A kuvasz terrénuma

 

Utak bátyámhoz

Midőn a Háromkirályok maga faragta facsillaga mellére ugratva megpihent, élettelen a halotton, kölcsön-autón rohantunk barátommal, Bella Istvánnal, a hírhozóval, én mondjam el az iszonyú hírt anyánknak, ne a rádióból hallja a konyhai homályban; én legyek a fekete hírvivő, én vigyem őt idősebb nővéremékhez, ne maradjon egyedül a gyászban. Mondják, a konyha kövén jajgatott, még a szomszédba is áthallatszott.

Zuglóban Jób Könyve dermedt belém.

„Mert a fának van reménysége, ha levágják, ismét kihajt, és az ő hajtásai el nem fogynak.

Még ha megaggodik is a földben a gyökere, és ha elhal is a porban törzsöke:

A víznek illatától kifakad, ágakat hajt, mint a csemete.

De ha a férfi meghal és elterül, ha az ember kimúlik, hol van ő?

Mint a víz kiapad a tóból, a patak elapad; kiszárad:

Úgy fekszik le az ember és nem kél fel, az egek elmúlásáig nem ébrednek, nem költetnek föl az álmukból.”

Kinéztem az udvari fákra, egyedül, mint a téli lefoszlott koronaváz, hójeges, zöldmohás kéreg.

Néhány hónappal előbb, a szeptemberi búcsú délutánján utoljára együtt anyánkkal, nővéreimmel az iszkázi szülőház udvarán, azon a zöld padon a cseresznyefa alatt, melyen apánk utolsó éveit pislákolta végig: belegyöngült az ágyba; fiát a falevelek körülsusogták, sírtak érte, pedig akkor nem búcsúzott. Az újjáépítést tervezgette, itt töltjük nyarainkat, körül fehér falak, mintha lehettünk volna a századeleji építkezés után; megfrissítjük a férges fákat, kaszálom a csalánt, laput, bojtorjánt, ő pedig nyes, olt, szemez. S milyen jóízű a zöldség a konyhakertből! Itt kezdi a járást unokája, mint ahogy innen indultunk világgá. Benépesítjük családunkkal az udvart, Margit virágkoszorút fon, Judit fölveszi a diófalevelet, Bandi fiuk farag, lányaim a páskomból hazajönnek vörös-homokos arccal. Meglátogatnak nővéreink gyerekeikkel, úgy, mintha el se mentünk volna.

Nem gondoltam a Jönnek a harangok értemet előérzetnek. Pedig tudhattam volna, a vers valóra váltja önmagát. Azt is tudhattam volna, a lélek a halál előtt oda mozgatja az embert, ahonnan vétetett. Laci szokatlan-sokszor járt haza, anyánkra gondolt, megfilmeztette a hajdani regölést, megörökítvén ifjúsága megöregedett arcait, rátalált a fűben táncoló csikóra, megsimogathatott muzeális anyalovat, borjazó tehénre talált, kovácsra, kádárra, tökmagolaj-ütőre, s arra a királyi fehér Sagya csődörre a sümegi méntelepen, aki több volt egy serleg fehérbornál, mert a nóniuszunkra emlékeztette, s húszéves önmagára.

Kinéztem Jób Könyvéből zuglói ablakomra, hihetetlenül tudtam, hogy élő testvéremhöz élő útjaim megszakadtak, szakadék végükön, s már csak azt barangolhatom be képzeletben, lábbal, amit talpával, kezével, tűnődésével és mosolyával megjelölt.

Elmegyek szülőházunkba – emlékházába. Kikötött már, mint a fehér hajó a fenyőhöz és a kőrishez, múltunkkal megrakottan. Valószínűtlen fényképalbum kísért meg; idegen, ami van, csak az él, aki voltunk. Nem mernék ebben a házban aludni magam. Laci 1946 újév napján látott kísértetei pepita öltözetben kápráznák tele a Vendégszoba sötétjét, ahol apám kocsisa az úr. Nem érzem jól magam a házban, s ott, amit a Nagymama Szobájának neveztünk.

Nagymama eltávozása után szobájában mi aludtunk, laktunk, melegedtünk, álmodtunk a sötétbarna, tonett ívű ágyakon, a cseresznyefa keretű tükörből vágytuk növekedésünket; apánk halála, anyánk elköltözése után ellopták ezt a tükröt is, akár a kishordót, tortástálat, talicskát, lószerszámot, kaszát, mintha valami bűnt követtünk volna el, mert nem maradtunk otthon. Ez a szoba öreganyánk haláláig testvéreim csatatere volt vele. Szájukból véletlen temetési ének: Védj meg engem, Uram, az örök haláltól – „Büdös kutyák, ugye szeretnétek, ha meghalnék!”. Laci csúfolódott vele, bolhakaszárnyának mondta, ezért a nagymama bezárta, berekesztette az ágy alá. Máskor kályhája köré ültette őket, mesélt és énekelt. Pici vaskályha adta a meleget, ameddig fazéknagyságából kitellett, nem sokkal messzebb, mint a mellé rakott szék, ahol nagyanyánk lába kiengedett, de kis púpos háta kihűlt. Sublótja, akár az oltár, Szent Antal és Szűz Mária rózsafüzérrel; a fiókban titkos gyümölcs, cukorka, csokoládé. A szoba almáriumszagú volt. Halála után, ottlakásunk idején apai cigarettafüst- és bakancsbőrszagú.

A déli, tiszta szobában, melyet Szobának hívtunk, díszes cserépkályhát rakattak nagyszüleink, alkalmanként fűtötték a ritka téli vendégeknek. Az ötvenes évek tűzrendészeti parancsai miatt fekvőkéményét lebontatták a padláson, utána álldogált magában, kitömve mindenféle papírszeméttel, nyári csikkel. A Szobában születtünk, ide fektették halott apánkat 1969 júliusában; a szelíd borozgatások terébe, ahol a testvéreim élték meg ifjúságukat barátaikkal, Laci vezérlő botjával vezényelte az asztalt, táncolja ki jövőjüket. Karácsonykor odaálltak a regölők, jókedvvel párosították össze a bentieket, Laci kisbika-mérgesen rontott lábuk közé: „Kényesen titkoltam szerelmeimet. Fölháborodtam, ha szeretőm nevét rám olvasták. A regölő legényeket szétdöncöltem, mikor nagy zengéssel regöltek Babusnak.” Anyám sárga, gyári bútora, az ágyak fölött Krisztus az Olajfák hegyén, levehetetlen Lacinak a Lovak viharban és a Rét fűzfákkal festményei közül, mintha csodatévő lenne ez a giccs; itt könyörögtek térden állva anyám és nővéreim bátyámért vezeklő fogadalommal, tartsa életben az Isten, bal lába csontvelőgyulladásából gyógyítsa ki. Később szerenád hallatszott nyári éjszakákon, a lányok méltatlankodással titkolt örömére. Itt fogadták az úrféléket, a képviselőt is, akinek arcmása épp úgy levehetetlen a toalett-tükör fölül, hiszen Lacinak bérmakeresztapja, ezüst zsebóra-ajándékozó, melyet az oroszok a búzahalomból zsebükbe dugtak – népház építtető, szegénylegényeket álláshoz juttató, az Országos Hitelszövetkezet vezérigazgatója: dr. Schandl Károly. Itt fogadták pereskedéseink ügyvédjeit, a lótenyésztési felügyelőket, a kihízott-zakós leánykérő adótisztviselőket akkor, amikor végrehajtók jöttek délelőtt; s mindenki megkínáltatott melaszos barna süteménnyel.

Sokkal élőbb a konyha. A kémény szögletéhez rakott sárgaréztulipán-koszorús rézfogantyús tűzhelyet kiskoromban lebontották, mert rosszul sütött, alul leégett, fölül a sületlen kalács, rétes, női szeszély éktelenkedett a tepsiben. Az ajtótól balra ágyak, az elsőben bátyámmal együtt aludtunk, reggeli álmosságomba mesélte Toldi Miklós bikafogó erejét, aki Toldi volt énnekem; Sinka István kis hercege feküdt sámlinkon hanyatt és a kéményben jajgatott József Attila „Tiszta szívvel betörök, ha kell embert is ölök” fölfoghatatlan anarchizmusa, de Heine német dala már a fenyőágakon szökdelő, piros begyű stiglicmadárhoz emelt föl. Egy sámli sündörgött a helybeli asztalos művei közül elő, táltos paripám, hátán vágtattam a pápai Zöldfa utcába, tanuló testvéreimhöz, nagyanyámhoz. A padlat hepehupás négyzetes téglája, anyánk gyötrője, amit olyan siránkozva mosott föl; redveiben megáll a kosz, a fölmosólé, és hetente takarítani kellett, ide hordták a sarat, a havat, a latyakot az utcáról, a mezőről, az udvarról becsoszogó lábak, csizmák, bakancsok, cipők. Itt az emlékek mindennapibbak, befödi őket az ételek gőze és a szokásos gond. S amennyire örültünk tisztaságszagának, annyira jólestek az ételek, melyeket anyánk szorgalma szentelt meg. Ahogy itt sültek a Lacinak olyan kedves mákos rétesek meg a túrósak, almásak, tökösek és a diósak; főltek a töltött paprikák, káposzták; sültek, főltek, rotyogtak disznóöléses kedvenceink, úgy tört be ajtóstul a baj. Asztal, ágy alá hasaltunk a háború utolsó napjának tegnapelőttjén, mikor a német híradós-antennák miatt a raták lebombázták, fölgyújtották a falut. Hol lehet a Laci? – kérdezte istenét anyánk. Éppen hazatartott, árokpartunkról látta az égő falut, és az egész lakosság a két szilánkfejezte halott kivételével menekült nyárfáink alá: Idesanyám! Idesanyám! Idejöttek a végrehajtók; itt töltötte bátyám azt a disznóöléses karácsonyt 1950-ben, töltötte a kolbászt s beszélt Bulgáriáról a szófiai ösztöndíjas, de aztán egyik húsvéti hazalátogatásakor megtudhatta, mit művelnek szüleivel; egyetlen tehenünket épp akkor vitték adóba, belesírt az ablakba, kutat ástunk a konyhakertben, nem találtunk vizet az aszályban, akkor volt az Aszály, a Bolyongó, a Gyöngyszoknya, meg édesapánk világnagy hamutartó fölött.

A hosszú folyosón, a kamraajtó melletti kiszögellésben étkeztünk nyaranta, akkor ült együtt a teljes család. Innen gondolhatom vissza azokat az ebédeket, melyeket bátyám vidámsága annyiszor nevetésbe fullasztott. Apám a falhoz támasztotta az ostort. Sok idegen vélekedés ellenére László víg kedélyű ember volt, ha szomorúnak látszott, hosszú tűnődései, elgondolkodásai miatt képzelhették.

Festményei a teret kitágítják. Így kezdte földi vonulását ráörökítve magát Orosz János ihletére. Képei a Szobában, a folyosón, ablakok a múltra. A Szobában egy csendélet, és az Iszkázon utolsónak festett Jézus elárultatása; de van egy életkép is, melyet az istállóban csinált, mégis mintha az ablakból nézne a havas országútra, a menekülő magyar katonákra a háborús télben. Akár rájuk várna a varjú a csupasz ágon, sorsuk irányát jelezné. A folyosón minden ismerős nekem, a képek alakjai és történetei. Szüreti mulatság a Somlón, Nagy Lajosék pincéje előtt. Húzzák a devecseri cigányok, a székely Zsiga ingben-gatyában nagy nekihajlással táncol, ahogy kiugrott a szőlőtaposóból; a szabadságos katona átszúrva bajonettel, lehet, előbb elpusztult, mint ahogy itt 1945. március 26-án képletesen megölték. Ki lehet? A Nagy Laci? A Mátis Kari? Akkor még Tomor Erzsike a táncolók szélén ámulva nézi őt és a vigasságot, akár a Nemtudomki öregember. A megkötelezett vérző orrú bika szemében gyilkos riadalom. Szomszédunkban Szabó Antalék gondozták a falu bikáit, volt bátyámnak elég tapasztalata vadságukról. És akácfát fűrészel Nagy Ignác bácsi; apám harmadik unokabátyja, egy ismeretlennel a földje végén, Kordolák Ili, a másik szomszéd lánya a fűrész alá döntött fa végén egyensúlyoz, majdnem fölrepül. Ignác bácsi kucsmája határozott vonalú, mint a föltámasztott rönk, kubista képbe illő. Íme, a megállított mulandóság ezen a folyosón is!

A kamraajtó vaskilincse kifényesedett a sok fogástól. Most minden úgy áll, mint valaha, a lépcső alatti hombár kivételével; elkorhadt, szuvasodott, s a kisebb gazdaság miatt megjavítani fölösleges lett. Középen a csörlő, a legnagyobb tárgy, méretéhez képest egy évben csak egyszer használták, vetés előtt a gabonát tisztította; forgatásra hengere rostáján kihullott a zúzalék, gazmag, hátul folyt le a tiszta, hogy rézgáliccal fertőtlenítsék. Emblémáján Clapton Shutleworth Wien Budapest Marke N 13. Század végi, század eleji szerkezet, akár a kézi hajtású daráló, kukoricamorzsoló. A kendertiloló, a gereben, a motolla, a rokka a padláson dolgozza föl az idő pókhálóját. Nagyapánk a maga nemében nagyvonalú gazdálkodást próbált. Emlegetnek valami cséplőmasinát, mi csak vasmaradványát használtuk, a törökbálint-almafa és a boldogasszony-szilvafa ágai közé emelt nyújtónak, haskelepeztünk, kunsztoztunk rajta, Laci fél kézzel tizenötször fölhúzódzkodott.

Dédapám gyalupadján, a kamraablak mögött mesterkedett a bátyám, apámnak a gazdaság nem hagyott farigcsálni való időt; kézügyessége átlagos, csak annyira jó, amennyire kell. Laci nem volt a barkácsolók színvonalán tötyörgő kézügyes. Először talán tökszárból csinált sípot és hangot. A csigarendszer törvényei szerint működő asztali lámpájára is emlékezhetem. Nem azért csinálta, hogy a tárgy meglegyen, hanem hogy pontosságra faragja ki magát. És nem felejthetem azt az örömöt sem, amikor az ember művével élhet, a maga gyártotta gombbal gombolkozik. Otthon épp úgy dicséri kezét a gyúródeszka, mint a megszegecselt sütő.

A szinben kocsi, kemence, húsfüstölő, fényes nyelű kapák, kaszák után a szent, valamire való rossz vasak helyére rodopei szobát építettek, kalauzolása befejezéseként rézcsengők sorát zendíti meg bolgár pásztorbottal az emlékházi gondnok. Tudhatja-e a látogató, micsoda állati, emberi élet zajlott a lebontott istállóban? Öt ló, kilenc szarvasmarha, kancák, csikók, tehenek, ökrök, borjak. Jobbra a kerékjászol takarmánynak, nyáron apám és a szolgalegény alvóhelyének. Laci itt akart csődörcsikóvá változni gyerekkorában, fejére húzta a kötőféket. Emléktelen tehenek, nagyemlékű lovak. Itt döngette jászlát a bolond Baba, az öreg, szelíd Cella, s akit már én is ismerhettem, a Fácán, ő vonult be Erdélybe, apám nélkül hasasan, ez az aranyokleveles kanca azt a csikót hordozta végig a Hargitán, akit egy orosz hadnagy fölnyergelt, aranyrojtos asztalterítőre csatolta a meggyesben elásott piros nyerget, s a betöretlen állattal elszállt, mint egy Pegazussal. Fácán fia, a híres, hírhedt Zalavár, az „államilag engedélyezett magánmén”. Az éves csikót szájába kötött dróttal, véresen, végső legyengülésében találta meg apám a határban, kioldozta és hazavezette üres istállónkba. Válaszul megsegített minket födözési árával, búzával, pénzzel. Az apaállatok is úgy megritkultak, mint a férfiak. Zablára kocsiba kellett törni, hogy vére csillapodjék. Négyen csinálták: az apánk, Szabó Antal, az Emlékház gondnoka, a Kankus, Tomor Jenő, aki kedves segítő emberünk volt, meg Laci. Csődörünk feje alatt úgy fogta meg a fékszárat, hogy a földre se ért a lába a bátyámnak, mégis a szügyhöz tudta hajtani a fejet. S akik lónosztalgiájával, lóromantikájával gondolkodnak, mint költői princípiummal, sohase felejtsék el azt a győztes jobb kart, ahogy megalázza a százszoros erőt!

Erős volt – mondom –, hozzátehetem, kedélyt szül az erő, de vakmerő bátorságot is. A csődör letaposhatta volna. Most is látom lakkos patáit, ahogy a kancák fara fölé ágaskodik. Bátyám vakmerősége mindig kétségbe ejtett – miatta és miattam. Befogta a csődört, maga mellé vett az ülésre. Már akkor féltem, mert sokszor árokba döntött bennünket a ló, ha autóval találkoztunk. Féltem, de biztonságban éreztem magam a bal oldalon addig, amíg Laci el nem határozta, hogy bátorságra tanít. Elkocsiztunk a csőszi rétre, belevágott a ló véknyába, végigröpített rossz szekerünkkel – most is azt hiszem, az egész világon. Akkor a halálfélelmet győzette le velem, lehet, magával is.

A magyar mezőgazdaság lassan talpra állt, a Dobi István földművelésügyi miniszter díszoklevelével kitüntetett Zalavárt kiherélték, apám kancára cserélte, Cellát virslibe vitték a téesz megalakítása után kiscsikóstul; maradt a tehén, de takarmányra való munkaegységet sem tudott apám összegyűjteni, a tehenet eladta, vett egy anyakecskét, a Micit, aztán levágta, s mikor meglátogatott bennünket Budapesten, „finom őzhúst” emelt ki csomagjából. Vadhúsként ettük istállónk utolsó lakóját, s az istálló beroskadva követte, s az istállót az ólak és a pajta.

