A szülőföld kelyhe

„Van nekem egy falum. Némelykor, ha lelkemmel burkolom magam körül, úgy tetszik, mintha én építettem volna őt, mikor még Isten szándékában laktam. Máskor már szülőmnek érzem, aki egy csillagos estén, szomorú-mókás mese után fogant engem.” Farkaslaka! Nagyszalonta, Érmindszent, Rácegrespuszta, Csönge, Bia, Bazsi, Zámoly, Iszkáz! Csillaggá énekelt falunevek, mint anyák és szeretők a költészet égboltján, mindig láthatóan.

Csak az elszakadt tudja, mit jelent, ahova visszamehet a testi-lelki táplálékért, mert fogyóban vannak tartalékai, s a csomag, a levél már nem elég. Olyan a szülőföld, mint a levegő, csak akkor vesszük észre, ha ritkul. Leszállunk, csönd van a zsivaj után, még a kutya is üdvözöl, hatalmasabb a lomb, mert a miénk, a régi arányok megfordulnak, hozzánk képest kisebb a templomtorony is, lépteinket visszhangozza az utca, pedig szellemkönnyűek vagyunk, ha sár van, illatos, fűszeres a por, szeretteink érintése, mosolya bebocsát oda, mikor még Isten szándékában voltunk, egyenes és kanyaruló beszéd, hogy jól vagyunk, s volt miért elmennünk, birsillatú szoba nagy dunyhái merítenek álomba. Itthon az otthon.

Így azonosított magához Tamási Áron könyve, s bárki olvassa, visszajut saját szülőföldjéhez is. „Valósággal nyűgbe ver valami különös érzés, amelyhez hasonlót soha semmi nem ébresztett bennem, csak a föld, hol ringott a bölcsőm. Nem öröm és nem fájdalom ez az érzés, nem szárnyalás és nem is megenyhülés. Kehely talán, miben a földi élet levének kivonata van: az a titokzatos, egyetlen ital, melybe a kerek földnek minden fűszere egybefőzetett. Ízében mind ott találod az édes és keserű fűszereket, a mérgezőket és a gyógyítókat, nemkülönben a kábítókat és józanító fűszereket. Isten s majd szülő nem kérdezte tőlünk, hogy innánk-e belőle, hanem megitattak, mint tehetetlen áldozatokat. S ami éltetett egyfelől, megmérgezett ugyanakkor: s mint testnek és léleknek legnagyobb szenvedélyét, azóta sem tudjuk leszokni ezt az italt. Rabjai vagyunk. És nem tehetünk egyebet: hordjuk ezt az örökös, láthatatlan bilincset, mely egymagában is elegendő volna arra, hogy az ember szabad soha ne lehessen. S még úgy a legjobb, ha megadással hordjuk és rozsdáit magunk takarítjuk, mert aki lázadva összetöri ezt a kelyhet, a hegyeket teszi egyenlővé a sík földdel, hogy magának zugot sehol ne találhasson. Ilyeneket gondolok, miközben zörögve ereszkedik lefelé a szekér.”

Ezt a gyönyörű, okos vallomást abban a köztes, semleges határzónában a legalkalmasabb megfogalmazni, s éppen a szekerezés idején, amikor lassan gurulunk le a múltba, még nem tolulnak elő a jelen ingerei, még szomjas a kehely, várjuk a kézfogásokat. Már jelzi magát a család ott a szekéren, az udvarhelyi vasútállomáson megtörtént a várakozásba feszülő találkozás. „Gáspár! Abban a pillanatban meglát, s még így a kicsi távolságból is észreveszem, hogy egyszerre megvilágosodik a szeme. Kiderül, mint az égboltozat… Nem ugrik és nem futamodik meg felém, hanem egyszerűen elindul. Kezet fogunk és megcsókoljuk egymásnak az arcát. De a szavakat mind a ketten magunkban tartjuk, mert a szavak gyarlók így melegiben, mikor bódultak a percek.” Ágnes húgára várniuk kellett, s jöveteléig föléled a székely beszélgetés szócsavarintó emléke, a mondatok mögötti mélység, mely már annak se tiszta egészen, aki családtag, ha elszakadt, kívül rekeszti az előadáson, a közös derűn a folyamatosság hiánya. „Mégis lehetetlen, gondolom, hogy én ne tudjam az effélét felfedezni, hiszen egy a föld és a vér, amely itt hármunkat termett; s azonosak a tekervények is, melyeken elindul a bizsergés, hogy majd nevetés vagy sírás formájában kapcsoljon össze.” Az érkező testvér, mintha elfelejtette volna a tréfák lelki illetőségét húga történetében, a csak egyszeri szabadságot a pajzánkodásra. „– Hogy volt a kakassal? – kérdem. – Miféle kakassal? – kérdezi vissza. – Amelyik tyúk nélkül élte világát. Ágnes egy halványat sem nevet most, hanem szemérmes arccal inkább csodálkozik. – Mi az ilyent hamar elfelejtjük – mondja.”

