánk. Idős vasutas, valamelyikük apja, látogatta őket hazai terhével. Csomagot, mintha csak nekik vitt volna a postás, én vettem át néha. Romlandó! Hárman osztozkodtunk a pincén; ott esztergált, fabrikált a gyökeres pesti, mi az újságokat, a folyóiratokat raktuk a rácsos gyerekágyba, ők a hazai krumplit, almát. Használt autót vettek, akár a többiek. A vasutas apa Pestre vonatozik, a pesti vidékiek autóval haza. Az asszonnyal alig váltottam néhány szót, köszöntünk mosolytalanul. A férfi szelíd, derűs, még akkor is, ha azt hiszi, senki ismerős nem látja a járda-forgalomban. Még időnk elején hellyel kínáltam, koccintottunk. Garázsban laktak, lányuk odaszületett az olajos hordók közé, húsz forintot fizettek a jóidős hónapokban külön a levegőért, s azért a fél négyzetméterért, amit a gyerekkocsi elfoglal a kertben. Ne írjam meg, hátha baj lesz belőle!)

 

 

Belül csönd, de az udvaron annál inkább hangoskodott a gyerekvilág, labdával döngették a panelt, megunhatatlan magnót ültek körül a kerti kőasztalnál, végig kellett hallgatnom tizenhárom év minden világslágerét, az együttesek divatját, elmúlását. A mutáló röhincsélésből, kebelillegetésből az első szerelem kívülre bújtatta őket a zöldségesbódé tövéhez. Szájjal tröttyölő kicsik bicikliversenyén szűköltem oldalt a gyepre, nehogy még egyszer karomat törjem, akár az autókarambol miatt, melyet tízhetes gipsz-rabsággal úsztam meg, míg a gyerekek idegesítő nénózással utánozták a mentők mindennapos szirénázását. Köztük kellett átvágni mindig, legtöbbször a nyilvános telefonhoz, mert a telefon a legreménytelenebb kérelem volt, ha az út építése közben elfelejtették a kábelt lerakni, öt évig bontani nem lehet, persze máig sem történt semmi, hát telefonoztam a forró vagy dermesztő fülkékből, sokszor a környék végéből, ha elromlottak a készülékek, kagylójuk leszaggatva, a kibelezett pénztartó miatt némultak hetekig, hónapokig. Jó időben az erkélyen dolgoztam, szinte a nyárfalombban, enyém lett az a zöld sátor, akár a rigóké, balkáni gerléké, verebeké, őszi-téli cinegéké. Társuk voltam, csöpp tükörképem röpült szemükben, kihullott, visszatért, figyelmemet ringatta földi reggelizésük; macska lapult, kúszott, ugrott értük hiába, közönyös csalódással visszasompolygott leshelyére. A cinege nem ereszkedett közéjük, mintha féltené fekete-sárga-kék tollazata remekművét a sártól. Még sosem láttam földön, akár a fecskét. Egyformák lehettünk első emeleti magasomban. S lettem életük tudója, mint annak a gerlepárnak, akit a jó idő úgy becsapott Gyertyaszentelő napján, hogy fészket raktak a velük együtt megzavarodott fűzre. A fészekcsomó meg a tojó szürke fejecskéje átlátszott a sárgászöld füzérfüggönyön. Már én is pulóverbe süttettem arcomat a nyugágyon, míg egyik reggelre vissza nem tért a jég, a dér, a hó, melegből figyeltem, amint az anyamadár őrülten dúlja tojásait a földre, azután eltűnt arról az elátkozott fáról, a lenti sárgája-fehérje-fagyott héjzúzalék fölül. Az igazi tavaszban másikon költött, a fűzfa meg elszáradt, kivágták.

Otthon dolgoztam, hihettek munkakerülőnek; egész nap az erkélyen, a konyha- s a szobaablakban, tűnődéseimet illetlen kíváncsiságnak gondolhatták, míg jobban meg nem ismertek az udvaron, a boltban, a kocsmában.