Pedig jövős kedvvel lakott a család valaha. A kapu egyik felén nagyapánk ültette fenyő, a másikon vadgesztenye volt, a telek sarkában a párja: gyermeki magasles, gesztenyegolyós légiharc valamennyiünknek. A gesztenyefákat a villanydrót miatt csonkára nyesették, aztán kivágatták az országút szélesítésekor. Mögöttük a kertben, s az udvaron, egészen a szérű aljáig, s a kertalji szőlőig gyümölcsfák. Nevezetes közülük a ma is álló ringló a terméséért, meg azért, mert minden nagy termésnél letörött valamelyik ága, mégse pusztult el, lehasította kérgét a villám – lehetne jelkép. Sajnos, a puszpángbokrok mögött kipusztult a cseresznye, melyet bátyám kiskorában a bíró cseresznyefájának nevezett. A kút fölötti körtefa egyidős a házzal, jól szervezi meg hosszú életét, egyszer ömleszti gyümölcsét, aztán visszavonul pihenni. A hátsó diófák, az a tíz-tizenöt, sose pihentek, ha a tavaszi fagy meg nem marta hernyó virágaikat, sokat hajladozhattunk alattuk ősszel. Nyáron hintát kötöttünk ágaikra, fölrepültünk a sárgarigó fészkéig. A kazlak mögött, az akácás szélén az a félvad cseresznyefa, ahonnan kezdődött május végén a gyümölcsös évszak, s szüntelen folytatódott a későbbi cseresznyével; a kert végében jobbra sűrű meggyes, ide ásatták a bunkert, ahová Laci sose bújt le; a legnagyobb légi csatában, mikor a Messerschmittek és a kéttörzsű angol vadászgépek fölöttünk gépfegyverezték egymást – a födetlen kertalji ölesárok partjáról nézte, anyám jajgatott, én meg anyám kétségbeesése miatt sírtam. A meggy után érett a párizsi és a „puha ídes alma”, a kajszi, a ringló, a boldogasszony- és mindenféle szilva, tökalma, bőralma, csörgőalma, törökbálint- és húsvéti rozmaringalma, császár- és téli körte. S végig a telek hosszában akácás, épp úgy tüzelőfának, mint zöld koszorúnak, kimagasló szilfákkal és kőrissel, északi felén a szélcsavarta vadkörtével, melynek magához hasonlította sorsát a bátyám: mintha hazai sír volna tövében, rímel a vadkörte Farkasrétre.

A ház öt ablaka előtt virágoskert belülről és az utcáról jól láthatóan, dróttal kerítve; a kapu cifrázott volt, tulipán- és szívformára metszett fenyődeszka; ugyanilyen a kerítés a telek sarkáig, s a szöglettől lefelé orgonás, kecskerágítós, kökényes élő sövény. A falon szőlőlugas, pici fejű, tűzpiros futórózsa, a lakás bejárata előtt, ahol Laci a torokgyíkot átaludta a kutyák között, szőlőhatárú virágoskert. Hóvirág, ibolya, jácint, tavaszka, tulipán, oroszlánszáj, jázmin, japánbirs, pünkösdi rózsa, petúnia, tátika, hajnalka, őszirózsa, krizantém aromásította a ganyédomb meg az ólak párolgását.

Apám halála, anyám elköltözése után megindult a szelemengerendától a romlás, oldalról sarjadt befelé a zöld, a kéményen pipacs vörös virága, egérrágta irkák, bizonyítványok, végzések a szobában, Németh László könyvei és Acsády Ignác: A magyar birodalom története szétrágva, repedt falhoz támasztott ágytámla, egér- és patkánytúrás, míg a rágcsálók odébbálltak; Krisztus alá szart bosszúból, aki betört a semmire; kövekkel zúzott ablakok, ágastul zabrált gyümölcsök, cseresznyék.

Átgázolok a füvön, a virágzó gaz kegyetlen szépségén, a korai versek rejtekhelyére, visszaképzelem a pajtát, bátyám nyári szénalakását; pepita irka a lópokróc alatt. Később a bevallott költő az októberi kazal tövén fordítja a bolgár népköltészetet egész hónapban, mi meg krumplit szedünk, kukoricát fosztunk, répát csírázunk. Az utolsó diófa alá asztalt, padot deszkázott, karózott, belevéste a kéregbe a szárnyaslovat, ott hallgatta, s megírta a szárnyak zenéjét „Szakad az ember veséje, de az űrt álma belengi, muszáj dicsőnek lenni, nincs kegyelem. Ez itt a szárnyak zenéje, ne feledd. Soha nem feledem.” Így csak ő szólhat, aki nagyon messziről jött vissza.

1946 szeptemberében egy szál magamra maradtam. Laci fölült a karakószörcsöki állomáson a zsúfolt vonatra, bele a vakvilágba, Budapestre; addig ment, mendegélt, egyszer csak a Dózsa György Népi Kollégiumra talált, onnan meg az Iparművészeti Főiskolára, aztán a festők kollégiumára, s át a képzőművészek közé. Követni akartam, fölvételi vizsgára hívtak az akkori Apáczai Csere János Gimnáziumba, népi kollégiumba tíz évesen, 1948-ban. Apám nem engedett, hátha kitör a háború, az iszkázi általános iskola is jó a kisgyereknek, onnan tanuljak tovább!

Azért mégis beleláthattam a kollégisták életébe. Örsvezető tanfolyamra küldött tanítóm, az első és utolsó éjszakán Lacinál aludtam a Vilma királynő úton, a Dési Huber Kollégiumban (ma indonéz követség). Fölnézegetek a toronyszobára, ahol akkor már mint a kollégium albérlője lakott. Meggondolatlanul és szükségből nővérem zárdista sapkáját raktam fejemre, hajnali szemináriumra ébredtem; művész növendékek az asztal körül, fő helyen Japi, Papp Oszkár, fején az én apácás tökfödőm – groteszk téma lehetett volna hozzá Darwin elmélete.

Néhány év, és már a Dembinszky utcai albérletben vagyok, 1953-ban átutazóban Sárospatakra, gimnazista üdülésre. Margittal éltek ott, ami nekem félhomály, nagy barna szekrény, s micsoda rangtalanság az albérlő tizenötéves öccsének lenni Csuri nagysága előtt. „Albérletünkben szerényen éltünk, néha megloptam Csuri nagysága kenyérhéjgyűjteményét. Éjszaka írtam, mert nappal a zenészfiú szüntelen trombitált. Juhászék is főbíróékkal laktak, mi is. Csuri egyébként kedves volt, csak félt, hogy a nyakán maradunk, gyerekbőgéssel válaszolunk a trombitára.” Margit elkísért a Városligetbe, de én – hozzászokva a gimnazista meneteléshez – kifárasztottam a Sztálin-szoborig, port fújt szemembe a szél, s nem láttam semmit a szoborból.

Jártak a levelek a Szemlőhegy utcába, Iszkáztól a svábhegyi villa között, fél évig jártak a levelek Zelk Zoltán anyjának Laciékra hagyott Akácfa utcai társbérletébe, míg lakást kaptak a Mogyoródi úton. Kirándultunk Pestre, tapolcai gimnazisták, meglógtam a Trubadur első szünetében az Erkel Színházból, délidőben nekivágtam a Stefánia-Vorosilov úttól, házmesterektől, járókelőktől kérdezgetve; kopott háborúemlékű bérházak mellett reméltem, szebb környezetben élnek, s valahol messze, a bolgárkertek zöldségéből sárgállottak a kétemeletes házak. Rájuk találtam, s reméltem, érettségim után sokszor lehetek náluk. Negyedik osztályos koromban álkíváncsiságból jöttem a többiekkel a Kossuth Akadémiára, pályaválasztási ízelítőre, némi lakóterem és betonvályús mosdó, ballisztika-óra és fegyelem-mutogatás után eltűntem az esti vonatindulásig Laciékhoz. Bátyám éppen tűzifás vödörrel nézett föl rám a pincelépcsőn. „Hát te, hogy kerültél ide?”

Azóta beszélgetés-öröm, megítélt verseim gyötrelem-boldogsága a Mogyoródi útról nyíló Derkai utcában. A nagy versek forrásvidékén. 1956-ban magukhoz vettek a kórházból, sebesülten laktam velük; hárman Margit kisebb szobájában, mert csak erre futotta a tüzelő. Könyvek között dőzsöltem, mintha az egész világirodalmat elolvastam volna három hét alatt. Margit ablakán golyólyuk, a falban becsapódás nyoma, naponta díszsortűz a Kerepesi temető felől emlékeztetett október 25-ére, a Kossuth téri halálropogásra, a mennydörgésre, golyócsihogásra, ágyú-oroszlánbömbölésre. Mikuláskor hazautaztam, ahogy lehetett.

Visszajöttem, és tanúja lehettem életüknek, mikor fordításból tengődtek, s a Ganz-Mávag könyvtára kegyelemkenyerén. Vittem a bolgár bundákat a kőbányai zaciba, egyszer az írógépet is. Fölültem a fuvarosok közé a bakra, fröccsözve kocsmákon át, stráfkocsi tüzelővel vánszorogtunk a törökőri teherpályaudvarról és Rákos–palotáról, hogy aztán segíthessek fát vágni s fölcipelni a drótozott cserépkályháig.

Bandi fiukat magukhoz vették a lőrinci nagyszülőktől; Margit ablakából nézte a szemközti iskolaudvaron a gyerek birkózását, otthon az ágyon törökülésben furulyáztak. A téli vakáció után még láthattam a Mennyből az angyal, a Fel nagy örömre, a Pásztorok, pásztorok áhítatával szentelt, nagy karácsonyfát, szegénységük csúcsán ezüst-aranyban. Később Margit narancshéjjal illatosított tollszipkás cigarettáját. Laci az Élet és Irodalom munkatársa lett, szándéka és kötelessége szerint írhatott Búcsúzik a lovacskát, A forró szél imádatát, A Zöld Angyalt, Mennyegzőt, inkább éjjelenként, míg Bandi a szomszéd ágyon a malacok álmát aludta.

Rideg volt ez a hely, a szocreál telep megkopott, közlekedése zsúfolt és távoli, a fürdőszoba kazánfűtésű, az ablakok rosszul zártak, szekrények apasztották a teret, nem fértek el a könyvek. Már Czine Mihályék is elköltöztek a Várhegyre, Gergely Mihályék Máriaremetére.

Bátyámat az 1966-os Kossuth-díj váltotta ki, s a másik év februárjában Óbudára költöztek. Boldogok voltak, a nyitott ablakon befújt a dunai szél. Laci az erkélyről láthatott a folyóból annyit, ami a képzeletét úsztatta a Fekete-tengerig. Margit szelíd, csöndes apja, élete remekművét teremtette meg a lakásban, mint műbútorasztalos. Senkivel össze nem téveszthető berendezést formált nemes fákból: ágyat, asztalt, sarki padot. Laci megfestette glóriás önmagukat. A rodopei pisztrángos patak frissességét lehelték a csergék ágyaikon, miként a legtisztább vízben kell kiáztatni a gyapjút.

Véglegesnek hitték a lakást, nyugalmasan élhettek volna benne délelőtti kávézgatással, aztán magányosan és boldogan. De már 1967 őszén bátyám combnyaka eltörött, valami erőszakos pincefi eltaszította Lacit, titániummal szögezték össze csontját, sok kilós súllyal függesztették hanyatt. Jaj, az a láb!

Utolsó nyarán bodzabogyót hozatott velem hazulról fa- és bőrfestéknek. A hajdani Bak koma emléke juttatta eszébe, aki „maga varrta csizmáit, maga tímárkodta kecskebőrből. S lilára festette bodzalével”. „A PESTI BODZA SÖTÉT AZ ISZKÁZI VILÁGOS; BODZA FŐZVE MÉG TINTÁNAK IS JÓ; KEDVESEM BETEGEN FEKSZIK E HAJNALON SZERESS MOST SZERELEM.”

Nem tudom befejezni ezt az írást

 

Hulló levelek vére

Még vulkánfíber bőröndöm is izgult, mikor leszálltam a 61-es villamosról és megindultam a Himfy utca emelkedőjén. Magabiztosabb voltam négy éve Tapolcán, akkor elsős gimnazista, most gólyafióka az egyetemen, az Eötvös-kollégium ismeretlen kapujában, idegen szoba- és évfolyamtársak között. Lepakoltam, pokrócot adott valaki felsős. Az emeletes vaságy alsó helyén durva papírzacskóból ette a szilvát a pótvizsgás Nagyfiú; megérkezésem esti órája szilvaillatú és tornacipőszagú volt.

Másnap még semmi dolgom, se menzajegyem, tanácsra lementem reggelizni a körtéri Lordok házába. Előttem tejeskávé, kifli; a szomszéd evőpultnál céklagumó-orrú lezüllött Tolsztoj lesben a sárgaborsófőzelék maradékára. Ez az egész önkiszolgáló, kondérszagú purgatórium olyan előkelőnek tűnt, mint a tapolcai bálterem, miközben visszagondoltam az iszkázi kocsmára. Budapesti vagyok! Enyém a villamos, a Duna, a Gellért-hegy, színházak, mozik, meccsek, az érett nők gyönyörű gyümölcsei.

Az őszelő enyhe délelőttjének nyilvánosságában, a Ménesi úton, egy férfi pofozza nőjét, ágyékonrúgás a viszonzás, újabb pofonok, aztán mintha semmi sem történt volna, egymásba karolnak jólöltözötten. Ha anyám ezt látja, imádkozik fiáért, amit fia színházi előadásként vett tudomásul, sőt, elmegy a rossz lányok utcájába, ahol a földszintről megborzolják érettségi-tablós frizuráját. Az Ilkovicsban barátjával kisfröccsöt iszik, s két asztallal odébb a fiú, a „selyem”, korsó sört önt az egyik röplabdamellre, habzik a málnaszínű pulóver. Izgalom a teremben, tünés a másik ajtón, alig maradunk valahányan, s még csak nem is igazoltatják az ártatlan képűeket.

De a hétköznapok iskolapadjaiból susognak a papírok, rebbegnek a könyvek az anonymusi szavak felé, Füst Milán dörög a katedrán, Waldapfel József unalmában az ifjú költők egymásnak olvassák verseiket. Meglógok az előadásról, bátyámmal találkozom irodalmi asztaloknál; Zelké, Szegi Pálé, Juhászé, Kormosé, Jékelyé, Vasé, Déryé, a Három Lektoré ott a szék, enyém meg székem fél fele. Lukács György meghívott, riadt előadója a politikai áradásnak. Élvezem azt a jelent, amelynek jövője számomra elképzelhetetlen, még akkor is, ha az írók Kossuth klubbeli demonstrációján olyan verseket hallok, mit eddig sohasem, és ahol Nagy László ügyesen rímel csupán, Nagy Imre véleménye szerint.

Belesodródás ősze, mint ahogy átvágok az avaron, s a lombokat lerázza a szél. S egyszerre embertömeget sodor „Nyugati nyers Szél, Ősz sóhajja vad!”, az indulatok ellenőrizhetetlenek, lelkesítenek és taszítanak. Azt képzelem, leszakad a Kossuth híd emberterhünk alatt. Külön senkit sem hallani. Katihoz kerülök, amint hozzám ér, kamaszosan érzem meleg kezét, hozzám kap, mert talán tömegfélelme van, mert talán fél a Szabad Nép fáklyáitól, teherautókon száguldó kiáltozástól, a Sztálin-szobori kongástól, csörömpöléstől, a fölgyújtott mentőautóktól, a betört, zavartalan kirakatoktól, a derékszíjtól, az újpesti munkások puskás özönétől a Múzeum körúton. Sortűz a rádiónál, Kati beránt a kerti fák törzse mögé. S én akkor, ott, szerelmeskedni szerettem volna vele, mintha az egész Budapesttel.

Lehet, ez a lánykéz sugarazta belém a gyanútlan bátorságot, a halhatatlanság kifogyhatatlan képzetét, azt a másnapi vakmerőséget a Szabadság hídon, a keresztutcák golyói között a menza felé, valami húsért, kenyérért és vissza. Talán ő mentette meg az életemet október 25-én, az ifjúság szerelmi vágyakozása.

Pihentem ébredtem, tisztán akartam készülni a napra, borotválkoztam, sokáig mosakodtam, de hidegvizes tenyeremben, mintha véraláfutást fedeztem volna föl, gondoltam, balsejtelmem oktalan, hiszen már bátyámékhoz is elmehetek, jár a 7-es busz, megyek, hadd tudjunk egymásról. A 7-es megállt az Astoriánál, helyette a nemzeti zászlós tank vezetett a Pokolba, ahol a Himnusz érvénytelen, anya és gyerek éppúgy lelőhető, mint az orosz tankparancsnok, s mindannyian mészárlásra valók vagyunk.

