Föl-le a Ménesi úton

Két riasztó, kormosszürke bérház köze emlékeim Ménesi úti bejárata. A jobb sarkon a Bizományi Áruház piros fölirata, milói Vénusz időtlen becsüs kalapáccsal. Szemben, a kanyarban a jelenkor világoskék intézmény-hatalma, valaha park, középen apró úttörőházféle, első szavazóhelyiségem 1958-ban. Tovább sarokvilla torony-szobával, lakni szerettem volna ott, nem a kollégium vaságyán, néztem volna mélybe tűnődő cigarettásan, ha Lenin empíriokriticizmusába belefáradok, akadt volna valaki a szemközti műszakis leánykollégiumból, talán az ikrek közül, akik Miklós barátommal összekevertették magukat, jól megjegyezném az enyémet a szerelem stigmája által. S már a híres, nagy írónak a sárga, barokk villában lenne lakása egy hófehér kuvasszal, a Hattyúval, kosztolányis szorgalommal dolgoznék régi gitárzene mellett, de akkor még Szendrei Karper László járt ki onnan.

Előttem gyerekeim-külsejű egyetemista párok. A fiú átöleli a lány nyakát. – Ma egyetlen cigarettát se szívtam. – Ajánlom is! – fordítja hozzá arcát a pici, eléje áll, lábujjhegyen megigazítja a sálat, begombolja a felső gombot. A házsártosság kezdete a hitvesi gondoskodásban, efféle egyetemista házasságok szoktak szétszakadni, de most még zergemód szökellnek együtt az Eötvös-kollégium lépcsőjén. Huszonnyolc éve nem léptem be a kapun. Csak nézem az ablakokat, ablakaimat a második és a harmadik emelet jobb szárnyán. Sötétek, mintha én is kujtorognék. Voltunk néhányan, inkább a költő-tanoncok, akik utáltunk otthon, könyveink fölött gubbasztani a hangoskodásban, a kártyások maguknak való ugratásai közt, csak Komoróczy Géza működött mindig, s lett a sumerológia szaktekintélye, professzora. Nem volt már az Eötvös-kollégium kollégium, inkább, mint munkásszállás, ahol diákok alszanak. ’57 telén, tavaszán eldurvultak a gyerekes heccek és diákcsínyek: ágyastul raktuk a folyosóra az alvó Vidát, Szalai bácsi, a portás, ráesett a sötétben. Később se szűnt meg idétlenségünk. A vadabb tréfákért megbűnhődtünk: bort vittem fel szüleim pénzéből, Rácz Zoli és Kiss Kálmán bezárta a nevelőtanárt, a kulcsot kidobták a hóba, s csak másnap délben szabadították ki onnan, ahol WC se, mosdó se volt. Dörgedelmeskedett a direktórium; kizárás, nekem fegyelmi, értesítették a szüleimet, s nem győzhettem meg őket, hogy nem iszom végig egyetemi éveimet, pedig tudhatták, alig van pénzem, tíz forintokon élek. Botrányt is csinálhattam volna, mint Puzsérék, de nem rúgtam be, hogy Komócsin Zoltánnak odamondogassak a kollégiumi gyűlésen 1959-ben, a téesz-háború idején: Maguk lenyakazzák a parasztokat! Tóth Gábor emberséges igazgatónknak Puzsérékat ki kellett csapatnia. S újabb fegyelmi, mert a leánykollégium bálján egymás fejébe húztuk a papírkosarat. S félelem a diáktanács előtti nyilvános meghurcoltatástól: Sacival elbújtunk a társalgó függönye mögé, tizenegy órakor Szalai bácsi ránk zárta az ajtót, kiugrottunk a magas ablakon, de csak nekem sikerült átmászni a kerítésen, Saci a kertben. Becsöngettem, mintha a városból jöttem volna, beírtam az éjszakázók könyvébe a százhúsz kilós, alacsony, hormonzavaros fiút: Jereván bár. Másoktól vettem ezt a gonoszkodást. Sacit cserbenhagytam szégyenemre, attól féltem, megtudja szerelmem, az orosz-francia szakos Zsuzsa, pellengérre állítanak és ő is ott lesz a gyűlésen. Pánikosan mondtam el az esetet Sánta Ferencnek, a könyvtárban dolgozott, s nem azért volt olyan bölcs, mert szatyorszám kölcsönözte ki a filozófusokat, ott keresett a hat tagú családra, hétvégeken írta a Farkasok a küszöbön novelláit meg Az ötödik pecsétet.

Az Eötvös nem volt kollégium, sem otthon, hát máshova raktuk fészkeinket. A Himfy utca aljáról fölcipeltük a kapu elé a táblát: zsákutca.

Kocsmáztunk húszforintos gyöngyösvisontaival a Borostyánban, a Víg Hajósban, a Búsuló Juhászban. A Gellért-hegy tetején énekeltük: Szép város Kolozsvár, ott lakom a Szamosnál – fölírtak csöndháborítás miatt, nacionalista izgatásért, pedig csupán a rendőrök hallottak bennünket.

