„Ki manapság járom a Bakonyt

nem turistaként, nem is tudósként történetét vagy kincseit kutatva, hanem mindenekfelett az emberekért, akik benne élnek, munkálkodnak.” Tatay Sándor krónikát ír.

A Bakonyi krónika első oldalain beleszólási kényszerem volt, részvételemet mormogtam magamban. „Ismerem! Én is jártam ott!” A közös táj, szülőföldünk, életünk útjai csaknem ugyanazon csapásúak, Pápára vezetnek gyerekkorunkból; Bakonytamási északkeletről, délnyugatról Iszkáz, egyenlő távolságra tőle. S ahogy Tatay Sándor Badacsonyból tart hazafelé Tapolcán, Nyirádon, Pusztamiskén, Devecseren, Pápán keresztül, mentem valaha a tapolcai gimnáziumból én is, csak Devecserben fölültem az ő irányát keresztező vonatra. Ha Szigligeten vagyok, gondolataim röpte az ő gondolata és autózása. Anyám Nyírvádról, Pápa szomszédságából való, apai nagynénémék a pápai Csóka vendéglő tulajdonosai voltak, és föltételezem, betért hozzájuk az író is. Én pedig 1952 őszén egy badacsonyi kiránduláson megültem osztálytársaimmal a Rodostó menedékház udvarán, talán málnaszörp miatt, amit Tatay gondnok bácsi vagy felesége kevert nekünk. Könyvének minden helyneve közszájon forog tájamon.

Már a második oldalon: „Ha északnak tekintek, Sáska fölött látom az Agártetőt.” Jelentős hely számomra mindkettő: apámtól a szekérdeszkán megtudtam, az a hosszúkás, búbos hegy már a Bakony. Délről volt nyílt láthatárunk, mert keleten a Somló majdnem mindent eltakart. Sáska pedig az a Halápi hegy mögötti világvégi falu, ahova csak azért mentem el negyvenéves korom előtt egy-két évvel, mert milyen könyvet írok én a Bakonyról és a Balatonról, ha Sáskában nem voltam? És onnan a faluból nézve olyan újdonságos lett az egész ismerős világ, a Tapolcai medence körül a vulkánok, mintha más formában, más helyen álltak volna a szomszédság eddigi rendje szerint.

Ezt az emléket juttatta eszembe a Bakonyi krónika: ismerős és mégis csodálatosan más világot látok, új ízekkel leszek megajándékozott, akár az író: „Szólottam az imént Sáskáról? Hát onnét vittem Badacsonyba negyvenötben az első választási malacot egy hátikosárban… A szegény ember reménységének jó ízére emlékszem, meg a szilvalekváros csuszáéra, amellyel megvendégeltek a malacka volt gazdái, hozzá még a szilvapálinka illatára. Szilvaillattal emlékszem Sáskára azóta is.”

A krónika nem elbeszélés, de történelem, legenda, tapasztalat, múltban, jelenben, jövőben való gondolkodás autózással, mégis inkább repüléssel, mert bármilyen földi a tárgy, művészet szárnyal fölötte.

Most áll módomban először kimondani, milyen nagy író Tatay Sándor. S talán szerencsém is, hogy éppen olyan könyve miatt tehetem, melynek műfaja korlátozhatná erejét, a forrás-csillogású, friss, boldog mesélőkedvet, a valószínűtlen realitást. Mert mi lehetne egy bakonyi könyvben a kézenfekvő? Szociográfikusság, a vidék története, geográfia, flóra és fauna, gazdaság, életviszonyok stb. De itt, míg az író a parókián beszélget helybeli történelemről, addig a kíséretében lévő hölgy összeszedi a fa alól a diót, s a zöld héj barnára pácolja piros körmei körül a bőrt; határnézőben, mikor a rideg állattartás lenne az érdekes, megjelenik az út szélén egy szarvasbika, agancsai között fél petrencével, mint a csodaszarvas, viszi a Napot és a Holdat a népművelő-zsuzsikák ámulatára. A bebarangolt valóság olyan meglepetésekkel szolgál, olyan apró szépségekkel, amit csak Tatay Sándor vehet észre, hogy varázslatossá tehesse a köznapi tájékozódást.

