Enyémmé lakott elhagyott

 

A szülőföld kelyhe

„Van nekem egy falum. Némelykor, ha lelkemmel burkolom magam körül, úgy tetszik, mintha én építettem volna őt, mikor még Isten szándékában laktam. Máskor már szülőmnek érzem, aki egy csillagos estén, szomorú-mókás mese után fogant engem.” Farkaslaka! Nagyszalonta, Érmindszent, Rácegrespuszta, Csönge, Bia, Bazsi, Zámoly, Iszkáz! Csillaggá énekelt falunevek, mint anyák és szeretők a költészet égboltján, mindig láthatóan.

Csak az elszakadt tudja, mit jelent, ahova visszamehet a testi-lelki táplálékért, mert fogyóban vannak tartalékai, s a csomag, a levél már nem elég. Olyan a szülőföld, mint a levegő, csak akkor vesszük észre, ha ritkul. Leszállunk, csönd van a zsivaj után, még a kutya is üdvözöl, hatalmasabb a lomb, mert a miénk, a régi arányok megfordulnak, hozzánk képest kisebb a templomtorony is, lépteinket visszhangozza az utca, pedig szellemkönnyűek vagyunk, ha sár van, illatos, fűszeres a por, szeretteink érintése, mosolya bebocsát oda, mikor még Isten szándékában voltunk, egyenes és kanyaruló beszéd, hogy jól vagyunk, s volt miért elmennünk, birsillatú szoba nagy dunyhái merítenek álomba. Itthon az otthon.

Így azonosított magához Tamási Áron könyve, s bárki olvassa, visszajut saját szülőföldjéhez is. „Valósággal nyűgbe ver valami különös érzés, amelyhez hasonlót soha semmi nem ébresztett bennem, csak a föld, hol ringott a bölcsőm. Nem öröm és nem fájdalom ez az érzés, nem szárnyalás és nem is megenyhülés. Kehely talán, miben a földi élet levének kivonata van: az a titokzatos, egyetlen ital, melybe a kerek földnek minden fűszere egybefőzetett. Ízében mind ott találod az édes és keserű fűszereket, a mérgezőket és a gyógyítókat, nemkülönben a kábítókat és józanító fűszereket. Isten s majd szülő nem kérdezte tőlünk, hogy innánk-e belőle, hanem megitattak, mint tehetetlen áldozatokat. S ami éltetett egyfelől, megmérgezett ugyanakkor: s mint testnek és léleknek legnagyobb szenvedélyét, azóta sem tudjuk leszokni ezt az italt. Rabjai vagyunk. És nem tehetünk egyebet: hordjuk ezt az örökös, láthatatlan bilincset, mely egymagában is elegendő volna arra, hogy az ember szabad soha ne lehessen. S még úgy a legjobb, ha megadással hordjuk és rozsdáit magunk takarítjuk, mert aki lázadva összetöri ezt a kelyhet, a hegyeket teszi egyenlővé a sík földdel, hogy magának zugot sehol ne találhasson. Ilyeneket gondolok, miközben zörögve ereszkedik lefelé a szekér.”

Ezt a gyönyörű, okos vallomást abban a köztes, semleges határzónában a legalkalmasabb megfogalmazni, s éppen a szekerezés idején, amikor lassan gurulunk le a múltba, még nem tolulnak elő a jelen ingerei, még szomjas a kehely, várjuk a kézfogásokat. Már jelzi magát a család ott a szekéren, az udvarhelyi vasútállomáson megtörtént a várakozásba feszülő találkozás. „Gáspár! Abban a pillanatban meglát, s még így a kicsi távolságból is észreveszem, hogy egyszerre megvilágosodik a szeme. Kiderül, mint az égboltozat… Nem ugrik és nem futamodik meg felém, hanem egyszerűen elindul. Kezet fogunk és megcsókoljuk egymásnak az arcát. De a szavakat mind a ketten magunkban tartjuk, mert a szavak gyarlók így melegiben, mikor bódultak a percek.” Ágnes húgára várniuk kellett, s jöveteléig föléled a székely beszélgetés szócsavarintó emléke, a mondatok mögötti mélység, mely már annak se tiszta egészen, aki családtag, ha elszakadt, kívül rekeszti az előadáson, a közös derűn a folyamatosság hiánya. „Mégis lehetetlen, gondolom, hogy én ne tudjam az effélét felfedezni, hiszen egy a föld és a vér, amely itt hármunkat termett; s azonosak a tekervények is, melyeken elindul a bizsergés, hogy majd nevetés vagy sírás formájában kapcsoljon össze.” Az érkező testvér, mintha elfelejtette volna a tréfák lelki illetőségét húga történetében, a csak egyszeri szabadságot a pajzánkodásra. „– Hogy volt a kakassal? – kérdem. – Miféle kakassal? – kérdezi vissza. – Amelyik tyúk nélkül élte világát. Ágnes egy halványat sem nevet most, hanem szemérmes arccal inkább csodálkozik. – Mi az ilyent hamar elfelejtjük – mondja.”

Ebbe a hosszú szekerezésbe elférhetne a gyerekkor, a Bölcső és Bagoly akkor még megíratlan regénye, szembetalálkozhatna Áronka világot járt szivaros önmagával. Ki fia vagy? „– Nem azé, aki kérdi.” A kisfiú természetesen értené a góbéságot, mert ha kimozdulna Farkaslakáról, csupán csak Udvarhelyig. Vándorokat vezetne falujáig, és felnőtt mását is úgy fogadná, jelzésekkel, akár az apja, kinek még az efféle beszéd is szószaporítás volt: „– Tarisnyáltál-e valamit? – kérdezte anyámtól… Szokása volt olyan kérdéseket is tenni, ami egymagában állott, mert hirtelen nem lehetett semmihez odaragasztani… Úgy kérdezte, hogy ,tarisnyáltál-e valamit’, mintha előzőleg már elmondta volna, hogy reggeli után el akar menni valahová messze a mezőre, onnét estig nem is jön haza… De idáig nem szólott semmiről semmit, csak most váratlanul feltett egy kérdést, amiből mindent ki kellett találni.” S itt most mégis ez a kitalálás akadozik.

Tamási Áron lelki ideje hosszabb Kolozsvártól Farkaslakáig, mint átkelni az Atlanti-óceánon az Aquitanián 1926-ban, ahhoz képest lassúbb a román határtól Kolozsvárig, de most Kolozsvártól Székelyudvarhelyig majdnem félkönyvnyi idő, mert ebbe a szülőföldvesztés minden mozzanatának bele kell férnie.

Az első oldalnál kérdezheti az olvasó, mi köze a szabadjegynek a hazautazáshoz? Ott még úgy tűnik, mintha az lenne az ok. Ám hamar kiderül, az első osztályra jogosító igazolvány a román intelligencia fülkéjébe vezet. A katonatiszt füzetes regényt olvas, az ötvenes úr mindenféle újsággal keríti körül magát, a pap végigböngészi a négy oldal minden betűjét. „Nem érzem jól magamat e miatt az első osztály miatt, de világosan nem tudnám megmondani magamnak, hogy miért… Jól teszed, ha titkolod is, hogy magyar vagy, mert puszta léted kellemetlen és izgalmat idéz fel… őseid… ezt az erdélyi földet művelték, éltek és haltak érte. S húsz esztendő alatt mégis annyira mentél ezen a földön, hogy már-már vadmacskára gondolsz, nemhogy betöltenéd a szellem törvényeit, s ügyelnél arra, hogy mások is betöltsék… Hát szabad eléfordulni annak, hogy nem szólsz bátran a te nyelveden, csakhogy megkíméljed magad a kellemetlenségektől? Vagy már annyira elcsüggedtél, hogy Makkai Sándorral tartasz, aki sok vívódás után arra jött rá, hogy kisebbségnek lenni erkölcsileg lehetetlen, s hogy erre az életformára nincsen megoldás sehol!” A magyar újságtól megváltozik az utasok viselkedése. „Az őrnagy egyik lábát a másikra teszi rögtön, s a füzetes regénynek első oldalát betöri a második alá. Az ideges úr egészen laposra teríti az újságját, és kettőnk közé tartja, hogy ne lássuk egymást. A pap már szelídebb sokkal: nagy nyugalommal és gyöngéden megsimogatja szakállát, akár az anya gyermekét, kinek mondja: ne félj, drágám, nem visz el a banka! Csak ennyi történik.”

Csak ennyi? Hiszen a románok közé keveredett magyar utas együttléte lélekrengető volt. Tragikus ellentéte annak, mikor a „vízkereskedő” Áronka életében először találkozik románnal a farkaslaki vásárban. „…sokféle emberrel akadtam össze. De azok között egy olyan emberen ámultam a legjobban, akinek az öltözete is egészen más volt, mint a miénk; azonkívül pedig nem is úgy beszélt, ahogy mi, hanem megnyújtotta kegyetlenül a szavakat.” Akkor a tisztesség békessége áradt szét. Pável bácsi lovai a felügyelet nélkül megették az egész takarmányt. „Most kéne széna… Nektek nincs eladni? – Menjünk, hátha lesz – mondtam neki… Amíg mentünk, az alatt elmondta… hogy magyart ismer, aki jó ember, s most velem eggyel több lesz azoknak a száma.” Anyja nem fogadta el a pénzt. „– Ember emberrel találkozik – mondta neki… Pável bácsi megköszönte a jótéteményt… azt mondta nekem, hogy nagyobb koromban, ha majd arra vezet az utam, őket látogassam meg… s nekem egy piculát adott, vagyis húsz fillért. Visszafutván anyámnak örvendezve mutattam meg a pénzt, s melléje azt mondtam: – Jó ember volt ez a román.” Azóta ez a harmónia úgy zavarodott meg, mint az első osztályú fülkében, s ahogy a segesvári Arany Csillag Szálloda éttermében is. „Mondom, hogy enném valamit, ha lehetne, mire keményen így szól: – Da! Nincs az a dráma, amelyikben ennyi sokat ilyen röviden ki lehetne fejezni.” Onnan példálózik a meglopott ember esetével, akinek azért egy sörre való aprópénze maradt: „ne féljetek, bármilyen körülmények között is, mert az apró mindig megmarad. Úgy kifosztani nem lehet az embert, sem pénzét, sem lelkét, hogy valami apró meg ne maradjon.” Így kacskaringózik az elme a sírkövek között is. „Szinte elkapom a fejemet, hogy az első román sírfeliratot megpillantom. Ki tudja, talán nem illik látnom, hogy román emberek is meghalnak, de hát mindnyájan Isten teremtményei vagyunk: születünk és meghalunk. Ebben a kettőben egyformák vagyunk, csak éppen közben történnek elhajlások.”

Segesvár után Székelyföldön visz Udvarhelyig a vicinális, ott is egy román értelmiségi. „Valahogy eszembe jut, hogy a román hivatalos közművelődés kultúrzónának jelölte ki a tiszta Székelyföldet, mert égető és fontos feladatnak tartotta, hogy az ország eme részében fokozott irammal terjesszék a román kultúrát… De én még zónátlan időben születtem és nőttem fel: olyan esztendőkben, amikor közművelődés dolgában válogatás nem volt. Bezzeg most zóna tekintetében kedvencek lettünk.” Udvarhelyen román gimnázium az odatelepített tisztviselők gyerekeinek, s a magyarokat ingyen tanítják. Majd az otthoni eset eszébe juttathatja a baglyos képet, melyet beiratkozáskor kapott a tanítónőtől, s az aranyértékű ábécéskönyvet is. A Bölcső és Bagolyra vetítem: „A bíró nem járt templomba azóta, elhagyta vallásunkat, és erejét a barátságra építette, melyet a román urakkal mérhetetlenül kezdett szőni. Így épült négy esztendeig az állami iskola, kevés állami segítséggel, de sok pótadóval és erőszakos közmunkával. Ki tudja: talán az Isten próbálta meg véle a falut… Mert igaz, hogy most románul tanítják benne a farkaslaki gyerekeket, akik a nevüket sem tudják jól leírni magyarul.” „De mégsem jó gazda az olyan, aki édesanyjától egy szerszámot örökölt, amivel lelke dolgozhatik: s akkor ő nem ügyel arra a szerszámra, hanem csak nézi, hogy a szomszéd megcsorbítsa. Egyszerre önkéntelenül körülnézek, hogy valaki nem hallhatja-e meg ezt a szellemi beszédet.”

A kultúrzóna a románnyelvű étlapon, a magyar étel. A muzsikusok szótlan meghajlással köszöntik vendégüket. A dallam „egy kicsit román, s egy kicsit magyar… óvatosan és tapogatózva röppen ide és oda, mint valami félénk és megriadt madár… s ahogy nézem, szégyenbe borulok lassan, mert erdélyi vagyok, s tudom, hogy ezt a felemás megkínzott madarat nevelte húsz év alatt Erdély. És hegyi sas helyett most ezt kínálja nekem, aki úgy jöttem ide hosszú testi és lelki böjt után.” Itt az ember első városából kitoloncolható. Föltolul az emlék:

„ – Maga nagyon ismeretlen nekem. – Maga sem tartozik a rokonaim közé. – Hát ide mért jött? – Itt születtem a szomszéd faluban. – Nem kérdeztem, hogy hol született maga! Hanem azt kérdeztem, hogy ide mért jött? – A szüleimet akarom meglátogatni. – Nem kérdeztem, hogy kit akar meglátogatni! Hanem aztot kérdeztem, hogy miért jött maga ide?”

Mostani utazása is alkalmas lehetett volna a megjegyzésre – Maga nagyon ismeretlen nekem. S mondta is szó nélkül a tapasztalat.

Meg kell hát kapaszkodnia anyja tekintetében, a rokonság asztalánál, az ismerős hangsúlyokban, a régi és új gondokban való együttlétben. „Az Istennek legyen hála, hogy még egyszer hazajöttél, édes fiam! Minden este imádkoztam érted, hogy az Úr tartson meg egészségben, s vezessen örökké a jó úton csak előre… nehéz sorsból vergődtél te is, én pedig immár megvénültem benne, s te vagy az én egyedüli menedékem, édes jó fiam…”

Ismerősökben mutatja magát a folytonosság, gyerekkora a táj, de mégis mintha kimozdult volna minden, akár egy moccanatra is. Észreveszi, mert túlságosan kutatóvá tette a kisebbségi sors. Egyszer megállapítja: „Mint egy balladának, olyan szigorú a formája ennek az életnek. De emberi számítás szerint legalább biztos, megtartó és erős.” Máskor az elvándorlók kallódása gondolkodtatja az ellenkezőjéről: „… három esztendővel ezelőtt megházasodott, s mindjárt elment feleségestől együtt Bukarestbe. Az elején még írt egyet-kettőt, mivel akkor portás volt valami gyárban, de onnét elég hamar kitették magyar volta miatt. Attól kezdve aztán elvesztették maguk elől, de teljesen.” Az asztalos sógor bölcsőt alig csinál, annál több koporsót. Az apró változások is arra figyelmeztetnek, szülőházában idegen lett, Ágneséknél lakik, a tanult embert magázzák benne, öccse áthelyezte a csűrt, az ősi egységet megbontotta a szélnek, „Isten hozta nálunk” – fogadja a gyermekágyas sógorasszony ott, ahol ő is született. Rokontól rokonig jár, elbeszélget az utcán, de már a társalgás sem olyan pontos, az utalásokat néha képtelen megfejteni. „Pedig megszokhattam volna, hogy itt, ezek között az emberek között így szokott ez lenni: nagy készülődéssel ássák a történetnek az ágyat, ahogy a folyónak is küszködve és kavarogva ássa medrét a víz. Aztán végre járható lesz a meder, s elindul benne a szó.”

Feszeng a visszatérő. „Szégyenben, méregben és meghatottságban vergődöm. Elmém és vérem küszködik egymással. Eszem fehéren tartja az uralmat, mint valami angyal? de vérem feszíti edényét, és gyilkos méreg gyanánt szeretné elönteni mindazokat, akiknek részük volt abban, hogy fajtám osztályba és nyomorúságba vettetett.” Az anyai ízek fölött akár a régi körben, de a távolító időből olyan nehéz a visszatérés, akár a hazautazás: „milyen gyanakvás nélkül űztem magam, hogy jöjjek ide és itthon lehessek, mert azt hittem, kitérek így a rongáló és háborító időből. De sem a bőriből, sem az időből nem bújhatik ki az ember. A bőriből, melyre les az idő, s az időből, amelyre mi is lesünk.”

Gáspár és Áron egészen más alkat és mégis ugyanaz a vér, s a lánytestvérek is mennyire különbözők, s a mulatós, hirtelen haragú apa, aki megnehezítette az életet, de mégis a család biztonsága volt – összeállnak újra szeretetbeli közösséggé az anya szíve körül. Vonzza a temető, hogy végső nagy vallomását onnan mondhassa ki az utazni készülő: „az apám és az ősök sírjánál vajon feltehetem-e a kérdést – A miénk ez? Nem tehetem fel, mert ez kérdés nélkül a miénk. Miénk a fény, amit lelkünkbe fogadunk, s a föld, melyen élünk és meghalunk.”

A fogadalom érvényesült, elzarándokoltam sírjához Farkaslakára. Minden munkáiból megérthettem akaratát, de most tudtam meg a legcélirányosabb kimondásban, nemcsak a szülőföld szeretete késztette végleg haza, de az érzelem fölé magasodó sorsvállalás azzal a bizonysággal: A miénk ez!

A velem egyidős Szülőföldem letagadtatott mostanáig, bár ismereteink elegendőek voltak eddig is, mi történik a „kisebbségi ködben”, sajnálatos ez a fél évszázados időszerűség, mely erősebb a szépírói csillámlásnál, ez a legilletékesebb, legpontosabb eligazítás, ez a Tamási műveihez képest kereszt-puritán jelzés. Oka volt letagadni mindkét ország igazságra gyáva politikájának. Ám, gyanakszom, amit talán még cenzorai sem fogalmaztak meg, ekkora ragaszkodás maga is ellenük való, tagadja a szétszóródást, erősíti a kötelmeket ott és itt az államosított szülőföldeken.

A könyv elolvasása után újra bejártam világát, s hazautaztam édesanyámhoz.

„Ki manapság járom a Bakonyt

nem turistaként, nem is tudósként történetét vagy kincseit kutatva, hanem mindenekfelett az emberekért, akik benne élnek, munkálkodnak.” Tatay Sándor krónikát ír.

A Bakonyi krónika első oldalain beleszólási kényszerem volt, részvételemet mormogtam magamban. „Ismerem! Én is jártam ott!” A közös táj, szülőföldünk, életünk útjai csaknem ugyanazon csapásúak, Pápára vezetnek gyerekkorunkból; Bakonytamási északkeletről, délnyugatról Iszkáz, egyenlő távolságra tőle. S ahogy Tatay Sándor Badacsonyból tart hazafelé Tapolcán, Nyirádon, Pusztamiskén, Devecseren, Pápán keresztül, mentem valaha a tapolcai gimnáziumból én is, csak Devecserben fölültem az ő irányát keresztező vonatra. Ha Szigligeten vagyok, gondolataim röpte az ő gondolata és autózása. Anyám Nyírvádról, Pápa szomszédságából való, apai nagynénémék a pápai Csóka vendéglő tulajdonosai voltak, és föltételezem, betért hozzájuk az író is. Én pedig 1952 őszén egy badacsonyi kiránduláson megültem osztálytársaimmal a Rodostó menedékház udvarán, talán málnaszörp miatt, amit Tatay gondnok bácsi vagy felesége kevert nekünk. Könyvének minden helyneve közszájon forog tájamon.

Már a második oldalon: „Ha északnak tekintek, Sáska fölött látom az Agártetőt.” Jelentős hely számomra mindkettő: apámtól a szekérdeszkán megtudtam, az a hosszúkás, búbos hegy már a Bakony. Délről volt nyílt láthatárunk, mert keleten a Somló majdnem mindent eltakart. Sáska pedig az a Halápi hegy mögötti világvégi falu, ahova csak azért mentem el negyvenéves korom előtt egy-két évvel, mert milyen könyvet írok én a Bakonyról és a Balatonról, ha Sáskában nem voltam? És onnan a faluból nézve olyan újdonságos lett az egész ismerős világ, a Tapolcai medence körül a vulkánok, mintha más formában, más helyen álltak volna a szomszédság eddigi rendje szerint.

Ezt az emléket juttatta eszembe a Bakonyi krónika: ismerős és mégis csodálatosan más világot látok, új ízekkel leszek megajándékozott, akár az író: „Szólottam az imént Sáskáról? Hát onnét vittem Badacsonyba negyvenötben az első választási malacot egy hátikosárban… A szegény ember reménységének jó ízére emlékszem, meg a szilvalekváros csuszáéra, amellyel megvendégeltek a malacka volt gazdái, hozzá még a szilvapálinka illatára. Szilvaillattal emlékszem Sáskára azóta is.”

A krónika nem elbeszélés, de történelem, legenda, tapasztalat, múltban, jelenben, jövőben való gondolkodás autózással, mégis inkább repüléssel, mert bármilyen földi a tárgy, művészet szárnyal fölötte.