 

 

(Az udvar gondnoka a szomszédos földszinten lakott, konyhánk ablakától lefelé, szemben. Onnan láthattam gyárból jövet; hazahimbálta aktatáskáját, hamar kiült az erkélyre piros melegítősen, kezét pihentette a vaskorláton, talán a dolgát gondolta végig: rózsát metszeni, söpörni kell, csemetéket ültetni, kivágni az öreg fákat, úgy, hogy beteg törzsük maradékából ülőke lehessen. Lapátra támaszkodva magasodott, mint a Mester tanítványai fölött, előadván a gyerekeknek az illő viselkedés rendjét; akit éppen dorgált, kihúzta magát, fejét lehajtotta, aztán kisomfordált a körből, s hazafelé kavicsot rugdalt maga előtt, jobb lábával bal sarka mögül kanyarítva. Szerette a rózsákat, a frissen festett piros padokat, a gyerekeket. Mindig dohogott a felnőttekre: kivágták a fenyőt karácsonyfának, nem csukják be a kaput, persze, hogy kifosztják az autót, pincében alszanak a csövesek, jelentgetnek a közös képviselőnél, nem tartok rendet, nem hányom el a havat rendesen, én leszek az oka, ha összetöri magát valaki… Sokáig nem láttam, utána erkélyén ült munkaidőben is, egész nap a semmibe nézett, az ég nagyregényét olvasgatta.

– Ha ez a három fenyő megnő, nem napozhatsz – mutattam a csemetékre.

Kiült már kora reggel a napsütésbe, s ha bolti szatyorral látott, markomba fordította aprópénzét, lenyújtotta az üres üveget néha és nem sokáig. Már csak le- és fölköszöntünk, hogyvagyoztunk, elmúlott lelkifurdalásom, hiszen úgy tettem jót, ahogy rosszat okoztam az itallal. Ült, ült… ölébe vette unokáját, szőke haját szavakkal becézte, a semmibe nézett, míg utóda csettegtette az ollót. A nagyhét egyik éjszakáján rosszul aludtam, konyhánkból világosságot láttam náluk, még nincs öt óra, miért kel ilyen korán a felesége? Megtudtam húsvéthétfőn, miatta volt az az éjjeli világosság, lányom szaladt hozzánk a kocsmakertbe a hírrel, ahol valaha összebarátkoztunk.)

 

 

Ahogy múltak az évek, fogyatkozott a születés. Ezek a nagy- és kisszobás otthonok csak három tagú családoknak elviselhetők. A két gyerek zárkában érzi magát emeletes ágyon, törpe bútorok között tanulva, magnózva, egymást kerülgetve. S hova rejtse el a fiú és a lány az érés jeleit. Ők, akik a lakások árát hatvanezer forinttal csökkentették, de újabb testvérrel nem gyarapodhattak. Fogamzásgátlás, abortusz ez a szűkre szabott típusterv! Már csak egy-egy új lakó tologatta a gyerekkocsit, a mieink megkamaszodtak. S láttam az első nászmenetet a fehér fátylas menyasszony körül sötétleni, eltűnni virágfüzéres autón. Az első halottat olyan hirtelen vitte el a tüdőrák, mintha a vidám focizásból zuhanyozni ment volna. A másik fiatalember pizsamásan, fürdőköpenyben jött az utcán. Nagyon restellem azt az utolsó, rövid beszélgetést.

– Honnan ilyen lengén?

– Onnan.

– A hullaházból?

A tüdőosztály hátsó kijárata a hullaház mellett van, repkénnyel futtatott borzasztó titokzatosság telefonálásaim panorámájaként, ahol az emeleti lakók békességét dúlták a hullaszállítók, ahogy a nyitott-csukott ládákat dobálják szürke autóikra. Később már cső lógott a beteg szomszéd orrából, nemsokára kiszögezték a gyászjelentést lépcsőházunkba, élt negyvenhárom évet.

Halhatatlannak éreztük magunkat a beköltözéskor, ugye barátom? Tavaly drágán átalakított lakásodat mutattad nekem büszkén, mert ti innen sose akartok elköltözni. Te nem üldögéltél az erkélyen, mint a gondnok alattad, kikönyököltél, lefelé társalogtál lábadozásaid idején.

– Mi a te fekélyed az enyémhez képest? – húztad föl ingedet sebhelyedről. Azt hallom, különösen viselkedtél Újév napján, ott is leforgattad kedves dalaidat, ahova ritkán jártál előbb, és szokatlanul beszéltél. Búcsúztál? Már Budán hallom, te sem vagy. S hol élnek, akik elköltöztek?

Udvarom kilométeresre tágult, belül öt élelmiszerbolt, öt vendéglő, kocsma, két borozó, egy diszkóbár, három kórház, szeretetotthon, nyomorék gyerekek intézete, kefegyár, filmgyár, József Attila manzárd lakása, a kertváros kubisztikus, elvágólagos díszbokrai, fenyő- és tujafái, szivarfák, tulipánfák, hársak. A japánakácsor júliusi virágzásában sziromszőnyegen jártam a boltba, akkor szállították a hullákat, egyszer az utcasarkon majdnem el is ütöttek, grimaszos baleset lett volna. A fiúk előttem, utánam szokták megvenni a húsz deka parizert és a negyedkiló kenyeret, az üveg sört, már a bolt ajtajában elkezdték, autójuk addig állt, amíg reggeliztek. Teleszirmozták őket a japánakácok. Gyászolókat láttam mindennap, kisírt, vörös szemmel, szótlanul, akkor a bolond öregasszony abbahagyta örökös hadarását.