Olvasásom, együtt utazásom közben gyakran visszagondoltam a Meglepetéseim könyvére, arra a bájoló életregényre, melyben gyermekkorát írja meg. Ez a mű folytatódik a Bakonyi krónikában. Ott a gyermekkor csodái, ahogy fölfedezi a világot, itt a hetvenéves, aki tart hazafelé. És meglepődhetünk, mert az, aki faluját érezte a világ közepének, s most nagy vándorlásaiból visszatér, ha látogatóban is, a felfedezések, meglepetések ugyanazon sokaságát mutatja, vagyis olyan a stílusa és módszere, ami gyermeki érzékenységre, képzeletre, mindenre figyelésre vall. Ugyanaz a fantázia, vágyakozás mozog itt is, mint amott. A felnőtt, aki tudja, nem Bakonytamási a világ közepe, s nem Pápa tornyai után végződik a világ, s az álmokból csalódásra ébred az ember, mégis az álmok emlékével viseli el azt, ami van. Gyerekkori legendái a Bakonyi krónikában néplegendává, néphiedelemmé változnak.

A bauxitbányászat veszélyesen és végzetesen fölborította a hegység víz-egyensúlyát. Kiapadtak a gyerekkori patakok. Hol a Bornát s a falu patakja, a Gyürüs? „A Kistó sincs sehol, a Bornát egykor bő vizű medrében csak valami zsíros, olajos, szivárványos posványt találtam.” „Az őzek, különösen az idei borjak szomjasan csatangolnak a kertek alatt. Szomjúságuk nagyobb a félelemnél.” Kiapadt Pápa teremtő folyója, a Tapolca, meg a többi Bakonyból ömlő, malmokat hajtó víz. Mi lett a hajdani fürdő-álomból, mikor a kisgyerek odaképzelt mindent, apját, nagybátyját, ahogy a réti fürdőtelepen lubickolnak, vagy szokásuk szerint viselkednek; nővérei jönnek udvarlóikkal, szól a zenekar. A mai gyereket már nem mosdatná ki a kertalji patak a marha véréből, mikor a mészárszék tetejéről a vörös pocsétába zuhant, és hol a régi mészárszék? Nincs víz a Bakonyban. „A Nyirád, Halimba környéki bányákban hetven köbméter vizet kell kiemelni egy tonna bauxitért.” Nagy része a Balatonba, s a Marcalon át a Dunába ömlik.

Most a vize-fogyott nép gondolkodik gyermekien. A Kőris-hegy tetején hidroglóbusznak véli a lokátort, s azt álmodja, egy asszony, „nem kell fölpumpálni a vizet, hanem nyeri egyenest a felhőkből szivárványcsövön”.

Ha ezt a vágyálmot az író nem is hiszi el, úgy érzem, olyan, mint a hitetlen ember, aki lelke értelmen túli mélyén féli az Istent. S ha magában vége a legendáknak, megkeresi a nép legendáiban, mert legenda nélkül nem lehet élni. Az amatőr régészekről mondja: „ha pedig legendák bűvöletében élnek, valahol a mélyükön, a lényegükben a legendák igazabbak a száraz igazságnál”.

Lehet, az iharkuti bauxitot disznó túrta ki a földből, s lehet, a turkáló disznók lefúrnak egészen a pokolig, így találta Tündérországba magát a ronda, hosszú orrú gici disznó, ott megválasztották királynak a vaddisznók utódát. „Koronát tettek a fejére, arany trónusra ültették, és nem győzték lágy ujjaikkal simogatni, madárujjukkal simogatni a tündérlányok.”

A mesebeli fény mégiscsak enyhít valamit az ajkai alumíniumkohó kormán, a város beton-unalmán.

