„Sajnálnotok fölösleges”A Válasz szerkesztőasszonya, Sárközi Márta mondta Kormosnak 1947-ben: „Fiam, kívánom, ne kerüljön olyan helyzetbe, hogy irodalmi lapok körkérdéseire választ várjanak magától, mert akkor elveszett ember. Különben, ahogy elnézem magát, a kutya se fogja kérdezni, soha, érti? soha!” A hetvenes évekig nem kérdezte senki. Ritkán jelent meg, egyetlen verseskönyve sejttette távoli fényét valahonnan, az 1947-ben megjelent Dülöngélünk, meg Sőtér jövőt jósló indítása a Nagy nemzedékben. Utána a Szegény Yorickig huszonnégy év. De a barátok hittek benne, mert valahogy a személyes jelenléte, költészettel teljes élete garantálta a majdani kiteljesedést, azt a lombosodást, ami a hiányt beboltozza felejthetően. Sárközi Márta előérzete csak annyira vált be, amennyire megsejtette azt a hat-hét ködös évet, amely az országra, irodalomra következett. Kormos István nekem a családunkon kívüli első költő, akit megismertem tízéves koromban, 1948-ban a Moszkva téren. Sötét, ködös, decemberi este volt, s mintha az a köd rejtegette volna sokáig előttem is. Élete utolsó évtizedében elérkezett az ideje, a Szegény Yorick megjelenése körül és után őt is vallatóra fogták, prózára serkentették. Ennek a mohó kíváncsiságnak következménye 1982-ben A vasmozsár törője alatt című összegyűjtött prózakötet Nagy Gáspár szorgalmából. Minden darabja a hívás alkalmára felel. Szerencsénkre vallomásra erőltették. Erőltették mondom, mert szemérmességéből ki kellett ragadni. Azt hiszem, ő ezt így ki sem adta volna, nehogy ellentmondjon Sárközi Márta jóslatának. „Versben emberről, érzelemről kell, hogy írjon a költő, s ember legyen a vers mögött, az érzelmei legyenek mögötte. Szeretném tudni, ha egy számomra ismeretlen költőtől verset olvasok, hogy milyen lehet ez a költő.” – feleli Domokos Mátyásnak. Kormos költészete zsúfolt az életétől, mégis tele talánnyal szürreális iránya miatt. Akik ismerték, hallják olvasás közben mélyről induló rekedtes hangját, látják tekintetét, ahogy szobor-arcából kiderül hirtelen, kezeit összedörzsöli, mintha nyáron is fázna, pedig csak előadása hevét növeli mozdulatával. Legendás mesélője legendáinak, melyek valami angyali karról szólnak, ő résztvevő csupán. Életrajza mindig másokkal kapcsolatos, akiket szeret, fölemelinti a föld fölé, de nem annyira, hogy hitelüket elveszejtsék. S mert Kormos velük van, saját életét sem hagyhatja ki. A stílus szerint költőszemélyét háttérbe hagyja, de előretolja azt, ami akkor válik igazán érdekessé, ha költővel esik meg. Első gyerekkori élménye is mintha Füst Milántól nyerne fontosságot, mintha Füst Milán rejtelmeket héjazó zsenialitását mesélné el inkább: „Fiam, veled valaki játszik.” Átvonult az utcán hőmérőtokba port töltögető gyerek fölött a tehéncsorda; minden falusi gyerekkel megeshet, ám itt csak egy jövendőbeli költővel történhetett. Így menti föl magát a hivalkodás látszatától. De sarokba szorítják vallatói. Bertha Bulcsu interjúja szinte egy hat és félórás mérkőzés. „Jó, nem írom meg, de hát akkor mit írjak, Kormosra nézek, aki nem bír leülni. Járkál a csőben. Evangélikus vagy? Szereted a franciákat? Miből éltél? Éjszakázó életformád van? Keveset írtál. És az ötvenes évek kötöttségei? Hogyan éltetek Mosonszentmiklóson? Mi volt ott? Házatok? Földetek? Szülők? Testvérek? Sokáig hallgattál. Belső költői művel egy elég hosszú társadalmi korszakon keresztül nem jelentkeztél. Hogyan mozdultál ki visszavonultságodból? Írtál közéleti verset? Mikor írsz és hol? Milyen módszerrel dolgozol? Föláll, járkál, szaval. Ha nem írsz, mit csinálsz? Hiszel a barátságban? Vannak ellenségeid? Gyűlöltél már valaha valakit? Voltál már életveszélyben? Álmodni szoktál? Mikor sírtál utoljára? A nőkről is kellene valamit mondanod. Hiszel az emberiség haladásában, abban, hogy jobb lesz az ember?