Félrenéztem, és fölrobbant a Kossuth tér. Arra a másodpercre nem emlékezhetem, mint ahogy a tudósok nem tudnak számot vetni azzal a végtelenül pici idővel, mikor a világegyetem a semmiből keletkezett. Távolabb álltam a Földművelésügyi Minisztériumtól, hogy visszaszaladjak az árkádok alá, hiszen onnan zuhogott a gépfegyversorozat, a tetőről. Csak nehézfegyverek össztüze tehette, ami történt, nem negyvennyolcas mintájú kispuska vagy davajgitár. Búvóhelynek képzeltem a Rákóczi szobrot, elűztek onnan a hullák, tovább a fölbukó embereken át a kiömlő has disznóölési bél-látomásán, le a rakpartra, de szemben puskás fejek. Az ösztön ellenőrizhetetlen és elképzelhetetlen irányítása szerint hasra feküdtem a 2-es villamos megállója mögé az épülő-építetlen metró sánca oldalába, éppen a mellé az évfolyamtársam mellé, akivel reggel elindultam, és elveszítettük egymást. Nem mentett az a hely, ha a Nádor utcából előállt tank szétlőhetett bennünket jobbról. A tér közepébe tüzelt, s én megint halhatatlanságom képzeltségével lestem, ahogy rángatózik az ágyú a lövés terheitől, alatta a gépfegyvere tüzes, jégverésfehér villogása. Néztem a megvalósult háborús filmet, de aztán felém fordult a valóságos vasfedő, mintha egyik dolgát elvégezte volna, következhet a másik. Barátom elfordította fejemet a földnek – és ágyúgolyó robbant föl előttünk, eltemetődtünk fekete görönggyel, maszadékkal. Nem halhatok meg! Rámgördült szomszédom kalapja, teste megzökkent, alábújtam, takaróztam vele, mintha lehetne fedezék. Bal combomban villamosütés fekete zsibbadása – lenyúlok, csurom vér a kezem; ott fekszem elrendelés szerint pontosan kimérve Isten centijével; ha valamivel jobbra, én vagyok az a halott, ha balra, belőlem csinál húsrózsát a robbanógolyó, barátom karja lett húsrózsa amúgy, ha lejjebb hasalok, megöl a szilánk. És mászott rajtunk a félholtak őrülete, mögénk mászott a tank, taposott. „Jaj, hol vagy kisfiam, Danikám?!” „Ne rajtam kússzon, hallja e?!”

Aztán bekövetkezett az idők végezetének csöndje. Barátommal, két kezetlen-lábatlan Egyember, beestünk az Építésügyi Minisztérium kapuján, lelőhetően addig is. Mintha láb nélkül léptem volna végig a métereket, összeestem a küszöbön valami nővéri karban, mígnem a pincében ötven sebesült adta kézről kézre a konyakos üveget. Élünk! Élőnek vettem észre magam. Uram, megáldoztam kegyelmed töményszeszéből, röpültem, Uram!

Teherautókkal szállítottak, fekve a platón, engem a Tétényi útra. Hordágyról néztem végig a téren, akkor is megőszülhettem volna, mi történt, ahol feküdtem? Mint a körvadászat után! Valóságos a mondás: fűbe harapott. Haldoklók ették a földet, kapaszkodtak a gyep gyökérzetébe. Nekem meg az a szürke fölül-ég, az autózökögés szájszorító végtelensége a túlélésben. Tovább vérzek a kötözés után, mert a kórházban sem vették észre a másik sebet: elől szilánk, máig is benti, hátul kivájt húsom luka, leszakadt izom, de érintetlen csont és ideg. Véres ujjlenyomattal hitelesítettem azonosságomat a bordó fedelű igazolvány belsejében, fényképem alatt.

Asszonynéven voltam bejegyezve a szülészeten, már csak ott jutott hely a magasabb ágyon: Nagy Istvánné. Férfi sebesültek szültek akkor ott. Második születésem, én vagyok az anyám és a fiam. Körülöttünk bakfis bábák, önkéntes ápolónők. Magyar Kati tizenhatéves művészeti középiskolás piros melegítőben, narancsgerezddel kínál, éltető, véletlen, ártatlan cirógatása november 4-e után halott, a terézvárosi templom előtt hanyatt fekszik a vöröskeresztes, ballonkabátban, a piros melegítőben, fekete-fehérben láthatom fényképező unokabátyám miatt. Nem merem látni, nem akarom! De a narancsevés közben semmi sem sejthető.

A könnyebb sebesülteket átviszik a Gellért fürdő inhalációs kamráiba. Lilla és Klotild nővérek – a világháború honleányai – kötözik sebeinket, a tíz-tizenkét valószínűtlen túlélőt. Légrádi a Landler Jenő utcából: keresztüllőtték a hasát, csupán két ragtapasz jelzi a sebet, belül teljesen sértetlen maradt. A fiatal jogász mindkét fülét átvágta a szilánk, középen ép feje, fülei gyorsan gyógyulók. Palika, a teológus, tanknak indította a 49-es villamost a Kálvin téren, megsorozták a vádliját, rúdugrónak képzeli magát mankói között, neki a Gellért-hegy a világrekord. A tizenhat éves Ádám, vasgyúró, Érdről bejáró postásgyerek, a tankból kihajoló tisztet fél téglával dobta alá, s rá combjában az ágyúgolyószilánk. Szerencse fiai mindannyian, fölszabadultak, akiknek nagyon hiányzott a nő. Ágyszélről ágyszélre adtuk a nyúlszájú takarítónő mellét, kezét, combhajlatát még akkor is, ha állapotos. Hősként járt ki nekünk a nemzetiszín- és gyászszalag-mosoly. Engem a szállóban rekedt Turay Ida aranyozott golyóstollal ajándékozott meg, Páger Antal Argentína felől jövet még lakástalan, gyakran lejött hozzánk rádiót hallgatni, mesélni, és józanságra inteni.

Aztán elkezdték az ágyuk, az aknavetők a Gellért-hegyen. Aztán elhallgattak, a bátyám kiszabadított magukhoz. Orvos szomszédjuk egészségügyi dzsipjén Zugló túlsó végéig végig a romokon, kora őszi Budapestem összeomolva. Bátyám bolgár irhabundájába takart, mert november közepén az idő nagyon hidegre fordult, megderesedett, ballonkabátom pedig csupa vér és sár. Csak otthon vettük észre, mindkét oldalán golyósorozat pörkölt lukjai, ahogy feküdtem azon a kimért szűk helyen, ott, ahol máig is vagyok.

A kabátot elégettük sár-vér-mosatlanul. Őszöm tárgyi bizonyítékát bal combomban rejtegetem, magnyitogorszki repesz.

Szabópista

A régi Hungária presszórészében, ahol most a bejárat és a ruhatár, a bordó huzatú ülésen, mint egy betévedt madár, megszokott idegenséggel tekinti be a kávéház aranyívű, barokk-mitológiás, márványasztalú hajóját. Fejét rátarti daccal kiemeli gallérjából, orra, akár a levegőt vágó csőr, a lehető irányokra hegyesedik, indulásra kész valahová. Talán jobb lenne kódorogni a körutakon, de a közönyös embermeleg itt marasztalja délig, délutánig. Rádől irkájára, ha nem ülnek mellé ismerősök, fölfelé eregeti a cigarettafüstöt, lassan elgondolkozva rázza el a gyufalángot, cigarettája hosszú hamuját figyeli, csak akkor pöccinti le, ha már úgyis leesne. Konyakkal zsibbasztja ínyét, mert az úgy kell, mint otthon, ahol pálinkával. Olyan meggyőzően fejtegeti, hogy azt képzelem, nem is a fogorvostól jön, hanem fogára kötötte a madzagot és albérlete kilincséhez, aztán az ajtót jól bevágta.

1959 tavaszán egy nem éppen aranykeretbe illő nővel találom, de Partizán Mari zavarhatatlan, mint a győztesek és a prostituáltak, nappal nem kellett óvatosnak lennie, nappal múlatja az időt, velem is olyan, mintha régóta ismernénk egymást, és érdekes, de ahogy már most Szabó Pistának nem mondhat semmi újat, lassacskán nekem is a vadkeblű, dús ajkú, nehézbőrű Partizán Mari lesz csupán. Pista otthagy bennünket. Semmi dolgom nincs, mondom, szimpla feketére elégséges forintjaimat elköltöttem, elkísérteti magát a Józsefváros valamelyik kétes utcájába, bemegy, nem szól, hogy miért, s közben azt hiszem, kiszól az ablakból, menjek föl, de nagy csomag mosott ruhával tér vissza. Elgyalogolunk a Váci utca szegényesebb felébe, megállít a sarkon, ne lássanak vele az ismerősök, minek kockáztasson egy pénztelen, szűzies fiú miatt. A Gellért-hegy elhagyatott északi oldalában átadja száját, melle és bőre blúz és szoknya alatti felületét, búcsúzáskor markomba gyűri a tíz forintost, mert legalább egy tízesnek muszáj lenni a zsebben.

Helyembe Pistát képzelhetem, efféle eseteket vonz a nagyvárosi magány, összeakadunk ezzel-azzal, míg nem kerülünk oda, ahova sorsunk szerint valók vagyunk, Mari az üzletszerű kéjelgés végállomására, mi pedig illőbb kapcsolatokba. Akinek az árvaságát először a Partizán Marik veszik észre, azt kikezdi az erőszak. Dagadt arccal jár; a Margit hídon megverte valami banda, csak úgy, hülyéskedésből. Gipszben látom a Mártírok útján deréktól állig, követte Sarkadi légtornász mutatványait Szigligeten, s természetesen ő töri össze magát. A Közeg is beleköt. Elkísérjük Buda Ferit a debreceni gyorshoz, a Nyugatiban van időnk egy üveg borra, s az induló vonatról lépünk a rendőr karjaiba, a kihágást ötven forinttal megúsztuk volna, ha Pista nem író igazolványa szerint is. Parancs Jancsi hamar eltűnt, nemrég jött haza nyolc párizsi éve után, kár lett volna efféle ügyekbe keverednie; elléptem, de sokáig vártam a kijáratnál, visszamegyek és hallom: Író? Maguk csinálták az ellenforradalmat! Kiemeltem a rendőr kezéből a személyi igazolványt, átadtam Pistának. Bevitt a pályaudvari őrsre, hosszan ültetett a várószobában, egyszerre száz kilós dühvel kicsapta az ajtót: Mit keresel te itt? Tetű! Tűnés a francba! A padtól az ajtóig csépelt gumibotjával, fejemet védő karomtól csípőmig hurkásra ütött. Föl kellett volna jelentenem, de azt hiszem, hatóság elleni erőszakot követtem el azzal a közbeavatkozással; minek a látlelet? Az újabb tortúra? S ha mégis ő lenne a vesztes, tartsak bosszújától, melyet elképzelhetünk, ha ez a szadista pofa eszünkbe jutott. Pista találkozott vele, az őrmester megismerte és előre köszönt.

1961-ben lettünk szomszédok a Keleti Károly és a Kisrókus utcában. Kezdetben csak sétálásai közben akadtunk össze, újságba kapaszkodott, hogy legyen valami fogódzkodó, mint a régi korzón a sétapálca, hogy ne rakja zsebre mindkét kezét, melyről talán anyja szoktatta le polgárista korában. Újságját combjához ütögette, és az Esti Hírlapot láthattam nála munkából jövet, öt óra után. Akkor már túl az íráson, az Európa presszón, a Hungárián, udvari lakásuk homályán, ahol szinte pajtáskodott Éva felesége nagybátyjával, ki a hajdani 19-es közös gyalogezred bakája, soktörténetű; már operálták volna, de a kórházba csempészett pálinkától elmúlt a gyomorfekélye. Beszélgetéseink átcsúsztak az újra és újra olvasott orosz klasszikus regényekbe, Ivo Andrićból részleteket mondott föl szóról szóra, szerette, mert ott szolgált apja az első világháborúban a Híd a Drinán körül, s már gyerekkorában ismerte a tájat, várost, hegyet, folyót, s odaképzelhette magát, ahol anyai nagybátyjai elestek mind egy szálig, a család összes legénye.

Vasárnap délelőtt fölvette barna zakóját, vasalt élű szürke pantallóját, kezében a reggeli lapok, a szagos-mise idején megivott egy unikumot a Rózsadombban, becsöngetett, s már mentem is vele a Marczibányi térre harmad-negyedosztályú meccset nézni. Nem keveredtünk a feltámadási körmenetbe, kettesben énekeltük a „Föltámadt Krisztus e napon”-t, a Tedeumot, s áhítatunkat nem zavarta kedves dala a „Sáncregiment sánta kapitány” sem. Úgy látszott, szabadságával úgy él, mint a munkásszállások lakói, idegenül, vagy tűnődő természete szerint, vagy Kodolányi tanácsára „…légy sokszor egyedül. Ha vidékre nem mehetsz, naponta okvetlenül sétálj egy órát lassan, céltalanul és egyedül. Idézd vissza rendszeresen cserszegi emlékeidet a szabad asszociáció módszerével. Vagyis ábrándozz mennél többet Cserszegről, az ottani emlékeidről, emberekről, tájakról, hangulatokról. Így kösd össze a régit a mostanival. Ne erőltesd az írást és ne aggódj, hogy nem fogsz tudni írni, mihelyt lelki erőid fölszabadulnak.” Már 1955-ben aggodalmas írói jövője miatt, de nemcsak azért rótta az utcát, hogy cserszegi világát művekké változtassa.

Megírta írói önarcképét: Tanulmány a törzsvendégről. A pincérek csak azt tudják róla, feketét kér, füzetbe firkál, napjában többször fölhív valakit. Őt senki. Ki lehet? A pincéreket bosszantja jellegtelensége, kiismerhetetlensége. Telefonálásakor félmondatokat hallanak könyvekről, futballmeccsekről, bevásárlásokról. „Ő is viselkedjék úgy, mintha nem vennénk észre, mintha itt született volna… régi, jó vendég, régóta idejár, de mégsem idevaló.” Így van ez az Afrika presszóban, vagyis az Európában, az Április mozi táján, a Május 1. mozi közelében.

De hát hova való? Hegyközségből érkezett, s azok az „irkafirkák” hogyan lennének illőek e helyhez. A diák külsejű valaki életműve annak a hegyközségnek a léte, melyet Cserszegnek neveznek. Szegényparasztok, szőlősgazdák, alig akad kétlovas ember, egylovas is kevés van, tehénfogattal járnak, gyalog vagy biciklivel, s tolják a kerékpárt, mert kiszúrta gumiját az elhullott szög, az erős akácatüske. Szabad ösvények siettetik őket. Gyümölcsfák, szőlők, pincék, kukoricások, istállók, konyhák, favágítók kerületében folyik az élet, öt kilométerre a keszthelyi öböltől, várostól. „Kis dirib-darab szőlők. Olyan kicsik és olyan meredeken kúsznak föl a hegyoldalba, egészen az erdőszélig, hogy oda még a téesz is bajosan mehetne utánuk – ha éppen menni akarna. De nem megy. Ezeket a szőlőket csak ember munkálja-műveli; egy darab hegyközségi világ ez, ide vonult föl a múlt, vagy ideszorult; a különbség nem lényegbevágó. A tőkék maradnak és marad a vesszők között fáradó ember, más nem hajtotta el innen, csak a kényszerűség. Az is ritkán.” „Megelégelte otthon, és elszegődött kocsislegénynek. – Nincsenek már azokból a községben. Kipusztultak, nem volt rajtuk az Isten áldása, amiért azt a szegény Mihályt elüldözték hazulról.” Csanaki Jancsi, vagyis Szabó Pista ötévesen kísérli meg világgámenését, kocsisnak szegődne. S tovább a keszthelyi polgáriba, a gépállomásra, a pesti egyetemre, ahonnan már nem úgy térhetett haza, mint a vásárból, a kisvárosi málnaszörp mellől. „Jó volna, ha többet tartózkodnék Cserszegen. Igen, jó volna, csakhogy nekem nincs kihez mennem. Családom régen kihalt, rokonaim is alig vannak, én úgy vettem észre – még józanon is! –, hogy terhükre vagyok. Ebből viszont nem kérek. Pedig még most, húsz év után is otthon járok álmomban.” Álmában és novelláiban, ahogy mese nélküli világot ír meg, de mégis, akár nagyanyja betyár- és kanásztörténetei az idő múlásával már a valóság fölött lebegnek.

Előttem szülőháza három fényképe. Tetején megújították a nádat, a falakat újravakolták, betonoszlopos dróttal kerítették az udvart, a tűzrevaló ölfák toronyba rakva, a hosszabbak egymás hegyén-hátán. Senki sem néz ki a régi ajtón, bár otthon vannak, mert mind a kettő nyitva van. Így jelképes a fotó, s majdnem az egész életmű odaképzelhető. A képen nyár van, az asszony a konyhában, az ember lement a kútra. Fábiánt hátraküldték az istállóba leütni a nyulat, ha már a bakot nem veszi föl, üsse le az egyetemista ebédrevalónak. Vagy talán Fábián éppen a vakablakból lopkodja a pálinkát, már képtelen a cselekedetre, agyonissza magát ott, ahol minden olyan, mint régen, csak maga változott meg. Vagy éppen a két férfi szőlőt kapál, a megerősödött katonafiú meg az apja keze alatt fogy a munka, otthon az asszony kettős kedvbe járva süti a fánkot és a rétest.

S a konyha micsoda főzések tere! A szegények étvágygerjesztő illatával, látványaival, a munkásemberek éhségétől szentesülve. Mi is éhesek leszünk, de nem Krúdy ínyenceiként. „Megkavargatta a levest. Az apró, sárga tészták egymás után bukkantak föl, mintha súlyukat vesztették volna; szépen összegyülekeztek a felszínen: tehát a leves készen volt. De készen volt már a sűrű bab is, csak hagymát kellett rá pirítani paprikás zsírban.” Az étel egyszerű, de szívvel adják, kedves asszonyi aggodalommal, hogy jaj, csak tessen nekünk. Ezek az asszonyok legtöbbször anyaminták. Fodor Annák – Szabó Józsefnék. A konyhában teszik a legtöbbet, onnan kijárnak, piacoznak, ebédet visznek a mezőre, hátulról nógatják a vásárba vezetett tehenet. Nem jók és nem rosszak a maguk módján. Néha kofásak, aztán kedvvel szolgálattevők, aztán uralkodók, még gonoszak is a gyerek szemében, mint a széttaposott Isten teremtményei Csanaki Jancsijának.

Utolsó írásaiban fölengedett, visszaváltozott cserszegi félelmeiből, Reza néni kenyértészta-temető siratódalaiból világbíró gyerekké; elbűvölik a szarvasok, szerszámok: balaska és a rezi köszörűkő; hálásan pezsgő málnaszörp, apja testévé személyesült csigaszeges bakancs és a sárga regények. Segítségére sietett Arizona Jack, ha bántották: „A gyerek ide-oda jártatta szemét a felnőtteken. Jól a szemükbe akart nézni. Amikor sehogyan sem sikerült, elcsüggedt. Egyetlen menekvés maradt: coltpisztolyt képzelt a jobb markába. Csövét a konyha sötétbarna mennyezete felé szögezve lőtt, egyszer, kétszer, háromszor. Arizona Jack is háromszor lőtt volna a semmibe, hogy fölfigyeljenek, és végre megnézzék őt, a karcsú, de izmos idegent.”