Alapbajokról, kínokról, tragédiákról szól Tatay Sándor. Iharkút az új bánya miatt megszűnt. Néhány beroskadt házat látott csak arra jártában. „Élőlényt bennük csupán egy hosszúszőrű macskát leltem, ez is olyan lehetett, amilyenek az erdőszéli falvakban félig vadon élnek… Kitelepültek az iharkútiak jószágostul, kutyástul, sőt temetőstül együtt, a sírkeresztekkel.” Megrendítő. Mégis inkább életerőt érzek, nem kétségbeesést. Még a temetőt is magukkal vitték, vagyis a sírkereszteket. Miért? Akarnak valahol egy jelképes iharkúti temetőt halottak nélkül? De hiszen ezek a szegények szétszóródnak mindenfelé.

Iharkút sorsát az elpusztított falvak utolsó tényeként olvassuk a könyvben. Amerre az író autója jár, Haláptól Bakonytamásiig egyenest és elkanyarodva, sorra kipusztult faluk dűlő- és határnevekben, legendákban. A sváb települések emlékeztetnek, mi folyt itt, mekkora népirtás a török világban. A Bakony volt a Végek, s maradtak a prédiumok. Utánuk Nagytevelen németek Sziléziából, városlődi, polányi svábok, Olaszfalu, Franciavágás, Fenyőfő, ahol „gyerekkoromban elsőnek ejtett ámulatba, hogy ott szőkék a lányok”. Az iparosodás idején az idegenek újabb hullámai. „Ajkán társalogtam nemrég egy morva származású emberrel, kinek családja a múlt században telepedett meg vidékünkön porcelánfestőként.” „Ajkai kohók. Népek kohója most e táj.” És osztályok kohója is: „van itt egy erdész, megbecsült, egyszerű dolgozó, akit vendégül látott, mint kedves rokont a holland királynő”.

Faluról falura vándorolva, átélésig tanulmányozva hivatásos meg amatőr kutatók munkáit, levéltárakat, anyakönyveket, lehallgatva még a szociális otthon öregeinek szalagra rögzített emlékezéseit is, élezvén saját emlékezetét, mai érzékenységét és gondolkodását – hatalmas munka, és olyan, hogy esetleg két nap tanulmányozásból félpercnyi információ kerülhet a könyvbe. Sűrű rengeteg a történelem, el lehetne tévedni benne, ha az író előadása nem lenne olyan, akár a mesemondóé. Különlegességek, kedélyt ébresztő fordulatok, népi bölcsességekhez hasonlatos megállapítások ennek a rengetegnek a tisztásai, onnan vetődik be a fény.

Városlőd, Kislőd múltja és jelene tekintélyes rész. A hiteles történelmet így kezdi Tatay Sándor: „Valamikor Borsospusztán, nem messze Kislődtől egy kanász azt mondta nékem, hogy mindkét lődiek vadászok voltak Mátyás korában, úgy, mint a szentgóliak, csakhogy…” Kezdheti, aki vallja, az egyszerű emberek legendáiban igazság van. Következhet a karthauzi barátok valós története, hogy járt ott Mátyás király, az Érdy-kódexet itt gyöngyözte betűivel a scriptor, Paradicsomvölgy a kolostor helye, mert „szerfölött kedvelték a kies vidéket”. És íme a sor, amelytől a fejtegetés művészetté válik: „Virágaik illatától a kerítésen kívül is elbódultak az asszonyok.” A lefojtott vágyak micsoda megható, szépséges üzenete ez! Belül a néma barátok imádkoznak, dolgoznak, írnak, de virágaikkal elbódítják az asszonyokat.

A török világ a kolostor vége. A két falu története másként folytatódik; magyar nemesek, jobbágyok, német telepesek, protestánsok, katolikusok. S már úgy érzem, az író akkor is ott volt, amikor még meg sem született. Otthonossága időtlen a szeretetben. Pedig „Valamikor a húszas évek elején jártam először Kislődön”. A hatvanéves emlék éppolyan eleven, mint a mostani, ahogy a taplósapka-készítő cigányt leírja, s még a mondatra is emlékezik, hogy Kislődön „– Ki gazda, ki meg dolgozik a pispek jármában.” Elhiszem, mert még korábban megkérdezte apjától, mért olyan leromlottak azok a tehenek, melyeket áthajtanak a falun? „– Látod. Otthagyják a jószágai, s mennek inkább a halálba. – És akinek nincs jószága? – Kinek nincs jószága, sosem megy az csődbe.” Ahogy megtudta, mi a csőd, most megérti, a járom itt nem igát jelent, hanem szolgálatot. Azért hiszem el szószerinti emlékezetét, mert egy-egy szó birtokba vétele köré kristályosodik.