Most áll módomban először kimondani, milyen nagy író Tatay Sándor. S talán szerencsém is, hogy éppen olyan könyve miatt tehetem, melynek műfaja korlátozhatná erejét, a forrás-csillogású, friss, boldog mesélőkedvet, a valószínűtlen realitást. Mert mi lehetne egy bakonyi könyvben a kézenfekvő? Szociográfikusság, a vidék története, geográfia, flóra és fauna, gazdaság, életviszonyok stb. De itt, míg az író a parókián beszélget helybeli történelemről, addig a kíséretében lévő hölgy összeszedi a fa alól a diót, s a zöld héj barnára pácolja piros körmei körül a bőrt; határnézőben, mikor a rideg állattartás lenne az érdekes, megjelenik az út szélén egy szarvasbika, agancsai között fél petrencével, mint a csodaszarvas, viszi a Napot és a Holdat a népművelő-zsuzsikák ámulatára. A bebarangolt valóság olyan meglepetésekkel szolgál, olyan apró szépségekkel, amit csak Tatay Sándor vehet észre, hogy varázslatossá tehesse a köznapi tájékozódást.

Olvasásom, együtt utazásom közben gyakran visszagondoltam a Meglepetéseim könyvére, arra a bájoló életregényre, melyben gyermekkorát írja meg. Ez a mű folytatódik a Bakonyi krónikában. Ott a gyermekkor csodái, ahogy fölfedezi a világot, itt a hetvenéves, aki tart hazafelé. És meglepődhetünk, mert az, aki faluját érezte a világ közepének, s most nagy vándorlásaiból visszatér, ha látogatóban is, a felfedezések, meglepetések ugyanazon sokaságát mutatja, vagyis olyan a stílusa és módszere, ami gyermeki érzékenységre, képzeletre, mindenre figyelésre vall. Ugyanaz a fantázia, vágyakozás mozog itt is, mint amott. A felnőtt, aki tudja, nem Bakonytamási a világ közepe, s nem Pápa tornyai után végződik a világ, s az álmokból csalódásra ébred az ember, mégis az álmok emlékével viseli el azt, ami van. Gyerekkori legendái a Bakonyi krónikában néplegendává, néphiedelemmé változnak.

A bauxitbányászat veszélyesen és végzetesen fölborította a hegység víz-egyensúlyát. Kiapadtak a gyerekkori patakok. Hol a Bornát s a falu patakja, a Gyürüs? „A Kistó sincs sehol, a Bornát egykor bő vizű medrében csak valami zsíros, olajos, szivárványos posványt találtam.” „Az őzek, különösen az idei borjak szomjasan csatangolnak a kertek alatt. Szomjúságuk nagyobb a félelemnél.” Kiapadt Pápa teremtő folyója, a Tapolca, meg a többi Bakonyból ömlő, malmokat hajtó víz. Mi lett a hajdani fürdő-álomból, mikor a kisgyerek odaképzelt mindent, apját, nagybátyját, ahogy a réti fürdőtelepen lubickolnak, vagy szokásuk szerint viselkednek; nővérei jönnek udvarlóikkal, szól a zenekar. A mai gyereket már nem mosdatná ki a kertalji patak a marha véréből, mikor a mészárszék tetejéről a vörös pocsétába zuhant, és hol a régi mészárszék? Nincs víz a Bakonyban. „A Nyirád, Halimba környéki bányákban hetven köbméter vizet kell kiemelni egy tonna bauxitért.” Nagy része a Balatonba, s a Marcalon át a Dunába ömlik.

Most a vize-fogyott nép gondolkodik gyermekien. A Kőris-hegy tetején hidroglóbusznak véli a lokátort, s azt álmodja, egy asszony, „nem kell fölpumpálni a vizet, hanem nyeri egyenest a felhőkből szivárványcsövön”.

Ha ezt a vágyálmot az író nem is hiszi el, úgy érzem, olyan, mint a hitetlen ember, aki lelke értelmen túli mélyén féli az Istent. S ha magában vége a legendáknak, megkeresi a nép legendáiban, mert legenda nélkül nem lehet élni. Az amatőr régészekről mondja: „ha pedig legendák bűvöletében élnek, valahol a mélyükön, a lényegükben a legendák igazabbak a száraz igazságnál”.

Lehet, az iharkuti bauxitot disznó túrta ki a földből, s lehet, a turkáló disznók lefúrnak egészen a pokolig, így találta Tündérországba magát a ronda, hosszú orrú gici disznó, ott megválasztották királynak a vaddisznók utódát. „Koronát tettek a fejére, arany trónusra ültették, és nem győzték lágy ujjaikkal simogatni, madárujjukkal simogatni a tündérlányok.”

A mesebeli fény mégiscsak enyhít valamit az ajkai alumíniumkohó kormán, a város beton-unalmán.

Alapbajokról, kínokról, tragédiákról szól Tatay Sándor. Iharkút az új bánya miatt megszűnt. Néhány beroskadt házat látott csak arra jártában. „Élőlényt bennük csupán egy hosszúszőrű macskát leltem, ez is olyan lehetett, amilyenek az erdőszéli falvakban félig vadon élnek… Kitelepültek az iharkútiak jószágostul, kutyástul, sőt temetőstül együtt, a sírkeresztekkel.” Megrendítő. Mégis inkább életerőt érzek, nem kétségbeesést. Még a temetőt is magukkal vitték, vagyis a sírkereszteket. Miért? Akarnak valahol egy jelképes iharkúti temetőt halottak nélkül? De hiszen ezek a szegények szétszóródnak mindenfelé.

Iharkút sorsát az elpusztított falvak utolsó tényeként olvassuk a könyvben. Amerre az író autója jár, Haláptól Bakonytamásiig egyenest és elkanyarodva, sorra kipusztult faluk dűlő- és határnevekben, legendákban. A sváb települések emlékeztetnek, mi folyt itt, mekkora népirtás a török világban. A Bakony volt a Végek, s maradtak a prédiumok. Utánuk Nagytevelen németek Sziléziából, városlődi, polányi svábok, Olaszfalu, Franciavágás, Fenyőfő, ahol „gyerekkoromban elsőnek ejtett ámulatba, hogy ott szőkék a lányok”. Az iparosodás idején az idegenek újabb hullámai. „Ajkán társalogtam nemrég egy morva származású emberrel, kinek családja a múlt században telepedett meg vidékünkön porcelánfestőként.” „Ajkai kohók. Népek kohója most e táj.” És osztályok kohója is: „van itt egy erdész, megbecsült, egyszerű dolgozó, akit vendégül látott, mint kedves rokont a holland királynő”.

Faluról falura vándorolva, átélésig tanulmányozva hivatásos meg amatőr kutatók munkáit, levéltárakat, anyakönyveket, lehallgatva még a szociális otthon öregeinek szalagra rögzített emlékezéseit is, élezvén saját emlékezetét, mai érzékenységét és gondolkodását – hatalmas munka, és olyan, hogy esetleg két nap tanulmányozásból félpercnyi információ kerülhet a könyvbe. Sűrű rengeteg a történelem, el lehetne tévedni benne, ha az író előadása nem lenne olyan, akár a mesemondóé. Különlegességek, kedélyt ébresztő fordulatok, népi bölcsességekhez hasonlatos megállapítások ennek a rengetegnek a tisztásai, onnan vetődik be a fény.

Városlőd, Kislőd múltja és jelene tekintélyes rész. A hiteles történelmet így kezdi Tatay Sándor: „Valamikor Borsospusztán, nem messze Kislődtől egy kanász azt mondta nékem, hogy mindkét lődiek vadászok voltak Mátyás korában, úgy, mint a szentgóliak, csakhogy…” Kezdheti, aki vallja, az egyszerű emberek legendáiban igazság van. Következhet a karthauzi barátok valós története, hogy járt ott Mátyás király, az Érdy-kódexet itt gyöngyözte betűivel a scriptor, Paradicsomvölgy a kolostor helye, mert „szerfölött kedvelték a kies vidéket”. És íme a sor, amelytől a fejtegetés művészetté válik: „Virágaik illatától a kerítésen kívül is elbódultak az asszonyok.” A lefojtott vágyak micsoda megható, szépséges üzenete ez! Belül a néma barátok imádkoznak, dolgoznak, írnak, de virágaikkal elbódítják az asszonyokat.

A török világ a kolostor vége. A két falu története másként folytatódik; magyar nemesek, jobbágyok, német telepesek, protestánsok, katolikusok. S már úgy érzem, az író akkor is ott volt, amikor még meg sem született. Otthonossága időtlen a szeretetben. Pedig „Valamikor a húszas évek elején jártam először Kislődön”. A hatvanéves emlék éppolyan eleven, mint a mostani, ahogy a taplósapka-készítő cigányt leírja, s még a mondatra is emlékezik, hogy Kislődön „– Ki gazda, ki meg dolgozik a pispek jármában.” Elhiszem, mert még korábban megkérdezte apjától, mért olyan leromlottak azok a tehenek, melyeket áthajtanak a falun? „– Látod. Otthagyják a jószágai, s mennek inkább a halálba. – És akinek nincs jószága? – Kinek nincs jószága, sosem megy az csődbe.” Ahogy megtudta, mi a csőd, most megérti, a járom itt nem igát jelent, hanem szolgálatot. Azért hiszem el szószerinti emlékezetét, mert egy-egy szó birtokba vétele köré kristályosodik.

Az igazi prózaíró ilyen pontos megfigyelő és éles emlékezetű: „Legutóbb néhány hete jártam Kislődön… Szemben a templommal óvodásokat tornásztatott egy vékony szál fiatalember, míg figyeltük bajlódását, annyit elért, hogy fél térdre ereszkedtek, de hogy a másik lábukat hátra kimerevítsék, az egyelőre nem ment, szép szóval sem, gyengéd beavatkozással sem. Nem és nem.” Míg a gyerekek ezt az egyszerű mozdulatot nem akarják tudni, valószínű annyi gyakorlás után sem, míg az író körülnéz a templomban, Halottak napjára készülő, koszorús embereken tűnődik el, hogy már látott akkumulátorokkal működő, fehér karácsonyfa-gyertyasort egy síron, tele műkővel a falusi temető, pedig a fából faragott síremlékek a mai kitűnő pácokkal megállnának száz évig is – az óvodásokkal újra találkozik, és persze hogy tudják azt a hátramerevítést.

Így elevenül meg előttünk a betű.

Humor szükségeltetik, hogy olvasó-hallgatója a történelmi, lekaszabolt vagy pestises, kolerás csonthalmazt elviselje. Bakonytamásiban történt: „Mikor kész lett a kerítés, a domb kívül maradt részét átszórták azon. Halomszám gyűlt össze akkor a csont. Egy ember, aki ott dolgozott, bizonyos Bors nevezetű, felemelt egy koponyát. – Akármi legyek, ha nem Bors ez is. – Már úgy volt, hogy a fejéhez méri, de akkor mozdult az állkapocs, majd egy béka ugrott ki a koponyából. Nagy lett a rémület. Tán hanyatt is vágódik a jókedvű legénykedő, ha meg nem támogatják.”

Kísérje csak varjú a pusztamiskei uraságot, hadd érdeklődjünk izgalommal a hajdani urak vagyon-viszályai iránt, mely a két Gyulaffy lány férje, egy Saáry és egy Esterházy között folyt. „Hintaját, ha birtokát járja, baloldalt, de mindig csak baloldalt s mindig azonos magasságban egy minden varjúnál feketébb és hatalmasabb varjú kíséri. Kétségtelen, a Saáry uraság kebelbarátja az ördög volt, varjú képében” – vallották Esterházy tanúi. Így nyerte meg a pert. Én meg azt is elképzelem, ha nem kísérte volna varjú gyerekkorában az írót, aki ha vállára nézett, ott volt, de ha utána nyúlt, nem volt ott, más példát hoz a vagyoni marakodásra.

S a múlt búvárain kívül kit érdekelne Ugod várának története, ha nem tudnánk meg egy öreg elmondásából: volt a vörös barátoknak tizenkét szobája, nagy asztalnál ültek csontváz formájában, úgy ahogy éppen lakomáztak, előttük aranykehely, tányérok, evőeszközök, abrosz. Kit érdekelne a néprajzosokon kívül a mészégetés, a híres ugodi meszesek szokása, vételre hívó suta áriája, ha nem lett volna közöttük egy, aki különös módon gazdagodott meg; kocsijára engedett két idegent, de az ülést a szín lábához kötötte, s volt annak a két idegennek egy kis ládája, a lábuk elé rakták, lovai közé vágott a meszes, a kas ülésestül visszarántódott, a kis láda a helyén maradt. Hiába lövöldözött a két idegen. Így gazdagodott meg ez az ember, többet sose dolgozott, úriember lett, nyakkendős. Ám az ugodi meszesek még attól is meggazdagodhattak, ha csapatához szállították az orosz katonát egy láda aranyért. Az első világháború előtt történt vagy a második világháborúban. A vörös barátok kísértetei talán a keresztesek óta járnak. A képzeletben még mindig köröz repülőjével Jankovich Bésán Endre, Nagy Lajos író vadállat tanítványa a bakonyi erdőtűz fölött, s micsoda legyőzője a repülőnek, ha a bakonytamási Tatay tisztelendő úr kisfia a Kőrishegyről az uraságot lenézi. A Garaiak, Újlakiak, Himfyk, Choronok utódját már kiskorában legyőzi a jövendő író.

Tatay Sándor tollára mindig az a Kossuth-kép tekint, amit a nagy magyar szabadsághős ajándékozott nagyanyjának. Evangélikus papok sora igazítja lelkét családfájáról az igazság iránt, a nép mellé, múltban, jelenben, a jövőreményben. Szeretete megértővé teszi, örömmel lát minden kis javulást. Nem találkozik egyetlen ellenszenves emberrel sem. Még a történelemben is megértő, csak az Esterházy családdal szemben nem sikerült legyőzni magában az előítéletet. Azt hiszem, nem is lenne miért.

De Bíró Márton veszprémi püspököt már fölmenti: „No, minden családi hagyomány ellenére, ma már mégiscsak azt mondom… Mégis keze nyomán sorra épültek szép templomok. Tanintézet, palota, remek utcai műalkotás számosan. Kitűnő mestereket foglalkoztatott. Ő hozta a nekem olyan kedves Maulbertsch mestert.”

Vitája nem beszélgető partnereivel van, jóhiszemű, s jóhiszeműen bírál helyi és országos tüneteket, s már az olvasónak mondja. A szőci öregek otthonáról szólván: „Néznek, néznek vasárnap a kapura és várják a látogatót.” „… a halál nem lepi meg, óhatatlanul zavarba hozza életigenlő társadalmunkat.” Padragból és Csékútból az egyesítés után Padragkút lett: „Csak a névadás: az ilyen esetben mindig fogas kérdés. Akarva, akaratlanul mindig rombolunk vele.” Az elveszett vizekről: „Azért gondolom, oda kellene figyelni az oktalan emberekre, hátha a természet sóhajt szavaikban! Vagy nyög.” „Megértő gondoskodásban kell maradnunk az emberi természet meggyorsult változásaival. A hajlíthatatlan tervezés árthat a tájnak is, a léleknek is.” Az „ipartelepek mellett a munkafegyelem lazább a termelőszövetkezetekben”. „Mit visznek a házasságukba a diszkók elragadtatottjai?” „Ám az évtizedek bizonyították, mennyire szükséges odafigyelnünk országépítés közben a magyar lélek formáira, arra, hogy mi módon veszi föl könnyebben az alkotás terheit.”

Idézeteim konklúziók. Tatay Sándor nem szentenciás, mint egyetlen igazi író sem az. Itt a műfaj engedi meg neki.

Könyvének van két ragyogó csúcsa többek között. Egyikben sírnivalón mondja el, micsoda megrendülést okoz a múlt elvesztése; sírnak az Ajkára visszalátogató kanadai öregasszonyok, nem maradt más ifjúságukból az idegen panel-városban, csak Fekete István emlékszobája: „Elvittem őket abba a kis szobába, melyben a táj írójának emlékeit összegyűjtötték. Ott végre megenyhültek. Simogatták a bútordarabokat, az írószerszámokat. Maradtak nékik leánykori álmaik: az íróban.” Máskor mintha pokoli sivatagba keveredne az egybeszántott földek fátlan síkságán. A porvihar éppen szülőfaluja határában lepi el. Nemcsak a határbeli port kell leráznia magáról, barangolásaiét is, visszatérni ősei sírjához megtisztított emlékekkel, meglátogatni élő rokonait annak, akit túl korán magához láncolt a táj és soha el nem engedett.

Akácos út, ha végig megyek rajtad én

Télikörte döndíti meg a kút tetejét, háttal a kerti asztal mellett megrezzenek, aztán megnyugszom; ez a fa, ha sokat terem, már augusztusban vetéli gyümölcsét, pedig szeptember végén érne, s a lenti víz sem toccsanhat már, bevasalták a kutat, alul morog a hidrofor. A káva régiesen áll, ahogy a porta zöldbe züllő idejéből itt maradt, ahogy nem forgatom már a hengerre szerelt szecskavágó vaskerekét. Emlékház lett szülőhelyünk, bátyámról elnevezve. Most lakunk benne először, vendégek egy hétig, s mintha emléksírom mellett ülnék a padon. A körte lelki szokásaimból riasztott föl. Még néha azt hiszem, ott függ nagyanyám tükre a szobában, meg akarnám nézni benne magamat, a fal üres; persze, hiszen ellopták, mikor lakatlan volt a ház, pedig abban a tükörben nőttem föl. Megindulok a lebontott árnyékszék felé, félúton homlokomra csapok, hiszen belül az angol vécé. Tudatzavarom elmúlik, Bohumil Hrabal novelláját olvasom tovább.

„– Elmegyünk, de csak mi ketten. Egy kis ladikkal hajózunk majd a tavon, és én egyszerre csak azt mondom: »Állj!« És akkor kihajolunk majd, mint egy léghajóból, és lenézünk a vízbe, és ha a víz átlátszóan tiszta lesz, akkor a kis ladikunk alatt láthatóvá válik Holovoust, a szülőfalum. És én megmutatnám és magyaráznám neked: »Amott, ahol az a ponty úszik, ott születtem.«

– Barátom, én mostanság az életem nyomait keresem, de mindenütt egészen másképp van már minden… minden! Mindenütt csak az emlékek élnek, olyan emlékek, hogy a visszaidézésük jobban lesújt, mint annak idején maga a valóság… Elmentem megnézni a szülőfalumat is… Elindulok a falu felé… megyek az úton, és az út egyszerre csak a falu helyett valami kerítésnél ér véget. Nézem, nézem s hát látom, hogy az én egész szülőfalumat már régen betemették, elhordták, és a helyén fölállították a második poldavkai acélművet… Te, barátom, te legalább, amikor a gátat megnyitják, végigmehetsz szülőfalud utcáján, még a szülőházadba is befordulhatsz, de nekem betemették már örökre.”

A mi falunk az elhagyatottságtól roskad alá, kiöregedett; gyereket alig látok. Szülőházunkat említhettem a faluvégtől induló romlás példájaként 1984 előtt, de most, akár egy révbe jutott fehér hajó, elöl a fenyőhöz, hátul a kőrishez kikötve. Bolgár harangjáték cseng-bong az utolsó szobában, így jelzi a gondnok, juhászbottal ütögetve a sárgaréz kolompokat, szertartásos kalauzolása végét.

A szomszéd, lakatlan házat a zöldjétől megfosztott kerítésen túl látom. Innen élő kazal, fehér virágú lonc borítja, beborítja az összedűlt első szoba fekete űrét. Elindulok. A konyha és a szíjjártó műhely ép lehet még, hiszen ide jött vissza néhány éve az egyik fiú Pestről. Egyetlen kirepült értelmiségi, aki visszatért.

– Megmérgezte magát szegény, rászokott az italra meg a morfiumra. Elöl a rossz szobában találtak rá meztelenül. Hagyott írást, mindent az unokahúgára hagyott. Otthon temették el, az apja mellé – hallottam a halálhírt.

Pipacs virágzik a zöld rései alatt, ahova besüt a nap. Hátul a folyondárból kilátszik a fal sárga részlete, a törött ablak. Az ajtón úgy léphetne be az ember, akár a földig érő lomb alá. Itt lakott az anyja férje halála után valameddig, azt is képzelhették, a kéményben húzza meg magát, kormos volt, odúhoz görbült, töpörödött. Az autóbuszok menetrendje szerint kiállt a ház elé, s a falunak fordulva várta pesti fiát. Gyerekei elköltöztek, haltak; a nagyobbik mára reménytelenül eltűnt a háborúban, asszonylánya, azt mondták, az erdőben fölakasztotta magát, a két fivér közül csak az idősebb járt haza, akit legjobban szeretett. Ő szállította az udvarba a téglát tíz-tizenöt éve, építkezni akart, és visszatelepedni nyugdíjazása után, de leszázalékolták, s most a téglarakást sem látom.

Orvostanhallgató – terjesztette anyja, és senki sem kételkedett. Sokszor láthatták olvasni az utcai ablak mögött; nagy, vastag könyvre hajló fejet láttak a mezőre kocsizók, szekerezők, a kapás, kaszás gyalogosok. Megszokhatták, de mért van itthon mindig, mért legelteti a tehenet a ház körül, ha orvostanhallgató? Talán ilyen szabad az orvosegyetem. Külsőre nem hasonlított apjára, testvéreire: paposan gömbölyded az arca, tokás, raccsolt is valamicskét. S ilyen nevet talán nem is hallhattak errefelé: Egon, s komáromi születésű szlovák apja után Kordolák.

