Virágárok

Árokba jutottunk derékig, míg körülöttünk virágzott a part, nemcsak a pasaréti Virágárok utcában, ahonnan a villa-hajóra olyan sokan kimásztunk, menekültünk életünk jobbra fordulásáig, de az egész Hűvösvölgyre hajló városrészben volt valami vigasztaló, vonzó; odavitt bennünket az 5-ös busz kék járata a sötét kerületekből.

Erdély Miklósnak köszönhettük, aki árokba taszított szellemi létével hasonlított hozzánk, és szívesen fogadott a kertben, a körös-körül ablakos szobában feleségével, Szenes Zsuzsa textilművésszel együtt, olyan lehetőséggel, melynek megteremtője, Erdély István, Pista papa, a tulajdonos. A ház szobáit Mikiék mellett albérlők lakták, legtöbben Miki és Zsuzsa ajánlására. „Hálából azért, mert visszahallottál” – írta nekem verseskönyvébe. Én is mondhatom hosszú ismeretségünk okán: „Hálából azért, mert visszahallottál.” S kitörlöm a hála szót, „… azért, mert visszahallottál”. Repüljön határozottan vagy lebegjen imbolyogva a régi és a mai áramokban. Élő szájtól független hang, akár a Neumák versének mondatai: „Akire szükség van, annak nincs szüksége senkire (pont) Amikor nincs szükségünk senkire, szükségünk van olyanokra, akiknek szükségük van ránk (pont) Vannak olyanok, akiknek szüksége van ránk (felkiáltójel) Van az, akire nincs szükségünk (kérdőjel)”.

1966-ban, hideg őszömből, a Rózsadomb tetején nyomorgó, bérelt víkendházból lejártam melegedni képletesen is, leereszkedtem a Gábor Áron utcán, jobbra fordultam az első buszmegállóig, s föl a házig, mentem a fűthetetlenből, ahonnan aztán ők váltottak ki, ajánlották Széchenyi Lenke szüleinek, lehessek albérlő az Üllői úton, ő éppen hosszasan Franciaországban, Károlyi Mihályné alapítványa segítségével a Riviérán; enyém az egyik szoba, használhatom a konyhát, naponta fürödhetek. A kallódó, fázós, elvált ember később már csak jó szóért járt hozzájuk, meg a modern művészet izgalmai miatt.

Miki nem hagyott megnyugodni magamnak, egyetlen mondattal megváltoztatta a dolgok helyzetét, körüljáratta, felejttette a megszokottat, lássak a felszín alá, vagy a burok másféle változásait vegyem észre, s maga is fölfedezett, mikor másokat fölfedeztetett. Szuggerált, de nem tett rabjává. Mégis különbséget kell tennem: én az irányzatoktól fölfrissültem, megértettem és áteresztettem, csak az maradjon, ami természetemhez illik, amit kiérlelhetek, ami belém szervülhet, de becsülendő az a más a másik természete szerint. Így érvényes a „visszahallás”. Én vele néző, hallgató, elgondolkodó és ráébredő voltam, nem résztvevő, mint sokan az akciókban; ők vállalták a közös megvalósítás minden kínját, horzsolódásait, őket a rokon szándék miatt becsülte vagy elmarasztalta ragaszkodó indulattal, néha kiátkozással. Ha avantgárd valaki, legyen teljesen az, ne tévessze meg a látvány látszata. Mondják, mennyiszer változtatta stílusalakját. Az új áramlatok iránti mohó, gyermektiszta figyelme mindig önmaga tökéletesedése iránt való, az új gondolatok beölelése.