Az igazi prózaíró ilyen pontos megfigyelő és éles emlékezetű: „Legutóbb néhány hete jártam Kislődön… Szemben a templommal óvodásokat tornásztatott egy vékony szál fiatalember, míg figyeltük bajlódását, annyit elért, hogy fél térdre ereszkedtek, de hogy a másik lábukat hátra kimerevítsék, az egyelőre nem ment, szép szóval sem, gyengéd beavatkozással sem. Nem és nem.” Míg a gyerekek ezt az egyszerű mozdulatot nem akarják tudni, valószínű annyi gyakorlás után sem, míg az író körülnéz a templomban, Halottak napjára készülő, koszorús embereken tűnődik el, hogy már látott akkumulátorokkal működő, fehér karácsonyfa-gyertyasort egy síron, tele műkővel a falusi temető, pedig a fából faragott síremlékek a mai kitűnő pácokkal megállnának száz évig is – az óvodásokkal újra találkozik, és persze hogy tudják azt a hátramerevítést.

Így elevenül meg előttünk a betű.

Humor szükségeltetik, hogy olvasó-hallgatója a történelmi, lekaszabolt vagy pestises, kolerás csonthalmazt elviselje. Bakonytamásiban történt: „Mikor kész lett a kerítés, a domb kívül maradt részét átszórták azon. Halomszám gyűlt össze akkor a csont. Egy ember, aki ott dolgozott, bizonyos Bors nevezetű, felemelt egy koponyát. – Akármi legyek, ha nem Bors ez is. – Már úgy volt, hogy a fejéhez méri, de akkor mozdult az állkapocs, majd egy béka ugrott ki a koponyából. Nagy lett a rémület. Tán hanyatt is vágódik a jókedvű legénykedő, ha meg nem támogatják.”

Kísérje csak varjú a pusztamiskei uraságot, hadd érdeklődjünk izgalommal a hajdani urak vagyon-viszályai iránt, mely a két Gyulaffy lány férje, egy Saáry és egy Esterházy között folyt. „Hintaját, ha birtokát járja, baloldalt, de mindig csak baloldalt s mindig azonos magasságban egy minden varjúnál feketébb és hatalmasabb varjú kíséri. Kétségtelen, a Saáry uraság kebelbarátja az ördög volt, varjú képében” – vallották Esterházy tanúi. Így nyerte meg a pert. Én meg azt is elképzelem, ha nem kísérte volna varjú gyerekkorában az írót, aki ha vállára nézett, ott volt, de ha utána nyúlt, nem volt ott, más példát hoz a vagyoni marakodásra.

S a múlt búvárain kívül kit érdekelne Ugod várának története, ha nem tudnánk meg egy öreg elmondásából: volt a vörös barátoknak tizenkét szobája, nagy asztalnál ültek csontváz formájában, úgy ahogy éppen lakomáztak, előttük aranykehely, tányérok, evőeszközök, abrosz. Kit érdekelne a néprajzosokon kívül a mészégetés, a híres ugodi meszesek szokása, vételre hívó suta áriája, ha nem lett volna közöttük egy, aki különös módon gazdagodott meg; kocsijára engedett két idegent, de az ülést a szín lábához kötötte, s volt annak a két idegennek egy kis ládája, a lábuk elé rakták, lovai közé vágott a meszes, a kas ülésestül visszarántódott, a kis láda a helyén maradt. Hiába lövöldözött a két idegen. Így gazdagodott meg ez az ember, többet sose dolgozott, úriember lett, nyakkendős. Ám az ugodi meszesek még attól is meggazdagodhattak, ha csapatához szállították az orosz katonát egy láda aranyért. Az első világháború előtt történt vagy a második világháborúban. A vörös barátok kísértetei talán a keresztesek óta járnak. A képzeletben még mindig köröz repülőjével Jankovich Bésán Endre, Nagy Lajos író vadállat tanítványa a bakonyi erdőtűz fölött, s micsoda legyőzője a repülőnek, ha a bakonytamási Tatay tisztelendő úr kisfia a Kőrishegyről az uraságot lenézi. A Garaiak, Újlakiak, Himfyk, Choronok utódját már kiskorában legyőzi a jövendő író.