Azt mondta, a veszprémi piaristáknál érettségizett, mások szerint nem is tanult, csak borbélykodott, hiszen az a mestersége. Én elhittem, kitaníttathatták a szerzetesek, hiszen Babits-verseket tudott kívülről, hogy vétkesek közt cinkos, aki néma, könyvéből olvastam Az ember tragédiáját, Horatiust idézett latinul, s Cicerót: „Meddig élsz még vissza, Catilina, béketűrésünkkel? Mily sokáig űz még csúfot belőlünk dühödtséged? Mely határig hányja-veti magát fékevesztett vakmerőséged?” Gyerekként megtanultam, olyan sokszor idézte. Leginkább a szíjjártó műhelyben mutatta műveltségét, hadd csodálkozzanak a lószerszámot reperáltató parasztok! S mégis, aki figyelt, s partnere lehetett, megérezhette a tökéletesre gyakorolt előadás és a valóság között a hézagot.

Ami vele történt, a legkiválóbban esett meg vele. Úgy mesélte el hannoveri hadifogságát, odakívánkozott az ember csokoládét majszolni, narancsot, banánt, citromot szagolni, ízlelni áhítatosan. Elámult, aki déligyümölcsöt sose látott, s aki Keletről szabadult, mint szomszédja is.

Nem járt a nép közé, nem barátkozott, csak szóba állt, nem udvarolt, nem mulatott. Nem látták a körorvossal soha.

Egyszer csak Pestre költözött. Orvosprofesszor! – beszélték a faluban. Maradt a két öreg. Azóta leste anyja az autóbuszokat, hátha kiválik az érkezők közül a szélső ház felé. Villája van! – híresztelte szegény, boszorkánnyá kormosodva. Annyira mindene lett a fia, férjének alig adott enni, mintha elfelejtette volna. És mért ne lehetne professzor, ha olyan sokat tanult, jól öltözködött, meg is nősült egyetlen látogatásra, aztán nem jött az asszony, hogyan viselné a füstszagot, a csirkés konyhát egy írónő? Közölhetetlen meséket írt, de ki tudhatta azt?

A sárgásvörös téglarakás meg a romos ház között nem fektették Lina néni koporsóját a Szent Mihály lovára, a kút elé, amibe lánya valaha beleugrott. Térdig gazban nem álltak a gyászolók, ahol mesterségesen lélegeztették urát, miután levágták a kötélről. Pesti kórházban halt meg, pesti földbe eresztették, akkor fiához közel, most ő a pesti, fia meg apja mellett.

Azt beszélik, Egon igazolványában olvasta valaki, docens. Összetévesztették az idegen szavakat. Régóta tudtam, laboráns volt a Műegyetemen.

Jó lett volna hosszan beszélgetnünk, nem jártam haza, házunk lakatlan, anyám máshol él, utolsó magányából nem tapasztaltam semmit. Nem szimatolok utána, az orvosi látlelet sem érdekel, csak ez a meghasonlott élet.

Megyek tovább. Legjobb barátomék letarolt helyén keresem azt a Szent Iván-i almafát, amelyik legkorábban kínálta ízét a cseresznye és a meggy után. Még az a roggyant ház sincs már, ahol mikor a gyerekek szétszéledtek, s meghaltak a szülők, zsongott, csipogott annak a Pestről ideköltözött idegennek a csirkefarmja a tisztaszobában, konyhában, kamrában, aki a ház melletti telken sátortetős épületet húzott föl gyerekkorunk meggyesbozótja elé. Két autó áll az udvaron, gyerekei jöhettek vendégségbe. Nagy tábla hirdeti: „A ház alápincézve eladó!” Szülőházam közelében lehetne tulajdonom. Nem viselném el, én itt már nem tudnék élni, csak így be- és átvonulva életemen, ahogy most, végig és ki a faluból.

Csipegéssel együtt áradt az útra a trágyaszag, megbecstelenítve gyerekkorunk birsalmaillatát és tisztaságát. Mert Jenőéknél birsalmaillat volt, és tisztaság, még az ólak is fehéren ragyogtak. Én a Jenővel, idősebb testvéreim az idősebb testvérekkel barátkoztak, szinte jobban éreztük magunkat, mint otthon, abban a nagyobb meghittségben. Télen a kemence vagy a csikósparherd langyos álmatagságában Feri bácsi kötelet vert, Matild néni a világ legjobb krumpligánicáját főzte, szidolozta a rézfogantyúkat. Még a petrólámpa is kedvesebb félhomályú a mi erős villanyfényünknél, alkalmasabb gyermeteg kártyázásra, a mezei otelló kortyolgatására később. Náluk színes csuporból ehettük az aludttejet. Festett cserépedények a kemence fölső párkányán, a tornyos ágy mögött a falióra láncon függő fölhúzósúlyokkal, melyek úgy lógtak, mint két fekete kukoricacső. Az őszi zsúp alatt is kifeketedett a sárga koszorúból egy-egy fekete és piros. Náluk mindig volt valami érdekesség. A mi kukoricánk, az a lófogú, sose termett piros, fekete csövet, mint az ő nyolcsorosuk. Apám nagyobb földjén, nagyvonalúbb gazdaságában nem tudott olyan kicentizetten takarékoskodni, hogy lehajoljon az elveszített kalászért. Anyám szidta a nagyobb házat, a nagyobb konyhát rücskös kövestül, kredencestül, gyatrán sütő, füstölő tűzhelyestül, szólni se lehetett hozzá az őszi-tavaszi meszelések idején. Matild néni patyolatosra meszelte a falat, méter magasan kékre festette alul, hamuszín agyaggal besározta azt a domborulatot, amelyik a hó- és esőlevet a döngölt faltól eltéríti. A pajtában halványkék, fehéres kerékrépahalom, és nagyon szerettem a kerékrépát, mikorra a mi gyümölcseink kifogytak, irigykedtem Tomor Jenő nyári kolbászára, a mienk épp csak megérte a böjtöt. Házunk előtt láthattam szorgalmukat, s már szántottak is a másodvetés alá, tehenekkel. Akkor még nem tudtam, micsoda fájdalmak, nyilallások lehetnek Feri bácsi szorgalma mögött; megsebesült az első világháborúban, észrevehetetlen rokkant volt a Feri bácsi, tele szilánkkal. Én csak dolgozni láthattam otthon, a földjén s évente egy nap nálunk, mikor ő volt takaruláskor a kévehányó, asztagrakó.

Ha most a múlt somlai bazaltkövére ülnék, örökké várhatnám barátomat, ahogy fekete MTH-s inasruhájában hazagyalogol öt kilométert a karakószörcsöki állomásról karácsony este, éjféli mise előtt. Az egykori szerszámkészítő-inas Ajkán dolgozik, a Videoton üzemében, s valahai szomszédja fia, Jakab Zoli bácsizza nagy tisztelettel.

A rétre vivő utat földúlták a traktorok, mint negyvenötben a tankok. Nem jutok messze, majdnem a csőszi erdőig kukoricaerdő. Megfordulok az elvadult kertek felé, ahonnan csak Tivadar barátom művelt része vigasztal. Nem szabad a kert felől meglátogatni, s itthon van-e? Az ötvenes évek elejétől nyolcvan kilométerre jár dolgozni a várpalotai vasútra, egyedül él, mindene az új ház, kert, az udvari, kerti szőlő. Hátba támadom emlékeimmel Karcsiék házát a tagút másik oldalán. Jenő, Tivadar, Karcsi voltunk barátok, felvégiek, mi, főszegi gyerekek. Én a fiatalabb és a legkisebb közöttük. Karcsiék házának mondom, mondhatnám Jakabékénak is, de az a hátsó traktus nem áll már. Ott a testvérek még az enyéimnél is idősebbek: dr. Jakab Károly az első tanult ember a faluban, valami régi búcsúból homályosul előttem, fehér ruhában, Mariska lakodalmán süteményért „tátogattam”, Feri volt a legények hegedűse, jóképű, aki szép lányt vitt a házhoz. Itthon maradtak, öt gyerekük született már az Ószegen, az ötből egynek van mindennapi köze Iszkázhoz; a fiú Kertán hentes, a meny a faluban boltos. Eszembe jut Mihály bácsi köhécselése. Karcsiék házában Pestről visszatelepedett, nyugdíjas pár, Horváth Feri bácsiék. A férfi egyik abból a nagy családból, amelyik őseim fészkében élt, s eltéblábolt a fővárosba. Az udvaron szorgoskodik, köszönök, visszaköszön, úgy érzem, nem tudja, kinek.

Két bottal sétál Tivadar nagynénje a járdán, nálam idősebb lánya boltba szatyroz. Sári nénit mégis körülkeríti valami fiatalság, északról gyereksürgölődéstől, szombati dologtól élénk a porta, éppúgy délen Tivadar bátyjáéknál, rézsút járóka s egy gumilabda az új ház teraszán. Úgy kapaszkodhat bele ebbe az otthonosságba, akár öreg kezei a botokba. Fölötte gyúlatlan utcai villanylámpa. Itt fejeződött be az utolsó fény, a sötétben innen kezdtem fütyölni, futni vibráló szemmel, szívdobogással. Az utolsó lámpa udvarában aranyosodtunk, a szerelmesek innen húzódtak félre. Itt dobott fejen Mátis Karcsi az olvadó hó vasgolyójával, káromkodtam, botránkoztató káromkodásra neveltek a legeltetések. Karcsi a legvadabb közöttünk, de haragom csak addig tartott, amíg haza nem értem.

Megvigasztal az a járóka. De micsoda vigasz, ha összeszámolom, hányan születtek ebben a néhány házban! Mi négyen, Egonék négyen, Jenőék négyen, Karcsiék öten, Tivadarék heten és így tovább végig az utcában. S a hátsó lakások összedűltek, miként nincsen gyerek sem, romnak, gazdasági épületnek, konyhakertnek maradtak a fölújított vagy új házak mögött. Ketten laknak csak hátul, két öreg testvér meg a nálam két évvel fiatalabb legény, de akinek csak a telke régi. Nyolc öreglegény. Nemcsak a kedvtelen szaporaság, a házasodási tehetetlenség is csökkenti a lélekszámot.

Úgy tűnik, Tivadar nincsen itthon, pedig meglátogatnám, mosolygósan kínálna kerti borából, a gondosan válogatott fajtákból koccintanánk, mint néhány éve, mikor arról beszélt, hogyan választolta ki apját a meztelen halottak közül a dobai tüdőszanatórium hullaházában: a bor a történethez érzékenyített bennünket, a Halál és a Bacchus annyira elgyöngített, alig találtam az ágyat anyám konyhájában.

Ide hallatszik Szabó Feri bácsi körfűrésze. Mindenki Samu Ferinek hívja megkülönböztetésül, annyi itt a Szabó; családja Szabó Samutól származik, Tivadarék Szabó Mózestől, a szemben álldogáló, szelíd tekintetű bácsi a Szabók közül Dénes Kálmán. Vannak Jézusék a Martonok között, mert elődjük Jézus volt a passióban, a lányt Jézus Marinak mondják, minket meg Bognárnak, dédapánk mestersége után, kiválasztva a többi Nagyból.

Óvatosan benyomom a deszkakaput, félek a kutyáktól. Sír, süvölt a gépfűrész a baromfiudvar közepén, japánkakas űzi a nagy vöröset, csak a fehér kacsa áll a futkosó, rebbegő, fűért kapkodó népség között, megrázza szárnya tollát. Adogatom a fűrésztelepi selejtdeszkát, a görcsös durungot, ő meg tolja a láthatatlan vasfogak alá, csuklójánál a félelmetes forgás; ballal a levágott részt félrelöki, letörli a fűrészport; magamba szívom a pörkölt faillatot, és nyújtom az aprítanivalót jobb kezéhez. Beszélgetéssel nem zavarom veszélyes dolgát, szóljon csak ő, ha nem kell odafigyelnie.

– Ötezerért vettem, ugye, megéri?

– Tudom, milyen nehéz kézzel – mondom.

– Egy perc alatt hétezer-kilencszáz fordulat.

– Nagyon utáltam.

Félóra alatt földarabol annyit, mint mi egész nap. Lehet, közben arra gondol, hogy fogadott fia állhatna helyében, de ő Nyugat-Németországban keresi a nagy pénzt. Fűrészporos tenyerét beletörli nadrágjába, s behív a német aláírású, múlt századi reprodukció alá, fölöttem az angyalok és az ördögök harca, az asztalon Marica nevű bolgár vörösbor a somlai szőlősgazdánál.

– Hol laksz? – kérdezi Gizus néni. – Ja, persze, ott a Dorozsmai utca, ott lakik a Vera, meg hát Pestújhelyen dolgoztam tíz évig egy tanáréknál, három gyerek volt, a legkisebb lány nagyon elkésett, olyan nyamvadt volt, azt mondta az orvos, ássák a homokba, hadd erősödjenek a csontjai, a nap fölmelegíti a homokot, az segít, beleásták nyakig, segített is, szépen kifejlődött. Akkor még az Öv utcától volt Pest, a mi utcánk szomszédos volt. Megvan-e még az a Zsolnay az Öv utcában? Igen? Na szóval ott volt egy nyomós kút, onnan hordtuk a vizet, a mi kutunkból csak a virágokat öntöztük. Megvan-e még a Mexikói meg a Királyné út sarkán az a kocsma, a rosseb tudja, hogy hívták, ölég az hozzá, igen nagy volt, a kerthelyiség egyik részén sváb zene, a másikban magyar zene szólt, ki volt írva, magyar zene, most már nem olyan nagy az a kerthelyiség? Akkor bizony két részt is volt. A 67-es villamos megvan még? Szóval megvan. Hát a vasút? Az is? A télen meg úgy elkapott az influenza, éjjel kihívtuk az orvost, igen dühös lett, azt mondta, egye meg a pénzét, aztán másnap bocsánatot kért, mert olyan nagy a körzet, és százan is várnak a rendelésen, mondtam, azért durva volt velem, Gizus néni, ismerem én magát, akkor elfogadta a pénzt, én lázas nem voltam, csak az epém fájt igen, olyan ideges lettem, világgá akartam menni, másoknak negyven fok is volt, majdnem az egész falu beteg lett. Szóval sietsz meccset nézni? Én a filmeket szeretem, a Feri bácsi odaül, mindig elalszik, én még éjfélig is végignézem, tegnap is valami amerikai, a seriff ki akarta űzni a városból a fiatalembert, az szerelmes lett ott, a seriff mindig üldözte, aztán mégis ő esett bele a szakadékba, aztán azt nem mutatták, mi lett abból a szerelemből. Igyál! Nekünk már nincs szőlőnk, odaadtuk a Szákának, kapunk minden évben száznyolcvan litert, tavaly még a felét se, nem is termett több, azt mondták, majd az idén bepótolják, most talán terem, jó lesz, csak eső kellene, mert már aszalódnak a szemek, ha sok eső lenne, akkor meg elrohadna. Ez valami Marica bor, bolgár? Jobban megéri, mint a sör, osztrák sört adnak a boltban, két üveg harminchat forint, a fene se fizet annyit, ez a bor is annyi, tovább tart, az a sör meg hamar elfogy.

– Apádnak jó lovai voltak, de az enyimek jobbak – rekeszti el a beszédet Feri bácsi. – Az volt az élet! Négy mázsa árpa árát felejtettem az aratóruhám zsebében, nem hittem el, hogy kifizették. Aztán a következő aratáskor benyúlok a zsebembe, hát ott a pénz. Most meg? Egy évvel vagyok idősebb, mint a Kádár, nézd meg a fogaimat! Nem igazi ám! Alig tudok enni, majd csak megszokom.

Szomszédjuk előtt német rendszámú autó.

– Ez a Martin!

Eszembe jut a régi nóta: „Akácos út, ha végigmegyek rajtad én…” A múlt árnyékos, sűrű akácsora, talán azért, mert az egészet egyszerre kiirtották, a fák is, mint a személyi kultusz áldozatai, s helyükben húsz év múlva fordultak termőre a szilvák. Hova lett az utcai árnyék? Leszakítok egy szemet, és köszöntöm Kardos Jóskát, a nyugdíjas ajkai bányászt. Kapujában tűnődik, úgy, mint mikor a falusiak munkaszünetet tartanak, s várnak valami utcai érdekességre. Talán érdekes lehetek, hiszen olyan régen látott.

Emlékezetes udvarba építette házát. Itt lakott nagynéném, Hermi néni meg Sógor bácsi, akiről valami mohazöld ruhában, szobán átsuhanó képem maradt. Ők az utca közepén, mi a végén, s házuk a megállóhelyünk, bortankoló állomás, mert nekünk szőlőnk nem volt, most úgy tűnik, olyan távolságban, olyan messze, akár Omszkban a Moszkva-Irkutszk repülőjárat megszakítja útját. Sógor bácsi mohazöld suhanásából azért maradt kézzelfogható; a Szent István Társulat könyvei meg a Magyar Zászló című lap, évfolyamonként, rézmetszetes képeivel: Marat a fürdőkádban, mellette gyilkosa, Corday Sarolta, hazaviszik a jakobinusok a feleségnek férje fejét, söröskorsóból kínálják a vérét; a sorozat címe: A francia rémuralom története. Maradtak az emlékezések: Mari nővéremet faforgáccsal kínálta, mintha sütemény volna. Minden vasárnap elment a hegyre körüljárni a szőlőt, de előbb a kocsisnak adott egy pohárral, persze nem volt neki elég, hát ivott a hordóból, hébérrel, mert az üvegből meglátszana, indulásra még eggyel ihatott, a somlai későn hat, éppen akkor, mire hazaértek, nem tudott a kocsis leszállni, leesett. „Mért itattad le ezt a szegény gyereket?” „Csak két pohárral kapott, úgy látszik, hamar megárt neki.” „Te csak egyet kapsz, mert neked hamar megárt” – hallhatta borozás közben később. „Ha tudná, mennyi ártott meg!” – mesélte a kocsis a történetet.

Nemcsak azért jegyeztem meg ezt a csöpp anekdotát, mert rokoni, inkább, mert mostanság efféle kedélyre sem lelek. Hasonlóak jöhetnének elő a szemközti kocsma idejéből, ahol mára az utcai ajtókat befalazták, ahol a gyermektelen házaspár lakik. Én sose táncoltam azon az udvaron a búcsúi bálban, hiszen a kulákká züllesztett Ács Imre bezárta serdülésem előtt, aztán Pápára költözött.

Ha a gólya hűséges madár volna, Nagy Gyuláék kéményén látnám, követte volna Varga Margitot onnan, ahol előbb a japánkakas hajszolta a nagy vöröset. De ez a gólyautód már csak arra emlékszik, merre van Afrika, s a beton-villanydúcra fészkel. Margittal meg kellett beszélnem a találkozást, mert férje két napig őrzi a falurész tizenöt tehenét, két állat, két nap, tizenötöt, én meg hetvenet Erzsivel, Jenő húgával 1959-ben, ahogy a gazdákra került a sor. Most a tartáshoz nincs kedve senkinek, a trécselésre alkalmas tejcsarnokot is megszüntették. Kidoboltak bennünket 1952-ben, vizezzük a tejet, nem merte tagadni Szanyi Gyula bácsi, lehajtott fejjel forgatta a fölözőgépet bátyám barátjának apja, és arra gondolt, milyen szép lenne megfesteni újra azt a hajnalt, mikor az erdei tisztáson napvörös forrásból isznak a szarvasok, s őrt áll föltartott agancsosan a rendíthetetlen szarvasbika, milyen jó lenne megtaníttatni olyan színdarabot, melyben a fehér zubbonyos francia tiszt váll-lapja két sárga gyökérkefe, s úgy szólítja meg barátját: Amice! – betű szerint.

Beszélgetünk Gyulával, hogy megvette a falu legrégibb házát, de nincs annyi pénz, hogy régi mivoltában visszaállíthassa, pedig az lenne az igazi, az a tornác, a vályog az építkezéshez értéktelen, majd olyan lesz, amilyen manapság szokás, talán a Sanyi fiúnak, aki éppen öltözködik, és indul az éjjeli műszakba az ajkai Volánhoz, ott szerelő, Zsuzsi meg idén érettségizett a pápai Közgazdasági Szakközépiskolában, a kertai ÁFÉSZ-üzemben dolgozik képzettsége szerint, alszik, nagyon korán kell kelnie.

Margit süteménnyel kínál, Gyula is Marica borból önt. Búcsúzáskor őseim, apám szülőházát láthatom, már nem födi el a falu legrégibb háza a falu legrégibb házát, amint hátul szerencsétlenkedik, akár egy roggyant disznóól. Meg kellett volna vennem, meg kellett volna őrizni dédjeim sírját is valami betonfedéllel, s nagyszüleimét is meg kellene.

Közel a bolt. Itt van a Jakab Feri bácsi, gyomra tájára mutat.

– Ez a baj.

Suszter Pisti, apám barátjának fia a kalauzságból szabadnaposan azt mondja:

– Még úgyis találkozhatunk.

Kocsma kellene hozzá, nem a mi múzeumházunk, amit számon tart a Népi Ellenőrzés meg a rendőr. Szóba jöhetne bármi, akár az, aki mindenért fölír, meg az a másik, aki a száján vette be a végbélkúpot, s úgy panaszkodott a rendelőben, az ám a rossz, nem a keserű pirula.

Marad az utca.

– Ez már ötkor fát vág, nem hagyja aludni az embert, aztán egész nap bömbölteti a rádiót.

– Mikor megyünk újra sorozásra? Én a Keresztes Vince fia vagyok. Harmincnyolcas vagyok, te meg a Szabó Pista, a Nyúl Feri meg a Hofi Géza is harmincnyolcas. Na, megyünk sorozásra? Leszázalékoltak, szabad vagyok, mint a madár.

– KRESZ-vizsgám lesz a jövő héten, a múltkor megbuktam, egy pont különbség, huszonnyolc, a képek volt a téma, az én agyam, a Szűz Mária tudja, nem fog úgy, mint a bátyámé, hiába, érettségizett, fog is az agya, motorra van jogosítványom, ha most nem sikerül, azt is elveszik, én voltam a harmincnegyedik, mert ugye Sz betűs vagyok, olyan ideges lettem, hogy mikor rám került a sor, nem jutott eszembe semmi.

