Remetei betlehem

Albérletünk, mint a betlehemi házacska ereszkedett fölénk az égből. Máriaremetén, nem remetelak, inkább ifjúságunk udvarvégi nyaralója, téli oltalma. Kicsi ház, kellő méretű szoba előtérrel, ami használható konyhának, fürdőszobának. A kétlapos villanymelegítőn főztünk, forraltuk a vizet, megtanultuk, hogyan lehet tetőtől talpig tisztálkodni a mosdókagylóban. Nem mint az ördög, a szeneslegény, aki Mayer bácsi fuvaros társzekere bakjára a pokol kazánjai mellől ült föl. Kibéleltük a házat karácsonyfával, tárgyainkkal, kölcsönasztallal, szekrénnyel, szerelmes magunkkal és barátainkkal, háttal a tulajdonoséknak, a virágos, zöldséges, ezüstfenyős, almafás kertre nyitottan. Szobánk ablaka előtt üres, zöld telek, fiatal diófa madárvára. Tavasztól őszig a kertben, fölöttem almavirág, szeptemberben mellém pottyan a gyümölcs; a hó gyerekkori volt, patyolatosan falusi, ahogy elvárja a kora reggeli hólapátot. Körülöttünk vidékies kertes házak, alig fehérlett egy-egy lapos tetejű kockavilla, kéken vonta föl magát a kémények füstje, szerényen szivárgott belőle a szénszag, épp csak az emberi melegre gondoltatott, égő avar keserűje fűszerezte a völgyet; átéreztük az évszakokat, lassan és fiatalosan múlt az idő, mint a tanévek a bölcsészkaron, feleségemnek az Iparművészeti Főiskolán. Ötször négy vánszorgó évszak a belvárosi hónapok futásához képest, amikor észreveszem a fogyó holdat. Most keleti fekvésű lakásunkból a nyugati égbolt aranykiflije sose látszik, sem a kerek istenkalácsa, Dávid király hegedűjét elhallgattatja villamos, elvágja a forgalom a Műegyetem-park rigó- és pintyénekét, a gesztenyefa-, tulipánfa-, akác-, hársillatot, benzin- és olajbűzre tárul az ablak.

Remetén a kocsma is családi fészek, sokat beszélgettem a törzsvendég, lábbajos Józsi bácsival, akinek szelíd farkaskutya tekintett ki a szeméből; tehettem a szépet a konyakoló szőkének, még nem kellett az alkoholpírt púdereznie, de a mellénye piros volt, még nem hízlalták az etil kalóriái. A paprikaorrú kocsmáros nem vette komolyan a „Hitel alma!” söntéshumorát, melyet iskolás gyereke írhatott, firkantott kocsányon függő levéllel, színes ceruzával rajzlapjára. Nem riasztott a Balázs negyedosztályú akla, ahol egy másik Józsi, vagyis a Szepi szedte össze a poharakat bicegő élettársával, Arankával, egész napra való italhonoráriumért. A buszsofőröket nevükön szólították, ismerősen hallgatták az utasok a borosüvegnek beszélő férfit. A hidegkúti üvegszemű este tíz óra tájban járt haza, mindig üveg borral, melyet Kőbányán kezdett meg, de a Moszkva tér után már csak maradékát kortyolgatta. „De haragszom rád, te üveg, hogy ilyen hamar megüresedtél! Énrajtam aztán nem fog az influenzia, az biztos, mert én megfojtom a bacilusokat! Annyit iszom, amennyit akarok, nem lopom a pénzt, nekem még a feleségem se parancsol.” Hazáig üdített ez az üvegszemű, akár az öregasszonyok élettöredékei, olyan bizalmasan egymáshoz, mintha gyónnának. Biciklizett hozzánk a postás Jóska, családtagként leült, borral kínáltam, megmutatta verseit, s biztosan Dutka Ákosnak is, aki nem messze, a Mátyás király úton lakott, a hegytető alatt vénségesen, dikófészekben. Nem találkoztunk, Jóskának mondta el rossz véleményét „érthetetlen” verseimről.

Jöttek barátaink nyílt életünkbe, a lassan múló időbe, mint Krúdy a budai vendéglőkbe, hogy egész nap nézzük a remetei kocsma ablakából a nagypelyhű havazást, amint fölöltözteti a tölgyfákat, a búcsújárás templomát betlehemi szűzmáriássá. Szerelmes nők hatódtak meg tavasszal a völgyünk fölött egyik hegyről a másikra felelgető fülemüléktől.

Ki a Hungária, a Nemzeti étterem, a Hírlapkiadó klubjából, mint ahogy a régi írók romantikáztak konflissal a hegyekbe! Jött Simonffy András a fátlan Ráday utcából, az utolsó buszról megfeledkezve ledőlt a padlóra terített pokrócra, a Simonffy-ágyra. Ha most emlékezni akarunk magunkra, levetíttetjük kisfilmjét: előrementünkben hirtelen hátraváltunk, lassított lépteink vége ajtónyitás az ifjúságra. Ó, milyen fiatalok valahányan! Derűsen hunyorítunk a jövőbe azóta lassan húszéves múltból, s megjegyezhetjük, egyik látogató barátunkat sem hagyta nyugton a sors. A filmen ismerős érkezők. Él-e még az a szegény szellemi nyomorék kacska kezű? Anyja szatyrot akasztott kinyújthatatlan karjára, süketnéma-hangosan vásárolt a kisboltban, onnan tolta föl lábaival magát a hegyre, a kocsmakert rácsa közül András kamerájába öltötte nyelvét, Beee! fityiszt mutatott. Szardíniásdobozból füstöl a cigaretta, a paprikaorrú, csizmás, sunkanadrágos, fehér köpenyes az örökkévalóság gráciájával rakná elénk a söröskorsót, de csorba üveggé merevül mosolya. Feküdt a Simonffy-ágyban Balaskó Jenő, bár a padlásra akart, de ki tudja, mit rejt az a padlás, netán a fejünkre szakad. Aludt a padlón Bella Pista, Tóth Bálint, mindketten válófélben, nem kellett otthon elszámolniuk, Császár, a remekíró, nem adta alább a nyugágynál, melyet fotelnak használtunk hűvösebb évszakokban.

