Huszárik Z. álomi valósága

1981. október 14-én aranykötél csüng le a teliholdról, belekapaszkodom, boldogan lóbáltatom magam hazáig, mert győzött a magyar válogatott. Győzött a magyar futball a svájciak ellen 3:0-ra a világbajnoki selejtezőn. Rövid öröm, de szép, ha a telihold is ringat, s olyan könnyeden veszem a lépcsőt, s olyan olajozottan fordul a zár. A konyhában két nő térdét hagyja látnom az ajtóráma, szemben az ablaknál a feleségem. Virgonc köszönésemet nem fogadják. Mi ez? Jutkára néznek összeforrt szájjal. A Zoli meghalt! Földhöz vágom a kulcsot, kérdő- és felkiáltójelek csörömpölnek az előszoba kőburkolatán. Móni, Jucó és Jutka rémül kulcsaim visszhangjában. Már elvitték. Szájában kenyérdarabot talált az orvos, félrenyelt volna? Nemrég majdnem megfulladt, mert olyan figyelmetlen-gyorsan eszik. Szívroham? Sohasem panaszkodott a szívére, semmijére. Azon az éjszakán ő merevítette ki a holdat a japánakácok fölött.

Nála akartam nézni a meccset, s mert apró televízióján alig látszik a labda, nem nagyon bántam, ha nincs otthon vagy alszik éppen, majd találkozunk máskor, ahogy naponta. Befordulok a Korong utcáról annál a sarki bérháznál, amelyik mindig zavarba hoz, falai mintha nem lennének párhuzamosak, azt hiszem, én látok rosszul, s már ott is vagyok a csengőgombnál pár száz méterre lakásunktól. Mónika munkában volt akkor, és ő egyedül szenvedett ki a rózsaszín számlapú ébresztőóra mellett. Úgy ment el, ahogy először nem jött a Baba utcába 1966 őszén, amikor víkendházi barátom meghívta a hírnév labirintusába induló filmest, az Elégia rendezőjét, akiről kedves és meglepő történeteket hallottam már. Nem találkoztunk akkor, és nem emlékszem, mikori az az első-látásra-rokonszenv, az ismétlődő jó-hogy-ott-van, mióta barátsággá történetesedett szomszédságunk? Talán azért olyan, mintha kezdete és vége se lenne a Huszárik-álmoknak.

Szilveszter Tornaiéknál a hatvanas évek végén: éppúgy nem jöhetne, ahogy megígérte, eljön; félrehúzódva a sarokban töltött káposztát esznek, s mint a jelenés, eltűnnek a társaságból. A megszokott mulató napokon épp az ellenkezőjét csinálta, mint ahogy a Szindbád filmgyári vetítése után is, megint külön a nagy asztaltól Mariskával, mi meg a film hatása alatt telerakattuk az asztalt konyakospoharakkal, ott Zoli vitte tovább Szindbád magányát, míg a főszereplő Latinovits kifizethetetlen számláig dőzsölt, Huszárikék belevesztek a nyírség-zuglói ködbe, mi a Krisztina bárba, de azt hiszem, mindkét Zoltánt hazáig kísérte az orgonabúgás, melyet Mariska szólaltatott halálra a vásznon. Egy csöpp szeszt sem a Búfelejtőben Zelk Zoltán temetése után, mintha érvényes volna a tilalom az öreg, beteg költővel való utolsó találkozásból, mert tiszta fejjel kellett válaszolni a nagy kérdésre: Hát költő vagyok én? Nagy költő vagy! Zoli a Vörös postakocsi makettjét ejtette utána sírgödrébe a Farkasréten, a domonyi sírba is be kellett volna csempészni egy Krúdy-ereklyét fél évvel később azon az őszön. Nem Szindbád jelenéseihez hasonult, hasonlított rá nagy filmje előtt és után.

Sokszor megbízhatatlan az anyának, a feleségnek, a barátnak, ugyanakkor váratlan megjelenő, nagyon ott tudott maradni, s ellépni észrevétlen. Novotny Vilmos emlékműsorát rendezi a Rádióban hat nappal a halála előtt, munka után leülhettünk volna beszélgetni, barátok, Puskás Károly szerkesztővel, Őze Lajossal, aki Vilmos verseit mondta fölsebzett arccal, Alföldy Jenővel, aki bevezette, de volt, nincs, talán valami másra kellett óvnia magát. A Rádió amennyire foglalkoztatta, annyi bajt okozott neki: elaludt a rendező-asztalon, senkit sem érdekelt, micsoda agyonfárasztó előzmények miatt, s kitiltották legszegényebb idejében. Pedig mestermód dolgozott, pattanó idegzettel, fürge ésszel, pillanatra kész okosan; kedves a színészekkel, hát nagyon szerették, bármennyire megdolgoztatta őket. Láttam Andrej Bjelij Keresztrefeszítés című írása fölvételén, miként feszíti meg Tahi Tóth Lászlót, s elhiteti vele, megéri a kín, mert remeklés az eredménye. Kíméletlen magához, mint ahogy paraszt őseinek aratni kellett, ha megérett a gabona, a Csontváryt kórházi eltávozással, tüdőgyulladásos lázban fejezte be, s literszám itta a teát.