– Annak meg akkora temperamentuma volt, mindig elszántott a szomszédéból egy barázdát.

Múltam akácos, jelenem szilvafás utcáján mennyi koporsó bicegett, zökögött abba a temetőbe, amelybe torkoll! A túlvilági tengerbe, oda, ahol apám fölül tépem a gyomot, szakítanám mellőle a burkusbokor-terebélyű gazt, nincs kapám, hát letiprom, ne lássák, itt minden olyan gondozott, még Feri bácsiéké is, akikkel ma beszéltem. Megcsináltatták, ott a nevük a kövön születésük dátumától kapcsolatlan a kötőjel. Öntözik a maguk ültette piros rózsákat. Valaha azt beszélték, Anti bácsi abba halt bele, hogy meglátta a sírkövön a nevét, dehogy abba, cáfolták mások, beteg volt, abba halt bele. A sírok végébe építész barátom ravatalozót tervezett falujának, az öregek udvarukról akarják vitetni magukat, maradjanak abban a hullaházban a temetésig, de a gyászmenet hazulról induljon el a Szent Mihály lovával. Feri bácsiéknak nincs senkijük, tisztes sírjuk lesz legalább.

Kertnek megyek haza, nehéz zöldben, súlyos rajtam az ifjúság, csak ez az őzike könnyítené, a tisztáson hegyezi, billegeti fülét, azt hiszem, megvár, de beszökken a kukoricásba. Minden más és ugyanaz.

Enyémmé lakott elhagyott városrészem

Ünnepélyesen kiosztották a tanácsi öröklakások kulcsait. Jelképessé avatták a kétgyerekes családot, aztán mindenki elindult megnézni a magáét. Fiatal házaspárok, ünneplős, fehér kalapos kislányok, parkettán csúszkáló fiúk, rokonok, barátok örültek, nemcsak a térnek, mely üresen olyan nagynak tűnt, de az udvarnak, a sodródó napos felhőknek, az erkélyig terebélyesedő fáknak, szomorúfűznek, fehér kérgű nyírfának is. Teherautók tolakodtak át a kapura hajló szilfalombon, a bejáratok előtt bútorok, pakkok halmozódtak, s fölbukdácsoltak a szállítók hátán végsőnek tűnő helyükre.

Mi a máriaremetei mesevilágból, ahol fülemülék felelgettek egymásnak két hegy között, rigó költött bérelt házacskánk elé a kis fenyőre; költözködtünk a rózsák közül, ahol kislányunk járni tanult, s az „add-ide! mama-mama mindent tud”-dal kezdte beszédét, a rigót didónak mondta, a Betyárfalvi Dolmányos kuvaszt Dedárnak. Barátok segítettek a tehertaxinál valamivel nagyobb autóra rakodni, s amíg papírzsákon ülve a konyakosüveget körbejárattuk, mámorosan érkeztünk meg.

1956 szeptemberében leszálltam a Déli pályaudvaron, majd a 61-es villamos végállomásától a Himfy utcán szívdobogva lépcsőztem az Eötvös-kollégiumba, már elkezdtem a főváros magamhoz való otthonosítását. Azóta némely helyét belaktam már, a Bartók Béla utat, a Mártírok útját albérletben, a Keleti Károly utcát fiatal házasként, garzonban és két szoba hallosban, a rózsadombi Baba utcát egy széljárta víkendházban, mint menekülő, az Üllői utat, mint akit vacogó sanyarúságomban a jótét lelkek meleg szobával oltalmaztak, s új házasságomban egy máriaremetei kis házba, szerencsés albérletbe segítettek, a tulajdonosoktól külön, a kert végébe, s aztán a sajátunkba jutottunk 1973. augusztus 21-én. Kórházak közé, de ablakaink hátat fordítottak a hatalmas, zord épületnek, a másik tölgyes, cserfás kertje nem gondoltatott a benti szenvedésre.

Buzgólkodott a tulajdonosi öntudat; néhányan körülfestették autójuk helyét, odaírták a rendszámot, kertkapukulcsot csináltattak, hogy a betegek ne az udvaron járjanak át, megtakarítva azt a pár száz métert, ami a főépület és a tüdő- és idegosztály között van: parkoljanak kívül a látogatók!

A lármás, énekes házavatókat mindenki eltűrte, hiszen azt tették maguk is. Átjártunk egymáshoz, pertut ittunk munkásokkal, technikusokkal, mérnökökkel, közgazdásszal, ügyvéddel, a modern komolyzene művészeivel.

Egyszer csak fölösleges már az autó helyének kiparcellázása, mindenki tudta, hol az övé, elfelejtették bezárni a kertkaput, annyira elcsöndesedtek a lakások, hogy egyetlen házi hangoskodást sem engedhettünk meg magunknak, még Szilveszter napján is, mintha mindenki máshol szórakozott vagy otthon aludt volna. Tapintatosak és magunknak valók lettünk, pedig fiatalok. Az öt társasház száz lakásába, egy-két kivétellel, dolgos, szerény emberek költöztek, a pestiek szülőktől, szükséglakásból, a vidékiek albérletekből. A meghúzódó csöndben alig nyitottunk be egymáshoz, vagy megálltunk az ajtóban, félig pislantottunk a berendező kedv tapétáira, poszter-niagarákra, a szoba rekamié-, fotelrészletére. A világos ablakon kilátszott a tulajdonosra valló csillár, szekrénysor, könyvespolc itt-ott, konyhából a pingált falitányérok, műrézdíszek pajzzsal és karddal, kakukkos ingaóra-korcsok. A nyitott ablakon visszafojtott beszéd foszlányai hallatszottak, melyekből senki nem értett semmit. Folytatódott a régi együttélés meg az albérlők túlzott tapintatossága, félelme.

 

 

(Fiatal házaspár lakott szomszédunkban kislányukkal. A férfi alföldi, az asszony somogyi, kétkezi munkások két műszakban. Csöndesek, mint az elemózsiástáska és a bevásárlószatyor. Tizenhárom év alatt egyetlen hang sem szüremlett át hozzánk. Idős vasutas, valamelyikük apja, látogatta őket hazai terhével. Csomagot, mintha csak nekik vitt volna a postás, én vettem át néha. Romlandó! Hárman osztozkodtunk a pincén; ott esztergált, fabrikált a gyökeres pesti, mi az újságokat, a folyóiratokat raktuk a rácsos gyerekágyba, ők a hazai krumplit, almát. Használt autót vettek, akár a többiek. A vasutas apa Pestre vonatozik, a pesti vidékiek autóval haza. Az asszonnyal alig váltottam néhány szót, köszöntünk mosolytalanul. A férfi szelíd, derűs, még akkor is, ha azt hiszi, senki ismerős nem látja a járda-forgalomban. Még időnk elején hellyel kínáltam, koccintottunk. Garázsban laktak, lányuk odaszületett az olajos hordók közé, húsz forintot fizettek a jóidős hónapokban külön a levegőért, s azért a fél négyzetméterért, amit a gyerekkocsi elfoglal a kertben. Ne írjam meg, hátha baj lesz belőle!)

 

 

Belül csönd, de az udvaron annál inkább hangoskodott a gyerekvilág, labdával döngették a panelt, megunhatatlan magnót ültek körül a kerti kőasztalnál, végig kellett hallgatnom tizenhárom év minden világslágerét, az együttesek divatját, elmúlását. A mutáló röhincsélésből, kebelillegetésből az első szerelem kívülre bújtatta őket a zöldségesbódé tövéhez. Szájjal tröttyölő kicsik bicikliversenyén szűköltem oldalt a gyepre, nehogy még egyszer karomat törjem, akár az autókarambol miatt, melyet tízhetes gipsz-rabsággal úsztam meg, míg a gyerekek idegesítő nénózással utánozták a mentők mindennapos szirénázását. Köztük kellett átvágni mindig, legtöbbször a nyilvános telefonhoz, mert a telefon a legreménytelenebb kérelem volt, ha az út építése közben elfelejtették a kábelt lerakni, öt évig bontani nem lehet, persze máig sem történt semmi, hát telefonoztam a forró vagy dermesztő fülkékből, sokszor a környék végéből, ha elromlottak a készülékek, kagylójuk leszaggatva, a kibelezett pénztartó miatt némultak hetekig, hónapokig. Jó időben az erkélyen dolgoztam, szinte a nyárfalombban, enyém lett az a zöld sátor, akár a rigóké, balkáni gerléké, verebeké, őszi-téli cinegéké. Társuk voltam, csöpp tükörképem röpült szemükben, kihullott, visszatért, figyelmemet ringatta földi reggelizésük; macska lapult, kúszott, ugrott értük hiába, közönyös csalódással visszasompolygott leshelyére. A cinege nem ereszkedett közéjük, mintha féltené fekete-sárga-kék tollazata remekművét a sártól. Még sosem láttam földön, akár a fecskét. Egyformák lehettünk első emeleti magasomban. S lettem életük tudója, mint annak a gerlepárnak, akit a jó idő úgy becsapott Gyertyaszentelő napján, hogy fészket raktak a velük együtt megzavarodott fűzre. A fészekcsomó meg a tojó szürke fejecskéje átlátszott a sárgászöld füzérfüggönyön. Már én is pulóverbe süttettem arcomat a nyugágyon, míg egyik reggelre vissza nem tért a jég, a dér, a hó, melegből figyeltem, amint az anyamadár őrülten dúlja tojásait a földre, azután eltűnt arról az elátkozott fáról, a lenti sárgája-fehérje-fagyott héjzúzalék fölül. Az igazi tavaszban másikon költött, a fűzfa meg elszáradt, kivágták.

Otthon dolgoztam, hihettek munkakerülőnek; egész nap az erkélyen, a konyha- s a szobaablakban, tűnődéseimet illetlen kíváncsiságnak gondolhatták, míg jobban meg nem ismertek az udvaron, a boltban, a kocsmában.

 

 

(Az udvar gondnoka a szomszédos földszinten lakott, konyhánk ablakától lefelé, szemben. Onnan láthattam gyárból jövet; hazahimbálta aktatáskáját, hamar kiült az erkélyre piros melegítősen, kezét pihentette a vaskorláton, talán a dolgát gondolta végig: rózsát metszeni, söpörni kell, csemetéket ültetni, kivágni az öreg fákat, úgy, hogy beteg törzsük maradékából ülőke lehessen. Lapátra támaszkodva magasodott, mint a Mester tanítványai fölött, előadván a gyerekeknek az illő viselkedés rendjét; akit éppen dorgált, kihúzta magát, fejét lehajtotta, aztán kisomfordált a körből, s hazafelé kavicsot rugdalt maga előtt, jobb lábával bal sarka mögül kanyarítva. Szerette a rózsákat, a frissen festett piros padokat, a gyerekeket. Mindig dohogott a felnőttekre: kivágták a fenyőt karácsonyfának, nem csukják be a kaput, persze, hogy kifosztják az autót, pincében alszanak a csövesek, jelentgetnek a közös képviselőnél, nem tartok rendet, nem hányom el a havat rendesen, én leszek az oka, ha összetöri magát valaki… Sokáig nem láttam, utána erkélyén ült munkaidőben is, egész nap a semmibe nézett, az ég nagyregényét olvasgatta.

– Ha ez a három fenyő megnő, nem napozhatsz – mutattam a csemetékre.

Kiült már kora reggel a napsütésbe, s ha bolti szatyorral látott, markomba fordította aprópénzét, lenyújtotta az üres üveget néha és nem sokáig. Már csak le- és fölköszöntünk, hogyvagyoztunk, elmúlott lelkifurdalásom, hiszen úgy tettem jót, ahogy rosszat okoztam az itallal. Ült, ült… ölébe vette unokáját, szőke haját szavakkal becézte, a semmibe nézett, míg utóda csettegtette az ollót. A nagyhét egyik éjszakáján rosszul aludtam, konyhánkból világosságot láttam náluk, még nincs öt óra, miért kel ilyen korán a felesége? Megtudtam húsvéthétfőn, miatta volt az az éjjeli világosság, lányom szaladt hozzánk a kocsmakertbe a hírrel, ahol valaha összebarátkoztunk.)

 

 

Ahogy múltak az évek, fogyatkozott a születés. Ezek a nagy- és kisszobás otthonok csak három tagú családoknak elviselhetők. A két gyerek zárkában érzi magát emeletes ágyon, törpe bútorok között tanulva, magnózva, egymást kerülgetve. S hova rejtse el a fiú és a lány az érés jeleit. Ők, akik a lakások árát hatvanezer forinttal csökkentették, de újabb testvérrel nem gyarapodhattak. Fogamzásgátlás, abortusz ez a szűkre szabott típusterv! Már csak egy-egy új lakó tologatta a gyerekkocsit, a mieink megkamaszodtak. S láttam az első nászmenetet a fehér fátylas menyasszony körül sötétleni, eltűnni virágfüzéres autón. Az első halottat olyan hirtelen vitte el a tüdőrák, mintha a vidám focizásból zuhanyozni ment volna. A másik fiatalember pizsamásan, fürdőköpenyben jött az utcán. Nagyon restellem azt az utolsó, rövid beszélgetést.

– Honnan ilyen lengén?

– Onnan.

– A hullaházból?

A tüdőosztály hátsó kijárata a hullaház mellett van, repkénnyel futtatott borzasztó titokzatosság telefonálásaim panorámájaként, ahol az emeleti lakók békességét dúlták a hullaszállítók, ahogy a nyitott-csukott ládákat dobálják szürke autóikra. Később már cső lógott a beteg szomszéd orrából, nemsokára kiszögezték a gyászjelentést lépcsőházunkba, élt negyvenhárom évet.

Halhatatlannak éreztük magunkat a beköltözéskor, ugye barátom? Tavaly drágán átalakított lakásodat mutattad nekem büszkén, mert ti innen sose akartok elköltözni. Te nem üldögéltél az erkélyen, mint a gondnok alattad, kikönyököltél, lefelé társalogtál lábadozásaid idején.

– Mi a te fekélyed az enyémhez képest? – húztad föl ingedet sebhelyedről. Azt hallom, különösen viselkedtél Újév napján, ott is leforgattad kedves dalaidat, ahova ritkán jártál előbb, és szokatlanul beszéltél. Búcsúztál? Már Budán hallom, te sem vagy. S hol élnek, akik elköltöztek?

Udvarom kilométeresre tágult, belül öt élelmiszerbolt, öt vendéglő, kocsma, két borozó, egy diszkóbár, három kórház, szeretetotthon, nyomorék gyerekek intézete, kefegyár, filmgyár, József Attila manzárd lakása, a kertváros kubisztikus, elvágólagos díszbokrai, fenyő- és tujafái, szivarfák, tulipánfák, hársak. A japánakácsor júliusi virágzásában sziromszőnyegen jártam a boltba, akkor szállították a hullákat, egyszer az utcasarkon majdnem el is ütöttek, grimaszos baleset lett volna. A fiúk előttem, utánam szokták megvenni a húsz deka parizert és a negyedkiló kenyeret, az üveg sört, már a bolt ajtajában elkezdték, autójuk addig állt, amíg reggeliztek. Teleszirmozták őket a japánakácok. Gyászolókat láttam mindennap, kisírt, vörös szemmel, szótlanul, akkor a bolond öregasszony abbahagyta örökös hadarását.

Gyakran cserélődtek a kisvendéglő gebinesei, az én időmben négyszer-ötször legalább, amíg meg nem állapodott ez a törzsvendéget sajnálatra vagy éppen megkönnyebbülésre késztető váltakozás a válogatott balhátvédnél. Mindegyik változtatott valamit a berendezésen, söntéspultot rakott, magához csatolta a bagolyasszonyka kihalt trafikját (– Mikor javítják meg a telefont? – Soha! Minek hallgassam mások fecsegését? – Kérek egy csomag Sopianaet. – Vegye le a fejem fölül), boxokat csináltatott az egyik, amiket a bérlő szinte újonnan kidobott, s telerakta a helyiséget négyszemélyes asztalokkal, jöttek a fiúk törzsvendégnek, söröskorsók fülén, lányok nyakán csimpaszkodtak. Este már nem jutott hely megszokott öregeimnek, nekem sem. Az öreg zokni és nadrág nélkül botozott szürkévé mosott munkaköpenyében, félrefordította székét asztalától, botját térdei közé fogta, jobbjával kampójára támaszkodott, balról a korsót birizgálta, bizalma csúcsán fölfedte szilánksebhely-pöttyös combját, keletre mutatott, mint Bem apó a csatatéren. Rövid nadrágos, atlétatrikós barátja hazaküldte sárga kutyáját, csuklóra tekerte a pórázt, s leült melléje.

– Ez a Bobi megdöglik.

– Nem hal meg, maga is tudhassa, mennyivel girhesebb volt. Jót tesz neki az öreg zsidók kosztja. Tudja, a Bobi mit ebédelt máma? Kacsasültet! Evett maga mostanában kacsasültet? Nahát!

– Gyere Józsi, megfőztem a lecsót, de azért én is iszok egyet.

– Maguk lecsót esznek áprilisban?

– Miér ne?

A boldog-boldogtalan vén házaspár átsóhajtotta magát a másvilágra, de Bobi, akit a Halál sárga kutyájának neveztem, még mindig szaglássza a környék villanydúcait, fatörzseit, az utcai kiszögelléseket.

 

 

(Pincér volt itt valamikor az az uszkárszakállas, uszkárral mászkáló mosolytalan robotember, a gazdagodás mintapéldánya. Jó ideig nem láttam, azt hittem, együtt ment főnökével. És nocsak! A Városligetben már ő a főnök, felesége főzi a virslit, ő meg hozza a rumos teával készségesen, rebbenéstelen lakáj-módra. És nocsak! Ide építi fémbódéját a kórház mellé, bevezeti a vizet, a gázt, a villanyt, s kiírja az üvegre: PIZZA ÜDÍTŐK SÜTEMÉNYEK ROLLY.

– Húsz forintot kaptam vissza az ötszázasból négyszázhúsz helyett.

– A sógornőm volt itt tegnap, neki szóljon!

– Ötszázast adott? Ki emlékezne arra, maga igen? Nem érek rá annyi embert megjegyezni, maga igen?

Akkoriban gyakran találkoztunk, üzletét udvarunkon közelítette meg a hamukék uszkártól elválaszthatatlan, ez a kutya lett szimbóluma, akivel egyidős a szakálla. Nem gondoltam, hogy abban az emeletes villában lakik, ahonnan kihajlik a kajszibarackfa, ahol a tearózsák sárgán illatoznak. Fémbódéját eladta hamarosan. A villa kapujában ügyelni láttam a szállítókra őt és az uszkárt. Stílbútorok a járdán, villanydúcnak, kerítésnek támasztott, keretes gobelinek, régimódi félgiccs festmények – mintha egy régiségbolt költözködne. Kiürült a ház, ebből sejtem, övé lehetett az egész. Innen csak magasabbra, a Rózsadombra, a Szabadsághegyre, méginkább a Kab-hegy divatos oldalára képzeltem emelkedni. Fél évig vakolták, festették, mázolták, szerelték a házat, s kiszögezte tábláját a kisiparosok kerületi szervezete.)

 

 

Bezzeg a presszók akváriumában úszkáló kiszolgáló lányok, asszonyok, akik mosolygósan navigáltak barna, fekete, málnaszín formaruhájukban a ragadozó benzinkutasok, autókulcs-csörgető dzsekisek, refesek, püffedt képű öregasszonyok, nyelvlógató Józsik, magányos, özvegy, bikavérrel eljegyzett közjegyzőképű Gyuri bácsik, zoknival, gatyával seftelő vén Gusztikámok között, az anyáskodó Rózsik, könnyen síró Zsuzsák, méltóságos párduc-Gizik, a cigány-hangos Mimik kopottá öltöztek át záróra után külvárosi lakásuk felé. Nenszi kivételével, akit perzsabunda-félében láttam az utcán, aki nemcsak tőlem várhatta el a meghívást a száraz martinira, melyet tisztesség ne essék, eldugott a pult alá.

Író vagyok, hát belementem minden marhaságba. Nem keltette jó híremet, mikor a talponálló asztallapját a bicegő Biginnel hozzánk cipeltük és kerestek a rendőrök. Bigin valahonnan a külső-Zuglóból vagy Rákospalotáról, piros szegfűvel gomblyukában elindult locsolkodni, s megállapodott a sarki alkoholtanyán, s talponálló könyöklésre való, poháralj-mintás, gyanús, barna váladékkal maszatolt, világoskék rostlemezhez állt mellém.

– Fess vagy Biginkém! Ez az izé olyan, mint egy modern festmény.

– Mennyit ér?

– Százezret is.

– Hát akkor csórjuk el! Nem veszi észre senki. Emeljük le!… Igazam volt?

Feleségem utálkozott, vissza most nem vihettük, eloldalogtunk más kocsmába, Bigin leült kétes barátaihoz, én meg továbbálltam, amíg az otthoni hangulat meg nem nyugszik. Már nyomoztak a rendőrök, Bigin, akit a rendőrök nagyon jól ismertek, elárulta, hol a százezer forintot érő „festmény”.

– Mondja meg a férjének, válogassa meg a barátait!

Másnap röstelkedve visszavittem, akkor se vették észre.

Az egyszeri színész, ma filozófus, költő és utcaseprő bevezényelte brigádját udvarunkba. Gereblyéztek, söpörtek, lapátoltak, ő meg becsöngetett vasvillásan, üveg kövidinkával.