… De nekem a személyiséget kell megragadnom, ahogy áll a versailles-i palotában, mosolyog, beszélget, s néhány mondattal hihetővé tesz egy királyságot.” Az élet és a mű meghatározza a kérdezőt, de sokszor arra kíváncsi, amit a kérdezett nem tart fontosnak, vagy titkol. Különös bajvívás egy üveg Beaujolais COQ Rouge nevű ital előterében a győzelemért, melyből a vesztes kerül ki győztesen. Bertha Bulcsu szerint Kormos udvari ember, aki hitelessé teszi maga körül a hercegeket, a hercegnőket, udvaroncokat, vagyis mindent, ahol jár: a szerkesztőségben, a kávéházban, az utcán, mondjuk a Blaha Lujza téren, ahol netán elalszik, mert nincs albérlete sem. Mindenkinek, aki ismerte, volt alkalma zavarba jönni attól az életmódtól, amire a kérdező is választ várt. Mert kiféle, miféle ember az, akinek lakásai voltak, négyezer könyve, s kis csomagjával költözik ide-oda, annyi helyre, hogy személyi igazolványát is ki kellett cserélni idő előtt. Sohasem mutatta magát szerencsétlennek. Azt mondta, minden napja karácsony. Egyszer, életem szomorú karácsonyommal is kifejezhető mélypontján, Parancs Jánosék szentesti szeretetében együtt részesültem vele, és kedves, tréfás, csöppet sem esendő társasága lett a másik ajándék. Mért is hagyta volna ráesni a csüggedést, hiszen egyedül sem volt egyszál maga. Olvasom gyönyörű kisesszéjét Somlyó Zoltánról, az írás is Árnyékból ragyogó, akár a címe és hőse. Leírja, milyen igazi, gyerekkori karácsonyestet töltött Ottlik Gézánál. Kacsasültet, kalácsot evett, Martinit, bort, pezsgőt, Buda- és Pest-híres kávét ivott. Más ebből a mesés világból éjszakai árvaságba kijutva iszonyú szerencsétlennek érezné magát. De ő boldog, mert tudja, érte esik a hó „mesébe illő pelyhekkel”. És szellemtársra talál: „a Harangvirág utca meredekéről egy magas, fölhajtott gallérú, széles sálas alak botorkál lefelé a suhogó hóban, s rekedt hangon, de tiszta artikulációval ezt mondogatta maga elé.” Verset mormogott az elátkozott életről a pesti havazásban. „Vagy csak én dúdoltam magam elé, mint sokszor máskor, mivel minden pillanat alkalmas, hogy éteri zenét halljunk.” Társat keres magának, hogy ne legyen egyedül, de csak olyant, akit éppen az a vers jelenít meg, amit ő is megírhatna éppen akkor. Ha Kormost játékosnak tudjuk, elképzelhetjük lidércűző játékait is: „Ez hangzott abban az éjszakában vagy ezt akartam hallani.” Föltételezem, neki nem az önkifejezés volt elsősorban a fontos, hanem az egész költészet, mint a lét vigasza. Talán azért tudott annyit kívülről, József Attilától kétszázat, hogy sohase legyen egyedül, kibírható legyen az élet. Egyszer a Luxor előtt késő este annyira társtalannak láttam a túlsó oldalról nézvést, nem mertem átszaladva üdvözölni, ne érjem tetten elhagyatottságában. Most tudhatom, varázsvilágát zavartam volna inkább. Legendáit nem táplálta, csak alkalmat adott rá. Költészete kezdeteitől hűnek kellett maradnia verseszményeihez. Megírta 1943-ban, ’44-ben a három szigetközi, villoni csavargókról szóló költeményeit. Így hát Balázs, Bálint, Boldizsár csavargókat soha nem árulhatta el, mondjuk, egy négyezer kötetes könyvtárral. Költészete alakította életét. Azért lehettek legendái. Bár