Hányszor elvándorolt a Tarpataki vízeséshez az egyetlen motívumért? Véletlenül egyszer én is eljuthattam vele. Lementem a boltba és benéztem hozzá. Jössz a Tátrába? Hazaszaladtam, leraktam a bevásárlószatyrot, előszedtem az útlevelet, pénzt vettem magamhoz, visszamentem és indulhattunk. Azon a két napon, mintha összefoglalná magát előttem. Azonnal döntetett. Míg mi Jankura Péter operatőrrel és Vayer Tamás díszlettervezővel Zólyomban cseh koronát váltunk, s neki az efféle gyakorlatiasság érdektelen, ott maradt a kocsmában egyedül, mire visszaértünk, már kéményseprőkkel koccintgatott, szlovákul beszélgetett. Ó-Tátrafüreden béreltünk szobát a monarchiás küllemű szállodában. Megkérdezte a portástól a napkelte pontos idejét, az ébresztőt ahhoz kérte, s két üveg vörösbort a szobánkba. Hajnalban zergévé változott, szökdelt a sziklákon követhetetlen, a legelső fényben annyira átlényegült a változásban, nem vette észre magát, sem engem. Ne hagyj itt! De csak röpdösött föl-le. Aztán lefürdött, a reggelinél hiába vártuk. Fölmentem érte, alszik a kádban, kiáltásra sem ébred. Vissza! S mire segíthettünk volna, sehol sincs, vagyis eszik az étteremben. Valamit megtalált akkor, résztvevője lehetett a világ teremtésének. Így hághatott a Stromboli kráteréig, így képzelhette magát beleveszni a sivatagba. Lassan könnyedre engedett ki a szepességi templomok arany barokkjához, a Vörös Kolostor kísértetes falaihoz, a poprádi sült pisztráng ízéig. Ahogy a kéményseprőkhöz ült Zólyomban, olyan szívélyesen ültette az autóba a gyalogos szlovák asszonyt. Éppolyan nagy találkozás lehetett abban az órában az a tót nő, mint Ljubimov vagy Szmoktunovszkij, akit azért nem engedtek Csontváryt játszani, mert hogy nézne ki, ha egy különc, már-már bolondnak tartott szovjet színész magyar „őrült” zsenit alakítana. Nagy találkozása volt Suksin, forgatókönyv fölötti halála előérzetesen megdöbbentette.

Alkalmazkodni csak a művészethez képes, míg érdek nélkül szereti az embert, Dayka Margitot, s éppúgy a Vadász és a Juci presszósnőit, akik úgy szerették, hogy azt se tudták, kicsoda. Halála után Császár Pistával szomorogtunk a Vadászban. – Régen láttuk a barátjukat – mondta Zsuzsika. – Meghalt. – Sírva fakadtak Rózsikával. Visszatérhetetlen kedvességéért hullottak a könnyek, hiszen csak tiszta mosolyát kaphatták tőle. Megrendültek az Omnia borozó bentlakói: idejárt egy ember, legtöbbször alulöltözötten, a szomszédból személyi igazolvány nélkül, mint ahogy a rendőrök megtudhatták. Barnabás, a szeneslegény, mit ismerhetett belőle? Zoli tíz perc alatt megfordulhatott volna az Omniából a borral, órákig vártuk, egyszerre nagy zaj hallatszik lentről, Barnabás tolja targoncáján, teljesen józan és kedélyesen jön föl. – Azt mondta Barnabás, hazaviszlek. – Ötven méternyi úton fuvaroztatta magát. Na, ugyan, mit szólnak a szomszédok? Rendező....targoncán… Látszatra kedélyes, de azért efféle akciók után többször eltöprengett magában – hát, hülye vagyok én? Ott felejti a Fészekben a Balázs Béla-díjra szóló betétkönyvét, sajnálkoznak – potomság! Hátunk mögül a Tereferében struccbőr táskáját ellopják a fogasról, arany Parker írókészlettel, s azzal a forgatókönyvvel, amelyet a Fészekben rejtélyesen megtalálhat – potomság! A kerületi kapitányságon figyelmeztetik, nem éppen potomság, ha személyi igazolványát annyiszor elveszíti. Zsebébe gyűrt pénzét szinte fölajánlotta a markecolóknak. A debreceni pályaudvaron beszélgetve nem figyelt bőröndjére. – Viszik a bőröndöt! – Hadd vigye! – Legyintett, de azért később mégis – hát hülye vagyok én? – De ha elege lett az aljasságból, a legkisebben háborodott föl – Ez magának féldeci? – kérdi a Bosnyák téri csapostól. – A francba! Ki innen! – Kitol bennünket a rendőrökhöz, útban az őrsig gáncsolni próbálnak, bizonyítandó már alig állunk a lábunkon, csizmájukat lefejtem sípcsontomról, Zoli feleselésének bordatörés lett a vége és a megaláztatás, az önkéntes, lump tanúk karéjában – Filmrendező? Ez? – Micsoda kiszolgáltatottság bolondos elmaradásainkhoz, Kiss néni kovászos uborkás sült oldalasához képest, és ahhoz, amikor ötven forintért, termelői áron vettük a fél zsák zöldpaprikát májusban, hajnali ötkor.