– Tudod, mekkora botrány lesz ebből, ha megtudja a gondnok?

Cigány népénekes barátom a presszó placcán eljárta a rókatáncot.

– Ha nem állítja le ezt a romát, kihívom a rendőrséget!

Sokáig elkerültem azt a helyet, a talponállót is, amíg tíz órakor nyitó, ráfizetéses eszpresszóvá nem szelídítették.

Író vagyok, hát érdekelnek a sorsok. A zöldséges Bandi apja volt annak a gépnek a kapitánya, amelyik a párizsi reptérnél zuhant le a hatvanas évek elején. Mikor megvettem ezt az íróasztalt a bizományiban, amelyen fogalmazok, gyönyörű, hosszú képeslapot találtam fiókjában, Toulonból csókolja feleségét, kisfiát, kislányát valaki, soraiból az is kiderül, hogy a MALÉV kapitánya. Majdnem húsz éve enyém már ez az asztal, csoda lenne, ha ez a lap előkerülne valahonnan, s az ő apjáé, a neki szóló elsodródott palackposta még egyszer partra vetődne a család zöldségesstandján. Bandit már nem hívhatnám a Vadászba, láttam lebontását a békéscsabai gyorsból. Költözéseim után három nevezetes helyem tűnt el mögülem; máriaremetei éveim Balázs vendéglője leégett, most a zuglói Vadász-kert, a legelső, a Borostyán után a Bukarest étterem magas kockaháza a Bartók Béla úton, mintha ösztöndíjnapos ifjúságom borospalackjait, pontyos üvegtartályait is lebetonozná, maga alá temetve a nótaénekest, Bóka Lászlót.

Kis öröklakásos telepünkről megindult a költözködés. Alap lehet az öröklakás kétszer akkora főbérletre, külső-külvárosi családi házacskára, amihez majd hozzátoldanak. Van, aki eladta millióért, telkére költözött négytagú családjával, s onnan építkezett. Hozzánk is befordult a ponyvás, nagy autó, elsodorta a hullásra álló leveleket, ágakat szaggatott le. A kiürített lakásból, az ágy alól, a szekrény mögül, a pincéből, az erkélyről is valószínűtlenül sok holmi állt össze papírzsákba tömött könyvek, műanyagfóliákba szorított textilek, ládákkal mentett törékeny tárgyak halmazává. Utoljára néztem ki az ablakon. Vissza Lágymányosra, a Gellért-hegy alá, a Dunához, ahonnan kezdtem, városrészeket laktam enyémmé s elvesztettem!

Halhatatlan vénasszonyok

Otthagytam őket, nem tudom, élnek-e még, énnekem halhatatlanok.

Mindig jön a farkaskutya-sétáltató végig a zuglói utcán, hasonlít agg kanjához, az eb sohasem emeli föl fejét a földtől, gazdája sohase veszi le szemét az állatról, minden nap, reggel, este. Vonulnak a kefegyár felől, át a szédelgő járású vakok között, utat törnek maguknak, szétválasztják a bruegheli, egymásba kapaszkodó párokat, nincsenek tekintettel senkire, semmire, csak a vakvezető kutyára, amint a hátradőlő férfit igazgatja a vörös kereszttel sötétségében. A két élemedett, kopott irhájú, túletetett lompos kan magábaszagolja egymást, először összeértetik orrukat, aztán végigjártatják a másik gerincén-hasalján, egymás farába túrják fejüket. Nem ugatnak, nem morognak túl fiatalságuk ingerén. Az öregasszony mogorva a megszakított menetelés miatt, mert örökös vonulás a lelkiállapota. Félig kötött, lógó fűzőjű bakancsa lötyög a lábán, mintha a flórharisnyát, a boka és az ujjak bütykét, tyúkszemét utálná; lötyög a télikabát, a nyári rózsás kartonruha is, csak az akarat öntudatos. Tovább, tovább, mint egyszemélyes bevonuló hadsereg, ha nem talál ellenállásra. Nincs oldalt, csak előre, nem nekik üli meg a hó a fenyőfát, hiába nyílik ibolya, tavaszka a villák tövében, rájuk köpi lilásfehér szirmát a tulipánfa, lespricceli őket a júliusi japánakác, a fölvirágzott irha és haj nem okoz könnyed lelkületet. Van ebben a vonulásban valami céltalanul őrült magamutogatás, pedig tudom, meg kellett jártatniuk egymást. Van ebben valami ősi keresés a húgy és a nyers kutyaszőr szaga nyomában. Teleírják magukkal a környéket, mintha ők mérnék be a telefonfülkét, s pontosan meghatározzák a földgömbön, ugyanígy a tacskók, uszkárok, pincsik mozgó célpontjait. Fatörzsek, szegletek geodétái, földerítői a tejszagú boltnak oktalanul. Megrémít ez a páros, már azt hiszem, robotok vagy hasonlók pincelakásuk meghibbant tárgyaihoz, amint megszöknek az évek óta fölhalmozott ruhák a székről, mosatlan edények a mosogatóból egy nem tudom holi házban.

Kismartonné évszázadok óta ismeri őket, hiszen mindig ott ül pincelakása előtt az utcán vagy a filmgyári padon; tavasszal a gyönge napban, nyáron az árnyékban váltogatja helyét a keleti és nyugati soron. A kutya körülszagolja, gazdája indulásra rándítja a pórázt, nem köszön. Kismartonnét azért nevezhetem meg, mert kiírta a járókelőknek. Megnevezve aggódtam sorsa felől. Egyik télen nem láttam, kifakult a Nők Lapja ablakában. Na, mondtam, ő is meghalt, mint ahogy kortársai eltűnésével tapasztaltam, és elképzeltem, biztosra vettem a valóságban is, sírjukat néhányan állták körül, hagyták elgazosodni. A kutyás hölgy temetésén nem lenne más, csak a kutya, s ott maradna síremléknek. De Kismartonnéért elmenne az egész utca öregasszonya, akik vele gubbasztottak a filmgyári padon, akik megálltak néhány szóra lakása előtt. Na, mondtam, a szuterént már kiszemelte magának egy kisiparos, mint ahogy sorban odatelepedett a fodrász, kozmetikus, az órás, a zöldséges, a butikos. Azért se halt meg! Rokonainál tölthette a telet vidéken. Bevette a fakó Nők Lapját ablakából, kiült a székre, örültem és majdnem megszólítottam, nem a mi falunkból származik-e? Nálunk is éltek Kismartonok. Néha kényszert érzek a találkozásra földijeimmel. Amikor Pestre jöttem, az ötvenes évek közepén, olyan gyakori volt, szinte átvezetett Iszkázról Budapestre a kalauznő a hatos villamoson, megállt mellettem gyerekkori pajtásom, a motoros rendőr, régi ivócimborám, a hegesztő, a körtéri Lordok házában itta a sört a futballmeccs után. Évek óta senki, ahogy a köteleket elmállasztja az idő, s hanyatt esünk magunkba, tükreinkbe, családunk és barátaink végleges pamlagára.

A Nagy Kutyajártató az Amerikai út és a Korong utca sarkán átcsattog a túloldalra. A habókos asszony szózuhatagából én is menekültem. Télen és nyáron ugyanabban a selyempongyolában, vagy kékmelegítősen portyázik háza előtt sárga sísapkában, díszmeneti léptekkel, hóna alatt kenyér, mint a puska. Ha senki sem jár közelében, hallgató kapubálvány, de a járókelőkre szétcsattantja szárnyait.

– Semmi sem elég ezeknek! Csókolom a puha kezedet, drágám, azt a puhát… Hogy azt a kesztyűs kezedet csípné ki a mosópor! Jó mosogatni a gumikesztyűben, mi? Gumikesztyű… gumióvszer… ennek is be kellene tömni a kifolyóját! Kifolyó-jó-jó! Mindenki szájhá, ugye fiatalúr? Átmegy a… te is megéred az ökör árát, abbul vetted az a nacit? Szép vagy, mondhatom. Ez a hülye kiszuperált motorversenyző meg csak iszik. Igyál, fiam! A nyugdíjadat… az anyádét. Hát az enyim nem kőne? Kellene, párdon. Ezt! Ezt a redves kezemet! Idenézz! Tied lehet, nesze, pongyolástul… cicizzél! Tudják-e hölgyeim és uraim, mi lett a hullaszállítóval? Engem ugyan nem visz el. Lebukott, mert elsikkasztotta a Józsit. Józsikám, de hiányzol a mi utcánkbul. Va-la-ki-hi-ány-zik-a-ház-bo-ól… csak az a nagyságos nassasszony nem hiányzik a lepcses pofáj…óccakát!… Azt mondtam neki, kedvesem, erre hozzám vágta azt a füstös szalonnáját. Még hogy nem elég? Legyen mindenki olyan, mint a fiam… a riherongy anyját neki. Nem jön a gázos, kalapácsot szereltek a gázórába. Szerbusztok madárkáim! Szia, az anyátokba! Azt hiszed, olyan könnyen elvihetsz, nagyságos úr? Nem ám… de nem ám… Nézze meg az ember!

Augusztus huszadikán délután három órakor, a keresztutca parkosított középső sávján, kiült sámlijára. Ahogy a kotlós ereszkedik, ráigazította fenekét jobbról, balról, kezét ölébe rakta, fejét fölemelte, mintha fényképeznék, így ni! Egész délután ott szobrozott szemben a messzi Gellért-hegynek, várta a tűzijátékot, de mire az esti ágyubuffogás, suhogó szivárvány-sziporkázás elkezdődött, eltűnt páholyából, elunta magát, elmaradt közönsége is.

Halhatatlan öregasszonyaim fölé bocsátom tbiliszi látomásomat, azt a világmagasba meredő fekete vénségét, aki mindenek csúcsán áll a Pantheon bejáratával szemben: „Hála… hála… Georgia… hála… Georgia…” Huzallá vékonyodott varjú, a görög tragédiából kiátkozott mániás kartag moccanatlan sírja szavait maga elé, senkinek, mindenkinek, évezredek óta, évezredekig. Nem kezdhetik ki a kaukázusi sasok, csak fekete árnyát tépik röptükben a szakadék fölött.

Karcsikám odavan

Régen láttam. Már mesehőseimmel akartam kerestetni, hiszen hozzájuk tartozik. A Struga manó, a Felekirály, a Búfaló albolond társa ő. Alföldi vonaton utazott a mesében, de nem a násznép között, hanem a csomagtartóban ült, mert a kalauz sose néz fölfelé. Csak akkor merészkedett le, mikor megígértem, kifizetem a büntetését. Leugrott felesége ölébe. Vigadoztak a lakodalmasok, és Karcsikám, miután bemérte magának a kupé szabad helyét, Annus ölét odahagyva, föltartott jobb kézzel, mintha párja anyajegyét is vinné magával, fohászkodott, ahogy a súlyemelők szoktak. Először megpödörte, elsimogatta bajuszát, azután kurjantott diadalmasan, bokában megfogta bal csizmáját, elengedte és rávert, ugyanúgy a jobb csizmaszárra is, és táncba kezdett. Sokkal többet görbült annál, hogy kiegyenesedve ne legyen feltűnő. Felesége vele ringott az ülésen, nyakával igazgatta testét a táncra. – Gyere Annus! – és Annus fordult egyet az ajtó felé, megpörgette szoknyáját, és kirepült belőle tizenhét kétasszonynapközi csibe. Úgy táncoltak, hogy a csibékre rá ne lépjenek. Ettől lett olyan egyenes a tartásuk, libegős a lábuk.

Karcsikám mesébe illő, mért ne indulhatna keresésére a Struga manó, a Felekirály, Búfaló albolond, hogy évezredes fondorlatokkal köd-előttem-köd-utánam képességgel megtalálják a moszkvai gyorson – persze csak Szolnokig –, ha ott nem, hát a Keletiben, a Baross téri lebujban, amit csak a fegyveres testületek tagjai nem látogathatnak. Kereshetnék az ügetőn, a fogadók között, valamelyik versenyistállóban almolás közben is megtalálhatnák, vagy egy gyárban, ha éppen udvarosmunkához jut, építkezésen hajthat kisegítő gebét, rendőrségi fogdában unatkozhat, ahol csak akkor tudja meg, miért került, ha néhány nap múlva kiengedik, vagy Márianosztrára ítélik visszaesőként, apróságok miatt.

De bizonytalan hírt hallottam felőle, aki hallotta, elfelejtette kitől, a másik sem tudta, honnan: megölték kocsmai verekedés közben. Forgott a hír ismerőstől ismerősig, én meg azt hittem, Karcsikámhoz illő legenda csak. Míg egyszer becsöngetett Annus az igazsággal. Pedig látni véltem az utcán, a túlsó forgatagban vagy a villamosból. Alakja úszott a tömegben, mint egy hegedűtok, vagy mint egy odatévedt mezei vad szaporázott mások bámulatára. Annus látogatása után már nem képzelődöm, csak emlékezem.

Karcsikám, Rostás Károly, Huttyán cigány nevén, égi-földi vándorként jött ablakom előtt az utcai járdán, mindig ugyanabban az irányban, ahonnan ősi ösztöne vezette, a két udvari kapu közül a délin fordult be. Azt hiszem, ha szokásos útjába farönköt hengerítenek, átugorja, ha fát ültetnek, megmássza, mintsem megkerülné. Jött mindig, ahogy legelőször, csizmásan, kalaposan, kalapszalagjában színes tollcsokor, hasonló a kakasok szivárványzöld, mélybarna, pávakék begyéhez. Bajusza súlyosan lelóg, s majdnem füléig kunkorodik. Nem néz félre, se ablakunkra, hegyesen jár és sietősen. Nagyot csalódna, ha nem lennék itthon és nem teljesíteném kívánságát. Erős csöngetésére még a szomszédok is kinyitják az ajtót, csak a konyhába telepszik, a kilátás felé. Nálunk felejti magát éjszakára néha, ágyba nem fekszik, összegömbölyödik ruhástul a szőnyegen olyan picivé, akár egy puli, hirtelen alszik el, s éppolyan gyorsan felébred.

Várhattam hétfőn reggel és péntek délután; a munkahét elején, de inkább a végén, nemcsak baráti vizitre. Kis üveg pálinkából kínált, így egyenrangúként adhatta elő, hogy nincs pénze hazautazásra. Nem evett semmit, talán néha levest a tizenöt év alatt, csak ivott, cigarettázott éhgyomorra. Ha nem volt pénzem, beváltotta az üres üvegeket.

– Nem piára adtam – mondhattam neki, de ő csak nevetett, mint valami rafinérián. Szégyellhettem magamat, sajnálhattam: jegy nélkül még elbliccelhetett Szolnokig a moszkvai gyorson, nem ismerik a kalauzok, de a kunszentmártoni személyen annál inkább, fölírják, börtönbe kerül újra. Pénzbüntetésit soha nem fizette ki, inkább ült, legalább tíz-tizenötször. Mintha a rabságot pihentető szabadságnak tartotta volna.

Valami verekedéssel kezdődhetett, talán csak bicskáját rántotta elő, aztán kártyázásból, snóblizásból kerekedett botránnyal folytatódott. Ha gyerekei kerülték az iskolát, nemsokára bekísérte a rendőr, s egyre hosszabb időre.

Annus jöveteléig inkább börtönben szerettem volna hinni.

Néhány éve nem avatott már be efféle ügyekbe. Csalódott bennem, mert nem utaztam Öcsödre. Azt hitte, aki ír, olyan hatalmas, mint azok, akik idézéseket, végzéseket fogalmaznak. Valamikor még reménykedett a csodában. Papírjai közül – melyeket úgy hordott magánál, mint a kincset – előhúzta az ujjlenyomatos, agyonolvastatott végzést: lovas kocsijával a tolvajok élén nyolcvanhat kiló paprikát, kilencvennégy kiló paradicsomot tulajdonított el a téesz földjéről.

– Föl volt már az a föld szabadítva, Pistukám. Mi csak böngésztünk, azt mindenki tudhatja. De ha te elmondanád, hogy ismersz, megtudnák, ki a Huttyán barátja. Az Annust is bezárják, mehet Kalocsára. Mi lesz a gyerekekkel? Ugye, Annus? Kérlek nagyon szépen, Pistukám, sőt nagyon szépen elvárlak. A kocsma előtt van a buszmegálló. Ott megiszunk fejenként három pálinkát. Ha kevert köll, hát tessék! Van viski meg fröccs. Annus főzi a finom tyúkhúslevest. Aztán lesz, akivel eljátszhadózhatsz. Helyes? Vagy ha nem tetszik, akkor elmegyünk a nagynénémhez.

– Ez az igazság – mondta Annus.

– Szeretem a feleségemet.

– Milyen szemérmes – mondta a felesége.

– És megvédtek-e a féltékeny legényektől?

– Helyes – válaszolta Karcsikám.

Különben nem tartott valami sokra. Okosabb vagyok én nálad – mosolygott bajusza alól, ha írni-olvasni akartam tanítani. Ügyei ellenére ártatlan jó volt, csak szelídíthetetlen törvényen kívüli. A magántulajdont semmibe vette, mintha éltetné az ének, azt hitte, még a halált is kiénekelheti magából.

Víg Rudolf népdalgyűjtő barátom fedezte föl számunkra. Lemezről hallható rekedtes szenvedélye, lassan szálló bánata, szájbőgős, ujjakat csettintgető tobzódása. Foghíjas mosolyát lemezborítón ismerheti az ország, de jobban örült, hogy képét, a borítót, az öcsödi tanácsházán kifüggesztették. Nem figyelt, mikor dalait leforgattam. Gramofont nem vett, s két tiszteletpéldányát már a Hanglemezgyártó Vállalat kapujában eladta. Az volt az igazi, ha dallá, tánccá változhatott, s mintha maga lenne közönsége is a puszta földön, lakásban, kocsma- és presszóasztalok között

 

Istenem, országom! Hun lesz meghalásom, de sej! Erdőbe, mezőbe? vagyis temetőbe.

 

Meg:

 

Szolnoki börtöny sárgára van meszelve. Bele vagyok elevenen temetve. Elevenen sárgulok és hervadok. Azt se tudom, hogy mikor szabadulok.

 

– Múlt augusztusban halt meg a szolnoki börtönben, csapolták a tüdejét – mondta Annus. – Nem láttuk az ágyban. Hol az öreg? Virrasztottunk három napig. Mennyibe került az a nagy temetés! Egy szekér sör, bor, meg az a sok kevert. Rengeteg tyúk. Zenekar. Lefényképezték a rendőrök is, szerették, jóban volt velük. Látott maga cigánytemetést? Akkor tudja. Jó ember volt a Karcsi, csak ha ivott… se isten, se ember. Megoperálták a gyomrát… adjak pálinkát… megdöglesz, mondtam, mégis ivott. Meg a kártya! Nem iszunk valamit?

Ura lelki üdvére akart volna. Rózsás szoknyája zsebét ölébe kanyarította, onnan kotorászta, válogatta a pénzt, menjek és vegyek. Százast dugtam az alumíniumfillérekhez. Nem olyan életrevaló ő, hogy pénz nélkül hazajusson. Utána a szokásos mustra: ruha, lábbeli, kopott játékmackó került az ágylepedőbe olyan terebélyes batyunak, mint Annus fölsőteste. De tornacipőjét nem tudtuk lecserélni abban a hidegre forduló időben. Meglepődtem, hogyan bírja el a harminchatos lába nyolcvan kilóját. Kikísértük a trolibuszig.

Lehet, Annus is utoljára járt itt. Kiúszott a nagy fehér bála imbolyogva, akár a léggömb, sárga szoknya ringatózott a tornacipő fölött.

Barátom, a bringás

Bringás Jani a barátom, még akkor is, ha nem tud róla. Tavaly júliusban vettem észre a halászbisztró teraszán. Ide illett, nem a fönti csárdába, ahol étlapból lehet válogatni, kellő ruházatú pincérek tálalnak föl, s szalvétával csapkodják a morzsát a vendégek után. Hogyan tűrhetné el az a rangos étterem ezt a derékig meztelen, barna svájcisipkás embert? Orosz katonai derékszíjára lettem figyelmes először, rézcsatja hatalmas csillaggal van kiverve. Asztalától mániákusan fölugrált, már akkor elvitte volna korsómat, mikor még ki se fogyott belőle a sör, égő cigarettám alól elragadta a hamutartót, kiürítette a vödörbe, és visszahozta addig, amíg a cigarettavégen tartotta magát a hamu. Aztán megint nem hagyott senkit szóhoz jutni, vagy olyan érdekeseket mondott? Akkor még nem tudtam, ő a bringás Jani. S valóban áll a jelző, rendszeres járatban kerekezik valaholi lakása és a bisztró között. Derékig meztelenül indul, mert otthon hagyta az ingét, és hűvösödik, s már itt is van a zöld kockás barhentjében, s folytatja, amit abbahagyott. Nem lenne titkos barátom, ha mint a teherautósofőröknek, kocsikísérőknek, a strandról betérő nyaralóknak egyszeri alkalmam volna. A személyautósok ritkák a bisztró másodosztályú vendégei között. Szeretek ülni ezen a teraszon, a korsó sör csupán részese nyugalmas hangulatomnak, szétárad csípősen bennem, élvezem, amint gyomromat csiklandozza. Hozzátartozik a Dunához. Sokáig nem is gondolok semmire, majdnem egy szinten a vízzel, nem fogalmazok semmit, nem foglalkoztat a megélhetés, a munka, a politika. Külön működnek érzékszerveim, nincs kedvük összekapcsolódni egy egésszé például úgy, mint amikor nézem a túlparti házat ott messze a széles kanyarban, elsőre még fehér hajónak tűnik, és beleúszik a képbe a valóságos hajó, hogy megindítsa a képzeletet, vajon kik élnek benne, s ha odamennék, biztosan elveszne tündérisége a csaholó kutyával, gazdája trágyát talicskázna tehenei alól. Kanyarulatában a folyam kétszeresére szélesül, valóságos tengeröblöt hitet, már-már a határtalanság kezdetét, amiből fehér alkotmány közelít. Gyermeki, még inkább animális izgalommal várom, pedig nem okoz majd semmi különöset, mégis hoz valami újdonságot és megfejthetetlen titkot. Ide is ér már, integetni volna kedvem, a ruhateregető nőnek, mert ő a hajósok asszonya, füttyentenék a peremen oldalazó matróznak, a szerkezetnek is, mert a vasérctől könnyebbülten, szabadabb dohogással úszik tova. Hangszórós dallamokkal jelenti magát a személyzet, s elválik tőlem a lenti kanyarban örökre ez az idegen. A magyar hajók itthonias sirály-fehérek, s olyan kicsik, mintha vízimadár húzná a roppant uszályokat.

