A kuvasz terrénuma

Betyárfalvy Dolmányos, a Betyár, úgy csörömpöltette, szakadásig feszítette láncát, olyan embert ritkító dühvel ugatott, mint a világ ura. Szabadon, este nyolctól rázúdult a kerítésre, megdermedtek a járókelők, követte őket rácstól rácsig, s ha vendégünk érkezett volna, jaj neki. De Balaskó valami tuskón ülve megbabonázta, elcsitult a fogcsattogtató düh. Ébresztésünkre épp elég, hogy lássuk, mint Dániel prófétát az oroszlánnal. Jenő városkerülő útjába estünk, hajnali kitérőnek ottfelejtette magát a kutyával. Látom, beszélget vele, irigyeltem ezt a hirtelen barátkozást, hiszen a Betyár minket sohasem szeretett, tudta, albérlők vagyunk, hótolólapáttal védtük magunkat, ha terrénumunkból terrénumába mozdultunk a kapuig. Minket nem szeretett, de tisztelte a betörőt, vagyis behúzta fülét-farkát. Feleségem kiáltására riadtam: Pisti! Jutka azt hitte, a hajnali kopogtató Jenő lehet, vagy valaki más barát, hozzánk jöhettek valószínűtlen órákban is. Hát, egy vodkabűzös pasas, aki már a küszöb és az ajtó közé nyomta lábát, mikor odaértem, elszaladt a bozótba, megkerülte a házat, zörgött a szobaablak alatt, trágár szitkozódással hessegettem, átugrott a szomszéd üres telek kerítésén és eltűnt az úton.

Látogatóink hátráltak, pörögtek a kutya előtt, de a halálraszánt B. Nagy Laci és Hetesi papó éppúgy elgyávította, mint Jenő meg a betörő. Papó segített megetetni. Ránk bízták a háziak nyaralásuk hetére. A hűtőszekrény kikapcsolt, a hús megbüdösödött, hányingeresen csukladozva toltam szája elé a lábast a lapáton, erre láncán kilőtte magát, bármikor elszakíthatta volna, nem engedtem szabadon éjszakára, s még jobban megbolondult. Papótól szelíden fogadta ételét az állat. Miért? Talán mert ő sem félt már halála előérzetében?

B. Nagy este kilenckor csöngetett, Betyár a kapura ágaskodott, habzott szájából a veszett ugatás. „Engedj be! – Megesz a kutya.” Fogtam a hótoló lapátot, könyörögtem, menjen haza, mi lesz, ha madártestére ráveti magát. „Ne törődj vele!” Laci győzelmesen átvonult a kerten, ital híján és sürgős munkám miatt rövid ideig maradt, nem gondoltam, ez lesz utolsó találkozásunk, s már kinézte annak a vonatnak a menetrendjét, melynek mozdonya nem áll meg Balatonszárszón egy ember előtt. Utolsó tavaszán a Völgy utcai szanatóriumban kezeltette magát, hogy aztán majd a kaposvári könyvtárba vonul vissza, távol a fojtogató Budapesttől, sokat dolgozik, de hogy mit, arról nem beszélt. Kijárt, szökött a Völgy utcából Víg Rudolf barátunkhoz meg hozzánk. Rudiék budaligeti háza és köztünk a remetei kocsma kellemes ücsörgést kínált, ott napoztunk nagykabátban március végén. Laci gint kért, de talpas pohárban, s a ginnek nincs szaga a szanatórium portása előtt. Megadta a múltkori tízest, s fizetett tízszeresen. Fölmelegítette az ital, szavait szikráztatta, orr- és torokhanggá modulálta, már nem volt elég a kerti szék, leguggolt, hirtelen fölugrott, s újra vissza, megtámaszkodott bal kezével, kicsi mutatóujját böködte kitüntető szólongatással: Te gazfickó! Láthatatlan ketrecbe zsugorodott, s nemcsak filmkritikái miatt, mert a rosszra tapintatlan, kikezdhetetlen zseniálisan írt, s fedetlenül hagyta magát olyan körökben, ahol szokás hátulról szúrni, kiűzni azonnal, megsemmisíteni, eltakarítani a kényelmetlent. Jöttek a középmezőny agent provocateurjei.