Kezét törte lépcsőházukban. Nyilvánvaló a gipszkötés, de ami a lélekben, az csak kinyomtatott műveiben az enyém. A törött kéz nem vezetheti tollát, pénze nincs, erőltetni kell, hogy írja meg a segélykérő levelet. Mert írógépe sohasem volt, s bár zsinórírása szép, olvasható, kalligrafikus, elhívom, írógépembe fogalmaztatom, összetépeti a papírokat, pedig csak annyi kellene: Tisztelt vezetőség! Kéztörésem miatt nem tudok dolgozni. Kérem, hogy segélyben részesíteni szíveskedjenek. – Hagyjuk ki a hogy-ot és miért szíveskedjenek? Velem ne tegyen szívességet senki! – A parasztember nem alázta tarisznyás koldussá magát. A paraszt a kolduló barátokat leitatja a becsapós újborral, de szalonnát, sonkát, kolbászt nem ad, ha ő is meg tudja enni. Ilyen nehézére esett polgárista korában az Igazolás fogalmazása, mert inkább erdőjárás, szarvascsordák, mint a kötelező vasárnapi mise. „Ezennel igazolom, hogy gyermekem, Csanaki János a keszthelyi polgári isk. II. oszt. tanulója, ma, azaz ma reggel súlyosan belázasodott. Ismervén a szülői felelősséget, fiamat minden makacskodása ellenére sem engedhettem templomba, szentmisét hallgatni. Tíz órakor csendes ájtatosságot végzett édesanyja, Hegybíró Anna felügyeletével.” A füllentés belegabalyítja a fogalmazásba. „Este tanúja lehettem, hogyan tér vissza ártatlan gyermekembe az egészség, hogyan szurkál szarajevói bicskájával a lábosunkba – miért is Pelbárt atya istenfélő tanítását megköszönöm. Csanaki Gábor róm. kat. földműves a Károly csapatkereszt kitüntetettje Alsócseri.” Lehet, a régi emlék zavarta meg ezt a legegyszerűbb kérelmet is, hátha nem hiszi el kéztörését Földeák János bácsi, vagy azzal korholja: „Minek isztok, részegeskedtek? Összetöritek magatokat, aztán beállítotok segélyért!” Ahogy én is megkaptam: „Elváltok nyakra-főre. Az Alap nem fejőstehén!” Csak ki kellett várni, míg lehiggad rabiátus előjátékából, pipájával nem gesztikulál a papír fölött, s majd az ugráló parázson vezeti le indulatoskodását, és a kérelmező előtt jószívű lesz, szinte bocsánatkérő. Pista nem várta volna meg ezt a végkifejletet.

A hatvanas években pénztelen, visszahúzódó, alig ír. A Varázslat kertje 1963-ban jelent meg, csodálatos beteljesülése és az értetlen, számonkérő kritika gátolta aggodalmassá. Mégis azt hittem, titokban dolgozik. „Szerencsére Cserszeg ellátott engem annyi útravalóval, hogy nem két, hanem három életre is futná.” Soha nem beszélt írásairól, egyszer-kétszer említette terveit, a tehén regényét és a megőrült orosz katonát, kéziratát csak egyszer mutatta meg, régi volt, előkereste, mert pénz nélkül állt. Talán biztatásomra számított. Kegyetlen történet, a legjobbak közül való, a Te meg az Isten. Árvák árvája, szegények szegénye, kérni büszke, s ha már annyira megszorult, s módom volt segíteni, a legelső alkalommal igyekezett megszabadulni a kölcsön terhétől; bekanyarodtunk a János bácsihoz a Rózsadomb kocsmájába, a szuterénből előbújt házmesterek, öreg iparosok közé, vagy a Margit-kert-Peierlibe, de nem tolakodtunk Berda-Harangozó Gyula-Kunszery hosszú asztalához. Pedig be kellett volna osztani a pénzt, hogy szabadabb legyen utána is. Nekem mégsem engedte megadni forintban rubel-honoráriumát. 1966 áprilisában elmehettünk Moszkvába, Leningrádba fél áron, fiatal írók. Novellája jelent meg az Inosztránnájá Lityeraturában, vegyem föl az árát! Megbízást fogalmaztunk, sógorommal, Konrád Gyurival lefordíttattuk, s éppen azon a vonaton utazott Hidas Antal és Kun Ágnes, mintha az angyal küldte volna őket, mert akiért Anton Gidas közbenjár, annak sikerül, ami különben lehetetlen. Kilencven rubeles urak lettünk Buda Ferivel, taxin jártunk, azt sem tudtuk, milyen az IBUSZ-eledel, nagy saslikos ebédre hívtuk Irenát a Hotel Pekingbe, akkor még ismerősömet. Itthon fölhívom Pistát, áradozok, köszönöm s meghallom, kiküldi az Írószövetség a Szovjetunióba. Hazatérve azzal vigasztalt, úgysem tudott volna a pénzzel mit csinálni, influenzásan feküdt a szállodában. Jellemző!

Egy időben váltunk el, s víkendházban húztuk meg magunkat, ő a Szabadság-hegyen, én a Rózsadombon. Barátságunk „búvópatakká változott” – ahogy a Ne nézz hátra kötetét dedikálta, „ifjabb pannóniai földimnek, de nem változó szeretettel a ,Három királyok napján’-t dúdolgatva.” Jelentkezéseit rábíztam állapotára, s ha néha fölkeresett találkozásra hívó levéllel, melyből kivillant a jókedv, inkább a ritka derűnek hittem, nem a gyakoribb depressziónak, reméltem, olyan lesz, mint régen, utolsó három évében zuglói lakosok lettünk, de már nem jött el hozzánk. Mintha látnám a tömkelegben, bár zörög a cserszegi sír nyári, száraz virága, a keszthelyi Festetics-kastély tükörtermében fölöttem függ a képe az évfordulós megemlékezésen, kevés rágondolóra tekinthet. Havas temetőben mondom a verset megíratlan novellájáról: a háború vége előtt az orosz katona őrülten tapossa derékszíját a tavaszi vetésben. Körülállják a sírt a falubeliek, a márciusi, olvadó hótorlaszokon át pálinkázni megyünk, pörköltet eszünk a vadászházban, s mintha otthagynánk örökre műmárványát: Itt nyugszik Szabó István író és szülei. Fodor Anna és Szabó József megnevezetlenek. Nem érik meg a betűk árát? Fiuk távoli az irodalmi Panteontól, ahogy már-már kiesett a köztudatból is ez a paraszt Csehov, paraszt-Gelléri Andor Endre, a próza Sinkája.

Szomszédom, Sinka

A Keleti Károly utcai ház első és második emeletén az új rend mostohái éltek, feleségemék az elsőn, a két szoba hallos lakásban, fölöttük Farkasék, az a Laci bácsi, aki a régi kultuszminisztérium osztályvezető-helyettese volt, s hiába léptette elő a koalíciós időkben Keresztury és Ortutay miniszter, hazaküldték. A munkanélküliség után Sárospatakon, a teológián professzor, majd közreműködött az új, várbeli Széchényi Könyvtár tervezésében nyugdíjas koráig, úgy, hogy a Munka Érdemrend ezüst fokozatát is megkaphatta. Farkasék mellett Sinka Istvánék, alattuk a nagymama, özv. dr. Radimeczky Béláné.

Ebbe a különböző eredetű, de újabb sorsában egyféle társaságba költöztem az esküvő napján. Összeismerkedésünk idején valakiben mindig megéreztem azt a közelebbit, amellyel átvezethetett a távolabbiakhoz.

Sinka Pista bácsi lehetett volna a legelső. Hiszen a legnyomorúságosabb szegénységből lett költő. Egyik versét már három-négy évesen kívülről mondtam:

 

A mezőn, hol szétfoly a köd s hosszúra nő a vadcsalán: csókom szegény kis hercege, messze kinn egy major mögött alszik sárral a homlokán. Fölötte bodza. Kicsi. Vad. Fillér penészlik a szemén… – Aludj kis herceg, az apád nagy csavargó lett, eltűnt és nem megy át többé a róna peremén.

 

Mégis őt ismertem meg legkésőbb. Betegsége miatt nem mozdult ki, alkalmatlankodni nem akartam, szinte még egy óvóhelyi együttlét is boldogított volna. Zsuzsiék, feleségemék nem jártak hozzájuk. De miután Farkasék bemutattak, rendszeres vendége lettem; mindennapi társalgója, inkább hallgatója. Akit antiszemitizmussal vádoltak, épp akkoriban írta ótestamentumi verseit. Zsidó bérlők juhásza volt, ők a kizsákmányolói közelről érzékelhető jelenlétükben. Ha netán a Grassalkovichok bojtára vagy béres az Esterházyaknál, nem feketedne rajta az a halálon túli bélyeg. Minden híresztelés ellenére nem volt rabiátus, rám mindig szelíden nézett, s nem hittem el, hogy még Kodolányira is kést fogott valamikor. Versei közönsége voltam. Megtudtam, mint lehet birkahajtás közben aludni, télen a trágyadombban melegedni. Megéreztem vágyakozását is olyan elismerésre, ami úgy illeti meg, hogy nem kell megalázkodnia. Maradhasson egyenes a gerinc, ha már az arcot görcsbe ferdíti az idegzsába, ha lába Magdi, a felesége masszírozására szorul.

Olyan garzonban lakott fölöttünk, mint mi; sötét főzőfülke, vécés fürdőszoba, annál szebb lakrész, a Rózsadombra nézett nagy erkélyablakokkal. Akkor még a beépítetlen telek színeiben váltakoztak az évszakok: a tél tél volt, egy rozsdás vashordó a hóban, nagykabátos szökdelők a Rét lépcsőn, a kertészet meg a fasor tavaszi zsendülése, nyári kiteljesedése, fakóba tűnő elmúlása, hogy odafehéredjen a dérnek. Sinka ritkán nézhetett ki az én időmben. Könyökére dőlt az ágyán, olyan szokásból, akár a puszta füvén lenne. Subának képzeltem takaróját. Nem pásztorbot az oldalánál, de ceruza és irka.

Előbb mintha nem is lakott volna ott. Míg egyszer valaki meg nem szakította csöndjét. A ház előtt hivatali autó, fölöttünk kivehetetlen kiabálás, veszekedés, mennyezetünkön dörömböltek. Kitört az alvó vulkán. Mi okból? Sohase kérdeztem meg. Minek a tapintatlanság? Inkább az éneklés, versek. Friss verseit mutatta, örömmel pörgette le a magnón Sinkovits szavalását, meg amit ő mondott a szalagra. Azok a tekercsek biztosan megvannak még akkori hangommal; hallható lenne félszeg meghatottságom. Mert ilyen különös az élet!

Talán azért tanultam meg valamikor azt a kis verset, hogy mint egy iránytűvel a szerzőjéhez eljussak. Talán azért rendelte meg apám a Magyar Élet Ady-kötetét, hogy a kiadó Püski Sándorral Sinkánál találkozhassak.

Éppúgy Veres Péterrel, gyerekkorom bálványával is nála beszélgethettem, mikor Péter bácsi délutáni sétái közben útba ejtette a remetét, mert nem élhetett hallgatóság nélkül. A két öreg író mindig csak a magáét mondta, egyszer például mosolyogni valóan. Témáik között semmi kapcsolat. Hogy is lehetett volna, egyikük a magyarság kuruc-labanc tulajdonságait hangoztatta:

– Még mindig kuruc vagy labanc az ország – felelte Péter bácsi kérdezetlen.

S ki tudja, mi végre a válasz:

– Sinka. Singapur. Holdisten kardja.

Csak én egyeztem meg magamban: mindketten kurucok voltak. Veres Péter amilyen váratlanul érkezett, olyan hirtelen ment el, csizmásan, könyökre akasztott kampósbottal, szürke bársonyruhában, gallérig gombolt ingben. Utána jutott eszembe, szólhattam volna kiskori ragaszkodásaimról, hogy emlékszem választási beszédeire: őt nem táncoltatja láncon Rákosi, mint a medvét, orrában karikával! Beékelhettem volna furcsa társalgásukba, hogy kilencéves gulyásgyerekként még a mezei fákra is fölragasztottam a Parasztpárt választási plakátját; máig is úgy hiszem, a legjobb helyre, mert ott agitáltam, ahol szántottak, vetettek, arattak és kapáltak. Akkor még azt sem tudtam róla, amiről bátyámtól érdeklődött 1963. február 4-ei levelében: „Cserestől kérdeztem, ki az az Ágh István? Ő azt mondta, a te öcséd. Az a vers az ,És’ előbbi számában: igaz beszéd. Tiszta szívet, helyes gondolkodást és égő felelősséget érzek benne. Rongy ember az, aki elfelejtkezik otthon maradt, összezsugorodott életű és ténylegesen is fázlódó szüleiről, testvéreiről. Ezt persze el lehetne nem-költői módon is mondani, de mennyivel nagyobb dolog, ha ez költői megfogalmazást kap.” Ezt a testamentumi törvényt megköszöntem később az Európa presszóban olyan hangsúlytalanul, mint a sült keszeget, amit Szigligeten kaptam tőle 1955-ben. Ő épp oly rövid időre tért be oda is, mint a Keleti Károly utcába. Országnézőben járt, a termés kilátásait nem tartotta kevesebbre, hát továbbporzott fekete autójával. Benézett, mint az Európába, ahová talán azért, hátha ott ülünk Csoóri Sanyival, Szabó Pistával, s rászorulunk a példázatra: – Ha megtetszett egy szép nő, magam elé képzeltem a Julcsa képét. Sose csaltam meg, mert történetesen…

Sinka Istvánnal szerették egymást a maguk módján. Sinka mégsem hagyta szó nélkül:

– Hadügyminiszter korában szobrot csináltatott magának. Elhívott, nézzem meg. Se enni, se inni nem adott, csak beszélt, ahogy szokta. Én akkor Törökbálinton gazdálkodtam, de avval a nagy fekete autójával nem vitetett ám hazáig, lerakott a HÉV körtéri végállomásán.

Sinka a népi írók közül Szabó Pált kedvelte fenntartás nélkül, de inkább Szabó Pál veje járt hozzá, én csak vele találkoztam többször. Illyést sejthető okból nem említhettem. Most meg szentségtörés lenne mindkettőjük előtt a Táncolj csak… című verset kibeszélni. Szerinte „Féja mindig az írók magánéletébe üti az orrát”. Abban az időben volt igazán alkalma dühöngeni Féja kritikáján, melyben Ignácz Rózsa írása miatt a „Sinka-imádók szektáját” náspángolta. De nem hiszem, hogy a dühkitörést okozó látogató, akinek erről beszélt, Féja Géza volt. Inkább egy főszerkesztő, aki végre-valahára írást kért tőle, s ekkor szabadult föl az elhallgattatás minden keserűsége. Püski Sándor pálinkával jött, s elgondolkozva, töretlenül mosolygott. Mátyás Ferenc olyan barátként, aki a Végy karodra időt szerkeszti Püski utódaként a Magvető Kiadónál.

Tizenkilenc év utáni feltámadása: 1964. Ez év húsvétja hosszú, szép dedikációra lelkesítette: „Korai tavaszi gallyak, háztetők, s a tetőkről visszaverődő ragyogások színei, füttyögő szelek, égig felszálló párák ölelései között ajánlom ezt az énekeskönyvet Pistának, aki szintén énekes… Sinka István.”

Énekesek voltunk mindkét értelemben. S a dallamokba Szabó Pista prózaíró is beledörmögött; Keleti Károly utcai éveim Szabó Pistája Sinka mellett a mindennapi találkozásban. Én csaltam föl a második emeletre, hogy ne csak a Végy karodra időt olvassa mániásan, ne csak a verseket mondja föl utcán, kocsmában, ismerje is a költőt.

 

Ó, szállj pipám drága füstje, dohányom foszló ezüstje, lengj messzi a puszta mélyén, hogy futhasson a lelkem véled életemnek kék lepkeként tovaillanó reményén.

 

Pista olyan ünnepélyesen jött, ahogy ezt a strófát szokta nekem szavalni. Fehér ing, barna zakó, szürke nadrág, nyakkendő. Mintha a cserszegi misére öltözne föl. Mindig, hát most is becsomagoltatta a boltban a borosüveget, nemcsak illendőségből, ne lássák pőre borosüveggel, hadd gondolják, hóna alatt éppúgy vihetne gyógyvizet, málnaszörpöt.

Liftkoporsóban

Kamondy László 1972 óta halott. Vannak halottaim; apám, bátyám, véreim, barátaim, szerelmeim, akik velem élnek halálomig. Kamondy László is él, csak nem találkozom, de beszélget velem írásaival, emlékeimmel. S fényképe néz rám.

Két megdöbbentő arcmás. Egyiket utolsó évében adta dedikálva: „keresztfiamnak”. Neki köszönhetem fölvett vezetéknevemet, én nem lehettem Nagy, ő nem lehetett Tóth; emitt író, költő, vele egy zsurnaliszta azonos nevű. Ült a Hungária mélyvizében nagy listával, elől Ág, hát ez nekem jó lenne, mert semmi rokonit nem vehettem föl, ő úgy tudom, nagyanyja nevénél döntött, de én Vas Erzsébet anyám után Vas István nem lehettem. Megegyeztünk a keresztapaságban, és szeretettel viseltük ezt a szerepet. Dedikációi: „Ágh Istvánnak, keresztfiamnak és újdonsült feleségének, Jutkának sok szeretettel (mielőbbi lakást és gyerekáldást kívánva!) Kamondy keresztpapa 1968.”; „Ágh Pistáéknak, keresztfiamnak, régi szeretettel Laci (bácsi) 1969. V/17”.