Bringás Jani most azt meséli, hogyan esett le a szénásszekérről gyerekkorában a megvadult lovak közé.

Tavaly csatornaárkot ástam. Nemcsak azért említem, mert ez a munka szokatlanul nehéz, a csákány, az ásó, a lapát meghúzza a derekat, a láb- és karizmokat, a föld pedig tele mindenféle üledékkel, cseréppel, téglával, üveggel, marhalábszárcsonttal, megkövült hamuval, amit elnyelt az udvar nemzedékeken át, s most beakad a szerszám, s ráadásul a löszbabák taszítják csákányomat. S nemcsak azért mondom, mert kipróbálhattam magamat, bírom még a kétkezi munkát, amit kamaszkori aratásaim, kévedobálásaim idáig megalapoztak, és örülök neki. Azért említem inkább, mert a csatornaásás hozott össze bringás Janival.

Szorított az idő, be kellett fejezni az elutazásig, s szomszédunk ajánlatára megkértem, vállalja el. – Korán megyek. Hagyja kint a szerszámokat! – Fölkeltem, amire jött. Levert az árok iránya szerint két karót, ráfeszítette a zsinórt a rajttól a célig, kiszabta az egyenest s nekilátott. Akkor se nézett föl, mikor reggeli időben feleségem megkérdezte, eszik-e valamit? – Nem eszem. – Hát akkor kávét? – Nem iszom. – Legalább néhány szót szerettem volna váltani vele, csalódottan kullogtam el, mint egy szóra sem érdemesített valaki. Jól van, bringás, csak tedd a dolgodat! Bementem a lakásba, egyszer csak eldobált szerszámokat látok a földhányáson, a délután közepén is gazdátlanul hevertek ugyanott. S mint ahogy elkószál a jószág, s váratlan visszatalál, nyögve, szuszogva, szaporán hajladozva dolgozott, s nincs tőle se balra, se jobbra senki és semmi. Pontosan hétkor abbahagyta, pontosan, pedig órája se volt. Nyolckor bezár a bisztró! – Holnap be kellene fejezni. – Meglesz. De ne haragudjon, kaphatnék egy százas előleget? – Ötszázast tudtam adni, szabadkozott, elég lett volna két-három sörre való. – Ja, tényleg mindegy, előbb vagy utóbb. – Másnap sörökkel vártam, hiába. A szomszédnak hordta a szalmabálákat, úgy tett, mint aki észre se vesz, a legnagyobb sebességével cipekedett, mégsem akart elfogyni keze alól a dolog. Én evvel semmit se kezdhetek! Fölmérgesíteném, ha folytatnám a csákányozást, szép, pontos művét rontanám el, hiszen az árok oldalát is tükörsimára faragta. De végre fölszabadultan kínálhattam a sört. – Nem iszom. – Mikor aztán kopogtatott, mert szinte már menekültem előle a lakásba, s jelentette, hogy befejezte, megkérdeztem – Most se iszik? – De csak egy kis pohárral. – Elfogyott három üveggel, addig tartott a Volt egyszer egy vadnyugat film meséje, ami Hrabal Pepin bácsijának áradatához hasonlított azzal a különbséggel, hogy Pepin bácsi a saját életét adta elő.

Egy év után boldogan ráköszönök, észre se vesz, persze, mert ha a biciklin ül, épp olyan hozzáférhetetlen, mint mikor dolgozik. Éktelenül káromkodik a megáradt Dunára, szidja, pedig a városra veszélytelen. Inkább csak érdekesség, akár a holdfogyatkozás. Nézik a partról, én meg valami ősemberi borzongással figyelem. Farönköt halásznak most az idevalósiak, a szorgalmasabbak egész fáskamrára valót. A túlparti strand büféjének csak a teteje látszik, s egy csónak viszi tekintetemet az erdő belsejébe.

Mi és a mesteremberek

Erőszakos csöngetésétől megijedünk délután négy órakor. Egyre ígérte.

– Egytől ígértem. – Úgy támad, ahogy a verekedést eldönti az első pofon; szigorúan néz a szemembe, mint a kölyökre az új tanár, hogy ezt a föllépést sose felejtsem, később kedves lehet, ha akar, s én majd ehhez igazodom, nem szólhatok rá, nincs kifogás; idejével ő rendelkezik, a mienk érdektelen, hát nem értünk történik minden?

Rövidet csönget a másik.

– Körülnézhetek? – Sportos ing, világos dzseki, vasalt nadrág, boksztükrös, barna cipő garantálja megbízhatóságát. – Igen, igen… – Végigpásztázza az előszobát, s tovább, beméri a lakást tekintetével, tapogatja a falakat, bicskáját átszúrja a festés számtalan rétegén; mozgó szájjal számol magában, némán, vigyázzban várjuk a kalkulálás végét, megnyugszunk, megegyezünk.

Nekünk melegít majd a gáz, világít a villany, nem csöpög vállunkra a csap hidege, szűzfehérek lesznek a rámák, a falak. Miért gondolnék rosszra, jó hírére neki is adnia kell, semmi előítéletem. Három szoba festése, mázolása három évig összeálló könyvem ára, nem ő az oka.

Gázkonvektort szerelnek a konyhában, kerekre lukasztják a falat, szakad a meszelés, téglaszilánkok kívül és belül; szétverik a fafűtéses cserépkályhát, a szoba csupa por és korom, helyére kéménybe vezetett konvektort állítanak; döng a ház, sivít a hegesztőpisztoly; igásként cipelik a törmelékesvödröket a roskatag személyautóhoz. Vájatok barnállnak függőlegesen, vízszintesen, haránt; parkettára hullatják a semmirevaló, rongyos huzalokat, helyükre vonják a ragyogó alumíniumcsöveket; a régi kapcsolókat, konnektorokat, véglegesen kibelezik, rájuk taposnak, az újat tapintással, tekintettel irányítják kellő helyére.

Téblábolunk a rendetlenségben, mikor lesz vége ennek a fárasztó ideiglenességnek? Olyanok a napjaim, mintha a Transzszibériai expresszen utaznék, vagy a szkopjei földrengéses pályaudvar peronján, ellenőrizhetetlen csomagjaimon várnám a menetrendből kiesett vonatot, melyet mindig késleltet a pontosan érkező. Ami nekem olyan fárasztóan szokatlan, embereimnek mindennapos; jöttek az egyik összevisszaságból és fölvonulnak máshová.

Kiürítjük az első szobát, minden holmink fölhalmozódik a fekvőhelyek körül. Körbelakjuk a lakást, ahogy a parkettacsiszoló vékony és fölerősödő sírással működik emitt; amott gólyaláb-létrán vakarják, alapozzák a falakat; malteros újságpapír smirglizi idegeinket. Nyitva a pornak az ablak, de az ajtó alatt átszüremlik a finom faliszt, át a kulcslyukon; begyújtjuk a kályhát, hadd száradjon a fal fullasztón, enyvbüdösen gőzölögve, mintha novemberi, nedves ködben tüzelnénk; ajtók, ablakok száradnak a bakon; szédít a lakk. Másnapra megint másik szobában hallgatózunk kifelé, rendelkezésre állva toporgunk. S nem kérdez tőlünk senki semmit, nem is kér.

Sört bontanék, nem isznak. Kávét? Teát? Félbehagyva lerakják a bögrét. Megállapíthatom, milyen hamar beszennyeződik a lé, hát még a tüdő, a torok? Leöblítik. egymást ugratják néha; bambán vigyorgok, mert nem tudom, mi miatt; nekem viccelődnek, ha rám mosolyognak, mégsem érdekes semmiféle reflexióm, amíg értékrendjükből le nem vizsgáztam.

Csak annyit alkudtam, hogy ne tartsanak hülyének; jeleztem a borravalót, hiszen a főnök órabéresei; kínáltuk őket; egyenrangú beszélgetést kezdeményeztem egy-egy üresjárat idején, mikor az egymásra unatkozás már-már sértést jelent.

Ők aztán ismerhetik a várost! Sosem lesz annyi tapasztalatom! Dolgoznak a bérházak belső, sötét lakásaiban, szánalmas vermeken át szólítja őket a dolog a villanegyedbe. Akiket a kereset hajt, fölfedeznek-e melegebb értékeket a pénznél, érdekli-e őket más, mint a miből telik neki? S ha telik, fizesse meg vasárnaptalan rideg munkájukat!

– A szegények megkínálnak kávéval, sörrel, borravalót is adnak, akármennyit, de a gazdag állandóan kifogásol, örül az ember, ha befejezi nála a munkát, ne lássam már a pofáját, mert lenéznek ám bennünket. Dolgoztunk a Szabadság-hegyen, azt mondta az az ember, negyven-negyvenöt éves lehet, ne igyanak a szódából, mert nekem is messziről kell hoznom. Azt se tudtuk, van-e szóda? Az alagsorban fürdőmedence, az udvaron teniszpálya, egy ajtó húszezer forint. Vörösfenyő! Aztán a hülye befösttette fehérre, pedig olyan szép volt az a nyers fa! Befösttette a lakását mélylilára. Na, mondom, hogy néz ez ki? Aztán láttam a fehér bútorral, elég szép volt.

Köztudott esetek némi egyéni árnyalattal. Azt hiszem, azért mondják, mert átlagos paciens vagyok, aki elkápráztatható az alagsori fürdőmedencével, s a magányos nyugdíjas alagsori nyomorúságával csigázhatják sajnálatomat. Jobban érdekel, hogy ők maguk kicsodák. Mert a támadó föllépésű is alább adja egyszer: „Ne haragudjon, én még az esküvőmről is elkéstem.” Az udvarias, a jólöltözött mészpettyes papírcsákóval takarja fodrászi frizuráját: „Dühös az asszony, mert reggel keveredtem haza.” S mindegyik úgy rakja el a pénzt, akár a zsebkendőjét.

A gázszerelő három napon át csak kummantott társainak, nekünk, mintha az a sok cigaretta plombálná le a száját. Végeztek, de várnia kellett főnökére, aki még az esküvőjéről is elkésett; („Elkésik még a haláláról is”) – csak jelenlétében szabad a földgázra gyártott konvektort városi gázra állítani, s az üzemkész szerkezetet csak a főnök adhatja át. Leültettem, elfogadta a sört, de többet szippantott, mint kortyolt, reggeltől a doboz már délben lapos, üres.

– Napi két, két és fél dobozzal szívok, tizennégy évesen kezdtem, a nősülést is korán, még a katonaság előtt, hamar elváltam, tavaly, huszonnégy éves koromban.

– Be kellene kötni a kezét – ajánlja a feleségem.

– Nem kényeztetem magamat.

– Elmérgedhet.

– Nem félek, nem érdekel, meddig élek, de addig jól… azt csinálok, amit akarok abból a havi huszonötezerből. Az asszonyt kirúgtam, semmi sem volt jó neki, a fizetésem három nap alatt elfogyott. Adj pénzt! Láttam egy szép bundát. Na, az anyádat! Neked bunda kell? A tavalyi nem jó? Ez szebb, most ez a divat. Vegyél a keresetedből! Elváltunk. Az én anyám kis pénzből gazdálkodott, mégsem nyomorogtunk. Az a nő? Nem főzött, azt mondta, minek? Nem tudott. A fizetésből nem jöttünk ki hárman. Menjen a kertes házukba, enyém maradt a lakás, nekem elég, ha kicsi is. A bátyámé se nagyobb, most kapták, a szobából nyílik a konyha. Majd szerez másikat, amilyen zsugori. Én otthagyom a főnöknél a fizetésemet, aztán kérek tőle, mikor mennyi kell. Ha meglátok egy magnót harmincötezerért, ha meglátok valami jó műszaki cikket, megveszem, kaját, piát alig… van úgy, hogy csak hét végén eszek meleget a nőnél.

– Ebédeljen velünk!

– Most majd elmegyek hozzá, köszönöm. – Talán egész hétre valót beszélt. Majd hanyatt fekszik az otthoni ágyon, zenét hallgat, vagy a nőnél nézi a mennyezetet.

Légtornász takarítók mossák rezzenéstelen az ablakokat háromemeletes magasunkban, söpörnek, centiről centire kotorásszák zsilettel a száradt festékfoltokat, söpörnek, fényeznek, fényesítenek.

Megállapodunk a fehér tisztaságban, míg nem kezdődik újra az elromlott… a csöpög… a kicsapta… a mállik… a nem szól… a halvány… a becsukhatatlan; megállapodunk az erőszakos vagy tapintatos csöngetésig.

Forró, üres vasárnap

Ma nem történhet meg velem semmi különös, együtt fülledek a lakással, melegít alulról az ágytakaró, süt a papucs, a szék fájára ráragad a bőröm, állam nyakamra izzad. Csinálni kellene valamit, ellustult a kéz is, halogató mozdulatú. Nem ajánlják magukat a könyvek, ezek a papír hősugárzók, csak az újságok tolakodnak rövid, felületes cikkekkel. Elszundít az ember és kábán ébred; mint egy zsák zabot, jó lenne ha fölkarolnák. És a ház a csönd áporodott odva, lecsószag a világítóudvar aknájában tegnapról odaülepedve. A lakók elmenekültek, vagy öntudatlan beletespedtek az álmatagságba ugyanolyan kérődző jámborsággal, mint én.

Locsolom maga, lakkosan fénylek, kellemes borzongás a huzatban néhány percig, a szétmázolt szőr fölkunkorodik, szárad. A papír fölhólyagosodik a vízcseppektől, betűi áttűnnek a túlsó oldalról, s összekeverednek az alakuló sorokkal, nehezen olvashatók, akár a gondolatok. Most jut eszembe, be kellene zárnom az ajtót a rádió szövegelése elől, hagyom, még inkább elnehezednék az álló levegőben. A gépi hangba emlékképek vegyülnek: lógó nyelvvel liheg a parasztház hűvösében a vasárnap dél kutyája, kiölti piros nyelvét a bunda, amíg a bodzabokor tövén a porban kotorásznak a tyúkok, láng-nyakuk fölemelkedik a véletlen zajra, a madarak elbújtak láthatatlan, talán megőrült az, amelyik nyílként vágódott ki a régi galambdúcból, s mostanra sültgalambutód lett.

Az ifjúkor nyári vasárnapja megvénült az esti enyhületig, petúniás, öregszagú volt, a burkus bokrok kesernyéjével gubbadt. A kesernyés ízű szag hűvös, hűti az orrot valamennyire. Kiemelem a mélyhűtőből a jégkockatartót, az alumíniumtálacska oldalát szétfeszítem, hogy a kockák a kereszt-gerincű vázból szétpattoghassanak, az Antarktisz molekulái potyognak az aranyfogójú, kicsi, piros vödörbe, két kockát ejtek, koccantok a vörösborba, megvárom, amíg elolvad, most nem vagyok mohó semmire, csupán Grönlandról képzelődöm, ahol melegen süt a nap, de a föld szigetnagy hűtőláda, sohasem jutok oda, megállapíthatom. A falinaptár egy régi januárnál felejtett alpesi képe kazbeki emléket indít, a Hadi Úton az olvadás vízmosásain át evickélünk a szakadék szélén a lenti virágzásból a télibe, hozzávetül az Alpok kocsmaudvara Szlovéniában, hófoltok mellett majálisolunk, messzebb sárkányrepülő távolságra a Trglav, három monumentális fagylalt, melyet emberarcú felhők nyaldosnak.

Persze majd télen erről a margarétacsokorról képzelődöm, amelyik itt kornyadozik a hátam mögött a dohányzóasztalon, a tizenkét szálból csak az egyik tartja magasra sárgaréz gombját, pontosan afölött, melyet szürke, fonnyadó ronggyá csomózott a szárazság, kihúzta magát a vízből, ahogy feje elnehezedett. Télen csak a vázának használt decsi cserépedény mintái virítanak majd. Két hete még a kétszeres Medárd-időre való esőzésekből képzelődtem ebbe a kánikulába, most meg képtelenek ezek a felhőnek látszó, egymásba ködlő alakzatok záporozni, becsapnak a félhomállyal, baljós hitetéssel elhomokosítják az eget, megállítják a szél járását. Jó, száraz meleggel bíztattam magamat az esőzésekben. Mióta a természet ütemétől elszakadtam, mindig másképpen óhajtom az időjárást, mint a földművesek, akik most éppen a száraz időben bíznak, a zavartalan aratásban.

A klozet a leghűvösebb a lakásban. Jó volt eltűnni remetének az edényzajos házban, abba a remetekunyhóba, melyet mintha földbe ástak volna a vastag, vert falakkal, zsaluja behúzva, csak némi fénykristály vibrált a muszlinfüggöny hímzett angyalszárnyán. Valamelyik régebbi percét örökítette meg a hallgató falióra, talán ötvenegy teléből. A plantateába ízesítő nohabort engedélyez anyám, füstölt kolbásszal szerettem, felnőttösködtem vele, jó volt koravénkedni csillagászati brosúrákkal, kócszakállasan, hengerített keménypapír-távcsővel, mint hó alatti periszkóppal vizsgálni a Szíriuszt. Hóba rekedtek a házak, a Szabad Föld téli estékre nem gyűlt össze senki.

Cigarettám füstje lengedezik fejem fölött, gyorsan kisodorja a huzat az ablakon, berepül rajta az ismeretlen rovar, beleszagol a környezetembe s itt hagy, tétova, mint a vasárnap. Új huzat kapja el az újabb cigarettafüstöt, összerántja és kidobja az utca fölé. Közeledik a Műegyetem épülete, felém tolja falai, bezárt ablakai forróságát a legunatkozóbb vakációzó, közeledik a túlsó, félig eresztett vászonfüggöny, fakó, mint a cselédkötény, napszítta rámák rémlenek, de az első emeleti soron üde zöld a festék három évszaki munka után, itt hagyták még a sárga fölvonószerkezetet. Az új tanévre? A bádogozott párkány színe a meddő gomolyfelhőéhez hasonlít, biztosítókötél nélkül járkáltak rajta a munkások, oda sem mertem nézni, mint ahogy nem hajolgatok erkélyünkről, inkább magamhoz engedem a Műegyetemet, hadd töltse be a szakadékot. Egy szintben az elnyúló cseréptető iker páncélsisakkal, jámboran hunyó szemrésekkel, villámhárító-hegyű vezetékkel; a fal tetején négy ormánytalan kőelefántfej, s vénzöld akáctető a kertből szűkülő perspektívában, melyben elszabadult boholy bóklászik délnek.

A lépcsőházban a leghűvösebb, tepsimeleg az utca. Véletlennek tetszenek a járókelők, akár én is közöttük. Tétlen afrikai diákok telepednek a presszó utcai asztalaihoz, mintha én is Afrikában lennék. Hány fok lehet Szomáliában? Mi, állandó lakosok, most az utcán ideiglenesek vagyunk velük együtt. A szomszédból átkerülők sortban, trikóban, strandpapucsban, marokban szorongatott fémhuszasokkal várakoznak a fagylaltozó előtt, roskad a zöldes, sárgás, barnás, pirosas, rózsaszínes gombócok rakása alatt a tölcsér, ahogy a rekeszekkel elválasztott masszák haloványabbak a zöldnél, sárgánál, barnánál, pirosnál; van, aki habbal tetőzi, s üreget kanyarít nyelvével a jeges domborulathoz, míg a hűvös enyhület árusai, az égő szemű lánykák elfogynak lenge köpenyükben, fehér csákójuk szemükre csúszik, ők is csak a szemükkel szépek. A fiatalságot fürdős tájakra evakuálta a vasárnap, maradtak, akiknek csupán hízásra telik fizetésükből, sápatagok a nyugdíj-soványak. Megcsúnyult mára a város. Idegen a sorban a sötét nadrágos, fehér inges, kérgesre barnult férfi, azok közül való, akik a túlsó oldalon söröznek, akik egymás között is idegenek, nincs hova, kihez hazamenni, átutazók egy álló vonaton.

A söröző kirakatában mindenki egy irányban, rézsút fölfelé tartja fejét, testmagasság, fejnagyság szerint fedett és kilátszó profilok asztal-rendben, a közöny álarcában. Nézik a tévét, de mintha semmi se történne bennük. Korsót rak melléjük a pincér, kezükkel kitapogatják vakos tétovasággal, szájukhoz emelik, ott felejtik. Kérek egy üveg Kinizsit! – Micsodát? – Bocsánat, egy pohár Kőbányait kérek. – Kinizsi? Mikor volt az? Összezavarodott bennem a harminc év előtti falusi kocsma ezzel a mai pub-bal, ezt a csípős, hideg Kőbányait a meleg üvegből kortyolt régivel tévesztettem össze, a ritkán kaphatóval, amint örömteli különlegesség volt a kevertek és a lőrés fröccsök között. A magas, vékony, menyasszonyruhába illő csapos lány lenyomja, fölhúzza a nikkelezett kart, a telő pohárba gondol, elém csúsztatja, körülnéz, s belefelejtkezik a televízióba.