Gyakran cserélődtek a kisvendéglő gebinesei, az én időmben négyszer-ötször legalább, amíg meg nem állapodott ez a törzsvendéget sajnálatra vagy éppen megkönnyebbülésre késztető váltakozás a válogatott balhátvédnél. Mindegyik változtatott valamit a berendezésen, söntéspultot rakott, magához csatolta a bagolyasszonyka kihalt trafikját (– Mikor javítják meg a telefont? – Soha! Minek hallgassam mások fecsegését? – Kérek egy csomag Sopianaet. – Vegye le a fejem fölül), boxokat csináltatott az egyik, amiket a bérlő szinte újonnan kidobott, s telerakta a helyiséget négyszemélyes asztalokkal, jöttek a fiúk törzsvendégnek, söröskorsók fülén, lányok nyakán csimpaszkodtak. Este már nem jutott hely megszokott öregeimnek, nekem sem. Az öreg zokni és nadrág nélkül botozott szürkévé mosott munkaköpenyében, félrefordította székét asztalától, botját térdei közé fogta, jobbjával kampójára támaszkodott, balról a korsót birizgálta, bizalma csúcsán fölfedte szilánksebhely-pöttyös combját, keletre mutatott, mint Bem apó a csatatéren. Rövid nadrágos, atlétatrikós barátja hazaküldte sárga kutyáját, csuklóra tekerte a pórázt, s leült melléje.

– Ez a Bobi megdöglik.

– Nem hal meg, maga is tudhassa, mennyivel girhesebb volt. Jót tesz neki az öreg zsidók kosztja. Tudja, a Bobi mit ebédelt máma? Kacsasültet! Evett maga mostanában kacsasültet? Nahát!

– Gyere Józsi, megfőztem a lecsót, de azért én is iszok egyet.

– Maguk lecsót esznek áprilisban?

– Miér ne?

A boldog-boldogtalan vén házaspár átsóhajtotta magát a másvilágra, de Bobi, akit a Halál sárga kutyájának neveztem, még mindig szaglássza a környék villanydúcait, fatörzseit, az utcai kiszögelléseket.

 

 

(Pincér volt itt valamikor az az uszkárszakállas, uszkárral mászkáló mosolytalan robotember, a gazdagodás mintapéldánya. Jó ideig nem láttam, azt hittem, együtt ment főnökével. És nocsak! A Városligetben már ő a főnök, felesége főzi a virslit, ő meg hozza a rumos teával készségesen, rebbenéstelen lakáj-módra. És nocsak! Ide építi fémbódéját a kórház mellé, bevezeti a vizet, a gázt, a villanyt, s kiírja az üvegre: PIZZA ÜDÍTŐK SÜTEMÉNYEK ROLLY.

– Húsz forintot kaptam vissza az ötszázasból négyszázhúsz helyett.

– A sógornőm volt itt tegnap, neki szóljon!

– Ötszázast adott? Ki emlékezne arra, maga igen? Nem érek rá annyi embert megjegyezni, maga igen?

Akkoriban gyakran találkoztunk, üzletét udvarunkon közelítette meg a hamukék uszkártól elválaszthatatlan, ez a kutya lett szimbóluma, akivel egyidős a szakálla. Nem gondoltam, hogy abban az emeletes villában lakik, ahonnan kihajlik a kajszibarackfa, ahol a tearózsák sárgán illatoznak. Fémbódéját eladta hamarosan. A villa kapujában ügyelni láttam a szállítókra őt és az uszkárt. Stílbútorok a járdán, villanydúcnak, kerítésnek támasztott, keretes gobelinek, régimódi félgiccs festmények – mintha egy régiségbolt költözködne. Kiürült a ház, ebből sejtem, övé lehetett az egész. Innen csak magasabbra, a Rózsadombra, a Szabadsághegyre, méginkább a Kab-hegy divatos oldalára képzeltem emelkedni. Fél évig vakolták, festették, mázolták, szerelték a házat, s kiszögezte tábláját a kisiparosok kerületi szervezete.)