Ez az utolsó évében adott, de a fiatalembert mutató fénykép az ördög szépsége, Gerard Philippe; talán büszke volt ifjú külsejére, mint ahogy „én ez voltam egykor”. Fénylik a szeme, a haja, az inge; feje belehajlik a jövőidőbe. Nézem a másik fotót a Feltételes vallomás kötete borítóján, készítette Gink Károly. Nézem és hátterét, előterét is átgondolom: hóból, téli hótövű ágak közül les ki, mintha az idő vesszőzte volna álla alatt nyakon, arcán, fülén, haján. Néz riadtan, dacosan a világ mögül, elől. Néz rám, de inkább szemtől szemben azzal a Démonnal, aki éppen most mondja ki az ítéletet.

Első találkozásunkra nem emlékszem, csak az idő dereng. Megvallom tetszésemet az Új Hangban megjelent novellájáról, melyben a szerelem finom fonalai, sugarai összetalálkoznak valami parkban. Éreztem a Fekete galambok, első novelláskötetének stílus-villogását olyan, már-már megírhatatlan alsó szinten, mint egy ping-pong meccs. Elmondtam. Örült végiggondolt véleményemnek, rám kérdezett, árnyaltatott. Tíz év van közöttünk, de akkor én még tizennyolc-húszéves, ő huszonnyolc-harminc. Az akkori idő nagy különbség; alsós egyetemista és a Szépirodalmi Könyvkiadó lektora között. Nem hiszem, hogy hiúságát birizgálta volna véleményem, inkább velem is ellenőriztette magát.

1956 novemberében, sebesülten a kórház után, bátyáméktól alig kimozdulóban, de bátyámék is, Nagy László és Szécsi Margit Zugló peremén, vágytunk a városra, bementünk a szétlőtt Hungáriába, melynek csak bárja működött, mint kávéházi rész. Kamondy Laci, akkor még Tóth, is ott ült, ültünk Déryvel, Tibor bácsinak szólította, de egyenrangúan, egyenrangúként tudott viselkedni az idősebb nagy íróval, nemzedéktársaival és velem. Oka volt rá?

S megírta a Fegyencek szabadságon című novelláját. Akik végigéltük a nemzet tragédiáját, az írók shakespeare-i víziókat írhattak volna, nála a rabok végre kuglizhattak, és folytatódik a börtön csehovi nagy képletességben. Itt volt Kamondy írói csúcsa, s valahogy ezután a nagy teljesítmény után törött meg úgy, hogy az író funkcionált, 1960-ban megjelent kisregénye az Apostolok utóda, az időben drámákat is írt, később a hatvanas évek közepén végén visszatért az elbeszélésekhez, de mintha nem találta volna meg emberi, írói helyét a világban.

Pedig így tudott írni a Páva a körtefán című novellájában: „Kontyába, sötétszőke kontyába kék szikrákat költöttek a csillagok, fehér arcát, mint ikonokat a gyertyaláng, túlvilági fénnyel esőzte be a hold. Fejtartása meddő s időtlen bánatot sugárzott, de duzzadt, piros ajka, amint lassan végignyalta, szemének sóváran vágyteli pillantása, amint hátravetette fejét a válla fölött és Ferkóra tekintett, a szerelem kettősen szép örömét ígérte, amikor a jaj és a kéj kottája összecseng, a test kétségbeesett és a lélek akadozó szerelméből születik meg a gyönyör… Fábiáni elfogadta az üveget, ivott pár kortyot, aztán hosszan bámulta az egyik nyírfát, talán éppen azt a fát a három közül, ahonnan az árvalány elrepült, hogy aztán belőle vándorvirág legyen…”

Csodálatos!

De aki így ír, mitől vesztheti el önbizalmát? Attól, hogy a világ legtökéletesebb fegyverével nem a tizesbe lő, hanem a kilencesbe? Vagy mert zavarják a háta mögött és inkább rájuk kellene durrantani annak, aki a Lélekre tette föl az életét, senkit nem bánt, csak önmagát?

Szabó István barátja barátunk volt. Ismerem ezt a romlasztó önbizalomhiányt. Pista egyik legnagyobb novellája a Te meg az Isten évekig kéziratban hevert írója tépelődése miatt, míg egyszer eljött hozzánk a szomszédba, hogy legépelje, le akarja adni, nincs pénze. Azt hitte, ő se talált bele a tizes körbe? Mégis két barátom között más volt az önbizalomhiány. Pista nagy hátterű parasztvilágnak támaszkodhatott, és traktorosból lett egyetemista, Laci, úgy tudom, postamester fia, végigjárta iskoláit a legfelsőbbekig, s talán nem érezte magában az osztálybiztonságot, mikor arra vágyott, hogy kellene, s azt parancsolta volna az irodalmi kor is?

Írókról tudnám mondani az ellenkezőjét, kortársai közül. Juhász Ferenc apja kőműves és hivatali altiszt, Kormos Istvánnak se apja, se anyja, Fodor Andrásé vasutas, Csurka Istváné elhallgattatott író, osztályidegen.

Kamondyval erről a lényegről nem beszéltünk. Viselkedéséből csak bensője némi kivillanása gondolkodtatott el; megmutatott egy kétes novellát és várta a véleményemet; a Vígszínház dramaturgja lett; láttam, filmtekercseket cipel, mit csinálsz? filmet! Beiratkoztam a főiskolára; azt mondta, költő, mondtam, te nagyszerű prózaíró vagy, de a vers:

 

Az emberélet útjának felén egy kis sötét társbérletbe jutottam mivel az igaz utat meglelém

 

– mély szomorúságra vallott.

Öltözködéséből is következtethettem: általában zakó, kockás ing, nyakkendő soha, hangulata szerint gombolta lefelé az ingét. Utolsó találkozásunk, beszélgetésünk 1972 nyarán volt a Nagymező utcai Operett presszóban. Sorsszerűnek mondjam itteni utolsó találkozásomat Vujicsics Tihamérral 1975-ben? Laci saruban, zokni nélkül félelmetes hallucinációkról és látomásokról beszélt. Voltunk együtt Abbáziában; az írók külföldi eufóriájában különállóan arisztokratikus, vásárol. Voltunk ketten a Könyvhéten Tolna megyében, a vendégségek idején tapintatosan szerény, s hazafelé megkér, kísérjem föl a liften, mert az koporsó. Szabó Pistát meglátogattuk újév napján, elborzadt Pista delíriumos előadásától, Ivo Andrić és az első világháborús apa összecsengő és vérző boszniai eposzában, kólát ivott példázatul, de Pista ott volt az ő temetésén.

Úgy emlékszem, október 23-án végzett magával és november 4-én temették.

1972 októberében, hazafelé az 56-os buszról, látom a szanatórium kertjében sétálni, beszélgetni kék házi köpenyben, vissza akartam menni, de a busz tömegéből nem lehetett. A végállomáson kiterített halott felejttette el velem Laci társalgó sétálását. Belgrádba utaztam és haza. Másnap reggel az Astoria halljában Lázár Ervinre várva olvastam az újságban: Kamondy László meghalt. Megértettem, meghalhatok, mint ahogy a következő hetekben Kondor Béla és Juhász Ferencné Szeverényi Erzsike is; meghalhatok és elveszhettem volna a belgrádi pályaudvaron olyan magányosan, mint ő hétvégi kimenője idején a Pozsonyi úton liftkoporsóban, kriptafürdőszobában.

Föl-le a Ménesi úton

Két riasztó, kormosszürke bérház köze emlékeim Ménesi úti bejárata. A jobb sarkon a Bizományi Áruház piros fölirata, milói Vénusz időtlen becsüs kalapáccsal. Szemben, a kanyarban a jelenkor világoskék intézmény-hatalma, valaha park, középen apró úttörőházféle, első szavazóhelyiségem 1958-ban. Tovább sarokvilla torony-szobával, lakni szerettem volna ott, nem a kollégium vaságyán, néztem volna mélybe tűnődő cigarettásan, ha Lenin empíriokriticizmusába belefáradok, akadt volna valaki a szemközti műszakis leánykollégiumból, talán az ikrek közül, akik Miklós barátommal összekevertették magukat, jól megjegyezném az enyémet a szerelem stigmája által. S már a híres, nagy írónak a sárga, barokk villában lenne lakása egy hófehér kuvasszal, a Hattyúval, kosztolányis szorgalommal dolgoznék régi gitárzene mellett, de akkor még Szendrei Karper László járt ki onnan.

Előttem gyerekeim-külsejű egyetemista párok. A fiú átöleli a lány nyakát. – Ma egyetlen cigarettát se szívtam. – Ajánlom is! – fordítja hozzá arcát a pici, eléje áll, lábujjhegyen megigazítja a sálat, begombolja a felső gombot. A házsártosság kezdete a hitvesi gondoskodásban, efféle egyetemista házasságok szoktak szétszakadni, de most még zergemód szökellnek együtt az Eötvös-kollégium lépcsőjén. Huszonnyolc éve nem léptem be a kapun. Csak nézem az ablakokat, ablakaimat a második és a harmadik emelet jobb szárnyán. Sötétek, mintha én is kujtorognék. Voltunk néhányan, inkább a költő-tanoncok, akik utáltunk otthon, könyveink fölött gubbasztani a hangoskodásban, a kártyások maguknak való ugratásai közt, csak Komoróczy Géza működött mindig, s lett a sumerológia szaktekintélye, professzora. Nem volt már az Eötvös-kollégium kollégium, inkább, mint munkásszállás, ahol diákok alszanak. ’57 telén, tavaszán eldurvultak a gyerekes heccek és diákcsínyek: ágyastul raktuk a folyosóra az alvó Vidát, Szalai bácsi, a portás, ráesett a sötétben. Később se szűnt meg idétlenségünk. A vadabb tréfákért megbűnhődtünk: bort vittem fel szüleim pénzéből, Rácz Zoli és Kiss Kálmán bezárta a nevelőtanárt, a kulcsot kidobták a hóba, s csak másnap délben szabadították ki onnan, ahol WC se, mosdó se volt. Dörgedelmeskedett a direktórium; kizárás, nekem fegyelmi, értesítették a szüleimet, s nem győzhettem meg őket, hogy nem iszom végig egyetemi éveimet, pedig tudhatták, alig van pénzem, tíz forintokon élek. Botrányt is csinálhattam volna, mint Puzsérék, de nem rúgtam be, hogy Komócsin Zoltánnak odamondogassak a kollégiumi gyűlésen 1959-ben, a téesz-háború idején: Maguk lenyakazzák a parasztokat! Tóth Gábor emberséges igazgatónknak Puzsérékat ki kellett csapatnia. S újabb fegyelmi, mert a leánykollégium bálján egymás fejébe húztuk a papírkosarat. S félelem a diáktanács előtti nyilvános meghurcoltatástól: Sacival elbújtunk a társalgó függönye mögé, tizenegy órakor Szalai bácsi ránk zárta az ajtót, kiugrottunk a magas ablakon, de csak nekem sikerült átmászni a kerítésen, Saci a kertben. Becsöngettem, mintha a városból jöttem volna, beírtam az éjszakázók könyvébe a százhúsz kilós, alacsony, hormonzavaros fiút: Jereván bár. Másoktól vettem ezt a gonoszkodást. Sacit cserbenhagytam szégyenemre, attól féltem, megtudja szerelmem, az orosz-francia szakos Zsuzsa, pellengérre állítanak és ő is ott lesz a gyűlésen. Pánikosan mondtam el az esetet Sánta Ferencnek, a könyvtárban dolgozott, s nem azért volt olyan bölcs, mert szatyorszám kölcsönözte ki a filozófusokat, ott keresett a hat tagú családra, hétvégeken írta a Farkasok a küszöbön novelláit meg Az ötödik pecsétet.

Az Eötvös nem volt kollégium, sem otthon, hát máshova raktuk fészkeinket. A Himfy utca aljáról fölcipeltük a kapu elé a táblát: zsákutca.

Kocsmáztunk húszforintos gyöngyösvisontaival a Borostyánban, a Víg Hajósban, a Búsuló Juhászban. A Gellért-hegy tetején énekeltük: Szép város Kolozsvár, ott lakom a Szamosnál – fölírtak csöndháborítás miatt, nacionalista izgatásért, pedig csupán a rendőrök hallottak bennünket.

Lassan oldódott ’56 feszültsége, azért voltunk ilyen irritáltak, irritálók. A magyarázat későbbi, nem vettük észre, mennyire idegeinkbe ülepedett a halálfélelem, bizonytalanság, zaklatás. 1957 január közepétől szállingóztunk vissza, aknakutatóval járták szobáinkat; Móricz Zsiga újságíró szakos papírjai között megtalálták Batsányit, s lefoglalták, mert „Nemzetek országok, kik rút kelepcében nyögtök a rabságnak kínos kötelében…” Háborúzott két egymásba nyíló szobánk babszemekkel a ki tudja honnan való tele zacskókból. Szamuely Tibor unokaöccse, Szamuely Tibor rektor-helyettes egymás után rúgatta ki a harmad- és negyedéveseket, s Kékes Andor tanulmányi osztályvezető, aki az első ösztöndíjosztásnál büszkén mutogatta a tüntetés képeit, a rektor-helyettes segédje lett. Marosán György végigrohant az előadótermeken, Pais Dezső helyére állt a szünetben, fölháborodott, mert háttal és oldalt tízóraiztunk, traccsoltunk, mintha ott se lenne. Tudják, ki vagyok én? Professzorunk visszajött a becsöngetésre: Tisztelt hallgatóim, folytatjuk a nyelvészetet. Öt évfolyamtársam lefényképezte a tüntetés útvonalát, a Bem szobortól nem kellett a Gyorskocsi utcáig sokat gyalogolniuk. Hosszú órákig vigyázz-ban, nem mozdulhattak s nem ájulhattak el. Egy-két-három év múlva folytathatták tanulmányaikat. Nem sejthettük, a baj honnan jöhet. A parlamenti könyvtárból hazafelé, az ’58-as választások előestéjén, két civil követett a rakparton, átkutatták aktatáskámat, s nem tudhattam, melyik könyvem, jegyzetem, füzetem lehet a gyanús. Mitől lennék sötétben bujkáló? A MEFESZ újjászervezői disszidáltak vagy megalakították a KISZ-t, legtöbben nem léptünk be, inkább a Pilist gyalogoltuk május elsején.

Lassan vettük észre, itthon vagyunk, kezdtünk státuszunk szerint élni, alakulgattunk egyetemistaságunkhoz. 1959 szeptemberében szobámban kötött ki egy barna, sűrű fekete göndör hajú fiú, tétován, mégis öntudatosan valamire. Egy falnál feküdtünk a szobában, lábtól; papírjai ellepték az íróasztalokat. Nagyon jó versek, írta Bella István. Az újraindult alkotókört Pándi és Kéry vezette. Pándi szerint én lehetnék a magyar Jeszenyin. Micsoda óriási téma a téeszesítés! Mondtam, Jeszenyin öngyilkos lett az Angletterreben, különben is azt írták a szüleim, elesett Iszkáz. A Népszabadságban ő jelentetett meg Piroskához írt versemmel: szememben vérmes szerelem feszíttetett vadrózsafára. Ezen az örök tárgyon nincs semmi korrigálnivaló, ugyanabban a számban Héra új verset írt a Baranyiéból. Leültünk Tandorival a rakpartra, nem beszéltünk irodalomról, egyetemről, inkább a világegyetem csodálatos részecskéiről: fákról, madarakról, vízről. Magával ragadott Dezső eufóriája; én tűnődő parasztivadék, ő minden növényi, állati apróságtól boldog városi a Vár alatti Lánchíd utcából. Tóth Évát bemutattam az alkotókörben: költőnek hiszem és vallom. Komolykodónak hatott, de igazam lett. Korosztálybeli, nem előlegezhettem jövőt, csak érezhettem. Első fórumunk fönntartás nélkül az Egyetemi Lapok a „belevaló” Árkus József szerkesztése idején. Később az Élet és Irodalom meg a Kortárs közölgetett bennünket félévesnél is több várakozás után. Költők lettünk a menzán, s a bölcsészkar monstrumával szemben, a törékeny Nárcisz presszóban líra-bojtárok.

Éva bemutatta Pilinszkyt. János, ha ott volt, sem volt igazán jelen, pedig mégis egyszerű, fesztelen kapcsolatban ült szemben vagy oldalt a hozzáillő asztalnál, melyen csak kávéscsésze, talpas pohárka, cigarettásdoboz fért el, s testéből nem több a kézfejénél. A szent káplános ártatlanságában az alázatos figyelem, a mindig mintha most tudta volna meg csodálkozásban társalgott valami fölfoghatatlan tudás birtokában. És én világias eszemmel máig sem fejtettem meg. Előbb, tudatlanabbul, közelibbnek éreztem magamat, mert akkor a júniusi pesti aszfalt szurok-pokla valóságos volt a Nagyvárosi ikonok-ban, bár siránkozásában ördögibb. Harbach Harbach volt, s a Karamazovok egyszerűen álltak egyetértésünkben. Mindannyiunkban ott lakik a három Karamazov testvér, benne több az aljosai szeretet, alázat, önkínzás, és ezt bennem Iván és Mitya vérségi alapon megérti és elviseli, sőt irigyli is. Sötétszürke vagy fekete nadrágja, pulóvere még soványabbá vékonyította a pietás corpust, fehér inggallérja jelölte meg, hogy a tisztaság rendjébe tartozik, s már nem csak halántéka őszült, de arca még fiatal angyal-diáké, ahogy a földöntúli mosolyból csikósan fölnyerített, elvékonyodott hangját szakogatta, vállaiból kinyújtotta nyakát, s hosszan csöndben maradt, hogy ne sértse a szomszédos csendet. Assisi Szent Ferencet hallottam nevetgélni, láttam gótikus ujjakkal fölcsippenteni a pálinkáspohárkát, ahogy kisujja elárvult a többiektől, összegörnyedve szívta a szívenütő gauloise-t. – Mások robotolnak, ti meg egész nap itt ültök! – dobta a vörös kesztyűt az üveges asztalra az egyetemista írójelölt. Pilinszkynek, Kondornak és Erdély Miklósnak mondta.