Nem tudhatom, a jelenet előtt mi lehetett, most rákötöznek széles fáslival a székre egy karcsú, fejlett keblű gyönyörűséget, de a kötésből szabadon hagyják sárga, barna bibéjű dáliáját, szőrös kéz közeledik a mellhez, beállítja. „J. B. szörnyeteg vagy”. Kertvárosba vált a helyszín, hölgyek tartanak valahová, „Új fotóssal dolgozom”, havas temető, férfi közelít a nőkhöz, „Megtudott valamit, felügyelő? – Kevesen voltak a temetésen, barátai közül is. Nem tartják feltűnőnek?” A jeleneteket gálickék oldatban lebegő vérszínű és püspöklila alakzatok választják el. A mennyezet alatt csüngő tél, lent elzápuló sörök, az átmelegedett hab lelappadt, szétfoszlott korsójában. Csak az a hórihorgas, sovány iszik háttal a pultnál. Egyszer föl, máskor az izzatag ivókra leskelődöm. Az a hamuarcú, véreres szemű, kellően otthonos, alkohol-öreg férfi ismeri ennek a filmnek a végét, akár a japán vérfolyást.

Tucatnyi oklevél a söröző falán, a kármentő deszkáin angol és német ragasztmányok. A főnök hátat fordít a bejáratnak a járdán, mint aki kérődző nyáját nyugodtnak véli, éppúgy a járókelőket. Trikóján lovaglókorbács az ábra.

A szeretet állomásai

Büszke magára, ha a tömegben éppen őt szemelik ki. „Mondja kedves, merre van a Párizsi Áruház? Olyan régen jártam erre. – Át tetszik menni a túloldalra, azután jobbra, nem messze megtalálja.” A néni a régi névre emlékszik a mostani Divatcsarnok helyett. „Melyik busz visz a Keletihez? – A hetes.” Vidéki öreg szólítja meg, beszélgetésbe kezd. „Mára ígérték a szemüvegemet, persze, nincs kész, újra fizethetem a vonatot.”

Szereti az embereket, és sokszor baleknak hiszi magát. Utazik a tapolcai vonaton. Fiú bóklászik kocsiról kocsira, ingét vagy a hasáig gombolja ki vagy nincs is rajta, zakójából fehérlik a bőre tél idején. Bóklászik a fiú, áll a rohanó vonat nyitott ajtajában. Úristen! Ki ne essen! A Jóember mögötte cigarettázik, cselesen kigondolja az életmentést. „Nem gyújt rá?” Jó alkalom az ajtócsukásra, a fiú hátralép, ajándékcigarettáért turkál. „Nem adna még néhányat?” Be a kupéba, egy egész doboz Helikonért. „Tessék! Énnekem sok van. – Hova utazik? – Tördemicre. – Én Tapolcáig Gyulakeszire, ilyenkor már nincs busz, taxival kellene mennem, pénzem az aztán nincsen. – Három kilométer. – Honnan tudja? – Valamikor szerelmes voltam a Zsoldos Mariba. Ismeri? – Nem. Adna valami pénzt? ha már ezt a cigarettát nekem adta. – Hát akkor szerezzen taxit. Ötven elég lesz. Ej, tessék ez a százas, igyon sört rajta.” És mint aki napi jócselekedetét megtette, megindul a helyére, a fiú utánaszól. „Azért maga is részeg.” Eltűnődik az örök búcsúzásokon, elszomorodik, mennyi találkozás az élet, s mint a jelenés, ködbe foszlik az arc, a tenyér, a hang elvékonyodik, elhal az emlékezés sötétségében.

Mint a csitrik hálás röhincsélése. Hazafelé tart a Hadik laktanya őrsége mellett, fázósan unatkoznak a géppisztolyos katonák, kísértetekre, kivilágítatlan ablakokra vigyáznak, unatkoznak, bár most látnivaló is akad. Szemben, a Kisrabló előtt birkózik, üt két suhanc, ring nekik a járda. Kikerüli őket, azok meg összeölelkeznek, hátbavágják egymást és fenékberúgások közben lebújnak az étterembe. S a két kamaszlány szemben. „Csókolom bácsi, nincs pénzünk a gólyabálra. – Mennyi a belépő? – Húsz forint, de több is lehet. – Százas elég?”

A Jóember otthon nem szól, mert azért mégis hülyeségnek tartja pénze pocsékolását. Mégis jobb adni, mint pofont kapni, ami bármikor előfordulhat csak úgy, játszásibul, akár a múltkor majdnem az autóbuszon. Három srác meg egy csaj elállják a kijáratot a lépcsőkön fölfelé, félrészegek, nagyhangon a börtönről dumálnak, meg hogy „én mindent letagadok”, „be kell vonulnom, baszd meg”. A Jóember föléjük nyúl a jelzőgombhoz. „Mit tolakszol te vén hülye?! Mink is leszállunk, hallod?” Nem tegez vissza. „Akkor maguk nyomják meg!” És belezsibbad, hátha nekitámadnak. Megnyugodva látja, nagy csomagokkal, a cuccal öntudattal és ordenárén elhúznak a kocsma füstös bugyra irányába. Megnyugszik, de eszébe jutnak azok az ütések, nem a gumibotosak, amelyeket életében először és eddig utoljára kapott a taximegállóban, a belváros fényes közepén éjjel fél tizenegykor. Egyedül várt, eléje áll három langaléta egy nővel, Váci utcai öltözetben. „A sorrendet nem tartanák be?!” – „Gecihuszár! Mit erősködsz, te gecihuszár!” – Az egyik mellére csap, amolyan úrifiúsan, alig érzi. „Visszabeszélsz?” Leüti a másik, feje rázuhan a járdaszegélyre, ők meg a közelgő taxi láttán röhögve elszaladnak. Koponyaalapi törést is kaphatott volna. Régi eset.

Most meg jajgatás hallatszik a sarokról a harmadik emeletig, valakit taposnak a földön, rugdalják, nem látszik a vér a sötétben. A Jóember hívja a rendőrséget. „Már tudunk róla.” Az ügyeletes nő köszönés nélkül rakja le a kagylót. Befordul a kék autó, és azt viszik el, akit félig agyonvertek. Érthetetlen csalódással csukja be erkélye ajtaját. Eluralkodott a barbárság, fél későn az utcán, félti nagylányát a sötéttől, és izgatottan gondol arra, mi lehet otthon, ha senki nincs otthon. Egyszer már megbecstelenítette lakását valami piti betörő. Az ágyban olvasott, azt hitte, valamelyik családtag matat az előszobában. Tárva az ajtó, a fönti ablak, melyet riglizni elfelejtett, feldöntött aranyeső szirmai, iskolatáskából kiömlött könyvek, az elhajított tárcából száz forint hiányzik, de retikülben hagyva az ezres, a kulcs a zárban. Minek hívja a rendőrséget, a semmire? Ha becsönget az az ablakig mászó akrobata, s pénzt kér italra, még adott is volna.

Mert sajnálja a Jóember, ha nem adhat, nem segíthet, mint azt az öreget az utcán, aki három könyvvel a hóna alatt szólította meg az embereket. Tudta, majd ő következik, mikor mellé kerül. „Vegye meg, kérem szépen!” Schütz Antal teológus munkája, Teilhard de Chardin meg a Jézus élete került volna árusításra az alkoholtól remegő kézből. Nem lepődne meg mindenféle krimitől, de ilyent?! „Csak egy húszas van nálam. – Ha lenne valami rossz néprádiója… Meghalt a feleségem, már ötkor felébredek mindig, ha lenne valami rossz néprádiója, megcsinálnám, zene, hírek meg lenne minden. Itt lakom a Gellért-hegyen.”

Bezzeg az öreg suszter másképpen űzi magányát, akivel egy házban laknak. Csoszogi ő, az öreg suszter! Mintha az üregi állatoknál is lejjebb lenne lakása, hátul, a pincelejárat mellett. Ott sosincsen világosság, suszterkalapács emléke a napfény, ott mindig csönd van, csak a szögelés emlékzaja, a csámpás cipősarkúak, lukas talpúak beszéd-emléke, megülepedett öregség a régi csiriz és festék szagában. Csoszogi úr örökké tesz-vesz, nyáron az udvart locsolja slaggal, fahasábokat dobál a pincéjébe télre, míg minden lakásban gázfűtés van. Gyakran jár el úgy, mintha két láthatatlan kampósbot lenne a kezében, melyeket karnyújtásnyi messzire hord, karjaival a levegőben csápol, a semmi a kapaszkodója, mintha rögtön elesne, de ezzel nem törődik, lábát maga előtt lökdösi vízszintesen, nem bírja a földről fölemelni. Megáll, megpihen mindig a megszokott helyen. Először a Kisrabló előtt olvasta tegnap, olvassa holnap: pulykamell mindig kapható. Dünnyög az étlapon. Kabátja alól kopott narancsszínű munkaköpeny lóg ki, fején kötött gyerekcsináló sapka a füléig. A Jóember hátulról figyeli, lehagyja, s elcsodálkozik az újságosnál, Csoszogi bácsi előtte veszi meg a lapot. Aztán rábillegdél a zebrára, nem törődik autóval, villamossal, olyan közönnyel, hogy még a világ is megállna miatta. A Jóember segíteni akar, megfogja széltében verdeső karját, de az öreg, mintha észre sem venné, csak a túloldalon kérdezi meg: „Ki maga? – Egy házban lakunk. – Nem ismerem.” Szembenéz, végigméri. „Nem ismerem.” Köszönni kellett volna neki. „Még sose láttam. – Érdekel engem. – Mért vagyok érdekes magának?” Megáll a cipőboltnál, dünnyög. „Itt mindig sokáig állok. Ne zavarjon!”

A Jóember tapintatosan ellép. S mert ő a presszóban szeret ácsorogni, rádől a pultra, gyönyörködik a lányokban, akik csak szépek lehetnek, ad rá a főnök. Gyönyörködik az egyik gótikus kézfejben, s ahogy az üvegeken, poharakon zongorázik lakkos körömmel, vékony dereka, mint a virág szára, ruganyos hajladozássá varázsolja felsőtestét. A másiknak fürge, nagy szeme derűből borúba vált egy pislantással, s nem lehet tudni, miért kedves és mi bántja. A Jóember azt hiszi, miatta kedves, s mivel bánthatta meg ő? A harmadik dühös természetű, álcázza szeretetét, hiszen minden ismerős fiút Tüncinek szólít, ebben a Tünci családban a Jóember is Tünczy, aki semmit sem tud a rokonságáról, csupán szereti őket. A lányokat, mint a karácsonyfákat, földíszítené ezüsttel, hajukba aranycsillagot tűzne.

Iharkút nincs

TECHNIKAI OKOK MIATT 13-kor NYITUNK. A hulladékgyűjtő ajtaján barna tulipános függöny, olyan szomorú-fakó, mint a lakatlan ablakon. Öregasszonyt idéz, aki távoli gyerekeinél tölt huzamosabb időt, talán, ha nem halt meg. Szerződéses üzlet. Szomszédsága számítástechnikai bolt és éjjel-nappali presszó. A technika rajongói, századvégi értelmiségiek, műegyetemisták járnak a boltba, mely Pelikán-skatulya-kék, nagyzolós a Comodore több tízezer forintos áraival; Hardjust magnófejbeállító program, tisztítókészletek, festékszalag, monitorfilter, adatolvasó, Basic és felhasználói kézikönyv. A kopárlelkű presszóban ráérős egzisztenciák lógatják lábukat a bárszékekről, s melléjük a téren posztoló rendőr is gyakorta betér, mert unatkozik. Külső falát ne lásd! az omló vakolatot, ahonnan kilátszik a Budapesti Elektromos Művek rozsdás csöve, és két apró, pókhálós ventilátor áll a kirakatnagy ablak tetején. Csak aki megszokta, az nem gondol rá, ez a hármas szomszédság milyen valószínűtlen. Őszi park lassú szállongása a túlsó oldalon.

Törzsvendégei vannak a hulladéküzletnek is, nyomorult öregek és alul élő fiatalabbak a megülepedett házak nagy múltú hátsó traktusából, ahol macska sétál a gangon a kiterített lepedők alatt, s a magába néző vénség a nap járása szerint változtatja ülőhelyét. Onnan indulnak a guberálók járgányaikkal, leggyakoribb eszközük a babakocsi kerekes alváza, melynek picinyei már anyák, s tologatják a virágos napernyőcske alatt gyerekeiket.

Jobbról apró nénike, mint óriás dudor vászon gyógycipőben, nyugdíjazott, szürke takarítóköpenyben húzza maga után az újságpapírköteget. Technikai okok miatt 13-kor nyitunk? Nem hallja a déli harangszót a forgalom zajából. Arcára, mintha sápadt, pirkadó faleveleket ragasztottak volna kétfelől. Lerakja a felső újságköteget a lépcsőre, közepéből előhúz egy lapot, s olvassa, amit a kapualjban talált. Ismerőse mindig balról jön a pakundeklis szekérrel, kancsalít valami láthatatlan dudára, melyet sohasem szólaltat meg, bár pofazacskója jobbról balra telik és apad.

– Tornádó pusztított Iharkúton? Százezer halott, mamikám?

– Iharkúton éppen földrengés volt, csak kétezer halott, száztizenketten maradtak élve. Mi lehet szegény édesanyámmal? – sóhajt a mama.

– Mennyi minden van azon az Iharkúton, Veri mami? – álmélkodik az öregasszonyt ugratva a férfi.

– Akkor itt ez az újság, hallgassa! Hatvanhat napig hányódott a tengeren egy mentőcsónakon egy iharkúti házaspár, miután jachtjuk elsüllyedt. A nő ötvenkét, a férfi hatvanéves, a parti őrség mentette meg őket. Kár, hogy nem írták ki a nevüket. Persze, a Buzáséknak lehet jachtja, akié a kocsma, azé a jacht.

– A Mecsekből?

– Miféle Mecsekből? Hányszor mondtam már, Bakony az, Józsikám, Bakony!

– Ja! A Bakonyból eljachtoltak az óceánba…

– Kérdezd meg attól, akinek jachtja van, attól kérdezd! De olvasom tovább. A spanyolországi Iharkúton… ejnye… a magyarországi Iharkúton lópestis dúl. Eddig huszonkilenc állat pusztult el. Huszonkilenc gyönyörű ló, képzelje!

– Átszaladok a presszóba.

– Mennyit kell kórásznod azért a micsodáért, kiszámítottad? – Veri mama járgányára bevásárlószatyrot akasztott, benne tartja a pálinkával töltött kis, gömbölyű unikumosüveget, odaadja Józsikámnak.

– Huszonkilenc gyönyörű ló. A kocsmárosék két muraközi lova biztosan elpusztult az iharkúti pestisjárványban. Milyen jó húzó, erős lovak voltak, meg a Bereczék fogata, jézusmária!… Az egyik vasderes, a másik tiszta fekete. Jó gazda ám a Berecz, úgy hajt végig az utcán, mint egy parádés kocsis, nem engedi hozzájuk szegény apámat, az csak a ganyét hányja. Én meg finom úriemberekhez kerültem ide a Kende utcába. Aztán amikor demokrácia lett, a komonizmus, mondom, ott a cselédlépcső mellett nekem is jár egy lakás, mert hogy fiam van, nem igaz? Ez meg a Kellner Józsi lehet. Hallgatja? Kellner József huszonkét éves iharkúti fiatalember napenergiával hajtott háromkerekű gépkocsin utazott keresztül nyugatról keletre az országúton. A Solacrtice elnevezésű autón két héten át tette meg az ötezer-egyszázhúsz kilométeres utat Pápa és Iharkút között. Mindig ilyen sticches volt ez a Kellner Józsi, motorbolond. Most meg háromkerekű autót csinál, nem kell annak se benzin, se olaj, se miarosseb. Süt a nap, és már megy is. Mikor gyerek volt, ellopott az utcáról egy motorbiciklit, vezetni nem tudta persze, hogy hol a fék, aztán neki a szederfának, na, nem ment neki, mennél jobban meg akart állni, annál gyorsabban, neki a szederfának, megperdült, összetörte magát, kinn jajgatott az egész utca. Jaj, jaj… Kellner Józsi a Solactrice elnevezésű autón. So-lakt-ri-ce. De szép szó!

– Jó magának, Veri mami! Minálunk nem történik semmi. Teli zászlóval a híd, de én azért se megyek át Pestre. Izéljék! Jön valami nagy ember, én a dugóba nem megyek.

– Hát én megyek? Ne gondolja! De most figyeljen! Magyar Rendőr! Mi nem történik a Molnár Mariskával? Október tizennegyedikén, a reggeli órákban megjelent a rendőrőrs irodájában özvegy Molnár Sándorné iharkúti lakos. Ez az asszony azt jelentette be, hogy hajnaltájt ismeretlen tettes az udvarán levő tyúkketrecből tizenöt darab csirkét és hét darab tyúkot lopott el. A helyszínen alapos vizsgálatot tartottunk, melynek során mintegy negyven darab tyúktollat szedtünk össze. Megvizsgáltuk a ketrec közelében a talajt, hogy nem maradt-e olyan cipő- vagy csizmanyom, vagy valami tárgy, amelyből a tettes személyét lehet megállapítani. A sértett eközben elmondta, hogy este, amikor a baromfiakat bezárta, a reteszben egy szeget helyezett el. Megállapítottam, hogy arra vörös szőrszálak tapadtak. A széthullott tollakon olyan nyomok voltak, amelyek nedves állatszájból származtak. Ha a tettes emberi lény lett volna, nyilván nem vitte, nem vihette el a huszonkét baromfit szabadon, hanem valami zsákban kellett szállítania. Ez esetben a tyúkok tollai nem hullottak volna el. Tudvalevően a róka, akárcsak a kutya, a földbe rejti zsákmányát. A sértett épületétől százötven méterre a répaföldön frissen ásott hantokat vettünk észre. A felásott gödörből három széttépett csirke került elő, a közelében meg hat darab baromfi. Ezt követően közöltük a sértettel, hogy a tettes ragadozó vad, már meg is találtuk a tyúkokat, csirkéket, Molnárné azonban nem osztotta véleményünket, megnevezte Csonka Elemért, aki gyanúja miatt meglopta őt. Aztán hozzáfűzte, hogy mi bizonyára azért nem akarunk az ügyével foglalkozni, mivel ő kulák, Csonka Elemér apja pedig komonista. Ennyit írt Haszonics Ferenc rendőrőrmester. Emlékszem, odarakták Iharkútra a dudari bányából. És ha érdekli…

– A házunkban új bútort vettek az orvosék, a harmadik emeletről. Tele van pakundeklivel a kapu alja… szanaszét. Nekem kellett összespárgázni, mert ezek odadobálták, ahogy esik, még egyet fordulok.

– Jó, ha nem kell mászkálnom annyit, ezzel a beteg lábbal. És, ha érdekli, a Molnárék cséplőgép-tulajdonosok voltak, kulákok, Józsikám, tudod-e? Nekik dolgozott az öreg Csonka, a gépész, rendes ember, rendes komonista. De a fia, az Elemér? Még a gépszíjat is ellopta, nem masináláskor, szerencsére, az lett volna az igazi, ugye? Akkor biztos lecsukják a Molnár Sándort, persze máskor lecsukták, abba halt bele, leverték a veséjét. Itt meg azt olvasom, elvitte a Mariska tyúkjait a róka, az meg azt hitte, a Csonka Elemér. Az a gyilkos. Iharkúton a búcsú másnapján verte szét a fejét egy móri legénynek franciakulccsal, motorbiciklin jöttek, az kellett neki. Otthon voltam búcsúkor. Ott találták meg a hullát az erdő alatt. Az Elemér! Azt olvastam az újságban, Svájcban is megölt két rendőrt, az egyik után négy árva maradt. A Csonkát fölakasztották, az biztos.

– Iharkút nincs, azt mondta a múltkor. Bauxitot talált egy disznó, ugye, azt olvasta? Meg hogy a falu helyén bányát nyitottak, ugye? Meg hogy a sírköveket is fölrakták a teherautóra, amikor elköltöztek. Csókolom, Mancika!

– Siessünk. Várom a szállítókat – mondja Mancika, kettőt csavar a lakatkulccsal, alul, fölül kinyitja az ajtózárat, hátat fordít, előre megy, fogasra akasztja ballonkabátját, kesztyűt húz erős, raktáros-nagy kezére, máris mérlegre rakhatja Veri mama az újságokat.

– Tizennyolc kiló.

Az Író nagy hete

Álmosan ül a kupé sarkába, menetirányban az ablakhoz. Kirakja a reggeli újságokat, szemüvegét, cigarettáját, és rágyújt. Az érdektelen pályaudvaron olvas, indulás után a tájban gyönyörködik. Magányosan kezdi hetét, középről nomadizál a végekre. Kiszabadult asztalától, munkája gyümölcse szüretelője lesz? Útja csupa zöld és virág. Szereti ezt a kora nyári időt; ha késett a tavasz, útja akácfehér, ha a természet órája pontos, ilyenkor nyílik a bodza, a pipacs. Útja bodzavirágözön, nyersillatú visszaúszása, mintha őt köszöntenék végestelen végig a fehér tenyerek, a léleklobbantó lángocskák. Bodzavirág… pipacs… bodzavirág… pipacs… a töltésen és alatta fehér meg piros ihletők, szeretők sátrai, hirtelen múló kalandok a vöröstarka gulyák előterében.

