Liftkoporsóban

Kamondy László 1972 óta halott. Vannak halottaim; apám, bátyám, véreim, barátaim, szerelmeim, akik velem élnek halálomig. Kamondy László is él, csak nem találkozom, de beszélget velem írásaival, emlékeimmel. S fényképe néz rám.

Két megdöbbentő arcmás. Egyiket utolsó évében adta dedikálva: „keresztfiamnak”. Neki köszönhetem fölvett vezetéknevemet, én nem lehettem Nagy, ő nem lehetett Tóth; emitt író, költő, vele egy zsurnaliszta azonos nevű. Ült a Hungária mélyvizében nagy listával, elől Ág, hát ez nekem jó lenne, mert semmi rokonit nem vehettem föl, ő úgy tudom, nagyanyja nevénél döntött, de én Vas Erzsébet anyám után Vas István nem lehettem. Megegyeztünk a keresztapaságban, és szeretettel viseltük ezt a szerepet. Dedikációi: „Ágh Istvánnak, keresztfiamnak és újdonsült feleségének, Jutkának sok szeretettel (mielőbbi lakást és gyerekáldást kívánva!) Kamondy keresztpapa 1968.”; „Ágh Pistáéknak, keresztfiamnak, régi szeretettel Laci (bácsi) 1969. V/17”.

Ez az utolsó évében adott, de a fiatalembert mutató fénykép az ördög szépsége, Gerard Philippe; talán büszke volt ifjú külsejére, mint ahogy „én ez voltam egykor”. Fénylik a szeme, a haja, az inge; feje belehajlik a jövőidőbe. Nézem a másik fotót a Feltételes vallomás kötete borítóján, készítette Gink Károly. Nézem és hátterét, előterét is átgondolom: hóból, téli hótövű ágak közül les ki, mintha az idő vesszőzte volna álla alatt nyakon, arcán, fülén, haján. Néz riadtan, dacosan a világ mögül, elől. Néz rám, de inkább szemtől szemben azzal a Démonnal, aki éppen most mondja ki az ítéletet.

Első találkozásunkra nem emlékszem, csak az idő dereng. Megvallom tetszésemet az Új Hangban megjelent novellájáról, melyben a szerelem finom fonalai, sugarai összetalálkoznak valami parkban. Éreztem a Fekete galambok, első novelláskötetének stílus-villogását olyan, már-már megírhatatlan alsó szinten, mint egy ping-pong meccs. Elmondtam. Örült végiggondolt véleményemnek, rám kérdezett, árnyaltatott. Tíz év van közöttünk, de akkor én még tizennyolc-húszéves, ő huszonnyolc-harminc. Az akkori idő nagy különbség; alsós egyetemista és a Szépirodalmi Könyvkiadó lektora között. Nem hiszem, hogy hiúságát birizgálta volna véleményem, inkább velem is ellenőriztette magát.

1956 novemberében, sebesülten a kórház után, bátyáméktól alig kimozdulóban, de bátyámék is, Nagy László és Szécsi Margit Zugló peremén, vágytunk a városra, bementünk a szétlőtt Hungáriába, melynek csak bárja működött, mint kávéházi rész. Kamondy Laci, akkor még Tóth, is ott ült, ültünk Déryvel, Tibor bácsinak szólította, de egyenrangúan, egyenrangúként tudott viselkedni az idősebb nagy íróval, nemzedéktársaival és velem. Oka volt rá?

S megírta a Fegyencek szabadságon című novelláját. Akik végigéltük a nemzet tragédiáját, az írók shakespeare-i víziókat írhattak volna, nála a rabok végre kuglizhattak, és folytatódik a börtön csehovi nagy képletességben. Itt volt Kamondy írói csúcsa, s valahogy ezután a nagy teljesítmény után törött meg úgy, hogy az író funkcionált, 1960-ban megjelent kisregénye az Apostolok utóda, az időben drámákat is írt, később a hatvanas évek közepén végén visszatért az elbeszélésekhez, de mintha nem találta volna meg emberi, írói helyét a világban.