Tatay Sándor tollára mindig az a Kossuth-kép tekint, amit a nagy magyar szabadsághős ajándékozott nagyanyjának. Evangélikus papok sora igazítja lelkét családfájáról az igazság iránt, a nép mellé, múltban, jelenben, a jövőreményben. Szeretete megértővé teszi, örömmel lát minden kis javulást. Nem találkozik egyetlen ellenszenves emberrel sem. Még a történelemben is megértő, csak az Esterházy családdal szemben nem sikerült legyőzni magában az előítéletet. Azt hiszem, nem is lenne miért.

De Bíró Márton veszprémi püspököt már fölmenti: „No, minden családi hagyomány ellenére, ma már mégiscsak azt mondom… Mégis keze nyomán sorra épültek szép templomok. Tanintézet, palota, remek utcai műalkotás számosan. Kitűnő mestereket foglalkoztatott. Ő hozta a nekem olyan kedves Maulbertsch mestert.”

Vitája nem beszélgető partnereivel van, jóhiszemű, s jóhiszeműen bírál helyi és országos tüneteket, s már az olvasónak mondja. A szőci öregek otthonáról szólván: „Néznek, néznek vasárnap a kapura és várják a látogatót.” „… a halál nem lepi meg, óhatatlanul zavarba hozza életigenlő társadalmunkat.” Padragból és Csékútból az egyesítés után Padragkút lett: „Csak a névadás: az ilyen esetben mindig fogas kérdés. Akarva, akaratlanul mindig rombolunk vele.” Az elveszett vizekről: „Azért gondolom, oda kellene figyelni az oktalan emberekre, hátha a természet sóhajt szavaikban! Vagy nyög.” „Megértő gondoskodásban kell maradnunk az emberi természet meggyorsult változásaival. A hajlíthatatlan tervezés árthat a tájnak is, a léleknek is.” Az „ipartelepek mellett a munkafegyelem lazább a termelőszövetkezetekben”. „Mit visznek a házasságukba a diszkók elragadtatottjai?” „Ám az évtizedek bizonyították, mennyire szükséges odafigyelnünk országépítés közben a magyar lélek formáira, arra, hogy mi módon veszi föl könnyebben az alkotás terheit.”

Idézeteim konklúziók. Tatay Sándor nem szentenciás, mint egyetlen igazi író sem az. Itt a műfaj engedi meg neki.

Könyvének van két ragyogó csúcsa többek között. Egyikben sírnivalón mondja el, micsoda megrendülést okoz a múlt elvesztése; sírnak az Ajkára visszalátogató kanadai öregasszonyok, nem maradt más ifjúságukból az idegen panel-városban, csak Fekete István emlékszobája: „Elvittem őket abba a kis szobába, melyben a táj írójának emlékeit összegyűjtötték. Ott végre megenyhültek. Simogatták a bútordarabokat, az írószerszámokat. Maradtak nékik leánykori álmaik: az íróban.” Máskor mintha pokoli sivatagba keveredne az egybeszántott földek fátlan síkságán. A porvihar éppen szülőfaluja határában lepi el. Nemcsak a határbeli port kell leráznia magáról, barangolásaiét is, visszatérni ősei sírjához megtisztított emlékekkel, meglátogatni élő rokonait annak, akit túl korán magához láncolt a táj és soha el nem engedett.