Kondor egyetlen féldecit, cseresznyét ivott a Nárciszban belvárosi szaporázása közben. Gyorsan jött át az előtéren, észrevett bennünket, félrebiccentette fejét, bujkált a kedvesség tekintetében. Na, mi van? Elégséges válasz a – Semmi különös. Rötyörészett vagy leszólt ellenséget, barátot. Legyintett: az egy tehetségtelen, az a hülye? madáretető kispolgár, buta tyúk; bár láttam én, amikor a buta tyúknak sutásan tette a szépet. Pilinszkyt nem zavarta melós vaskossága, tudta, micsoda esendő jóságot fedez az álarc, s milyen megbántott művészt első kiállítása, 1960 körül. Akkor a farmer, a kordnadrág még nem divatos, inkább a topisság jele, hát ő topisnak tetszett még úgy is, hogy lötyögött rajta ülepestül, hidegben kockás barhent-, melegben kockás flaneling, meg saru zoknira vagy mezítlábra. Délelőtt festett, délben megjáratta magát, nem sétált, rohant, és hosszan állt a kirakatoknál, s nem értettem, mit néz azon a sok vacakon a trafik-bazár, az elektromossági üzlet, a háztartási bolt előtt, sohasem a divatcikkeknél, a rózsaszín divatbábukra passzintott öltözeteknél. Reggel már besorolódott a Pilvax-söntésbe a szeneslegények közé, délben a Nárcisz, a Szabadsajtó utcai csehó, aztán haza a festőállványhoz, nyomat-sajtóhoz.

Erdély Miklós körültekintés nélkül nyomul át a presszó megemelt ülőhelyes része felé, mintha senkit sem venne észre a kinti, benti elképzelt golyók miatt. Mintha egy veszélyes kalandból szabadult volna, fölsóhajt nyögve, megtörli homlokát, mosolyog. „A versíráshoz nélkülözhetetlen egy ilyen belső és külső mosoly, ami elég huncut és rezignált egyszerre, de van átható tekintete is.” A szeretethez nélkülözhetetlen egy ilyen belső és külső mosoly. Nem tudtam róla mást, csak hogy építész, szabadúszó, de akiről bármilyen művészet föltételezhető. S valóban nem volt senki rajta kívül, aki annyi instrumentumot megszólaltatott volna. Az Alakváltoztató öröksége alakzat, kép, film, vers, a dolgok fölfedezetlen forrásaihoz araszoló gondolat, pillanatnyi tett a happeningben, s ne adj’ isten – a médium szájából ömlő szellem, aki fotografálható leleplezett titok. Távolról gyújtott rá, messziről emelte szájához a feketekávét, hátradőlt a széken, asztalra nem könyökölt – még a tárgyaktól is függetlenítette magát. A társalgásban axiómára készülő, sokszor csak félmondatos, s ha valami befejeződött benne, akkor vette észre környezetét, beszélt igazolólag, ott van, mint a tükörsorban szemben, oldalt és háttal. A peremlét viszonylagos, attól függ, honnan nézik, s lehet, ez a megemelt presszórész a jövendő színtere. Hirtelen fölállt, hóna alatt táska, dosszié, félig gombolt franciás kabát, bőséges sál, nagykarimájú fekete kalap indult kimondatlan célja felé. Kondoréhoz hasonlítottak otthagyásai, valami startpisztolyt hallhatott, akár új, újabb, legújabb irányzatokba, úgy váltotta helyét, s ahogy az utcák nyomvonalán, éppúgy a szellemi nyugtalanság kockakövein. Baranyi Tóni szobatársammal musicalt írt az ötvenes évek végén a bontva-épülő Erzsébet híd környezetére, írták az akkori bemutathatatlant. Átjártunk a Nárciszból a Szabadsajtó utcai zsúfolt, tolakvó és hátráló, ivóterületüket poharas kézzel kiszabó hídmunkások, bölcsészek, Kodelkánék poklába, purgatóriumába, de mintha máshol kellene lennünk.

Gyerünk az Építész-pincébe, ahol majd gyanakvón néz utánunk a katonatisztből aláöregült portás, Vera hitelben szolgál ki, vagy én kínálom meg magunkat, a liter rumot odarakom asztalunk közepére.

Kondor-memoár

Az Építész-pince a hatvanas évek előszobájaként nyílott, a kis, sárga kastély alatt a Múzeum és a Dienes utca sarkán; félhomálya a korszaké, bárki rárajzolhatott fehér falára, szénnel odahúzta szembogár nélküli, semleges angyal-ember alakjait Kondor is. Sokan minden estéjüket ott töltötték; Vujicsics Tihamér tizenegy óra körül érkezett valahonnan, ha meglátta azt, aki éppen kedvére való, szögletes sietéssel közeledett hozzá, testtartása egyenes, akár a távgyaloglóké, s mintha sarkán járna, hirtelen leült, azonnal a pulthoz kiáltott Verának, énekbe kezdett vékonyan, hangszálaival belgrádi hangulatot guzlicázott. Nem ügyelt senkire, mindenki kedélyére figyelt megszokhatatlanul.

Kondor Béla nem rendszeres vendég, jobban szerette, ha mások mennek hozzá, mégis, mert gyaloglókörén belüli a hely, méltatni kezdte annyira, mint a Nárcisz presszót, a Corsó éttermet, a hajóállomás kocsmáját, a Luxort, komolyabb randevúkra a Belvárosi kávéházat. A Hungáriában egyszer láttam, találkozott valakivel, megitta konyakját és odébbállt. Mintha utálná a járműveket, s meglepett az 56-os buszon, a János-kórházban szerzett orvosi igazolást a katonai behívó kényszerére. Az Építész-pincében inkább felesége, Ágota miatt, vagy egy-egy barát óhajára elégszer elücsörgött a mindenki Samuja. Tudomásul vette ráragadt nevét, én inkább Bélának mondtam, szólítottam a bratyizást elkerülendő, és megkülönböztetésből, ha már apámat is Bélának hívják. Kevés beszédű, bár elképesztő szavakkal szédítette a hölgyeket, mert ahogy efféle művészhelyeken természetes, megjelent a Cipőgombszemű, akinek mintha munkája se lenne, mert ő a Cipőgombszemű, az örök jelenben élő, elmaradhatatlan fodrásznő társával repdesett az asztaltársaságok között, a kezdő énekesnő nemkülönben, akit volt szerencsém a lőrinci, falusias világszélre hazakísérnem éjszaka, hajnalig villamosoztam a Körtérig, hogy aztán pár órás alvás után megtartsam vizsgatanításomat a Cukor utcai gyakorlóiskolában. Nem tudom, a férjek megsértődtek-e, ha Béla fajtalan történetekkel traktálta feleségüket, vagy lehet, csak az én Rózsadomb alji újdonsült párom tűrőképességét akarta kipróbálni a kitalációval: a Váci úton egy férfi becsalta a kapu mögé és megengedte neki. Lássák csak szörnyetegnek, és csodálkozzanak, milyen kedvessé változik a durva lélek. Semmi kedve se volt okosnak tűnni, okoskodni, művészetről fecsegni egy olyan környezetben, ahol mindenki a Művész.

Azt hiszem, első találkozásainkban megtűrt csupán, ott vagyok és kész, a bátyám öccse, én a hármasban hallgatag, Laci delejéből kiesve más, akinek ő szeretné a csábító alkalmaktól féltett kisebbik fiút, de Kondor sohase közvetített tőle és hozzá. Pedig látott hanyatt esni a Pince szilveszteri táncosainak lába alá. Szerelmi bánatomban megittam egyedül a kettőnknek rendelt liter bort, sőt! Pilinszky ültetett kívül egy kőre a levegőn, s addig strázsált mellettem, míg vissza nem nyertem járóképességemet, hazamentem egyenesen, s meglepődve vettem észre reggel, milyen vasaltasan lóg a székről a nadrágom, kabátom rendben a támlán. A menzán megebédeltem, a Nárciszban Béla egyes-egyedül, abban az újévnapi űrben, mely minden vendéglátó helyet ellep depressziójával, másnapos maga is. Akkor voltunk kettesben sokáig egyedül.

Bécsi utcai műtermébe hívott, ahol addig sose bámuldoztam, nem váltam ki a társaságból képnézésre, inkább, mint a legfiatalabb, leszaladtam a Pilvax-söntésbe, a boltba italért. Most szelíd örömmel hívott a rajzasztalhoz, a rovarszárnyú, törékeny kis szerkezetekhez, mesélt a repülésről, mert ő pilóta akart lenni gyerekkorában, s ha már festő, legyen mégis egy rajzasztalnyi repülőtere, bár ezek a bogár-repülőcskék, ha igazivá nagyítanák, nem hiszem, hogy fölszállnának a Ferihegyről. Vagy az Isten vonzaná magához őket a Holdig? Ahogy a műtücsök pimaszul rajtra kész a szputnyikmámoros korban.

Majdnem harminc év mögül nem hallom szavai jelentését, de akkor éreztem meg, sokkal okosabb, mint amit máskor fölfed magából; szabadjára engedte zsenialitását. Megkínált bablevessel, ő, mennyiszer bablevessel! amit inkább a bejárónő főzött, nem Ágota, aki azon a január elsején nem volt otthon. Csak a fekete macska, asszonya doromboló inkarnációja. Hasonlatom után ildomtalan a megjegyzésem a műteremlakás macskaszagáról, ahogy a firnájszéval, festékekével keveredett. Híres volt ez a macska, meghajolt a vendégek előtt, előttem. Köszöntése után méltóságosan végigvonult a téren, miként majd a Szentek bevonulása a városba című műben kampósbot-függőleges farokkal, hátsó lábai nekifeszülve tolják előre, de makacskodnak az elsők, főként a balsó, orra, füle elhúzza a kék szent térde mellett, most a modell-dobogóig. Megül, moccanatlan hallgatja Béla Bach-fúgáit, prelúdiumait, a korallokat olyan orgonából, ami inkább hasonlít a nagyvázsonyi takács múlt századi szövőszékéhez. Szembenézek a kalapos Csokonai Vitéz Mihállyal, azt mondják, Dávid Kata művészeti író a modellje, szemben a forradalom vörös angyalával, aki nem képzeli még, hogy a sarki törpe, az a fehér lovas Horthy Miklós legyőzi nemsokára.

– Ez is kép? – kérdezi a nyomozó öt hónap múlva.

1961. április 12-én már nem a műtücsök berregett föl a világűrbe, Jurij Gagarin került egy jó nagyot. Rikkancsok kiáltozták, kukorékolták az új korszak hajnalát az Esti Hírlapból. Csoda! Sarkadi Imrének a legcsodálatosabb. Birizgált engem is ez a városon kóborló áram, alkonyat tájt benéztem az Építész-pincébe azzal a pénzzel, amit szüleim tavaszi, ruhavásárlási összegéből lespóroltam. Telefonáltam Kondoréknak, Ágota hívott, két példányuk lett az angol költők antológiájából, az egyiket nekem adja. Balsejtelem nélkül indultam életem legszörnyűbb éjszakájába. Béla műtermén túli szobájában beszélgetett a házaspár és az építész, az aszkétikus külsejű, magas, kopasz Juhász Jenő. Ital híján leszaladtam cseresznyepálinkáért. A férfiak oldottan társalogtak, Béla Ágota közbeszólásaira mérgesen nézett, a női hangok suttogóvá szűköltek, bársonyosan kifogytak, tekintete várt valakit, aki egyenlő partnerré segítheti.

Fölveszem a telefont, Sarkadi el akar jönni, most olvasta a rádióba írását az űrrepülés köszöntésére. Fél óra múlva, tíz körül megszólalt a hosszú lakás végén a csengő. Én nyitottam ajtót. Imre úgy állt ott, mint ázott vízimadár, valami gém, aki szárnyait éppen leengedi az ajtórámáról, majd kitárja, s berepül kóválygósan, csapkodott napszítta ballonkabátja, ballonnadrágja. – Megittam egy üveg konyakot! – belső zsebéből ibolyacsokrot húzott elő titkos mosollyal Ágotának, leült a rusztikus fa karosszékbe, áradozott, de mintha lelkesedése nem találná célját, átfordította a szkeptikus társaságot filozofálni. Csodálkoztam, ez az italos szervezet milyen tisztafejű a karosszék biztonságában, feje fölött talán a Savonarola. – Költő vagyok! – papírt kért, s elvonult állítását bizonyítani. Utolsó írása, verse, nyomozati anyag, nem tudom, olvasta-e más a rendőrökön kívül. Jenő fölállt, hazamegy, vele én is, elmúlt éjfél, Béla ruhástól szundított már az ágyán, miután megitta az alkoholsemlegesítő tejet. Sarkadi hason fekve működött a modelldobogón. Utánunk indult, de az ajtóban visszafordult svájcisapkájáért. Mi meg hárman cigarettára gyújtottunk a lépcsőházban, türelmesen vártuk, úriemberek vagyunk. A cigaretták elfüstölődtek, Ágota bement, mit csinál ilyen sokáig? Kétségbeesve mondta, nem találja sehol. Kerestük a konyhában, vécében, szobákban – sehol! Lenéztem a Bécsi utcára a modell-dobogó mögötti nyitott ablakon, a széles párkány miatt csak az utca túlfelére, békés járókelők, de Imre nincs! Újra az ablakhoz rohanok, befordul a mentőautó. Rohanok az ötödik emeletről egyiktől a másik kapuig. A házmester a két bejáratot mindig váltogatta, nem emlékeztem, a Bécsi vagy a Fehérhajó utcai oldalon jöttem-e be? Kiengedett az utóbbin, s meglátom Imrét a járdán, ballonkabátjába csavarva összecsuklottan terült az aszfaltra a lelőtt, nagy vízimadár, fényes koponyájából nyúlott az agyvelő csíkja. – Imre! Mit csináltál?! – kiáltottam – Úristen! – Maga ismeri? – csapott le rám a rendőr, a sofőr mellé tuszkolt és otthagyott. Végig kellett néznem a szörnyű procedúrát, melyet az éjfél utáni csökkentett világítás még kísértetiesebbé nyomott. Megérkeztek a hullaszállítók, kesztyűsen berakták Imrét a kocsiba. Még az árnyékok is mértek, közönyös-hidegen villogott a vaku. Aztán csak a mi autónk maradt a sarkon, a tiszt elmondatta velem, amire kíváncsi volt, becsukta noteszét, elengedett. A műteremben négy megdöbbent ember. Mit is lehetett volna szólni?

Az Eötvös-kollégiumban őrjített egyedüllétem, fölkeltettem Búzás Bandi barátomat – Ne hagyj magamra! – Délben a Nárciszban hátha Kondorra találok. Ült és azt mondta – Inkább én döglöttem volna meg! – Kerestem bátyámat a Tulipánban, a Nádor utcában, az Élet és Irodalommal szemközt. Fodor András is ott volt, és többen, akik már vették a hírt, nemzedékünk első halálütése alatt roskadoztak. Laci ijesztő szigorúan nézett rám, hallgatva előadásomat, mint féltő atya, akinek gyászába vegyült, megint olyanba keveredtem, aminek nem látni a végét, következményeit.

A kat-kattolásból tudtam, Kondorék telefonját lehallgatják. Keresett a kollégiumban Imre nagybátyja és fia, s mintha én lennék a gyilkos, vagy titkolom, a társaságból kicsoda? – Milyen széles az a perem? – Nem annyi. – Megmondták a temetés idejét. A halál napján jelent meg a Kortársban A gyáva. Belőle fantáziáltak az olvasók, a Nyomozó szinte kívülről megtanulta, összehívott bennünket a Bécsi utcába az átlagruhás, barna közepes-öltözött, átlagember-külsejű jellegtelen.

– Ez is kép? – kérdezte a Nyomozó. – Mért isznak maguk?

A vizsgálatot mintha lezárták volna, de államvizsgám után, utolsó nyári vakációmról Pestre jövet főbérlőnőm azzal fogadott, érdeklődtek utánam, milyen az életvitelem, mikor érkezem stb. Közben vőlegény lettem, életvitelemről csak jót lehetett mondani. Szeptember elején beidéztek a Fővárosi Rendőrkapitányság Életvédelmi Osztályára, hosszan ültettek a kopár-komor előszobában, vidéki várótermekéhez hasonló padon, előttem alumínium szárú hamutartó, előző csikkekkel tele, lehet, egy gyilkoséival, akivé kitalálhatnak engemet is. – Észrevett-e valamit Sarkadi Imre és Kondor Béláné között? Miféle az az asszony? Mért nem kísérte ki magukat Kondor Béla? Ha bejáratos, mért nem tudta, hogy a háznak két kapuja van? Hívjuk, ha szükségünk lesz magára.

A házmesterék szerint züllött banda és állam elleni összeesküvők. Imre barátai közül néhányan, mert nem tudtak belenyugodni, hihetetlennek tartották az öngyilkosságot, kérték a vizsgálat fölújítását, így hallottam, megértem őket. Sarkadi azon az estén, s talán soha nem mutatott efféle jelet, de ismerhették furcsa szokásait, hányszor csinált rémisztő mutatványt a mélység fölött? Hiszem, be akart integetni – Hahó!!!

Gagarin rakétával az űrbe… Sarkadit megölte a gravitáció.

