Hulló levelek vére

Még vulkánfíber bőröndöm is izgult, mikor leszálltam a 61-es villamosról és megindultam a Himfy utca emelkedőjén. Magabiztosabb voltam négy éve Tapolcán, akkor elsős gimnazista, most gólyafióka az egyetemen, az Eötvös-kollégium ismeretlen kapujában, idegen szoba- és évfolyamtársak között. Lepakoltam, pokrócot adott valaki felsős. Az emeletes vaságy alsó helyén durva papírzacskóból ette a szilvát a pótvizsgás Nagyfiú; megérkezésem esti órája szilvaillatú és tornacipőszagú volt.

Másnap még semmi dolgom, se menzajegyem, tanácsra lementem reggelizni a körtéri Lordok házába. Előttem tejeskávé, kifli; a szomszéd evőpultnál céklagumó-orrú lezüllött Tolsztoj lesben a sárgaborsófőzelék maradékára. Ez az egész önkiszolgáló, kondérszagú purgatórium olyan előkelőnek tűnt, mint a tapolcai bálterem, miközben visszagondoltam az iszkázi kocsmára. Budapesti vagyok! Enyém a villamos, a Duna, a Gellért-hegy, színházak, mozik, meccsek, az érett nők gyönyörű gyümölcsei.

Az őszelő enyhe délelőttjének nyilvánosságában, a Ménesi úton, egy férfi pofozza nőjét, ágyékonrúgás a viszonzás, újabb pofonok, aztán mintha semmi sem történt volna, egymásba karolnak jólöltözötten. Ha anyám ezt látja, imádkozik fiáért, amit fia színházi előadásként vett tudomásul, sőt, elmegy a rossz lányok utcájába, ahol a földszintről megborzolják érettségi-tablós frizuráját. Az Ilkovicsban barátjával kisfröccsöt iszik, s két asztallal odébb a fiú, a „selyem”, korsó sört önt az egyik röplabdamellre, habzik a málnaszínű pulóver. Izgalom a teremben, tünés a másik ajtón, alig maradunk valahányan, s még csak nem is igazoltatják az ártatlan képűeket.

De a hétköznapok iskolapadjaiból susognak a papírok, rebbegnek a könyvek az anonymusi szavak felé, Füst Milán dörög a katedrán, Waldapfel József unalmában az ifjú költők egymásnak olvassák verseiket. Meglógok az előadásról, bátyámmal találkozom irodalmi asztaloknál; Zelké, Szegi Pálé, Juhászé, Kormosé, Jékelyé, Vasé, Déryé, a Három Lektoré ott a szék, enyém meg székem fél fele. Lukács György meghívott, riadt előadója a politikai áradásnak. Élvezem azt a jelent, amelynek jövője számomra elképzelhetetlen, még akkor is, ha az írók Kossuth klubbeli demonstrációján olyan verseket hallok, mit eddig sohasem, és ahol Nagy László ügyesen rímel csupán, Nagy Imre véleménye szerint.

Belesodródás ősze, mint ahogy átvágok az avaron, s a lombokat lerázza a szél. S egyszerre embertömeget sodor „Nyugati nyers Szél, Ősz sóhajja vad!”, az indulatok ellenőrizhetetlenek, lelkesítenek és taszítanak. Azt képzelem, leszakad a Kossuth híd emberterhünk alatt. Külön senkit sem hallani. Katihoz kerülök, amint hozzám ér, kamaszosan érzem meleg kezét, hozzám kap, mert talán tömegfélelme van, mert talán fél a Szabad Nép fáklyáitól, teherautókon száguldó kiáltozástól, a Sztálin-szobori kongástól, csörömpöléstől, a fölgyújtott mentőautóktól, a betört, zavartalan kirakatoktól, a derékszíjtól, az újpesti munkások puskás özönétől a Múzeum körúton. Sortűz a rádiónál, Kati beránt a kerti fák törzse mögé. S én akkor, ott, szerelmeskedni szerettem volna vele, mintha az egész Budapesttel.