Posztumusz könyve borítóját Mórotz László barátja tervezte, a barátunk, sorstársa B. Nagynak a kiszolgáltatottságban. Egyik kiállítása után főiskolai művészettörténet-tanára, aki előadásait az impresszionistáknál befejezte, kiütötte Mórotzot. Tombolt a feltűnően hosszú, apró betűs, minden üteget bevető kritika, s Laci lefújta festékoldóval életművét. Már azt hittem, végez magával, de tőle nem félt a kuvasz. Mint szökött halálraítélt, menekült hozzánk fekete szárnyon. Megérkezett, s már tovább a házikóból sétálni Remete kertes házai közt, ábrándozni az Ábránd utcából a nyílt, almafás, pázsitos telekről, melyet akkor még háromszáz forintért hirdettek négyszögölenként. De honnan lenne pénzünk? Nem tudott megülni sokáig sehol, állva fölhajtottunk valamit a Kisgödörben, a Balázsban, a Remete vendéglőben s tovább, mint aki most már önmagát űzi. Széchenyis, Csontvárys nagy szeme csupa bánat, óriás élő könnycsepp, hosszú ujjai hegyén a színek és formák aurája, amint a semmiből próbálja kitapintani a reményt, valami melegebb opártot, s ölelhetővé változtatni a sík oktaédereit.

Víg Rudi és felesége, Anna jó barátaink. Rudit 1948 decembere óta ismerem, éppen moszkvai ösztöndíjasnak készült, és Petőfi versét zenésítette a Dési Huber Népi Kollégium szobájában, ahol az őrsvezető-tanfolyam után bátyám egy-két éjszakára magához vett. Az a szeretet igazított hozzá, ami bátyámhoz fűzte, mióta a dunai népek dalai kiadásán dolgoztak a negyvenes évek végén, és ami tovább folytatódott, s leütő korai halálukban szakadt meg 1978-ban, 1983-ban. Agyvérzés hírét vitte a rendőr Budaligetre, Esztergom utcáján összeesett, nem állt föl többet. Szindbádként halt meg világ- és lélekidegenben a Krúdy-imádó, potenciális hedonista, akit éhkoppon tartott az élet, hiszen az ötgyerekes család fönntartása miatt még a Vörös Postakocsi hágcsójára sem léphetett föl. Nem volt miből beosztani, s ha úgy adódott, átcsapott meghökkentő nagyvonalúságba, drága horgászfelszerelést vett, aki sohase horgászott; egyszer sokezres fotoapparát, üres lecsó ugyanakkor, megadott adósságok és mindenki a vendégem. Lyukkártyás rendszerrel, oblomovi dunyha alatt totózott nagyban, de sosem jött be a megváltó nyeremény. Oblomovi dunyhákat mondok, de majdnem tízezer cigány népdalt gyűjtött össze életében. Bántották, könnyen sértődött, érzékenysége barátságunkat is szakogatta: „Kedves Pista, helyesbítenem kell az esti indulatos állításomat: a vers nem rossz, hanem szép. Hazafelé Anna fogalmazta meg találóan, hogy Te nem annyira a vers értékéről beszéltél, hanem arról, hogy Mórotz meg én legyünk meghatódva, mert nevünket verseidnél nyomtatásban láthatják majd. (Magam ezt már régebben is hallottam Tőled.) Ezek után én ünnepélyesen lemondok a kitüntető dedikációról, mint ki nem érdemelt nagy kegyről. Mondhatom úgy is: tiltakozom ellene.” S hamar megbékélt az örök haragból, mint a gyermek: „Ágh István úrnak, Széles Judit úrnőnek. Vasárnap, június 24-én ökörsütéssel egybekötött garden party lesz, rezidenciánk kerítés-avatója. Sör van, más italt hozhattok. Várunk benneteket a vigadozó Vígek.” Az én ökör szótöredékek összehozása beintés a nyomorúságos világnak, még a pályáról is kiszorították utolsó éveiben. Talán amiatt, hogy igazán csak a gyűjtést szerette. A gyűjtés fanatikusa volt. Tapasztalhattam 1958 nyarán szülőfalumban, szalagra örökítette öregeim szájáról őseim, tájam dalait; a regöséneket, anyám gyermekdalait, és az Imre cigány karácsonyi, újévi, farsangi köszöntő, kolduló énekét. Ottléte népünnepély, Vígrudis vigalom, csodálkozás, nevetés, pironkodás, ha az öregek életükben először hallgatták vissza hangjukat. A huszár Mátis Károly bácsi világháborús, kuplé-pikáns szövegétől az asszonyok fejkendőjüket szemérmesen lejjebb húzták: „Kérlek a spongyát vedd ki, az asztalra tedd ki, megkapod tőlem a strimflipénzt.” De bolondos! Csak apám térült-fordult a mikrofontól az istállóba. „Én ennek a rendszernek nem énekelek!” Anyám dicsérte Rudi almazöld konfekciós öltönyét, fehér ingét, nyakkendőjét. „Ti meg szégyenszemre egyetlen trikóban jöttök haza.” Hagyott mindenkit szabadon énekelni, de utána megjegyezte nekünk: hamis, rossz, műdal. Természetes, egyenrangú, szótértő, azonos nevével abban a környezetben.