Az 1961-es tavasz, nyár, ősz, jegyességem három évszaka zaklatás idegbajával, rémképeivel. Olyan hányingeresen szédített a tériszony, még a Halászbástyára sem mertem kiállni, Kondor műtermében, ha a modell-dobogó mögötti ablak nyitva volt, elfordított fejjel sompolyogtam befelé, mintha Zsuzsi óvó karolását keresném. Összeházasodtunk, nászutunk után tartottuk meg az igazi lakodalmat. Béla az Angyal virággal rézkarcát hozta ajándékul, jött Ágotával, Sánta Feri valamit mondott neki a buli végén. Örvénylett a levegő a megvadult fekete párduc körül, aki eddig lustán és csöndesen heverészett. A vendégek mégsem botrányból széledtek szét, mint később egy szilveszter-éjszakán Kondoréknál. Akkor nagy ramazúrival kezdtük az évet, pedig alig ittunk; Béla orgonált, Szécsi Margit sógornőm cigánydalokat énekelt, hallgattuk, Laci bátyám, Szabó Pista feleségével, Ágota és mi Zsuzsival. Búcsúzáskor Pista Sántáéhoz hasonló megjegyzést tehetett Ágotára, akkora pofont kapott tőle, még az orra vére is eleredt, Béla meg vödör hideg vizet zuhintott Ágota arcába.

Elváltak. Az asszony gyakran hazalátogatott Bécsből, disszidált és meggazdagodott szüleitől, a kis Austinon. A Bécsi utcába ritkábban jártam már, kerültem az ivó alkalmakat, vagyis házasságomat óvtam. Hallottam, megnősült Béla, a Gitáros nőt, Bagi Évát vette el. Meglepően elegánsra öltözött kiállításai megnyitóján. Vittem hozzájuk első verseskönyvemet. Akkor házasságuk csupa szelídség; narancsgerezdeket adagolt férje szájába Éva, meztelen felsőtestét simogatta a szeptemberi meleg estén. Gitározott, Béla orgonált, belekarcolta Blake-sorozatába asszonya aktját, s egyszer csak sírva kellett könyörögnie, jöjjön vissza Pécsről, szüleitől. Visszajött, de nem a műteremlakásba, hanem a Pasarétre, éppen abba a csöpp albérletbe, ahol második feleségemmel, Judittal szűkösködtünk két-három évvel azelőtt.

Éva, Jutka régebbi barátnője, s az én Kondor-kapcsolatom alkalmas lett arra, hogy nálunk, a remetei kis házban találkozzanak, mégis a továbbiakra reménytelenül. Blake-rézkarc második nászajándéka, melyen az örök Éva szemérmes-pucéran áll a középkori szerkezetek alatt. Néhány napra rá verset postázott nekem, iróniával, sértettséggel vegyes sorokat: leszaladt harisnya, zöld penész és nyikorgó Stravinsky.

Meglátogattam volna, becsöngettem utolsó nyarán, de Szentendrén pihent. Azóta hiába csöngetnék hozzá. Bátyámnak azt mondta három nappal a halála előtt, eddig is többet élt már, mint Tizian. Karácsonyra semmi pénzük, hosszan latolgatják a szárszói József Attila Múzeumba rendelt műve kifizetését. Laci ismerte, pénzt kérni milyen büszke, bár én meg azt tudtam, utolsó nyolcvan forintját is kölcsön adta. Élettársát, Kaponya Juditot hívta, fogadná el az ezrest, 1972. december 12-én halottra csöngött a telefon. Azt mondják, egy macskákról szóló könyvvel a mellén aludt el. Ágota azon az éjszakán talpig feketében, telepatikus gyászban járta a bécsi bárokat. Lacit a halál testestül-lelkestül letaglózta. Kísértem az utcán, kérte, legyek vele a Petőfi Múzeumig, ahol grafikáiból válogat az Élet és Irodalomba. Schaár Erzsébet és Vilt Tibor közeledett az Egyetemi templom felől, szemükben nagy szomorúság, de azért – Ő is elcsúszott az aszfalton, szegény!

Tömeg a ravatalozó körül, a szomszédban gyerekkoporsó, jajongó, hegedűs cigánytemetés, mintha a mi némaságunk helyett jajgattak, muzsikáltak volna Kondorért.

– Minden más ezután – mondta Erdély Miklós kifelé.

Minden más azután.

„Sajnálnotok fölösleges”

A Válasz szerkesztőasszonya, Sárközi Márta mondta Kormosnak 1947-ben: „Fiam, kívánom, ne kerüljön olyan helyzetbe, hogy irodalmi lapok körkérdéseire választ várjanak magától, mert akkor elveszett ember. Különben, ahogy elnézem magát, a kutya se fogja kérdezni, soha, érti? soha!” A hetvenes évekig nem kérdezte senki. Ritkán jelent meg, egyetlen verseskönyve sejttette távoli fényét valahonnan, az 1947-ben megjelent Dülöngélünk, meg Sőtér jövőt jósló indítása a Nagy nemzedékben. Utána a Szegény Yorickig huszonnégy év. De a barátok hittek benne, mert valahogy a személyes jelenléte, költészettel teljes élete garantálta a majdani kiteljesedést, azt a lombosodást, ami a hiányt beboltozza felejthetően. Sárközi Márta előérzete csak annyira vált be, amennyire megsejtette azt a hat-hét ködös évet, amely az országra, irodalomra következett.

Kormos István nekem a családunkon kívüli első költő, akit megismertem tízéves koromban, 1948-ban a Moszkva téren. Sötét, ködös, decemberi este volt, s mintha az a köd rejtegette volna sokáig előttem is.

Élete utolsó évtizedében elérkezett az ideje, a Szegény Yorick megjelenése körül és után őt is vallatóra fogták, prózára serkentették. Ennek a mohó kíváncsiságnak következménye 1982-ben A vasmozsár törője alatt című összegyűjtött prózakötet Nagy Gáspár szorgalmából. Minden darabja a hívás alkalmára felel. Szerencsénkre vallomásra erőltették. Erőltették mondom, mert szemérmességéből ki kellett ragadni. Azt hiszem, ő ezt így ki sem adta volna, nehogy ellentmondjon Sárközi Márta jóslatának.

„Versben emberről, érzelemről kell, hogy írjon a költő, s ember legyen a vers mögött, az érzelmei legyenek mögötte. Szeretném tudni, ha egy számomra ismeretlen költőtől verset olvasok, hogy milyen lehet ez a költő.” – feleli Domokos Mátyásnak. Kormos költészete zsúfolt az életétől, mégis tele talánnyal szürreális iránya miatt.

Akik ismerték, hallják olvasás közben mélyről induló rekedtes hangját, látják tekintetét, ahogy szobor-arcából kiderül hirtelen, kezeit összedörzsöli, mintha nyáron is fázna, pedig csak előadása hevét növeli mozdulatával. Legendás mesélője legendáinak, melyek valami angyali karról szólnak, ő résztvevő csupán. Életrajza mindig másokkal kapcsolatos, akiket szeret, fölemelinti a föld fölé, de nem annyira, hogy hitelüket elveszejtsék. S mert Kormos velük van, saját életét sem hagyhatja ki. A stílus szerint költőszemélyét háttérbe hagyja, de előretolja azt, ami akkor válik igazán érdekessé, ha költővel esik meg. Első gyerekkori élménye is mintha Füst Milántól nyerne fontosságot, mintha Füst Milán rejtelmeket héjazó zsenialitását mesélné el inkább: „Fiam, veled valaki játszik.” Átvonult az utcán hőmérőtokba port töltögető gyerek fölött a tehéncsorda; minden falusi gyerekkel megeshet, ám itt csak egy jövendőbeli költővel történhetett. Így menti föl magát a hivalkodás látszatától.

De sarokba szorítják vallatói. Bertha Bulcsu interjúja szinte egy hat és félórás mérkőzés. „Jó, nem írom meg, de hát akkor mit írjak, Kormosra nézek, aki nem bír leülni. Járkál a csőben. Evangélikus vagy? Szereted a franciákat? Miből éltél? Éjszakázó életformád van? Keveset írtál. És az ötvenes évek kötöttségei? Hogyan éltetek Mosonszentmiklóson? Mi volt ott? Házatok? Földetek? Szülők? Testvérek? Sokáig hallgattál. Belső költői művel egy elég hosszú társadalmi korszakon keresztül nem jelentkeztél. Hogyan mozdultál ki visszavonultságodból? Írtál közéleti verset? Mikor írsz és hol? Milyen módszerrel dolgozol? Föláll, járkál, szaval. Ha nem írsz, mit csinálsz? Hiszel a barátságban? Vannak ellenségeid? Gyűlöltél már valaha valakit? Voltál már életveszélyben? Álmodni szoktál? Mikor sírtál utoljára? A nőkről is kellene valamit mondanod. Hiszel az emberiség haladásában, abban, hogy jobb lesz az ember?… De nekem a személyiséget kell megragadnom, ahogy áll a versailles-i palotában, mosolyog, beszélget, s néhány mondattal hihetővé tesz egy királyságot.” Az élet és a mű meghatározza a kérdezőt, de sokszor arra kíváncsi, amit a kérdezett nem tart fontosnak, vagy titkol. Különös bajvívás egy üveg Beaujolais COQ Rouge nevű ital előterében a győzelemért, melyből a vesztes kerül ki győztesen.

Bertha Bulcsu szerint Kormos udvari ember, aki hitelessé teszi maga körül a hercegeket, a hercegnőket, udvaroncokat, vagyis mindent, ahol jár: a szerkesztőségben, a kávéházban, az utcán, mondjuk a Blaha Lujza téren, ahol netán elalszik, mert nincs albérlete sem. Mindenkinek, aki ismerte, volt alkalma zavarba jönni attól az életmódtól, amire a kérdező is választ várt. Mert kiféle, miféle ember az, akinek lakásai voltak, négyezer könyve, s kis csomagjával költözik ide-oda, annyi helyre, hogy személyi igazolványát is ki kellett cserélni idő előtt.

Sohasem mutatta magát szerencsétlennek. Azt mondta, minden napja karácsony. Egyszer, életem szomorú karácsonyommal is kifejezhető mélypontján, Parancs Jánosék szentesti szeretetében együtt részesültem vele, és kedves, tréfás, csöppet sem esendő társasága lett a másik ajándék. Mért is hagyta volna ráesni a csüggedést, hiszen egyedül sem volt egyszál maga. Olvasom gyönyörű kisesszéjét Somlyó Zoltánról, az írás is Árnyékból ragyogó, akár a címe és hőse. Leírja, milyen igazi, gyerekkori karácsonyestet töltött Ottlik Gézánál. Kacsasültet, kalácsot evett, Martinit, bort, pezsgőt, Buda- és Pest-híres kávét ivott. Más ebből a mesés világból éjszakai árvaságba kijutva iszonyú szerencsétlennek érezné magát. De ő boldog, mert tudja, érte esik a hó „mesébe illő pelyhekkel”. És szellemtársra talál: „a Harangvirág utca meredekéről egy magas, fölhajtott gallérú, széles sálas alak botorkál lefelé a suhogó hóban, s rekedt hangon, de tiszta artikulációval ezt mondogatta maga elé.” Verset mormogott az elátkozott életről a pesti havazásban. „Vagy csak én dúdoltam magam elé, mint sokszor máskor, mivel minden pillanat alkalmas, hogy éteri zenét halljunk.” Társat keres magának, hogy ne legyen egyedül, de csak olyant, akit éppen az a vers jelenít meg, amit ő is megírhatna éppen akkor. Ha Kormost játékosnak tudjuk, elképzelhetjük lidércűző játékait is: „Ez hangzott abban az éjszakában vagy ezt akartam hallani.” Föltételezem, neki nem az önkifejezés volt elsősorban a fontos, hanem az egész költészet, mint a lét vigasza. Talán azért tudott annyit kívülről, József Attilától kétszázat, hogy sohase legyen egyedül, kibírható legyen az élet. Egyszer a Luxor előtt késő este annyira társtalannak láttam a túlsó oldalról nézvést, nem mertem átszaladva üdvözölni, ne érjem tetten elhagyatottságában. Most tudhatom, varázsvilágát zavartam volna inkább.

Legendáit nem táplálta, csak alkalmat adott rá. Költészete kezdeteitől hűnek kellett maradnia verseszményeihez. Megírta 1943-ban, ’44-ben a három szigetközi, villoni csavargókról szóló költeményeit. Így hát Balázs, Bálint, Boldizsár csavargókat soha nem árulhatta el, mondjuk, egy négyezer kötetes könyvtárral.

Költészete alakította életét. Azért lehettek legendái. Bár ő tiltakozik ellene: csak azért van, mert nem írt, és várták, még hány nagyobb csavargó van nála?

Nyilatkozataiban, szinte a hihetetlentől félve, nehogy a ráragadt képzetek miatt valószínűtlennek találják, jogi pontosságra törekszik és tanúkat jelöl meg. A Nakonxipánban hull a hó című versét egy éjszaka írta. Élete leghosszabbja, százhúsz sor. Aki évente egy-két verset csinál, többször egyet sem, könnyen meggyanúsítható ezzel a hirtelen áradással. „hajnali félnégy csak elalszom ha isten is akarja álmom” – teszi a végére, akár a régi költők. „A verset egyébként Fodor András lakásán írtam. A családja Balatonon nyaralt, nyugodtan írhattam, egyedül voltam. Bandi hazajött éjjel, látta, hogy a szobában dolgozom, hogy verset írok. Ő a tanúja, hogy valóban félnégykor fejeztem be az írást.” És miért ne lenne joga a címet Gulácsytól „plagizálni”, ha már tanúja lett a festő szerencsétlen utóéletének? „Aztán úgy adódott, hogy az ostrom alatt a mellettünk levő ház kigyulladt… De évekkel később Keleti Artúrtól, Gulácsy barátjától megtudtam, hogy abban a házban (egy orvos lakásában) negyven Gulácsy-kép égett meg a falon… Gulácsy saját álomvilágban élt, Nakonxipánban, és én úgy éreztem, hogy ott a falon Nakonxipánból sok minden megégett. Ezért a saját életembe loptam át, nemcsak a Gulácsy kép címét, egész Nakonxipánt is.” A Fehér virág nyolc sora, legjobban szeretett sóhajnyi gyönyörűsége, a Hold utcai csarnokban fogalmazódott, mikor az öregasszonyok „Rákosiról és Grósz atyáról beszéltek”. Radnótiról szól, aki a munkaszolgálat képtelen körülményei között teremtette naggyá költészetét. A róla szóló Kormos-műhöz legjobban illik ez a képtelen körülmények között való születés, abban a Rákosi-korszakbeli előidőben, melyet az asszonyok hüledezése tesz hitelessé.

Nagyon fontos és mindig kimondandó a származása: apátlan, anyátlan árva, nagyszülei nevelik, a Héderváry-birtok cselédei, a birtokon belül maguk is költözködők. A költőfiú kit fogadhatna mesterül, ha nem Sinkát és József Attilát? Sinka, aki felnőtt koráig juhász volt alföldi uradalmakon, földön hált vagy járva aludt a nyájak hajtása idején, és onnan jött a nagy költővé, Kormosra a legtermészetesebb hatással lehetett. A szegénység és a lázadás örökségét hagyta rá. Miatta nem felejthette el a komondor-históriát sem: a gróf el akarta tüntetni a kutyát, hogy a tiszta fajtájúak nemes vérét ne keverje, a nagyapa átvitte a jeges téli Dunán, „de a szőrére fagyott jégcsomókkal hazasompolygott”. A kutyát agyonlőtték. „Nagyapám erre nekiesett az intézőnek. Kiadták egész évi kommencióját, s fel kellett jönnünk Pestre.” A város peremére, Erzsébetre, még inkább a József Attila-i sorsba.

Folytassuk Bertha Bulcsuval: „Kormos a nyerő vesztes. Mindig vesztett, most mégis nyerésben van.” Elvesztette anyját és nyert egy csodálatos nagymamát, aki lehetett puritán erkölcsi mérték, költői forrás, művészetre szomjas példa, aki az igazi népi szürrealista, mert a „Min gondolkozik nagymama?” kérdésre azt válaszolja: „Széken”. Elhárítja magáról Szabó Lőrinc 1945-ös rá vonatkozó naplórészletét: „szürrealizmus népi magyar hangon”, és a családban hagyja, s ezzel valójában mégis elfogadja. Mintha a nagymama lenne az igazi, ő íródeákja csupán. Nyerő, pedig ugyanazt csinálja, mint régen. Nyerésre áll, és gyönyörű gesztusokkal egyenlíti ki tartozásait, nemcsak a nagyanyai hitelt, hanem mindazokét, akik segítették: Sárközi Márta zsíros kenyerét, teáját, de mindenekelőtt útra indító bizalmát a Válaszban, Vas István, Illés Endre, Fülep Lajos szeretetét, akiktől „könyvtárra menő könyvet” kapott, akiknek eszükbe sem juthatott a viszonzatlanság, mégis ezekben az írásokban, interjúkban egyre-másra, makacs ismétlésekkel lelkifurdalásos köszönetekben mindent visszakapnak. És a nemzedéktársak rendszeresen méltatva és fölemlegetve: Juhász Ferenc, Nagy László, Lator László, Fodor András, Domokos Mátyás, Réz Pál. Nagy László ügyében átáll a másik oldalra: ő lesz a kérdező.

S micsoda gesztusok a nálánál jobban rászorulók iránt? Mint aki gyerekeinek adja vissza, amit szüleitől kapott. Volt-e már mecénás? Csak egy szegény, szenvedélyes Vasas-drukker kisfiút fizetett be rendszeresen a meccsekre, ő, a Fradi-szurkoló. És szellemi mecénássága, amit nem említ? Amiért a fiatal költők legendássá növesztik? E könyvben bemutatásuk néhány jelzés csupán. Nagyon sokan tudjuk, mi van mögötte, majdnem egy új kiadó alapítása. Nem éppen azért, mert utolsó éveiben könnyebben megtehette anyagi biztonsága, költői tekintélye miatt. Ilyen egyenrangúnak fiatal költő mással ritkán érezhette magát, mert tudta, olyan természetes, mint ahogy első versei Szabó Lőrinccel egyféle helyen, azonos betűtípussal jelentek meg a Diáriumban. Hiszem, éppen ott nyújtotta legelső gesztusát 1947-ben: Juhász Ferencet adták ki helyette, mert beteg édesapjának karácsonyi ajándék lehet. Sohase engedett a fiatalabbnak fizetni. Nem létező millióját a szegényebbel felezné meg, mert neki ötszázezer éppen elég.