ő tiltakozik ellene: csak azért van, mert nem írt, és várták, még hány nagyobb csavargó van nála? Nyilatkozataiban, szinte a hihetetlentől félve, nehogy a ráragadt képzetek miatt valószínűtlennek találják, jogi pontosságra törekszik és tanúkat jelöl meg. A Nakonxipánban hull a hó című versét egy éjszaka írta. Élete leghosszabbja, százhúsz sor. Aki évente egy-két verset csinál, többször egyet sem, könnyen meggyanúsítható ezzel a hirtelen áradással. „hajnali félnégy csak elalszom ha isten is akarja álmom” – teszi a végére, akár a régi költők. „A verset egyébként Fodor András lakásán írtam. A családja Balatonon nyaralt, nyugodtan írhattam, egyedül voltam. Bandi hazajött éjjel, látta, hogy a szobában dolgozom, hogy verset írok. Ő a tanúja, hogy valóban félnégykor fejeztem be az írást.” És miért ne lenne joga a címet Gulácsytól „plagizálni”, ha már tanúja lett a festő szerencsétlen utóéletének? „Aztán úgy adódott, hogy az ostrom alatt a mellettünk levő ház kigyulladt… De évekkel később Keleti Artúrtól, Gulácsy barátjától megtudtam, hogy abban a házban (egy orvos lakásában) negyven Gulácsy-kép égett meg a falon… Gulácsy saját álomvilágban élt, Nakonxipánban, és én úgy éreztem, hogy ott a falon Nakonxipánból sok minden megégett. Ezért a saját életembe loptam át, nemcsak a Gulácsy kép címét, egész Nakonxipánt is.” A Fehér virág nyolc sora, legjobban szeretett sóhajnyi gyönyörűsége, a Hold utcai csarnokban fogalmazódott, mikor az öregasszonyok „Rákosiról és Grósz atyáról beszéltek”. Radnótiról szól, aki a munkaszolgálat képtelen körülményei között teremtette naggyá költészetét. A róla szóló Kormos-műhöz legjobban illik ez a képtelen körülmények között való születés, abban a Rákosi-korszakbeli előidőben, melyet az asszonyok hüledezése tesz hitelessé. Nagyon fontos és mindig kimondandó a származása: apátlan, anyátlan árva, nagyszülei nevelik, a Héderváry-birtok cselédei, a birtokon belül maguk is költözködők. A költőfiú kit fogadhatna mesterül, ha nem Sinkát és József Attilát? Sinka, aki felnőtt koráig juhász volt alföldi uradalmakon, földön hált vagy járva aludt a nyájak hajtása idején, és onnan jött a nagy költővé, Kormosra a legtermészetesebb hatással lehetett. A szegénység és a lázadás örökségét hagyta rá. Miatta nem felejthette el a komondor-históriát sem: a gróf el akarta tüntetni a kutyát, hogy a tiszta fajtájúak nemes vérét ne keverje, a nagyapa átvitte a jeges téli Dunán, „de a szőrére fagyott jégcsomókkal hazasompolygott”. A kutyát agyonlőtték. „Nagyapám erre nekiesett az intézőnek. Kiadták egész évi kommencióját, s fel kellett jönnünk Pestre.” A város peremére, Erzsébetre, még inkább a József Attila-i sorsba. Folytassuk Bertha Bulcsuval: „Kormos a nyerő vesztes. Mindig vesztett, most mégis nyerésben van.” Elvesztette anyját és nyert egy csodálatos nagymamát, aki lehetett puritán erkölcsi mérték, költői forrás, művészetre szomjas példa, aki az igazi népi szürrealista, mert a „Min gondolkozik nagymama?” kérdésre azt válaszolja: „Széken”. Elhárítja magáról Szabó Lőrinc 1945-ös rá vonatkozó naplórészletét: „szürrealizmus népi magyar hangon”, és a családban hagyja, s ezzel valójában mégis elfogadja. Mintha a nagymama lenne az igazi, ő íródeákja csupán. Nyerő, pedig ugyanazt csinálja, mint régen. Nyerésre áll, és gyönyörű gesztusokkal egyenlíti ki tartozásait, nemcsak a nagyanyai hitelt, hanem mindazokét, akik segítették: Sárközi Márta zsíros kenyerét, teáját, de mindenekelőtt útra indító bizalmát a Válaszban, Vas