Ma sem valószínűtlenebb élő valóságánál, ahogy a fénytörésből megjelenik az arca, finom rezgés vibrálja, lebegteti; kezét, mintha imára tapasztaná össze álla előtt szájáig úgy, hogy még cigarettája is kialszik attól a szent áhítattól, amit valami ismételhetetlen csoda derített szemében, ami aztán homlokráncos gondolkodásra kényszeríti, fejét könyöklő karjára hajtja, vagy olyan feszültté vonja, még inge is kigombolódik, kitárul; most meg a rémület hökkenti tekintetét, úristen! mi történt ott, amit csak ő láthat, kívül és önmagában; repülni készül a lehajló ágak ruganyától, s ideesett a málló vakolatú téglafal tövébe, s már elmozdíthatatlanul roskad a betonlépcső második fokán, megül mellette válltáskája, világjáró saruján függőlegesen áll a fekete mappa, csüngő kezéig vezeti föl a reménytelenséget, onnan hosszú nyakáig, megbicsaklott ember-madár fejéig. Fényképei annak is beszélnek róla, aki sohase találkozott vele, de aki ismerte, tudja, miért olyan szomorú vadvirág-koszorúsan, majd úgy múlik el a siker és a dicsőség, mint a hatalmas koszorúba font virágok, s velük a fölövezett ember, aki még úgy tűnik, nyugodt ábrázattal alszik, aztán a sikoly sem ébreszti már föl. Azon az estén csak üres ágyát láthattam, most odaképzelem édesdeden pihenő arcát. A megbékélt fénykép olyan végső konzekvencia, akár az „Úgy szeretnék élni, mint egy gesztenyefa, amely virágzik, megtermi a maga gyümölcsét, szétfeszíti burkát, és maximum egy koppanással ad hangot annak, hogy élt… Az ember legalább egy lábnyomot akar hagyni maga után, nem többet.” Pici életcélnak tűnik, de ő múlhatatlan lábnyomra gondolt, olyan jelre, mint a kereszt. Mindig a legtöbbet akarta, poklokat járt meg művei mennyországáért.

Utolsó éve rémálom.

Kezdődött a Csontváry befejezésével, már Cannesban, amikor pucéran odavetették a filmet, míg a rendező szmokingban, de semmi tájékoztatás, eligazító prospektus, album, mintha a magyar filmhatalom kényszeredett gesztusa lenne a küldetése. S itthon a bemutató Corvin mozi után némi csalódás zavarosította a meghívottak hangulatát: kisfilmjei az igaziak, a Csontváry is kisfilmek füzére. Hát a Szindbádot elfelejtették? Ami számomra érthető, az másoknak töri a kompozíciót, pedig a megaláztatás legalja az a másnapos ébredés, innen kell majd megfesteni a nap-út hatalmas vásznát, vagyis eljátszani a színésznek. „Szörnyű! Szemetesládában találtam magam egy utcaseprő nővel.” Édesanyja hányszor várta finom ételeivel, s úgy érkezett meg, mint a filmben a hűséges hűtlen. A kritikák figyelmetlen melléírások: fújja a szél a pécsi múzeumban fényképezett ciprusokat? A háború miatt nem mehetett Libanonba. Görög város fezt viselő mosztári emberekkel? Nincs valuta Görögországra, se a Szaharába, de a kritikus a Szaharáról beszél, pedig üzbég sivatag az. Hiteltelenek részleteikben az egészében gyanakvó, bizalmatlan, sugalmazásról árulkodó kritikák. Ráadásul a filmgyár igazgatója, aki nagyrabecsülte Huszárikot, fizetett semmittevést ajánl. „Fessél!” Pedig régóta készen A feleségem története forgatókönyve Füst Milán regényéből. Drága!