Szellemi nyugtalansága kockakövein szinte véletlenül, mégis törvény szerint akadt össze a hasonlót akarókkal. Ott láttam, ismertem meg Baksa Soós János Kex-együttesét a Virágárok utcában. Abban az időben teleírták a falakat, aluljárókat krétával, festékkel: KEX! A mostani imádatot hirdető tömkelegben, mikor azt se tudom, ki kicsoda, egyedüli földalatti indulat voltak, fölvirradván az éjszaka titkaiból: KEX! Mi az a KEX? – kérdezhette a korai munkába menő. Mi meg az egész éjszakát végigvitatkoztuk Jancsival, ő a kihívó, s némi bor segített forgatni elme-pengéimet, hogy aztán hajnalban, az utca végi, aszfaltos téren futballozásban oldódjunk föl, s hazamenjünk az igazoltatás után. A fiatal-izgalmú, szelíd egzaltáltságú Altorjay Gábor, a főhappener az akciók forgatókönyvét lelkesítette Mikire, s mert itthon csak az árokban érezhette magát, külföldről írt nemsokára hosszú leveleket; Nyugat-Németországban műfaja elméletével táplálkozott, hírességekhez közeli szobájában az éhhalálhoz edzette magát. Szentjóby Tamás gőgösen viselte a keleti közép-európai közönyt és gúnykacajt. Egyenesen járt csakazértis, magasról nézett szőkén és bőrdzsekisen, melyet sosem vetett le, mint készenlétben a katonatiszt. Sztaniolba csavarták az újvidéki költőnő Ladik Katit, lefényképezték változatait a kihalt, szentendrei Duna-parton, s előhívták a sorozatot, a konceptuális művészet dokumentumát. Ott találkoztam a gimnazista héjból éppen csak előbújt Cseh Tamással; lakott a házban belga szobrásznő, vendégük, Billék Kanadából, az olasz kommunista 1968-ban számunkra érthetetlenül helyeselte a csehszlovákiai beavatkozást. Még Marcusétól sem lepődtem volna meg. Az algíri francia Roger, mint fürge kiskutya kitöltötte a házat, gitározott, karácsony másnapján eszeveszetten autózott velünk a korlátok közé szorított síneken, hál’Isten nem jött a villamos. Miki elment a fiatalokhoz szakkört vezetni, többen már kiváló művészek, a gyanútlan Ácsra emlékszem közülük. Szénfekete manifesztációjuk után együtt lapátoltuk, zsákoltuk a szenet a kultúrházból, s mintha a terem a világnagy külszíni fejtés csücske lett volna. A munkához és az ifjúsághoz fiatalodtunk. Sokan divatból keresték társaságát, pontosan kiválogatta, ki több egy kékharisnyánál. Ebben a csivitelésben közönségre lelt a Virágárok utcai házban. Tarthatták kedvesnek, érzelmesnek, nyersnek, fölényesnek, gonoszkodónak. Sose felejtem levegőt hasító tenyerét, hátravetett fejét, élessé vékonyodott hangját.

Mert nem fért közönséges rekeszekbe, bármikor tarthatott a megaláztatástól. Szakállas? Belekötnek a Moszkva téren, a Veronika söntésében megütik. Tanulmányt mer írni szokatlan, kitagadott, elhallgatott gondolatokkal? Halogatják, visszaadják, hiheti, kinevetik. Motorbiciklit bőget, köröztet az Egyetemi Színpadon? Kamillás vattával mosatja meg a közönség szemét, kalapáccsal töri össze szemüvegét Aporjai Sándor megnyitójaként, ahova „A Képcsarnok meghívja Önt ALTORJAI SÁNDOR festőművész kiállításának ünnepélyes megnyitására 1971. március 1-én pénteken délután fél 6 órára. Mednyánszky Terem”. Ünnepélyes megnyitás? Botrány! Mintha ellenfeleket toborozna. Kondor kiszólásával ütlegeli a műkritikus. A gyakran hátba támadottnak oka lett a bizalmatlanságra; testtartása, szava az ismeretlen helyzetekben azért olyan készenléti, megelőző, kihívó, hogy az eshetőségek végére járjon. És milyen fölszabadult, ha gyanakvása oktalan. Mi semmi kényszerűséget nem éreztünk egymás között.

„A legbelső benső végvárai… saját erejére támaszkodott… Gondolj arra, hogy olykor megszabadultál… Gondolj arra, mikor már szénné égett a felvirágzás, a sarjadó kedv, a lécek összerepedeztek, a támaszkodás elüszkösödve leomlik” – írta megismerkedésünk idején, 1959-ben, ötvenhét éves életére érvényesen.

A Virágárok utca 6/b. nemcsak utcára, udvarra, de belülre nyíló-választó ajtajú is volt, tele lakókkal, Pista papa albérlőivel. Ott húzta meg magát saját lakáshoz készülődőn vagy menekülőben Makovecz Imre, akit inkább az Építész-pincében láttam; Keszthelyi Rezsőék, bár Rezső inkább a Gyergyó presszóban nézte a tévét pohara fölül. Parancs János nyolcéves párizsi kriptamagányból jött vissza Kati menyasszonya közelébe, hogy majd a közeli Lotz Károly utcába nősüljön át, s mint akik tudják, milyen az egyedüllét, milyen jólesik a szeretet, meghívtak Kormossal Szentestére, a „vietnámi fiúkat”, ahogy Kati becézett bennünket; családiasan mentettek a karácsonyi otthon-egyedül depressziójától, hogy Pista kiengedhesse nyerítő nevetését fűzfapoéta-gyűjteményéből sokszor ismételt, de mindig újnak ható versekkel: „Kereszté-nyek! Előre repül a sirály, Rákosival előre! Éljen a király!” „Egész úton München felé azon gondolkodám, miként fogom szólítani rég nem látott Veronikám… és csüngtünk egymás ajakán szótlanul, mint két szerelmes pár.” Akkor Pista az Új-Lipótvárosban húzta meg magát valakinél, láttam a hatos villamosról olyan szerencsétlen-elhagyottan a Luxor előtt éjszaka, mintha senkit se várna, mintha nem lenne hova haza.