Ebbe a hosszú szekerezésbe elférhetne a gyerekkor, a Bölcső és Bagoly akkor még megíratlan regénye, szembetalálkozhatna Áronka világot járt szivaros önmagával. Ki fia vagy? „– Nem azé, aki kérdi.” A kisfiú természetesen értené a góbéságot, mert ha kimozdulna Farkaslakáról, csupán csak Udvarhelyig. Vándorokat vezetne falujáig, és felnőtt mását is úgy fogadná, jelzésekkel, akár az apja, kinek még az efféle beszéd is szószaporítás volt: „– Tarisnyáltál-e valamit? – kérdezte anyámtól… Szokása volt olyan kérdéseket is tenni, ami egymagában állott, mert hirtelen nem lehetett semmihez odaragasztani… Úgy kérdezte, hogy ,tarisnyáltál-e valamit’, mintha előzőleg már elmondta volna, hogy reggeli után el akar menni valahová messze a mezőre, onnét estig nem is jön haza… De idáig nem szólott semmiről semmit, csak most váratlanul feltett egy kérdést, amiből mindent ki kellett találni.” S itt most mégis ez a kitalálás akadozik.

Tamási Áron lelki ideje hosszabb Kolozsvártól Farkaslakáig, mint átkelni az Atlanti-óceánon az Aquitanián 1926-ban, ahhoz képest lassúbb a román határtól Kolozsvárig, de most Kolozsvártól Székelyudvarhelyig majdnem félkönyvnyi idő, mert ebbe a szülőföldvesztés minden mozzanatának bele kell férnie.

Az első oldalnál kérdezheti az olvasó, mi köze a szabadjegynek a hazautazáshoz? Ott még úgy tűnik, mintha az lenne az ok. Ám hamar kiderül, az első osztályra jogosító igazolvány a román intelligencia fülkéjébe vezet. A katonatiszt füzetes regényt olvas, az ötvenes úr mindenféle újsággal keríti körül magát, a pap végigböngészi a négy oldal minden betűjét. „Nem érzem jól magamat e miatt az első osztály miatt, de világosan nem tudnám megmondani magamnak, hogy miért… Jól teszed, ha titkolod is, hogy magyar vagy, mert puszta léted kellemetlen és izgalmat idéz fel… őseid… ezt az erdélyi földet művelték, éltek és haltak érte. S húsz esztendő alatt mégis annyira mentél ezen a földön, hogy már-már vadmacskára gondolsz, nemhogy betöltenéd a szellem törvényeit, s ügyelnél arra, hogy mások is betöltsék… Hát szabad eléfordulni annak, hogy nem szólsz bátran a te nyelveden, csakhogy megkíméljed magad a kellemetlenségektől? Vagy már annyira elcsüggedtél, hogy Makkai Sándorral tartasz, aki sok vívódás után arra jött rá, hogy kisebbségnek lenni erkölcsileg lehetetlen, s hogy erre az életformára nincsen megoldás sehol!” A magyar újságtól megváltozik az utasok viselkedése. „Az őrnagy egyik lábát a másikra teszi rögtön, s a füzetes regénynek első oldalát betöri a második alá. Az ideges úr egészen laposra teríti az újságját, és kettőnk közé tartja, hogy ne lássuk egymást. A pap már szelídebb sokkal: nagy nyugalommal és gyöngéden megsimogatja szakállát, akár az anya gyermekét, kinek mondja: ne félj, drágám, nem visz el a banka! Csak ennyi történik.”

