Latinovits, mint író művész-színész

Őze Lajos névjegyét őrzöm; se cím, se telefonszám, csupán a foglalkozás: színjátékos. Nem színész, nem színművész, csak és mindenekfölött színjátékos. Utolsó találkozásunk alkalmával nem fűzött hozzá semmit, hadd gondolkodjak el rajta. Most Latinovits Zoltán könyvében megkapom a pontos választ: „A színész a művészek között a legősibb, legkezdetlegesebb módon hosszabbítja meg gyerekkorát… Saját gyerekkorát űzi, kergeti. Játéka a napnyugtával véget ér és a hajnalokkal újjá születik.” Őzénél egyetlen szó, Latinovitsnál vastag könyv: Vissza a lényeghez! A gyerekkori friss érzékeléshez, a komoly játékhoz, a művészet, a létezés eredendő állapotához. Nem más, csak művelésre fogni a parlagot, hiszen a gyom erős szálaival, bozótos tüskéivel, drótmakacs gyökereivel uralja a földet, és épp olyan dac szükségeltetik a megtisztításhoz.

Hányszor állapodik meg a gyermeki érzékenységben, s nagy lélegzettel indul onnan tovább! Keresi magában, szerepeiben, költőkben, a „poéta-lelkű, érzékeny antennájú, égi fogantatású, mégis ember formájú gyerek-emberekben”. „Engem a kamasz a maga hülye naturálizmusával, barompofájával a ,sárkányfog-veteményre’ emlékeztet.” A „kemény ember” színeket, lágyságot, érzékenységet veszít. Boldogtalanná, érzéketlenné válik, mintha egyik oldalon lebénulna, és mint aki maga törte ösvényein eltéved, nem talál vissza a „népek útjára”… Neki III. Richárd a „gonosz Richárd-gyerek”. „És nem rokon-e a gyermek a gyermekállattal?”

1975-ben, utolsó évében, a kérgesedés előérzetében a gyermekállatot hívta segítségül, hogy vezesse vissza Pusztai Betyár Bagó, ez a fekete puli, kisangyal, fekete, loncos, nomád sátracska. Amit eddig írásaiban járt végig egyedül, most már kettesben; mi történik lent az állat testmagasságában, s fönt az emberi kutyavilágban? Leír minden apróságot. Megfigyelése számontartás valami érdekében. Mintha a színész tanulna a pulitól: „némi csinált mozdulattal elindult”, „a Duce-póz fenekét nekinyomja az ülés háttámlájának, kezével éppencsak érinti az ablakot, törzsével kihajlik”. S mikor még Bagó meg sem született, már ott sündörgött ez a játékos gubanc, a fekete pamacsból lihegő, lefetyelő piros nyelv, kóválygó gondolat, bájos ösztön, okos világrész a lélekben, de most megtestesülve és annál boldogabban.

Nem azért keresi gyerekkorát, mert önmagát akarja megmutatni, azt a csöppséget keresi, aki a felnőttnek nélkülözhetetlen. „Születtem éppen Krúdy Gyula bácsi sörkerti asztala fölött.” Hát ugyanabban a világban: „Itt nőttem föl gyönyörű és zsibongó kulisszák között, kis biciklimmel rohangálva a lépcsőkön, palackokat hordozva, hordókat görgetve, disznókat etetve, régi pincérek és tornyos sipkájú szakácsok között.” Gundel, Állatkert, Városliget. Mindenütt színház, s halálig folytatódik a belérögződött testtartásban, mozdulatokban, mámoros szabadságban, komolyan vett önfeledtségben. Iskola, ahol tanulni lehet a színpadi mozgást, ahogy a habot, a hanzlit fakarddal lekotorják a sörről, ahogy a rétest kihúzta Rózsika; eljátszható a ligeti gesztenyesütő, a cukorröppentyű-forgató. Csoda, boldogságszínház az állatkert a gyermek káprázó asszociációiban: „a tigrisek fenséges fejedelmek: Mediciek; a szarvasok bánatos titkokat őrző, tiszta felnőttek; az őzek szomorú ifjú hősök; a zsiráf dali-bonviván; a kígyók alattomos fasiszták, terézvárosi luciferek; virágház… paradicsomkert, a hüllők öreg imperialisták.”

Hasonlataiban is színész, s rájövök, a nyelvi hasonlatban van valami színészi, átruházom, eljátszom, eljátszatom egyikkel a másik tulajdonságait. Dosztojevszkij meglátott az utcán egy embert, s hozzáképzelt egy másik élettörténetet, mint ahogy a Megalázottak és megszomorítottak kezdődik: „Miller cukrászdájával szemben hirtelen megtorpantam, szinte földbe gyökerezett a lábam… megpillantottam a túloldalon az öregembert és a kutyáját… minek mászkál Millerhez, mi keresnivalója van ott? Mire gondol? Mi jár a fejében? De gondol-e egyáltalán valamire? S honnét szerezte ezt az undorító kutyát, amely nem tágít a sarkától, szinte elválaszthatatlan tőle, és annyira hasonlít hozzá?” S folyik tovább a regény, mint ahogy a színjáték kibomlik Rácz Zsiga bácsi ősi mosolyából, Zoli bohóc szomorú törpeségéből, Lakner bácsi vígszínházi mikulásságából.