Lassan oldódott ’56 feszültsége, azért voltunk ilyen irritáltak, irritálók. A magyarázat későbbi, nem vettük észre, mennyire idegeinkbe ülepedett a halálfélelem, bizonytalanság, zaklatás. 1957 január közepétől szállingóztunk vissza, aknakutatóval járták szobáinkat; Móricz Zsiga újságíró szakos papírjai között megtalálták Batsányit, s lefoglalták, mert „Nemzetek országok, kik rút kelepcében nyögtök a rabságnak kínos kötelében…” Háborúzott két egymásba nyíló szobánk babszemekkel a ki tudja honnan való tele zacskókból. Szamuely Tibor unokaöccse, Szamuely Tibor rektor-helyettes egymás után rúgatta ki a harmad- és negyedéveseket, s Kékes Andor tanulmányi osztályvezető, aki az első ösztöndíjosztásnál büszkén mutogatta a tüntetés képeit, a rektor-helyettes segédje lett. Marosán György végigrohant az előadótermeken, Pais Dezső helyére állt a szünetben, fölháborodott, mert háttal és oldalt tízóraiztunk, traccsoltunk, mintha ott se lenne. Tudják, ki vagyok én? Professzorunk visszajött a becsöngetésre: Tisztelt hallgatóim, folytatjuk a nyelvészetet. Öt évfolyamtársam lefényképezte a tüntetés útvonalát, a Bem szobortól nem kellett a Gyorskocsi utcáig sokat gyalogolniuk. Hosszú órákig vigyázz-ban, nem mozdulhattak s nem ájulhattak el. Egy-két-három év múlva folytathatták tanulmányaikat. Nem sejthettük, a baj honnan jöhet. A parlamenti könyvtárból hazafelé, az ’58-as választások előestéjén, két civil követett a rakparton, átkutatták aktatáskámat, s nem tudhattam, melyik könyvem, jegyzetem, füzetem lehet a gyanús. Mitől lennék sötétben bujkáló? A MEFESZ újjászervezői disszidáltak vagy megalakították a KISZ-t, legtöbben nem léptünk be, inkább a Pilist gyalogoltuk május elsején.

Lassan vettük észre, itthon vagyunk, kezdtünk státuszunk szerint élni, alakulgattunk egyetemistaságunkhoz. 1959 szeptemberében szobámban kötött ki egy barna, sűrű fekete göndör hajú fiú, tétován, mégis öntudatosan valamire. Egy falnál feküdtünk a szobában, lábtól; papírjai ellepték az íróasztalokat. Nagyon jó versek, írta Bella István. Az újraindult alkotókört Pándi és Kéry vezette. Pándi szerint én lehetnék a magyar Jeszenyin. Micsoda óriási téma a téeszesítés! Mondtam, Jeszenyin öngyilkos lett az Angletterreben, különben is azt írták a szüleim, elesett Iszkáz. A Népszabadságban ő jelentetett meg Piroskához írt versemmel: szememben vérmes szerelem feszíttetett vadrózsafára. Ezen az örök tárgyon nincs semmi korrigálnivaló, ugyanabban a számban Héra új verset írt a Baranyiéból. Leültünk Tandorival a rakpartra, nem beszéltünk irodalomról, egyetemről, inkább a világegyetem csodálatos részecskéiről: fákról, madarakról, vízről. Magával ragadott Dezső eufóriája; én tűnődő parasztivadék, ő minden növényi, állati apróságtól boldog városi a Vár alatti Lánchíd utcából. Tóth Évát bemutattam az alkotókörben: költőnek hiszem és vallom. Komolykodónak hatott, de igazam lett. Korosztálybeli, nem előlegezhettem jövőt, csak érezhettem. Első fórumunk fönntartás nélkül az Egyetemi Lapok a „belevaló” Árkus József szerkesztése idején. Később az Élet és Irodalom meg a Kortárs közölgetett bennünket félévesnél is több várakozás után. Költők lettünk a menzán, s a bölcsészkar monstrumával szemben, a törékeny Nárcisz presszóban líra-bojtárok.

Éva bemutatta Pilinszkyt. János, ha ott volt, sem volt igazán jelen, pedig mégis egyszerű, fesztelen kapcsolatban ült szemben vagy oldalt a hozzáillő asztalnál, melyen csak kávéscsésze, talpas pohárka, cigarettásdoboz fért el, s testéből nem több a kézfejénél. A szent káplános ártatlanságában az alázatos figyelem, a mindig mintha most tudta volna meg csodálkozásban társalgott valami fölfoghatatlan tudás birtokában. És én világias eszemmel máig sem fejtettem meg. Előbb, tudatlanabbul, közelibbnek éreztem magamat, mert akkor a júniusi pesti aszfalt szurok-pokla valóságos volt a Nagyvárosi ikonok-ban, bár siránkozásában ördögibb. Harbach Harbach volt, s a Karamazovok egyszerűen álltak egyetértésünkben. Mindannyiunkban ott lakik a három Karamazov testvér, benne több az aljosai szeretet, alázat, önkínzás, és ezt bennem Iván és Mitya vérségi alapon megérti és elviseli, sőt irigyli is. Sötétszürke vagy fekete nadrágja, pulóvere még soványabbá vékonyította a pietás corpust, fehér inggallérja jelölte meg, hogy a tisztaság rendjébe tartozik, s már nem csak halántéka őszült, de arca még fiatal angyal-diáké, ahogy a földöntúli mosolyból csikósan fölnyerített, elvékonyodott hangját szakogatta, vállaiból kinyújtotta nyakát, s hosszan csöndben maradt, hogy ne sértse a szomszédos csendet. Assisi Szent Ferencet hallottam nevetgélni, láttam gótikus ujjakkal fölcsippenteni a pálinkáspohárkát, ahogy kisujja elárvult a többiektől, összegörnyedve szívta a szívenütő gauloise-t. – Mások robotolnak, ti meg egész nap itt ültök! – dobta a vörös kesztyűt az üveges asztalra az egyetemista írójelölt. Pilinszkynek, Kondornak és Erdély Miklósnak mondta.

