Szabópista

A régi Hungária presszórészében, ahol most a bejárat és a ruhatár, a bordó huzatú ülésen, mint egy betévedt madár, megszokott idegenséggel tekinti be a kávéház aranyívű, barokk-mitológiás, márványasztalú hajóját. Fejét rátarti daccal kiemeli gallérjából, orra, akár a levegőt vágó csőr, a lehető irányokra hegyesedik, indulásra kész valahová. Talán jobb lenne kódorogni a körutakon, de a közönyös embermeleg itt marasztalja délig, délutánig. Rádől irkájára, ha nem ülnek mellé ismerősök, fölfelé eregeti a cigarettafüstöt, lassan elgondolkozva rázza el a gyufalángot, cigarettája hosszú hamuját figyeli, csak akkor pöccinti le, ha már úgyis leesne. Konyakkal zsibbasztja ínyét, mert az úgy kell, mint otthon, ahol pálinkával. Olyan meggyőzően fejtegeti, hogy azt képzelem, nem is a fogorvostól jön, hanem fogára kötötte a madzagot és albérlete kilincséhez, aztán az ajtót jól bevágta.

1959 tavaszán egy nem éppen aranykeretbe illő nővel találom, de Partizán Mari zavarhatatlan, mint a győztesek és a prostituáltak, nappal nem kellett óvatosnak lennie, nappal múlatja az időt, velem is olyan, mintha régóta ismernénk egymást, és érdekes, de ahogy már most Szabó Pistának nem mondhat semmi újat, lassacskán nekem is a vadkeblű, dús ajkú, nehézbőrű Partizán Mari lesz csupán. Pista otthagy bennünket. Semmi dolgom nincs, mondom, szimpla feketére elégséges forintjaimat elköltöttem, elkísérteti magát a Józsefváros valamelyik kétes utcájába, bemegy, nem szól, hogy miért, s közben azt hiszem, kiszól az ablakból, menjek föl, de nagy csomag mosott ruhával tér vissza. Elgyalogolunk a Váci utca szegényesebb felébe, megállít a sarkon, ne lássanak vele az ismerősök, minek kockáztasson egy pénztelen, szűzies fiú miatt. A Gellért-hegy elhagyatott északi oldalában átadja száját, melle és bőre blúz és szoknya alatti felületét, búcsúzáskor markomba gyűri a tíz forintost, mert legalább egy tízesnek muszáj lenni a zsebben.

Helyembe Pistát képzelhetem, efféle eseteket vonz a nagyvárosi magány, összeakadunk ezzel-azzal, míg nem kerülünk oda, ahova sorsunk szerint valók vagyunk, Mari az üzletszerű kéjelgés végállomására, mi pedig illőbb kapcsolatokba. Akinek az árvaságát először a Partizán Marik veszik észre, azt kikezdi az erőszak. Dagadt arccal jár; a Margit hídon megverte valami banda, csak úgy, hülyéskedésből. Gipszben látom a Mártírok útján deréktól állig, követte Sarkadi légtornász mutatványait Szigligeten, s természetesen ő töri össze magát. A Közeg is beleköt. Elkísérjük Buda Ferit a debreceni gyorshoz, a Nyugatiban van időnk egy üveg borra, s az induló vonatról lépünk a rendőr karjaiba, a kihágást ötven forinttal megúsztuk volna, ha Pista nem író igazolványa szerint is. Parancs Jancsi hamar eltűnt, nemrég jött haza nyolc párizsi éve után, kár lett volna efféle ügyekbe keverednie; elléptem, de sokáig vártam a kijáratnál, visszamegyek és hallom: Író? Maguk csinálták az ellenforradalmat! Kiemeltem a rendőr kezéből a személyi igazolványt, átadtam Pistának. Bevitt a pályaudvari őrsre, hosszan ültetett a várószobában, egyszerre száz kilós dühvel kicsapta az ajtót: Mit keresel te itt? Tetű! Tűnés a francba! A padtól az ajtóig csépelt gumibotjával, fejemet védő karomtól csípőmig hurkásra ütött. Föl kellett volna jelentenem, de azt hiszem, hatóság elleni erőszakot követtem el azzal a közbeavatkozással; minek a látlelet? Az újabb tortúra? S ha mégis ő lenne a vesztes, tartsak bosszújától, melyet elképzelhetünk, ha ez a szadista pofa eszünkbe jutott. Pista találkozott vele, az őrmester megismerte és előre köszönt.

