Kondor-memoár

Az Építész-pince a hatvanas évek előszobájaként nyílott, a kis, sárga kastély alatt a Múzeum és a Dienes utca sarkán; félhomálya a korszaké, bárki rárajzolhatott fehér falára, szénnel odahúzta szembogár nélküli, semleges angyal-ember alakjait Kondor is. Sokan minden estéjüket ott töltötték; Vujicsics Tihamér tizenegy óra körül érkezett valahonnan, ha meglátta azt, aki éppen kedvére való, szögletes sietéssel közeledett hozzá, testtartása egyenes, akár a távgyaloglóké, s mintha sarkán járna, hirtelen leült, azonnal a pulthoz kiáltott Verának, énekbe kezdett vékonyan, hangszálaival belgrádi hangulatot guzlicázott. Nem ügyelt senkire, mindenki kedélyére figyelt megszokhatatlanul.

Kondor Béla nem rendszeres vendég, jobban szerette, ha mások mennek hozzá, mégis, mert gyaloglókörén belüli a hely, méltatni kezdte annyira, mint a Nárcisz presszót, a Corsó éttermet, a hajóállomás kocsmáját, a Luxort, komolyabb randevúkra a Belvárosi kávéházat. A Hungáriában egyszer láttam, találkozott valakivel, megitta konyakját és odébbállt. Mintha utálná a járműveket, s meglepett az 56-os buszon, a János-kórházban szerzett orvosi igazolást a katonai behívó kényszerére. Az Építész-pincében inkább felesége, Ágota miatt, vagy egy-egy barát óhajára elégszer elücsörgött a mindenki Samuja. Tudomásul vette ráragadt nevét, én inkább Bélának mondtam, szólítottam a bratyizást elkerülendő, és megkülönböztetésből, ha már apámat is Bélának hívják. Kevés beszédű, bár elképesztő szavakkal szédítette a hölgyeket, mert ahogy efféle művészhelyeken természetes, megjelent a Cipőgombszemű, akinek mintha munkája se lenne, mert ő a Cipőgombszemű, az örök jelenben élő, elmaradhatatlan fodrásznő társával repdesett az asztaltársaságok között, a kezdő énekesnő nemkülönben, akit volt szerencsém a lőrinci, falusias világszélre hazakísérnem éjszaka, hajnalig villamosoztam a Körtérig, hogy aztán pár órás alvás után megtartsam vizsgatanításomat a Cukor utcai gyakorlóiskolában. Nem tudom, a férjek megsértődtek-e, ha Béla fajtalan történetekkel traktálta feleségüket, vagy lehet, csak az én Rózsadomb alji újdonsült párom tűrőképességét akarta kipróbálni a kitalációval: a Váci úton egy férfi becsalta a kapu mögé és megengedte neki. Lássák csak szörnyetegnek, és csodálkozzanak, milyen kedvessé változik a durva lélek. Semmi kedve se volt okosnak tűnni, okoskodni, művészetről fecsegni egy olyan környezetben, ahol mindenki a Művész.

Azt hiszem, első találkozásainkban megtűrt csupán, ott vagyok és kész, a bátyám öccse, én a hármasban hallgatag, Laci delejéből kiesve más, akinek ő szeretné a csábító alkalmaktól féltett kisebbik fiút, de Kondor sohase közvetített tőle és hozzá. Pedig látott hanyatt esni a Pince szilveszteri táncosainak lába alá. Szerelmi bánatomban megittam egyedül a kettőnknek rendelt liter bort, sőt! Pilinszky ültetett kívül egy kőre a levegőn, s addig strázsált mellettem, míg vissza nem nyertem járóképességemet, hazamentem egyenesen, s meglepődve vettem észre reggel, milyen vasaltasan lóg a székről a nadrágom, kabátom rendben a támlán. A menzán megebédeltem, a Nárciszban Béla egyes-egyedül, abban az újévnapi űrben, mely minden vendéglátó helyet ellep depressziójával, másnapos maga is. Akkor voltunk kettesben sokáig egyedül.

Bécsi utcai műtermébe hívott, ahol addig sose bámuldoztam, nem váltam ki a társaságból képnézésre, inkább, mint a legfiatalabb, leszaladtam a Pilvax-söntésbe, a boltba italért. Most szelíd örömmel hívott a rajzasztalhoz, a rovarszárnyú, törékeny kis szerkezetekhez, mesélt a repülésről, mert ő pilóta akart lenni gyerekkorában, s ha már festő, legyen mégis egy rajzasztalnyi repülőtere, bár ezek a bogár-repülőcskék, ha igazivá nagyítanák, nem hiszem, hogy fölszállnának a Ferihegyről. Vagy az Isten vonzaná magához őket a Holdig? Ahogy a műtücsök pimaszul rajtra kész a szputnyikmámoros korban.