Kondor egyetlen féldecit, cseresznyét ivott a Nárciszban belvárosi szaporázása közben. Gyorsan jött át az előtéren, észrevett bennünket, félrebiccentette fejét, bujkált a kedvesség tekintetében. Na, mi van? Elégséges válasz a – Semmi különös. Rötyörészett vagy leszólt ellenséget, barátot. Legyintett: az egy tehetségtelen, az a hülye? madáretető kispolgár, buta tyúk; bár láttam én, amikor a buta tyúknak sutásan tette a szépet. Pilinszkyt nem zavarta melós vaskossága, tudta, micsoda esendő jóságot fedez az álarc, s milyen megbántott művészt első kiállítása, 1960 körül. Akkor a farmer, a kordnadrág még nem divatos, inkább a topisság jele, hát ő topisnak tetszett még úgy is, hogy lötyögött rajta ülepestül, hidegben kockás barhent-, melegben kockás flaneling, meg saru zoknira vagy mezítlábra. Délelőtt festett, délben megjáratta magát, nem sétált, rohant, és hosszan állt a kirakatoknál, s nem értettem, mit néz azon a sok vacakon a trafik-bazár, az elektromossági üzlet, a háztartási bolt előtt, sohasem a divatcikkeknél, a rózsaszín divatbábukra passzintott öltözeteknél. Reggel már besorolódott a Pilvax-söntésbe a szeneslegények közé, délben a Nárcisz, a Szabadsajtó utcai csehó, aztán haza a festőállványhoz, nyomat-sajtóhoz.

Erdély Miklós körültekintés nélkül nyomul át a presszó megemelt ülőhelyes része felé, mintha senkit sem venne észre a kinti, benti elképzelt golyók miatt. Mintha egy veszélyes kalandból szabadult volna, fölsóhajt nyögve, megtörli homlokát, mosolyog. „A versíráshoz nélkülözhetetlen egy ilyen belső és külső mosoly, ami elég huncut és rezignált egyszerre, de van átható tekintete is.” A szeretethez nélkülözhetetlen egy ilyen belső és külső mosoly. Nem tudtam róla mást, csak hogy építész, szabadúszó, de akiről bármilyen művészet föltételezhető. S valóban nem volt senki rajta kívül, aki annyi instrumentumot megszólaltatott volna. Az Alakváltoztató öröksége alakzat, kép, film, vers, a dolgok fölfedezetlen forrásaihoz araszoló gondolat, pillanatnyi tett a happeningben, s ne adj’ isten – a médium szájából ömlő szellem, aki fotografálható leleplezett titok. Távolról gyújtott rá, messziről emelte szájához a feketekávét, hátradőlt a széken, asztalra nem könyökölt – még a tárgyaktól is függetlenítette magát. A társalgásban axiómára készülő, sokszor csak félmondatos, s ha valami befejeződött benne, akkor vette észre környezetét, beszélt igazolólag, ott van, mint a tükörsorban szemben, oldalt és háttal. A peremlét viszonylagos, attól függ, honnan nézik, s lehet, ez a megemelt presszórész a jövendő színtere. Hirtelen fölállt, hóna alatt táska, dosszié, félig gombolt franciás kabát, bőséges sál, nagykarimájú fekete kalap indult kimondatlan célja felé. Kondoréhoz hasonlítottak otthagyásai, valami startpisztolyt hallhatott, akár új, újabb, legújabb irányzatokba, úgy váltotta helyét, s ahogy az utcák nyomvonalán, éppúgy a szellemi nyugtalanság kockakövein. Baranyi Tóni szobatársammal musicalt írt az ötvenes évek végén a bontva-épülő Erzsébet híd környezetére, írták az akkori bemutathatatlant. Átjártunk a Nárciszból a Szabadsajtó utcai zsúfolt, tolakvó és hátráló, ivóterületüket poharas kézzel kiszabó hídmunkások, bölcsészek, Kodelkánék poklába, purgatóriumába, de mintha máshol kellene lennünk.

Gyerünk az Építész-pincébe, ahol majd gyanakvón néz utánunk a katonatisztből aláöregült portás, Vera hitelben szolgál ki, vagy én kínálom meg magunkat, a liter rumot odarakom asztalunk közepére.