Repdes filmtervtől filmtervig, biztatótag szállnak le rá a könyvek. Rendezni mozdul ki a lakásból a Rádióba néha. Móni tartja benne a lelket, bejelentetlenül él ott, ahol ő is ideiglenes bejelentővel lakik. És Móni elautóztatja Domonyba a mamához, kijár apja sírjához, s azzal büszkélkedik, Guyon Richárdot is oda temették, mintha a szabadságharcos lenne majd társasága. Kata lányával többet törődik, társaságba járnak, régi és új barátok közé. Móni más, közös lakásra gondoltatta, összegyűjtötte a város összes emeletráépítési tervét. Máriássy Judit a bábolnai filmet képzelte mentőövének; na, mondom, mi lesz ebből? Zoli ráállt, majd ahogy Michelangelo festette a teremtést, hanyattfekve a Sixtusi-kápolnában. Utolsó találkozásunk október 11. vasárnap reggel. Újságokat viszek, megvette már. Felejthető könnyed beszélgetés, semmi baj. Pár perces könnyed beszélgetés felejtet minden világhomályt. – Mit csinálsz a héten? – Csütörtökön Bábolnán forgatok. – Búcsúmosollyal csavarta meg az ajtózárat.

A barna fotelek és a kanapé tonnássá nehezednek magányától, föl se öltözik, barna alsónadrágban nyit ajtót. Kapaszkodója a könyv, a grafikázás meg a lemezjátszó, az, amelyiket egyszer már lefoglalt a végrehajtó, ami Zolinak a legértékesebb, úgy látszik, a tisztviselőnek is a legmegfelelőbb ellenérték. Görög népdalok csalogatták a napfényes délre, tengerparti halászfaluba remetének, ha már száműzték, mért nem inkább Kréta szigetére? Viszockij ordít ki a Columbus és a Gyarmat utcára, ismerheti rekedt marsait a környék, ez a kísértethang, mintha az volna, ami hiányzik belőle: gőg, káromkodás, parancs. Inkább Assisi Szent Ferenchez hasonló; könyv-, rajz-, telefonhang-ajándék. És végső keserűségében rúg az autókerékbe udvarunkon, a naponta mosott karosszériát méginkább levizelné. Csíkos ingben, fekete nadrágban csönget be hozzám, Huszárik-módra elegáns, hosszú, vékony alakja nem tűri a lötyögő ruhát, az ingre ad különösen, amely nyakát és ábrázatát meghatározza, azért zsúfolódik számlálatlanul annyi a szekrényében. Most éppen azért keres föl, mert szomorú és dühös, bántja, már megint olyanokat mondott egy interjúban, amit másképpen akart. Nyomorultnak érzi magát, kér, menjek vele haza, azt már nem mondja, hogy nem bírja ki egyedül otthon. Aszfalti tócsára mutat: „Magyarország! Én meg ebben nézem magam.”

Utolsó éve lelki bajait testi szerencsétlenségnek is tetézni kellett nyár elején. Látom az Uzsoki utcán Móni és Jucó vállára dőlve, kínra hagyatkozott erőtlen sántikál föl a kórházi lépcsőn. Nem tudom, miért nem szaladtam oda, csak néztem, mintha fölösleges lennék, de miféle bajhoz? Ahhoz kellett volna szaporítanom a hármast, hogy balesete történetét halljam: a pünkösdisták Gizella utcai imaházában, ahova sokat járt akkoriban tétova élményszerzés miatt, a mezítlábra húzott csat nélküli saruban megcsúszott a lépcsőn, s hogy a szemközti ablaküvegbe ne essen, félrerántotta magát, s a nyakatekert csavarból úgy zuhant ki, hogy kitörött a jobb válla és a bal bokája. Alig vették föl az újpesti kórház baleseti osztályára, nem volt nála személyi igazolvány, magatehetetlenül szenvedte át a nyarat otthon, kiszolgáltatottan, mindenben a kislányos Mónira szorulva. Naponta látogattam, valamennyire enyhítve purgatóriumát a ragaszkodó nőkkel együtt, akik anyai, testvéri szeretettel pátyolgatták. És följártak kollégái a filmhajszából szabadulva. S egyszerre megtelt a gipsz a lábán, mint egy vendégkönyv aforizmákkal, politikai jelekkel, aláírásokkal, akár a magyar zászló, melyet május 15-én, ötvenedik születésnapján az ünneplő társaság telefirkált. Grimasz mindkét emlék a túlzott örömre és a nyomorúságra, akár egyik utolsó rajza, a Sírkereszt: ITT NYUGSZIK HUSZÁRIK ZOLTÁN ÉLT KILENC HÓNAPOT AZ ANYJA ÖLÉBEN.