De az Írót elfogja a kétség, mi vár rá azokban az ismeretlen városokban, falvakban idegenek között? Minden megtörténhet, ám van már annyi gyakorlata, hogy megtalálja, leválassza a szépséget, érdekességet vigasztalásul a kiszolgáltatottságban.

Tavaly a szálloda igazgatónőjének irodájában az asztal és a forgó karosszék mellett, ágybetéten jutott számára hely, fölötte pallos az éles asztallap. Fölgyújtotta. a villanyt, de a kapcsoló annyira beszorult, nem tudta lekapcsolni. Világosságban töltsem az éjszakát vagy intézkedjek? Majd kinevetnek a portán, milyen ügyetlen vagyok. Fölöltözött, leszaladt, csináltassák meg! A szerelő fél óra múlva meggyőződött, igaz-e? Ez rossz – mondta a beszédhibás, nyúlszájú mester, eltűnt szerszámaiért, szétszedte a konnektort, csavarhúzóval böködte, feszegette a drótokat, szikráztak, sisteregtek a drótok, az Író elképedt, itt üti agyon az áram ezt a szerencsétlent, aki csak mondja a magáét, orrhangon dadog. Visszapattintja a falba a szerkezetet, a kapcsoló megint beszorult. Pedig ez tiszta új – idegeskedik, mondja a magáét magának. Az Író a saját helyébe képzelt egy gyönyörű nővendéget, ahogy az ágybetéten hanyatt fekszik, a szerelő zavarában még jobban szikráztatja a drótokat, s nem éjjel háromra, hanem a napfölkeltére készül el. Annyira fölizgatta magát, nem aludt egy szemhunyást sem. Hat óra tájban lezuhanyozott. Fürdőszobája a folyosó távoli, labirintusrejtélyű szögletében a takarítónők zuhanyozója, az asszonyok korán kezdik a munkát, ő pizsamát nem hozott, s most szemük láttára vonulhat gatyában, mezítláb az álmosító meleg víz felé és vissza szemérmesen, a méltatlanságon szégyenkezve. Nem álmosította el a meleg zuhany. Hétkor megreggelizett, lesajnálja a pincér, mert a hetvenforintos kötelező ételekből alig fogyaszt. Mért nincs svédasztal? Mire föl ez a nagy pazarlás?

Szobájában hanyatt dőlve múlatta az időt, míg a könyvtárossal és szülőföldjére látogató pesti barátjával randevúzik, majd csak eltelik a fél nap a délutáni falusi találkozóig. Másnap új utazás a Dunántúlra, este haza kell érnie. Akkor váltott nyárira a téli menetrend, a könyvtáros az újból nézte ki a vonatokat a régi utolsó napján, méghozzá az Orient expresszt, amelyről köztudott az óriási késés. Összeállt nagy nehezen, hogyan szálljon át, hol s mikor? Megnyugszik, de a kialvatlan idegrendszer olyan érzékeny és csupasz, hamar átvált aggodalmaskodásba.

Barátja vendégül látta az üres házban, ahonnan szülei kihaltak, a háromlakásos udvarban sétáltak az ólakig, beültek sörözni, esett az eső. Abban a nyugalomban, melybe néha a kinti csap belebőg és hörög, mosolyogni való a látvány: férfi ül a tuskón és nézi az eget, esik az eső, nem mozdul, csak bámul fölfelé. Postagalambjait várja Pozsonyból, versenyeztet, most kellene megérkezniük. Ha majd a madár leszáll, lélekszakadva rohan a padlásra, a galambról hirtelen lerántja a gyűrűt, másodpercpontosan bedobja a ládába, így igazolja a repülés idejét. Elégszer becsapódik, van, mikor összetéveszti a magasan húzó házigalambokat, van, mikor postagalambja a szomszéd tetőn piheni ki magát, istennek se akar hazamenni. Barátom apjától vette meg állományát, aki tanyás gazda volt, tiszántúli sakkbajnok és galambtenyésztő. Egyre szaporább az eső, emberünk, akár a szobor, ül a tuskón, vár a kizökkenthetetlen égrenéző. Az Író pedig az élet furcsaságain pihenteti magát, míg arrébb nem szólítja dolga.

Alig néhány perc a vonatok csatlakozása között. A falusiak kedves vendéglátók, az irodában megterített asztal, szendvicsek, konyak, üdítők; lenyel egy falatot, lehajt egy kupicával. Hajszolja az idő, háromnegyed óra marad a találkozóra, kérdeznének, sebtiben ráírja a nevét a meghívóra, sokszorosított versre, s mert a könyvéből nem került ide semmi, nem lepi meg, megszokta a terjesztés képtelenségeit, az Ünnepi Könyvheteket. Kiszámították, hetven-nyolcvan kilométeres sebesség szükségeltetik az állomásig. Most már csak egy rövid szakaszon javítják az utat, sorompó nincs, ha más akadály nem zavarja a tempót, elérhetik a vonatot. Faramuci búcsúzás, valójában az idejüket feláldozó emberek becsapása, és hoppon maradt asztal maradt mögötte. A sebességet nem gátolja semmi, időben megérkeznek, de tíz percet késik a Janus-arcú mozdony, melynek elől-hátul motorja között zsúfolódnak az utasok, ajtaja akár a repülőnek. A tömeg egyenként ereszkedhet alá az Író idegeit cibáló lassúsággal. Szívességét teljesítette az autós, visszafordult, ő pedig itt az ismeretlenség közepén, kitéve az éjjeli váróteremnek, ha… Alig bírja kialvatlan, sietségbe szédült testét, motorforróság, fülkefülledtség nyomja szívét és fejét. Csak el ne ájuljak ebben a pusztaságban! A mozdonyvonat is olyan lassú, lekésik, a kalauz azt mondja, odaérünk, látja a vibráló homályt, pulzusát tapogatja, szívtáját markolássza, légszomj örvénye húzza a sötétségbe. Haza kell érnem! Most nem lehetek rosszul! Föl a fejjel! Föláll, leül, föláll, leszáll. Feszültségoldó vermutot inna, nem jut eszébe, hubertusznak mondja, nem, nem, azt, azt, abból, ott jobbra! – Melyikből? Nem tud magyarul? Mit akar tulajdonképpen? – Ilyen hülye lennék? Én, a magyar ÍRÓ! Bejár a Körös-expressz, menekít háttal hazáig, csattogó hallucináció minden kis zökkenése. Nem jut eszébe liftjükbe a város; Gyula? Sarkad? Gyoma? Nem. El szokta felejteni a nemszeretem neveket. A legnagyobb magyar falut hogy is hívják?

Most, Nagykanizsa felé a nyugodt, emberi Balatonnal szabadul rossz emlékeitől, embernek való a víz, a part, sebzetlen a félmeztelen sokaságtól, végigülteti horgászmerengéssel a csönd. Bíztatja magát az Író tegnapi, tegnapelőtti, azelőtti élményeivel.

Az ország legszebb kastély-könyvtára ámította el Devecserben, gyerekkora járási székhelyén, mikor az Esterházyak egykori fészke a félelem vára volt, ahonnan, mint a Csoron-oligarchák legényei, szétszéledtek a begyűjtők, csíptetett pantallójú motorosok. Helyükben az Író könyvei is. „Egymás mellett”. A dedikálás rohammunkája közben elétolta egy öreg a Somlói Hegyközség füzetét: Írjon bele valamit! Én az apja vőfélye voltam ám! Dobán virgonc kölyök, csitrik csalogatták elő mesélőkedvét, magyarázott, nevetett, rötyögött a rózsacsokor mögül.

Tegnap irodalomórát tartott Márianosztrán a börtönné hasznosult pálos kolostor szomszédságában. Hasonlat: olyan ez a börtön, mint egy kolostor; metafora: kolostor-börtön, börtön-kolostor. Nemcsak összevont hasonlat, de új jelentésű szavak, egyik a maira, másik a régire áll. A barokk templommal egybeépített Rákóczi tér 1. homlokzati ablakain csipkefüggöny. Mi történik az aranyozott szent faszobrok, szentelt falak túloldalán? Könyvet kötnek, kötelet vernek a rabok. Itt mellékoltárok, amott sötétzárka, cellasötét. Itt a Fekete Szűz Mária fogja karonülő, antracitszemű néger Kisjézuskáját; kinyitja a sekrestyét a pap, diszkózene árasztja el a templomhajót, a búcsújáróhelyet, munkaidő végéhez való szórakoztatásul talán. Nyersanyag prózavershez!

– Egyszer megmutatták a börtönt, az őr becsukott minket egy nővel az üres sötétzárkába, persze csak viccből – mondta a mikrobusz vezetője. – A másikban az elítélt, mintha ott se volnánk, ágaskodott az ablakhoz, egy héten át kenyéren és vízen, mert meglopta cellatársát.

– Nem tudnék a rabok szemébe nézni, még a gyilkost is megsajnálnám, szabad vagyok, őket meg mintha állatkertben mutogatnák.

Hazafelé beszédes a sofőr, ketten maradtak, előbb nem szólt egy szót sem, most meg apropó nélkül:

– Apám meghalt 1941-ben, levente bátyám se került haza a frontról, anyámat kivégezték a nyilasok, hóolvadás után találták meg az erdőn, volt a házunkban egy varroda, a hadseregnek dolgoztak, mondhatott valamit. A tehenek mentettek meg, kevés tejet adtak, mert nem volt takarmány, már az olvadó hóba kihajtottam, ahogy látszott a fű, nem haltunk éhen. Aztán a rokonok neveltek, traktoros lettem egy kastélyban, tönkretették az udvart, a parkot azok a nagy vasfogas traktorkerekek.

A sofőr élete tragédia – gondolja az Író –, szomorú nyersanyag. Otthon föllélegzett, fölhúzta a vekkert, hajnalban kel a kanizsai gyorshoz, s megérkezik abba a városba, ahol sohase volt még, de gyerekkorától hallott róla, anyai nagyapja oda vonult be, onnan vitték a keleti frontra a lublini halálba; apja ezen a városon vonatozott át Zágrábig, Fiuméig, mint a 19-es közös gyalogezred bakája, masírozás közben szívét sajgatta az ének: „Megyek hazafelé, Nagykanizsa felé.” Ment is Tarnopolig Nagykanizsán keresztül.

Az Író sétál, valaki megáll a túloldalon és nagyon nézi, ismerős asszonyarc valami helyét vesztett időből. Megismersz? Iskolatársa, nevét harmincöt év után meg kell mondania. Találkozik az OLVASÓKKAL, ott ő az ÍRÓ. Egyedül és kizárólagosan. Megtanulta, micsoda látszat, nem hagyja már magát becsapni, hogy milyen kiváló, hogy milyen díjas, hogy törvényként fogadják kinyilatkoztatásait, dedikáltatnak, autogramos fényképet kérnek. Jobban érzi magát a koccintó társalgásban, értékes, jószívű, tájékozott emberek között. Itt él a városban Iván Gyenyiszovics egy napjából az a magyar, aki Szolzsenyicin egyetlen mondatából egész emlékiratot bontott ki. „A moldvai megtántorodik, s ekkor kiugrik egy magyar a 32-es brigádból, s jól fenéken billenti, egy jó nagyot rúg a hátuljába.” „Mert hát nem tréfadolog ám elrabolni ötszáz embertől egy fél órát.” Idevalósi volt az a házaspár, akit a kitelepítettek filmjén látott az Író nemrég: Auschwitz után néhány évre a hortobágyi munkatáborban találták magukat, mint néhány munkással dolgoztató osztályellenség. Hallgat figyelmesen, már nem akar lenni az ÍRÓ, csöndes beszélgető csupán, maradna hajnalig ebben a jóérzésben, de fél hatkor indul a pesti gyors. Még az éjszakai portás megkülönböztető mosollyal búcsúzik, még a taxisofőr szabadkozik, nem ért rá elmenni a találkozóra.

Jegyet vált, utassá egyszerűsödik, üveg sör bal keze mellett.

Balaton-költemény

Távoli volt a Balaton, legenda tanítóm könyvtárából, a jégi halászok pusztulása, nyári vihar-kirakat, szőlőhajlati szerelem, ahonnan a Nap, s a Hold arany-ezüst hídja, a parti rét őszikéi, vízszag és a tőkék közé lágyult éjszaka világnagy csókolózásra bizsergette a titkos szeretőket. Várromok románcait gitározták a fák.

Vándor halárus szekere volt a Balaton. Halat vegyenek! Nem ettem halpaprikást szálkája miatt, ahogy a csontos csirkehústól féltem. De az ember, aki a rejtélyes távolságból szekerezett a haltalan Somló-vidékre, megmozgatta romantikus gyermek-vágyaimat. Jenő barátommal és apjával elmentem volna gyalog, mezítláb Hegymagasra malacért, hogy a leggyönyörűbb tükör szórja rám a fényt. A somlai kilátóból láttam aranyfoncsorát a kúphegyek között, ha kiderült a homály, közelebbi a messzi, míg boldogok a madarak. A tízforintos fűzfás tavi képe volt a Balaton, útban a tihanyi úttörőtábor felé, kísérő tanítómtól kellett kölcsönkérnem 1949-ben, mert tíz forint sem volt akkor a háznál. Badacsony és Tihany között elevenen zöldellt a pénz idillje, feledtette az otthoni nyomorúságot. Vitorlák patyolata a síkban, hullámokba bukások, gyermektalpba akadt a háborús tüskésdrót és a „sej, haj, zeng az ének, száll az ének, szép az élet” harsogott a kajszibarack-maszatos szájból.

Akkor a Balaton lelken kívüli látvány, még nem költemény, megfogalmazatlan csodálkozás, jóérzés, a csodálkozás kalandja, ahogy elsős gimnazista koromban, tapolcai osztályunk kirándulásán, Szigligeten zoknistól szaladtam a vízbe a marha- és lófürdető strandon. 1952 őszén a falu, mintha múlt századi lenne. Találkozhattam volna Eötvös Károly lelkesen passziózó csapatával, sőt még ősibben Neptunusszal, amint szigonya hínárosan emelkedik moszatos márványszakállas feje fölé. De engem osztálytársaim kinevettek, miért oly sietős? Mintha évmilliárdos vízilétem hívna s változtatna eredetemhez.

S már Szigligeten érzem magam otthon, falum vesztén a másodikban, a gyermeki varázslat megvalósulásában. A somlai helyett második várrom a szigligeti belső azonosságban. Köszönök félig ismert ismerőseimnek. Prózát erőltet rám az utca, a túlhangos beszélgetés. Egymás szeme láttára élnek, hát szavaikat sem szükséges titkolniuk, visszhangoznak a csönd öbleiben. Ez a hangosság mégis fedez valamit, a házak belső titkát, s vagyonra, szűkösségre, együttélésre való szavakat, mert amott még a veszekedés is lehalkított titok, sziszergés a konyhától az állatokig, magában korholás a szóváltás után. A hétköznapi utcán kiárusítják az együttélés közhelyeit, boltba, orvoshoz, szőlőbe, konyhakertbe menet. Más a vasárnap, a vasárnapi utca csöndes. Az öregek halkan ballagnak, csoszognak, s ha a férfiak összeállnak mise után, a templom szomszédsága lassú társalgásba fegyelmezi őket, s belül a védőszent Mária glóbuszunk kígyóját tipró, fölvirágzott magánya.

Megyek a hétköznapi utcán, a középkorúak kedélyesek vagy inkább kedélyeskedők. A házasemberek incseleghetnek más asszonyával.

– Gyere, Editkém, hadd csiklandozzalak meg. Látom, bal lábbal keltél föl. A Jóska nem birizgált meg az éjjel?

– Csiklandozod ám a… – nevet az asszony.

– Gyere, elbújunk ebbe a bokorba! – nevet a férfi.

– Bújj bele a Mariddal!

Szavak között nevetnek, mintha szavaik nevetnének, hadd hallják, hiszen bolondozás az egész. Mit mondhatnának egymásnak, akik együtt gyerekeskedtek, talán az udvarlás szavait együtt próbálgatták, a szerelem mozdulatait és fogásait, fogadását. De Jóska vette el Editet. Gyanús lenne a – Hogy vagy? Lehet, a férj a konyhában reggelizik, míg ruhákat tereget az asszony. Hallja. Azért ilyen hangosak, hogy hallja. Így köszön a láthatatlan férjnek. Ráberreg a kis vontatótraktor, kövér vezetője még kövérebb a csöppnyi gépen, mintha játékszeren a hatalmas overall, svájcisapka, a bordópiros fej nem néz se jobbra, se balra. A masinácska nagyobb hörgést, vonyítást, durrogást erőlködik az igazi traktoroknál. Idegesen csapkod a pótkocsiról a zöld lucerna. Az „úrvezető” nem szólhat oda motorja gőgös zaján át – Beszélgetünk? Beszélgetünk? – mint a régi tehenesszekeresek, akiknek lenne ideje megvárni a választ. A lovaskocsisok csak köszönni szoktak, de ez a traktoros nagyember csak a forgalmat figyelheti, s biccent.

– Szip idő van máma. – Az á, mintha hangtölcsérből szólna, az i, akár a rövid szirénázás. És váratlan vadkan csörtet a hétköznapiságba. Az Aranypatkó vendéglő alatt zagyva, meg nem gondolt hangok. Ötgyerekes család érkezett busszal a tanévnyitóra abból a kis faluból, ahol már semmi sincs. Kisdobos- és úttörőnyakkendők lanyha szárnyain vergődnek a fiúk, a lányok, anyjuk lépteivel tolja őket maga előtt, miközben apjuk leissza magát és sörösüveggel hadonászik, most ócska ribanccá szidja feleségét, pénzt követel, nem kap, hát megpofozza, a gyerekek megszokhatták, nem is figyelnek. A helybeli asszonyok a túlsó oldalra kerülnek. A szemközti udvaron szőlőkarót ránt ki az ember, fenyegeti a részeget, de mint a kutya, akinek kapuja, kerítése a felséghatára, megáll és megelégszik a csaholással.

– Ne csináljon botrányt! – kiált a pesti asszony. Sörösüveg-gránáttal közeledik hozzá a lármás. Hátrál és kitér a nő, szívéig sápad. A történések elkülönülnek a tűzverő öböl hátterétől, mégis mások, érezhetőbbek, mint ahol nincs ez a legszebb világtáj.

Az edericsi gerincre állítom tekintetemet, oda, ahol az a néhány fa meghatóan cirkalmazza az alkonyatot. Megíratlan költemény, verscsírája a kastélypark fölső ágán szobrozó gólya. Nyár van? Hőségből húz magához a tó, élőkre érvényes mágnes; a nád ringása hasonlat a megmaradásra, mindig egyhelyben maradó önmaga; megfogantatás képzete a véges határtalanság, sirályezüst lakodalom, tanunk a vadkacsa, „akkora csönd, a mosolyunk is hallható”, emberpár egymás mellett, derékig érő vízben. S eljön a nyárvég szomorúsága, mint ahogy elhagyták az ifjú párt a lakodalmasok, mint ahogy eltűntek a vándormadarak, s az autók a parkolóból, s visszavonul a lélek kihűlő hajlékába. Maradnak a hattyúk és mi ketten utolsó rezignációnkban, mi vagyunk a hattyúk, búcsúzó el- és visszaúszás az előérzetes jövőbe. Ősz? Évek réteges gátja duzzasztja föl a Tapolca-patakot, megállítja tükörképünk ifjúságát, az első szerelmet, s meglepődünk, mennyi mindent éltünk át történettelen, vagy az ábrándok meséibe képzeltük át magunkat a muskátli keserű illatában, tündérkirálynővel Árgyélus királyfiként. Tél! Elkezdi rapszódiáját a havas-zöld xilofon, búgó, óriás kagyló a medence, porcelántál, kékesfehér, érlelődő bor lehel lelket a présházakba, kéményfüstök egymásba foszlása a mennyben, s a szőlőkarók mint néger atléták vágtáznak a vulkánok csúcsára, sűrűséggé feketednek odafönn, s a madarak első nászénekére aláárasztják a nyers kéregszagot; a mandulás fehér, kikötött léggömbök sokasága, lilás és frissfehér ejtőernyők a cseresznyefák, a meggyfák, ahogy az ég a meztelen földre ereszkedik. Neked szakítok ibolyát, fogadd el!

Ibolyaszállal tenyeremen itt kell átélnem a világ átváltozását: „Ha egy szarvas benézne hozzám, meglátnám benne a napot, ibolyát, violát is talán, ahogy mögülük arcod átragyog.”

Vonat karéjozza belénk az északi partot oda és onnan. S az a Tördemictől Akarattyáig kampósodó utazás a fény-árnyjáték rabul ejtő színeváltozása, ki a badacsonyi aranyból a tihanyi legtisztább sötétzöldbe, s az a mindig változó örökkévaló, mintha mindig változó örökkévalóvá bájolna engem is, túl a fővárosi tél szmogos, arktikus depresszióján.

A pannon lélek visszatérő, rabtartó látomása a Balaton, megírva, megíratlanul. Hiába az Ohridi-tó balkáni égből zuhanó tintakékje, partizándala, hiába a Fekete-tenger, az Adria, az Atlanti-óceán odisszeuszi eposza – a líra itt van, csak innen fakadhat énnekem a vers, ez a Balaton-költemény.