Bella Pistával ott kezdtük írni a közös dunaújvárosi szociográfiát; esetlenek, nyögvenyelősek lettek mondataink, inkább csinálja mindenki a magáét, különben is, ez a ház nem ilyen munkára való; ki a levegőre, el a Balázs kertjébe! Sörözésünket nem riasztja felhőszakadás, fölemelt lábunk alatt a hegyről zúduló áradat, dörgött a ponyvasátor. Lázár Ervinnel, Vathy Zsuzsával korán kezdtük a remetei majálist, egyszerre nem fértünk a bőrünkbe, tovább! Estig Víg Rudiéknál Budaligeten, tovább onnan is! Megmásztuk a remetei hegyet úttalan úton, s leereszkedtünk Ady-ligetre Gerencsér Zsigához, együtt tanultak Rudival a Szovjetunióban, kedvesség várhatott ránk whiskyvel, míg Zsófi lányom az udvaron hintázott a kaszárnya mellett. Rászakadt ősszel Ervinre a magány. Zsuzsa megkapta a Károlyi-alapítvány ösztöndíját, Ervin utánaindult a francia Riviérára; nem emlékszem, nálunk aludt-e a Simonffy-ágyban, de a Balázs presszójában megittuk az utolsó hazai sört, vállára dobta a vászontarisznyát, nem lehetett több holmija váltás fehérneműnél, melynek nehezéke a liter pálinka, begombolta amerikaias zsávolyzubbonyát, Ervines-szomorúan nem szólt semmit magáról, csak nézett nagyon messzire, egyetlen mondattal búcsúzott a Keleti pályaudvaron: „Átmegyünk Korzikába.”

Akkor még mindannyian a magyar literatúra szentjánosbogár-fényű albérlői voltunk.

Az Ördögárok utca és a Zsíroshegyi út találkozása ék-hegyén, az ősi tölgyfás kertben állt a nevezetlen kocsma, kazánnagy kályha fűtötte, tövében gömbölyödött Ördög úr az olajos padlón, fölébredt és érthetetlen szavakat motyogott orrhangon, szénporos állát csíkosra csurogta a nyál. Elképzelhetetlen, ha a lezüllött helyiségek nyomában, a Náncsi néni vendéglőjében Gráf Szepi kedvencét esszük, a füstölt kolbásszal kevert, krumpliba süppedt sertésszelettel, kedvünkre Rezeda Kázmér nyárson sült máj- és húsérméit. Nem tudom, Ördög él-e még? De autósok, rocksztárok, színészek, amerikai, nyugatnémet rokonok arca keringőzik a gyertyafényben, telefonon rendeltek asztalt, mert ide nem lehet csak úgy, hirtelen ötlettel betérni.

A mai Pasarét-villás Remete tagadja emlékeinket, örülünk, ha egy régi házra ismerünk, a kémény füstszagára megindul bennünk szomszédunk, Kalotás néni húsz évvel visszafelé. Nemcsak kéménye füstölt, ömlött az ajtón, ablakon a rossz sparhelt fojtó széngomolya. Átszólt, kormosabban, mint Ördög úr, segítsem szétszedni tűzhelyét, láttam az elhagyott vénség nyomorát, ahogy csonka tollseprűvel csutakolja a platni fonákját és a könyökcsövet, csak véres szemefehérje világít a valahai gazdag hölgynek, s viszi korcs kutyája a benti feketeséget a csalános gazba. Azt mondják, Kalotáséké volt a fél Máriaremete, s ide alázta a történelem az asszonyt, ebbe a romló viskóba, a magát szaporító rendetlenségbe, hogy nemsokára, a hullaszállítók után, a szemüveges kismama álmodjon rá palotát, nem olyant, mint a faházaspáré szemben, akik minden szabadságukat rálakkozzák falaikra.

Áll még betlehemi házacskánk, istenem! Hány autó taposta Eszter gyerekkocsija nyomát, mióta az az éjféli taxi rátelepült szép felelőtlenségünk ki- és bejáratára? Későn utaztam haza a Múzeum kávéházból, Kiss Ferenc és Sánta Ferenc mellől, s nem volt egy vasam sem, szerencsénkre. Zálogba hagytam személyi igazolványomat, beszaladtam a százasért, s látom, Jutka kis bőröndbe rakosgatja szüléshez való holmiját, ugyanazzal a kocsival fordulhattunk a János-kórházba, különben elképzelhetetlen, mi lett volna velünk a város szélén, telefon nélkül éjszaka. Eszter-lány megszületett 1972. április 20-án, nyolc órakor.

Simonffy András és Bella Pista centrifugával lepett meg bennünket, Vathy Zsuzsa és Víg Anna takarítottak, fölsúrolták a hajópadlót. E betűs monogramot hímeztek, Rudi gyűjtőútjai legjobb cigány énekese, a Huttyán meg az Annus, ráköpködtek a gyerekre, egészséges legyen! Sejbus! – szólt neki Schéner Miska, jövet a hidegkúti szomszédságból; azonnal kalapos, csengős, galambos eszterláncot rajzolt. És benyitottak a háromkirályok.