1961-ben lettünk szomszédok a Keleti Károly és a Kisrókus utcában. Kezdetben csak sétálásai közben akadtunk össze, újságba kapaszkodott, hogy legyen valami fogódzkodó, mint a régi korzón a sétapálca, hogy ne rakja zsebre mindkét kezét, melyről talán anyja szoktatta le polgárista korában. Újságját combjához ütögette, és az Esti Hírlapot láthattam nála munkából jövet, öt óra után. Akkor már túl az íráson, az Európa presszón, a Hungárián, udvari lakásuk homályán, ahol szinte pajtáskodott Éva felesége nagybátyjával, ki a hajdani 19-es közös gyalogezred bakája, soktörténetű; már operálták volna, de a kórházba csempészett pálinkától elmúlt a gyomorfekélye. Beszélgetéseink átcsúsztak az újra és újra olvasott orosz klasszikus regényekbe, Ivo Andrićból részleteket mondott föl szóról szóra, szerette, mert ott szolgált apja az első világháborúban a Híd a Drinán körül, s már gyerekkorában ismerte a tájat, várost, hegyet, folyót, s odaképzelhette magát, ahol anyai nagybátyjai elestek mind egy szálig, a család összes legénye.

Vasárnap délelőtt fölvette barna zakóját, vasalt élű szürke pantallóját, kezében a reggeli lapok, a szagos-mise idején megivott egy unikumot a Rózsadombban, becsöngetett, s már mentem is vele a Marczibányi térre harmad-negyedosztályú meccset nézni. Nem keveredtünk a feltámadási körmenetbe, kettesben énekeltük a „Föltámadt Krisztus e napon”-t, a Tedeumot, s áhítatunkat nem zavarta kedves dala a „Sáncregiment sánta kapitány” sem. Úgy látszott, szabadságával úgy él, mint a munkásszállások lakói, idegenül, vagy tűnődő természete szerint, vagy Kodolányi tanácsára „…légy sokszor egyedül. Ha vidékre nem mehetsz, naponta okvetlenül sétálj egy órát lassan, céltalanul és egyedül. Idézd vissza rendszeresen cserszegi emlékeidet a szabad asszociáció módszerével. Vagyis ábrándozz mennél többet Cserszegről, az ottani emlékeidről, emberekről, tájakról, hangulatokról. Így kösd össze a régit a mostanival. Ne erőltesd az írást és ne aggódj, hogy nem fogsz tudni írni, mihelyt lelki erőid fölszabadulnak.” Már 1955-ben aggodalmas írói jövője miatt, de nemcsak azért rótta az utcát, hogy cserszegi világát művekké változtassa.

Megírta írói önarcképét: Tanulmány a törzsvendégről. A pincérek csak azt tudják róla, feketét kér, füzetbe firkál, napjában többször fölhív valakit. Őt senki. Ki lehet? A pincéreket bosszantja jellegtelensége, kiismerhetetlensége. Telefonálásakor félmondatokat hallanak könyvekről, futballmeccsekről, bevásárlásokról. „Ő is viselkedjék úgy, mintha nem vennénk észre, mintha itt született volna… régi, jó vendég, régóta idejár, de mégsem idevaló.” Így van ez az Afrika presszóban, vagyis az Európában, az Április mozi táján, a Május 1. mozi közelében.

