Szigliget-memoár

Barátsággal, szerelemmel, jelölt helyem, mindig enyém.

Szigliget.

Nevét a szomszédos falvakéval együtt hallottam, pedig légvonalban negyven kilométer. Tomor Gyula felsőiszkázi legény sofőrnek keveredett az Esterházyak kastélyába, az öreg grófnő mellé. Elvette Ihász Máriát, korán megtudhattam, milyen szépek az odavalósi nők. Mint minden távolabbi faluból hozott asszony, akár nyírvádi anyám is, lassú befogadottságú, csak a szüléssel igazolhatja magát, de még utána is marad valami különössége ismeretlen múltja, néha-néha odalátogató idegen rokonai miatt. Onnan jött, amit csak tiszta időben a Somló magasából láthattak, sárga-verőfényesen azok, akik sohasem fürödnek meg a Balatonban.

Jenő barátom apjával gyalogolt Hegymagasra, a Szentgyörgy-hegyig, valami miatt mezítláb, 1945 nyarán. Én következtem utánuk 49-ben tihanyi úttörőtáborozással, s három évvel később tapolcai gimnazistaként. Őszi kirándulásunk alatt átélhettem az igazi, víztükrös aranyőszt a szigligeti várból, s lent annyira elvesztettem figyelmemet a fürdés bódulatától, a zoknimat magamon felejtettem. Akkor a strand egy tisztás a nádasba vágva, inkább állatfürdetésre, mint emberi élvezetre.

Az írók háza miatt lett második falum Szigliget, akkortól, mikor levelet írt a bátyám, odamennek, ha megnyílik. Találkozhatunk. Elgyalogoltam tíz kilométert hiába. Kopasz óriás mordult rám a renováló munkások közül – Mit keresel te itt? Ki az? Nem ismerem – mondta Sós úr, a gondnok. Nevét és pozícióját, rigolyáit akkor ismertem meg, mikor már nem kellett fölöslegesen odagyalogolnom. Az az út Tapolcától a Szentgyörgy-hegy nyugati oldala alatt, Hegymagas kutyáit izgatva idegen szagommal, a lejtőn lefelé a keresztező keszthelyi országútig, a Várhegy bazaltos útján fölkaptatva a faluba olyan volt nekem, mintha Iszkázról a karakószörcsöki állomásra gyalogolnék. Egyszer koratavasszal ott értettem meg igazán a bakonyi szelet, mert én is kitett voltam, akár a fák. Másképp, mint a városi utcahuzatban, ahol a szél undorító, itt a tág térben méltóságos, még ha kegyetlen is. Dacot csikar. Walt Whitmannek éreztem magam, aki minden versében szembeszegült az elemek erejének. Tavasszal volt a leggyönyörűbb, az árokparton, s az átlátható bodzás akácosokban bürök és ibolyák, a hegyoldali szőlőkben lila barack- és mandulavirágzás, ég és föld között lebegő tündérálom, gólya húz a keringő sas alatt, fölöttem. Ősszel a szőlős- és kukoricásszekerek között, holdvilágban olyan, akárcsak otthon. Akkor még a Balaton legcsöndesebb vidéke, igazi ligetes sziget, a Rókarántó völgyében nem buggyant még a fóliasátor, nem lepte be a hegyoldalakat házfekély, semmi ZIMMER FREI, amit a gyerekek Zimmer Ferinek olvasnak. Mindenhol Zimmer Feri lakik? Az Aranypatkóban nem azzal köszönt a pincér: bitte! Se bitte, se pincér, Aranypatkó se volt, csak kocsma, Töreky bácsi és törkölypálinka.

Az egymás fölé rakott házsorok, apró nádtetős házak nyáron hűvöset, télen meleget adók, a pici udvarok orgona- és jázminbokrai között kutyák. Hangulatosak, mondhatnám, mégis sokkal többek, nyugalmasak, ahol sokáig lehet élni. A kis ablakok sem egészségtelenek, a természetben laktak, fejük fölött az ég nagy, világos ablakával, télen meg úgyis olyan szürke minden, és télen sem a házban élték le napjaikat.

Otthon vagyok emlékeimben. Fekszem a strand fövenyén, fölfrissített a víz, és jól érzem magam a napon. Két oldalt nádas, szél sem mozdul, nem moccan a nád sem. Nagyokat rikkant a néma horgász, nagy halat fogott talán, két és fél méteres, nyolcvankilós harcsát, s most harcsafogaton, botjába kapaszkodva, csónakja elejéhez feszített lábbal, hátradőlve, mint a megbokrosodott lovakat fékező kocsis, siklik cikk-cakkban a Badacsony felé. Mire kinyitom szememet a süketnéma horgász már mellettem lépked, vállán három bot, evező és halasvödör, melyet könnyedén cipel. Az a rikkantás talán valami apró keszegnek szólt, s lehet, hogy azt is visszadobta. Ő pedig elnémult végleg. Azoknak köszönök az utcán, akik ismerték a süketnéma horgászt, visszaköszönnek, de nem ismernek engem.