Majdnem harminc év mögül nem hallom szavai jelentését, de akkor éreztem meg, sokkal okosabb, mint amit máskor fölfed magából; szabadjára engedte zsenialitását. Megkínált bablevessel, ő, mennyiszer bablevessel! amit inkább a bejárónő főzött, nem Ágota, aki azon a január elsején nem volt otthon. Csak a fekete macska, asszonya doromboló inkarnációja. Hasonlatom után ildomtalan a megjegyzésem a műteremlakás macskaszagáról, ahogy a firnájszéval, festékekével keveredett. Híres volt ez a macska, meghajolt a vendégek előtt, előttem. Köszöntése után méltóságosan végigvonult a téren, miként majd a Szentek bevonulása a városba című műben kampósbot-függőleges farokkal, hátsó lábai nekifeszülve tolják előre, de makacskodnak az elsők, főként a balsó, orra, füle elhúzza a kék szent térde mellett, most a modell-dobogóig. Megül, moccanatlan hallgatja Béla Bach-fúgáit, prelúdiumait, a korallokat olyan orgonából, ami inkább hasonlít a nagyvázsonyi takács múlt századi szövőszékéhez. Szembenézek a kalapos Csokonai Vitéz Mihállyal, azt mondják, Dávid Kata művészeti író a modellje, szemben a forradalom vörös angyalával, aki nem képzeli még, hogy a sarki törpe, az a fehér lovas Horthy Miklós legyőzi nemsokára.

– Ez is kép? – kérdezi a nyomozó öt hónap múlva.

1961. április 12-én már nem a műtücsök berregett föl a világűrbe, Jurij Gagarin került egy jó nagyot. Rikkancsok kiáltozták, kukorékolták az új korszak hajnalát az Esti Hírlapból. Csoda! Sarkadi Imrének a legcsodálatosabb. Birizgált engem is ez a városon kóborló áram, alkonyat tájt benéztem az Építész-pincébe azzal a pénzzel, amit szüleim tavaszi, ruhavásárlási összegéből lespóroltam. Telefonáltam Kondoréknak, Ágota hívott, két példányuk lett az angol költők antológiájából, az egyiket nekem adja. Balsejtelem nélkül indultam életem legszörnyűbb éjszakájába. Béla műtermén túli szobájában beszélgetett a házaspár és az építész, az aszkétikus külsejű, magas, kopasz Juhász Jenő. Ital híján leszaladtam cseresznyepálinkáért. A férfiak oldottan társalogtak, Béla Ágota közbeszólásaira mérgesen nézett, a női hangok suttogóvá szűköltek, bársonyosan kifogytak, tekintete várt valakit, aki egyenlő partnerré segítheti.