De hát hova való? Hegyközségből érkezett, s azok az „irkafirkák” hogyan lennének illőek e helyhez. A diák külsejű valaki életműve annak a hegyközségnek a léte, melyet Cserszegnek neveznek. Szegényparasztok, szőlősgazdák, alig akad kétlovas ember, egylovas is kevés van, tehénfogattal járnak, gyalog vagy biciklivel, s tolják a kerékpárt, mert kiszúrta gumiját az elhullott szög, az erős akácatüske. Szabad ösvények siettetik őket. Gyümölcsfák, szőlők, pincék, kukoricások, istállók, konyhák, favágítók kerületében folyik az élet, öt kilométerre a keszthelyi öböltől, várostól. „Kis dirib-darab szőlők. Olyan kicsik és olyan meredeken kúsznak föl a hegyoldalba, egészen az erdőszélig, hogy oda még a téesz is bajosan mehetne utánuk – ha éppen menni akarna. De nem megy. Ezeket a szőlőket csak ember munkálja-műveli; egy darab hegyközségi világ ez, ide vonult föl a múlt, vagy ideszorult; a különbség nem lényegbevágó. A tőkék maradnak és marad a vesszők között fáradó ember, más nem hajtotta el innen, csak a kényszerűség. Az is ritkán.” „Megelégelte otthon, és elszegődött kocsislegénynek. – Nincsenek már azokból a községben. Kipusztultak, nem volt rajtuk az Isten áldása, amiért azt a szegény Mihályt elüldözték hazulról.” Csanaki Jancsi, vagyis Szabó Pista ötévesen kísérli meg világgámenését, kocsisnak szegődne. S tovább a keszthelyi polgáriba, a gépállomásra, a pesti egyetemre, ahonnan már nem úgy térhetett haza, mint a vásárból, a kisvárosi málnaszörp mellől. „Jó volna, ha többet tartózkodnék Cserszegen. Igen, jó volna, csakhogy nekem nincs kihez mennem. Családom régen kihalt, rokonaim is alig vannak, én úgy vettem észre – még józanon is! –, hogy terhükre vagyok. Ebből viszont nem kérek. Pedig még most, húsz év után is otthon járok álmomban.” Álmában és novelláiban, ahogy mese nélküli világot ír meg, de mégis, akár nagyanyja betyár- és kanásztörténetei az idő múlásával már a valóság fölött lebegnek.

Előttem szülőháza három fényképe. Tetején megújították a nádat, a falakat újravakolták, betonoszlopos dróttal kerítették az udvart, a tűzrevaló ölfák toronyba rakva, a hosszabbak egymás hegyén-hátán. Senki sem néz ki a régi ajtón, bár otthon vannak, mert mind a kettő nyitva van. Így jelképes a fotó, s majdnem az egész életmű odaképzelhető. A képen nyár van, az asszony a konyhában, az ember lement a kútra. Fábiánt hátraküldték az istállóba leütni a nyulat, ha már a bakot nem veszi föl, üsse le az egyetemista ebédrevalónak. Vagy talán Fábián éppen a vakablakból lopkodja a pálinkát, már képtelen a cselekedetre, agyonissza magát ott, ahol minden olyan, mint régen, csak maga változott meg. Vagy éppen a két férfi szőlőt kapál, a megerősödött katonafiú meg az apja keze alatt fogy a munka, otthon az asszony kettős kedvbe járva süti a fánkot és a rétest.

S a konyha micsoda főzések tere! A szegények étvágygerjesztő illatával, látványaival, a munkásemberek éhségétől szentesülve. Mi is éhesek leszünk, de nem Krúdy ínyenceiként. „Megkavargatta a levest. Az apró, sárga tészták egymás után bukkantak föl, mintha súlyukat vesztették volna; szépen összegyülekeztek a felszínen: tehát a leves készen volt. De készen volt már a sűrű bab is, csak hagymát kellett rá pirítani paprikás zsírban.” Az étel egyszerű, de szívvel adják, kedves asszonyi aggodalommal, hogy jaj, csak tessen nekünk. Ezek az asszonyok legtöbbször anyaminták. Fodor Annák – Szabó Józsefnék. A konyhában teszik a legtöbbet, onnan kijárnak, piacoznak, ebédet visznek a mezőre, hátulról nógatják a vásárba vezetett tehenet. Nem jók és nem rosszak a maguk módján. Néha kofásak, aztán kedvvel szolgálattevők, aztán uralkodók, még gonoszak is a gyerek szemében, mint a széttaposott Isten teremtményei Csanaki Jancsijának.