Pedig így tudott írni a Páva a körtefán című novellájában: „Kontyába, sötétszőke kontyába kék szikrákat költöttek a csillagok, fehér arcát, mint ikonokat a gyertyaláng, túlvilági fénnyel esőzte be a hold. Fejtartása meddő s időtlen bánatot sugárzott, de duzzadt, piros ajka, amint lassan végignyalta, szemének sóváran vágyteli pillantása, amint hátravetette fejét a válla fölött és Ferkóra tekintett, a szerelem kettősen szép örömét ígérte, amikor a jaj és a kéj kottája összecseng, a test kétségbeesett és a lélek akadozó szerelméből születik meg a gyönyör… Fábiáni elfogadta az üveget, ivott pár kortyot, aztán hosszan bámulta az egyik nyírfát, talán éppen azt a fát a három közül, ahonnan az árvalány elrepült, hogy aztán belőle vándorvirág legyen…”

Csodálatos!

De aki így ír, mitől vesztheti el önbizalmát? Attól, hogy a világ legtökéletesebb fegyverével nem a tizesbe lő, hanem a kilencesbe? Vagy mert zavarják a háta mögött és inkább rájuk kellene durrantani annak, aki a Lélekre tette föl az életét, senkit nem bánt, csak önmagát?

Szabó István barátja barátunk volt. Ismerem ezt a romlasztó önbizalomhiányt. Pista egyik legnagyobb novellája a Te meg az Isten évekig kéziratban hevert írója tépelődése miatt, míg egyszer eljött hozzánk a szomszédba, hogy legépelje, le akarja adni, nincs pénze. Azt hitte, ő se talált bele a tizes körbe? Mégis két barátom között más volt az önbizalomhiány. Pista nagy hátterű parasztvilágnak támaszkodhatott, és traktorosból lett egyetemista, Laci, úgy tudom, postamester fia, végigjárta iskoláit a legfelsőbbekig, s talán nem érezte magában az osztálybiztonságot, mikor arra vágyott, hogy kellene, s azt parancsolta volna az irodalmi kor is?

Írókról tudnám mondani az ellenkezőjét, kortársai közül. Juhász Ferenc apja kőműves és hivatali altiszt, Kormos Istvánnak se apja, se anyja, Fodor Andrásé vasutas, Csurka Istváné elhallgattatott író, osztályidegen.

Kamondyval erről a lényegről nem beszéltünk. Viselkedéséből csak bensője némi kivillanása gondolkodtatott el; megmutatott egy kétes novellát és várta a véleményemet; a Vígszínház dramaturgja lett; láttam, filmtekercseket cipel, mit csinálsz? filmet! Beiratkoztam a főiskolára; azt mondta, költő, mondtam, te nagyszerű prózaíró vagy, de a vers:

 

Az emberélet útjának felén egy kis sötét társbérletbe jutottam mivel az igaz utat meglelém

 

– mély szomorúságra vallott.

Öltözködéséből is következtethettem: általában zakó, kockás ing, nyakkendő soha, hangulata szerint gombolta lefelé az ingét. Utolsó találkozásunk, beszélgetésünk 1972 nyarán volt a Nagymező utcai Operett presszóban. Sorsszerűnek mondjam itteni utolsó találkozásomat Vujicsics Tihamérral 1975-ben? Laci saruban, zokni nélkül félelmetes hallucinációkról és látomásokról beszélt. Voltunk együtt Abbáziában; az írók külföldi eufóriájában különállóan arisztokratikus, vásárol. Voltunk ketten a Könyvhéten Tolna megyében, a vendégségek idején tapintatosan szerény, s hazafelé megkér, kísérjem föl a liften, mert az koporsó. Szabó Pistát meglátogattuk újév napján, elborzadt Pista delíriumos előadásától, Ivo Andrić és az első világháborús apa összecsengő és vérző boszniai eposzában, kólát ivott példázatul, de Pista ott volt az ő temetésén.

Úgy emlékszem, október 23-án végzett magával és november 4-én temették.

1972 októberében, hazafelé az 56-os buszról, látom a szanatórium kertjében sétálni, beszélgetni kék házi köpenyben, vissza akartam menni, de a busz tömegéből nem lehetett. A végállomáson kiterített halott felejttette el velem Laci társalgó sétálását. Belgrádba utaztam és haza. Másnap reggel az Astoria halljában Lázár Ervinre várva olvastam az újságban: Kamondy László meghalt. Megértettem, meghalhatok, mint ahogy a következő hetekben Kondor Béla és Juhász Ferencné Szeverényi Erzsike is; meghalhatok és elveszhettem volna a belgrádi pályaudvaron olyan magányosan, mint ő hétvégi kimenője idején a Pozsonyi úton liftkoporsóban, kriptafürdőszobában.