Fölveszem a telefont, Sarkadi el akar jönni, most olvasta a rádióba írását az űrrepülés köszöntésére. Fél óra múlva, tíz körül megszólalt a hosszú lakás végén a csengő. Én nyitottam ajtót. Imre úgy állt ott, mint ázott vízimadár, valami gém, aki szárnyait éppen leengedi az ajtórámáról, majd kitárja, s berepül kóválygósan, csapkodott napszítta ballonkabátja, ballonnadrágja. – Megittam egy üveg konyakot! – belső zsebéből ibolyacsokrot húzott elő titkos mosollyal Ágotának, leült a rusztikus fa karosszékbe, áradozott, de mintha lelkesedése nem találná célját, átfordította a szkeptikus társaságot filozofálni. Csodálkoztam, ez az italos szervezet milyen tisztafejű a karosszék biztonságában, feje fölött talán a Savonarola. – Költő vagyok! – papírt kért, s elvonult állítását bizonyítani. Utolsó írása, verse, nyomozati anyag, nem tudom, olvasta-e más a rendőrökön kívül. Jenő fölállt, hazamegy, vele én is, elmúlt éjfél, Béla ruhástól szundított már az ágyán, miután megitta az alkoholsemlegesítő tejet. Sarkadi hason fekve működött a modelldobogón. Utánunk indult, de az ajtóban visszafordult svájcisapkájáért. Mi meg hárman cigarettára gyújtottunk a lépcsőházban, türelmesen vártuk, úriemberek vagyunk. A cigaretták elfüstölődtek, Ágota bement, mit csinál ilyen sokáig? Kétségbeesve mondta, nem találja sehol. Kerestük a konyhában, vécében, szobákban – sehol! Lenéztem a Bécsi utcára a modell-dobogó mögötti nyitott ablakon, a széles párkány miatt csak az utca túlfelére, békés járókelők, de Imre nincs! Újra az ablakhoz rohanok, befordul a mentőautó. Rohanok az ötödik emeletről egyiktől a másik kapuig. A házmester a két bejáratot mindig váltogatta, nem emlékeztem, a Bécsi vagy a Fehérhajó utcai oldalon jöttem-e be? Kiengedett az utóbbin, s meglátom Imrét a járdán, ballonkabátjába csavarva összecsuklottan terült az aszfaltra a lelőtt, nagy vízimadár, fényes koponyájából nyúlott az agyvelő csíkja. – Imre! Mit csináltál?! – kiáltottam – Úristen! – Maga ismeri? – csapott le rám a rendőr, a sofőr mellé tuszkolt és otthagyott. Végig kellett néznem a szörnyű procedúrát, melyet az éjfél utáni csökkentett világítás még kísértetiesebbé nyomott. Megérkeztek a hullaszállítók, kesztyűsen berakták Imrét a kocsiba. Még az árnyékok is mértek, közönyös-hidegen villogott a vaku. Aztán csak a mi autónk maradt a sarkon, a tiszt elmondatta velem, amire kíváncsi volt, becsukta noteszét, elengedett. A műteremben négy megdöbbent ember. Mit is lehetett volna szólni?

Az Eötvös-kollégiumban őrjített egyedüllétem, fölkeltettem Búzás Bandi barátomat – Ne hagyj magamra! – Délben a Nárciszban hátha Kondorra találok. Ült és azt mondta – Inkább én döglöttem volna meg! – Kerestem bátyámat a Tulipánban, a Nádor utcában, az Élet és Irodalommal szemközt. Fodor András is ott volt, és többen, akik már vették a hírt, nemzedékünk első halálütése alatt roskadoztak. Laci ijesztő szigorúan nézett rám, hallgatva előadásomat, mint féltő atya, akinek gyászába vegyült, megint olyanba keveredtem, aminek nem látni a végét, következményeit.

A kat-kattolásból tudtam, Kondorék telefonját lehallgatják. Keresett a kollégiumban Imre nagybátyja és fia, s mintha én lennék a gyilkos, vagy titkolom, a társaságból kicsoda? – Milyen széles az a perem? – Nem annyi. – Megmondták a temetés idejét. A halál napján jelent meg a Kortársban A gyáva. Belőle fantáziáltak az olvasók, a Nyomozó szinte kívülről megtanulta, összehívott bennünket a Bécsi utcába az átlagruhás, barna közepes-öltözött, átlagember-külsejű jellegtelen.

– Ez is kép? – kérdezte a Nyomozó. – Mért isznak maguk?

A vizsgálatot mintha lezárták volna, de államvizsgám után, utolsó nyári vakációmról Pestre jövet főbérlőnőm azzal fogadott, érdeklődtek utánam, milyen az életvitelem, mikor érkezem stb. Közben vőlegény lettem, életvitelemről csak jót lehetett mondani. Szeptember elején beidéztek a Fővárosi Rendőrkapitányság Életvédelmi Osztályára, hosszan ültettek a kopár-komor előszobában, vidéki várótermekéhez hasonló padon, előttem alumínium szárú hamutartó, előző csikkekkel tele, lehet, egy gyilkoséival, akivé kitalálhatnak engemet is. – Észrevett-e valamit Sarkadi Imre és Kondor Béláné között? Miféle az az asszony? Mért nem kísérte ki magukat Kondor Béla? Ha bejáratos, mért nem tudta, hogy a háznak két kapuja van? Hívjuk, ha szükségünk lesz magára.

A házmesterék szerint züllött banda és állam elleni összeesküvők. Imre barátai közül néhányan, mert nem tudtak belenyugodni, hihetetlennek tartották az öngyilkosságot, kérték a vizsgálat fölújítását, így hallottam, megértem őket. Sarkadi azon az estén, s talán soha nem mutatott efféle jelet, de ismerhették furcsa szokásait, hányszor csinált rémisztő mutatványt a mélység fölött? Hiszem, be akart integetni – Hahó!!!