Utolsó írásaiban fölengedett, visszaváltozott cserszegi félelmeiből, Reza néni kenyértészta-temető siratódalaiból világbíró gyerekké; elbűvölik a szarvasok, szerszámok: balaska és a rezi köszörűkő; hálásan pezsgő málnaszörp, apja testévé személyesült csigaszeges bakancs és a sárga regények. Segítségére sietett Arizona Jack, ha bántották: „A gyerek ide-oda jártatta szemét a felnőtteken. Jól a szemükbe akart nézni. Amikor sehogyan sem sikerült, elcsüggedt. Egyetlen menekvés maradt: coltpisztolyt képzelt a jobb markába. Csövét a konyha sötétbarna mennyezete felé szögezve lőtt, egyszer, kétszer, háromszor. Arizona Jack is háromszor lőtt volna a semmibe, hogy fölfigyeljenek, és végre megnézzék őt, a karcsú, de izmos idegent.”

Kezét törte lépcsőházukban. Nyilvánvaló a gipszkötés, de ami a lélekben, az csak kinyomtatott műveiben az enyém. A törött kéz nem vezetheti tollát, pénze nincs, erőltetni kell, hogy írja meg a segélykérő levelet. Mert írógépe sohasem volt, s bár zsinórírása szép, olvasható, kalligrafikus, elhívom, írógépembe fogalmaztatom, összetépeti a papírokat, pedig csak annyi kellene: Tisztelt vezetőség! Kéztörésem miatt nem tudok dolgozni. Kérem, hogy segélyben részesíteni szíveskedjenek. – Hagyjuk ki a hogy-ot és miért szíveskedjenek? Velem ne tegyen szívességet senki! – A parasztember nem alázta tarisznyás koldussá magát. A paraszt a kolduló barátokat leitatja a becsapós újborral, de szalonnát, sonkát, kolbászt nem ad, ha ő is meg tudja enni. Ilyen nehézére esett polgárista korában az Igazolás fogalmazása, mert inkább erdőjárás, szarvascsordák, mint a kötelező vasárnapi mise. „Ezennel igazolom, hogy gyermekem, Csanaki János a keszthelyi polgári isk. II. oszt. tanulója, ma, azaz ma reggel súlyosan belázasodott. Ismervén a szülői felelősséget, fiamat minden makacskodása ellenére sem engedhettem templomba, szentmisét hallgatni. Tíz órakor csendes ájtatosságot végzett édesanyja, Hegybíró Anna felügyeletével.” A füllentés belegabalyítja a fogalmazásba. „Este tanúja lehettem, hogyan tér vissza ártatlan gyermekembe az egészség, hogyan szurkál szarajevói bicskájával a lábosunkba – miért is Pelbárt atya istenfélő tanítását megköszönöm. Csanaki Gábor róm. kat. földműves a Károly csapatkereszt kitüntetettje Alsócseri.” Lehet, a régi emlék zavarta meg ezt a legegyszerűbb kérelmet is, hátha nem hiszi el kéztörését Földeák János bácsi, vagy azzal korholja: „Minek isztok, részegeskedtek? Összetöritek magatokat, aztán beállítotok segélyért!” Ahogy én is megkaptam: „Elváltok nyakra-főre. Az Alap nem fejőstehén!” Csak ki kellett várni, míg lehiggad rabiátus előjátékából, pipájával nem gesztikulál a papír fölött, s majd az ugráló parázson vezeti le indulatoskodását, és a kérelmező előtt jószívű lesz, szinte bocsánatkérő. Pista nem várta volna meg ezt a végkifejletet.