Lehet, ez a lánykéz sugarazta belém a gyanútlan bátorságot, a halhatatlanság kifogyhatatlan képzetét, azt a másnapi vakmerőséget a Szabadság hídon, a keresztutcák golyói között a menza felé, valami húsért, kenyérért és vissza. Talán ő mentette meg az életemet október 25-én, az ifjúság szerelmi vágyakozása.

Pihentem ébredtem, tisztán akartam készülni a napra, borotválkoztam, sokáig mosakodtam, de hidegvizes tenyeremben, mintha véraláfutást fedeztem volna föl, gondoltam, balsejtelmem oktalan, hiszen már bátyámékhoz is elmehetek, jár a 7-es busz, megyek, hadd tudjunk egymásról. A 7-es megállt az Astoriánál, helyette a nemzeti zászlós tank vezetett a Pokolba, ahol a Himnusz érvénytelen, anya és gyerek éppúgy lelőhető, mint az orosz tankparancsnok, s mindannyian mészárlásra valók vagyunk.

Félrenéztem, és fölrobbant a Kossuth tér. Arra a másodpercre nem emlékezhetem, mint ahogy a tudósok nem tudnak számot vetni azzal a végtelenül pici idővel, mikor a világegyetem a semmiből keletkezett. Távolabb álltam a Földművelésügyi Minisztériumtól, hogy visszaszaladjak az árkádok alá, hiszen onnan zuhogott a gépfegyversorozat, a tetőről. Csak nehézfegyverek össztüze tehette, ami történt, nem negyvennyolcas mintájú kispuska vagy davajgitár. Búvóhelynek képzeltem a Rákóczi szobrot, elűztek onnan a hullák, tovább a fölbukó embereken át a kiömlő has disznóölési bél-látomásán, le a rakpartra, de szemben puskás fejek. Az ösztön ellenőrizhetetlen és elképzelhetetlen irányítása szerint hasra feküdtem a 2-es villamos megállója mögé az épülő-építetlen metró sánca oldalába, éppen a mellé az évfolyamtársam mellé, akivel reggel elindultam, és elveszítettük egymást. Nem mentett az a hely, ha a Nádor utcából előállt tank szétlőhetett bennünket jobbról. A tér közepébe tüzelt, s én megint halhatatlanságom képzeltségével lestem, ahogy rángatózik az ágyú a lövés terheitől, alatta a gépfegyvere tüzes, jégverésfehér villogása. Néztem a megvalósult háborús filmet, de aztán felém fordult a valóságos vasfedő, mintha egyik dolgát elvégezte volna, következhet a másik. Barátom elfordította fejemet a földnek – és ágyúgolyó robbant föl előttünk, eltemetődtünk fekete görönggyel, maszadékkal. Nem halhatok meg! Rámgördült szomszédom kalapja, teste megzökkent, alábújtam, takaróztam vele, mintha lehetne fedezék. Bal combomban villamosütés fekete zsibbadása – lenyúlok, csurom vér a kezem; ott fekszem elrendelés szerint pontosan kimérve Isten centijével; ha valamivel jobbra, én vagyok az a halott, ha balra, belőlem csinál húsrózsát a robbanógolyó, barátom karja lett húsrózsa amúgy, ha lejjebb hasalok, megöl a szilánk. És mászott rajtunk a félholtak őrülete, mögénk mászott a tank, taposott. „Jaj, hol vagy kisfiam, Danikám?!” „Ne rajtam kússzon, hallja e?!”

Aztán bekövetkezett az idők végezetének csöndje. Barátommal, két kezetlen-lábatlan Egyember, beestünk az Építésügyi Minisztérium kapuján, lelőhetően addig is. Mintha láb nélkül léptem volna végig a métereket, összeestem a küszöbön valami nővéri karban, mígnem a pincében ötven sebesült adta kézről kézre a konyakos üveget. Élünk! Élőnek vettem észre magam. Uram, megáldoztam kegyelmed töményszeszéből, röpültem, Uram!