Évek óta abban a 24-es szobában dolgozom, ahol először aludtam. Már íróként nézem az ablakrámán a hangyák ki tudja, miért való futkosását. Gimnazista koromban bátyámék itt titkoltak éjszakára Sós úr elől, mint hogy állatokat behozni tilos, a vendégek reggeltől estig tartózkodhatnak az Alkotóházban. A kamasz nem sznobságból rajongott, de tiszta szeretetből és csodálkozással azok iránt, akikről olyan sokat hallott; a rajongó mindent megjegyzett és töretlenül büszke volt.

Veres Péter benézett hosszú beszélgetésre, megkínált sült keszeggel, figyelmével, s kollégáihoz visszafordult, inkább őt hallgattam, és torkomon akadt a szálka. Szántó Piroska üvegre fest halat, virágot, rászorítja a papírt, kísérletezik, kedvesen élvezi, mikor a harkályt fakopogató madárnak mondom. Vas István lelkesen villogtatja egy külföldi költő bravúrjait. Csernus Tiborék elfoglalják a várat a május nyármelegében: micsoda hősök! Juhász Ferenc előadása tágas, mint a Tékozló ország sorai, Erzsike fürge virágének, törékeny, nem kellett volna mondanom, a tanárnőket nem szeretem, tanárnő ő is, csak nem a tapolcai gimnáziumban. Laci bátyám tekintete áttűnik a társalgás kiskertjén, s visszarepül, Margit mintákat vág a somfabotba, hosszú pengéjű, csontnyelű késsel. Ez a legelső és legfényesebb emlékzúzalékom, krisztusi életidő választ el tőle.

Minden szigligeti időmben meglátogatom Sándor, Altorjai festő temetőjét, át a rendezgető asszonyok között megyek a sírok mellett; vénasszony ül a sámlin és bámul a gödörbe, mintha a maga helyét nézné, mintha ő lenne, akiért harangoznak éjjel-nappal, mert elromlott a beprogramozott harangozógép. Csak az évek ütése pontos 1979 októberétől, amikor megfogalmazta utolsó kiállítása meghívóját: „Meghívó Altorjai Sándor kiállítására és temetésére. A kiállítás megnyitása de. 10^h-ig megtekinthető. Temetése du. 3/4 2-kor kezdődik a szigligeti temetőben, melyre mindenkit szeretettel vár Altorjai Sándor.” Belevert egy kovácsoltvas kampósszöget a padlásgerendába, ecsettel föléje húzta: HELP! 1979-ben fejeződtek be a hatvanas évek, addig hibernált fiatalságunk.

Tizennégy évvel előbb tudok róla, két fehér angyal szállt a pesti utcára, szürnaturalista festők, ő és Szabó Ákos. Szív utcai társbérletében, mely inkább cselédszoba nagyságú volt, zsúfolt képén melegít a hősugárzórovar izzó potrohával, vörös tányérszárnnyal. Erdély Miklós, az avantgárd mindenese, vitt oda. Ültünk Sándor keresztrefeszítésre nyújtózkodó mozdulatai alatt. Miklós értelmezte a képet, én csak azt mondtam: hősugárzó. Tudtam már, beleszeretett Szigligetbe ő is, vett egy rossz parasztházat mindnyájunk kétségére, semmi pénze, csak a fehér vászonruhája, ami a vályog- és téglaportól bekoszolódik. Durván illik ide a szibériai kép; látom, a kultúrház sötétszürke posztós közönségéből sugárzik egy hófehér öltözet, az az örmény építészmérnök a sötétségnek kibírhatatlan. Parasztvilág és happening az Egyetemi Színpadon. Sándor szavalja Miklós versét: „Drága Ivanovna Aléna. Valóban nem haragszik rám? Milyen egyszerűen és szépen megbocsátott ön nekem. Mennyire nemes lélekre vall ez és én mennyire érdemtelen vagyok az ön bocsánatára. De vajon nincs-e már késő, nem romlott-e meg túlságosan a haragvásban, tudom-e illő köszönettel fogadni az ön nagylelkűségét. Bárhogyan is van, tegye le kérem a kabátját, és maradjon velem ameddig csak ideje engedi. Én szaladok és készítek valami harapnivalót. Mennyire boldog vagyok. Milyen hihetetlenül jó ön.” Elhagyott szeretőm jelent meg a színen tükörrel. „Csak érdeklődni akartam, kivetettem. Egy orosz katona a fülkéhez ragadva. Kivetettem. Valami kanna volt nála, benzineskanna, kivetítettem. Csak kíváncsi voltam, mi lett vele, erre lakik valamerre biztosan, két-három hete kivetítettem.”