A cigányokhoz nem kísérhettem el, de elhozta hozzánk Huttyánt, a Rostás Károlyt asszonyával: „Othello-Huttyán, Desdemona-Annus.” Ez a nagybajuszos, kicsi, temperamentumos, csupatűz, csupaének, csupatánc és ütemember, a cigányság és a maga drámájának dalnoka, táncosa olyan egyenrangú lett az alkalmakban, akit csak az tud magához vonzani és becsülni, akiben a népdal tudása és szeretete a legnagyobb érdem. Pedig Huttyán mindenféle apró vétség miatt úgy ment, jött ki-be a börtönkapun, mint egy forgóajtón. „Kinyílott a börtönajtó kapuja, szegény Huttyán vígan lép ki, ki rajta.”

Rudi a zenetudományról kevesebbet beszélt, mint egy kondér paprikás krumpliról, bablevesről, ami olyan hirtelen fogyott el asztalukról, mint az áprilisi hó.

Tavasszal Schéner Mihály is átjött Remetére Hidegkútról, a hegy mögül. Csöndesen állt meg utcánkban a bogárhátú Volkswagen. Délelőtt őrjöngött rá láncáról a kuvasz, s mintha madárdalnak vélte volna. Mindig a világ legfontosabbja, amit el akart mondani. Angol- vagy ausztrálgyapjú, sötét vagy barna öltönyben, francia fazonú puhaságban lezseren érkezett, lassan és bizonytalanul, mint aki odatévedt, rózsakertben feledte lépteit, s mikor meglátott bennünket, észrevette magát: „Szerbusztok Jutka, Pista! azt akarom mondani…” Már mondta is, textilplasztikát kell csinálni, meg ezt, meg azt. Esztétikai bizonyításai hosszan, kacskaringósan tartottak, előadása szakadozott, félmondatos, hát előhúzta zsebéből a gyűrött noteszt, megrajzolta filctollával a madzaggal rángatható kakashuszárt, a lapot kitépte és nekem adta. Csak föl- és lenézett, sohasem maga elé hunyorgott, sose felénk; olyan fejfedője volt, amit később Schmidt sapkának neveztek, föltolta és lehúzta homlokára vagy szórakozottan zsebre gyűrte, mintha mindig zavarban lenne másokkal, de önmagával soha. Oldalvást ült az ágy sarkán, magyarázatai közben majdnem leesett, olyan lendülettel dobta szét kezeit a méretek kifejezése miatt, mint a horgász, aki ekkora-mekkora halat fogott; almát harapdált, de nem vette észre, hogy akkor épp almát eszik, még azt sem, mikor héját tenyerében kifényesítette. Belső zsebében notesz, oldalt keksz vagy kiflivég a régebbi száraz morzsák között. Alig méltányolták, még akkor is élő sérelme maradt az ötvenes évek nagyhatalmú kritikusnőjének megjegyzése: „Efféle művészetet ki kell irtani!” Első nagy kiállítása, a kalapos képek idején a szürreáli látomások, a kalapjaikat egymásba tolt, emeletes toronyként viselő figurák vidították a Csók Galéria látogatóit, de elborzasztották a kritikusokat. Ismeretségünk akkor kezdődött, Kondor Béla mutatta be a Szabadsajtó utcai csehóban; helyet szorítottunk az Erzsébet híd bontó-, szerelőmunkásai között, Miska korsó sört és deci rumot tolt maga elé az ivópultra – elképedtem. S egyszerre, legalább negyedszázada semmi szeszt nem engedett le a torkán, csak feketekávét, melyet vagy egyhajtásra döntött magába, vagy oda sem figyelve kortyolgatta hidegen.

Városba menet ejtett útba bennünket, ha én is indulóban voltam, bevitt a Moszkva térig, autóját lerakta a Káplár utcában, s metróval közlekedett tovább. Útjaink a Hűvösvölgyben és a Szilágyi Erzsébet fasorban kivétel nélkül izgalmasak, mindig akadt szidni való művész, művészeti író, művészetpolitikus; Mihály agypattanásig dühöngött, elengedte a kormányt, csápolta a levegőt, s csak akkor vette észre, hogy autót vezet, mikor fölzökkentünk a járdára. Rálenineztek a sofőrök, mert hasonlított hajadonfőtt, kopaszon és szakállasan. A ki tudja, hány bögre kávéja után meghívott a Széna téri Imbisz büfébe, magának újabbat rendelt, nekem meg, amit akarok.

