Szomszédom, SinkaA Keleti Károly utcai ház első és második emeletén az új rend mostohái éltek, feleségemék az elsőn, a két szoba hallos lakásban, fölöttük Farkasék, az a Laci bácsi, aki a régi kultuszminisztérium osztályvezető-helyettese volt, s hiába léptette elő a koalíciós időkben Keresztury és Ortutay miniszter, hazaküldték. A munkanélküliség után Sárospatakon, a teológián professzor, majd közreműködött az új, várbeli Széchényi Könyvtár tervezésében nyugdíjas koráig, úgy, hogy a Munka Érdemrend ezüst fokozatát is megkaphatta. Farkasék mellett Sinka Istvánék, alattuk a nagymama, özv. dr. Radimeczky Béláné. Ebbe a különböző eredetű, de újabb sorsában egyféle társaságba költöztem az esküvő napján. Összeismerkedésünk idején valakiben mindig megéreztem azt a közelebbit, amellyel átvezethetett a távolabbiakhoz. Sinka Pista bácsi lehetett volna a legelső. Hiszen a legnyomorúságosabb szegénységből lett költő. Egyik versét már három-négy évesen kívülről mondtam:
Mégis őt ismertem meg legkésőbb. Betegsége miatt nem mozdult ki, alkalmatlankodni nem akartam, szinte még egy óvóhelyi együttlét is boldogított volna. Zsuzsiék, feleségemék nem jártak hozzájuk. De miután Farkasék bemutattak, rendszeres vendége lettem; mindennapi társalgója, inkább hallgatója. Akit antiszemitizmussal vádoltak, épp akkoriban írta ótestamentumi verseit. Zsidó bérlők juhásza volt, ők a kizsákmányolói közelről érzékelhető jelenlétükben. Ha netán a Grassalkovichok bojtára vagy béres az Esterházyaknál, nem feketedne rajta az a halálon túli bélyeg. Minden híresztelés ellenére nem volt rabiátus, rám mindig szelíden nézett, s nem hittem el, hogy még Kodolányira is kést fogott valamikor. Versei közönsége voltam. Megtudtam, mint lehet birkahajtás közben aludni, télen a trágyadombban melegedni. Megéreztem vágyakozását is olyan elismerésre, ami úgy illeti meg, hogy nem kell megalázkodnia. Maradhasson egyenes a gerinc, ha már az arcot görcsbe ferdíti az idegzsába, ha lába Magdi, a felesége masszírozására szorul. Olyan garzonban lakott fölöttünk, mint mi; sötét főzőfülke, vécés fürdőszoba, annál szebb lakrész, a Rózsadombra nézett nagy erkélyablakokkal. Akkor még a beépítetlen telek színeiben váltakoztak az évszakok: a tél tél volt, egy rozsdás vashordó a hóban, nagykabátos szökdelők a Rét lépcsőn, a kertészet meg a fasor tavaszi zsendülése, nyári kiteljesedése, fakóba tűnő elmúlása, hogy odafehéredjen a dérnek. Sinka ritkán nézhetett ki az én időmben. Könyökére dőlt az ágyán, olyan szokásból, akár a puszta füvén lenne. Subának képzeltem takaróját. Nem pásztorbot az oldalánál, de ceruza és irka. Előbb mintha nem is lakott volna ott. Míg egyszer valaki meg nem szakította csöndjét. A ház előtt hivatali autó, fölöttünk kivehetetlen kiabálás, veszekedés, mennyezetünkön dörömböltek. Kitört az alvó vulkán. Mi okból? Sohase kérdeztem meg. Minek a tapintatlanság? Inkább az éneklés, versek. Friss verseit mutatta, örömmel pörgette le a magnón Sinkovits szavalását, meg amit ő mondott a szalagra. Azok a tekercsek biztosan megvannak még akkori hangommal; hallható lenne félszeg meghatottságom. Mert ilyen különös az élet! Talán azért tanultam meg valamikor azt a kis verset, hogy mint egy iránytűvel a szerzőjéhez eljussak. Talán azért rendelte meg apám a Magyar Élet Ady-kötetét, hogy a kiadó Püski Sándorral Sinkánál találkozhassak. Éppúgy Veres Péterrel, gyerekkorom bálványával is nála beszélgethettem, mikor Péter bácsi délutáni sétái közben útba ejtette a remetét, mert nem élhetett hallgatóság nélkül. A két öreg író mindig csak a magáét mondta, egyszer például mosolyogni valóan. Témáik között semmi kapcsolat. Hogy is lehetett volna, egyikük a magyarság kuruc-labanc tulajdonságait hangoztatta: – Még mindig kuruc vagy labanc az ország – felelte Péter bácsi kérdezetlen. S ki tudja, mi végre a válasz: – Sinka. Singapur. Holdisten kardja. Csak