István, Illés Endre, Fülep Lajos szeretetét, akiktől „könyvtárra menő könyvet” kapott, akiknek eszükbe sem juthatott a viszonzatlanság, mégis ezekben az írásokban, interjúkban egyre-másra, makacs ismétlésekkel lelkifurdalásos köszönetekben mindent visszakapnak. És a nemzedéktársak rendszeresen méltatva és fölemlegetve: Juhász Ferenc, Nagy László, Lator László, Fodor András, Domokos Mátyás, Réz Pál. Nagy László ügyében átáll a másik oldalra: ő lesz a kérdező. S micsoda gesztusok a nálánál jobban rászorulók iránt? Mint aki gyerekeinek adja vissza, amit szüleitől kapott. Volt-e már mecénás? Csak egy szegény, szenvedélyes Vasas-drukker kisfiút fizetett be rendszeresen a meccsekre, ő, a Fradi-szurkoló. És szellemi mecénássága, amit nem említ? Amiért a fiatal költők legendássá növesztik? E könyvben bemutatásuk néhány jelzés csupán. Nagyon sokan tudjuk, mi van mögötte, majdnem egy új kiadó alapítása. Nem éppen azért, mert utolsó éveiben könnyebben megtehette anyagi biztonsága, költői tekintélye miatt. Ilyen egyenrangúnak fiatal költő mással ritkán érezhette magát, mert tudta, olyan természetes, mint ahogy első versei Szabó Lőrinccel egyféle helyen, azonos betűtípussal jelentek meg a Diáriumban. Hiszem, éppen ott nyújtotta legelső gesztusát 1947-ben: Juhász Ferencet adták ki helyette, mert beteg édesapjának karácsonyi ajándék lehet. Sohase engedett a fiatalabbnak fizetni. Nem létező millióját a szegényebbel felezné meg, mert neki ötszázezer éppen elég. A költőt meghatározza gyerekkora és ifjúsága, onnan teremtődik a mű, a mű pedig magához vonzza az életrészleteket, a tárgyakat, a példaképeket hihetetlen módon. Szólhatnék a korai élményekről, melyeknek minden foszlánya így, ahogy Kormos elmondja, vers. Vers a hőmérőtok-töltögetés, az édesapát agyonütő nádszál, amikor vízbe esett és egy óriásbéka úszott fölé, „találkoztam az Estével a kastély mögött, s földhöz vágtam, hasára álltam, a fülét kitéptem”, nagy emberszobornak álmodja az óceánt. Miért éppen a vasmozsár maradt meg a pesti bombázásból? Egy élet jelképének, kormosi címernek az a mozsártörő, ami alatt zúzódott az élete. Miért éppen K. L. monogramú bikabillogot kapott nászajándékba Jékelytől? Természetesen azért, hogy majd a születendő Kormos Luca bikák farára üthesse tulajdonosi billogát, ha „valamikor gulyát vásálna”. Csak ki kellett mennie a Teleki téri ócskapiacra, s vaktában, hiszen még ismeretlenül, olyan könyveket vesz fillérekért, néhány pengőért, amelyek egész költői irányát meghatározzák: József Attila Medvetáncát, Weöres Medúzáját, Sinka Vádját, Szabó Lőrinc összesét, Jékely Éjszakáját. De hogy József Attila kézirata, a Lassan tűnődve miként került hozzá, csak az Isten tudja. S miért éppen ezt hozta az angyal, mint egy üdvözletet, hogy a modern magyar költészet csúcs-dalát hordozza magával táskában és láthassa falán: „ezüstös fejszesuhanás játszik a nyárfa levelén… a semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog”. Azért, hogy közelében írhasson, mint ahogy a vasmozsár törője alatt élt. Ez a József Attila-kézirat olyan atyai örökség, ami kézzelfoghatóan is megvan. Angyali üdvözlettel köszöntötte a halál is utolsó éveiben, versében hagyta szárnyatollát, pedig nem akarta észrevenni. Utolsó könyve befejezése:
Csukás István mondja: „Végül szeretnélek megkérni, hogy az N. N. bolyongásai című kötetedből az utolsó verset olvasd föl.” – „Ez csak a könyvben az utolsó vers!” Egy szegény Yorickhoz illő befejezés, melynek temető lett a következménye. |