Gagarin rakétával az űrbe… Sarkadit megölte a gravitáció.

Az 1961-es tavasz, nyár, ősz, jegyességem három évszaka zaklatás idegbajával, rémképeivel. Olyan hányingeresen szédített a tériszony, még a Halászbástyára sem mertem kiállni, Kondor műtermében, ha a modell-dobogó mögötti ablak nyitva volt, elfordított fejjel sompolyogtam befelé, mintha Zsuzsi óvó karolását keresném. Összeházasodtunk, nászutunk után tartottuk meg az igazi lakodalmat. Béla az Angyal virággal rézkarcát hozta ajándékul, jött Ágotával, Sánta Feri valamit mondott neki a buli végén. Örvénylett a levegő a megvadult fekete párduc körül, aki eddig lustán és csöndesen heverészett. A vendégek mégsem botrányból széledtek szét, mint később egy szilveszter-éjszakán Kondoréknál. Akkor nagy ramazúrival kezdtük az évet, pedig alig ittunk; Béla orgonált, Szécsi Margit sógornőm cigánydalokat énekelt, hallgattuk, Laci bátyám, Szabó Pista feleségével, Ágota és mi Zsuzsival. Búcsúzáskor Pista Sántáéhoz hasonló megjegyzést tehetett Ágotára, akkora pofont kapott tőle, még az orra vére is eleredt, Béla meg vödör hideg vizet zuhintott Ágota arcába.

Elváltak. Az asszony gyakran hazalátogatott Bécsből, disszidált és meggazdagodott szüleitől, a kis Austinon. A Bécsi utcába ritkábban jártam már, kerültem az ivó alkalmakat, vagyis házasságomat óvtam. Hallottam, megnősült Béla, a Gitáros nőt, Bagi Évát vette el. Meglepően elegánsra öltözött kiállításai megnyitóján. Vittem hozzájuk első verseskönyvemet. Akkor házasságuk csupa szelídség; narancsgerezdeket adagolt férje szájába Éva, meztelen felsőtestét simogatta a szeptemberi meleg estén. Gitározott, Béla orgonált, belekarcolta Blake-sorozatába asszonya aktját, s egyszer csak sírva kellett könyörögnie, jöjjön vissza Pécsről, szüleitől. Visszajött, de nem a műteremlakásba, hanem a Pasarétre, éppen abba a csöpp albérletbe, ahol második feleségemmel, Judittal szűkösködtünk két-három évvel azelőtt.

Éva, Jutka régebbi barátnője, s az én Kondor-kapcsolatom alkalmas lett arra, hogy nálunk, a remetei kis házban találkozzanak, mégis a továbbiakra reménytelenül. Blake-rézkarc második nászajándéka, melyen az örök Éva szemérmes-pucéran áll a középkori szerkezetek alatt. Néhány napra rá verset postázott nekem, iróniával, sértettséggel vegyes sorokat: leszaladt harisnya, zöld penész és nyikorgó Stravinsky.

Meglátogattam volna, becsöngettem utolsó nyarán, de Szentendrén pihent. Azóta hiába csöngetnék hozzá. Bátyámnak azt mondta három nappal a halála előtt, eddig is többet élt már, mint Tizian. Karácsonyra semmi pénzük, hosszan latolgatják a szárszói József Attila Múzeumba rendelt műve kifizetését. Laci ismerte, pénzt kérni milyen büszke, bár én meg azt tudtam, utolsó nyolcvan forintját is kölcsön adta. Élettársát, Kaponya Juditot hívta, fogadná el az ezrest, 1972. december 12-én halottra csöngött a telefon. Azt mondják, egy macskákról szóló könyvvel a mellén aludt el. Ágota azon az éjszakán talpig feketében, telepatikus gyászban járta a bécsi bárokat. Lacit a halál testestül-lelkestül letaglózta. Kísértem az utcán, kérte, legyek vele a Petőfi Múzeumig, ahol grafikáiból válogat az Élet és Irodalomba. Schaár Erzsébet és Vilt Tibor közeledett az Egyetemi templom felől, szemükben nagy szomorúság, de azért – Ő is elcsúszott az aszfalton, szegény!

Tömeg a ravatalozó körül, a szomszédban gyerekkoporsó, jajongó, hegedűs cigánytemetés, mintha a mi némaságunk helyett jajgattak, muzsikáltak volna Kondorért.

– Minden más ezután – mondta Erdély Miklós kifelé.

Minden más azután.