A hatvanas években pénztelen, visszahúzódó, alig ír. A Varázslat kertje 1963-ban jelent meg, csodálatos beteljesülése és az értetlen, számonkérő kritika gátolta aggodalmassá. Mégis azt hittem, titokban dolgozik. „Szerencsére Cserszeg ellátott engem annyi útravalóval, hogy nem két, hanem három életre is futná.” Soha nem beszélt írásairól, egyszer-kétszer említette terveit, a tehén regényét és a megőrült orosz katonát, kéziratát csak egyszer mutatta meg, régi volt, előkereste, mert pénz nélkül állt. Talán biztatásomra számított. Kegyetlen történet, a legjobbak közül való, a Te meg az Isten. Árvák árvája, szegények szegénye, kérni büszke, s ha már annyira megszorult, s módom volt segíteni, a legelső alkalommal igyekezett megszabadulni a kölcsön terhétől; bekanyarodtunk a János bácsihoz a Rózsadomb kocsmájába, a szuterénből előbújt házmesterek, öreg iparosok közé, vagy a Margit-kert-Peierlibe, de nem tolakodtunk Berda-Harangozó Gyula-Kunszery hosszú asztalához. Pedig be kellett volna osztani a pénzt, hogy szabadabb legyen utána is. Nekem mégsem engedte megadni forintban rubel-honoráriumát. 1966 áprilisában elmehettünk Moszkvába, Leningrádba fél áron, fiatal írók. Novellája jelent meg az Inosztránnájá Lityeraturában, vegyem föl az árát! Megbízást fogalmaztunk, sógorommal, Konrád Gyurival lefordíttattuk, s éppen azon a vonaton utazott Hidas Antal és Kun Ágnes, mintha az angyal küldte volna őket, mert akiért Anton Gidas közbenjár, annak sikerül, ami különben lehetetlen. Kilencven rubeles urak lettünk Buda Ferivel, taxin jártunk, azt sem tudtuk, milyen az IBUSZ-eledel, nagy saslikos ebédre hívtuk Irenát a Hotel Pekingbe, akkor még ismerősömet. Itthon fölhívom Pistát, áradozok, köszönöm s meghallom, kiküldi az Írószövetség a Szovjetunióba. Hazatérve azzal vigasztalt, úgysem tudott volna a pénzzel mit csinálni, influenzásan feküdt a szállodában. Jellemző!

Egy időben váltunk el, s víkendházban húztuk meg magunkat, ő a Szabadság-hegyen, én a Rózsadombon. Barátságunk „búvópatakká változott” – ahogy a Ne nézz hátra kötetét dedikálta, „ifjabb pannóniai földimnek, de nem változó szeretettel a ,Három királyok napján’-t dúdolgatva.” Jelentkezéseit rábíztam állapotára, s ha néha fölkeresett találkozásra hívó levéllel, melyből kivillant a jókedv, inkább a ritka derűnek hittem, nem a gyakoribb depressziónak, reméltem, olyan lesz, mint régen, utolsó három évében zuglói lakosok lettünk, de már nem jött el hozzánk. Mintha látnám a tömkelegben, bár zörög a cserszegi sír nyári, száraz virága, a keszthelyi Festetics-kastély tükörtermében fölöttem függ a képe az évfordulós megemlékezésen, kevés rágondolóra tekinthet. Havas temetőben mondom a verset megíratlan novellájáról: a háború vége előtt az orosz katona őrülten tapossa derékszíját a tavaszi vetésben. Körülállják a sírt a falubeliek, a márciusi, olvadó hótorlaszokon át pálinkázni megyünk, pörköltet eszünk a vadászházban, s mintha otthagynánk örökre műmárványát: Itt nyugszik Szabó István író és szülei. Fodor Anna és Szabó József megnevezetlenek. Nem érik meg a betűk árát? Fiuk távoli az irodalmi Panteontól, ahogy már-már kiesett a köztudatból is ez a paraszt Csehov, paraszt-Gelléri Andor Endre, a próza Sinkája.