Miki mindig próbának lett kitéve, hogy a barát-ismerős albérlők nem zavarják-e, nem zavarja-e őket. Ezt éreztem Kormos odaköltözésekor is. Aztán együtt kávéztak reggelente. Csurkát borosüveggel lehetett ébreszteni, meztelen karjait kidugta a dunyha alól, tiszteletben tartottuk szabadkozását. Övé volt a középső szoba, a kerti udvarra látó, azzal a föltétellel, szerda délutántól este nyolcig Pista papa ott tartja összejöveteleit, addig hagyja őket magukra; nem tudom, miféle gyülekezet, bár sejtem, miért érdeklődött okkultista könyvek iránt tőlem, mint az antikváriumokat ismerő könyvtárostól. A falon az öregen is fiatal építész szecessziós festményei, az ágyfejjel szemben a Békakirály. A túlsó szobában szőke, angol lány a magyar Zeneakadémiáról. A bejáratnál Bella Pista az Ezüstfenyő téri páros szorítottság és a lengyelországi ösztöndíjas egyedüllét átmenetében. Őt követte Kormos, onnan hozta át az üveg whiskyt Parancsékhoz egy forró nyári délelőtt. Aporjai festő onnan szeretett bele észveszejtően a folyosó végi belga szobrásznőbe, s ott húzódott meg észrevétlen Lakatos Menyhért meg a lánya. Hátulról a beszkártos férfipáros valamelyike feltűnt a konyhán, míg a körablakú szobában a textil Ráskay Leái angyalpihéje szállt, kávé, tea, bor csurgott a poharakba. Párizs talált oda muzsikájával, albumaival, katalógusaival, nosztalgiás eseményeivel; Muszorgszkij öblös özöne terült végig a sztyeppén, vagyis a kerten, ahol olyan jó megülni a hűvösben. Szokásommá vált benyitni szükségben, jókedvemben.

1968 őszén megkérdeztem Pista papától, kiadná-e nekünk egyik szobáját? – Nem ajánlom, nagyon drága lenne maguknak.

Hirtelen, új házasságomhoz Mikinek is köze lett. Vele, Ladányi Miskával, Balaskó Jenővel ültünk a Hungáriában háromnapos önhajszolásom előestéjén, melyet ugyanott fejeztem be pénztelenül, Bella Pista ötvenforintos kölcsönével, Kamondy és Huszárik között. A bejárati ajtónál volt asztalunk, ahonnan végigláthattam az egész aranysújtásos csarnokon. Miki belül beszélgetett egy lánnyal, akit néhány szóra ismertem már a Népművelési Intézetből, ahová bedolgozott grafikáival, köszönésre mentem csak hozzájuk, mozaikműhelyébe akarta fölvenni, Mikinek nagy tervei voltak a fotómozaikkal, melyet ő talált föl, megrendeléseket kapott, műhelyt nyitott a Vörös Hadsereg útja egyik alagsorában. Visszaültem, s mikor Jutka mellettünk a ruhatári tükörrel szemben fölvette nagykabátját, tükörképének mondtam, maradjon velünk, legyen a feleségem. Első hónapjaink ágyrajárója voltam az Udvarhely utcában, a Pasaréti térnél, eltitkolva a háziak elől. Lelógott a karom és a lábam a keskeny heverőről. Korán keltünk, Jutka a budakalászi Lenfonóban abroszokat, függönyöket s mindenféle huzatot tervezett, hazaszaladtam fürödni, borotválkozni Üllői úti albérletembe, onnan munkába. Lenke már hazajött Franciaországból, de szüleinél, Baján töltötte a nyarat kislányával, szeptember végéig együtt lakhattunk nálam, de aztán albérletet kellett találni. – Nagyon drága lenne maguknak – mondta Pista papa. Talán jobb volt így. Remetén laktunk, s oda-vissza a Virágárok útba esett.

Miki fürdőköpenyben ül és másnapos kávét iszik, mintha különvált volna mackótestétől.

Kerti asztalnál fogalmaz, élvezetesnek látszik szenvedése, mint ifjabb Füst Milán.

Robotmereven végighúzza homlokán tenyerét, negyvenéves, hihetetlen és elkeserítő.

Jovanovics Gyuri gipsztetemet hagyott a fák alatt.

Nézzem meg Lichtenstein képeit! Lángoló bádog – mondom –, hideg a lángja.

Fáznak a lányok a mozaikműhelyben, vigyünk olajat!

Wittgenstein! Tessék!

Antonin Artaud megtagadta emésztőszerveit. „Enni annyi, mint előrevinni azt, aminek hátul a helye.” „Arra a pontra jutottam, ahol már nem férek hozzá az élethez, de azért bennem van a lét minden mohósága és állandó bizsergése. Már semmi más nem foglalkoztat, csak az, hogy újra legyek.”

„Lemondtak rólam az orvosok, én is lemondtam az orvosokról.”

Belül angyalpihe, koraérett falevél a kerti asztalon, a Gyergyóban két tompa pohár.