én egyeztem meg magamban: mindketten kurucok voltak. Veres Péter amilyen váratlanul érkezett, olyan hirtelen ment el, csizmásan, könyökre akasztott kampósbottal, szürke bársonyruhában, gallérig gombolt ingben. Utána jutott eszembe, szólhattam volna kiskori ragaszkodásaimról, hogy emlékszem választási beszédeire: őt nem táncoltatja láncon Rákosi, mint a medvét, orrában karikával! Beékelhettem volna furcsa társalgásukba, hogy kilencéves gulyásgyerekként még a mezei fákra is fölragasztottam a Parasztpárt választási plakátját; máig is úgy hiszem, a legjobb helyre, mert ott agitáltam, ahol szántottak, vetettek, arattak és kapáltak. Akkor még azt sem tudtam róla, amiről bátyámtól érdeklődött 1963. február 4-ei levelében: „Cserestől kérdeztem, ki az az Ágh István? Ő azt mondta, a te öcséd. Az a vers az ,És’ előbbi számában: igaz beszéd. Tiszta szívet, helyes gondolkodást és égő felelősséget érzek benne. Rongy ember az, aki elfelejtkezik otthon maradt, összezsugorodott életű és ténylegesen is fázlódó szüleiről, testvéreiről. Ezt persze el lehetne nem-költői módon is mondani, de mennyivel nagyobb dolog, ha ez költői megfogalmazást kap.” Ezt a testamentumi törvényt megköszöntem később az Európa presszóban olyan hangsúlytalanul, mint a sült keszeget, amit Szigligeten kaptam tőle 1955-ben. Ő épp oly rövid időre tért be oda is, mint a Keleti Károly utcába. Országnézőben járt, a termés kilátásait nem tartotta kevesebbre, hát továbbporzott fekete autójával. Benézett, mint az Európába, ahová talán azért, hátha ott ülünk Csoóri Sanyival, Szabó Pistával, s rászorulunk a példázatra: – Ha megtetszett egy szép nő, magam elé képzeltem a Julcsa képét. Sose csaltam meg, mert történetesen… Sinka Istvánnal szerették egymást a maguk módján. Sinka mégsem hagyta szó nélkül: – Hadügyminiszter korában szobrot csináltatott magának. Elhívott, nézzem meg. Se enni, se inni nem adott, csak beszélt, ahogy szokta. Én akkor Törökbálinton gazdálkodtam, de avval a nagy fekete autójával nem vitetett ám hazáig, lerakott a HÉV körtéri végállomásán. Sinka a népi írók közül Szabó Pált kedvelte fenntartás nélkül, de inkább Szabó Pál veje járt hozzá, én csak vele találkoztam többször. Illyést sejthető okból nem említhettem. Most meg szentségtörés lenne mindkettőjük előtt a Táncolj csak… című verset kibeszélni. Szerinte „Féja mindig az írók magánéletébe üti az orrát”. Abban az időben volt igazán alkalma dühöngeni Féja kritikáján, melyben Ignácz Rózsa írása miatt a „Sinka-imádók szektáját” náspángolta. De nem hiszem, hogy a dühkitörést okozó látogató, akinek erről beszélt, Féja Géza volt. Inkább egy főszerkesztő, aki végre-valahára írást kért tőle, s ekkor szabadult föl az elhallgattatás minden keserűsége. Püski Sándor pálinkával jött, s elgondolkozva, töretlenül mosolygott. Mátyás Ferenc olyan barátként, aki a Végy karodra időt szerkeszti Püski utódaként a Magvető Kiadónál. Tizenkilenc év utáni feltámadása: 1964. Ez év húsvétja hosszú, szép dedikációra lelkesítette: „Korai tavaszi gallyak, háztetők, s a tetőkről visszaverődő ragyogások színei, füttyögő szelek, égig felszálló párák ölelései között ajánlom ezt az énekeskönyvet Pistának, aki szintén énekes… Sinka István.” Énekesek voltunk mindkét értelemben. S a dallamokba Szabó Pista prózaíró is beledörmögött; Keleti Károly utcai éveim Szabó Pistája Sinka mellett a mindennapi találkozásban. Én csaltam föl a második emeletre, hogy ne csak a Végy karodra időt olvassa mániásan, ne csak a verseket mondja föl utcán, kocsmában, ismerje is a költőt.
Pista olyan ünnepélyesen jött, ahogy ezt a strófát szokta nekem szavalni. Fehér ing, barna zakó, szürke nadrág, nyakkendő. Mintha a cserszegi misére öltözne föl. Mindig, hát most is becsomagoltatta a boltban a borosüveget, nemcsak illendőségből, ne lássák pőre borosüveggel, hadd gondolják, hóna alatt éppúgy vihetne gyógyvizet, málnaszörpöt. |