Itt a vasárnapias, a gyereknek mindig ünnepi élet, később a kétkezi munka, mikor a csodálkozás újabbakkal gyarapszik. Érzi a szerszámokat, a fát, „ahol tiszta és emberséges minden, akár a cseresznyefa simogatása, a dió bőgőmély barnasága, a körte bölcs biztonsága… a mozdulat nyugodt és egyenletes, a szenvedély állandóságot nemz, az indulat bizonyosságot szeret ki az anyagból; ahol a kísérlet biztos tudáspilléreken alakul győzelemmé, ahol az eredmény több ember összmunkájából, ősi törvényeken épül, ahogy egy eszme társadalmat és közösséget kovácsol”. Inaskorára azért gondol, mert példa lehet színházi tapasztalatai ellenében. „Hányszor vágytam vissza a handabandázó szervetlenségből, a művészi ködökből a krisztusi műhelybe.” Ezt a krisztusi műhelyt csak Debrecenben találta meg, s egyre ritkábban utána. Végül magára maradt a pódiumon a költőkkel, asztalán a papírral.

Nem léha történeteket gondol, hogy százezres példányszámmal népszerűségét növelje, de életfilozófiai, színművészeti, irodalmi tanulmányokat, nem kedvtelésből, hanem belső kényszerből, a sors szorításában, az alkotás akarásában. Olvas, tapasztal s mindent magához vonz, amire deleje érvényes. „Kérem a jóindulatú olvasót, ne keresse szárnyaimban az írói tollat, inkább hátamon viszem végig az emlékek hosszán.” Nem kell keresnem, mint a négylevelű lóherét, s nem egyszeri, ahogy Balassi Júlia-verséről fogalmaz: „Milyen harsányan tiszta, napfényragyogású, fenyőillatú szavakat szór a nő lába elébe. Milyen fennhordott fejű, alázkodni nem tudó erős férfi könyörgése ez. Milyen közel az Isten a mezőn, hegyek tövében, az ég alatt. Milyen kemény koponya, milyen lágy szív, milyen ragyogó tekintet.” Bárhol nyitjuk ki a könyvet, elragad bódító áradása. Nem akar ő költő lenni, mégis az; életöröm csillogtatja Balatonját, amint a gyermek- és ifjúkorból hullámzik a férfi köré, a szavakat boldog lélegzet varázsolja elő. A nyelv, mintha azonos lenne tárgyával, csapkod, de sohasem fecseg, megnyugszik biztonságosan. Ebben a szabad keretben lehetséges a teljes lelki mozgás; mámorosan petárdázik a Városligettel, röpül az állatkerti hasonlatokkal, prózaverset ír a vershez. „Ritka kócsagfajta, olyan rebbenő, mint az égi pacsirta, olyan hegyen túlról szerkesztett, mint a rózsaflamingó, olyan vájárkodó, mint a földtúró vakond” – mondja a költőről, s ha átéli a költőt, azzá változik maga is. És úgy szerkeszt, mint egy építész, érzi a térben a tömb és a levegő együttesét, még akkor is anyagszerű, ha éteri, könnyeden okos.

Mégis azt hiszem, azért ír olyan nagyszerűen, mert zseniális színész, aki Krúdy, Ady s a tudós precíz nyelvét mondanivalójához illően képes átlényegíteni. Krúdys az emlékezés, a csönd óráiban, mikor a „tisztaság összegereblyézi a város salakját”, s „szerény gombák növesztik habtestüket”, mikor „a víz zöldeskék, mintha Keresztanyám ragasztotta volna albumba a fehér tarajos hullámokat”. Ady a sértettségben, a visszaszúrásban: eszébe jut egy dakszliról – „Ó, hányszor tapasztaltam már ezt életemben, ahogy életem mögé kúsztak az alattomos férgek, és a hátamban felejtették bicskájukat. Ó, az alacsonyak, százlábúak, aljas patkányok, besúgók.” „Mert bizonyos közönyösség uralkodott el olyan helyeken, ahol jobb levegő van, mint a bányában.” Petőfi-verset elemez, A XIX. század költőit: „Egy filozófus kezdi írni a verset, egy tűzrakó Isten, lángoszlop-költő folytatja, és ott ugrál a jég közé ugró gyermek is, a gúnyos, a reszkető düh, a forradalmár.”

Mint ahogy az egész könyvben az evidenciák különös újdonsággal mutatkoznak, a verselemzések olvastán is elcsodálkozik az ember a professzori tetten, a részletes végiggondoláson, pedig természetesnek kellene lenni a színész efféle munkájának. Itt nemcsak arról van szó, hogy a színész megtanulja a verset, beleéli magát hangulatába. Latinovits végigjárja a költő életútját, hozzákísérletezi hangját, gesztusait. „Azt keresem, ami bennünk közös.” Két óráig dolgoztak Kollányi Ágostonnal a Halotti beszéd két során, melyet film alá kellett mondani: „vajon ki mondhatta ,akkor’ ezt az ősi szöveget?… milyenek lehettek őseink? Kicsik, nagyok, öblöshangúak? Baritonális színezetű hangon vagy inkább tenorálisan beszéltek?” Kérdezhetnénk, hogyan kerül a XIX. század költőibe a jég közé ugró gyerek? A szerző búvárkodásából, vagyis Petőfi barátja visszaemlékezéséből. Mennyi tanulmányozás Balassi, Petőfi megértéséhez, hogy az egyszeri pillanat rezonáljon benne. Fontos a költő, a történelem, a magyarság, s ha Petőfi írta a költeményt, ismerni kell a juhászt, aki „mellett a kutya is magyar. A puli, a komondor, a kuvasz, a világ legszebb kutyái”. „És Petőfiben is mennyi futós természet, mennyi nekifeszülés és csaholó kedv van.” Ki mondhat Petőfit? „Sárba taposó, bús, melankolikus, kiégett kedélyvilág nem képes áttüzesíteni a halott sorokat… Petőfi elmondásához szerelmes természetűnek kell lenni.”

Latinovits megszeretteti tárgyát, az igazi színházat, a létről valló verset, a tiszta életet, hitet szít; így tartom maradandónak, amit sorsa szakított ki belőle.