Nem fértünk a bőrünkbe akkor, mint az a motorbicikli a színpadra, ahogy körözött előadás közben Lendvai karnagy s bőgette a gépet, csupa kipufogógáz minden.

Szentjóby Tamás fotókiállítást nyit meg egy júniusi vasárnap éjfélkor az Eötvös Klubban. Sándorral és Miklóssal ültünk egy asztalon, lógattuk a lábunkat, amíg Tamás megnyitóbeszéd helyett papundeklibe varrta magát, s mint egy fényképezőgép-elefántból nézett ki ránk dolga végeztével. Ha nem lépdel át szemem előtt a tünemény, akkor ott is megérthettem volna, micsoda szép szimbólumért unatkozott a közönség éjfél után 1 óráig: a monomániás fotómasina helyén az emberi szem. De bejött valaki, hosszú, testére tapadó rózsás ruhában és napraforgókalapban. Ezt a napraforgókalapot én találtam ki, csak az alakja volt ilyen, színe inkább a szivárványé. Hu, a szentségit! – sóhajtottam, s két barátom is elmosolyodott a gyönyörűségtől hangtalanul. – Maga csodálatos! Sohasem szólítottam meg idegen nőt józanul, akkor csak azért tehettem, mert a tapintat már szürke házijószággá csökkent a megnevezhetetlen érzés miatt. Kedvesen visszafordult, és megláttam a szemét. Sokágú fénye volt, oldalt dőlők és egyenesek, keresztbe vetettek, kurvásak és apácásak, olyanok, mintha el akarnának hívni a túlvilág hatalmas ágyára. – De csodálatos! Elvegyült a többiek között, ahogy alig nyitott ajtón rézsut tűnik el az ember.

Ő jelölte meg Szigligetet szerelmünkkel 1967. július végén.

Azon a szombat estén, a vonatozás vége felé egyedül maradtunk a vagonban Katival, őrülten énekelt, kihajolt az ablakon, bele a szélbe, haja úszott, mint a világűrben a csillagok fénycsóvája, versekre bűvölt, szabad lettem, mint a szél, a víz, az ég. Szabad az algíri francia Roger is. Mágikus művé festett kis autójával Erdélyéket vitte a tördemici úton Altorjaihoz, mi gyalog ugyanoda, aztán Roger-val. Rendőrnek való látvány, amint száguld egy mágikus festmény; két fiú állt a tetőtlen kocsiban, hogy alattuk elférhessünk. Teletömtük magunkkal a szigligeti ház félig kész tereit és a padlást, a padlásra rakott nádkévéken aludtunk, sással takaróztunk. Reggel az udvari vízcsapnál mosakodtunk. Miki álmatagon, tétován, hunyorogva a korai fényességben nekitámaszkodott hanyagul az új, éppen csak a falnak döntött ajtó-ablakelemnek, megbillentette, s összetörött. Ottlétünk kedélye, barátságunk megdermedt egy pillanatra; szegény Sándor, kárára látogattuk. Szegénységével Csontváry-mód alig törődött, prófétás külsejével, lázas szemeivel is hasonlított rá, Sándor is patikusból lett festő, diplomával. Huszárik filmjébe nagyon alkalmas lett volna, gondolt rá Latinovis halála után, de betegeskedései miatt elállt a szándékától.

Az összetörött üvegfal fölötti kétségbeesés, sajnálkozás hamar elmúlt, mint az a délutáni vihar, csak a zivatar volt félelmetesen gyönyörű az udvarsarokból nézve: a Balaton haragoszöld, az égben fortyogó ólom, hatalmas figurákat önt fölöttünk az Isten, de a Keszthelyi-öbölben fényözönt feszít neki és tolja keletre, keletebbre. Katival fekete földű kukoricásokban rohangásztunk a Tapolca patak szélén, pocsolyákban tapicskáltunk, kiállt a főtérre, mezítláb csapkodta a pocsolyákat, táncolt és énekelt a parasztok előtt. Nem szégyelltem magam. Éjszakára ketten maradtunk a padláson. Szerelmünk illő volt az alkalomhoz, száraz nádropogásban a kéjből a kétség, azután hisztéria, aztán másnap délelőtt a strandon magunkban, amikor fejből elmondta az egész Micimackó kuckóját, bűvölve a badar versekkel eszemet és a halakat. Este hazaindultunk, újra a vagonban egyedül.

Kati viszontlátásig búcsúzott, de két évre rá halálra gázolta az autó a déli parton. Vajon ő rakja tele a szigligeti templomban a földgömb kígyóját taposó Szűz Mária-szobrot örökké vadvirággal?