Csak ennyi? Hiszen a románok közé keveredett magyar utas együttléte lélekrengető volt. Tragikus ellentéte annak, mikor a „vízkereskedő” Áronka életében először találkozik románnal a farkaslaki vásárban. „…sokféle emberrel akadtam össze. De azok között egy olyan emberen ámultam a legjobban, akinek az öltözete is egészen más volt, mint a miénk; azonkívül pedig nem is úgy beszélt, ahogy mi, hanem megnyújtotta kegyetlenül a szavakat.” Akkor a tisztesség békessége áradt szét. Pável bácsi lovai a felügyelet nélkül megették az egész takarmányt. „Most kéne széna… Nektek nincs eladni? – Menjünk, hátha lesz – mondtam neki… Amíg mentünk, az alatt elmondta… hogy magyart ismer, aki jó ember, s most velem eggyel több lesz azoknak a száma.” Anyja nem fogadta el a pénzt. „– Ember emberrel találkozik – mondta neki… Pável bácsi megköszönte a jótéteményt… azt mondta nekem, hogy nagyobb koromban, ha majd arra vezet az utam, őket látogassam meg… s nekem egy piculát adott, vagyis húsz fillért. Visszafutván anyámnak örvendezve mutattam meg a pénzt, s melléje azt mondtam: – Jó ember volt ez a román.” Azóta ez a harmónia úgy zavarodott meg, mint az első osztályú fülkében, s ahogy a segesvári Arany Csillag Szálloda éttermében is. „Mondom, hogy enném valamit, ha lehetne, mire keményen így szól: – Da! Nincs az a dráma, amelyikben ennyi sokat ilyen röviden ki lehetne fejezni.” Onnan példálózik a meglopott ember esetével, akinek azért egy sörre való aprópénze maradt: „ne féljetek, bármilyen körülmények között is, mert az apró mindig megmarad. Úgy kifosztani nem lehet az embert, sem pénzét, sem lelkét, hogy valami apró meg ne maradjon.” Így kacskaringózik az elme a sírkövek között is. „Szinte elkapom a fejemet, hogy az első román sírfeliratot megpillantom. Ki tudja, talán nem illik látnom, hogy román emberek is meghalnak, de hát mindnyájan Isten teremtményei vagyunk: születünk és meghalunk. Ebben a kettőben egyformák vagyunk, csak éppen közben történnek elhajlások.”

Segesvár után Székelyföldön visz Udvarhelyig a vicinális, ott is egy román értelmiségi. „Valahogy eszembe jut, hogy a román hivatalos közművelődés kultúrzónának jelölte ki a tiszta Székelyföldet, mert égető és fontos feladatnak tartotta, hogy az ország eme részében fokozott irammal terjesszék a román kultúrát… De én még zónátlan időben születtem és nőttem fel: olyan esztendőkben, amikor közművelődés dolgában válogatás nem volt. Bezzeg most zóna tekintetében kedvencek lettünk.” Udvarhelyen román gimnázium az odatelepített tisztviselők gyerekeinek, s a magyarokat ingyen tanítják. Majd az otthoni eset eszébe juttathatja a baglyos képet, melyet beiratkozáskor kapott a tanítónőtől, s az aranyértékű ábécéskönyvet is. A Bölcső és Bagolyra vetítem: „A bíró nem járt templomba azóta, elhagyta vallásunkat, és erejét a barátságra építette, melyet a román urakkal mérhetetlenül kezdett szőni. Így épült négy esztendeig az állami iskola, kevés állami segítséggel, de sok pótadóval és erőszakos közmunkával. Ki tudja: talán az Isten próbálta meg véle a falut… Mert igaz, hogy most románul tanítják benne a farkaslaki gyerekeket, akik a nevüket sem tudják jól leírni magyarul.” „De mégsem jó gazda az olyan, aki édesanyjától egy szerszámot örökölt, amivel lelke dolgozhatik: s akkor ő nem ügyel arra a szerszámra, hanem csak nézi, hogy a szomszéd megcsorbítsa. Egyszerre önkéntelenül körülnézek, hogy valaki nem hallhatja-e meg ezt a szellemi beszédet.”

A kultúrzóna a románnyelvű étlapon, a magyar étel. A muzsikusok szótlan meghajlással köszöntik vendégüket. A dallam „egy kicsit román, s egy kicsit magyar… óvatosan és tapogatózva röppen ide és oda, mint valami félénk és megriadt madár… s ahogy nézem, szégyenbe borulok lassan, mert erdélyi vagyok, s tudom, hogy ezt a felemás megkínzott madarat nevelte húsz év alatt Erdély. És hegyi sas helyett most ezt kínálja nekem, aki úgy jöttem ide hosszú testi és lelki böjt után.” Itt az ember első városából kitoloncolható. Föltolul az emlék:

„ – Maga nagyon ismeretlen nekem. – Maga sem tartozik a rokonaim közé. – Hát ide mért jött? – Itt születtem a szomszéd faluban. – Nem kérdeztem, hogy hol született maga! Hanem azt kérdeztem, hogy ide mért jött? – A szüleimet akarom meglátogatni. – Nem kérdeztem, hogy kit akar meglátogatni! Hanem aztot kérdeztem, hogy miért jött maga ide?”

Mostani utazása is alkalmas lehetett volna a megjegyzésre – Maga nagyon ismeretlen nekem. S mondta is szó nélkül a tapasztalat.