Teherautókkal szállítottak, fekve a platón, engem a Tétényi útra. Hordágyról néztem végig a téren, akkor is megőszülhettem volna, mi történt, ahol feküdtem? Mint a körvadászat után! Valóságos a mondás: fűbe harapott. Haldoklók ették a földet, kapaszkodtak a gyep gyökérzetébe. Nekem meg az a szürke fölül-ég, az autózökögés szájszorító végtelensége a túlélésben. Tovább vérzek a kötözés után, mert a kórházban sem vették észre a másik sebet: elől szilánk, máig is benti, hátul kivájt húsom luka, leszakadt izom, de érintetlen csont és ideg. Véres ujjlenyomattal hitelesítettem azonosságomat a bordó fedelű igazolvány belsejében, fényképem alatt.

Asszonynéven voltam bejegyezve a szülészeten, már csak ott jutott hely a magasabb ágyon: Nagy Istvánné. Férfi sebesültek szültek akkor ott. Második születésem, én vagyok az anyám és a fiam. Körülöttünk bakfis bábák, önkéntes ápolónők. Magyar Kati tizenhatéves művészeti középiskolás piros melegítőben, narancsgerezddel kínál, éltető, véletlen, ártatlan cirógatása november 4-e után halott, a terézvárosi templom előtt hanyatt fekszik a vöröskeresztes, ballonkabátban, a piros melegítőben, fekete-fehérben láthatom fényképező unokabátyám miatt. Nem merem látni, nem akarom! De a narancsevés közben semmi sem sejthető.

A könnyebb sebesülteket átviszik a Gellért fürdő inhalációs kamráiba. Lilla és Klotild nővérek – a világháború honleányai – kötözik sebeinket, a tíz-tizenkét valószínűtlen túlélőt. Légrádi a Landler Jenő utcából: keresztüllőtték a hasát, csupán két ragtapasz jelzi a sebet, belül teljesen sértetlen maradt. A fiatal jogász mindkét fülét átvágta a szilánk, középen ép feje, fülei gyorsan gyógyulók. Palika, a teológus, tanknak indította a 49-es villamost a Kálvin téren, megsorozták a vádliját, rúdugrónak képzeli magát mankói között, neki a Gellért-hegy a világrekord. A tizenhat éves Ádám, vasgyúró, Érdről bejáró postásgyerek, a tankból kihajoló tisztet fél téglával dobta alá, s rá combjában az ágyúgolyószilánk. Szerencse fiai mindannyian, fölszabadultak, akiknek nagyon hiányzott a nő. Ágyszélről ágyszélre adtuk a nyúlszájú takarítónő mellét, kezét, combhajlatát még akkor is, ha állapotos. Hősként járt ki nekünk a nemzetiszín- és gyászszalag-mosoly. Engem a szállóban rekedt Turay Ida aranyozott golyóstollal ajándékozott meg, Páger Antal Argentína felől jövet még lakástalan, gyakran lejött hozzánk rádiót hallgatni, mesélni, és józanságra inteni.

Aztán elkezdték az ágyuk, az aknavetők a Gellért-hegyen. Aztán elhallgattak, a bátyám kiszabadított magukhoz. Orvos szomszédjuk egészségügyi dzsipjén Zugló túlsó végéig végig a romokon, kora őszi Budapestem összeomolva. Bátyám bolgár irhabundájába takart, mert november közepén az idő nagyon hidegre fordult, megderesedett, ballonkabátom pedig csupa vér és sár. Csak otthon vettük észre, mindkét oldalán golyósorozat pörkölt lukjai, ahogy feküdtem azon a kimért szűk helyen, ott, ahol máig is vagyok.

A kabátot elégettük sár-vér-mosatlanul. Őszöm tárgyi bizonyítékát bal combomban rejtegetem, magnyitogorszki repesz.