Mosolyognivalón valószínűtlen, mégis meglepett felesége, Nelli híre az 56-os buszon. Akkor még dolgozni jártam, féllábon szorongtunk a csúcsforgalomban Nellivel, aki gyógypedagógiai iskolában tanított, s munkakezdésünk egybeesett. „Képzelje, István! Tegnap reggel Misi a fürdőkád szélén üzenetet hagyott: Madridba mentem! Kerestem Zsennyén meg ahol lehetne, nem tudtak róla.” S hozott Madridból torreádor-ruhát, s mindenféle spanyol szuvenírrel igazolta, valóban Madridban volt. Hát még a családjának is okozhat meglepetést? Hiszen már én sem lepődtem meg, ha a zsűrit borral kínálandó, dugóhúzás közben elejti az üveget, a gyulai csoportos kiállításról éppen ő hiányzik, aki szervezte, izgalmában elcsúszik a jeges udvaron, összetöri magát. Nem értettem, hogyan képes rendre, szinte havonta, sokszor párhuzamosan megszervezni kiállításait, mikor annyi munkát, futkosást, bosszúságot okoz; rongálódnak, gyűrődnek, ellophatók a műtárgyak, de Mihály szívósan végigcsinálta éveken át, hadd tudják, él a hazában egy méltatlanul mellőzött nagy művész, skatulyázhatatlan; egyszer az absztrakcióból kisejlő betyár- és pásztorfigurás táblaképeket fest, máskor Játéklovacskák felvonulása fakocka-idomok szerkezeteként; madzagrángatós vásári játékokat: huszárt, Napóleont, manót metsz ki a farostlemezből, s harsogtatja színeit, mint a vacakos-sátor; mézeskalács-zsinóros ujjú, posztó-virágos óriás kezek, Posztókotlós és Hüvelykujjam vadászni ment; kézszobrok bronzban, kézbutéliák megfestve, kiégetve zöld kerámiának, Pásztorkirályok faszobrai, Babaszerető kocsi, Kucséber kocsi, Dorottyás kocsi fémből esztergálva. S nem tudom honnan szedi elő művei sokaságát, hogy betöltse a Műcsarnokot, mikor a kis családi házban műterme sincs, ágy alól, asztalról, mindenféle zugból rakja elénk, amit éppen mutatni akar; testére aggat képet, textilkezet, babákat, mézeskalácsot, vágott szegfűt és rózsát, szalmakalapját színes pamutkötéssel vonja be, pásztorbotra görnyed roskatagon a bohókás Mikulás. Én meg romantikus költőnek öltözködöm, nála még ehhez is megvan a kellék, s lehetek zöldmentés, aranyzsinóros, prémkucsmás úrfi; annyira megtetszem magamnak a velencei tükörben és Molnár Edit fotóművész masinája előtt, boldogan széttárom a karomat. Humorát, népi természet-tisztaságát mindenestül átplántálta műveibe, benne csak a mély komolyság maradt, amelyet félszegsége, nem e világra való gyermeki viselkedése kedélyre derített társaságában.

Újévre Schéner-karnevált rendezett egy levélpapíron, s aláírta: „Folklór piszkozat – dilettáns csúfolódó 1973-ra. Ágh István barátomnak. Lóheréről malacfarka, utána a malacorra – előtte a kakassegge, kakasseggről kakasszója – kukorékol karikára, Sobri Jóska gatyájára – szamara erőlködik, kerge kecske menekedik (meghágni nem tudja sámliból a lába.) Röfögés, nyögés, mekegés, kukorékolás, zakatolás. A kulcson kecske, előle elfut a menyecske – sógor-koma hordóba bújt, de feje kint szorult, így a kakas rátojhat. Kakason a kakashuszár, kukorékol, erőlködik, de tojást akkor sem tojik. Ravasz róka meglesi, a kakast huszárostól majd megeszi, de tyúkot orrára ülteti. Így a kakas a huszárral a sógornak, a tyúk pedig a rókának tojik ezután is 1973-ban is. Csinálta Schéner Mihály.”

Magához vonzott engem is, mintha nem férne a képzőművészet minden tartományára terjeszkedő országában. Csináljunk könyvet gyerekeknek! A verseket megírtam, a kiadóban négy évig kallódtak az elveszettnek hitt diafilmek, ahogy Schénerrel mindig történni szokott valami, itt éppen öt év késedelem, de semmiség a Munkácsy-díjhoz képest, amit 1978-ban, ötvenöt évesen kapott meg. Már tudott olvasni lányunk, böngészhette a csecsemőkorában készre állt Krumplinyomóhuszárt zuglói lakásunkban.