Meg kell hát kapaszkodnia anyja tekintetében, a rokonság asztalánál, az ismerős hangsúlyokban, a régi és új gondokban való együttlétben. „Az Istennek legyen hála, hogy még egyszer hazajöttél, édes fiam! Minden este imádkoztam érted, hogy az Úr tartson meg egészségben, s vezessen örökké a jó úton csak előre… nehéz sorsból vergődtél te is, én pedig immár megvénültem benne, s te vagy az én egyedüli menedékem, édes jó fiam…”

Ismerősökben mutatja magát a folytonosság, gyerekkora a táj, de mégis mintha kimozdult volna minden, akár egy moccanatra is. Észreveszi, mert túlságosan kutatóvá tette a kisebbségi sors. Egyszer megállapítja: „Mint egy balladának, olyan szigorú a formája ennek az életnek. De emberi számítás szerint legalább biztos, megtartó és erős.” Máskor az elvándorlók kallódása gondolkodtatja az ellenkezőjéről: „… három esztendővel ezelőtt megházasodott, s mindjárt elment feleségestől együtt Bukarestbe. Az elején még írt egyet-kettőt, mivel akkor portás volt valami gyárban, de onnét elég hamar kitették magyar volta miatt. Attól kezdve aztán elvesztették maguk elől, de teljesen.” Az asztalos sógor bölcsőt alig csinál, annál több koporsót. Az apró változások is arra figyelmeztetnek, szülőházában idegen lett, Ágneséknél lakik, a tanult embert magázzák benne, öccse áthelyezte a csűrt, az ősi egységet megbontotta a szélnek, „Isten hozta nálunk” – fogadja a gyermekágyas sógorasszony ott, ahol ő is született. Rokontól rokonig jár, elbeszélget az utcán, de már a társalgás sem olyan pontos, az utalásokat néha képtelen megfejteni. „Pedig megszokhattam volna, hogy itt, ezek között az emberek között így szokott ez lenni: nagy készülődéssel ássák a történetnek az ágyat, ahogy a folyónak is küszködve és kavarogva ássa medrét a víz. Aztán végre járható lesz a meder, s elindul benne a szó.”

Feszeng a visszatérő. „Szégyenben, méregben és meghatottságban vergődöm. Elmém és vérem küszködik egymással. Eszem fehéren tartja az uralmat, mint valami angyal? de vérem feszíti edényét, és gyilkos méreg gyanánt szeretné elönteni mindazokat, akiknek részük volt abban, hogy fajtám osztályba és nyomorúságba vettetett.” Az anyai ízek fölött akár a régi körben, de a távolító időből olyan nehéz a visszatérés, akár a hazautazás: „milyen gyanakvás nélkül űztem magam, hogy jöjjek ide és itthon lehessek, mert azt hittem, kitérek így a rongáló és háborító időből. De sem a bőriből, sem az időből nem bújhatik ki az ember. A bőriből, melyre les az idő, s az időből, amelyre mi is lesünk.”

Gáspár és Áron egészen más alkat és mégis ugyanaz a vér, s a lánytestvérek is mennyire különbözők, s a mulatós, hirtelen haragú apa, aki megnehezítette az életet, de mégis a család biztonsága volt – összeállnak újra szeretetbeli közösséggé az anya szíve körül. Vonzza a temető, hogy végső nagy vallomását onnan mondhassa ki az utazni készülő: „az apám és az ősök sírjánál vajon feltehetem-e a kérdést – A miénk ez? Nem tehetem fel, mert ez kérdés nélkül a miénk. Miénk a fény, amit lelkünkbe fogadunk, s a föld, melyen élünk és meghalunk.”

A fogadalom érvényesült, elzarándokoltam sírjához Farkaslakára. Minden munkáiból megérthettem akaratát, de most tudtam meg a legcélirányosabb kimondásban, nemcsak a szülőföld szeretete késztette végleg haza, de az érzelem fölé magasodó sorsvállalás azzal a bizonysággal: A miénk ez!

A velem egyidős Szülőföldem letagadtatott mostanáig, bár ismereteink elegendőek voltak eddig is, mi történik a „kisebbségi ködben”, sajnálatos ez a fél évszázados időszerűség, mely erősebb a szépírói csillámlásnál, ez a legilletékesebb, legpontosabb eligazítás, ez a Tamási műveihez képest kereszt-puritán jelzés. Oka volt letagadni mindkét ország igazságra gyáva politikájának. Ám, gyanakszom, amit talán még cenzorai sem fogalmaztak meg, ekkora ragaszkodás maga is ellenük való, tagadja a szétszóródást, erősíti a kötelmeket ott és itt az államosított szülőföldeken.

A könyv elolvasása után újra bejártam világát, s hazautaztam édesanyámhoz.