Sándornak Kati halála után maradt még tíz éve. Ezt így csak én jelenthetem ki, mert csak az én Szigligetem kapcsolja őket össze. 1976-ban mondta – Van még hat évem. Sokféle hangszínű lehet efféle mondat, nekem akkor olyan volt; mintha a pörkölt receptjéből szólt volna ki, amit éppen csinált. Mintha oda se figyelt volna. Most elképzelhetem magában beszélve – Na, akkor befejeztük! – Lassan és pontosan. Nem kiáltott föl, ahogyan szokta: Disznóság! Vagy mégis? – A gégerák disznóság! „Ismét stílust változtattam: a ,gyagyaizmus’-ról az ,alkoholizmus’-ra tértem át. Sőt már fölcsillant a legújabbnak tűnő ,rákosizmus’ is…”

Ő a faluban az egyetlen művész, aki nemcsak látogatója volt tulajdonának vagy az Alkotóháznak. Azokhoz a helybeliek már hozzászoktak, őhozzá sohasem. Pedig modora, nyers eleganciája nem nekik szólt, mindig kedves a természetes emberekhez. Hiába. Aki nem az ő munkájukat végzi; vagy nem szolgálja őket, mint az orvos, a tanár, nekik fölösleges ott, kiutálásra ítéltetik, mint minden közösségben. Ali kutyáját megvakították. Mit akar közöttük ez a fehér vászonruhás orosz herceg? S még a kőműves mesterséget is kitanulja, szőlőjéhez a borászatot, s az ügyek miatt talán a jogot is. Szakadt és elegáns, egyik sem tetsző, mert követhetetlen. Nem illő a Kastélyban sem. Pilinszky írja: „Szigligeten az egyik este, vagy húszan, hevesen szememre vetették, hogy a barátom. Én ott és akkor a haragok legszörnyűbbikével, a bárány haragjával reagáltam – hála Istennek.”

Barátja lehetett, aki kiérdemelte, s nem úgy fogadta, mint a hivatal emberét, kősüteménnyel. Barátja voltam? Nem kellett elgondolkodni rajta, a szeretet vitt hozzá a köves vízmosáson, hegyi utcájába, amolyan szóra sem érdemes természetességgel. Megkínált a reggelre tartalékolt konyakmaradékból, létfeltétele volt már akkor, de megosztotta velem. Kiültünk az utcára, botránykőnek, pálinkásüveggel. Szavait elnyújtotta, előttem teremtette, s amikor elbúcsúztunk, nagyokat lépett, testét ráirányította a célra, nagy karcsapásokkal gyorsította a járást; nem láttam sétálni.

Ültünk háza udvarán, melyet mesterművének tartott, boroztunk, művészetről alig beszélgettünk, inkább az Ali kutyáról, a szőlőről, amit a Vár alatt, a legmeredekebb részen vett, elhűlésünkre – Majd egy nagy slaggal eresztem le a mustot. – Lábaiból, kezeiből kitetszett, nem nyughat, s bármilyen megfontoltnak tűnt a ház, a szőlő, az embernek való fedélteremtés, a mindennapi bor kezelése, fölzaklatta a tevékenység, ami talán bolondériának látszhatott. Meg is kapta a magáét a falusiaktól, akik törvényeiket mindig maguknak őrzik. Hogyan bírta nősüléséig ekkora magányosságban? Düheit mégsem villogtatta az Alival történt „disznóságok” kivételével, az előítélettel játszadozott inkább. Ha az építkezés, szőlészet munka volt, ez már szellemi, erkölcsi torna, mondom, s azért bizonytalanul, mert ki tudja, milyen sejtziláló piszkálódások okozták azt az októberi napot 1979-ben. Kihívó, könnyed vívó, fölényes még a halállal is. Műveiről nem mondott nekem semmit, hát illetlen lett volna körülfecsegni, csak egyszer, az utolsó találkozáskor büszkélkedett a berácsozott képpel, de mintha mechanikai játékot indítana, babrált a világító szerkezettel, bekapcsolta és elnevette magát döcögve, mert kellett valami szégyenlős kedély nyomasztó szimbólumához.

Falamon festményajándéka. „Engedd meg, hogy megtorpanjak, S. Sándor és Kinga. Ezt nektek aszaltuk! baszd meg Pista!” Bazaltzsákok mutációi atomháború után, kettős profil a napban, mindannyiunk hasonmása.

Sírja kiúszna a temetőből végrendeletileg az akácosba, de a fákat kivágják, menekülnek előle. Ott marad láthatóan kövirózsámmal, melyet a pincészet faláról téptem, s nemcsak a szeretettől eredt meg, attól a szitokáradattól is, amit az éber őr rám eresztett.

Csak azért is!