 

 

Bezzeg a presszók akváriumában úszkáló kiszolgáló lányok, asszonyok, akik mosolygósan navigáltak barna, fekete, málnaszín formaruhájukban a ragadozó benzinkutasok, autókulcs-csörgető dzsekisek, refesek, püffedt képű öregasszonyok, nyelvlógató Józsik, magányos, özvegy, bikavérrel eljegyzett közjegyzőképű Gyuri bácsik, zoknival, gatyával seftelő vén Gusztikámok között, az anyáskodó Rózsik, könnyen síró Zsuzsák, méltóságos párduc-Gizik, a cigány-hangos Mimik kopottá öltöztek át záróra után külvárosi lakásuk felé. Nenszi kivételével, akit perzsabunda-félében láttam az utcán, aki nemcsak tőlem várhatta el a meghívást a száraz martinira, melyet tisztesség ne essék, eldugott a pult alá.

Író vagyok, hát belementem minden marhaságba. Nem keltette jó híremet, mikor a talponálló asztallapját a bicegő Biginnel hozzánk cipeltük és kerestek a rendőrök. Bigin valahonnan a külső-Zuglóból vagy Rákospalotáról, piros szegfűvel gomblyukában elindult locsolkodni, s megállapodott a sarki alkoholtanyán, s talponálló könyöklésre való, poháralj-mintás, gyanús, barna váladékkal maszatolt, világoskék rostlemezhez állt mellém.

– Fess vagy Biginkém! Ez az izé olyan, mint egy modern festmény.

– Mennyit ér?

– Százezret is.

– Hát akkor csórjuk el! Nem veszi észre senki. Emeljük le!… Igazam volt?

Feleségem utálkozott, vissza most nem vihettük, eloldalogtunk más kocsmába, Bigin leült kétes barátaihoz, én meg továbbálltam, amíg az otthoni hangulat meg nem nyugszik. Már nyomoztak a rendőrök, Bigin, akit a rendőrök nagyon jól ismertek, elárulta, hol a százezer forintot érő „festmény”.

– Mondja meg a férjének, válogassa meg a barátait!

Másnap röstelkedve visszavittem, akkor se vették észre.

Az egyszeri színész, ma filozófus, költő és utcaseprő bevezényelte brigádját udvarunkba. Gereblyéztek, söpörtek, lapátoltak, ő meg becsöngetett vasvillásan, üveg kövidinkával.

– Tudod, mekkora botrány lesz ebből, ha megtudja a gondnok?

Cigány népénekes barátom a presszó placcán eljárta a rókatáncot.

– Ha nem állítja le ezt a romát, kihívom a rendőrséget!

Sokáig elkerültem azt a helyet, a talponállót is, amíg tíz órakor nyitó, ráfizetéses eszpresszóvá nem szelídítették.

Író vagyok, hát érdekelnek a sorsok. A zöldséges Bandi apja volt annak a gépnek a kapitánya, amelyik a párizsi reptérnél zuhant le a hatvanas évek elején. Mikor megvettem ezt az íróasztalt a bizományiban, amelyen fogalmazok, gyönyörű, hosszú képeslapot találtam fiókjában, Toulonból csókolja feleségét, kisfiát, kislányát valaki, soraiból az is kiderül, hogy a MALÉV kapitánya. Majdnem húsz éve enyém már ez az asztal, csoda lenne, ha ez a lap előkerülne valahonnan, s az ő apjáé, a neki szóló elsodródott palackposta még egyszer partra vetődne a család zöldségesstandján. Bandit már nem hívhatnám a Vadászba, láttam lebontását a békéscsabai gyorsból. Költözéseim után három nevezetes helyem tűnt el mögülem; máriaremetei éveim Balázs vendéglője leégett, most a zuglói Vadász-kert, a legelső, a Borostyán után a Bukarest étterem magas kockaháza a Bartók Béla úton, mintha ösztöndíjnapos ifjúságom borospalackjait, pontyos üvegtartályait is lebetonozná, maga alá temetve a nótaénekest, Bóka Lászlót.

Kis öröklakásos telepünkről megindult a költözködés. Alap lehet az öröklakás kétszer akkora főbérletre, külső-külvárosi családi házacskára, amihez majd hozzátoldanak. Van, aki eladta millióért, telkére költözött négytagú családjával, s onnan építkezett. Hozzánk is befordult a ponyvás, nagy autó, elsodorta a hullásra álló leveleket, ágakat szaggatott le. A kiürített lakásból, az ágy alól, a szekrény mögül, a pincéből, az erkélyről is valószínűtlenül sok holmi állt össze papírzsákba tömött könyvek, műanyagfóliákba szorított textilek, ládákkal mentett törékeny tárgyak halmazává. Utoljára néztem ki az ablakon. Vissza Lágymányosra, a Gellért-hegy alá, a Dunához, ahonnan kezdtem, városrészeket laktam enyémmé s elvesztettem!