A költőt meghatározza gyerekkora és ifjúsága, onnan teremtődik a mű, a mű pedig magához vonzza az életrészleteket, a tárgyakat, a példaképeket hihetetlen módon. Szólhatnék a korai élményekről, melyeknek minden foszlánya így, ahogy Kormos elmondja, vers. Vers a hőmérőtok-töltögetés, az édesapát agyonütő nádszál, amikor vízbe esett és egy óriásbéka úszott fölé, „találkoztam az Estével a kastély mögött, s földhöz vágtam, hasára álltam, a fülét kitéptem”, nagy emberszobornak álmodja az óceánt.

Miért éppen a vasmozsár maradt meg a pesti bombázásból? Egy élet jelképének, kormosi címernek az a mozsártörő, ami alatt zúzódott az élete. Miért éppen K. L. monogramú bikabillogot kapott nászajándékba Jékelytől? Természetesen azért, hogy majd a születendő Kormos Luca bikák farára üthesse tulajdonosi billogát, ha „valamikor gulyát vásálna”. Csak ki kellett mennie a Teleki téri ócskapiacra, s vaktában, hiszen még ismeretlenül, olyan könyveket vesz fillérekért, néhány pengőért, amelyek egész költői irányát meghatározzák: József Attila Medvetáncát, Weöres Medúzáját, Sinka Vádját, Szabó Lőrinc összesét, Jékely Éjszakáját. De hogy József Attila kézirata, a Lassan tűnődve miként került hozzá, csak az Isten tudja. S miért éppen ezt hozta az angyal, mint egy üdvözletet, hogy a modern magyar költészet csúcs-dalát hordozza magával táskában és láthassa falán: „ezüstös fejszesuhanás játszik a nyárfa levelén… a semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog”. Azért, hogy közelében írhasson, mint ahogy a vasmozsár törője alatt élt. Ez a József Attila-kézirat olyan atyai örökség, ami kézzelfoghatóan is megvan.

Angyali üdvözlettel köszöntötte a halál is utolsó éveiben, versében hagyta szárnyatollát, pedig nem akarta észrevenni. Utolsó könyve befejezése:

 

Villám ragyog teli pohár vizet csukott szemembe tündököltet szélhömpölygés arcon cirókál de tudom elföd majd a sár ha magamra húzom a földet rigó kiált fölöttem VOLTÁL!

 

Csukás István mondja: „Végül szeretnélek megkérni, hogy az N. N. bolyongásai című kötetedből az utolsó verset olvasd föl.” – „Ez csak a könyvben az utolsó vers!”

Egy szegény Yorickhoz illő befejezés, melynek temető lett a következménye.

Virágárok

Árokba jutottunk derékig, míg körülöttünk virágzott a part, nemcsak a pasaréti Virágárok utcában, ahonnan a villa-hajóra olyan sokan kimásztunk, menekültünk életünk jobbra fordulásáig, de az egész Hűvösvölgyre hajló városrészben volt valami vigasztaló, vonzó; odavitt bennünket az 5-ös busz kék járata a sötét kerületekből.

Erdély Miklósnak köszönhettük, aki árokba taszított szellemi létével hasonlított hozzánk, és szívesen fogadott a kertben, a körös-körül ablakos szobában feleségével, Szenes Zsuzsa textilművésszel együtt, olyan lehetőséggel, melynek megteremtője, Erdély István, Pista papa, a tulajdonos. A ház szobáit Mikiék mellett albérlők lakták, legtöbben Miki és Zsuzsa ajánlására. „Hálából azért, mert visszahallottál” – írta nekem verseskönyvébe. Én is mondhatom hosszú ismeretségünk okán: „Hálából azért, mert visszahallottál.” S kitörlöm a hála szót, „… azért, mert visszahallottál”. Repüljön határozottan vagy lebegjen imbolyogva a régi és a mai áramokban. Élő szájtól független hang, akár a Neumák versének mondatai: „Akire szükség van, annak nincs szüksége senkire (pont) Amikor nincs szükségünk senkire, szükségünk van olyanokra, akiknek szükségük van ránk (pont) Vannak olyanok, akiknek szüksége van ránk (felkiáltójel) Van az, akire nincs szükségünk (kérdőjel)”.

1966-ban, hideg őszömből, a Rózsadomb tetején nyomorgó, bérelt víkendházból lejártam melegedni képletesen is, leereszkedtem a Gábor Áron utcán, jobbra fordultam az első buszmegállóig, s föl a házig, mentem a fűthetetlenből, ahonnan aztán ők váltottak ki, ajánlották Széchenyi Lenke szüleinek, lehessek albérlő az Üllői úton, ő éppen hosszasan Franciaországban, Károlyi Mihályné alapítványa segítségével a Riviérán; enyém az egyik szoba, használhatom a konyhát, naponta fürödhetek. A kallódó, fázós, elvált ember később már csak jó szóért járt hozzájuk, meg a modern művészet izgalmai miatt.

Miki nem hagyott megnyugodni magamnak, egyetlen mondattal megváltoztatta a dolgok helyzetét, körüljáratta, felejttette a megszokottat, lássak a felszín alá, vagy a burok másféle változásait vegyem észre, s maga is fölfedezett, mikor másokat fölfedeztetett. Szuggerált, de nem tett rabjává. Mégis különbséget kell tennem: én az irányzatoktól fölfrissültem, megértettem és áteresztettem, csak az maradjon, ami természetemhez illik, amit kiérlelhetek, ami belém szervülhet, de becsülendő az a más a másik természete szerint. Így érvényes a „visszahallás”. Én vele néző, hallgató, elgondolkodó és ráébredő voltam, nem résztvevő, mint sokan az akciókban; ők vállalták a közös megvalósítás minden kínját, horzsolódásait, őket a rokon szándék miatt becsülte vagy elmarasztalta ragaszkodó indulattal, néha kiátkozással. Ha avantgárd valaki, legyen teljesen az, ne tévessze meg a látvány látszata. Mondják, mennyiszer változtatta stílusalakját. Az új áramlatok iránti mohó, gyermektiszta figyelme mindig önmaga tökéletesedése iránt való, az új gondolatok beölelése.

Szellemi nyugtalansága kockakövein szinte véletlenül, mégis törvény szerint akadt össze a hasonlót akarókkal. Ott láttam, ismertem meg Baksa Soós János Kex-együttesét a Virágárok utcában. Abban az időben teleírták a falakat, aluljárókat krétával, festékkel: KEX! A mostani imádatot hirdető tömkelegben, mikor azt se tudom, ki kicsoda, egyedüli földalatti indulat voltak, fölvirradván az éjszaka titkaiból: KEX! Mi az a KEX? – kérdezhette a korai munkába menő. Mi meg az egész éjszakát végigvitatkoztuk Jancsival, ő a kihívó, s némi bor segített forgatni elme-pengéimet, hogy aztán hajnalban, az utca végi, aszfaltos téren futballozásban oldódjunk föl, s hazamenjünk az igazoltatás után. A fiatal-izgalmú, szelíd egzaltáltságú Altorjay Gábor, a főhappener az akciók forgatókönyvét lelkesítette Mikire, s mert itthon csak az árokban érezhette magát, külföldről írt nemsokára hosszú leveleket; Nyugat-Németországban műfaja elméletével táplálkozott, hírességekhez közeli szobájában az éhhalálhoz edzette magát. Szentjóby Tamás gőgösen viselte a keleti közép-európai közönyt és gúnykacajt. Egyenesen járt csakazértis, magasról nézett szőkén és bőrdzsekisen, melyet sosem vetett le, mint készenlétben a katonatiszt. Sztaniolba csavarták az újvidéki költőnő Ladik Katit, lefényképezték változatait a kihalt, szentendrei Duna-parton, s előhívták a sorozatot, a konceptuális művészet dokumentumát. Ott találkoztam a gimnazista héjból éppen csak előbújt Cseh Tamással; lakott a házban belga szobrásznő, vendégük, Billék Kanadából, az olasz kommunista 1968-ban számunkra érthetetlenül helyeselte a csehszlovákiai beavatkozást. Még Marcusétól sem lepődtem volna meg. Az algíri francia Roger, mint fürge kiskutya kitöltötte a házat, gitározott, karácsony másnapján eszeveszetten autózott velünk a korlátok közé szorított síneken, hál’Isten nem jött a villamos. Miki elment a fiatalokhoz szakkört vezetni, többen már kiváló művészek, a gyanútlan Ácsra emlékszem közülük. Szénfekete manifesztációjuk után együtt lapátoltuk, zsákoltuk a szenet a kultúrházból, s mintha a terem a világnagy külszíni fejtés csücske lett volna. A munkához és az ifjúsághoz fiatalodtunk. Sokan divatból keresték társaságát, pontosan kiválogatta, ki több egy kékharisnyánál. Ebben a csivitelésben közönségre lelt a Virágárok utcai házban. Tarthatták kedvesnek, érzelmesnek, nyersnek, fölényesnek, gonoszkodónak. Sose felejtem levegőt hasító tenyerét, hátravetett fejét, élessé vékonyodott hangját.

Mert nem fért közönséges rekeszekbe, bármikor tarthatott a megaláztatástól. Szakállas? Belekötnek a Moszkva téren, a Veronika söntésében megütik. Tanulmányt mer írni szokatlan, kitagadott, elhallgatott gondolatokkal? Halogatják, visszaadják, hiheti, kinevetik. Motorbiciklit bőget, köröztet az Egyetemi Színpadon? Kamillás vattával mosatja meg a közönség szemét, kalapáccsal töri össze szemüvegét Aporjai Sándor megnyitójaként, ahova „A Képcsarnok meghívja Önt ALTORJAI SÁNDOR festőművész kiállításának ünnepélyes megnyitására 1971. március 1-én pénteken délután fél 6 órára. Mednyánszky Terem”. Ünnepélyes megnyitás? Botrány! Mintha ellenfeleket toborozna. Kondor kiszólásával ütlegeli a műkritikus. A gyakran hátba támadottnak oka lett a bizalmatlanságra; testtartása, szava az ismeretlen helyzetekben azért olyan készenléti, megelőző, kihívó, hogy az eshetőségek végére járjon. És milyen fölszabadult, ha gyanakvása oktalan. Mi semmi kényszerűséget nem éreztünk egymás között.

„A legbelső benső végvárai… saját erejére támaszkodott… Gondolj arra, hogy olykor megszabadultál… Gondolj arra, mikor már szénné égett a felvirágzás, a sarjadó kedv, a lécek összerepedeztek, a támaszkodás elüszkösödve leomlik” – írta megismerkedésünk idején, 1959-ben, ötvenhét éves életére érvényesen.

A Virágárok utca 6/b. nemcsak utcára, udvarra, de belülre nyíló-választó ajtajú is volt, tele lakókkal, Pista papa albérlőivel. Ott húzta meg magát saját lakáshoz készülődőn vagy menekülőben Makovecz Imre, akit inkább az Építész-pincében láttam; Keszthelyi Rezsőék, bár Rezső inkább a Gyergyó presszóban nézte a tévét pohara fölül. Parancs János nyolcéves párizsi kriptamagányból jött vissza Kati menyasszonya közelébe, hogy majd a közeli Lotz Károly utcába nősüljön át, s mint akik tudják, milyen az egyedüllét, milyen jólesik a szeretet, meghívtak Kormossal Szentestére, a „vietnámi fiúkat”, ahogy Kati becézett bennünket; családiasan mentettek a karácsonyi otthon-egyedül depressziójától, hogy Pista kiengedhesse nyerítő nevetését fűzfapoéta-gyűjteményéből sokszor ismételt, de mindig újnak ható versekkel: „Kereszté-nyek! Előre repül a sirály, Rákosival előre! Éljen a király!” „Egész úton München felé azon gondolkodám, miként fogom szólítani rég nem látott Veronikám… és csüngtünk egymás ajakán szótlanul, mint két szerelmes pár.” Akkor Pista az Új-Lipótvárosban húzta meg magát valakinél, láttam a hatos villamosról olyan szerencsétlen-elhagyottan a Luxor előtt éjszaka, mintha senkit se várna, mintha nem lenne hova haza.

Miki mindig próbának lett kitéve, hogy a barát-ismerős albérlők nem zavarják-e, nem zavarja-e őket. Ezt éreztem Kormos odaköltözésekor is. Aztán együtt kávéztak reggelente. Csurkát borosüveggel lehetett ébreszteni, meztelen karjait kidugta a dunyha alól, tiszteletben tartottuk szabadkozását. Övé volt a középső szoba, a kerti udvarra látó, azzal a föltétellel, szerda délutántól este nyolcig Pista papa ott tartja összejöveteleit, addig hagyja őket magukra; nem tudom, miféle gyülekezet, bár sejtem, miért érdeklődött okkultista könyvek iránt tőlem, mint az antikváriumokat ismerő könyvtárostól. A falon az öregen is fiatal építész szecessziós festményei, az ágyfejjel szemben a Békakirály. A túlsó szobában szőke, angol lány a magyar Zeneakadémiáról. A bejáratnál Bella Pista az Ezüstfenyő téri páros szorítottság és a lengyelországi ösztöndíjas egyedüllét átmenetében. Őt követte Kormos, onnan hozta át az üveg whiskyt Parancsékhoz egy forró nyári délelőtt. Aporjai festő onnan szeretett bele észveszejtően a folyosó végi belga szobrásznőbe, s ott húzódott meg észrevétlen Lakatos Menyhért meg a lánya. Hátulról a beszkártos férfipáros valamelyike feltűnt a konyhán, míg a körablakú szobában a textil Ráskay Leái angyalpihéje szállt, kávé, tea, bor csurgott a poharakba. Párizs talált oda muzsikájával, albumaival, katalógusaival, nosztalgiás eseményeivel; Muszorgszkij öblös özöne terült végig a sztyeppén, vagyis a kerten, ahol olyan jó megülni a hűvösben. Szokásommá vált benyitni szükségben, jókedvemben.

1968 őszén megkérdeztem Pista papától, kiadná-e nekünk egyik szobáját? – Nem ajánlom, nagyon drága lenne maguknak.

Hirtelen, új házasságomhoz Mikinek is köze lett. Vele, Ladányi Miskával, Balaskó Jenővel ültünk a Hungáriában háromnapos önhajszolásom előestéjén, melyet ugyanott fejeztem be pénztelenül, Bella Pista ötvenforintos kölcsönével, Kamondy és Huszárik között. A bejárati ajtónál volt asztalunk, ahonnan végigláthattam az egész aranysújtásos csarnokon. Miki belül beszélgetett egy lánnyal, akit néhány szóra ismertem már a Népművelési Intézetből, ahová bedolgozott grafikáival, köszönésre mentem csak hozzájuk, mozaikműhelyébe akarta fölvenni, Mikinek nagy tervei voltak a fotómozaikkal, melyet ő talált föl, megrendeléseket kapott, műhelyt nyitott a Vörös Hadsereg útja egyik alagsorában. Visszaültem, s mikor Jutka mellettünk a ruhatári tükörrel szemben fölvette nagykabátját, tükörképének mondtam, maradjon velünk, legyen a feleségem. Első hónapjaink ágyrajárója voltam az Udvarhely utcában, a Pasaréti térnél, eltitkolva a háziak elől. Lelógott a karom és a lábam a keskeny heverőről. Korán keltünk, Jutka a budakalászi Lenfonóban abroszokat, függönyöket s mindenféle huzatot tervezett, hazaszaladtam fürödni, borotválkozni Üllői úti albérletembe, onnan munkába. Lenke már hazajött Franciaországból, de szüleinél, Baján töltötte a nyarat kislányával, szeptember végéig együtt lakhattunk nálam, de aztán albérletet kellett találni. – Nagyon drága lenne maguknak – mondta Pista papa. Talán jobb volt így. Remetén laktunk, s oda-vissza a Virágárok útba esett.

Miki fürdőköpenyben ül és másnapos kávét iszik, mintha különvált volna mackótestétől.

Kerti asztalnál fogalmaz, élvezetesnek látszik szenvedése, mint ifjabb Füst Milán.

Robotmereven végighúzza homlokán tenyerét, negyvenéves, hihetetlen és elkeserítő.

Jovanovics Gyuri gipsztetemet hagyott a fák alatt.

Nézzem meg Lichtenstein képeit! Lángoló bádog – mondom –, hideg a lángja.

Fáznak a lányok a mozaikműhelyben, vigyünk olajat!

Wittgenstein! Tessék!

Antonin Artaud megtagadta emésztőszerveit. „Enni annyi, mint előrevinni azt, aminek hátul a helye.” „Arra a pontra jutottam, ahol már nem férek hozzá az élethez, de azért bennem van a lét minden mohósága és állandó bizsergése. Már semmi más nem foglalkoztat, csak az, hogy újra legyek.”

„Lemondtak rólam az orvosok, én is lemondtam az orvosokról.”

Belül angyalpihe, koraérett falevél a kerti asztalon, a Gyergyóban két tompa pohár.

Szigliget-memoár

Barátsággal, szerelemmel, jelölt helyem, mindig enyém.

Szigliget.

Nevét a szomszédos falvakéval együtt hallottam, pedig légvonalban negyven kilométer. Tomor Gyula felsőiszkázi legény sofőrnek keveredett az Esterházyak kastélyába, az öreg grófnő mellé. Elvette Ihász Máriát, korán megtudhattam, milyen szépek az odavalósi nők. Mint minden távolabbi faluból hozott asszony, akár nyírvádi anyám is, lassú befogadottságú, csak a szüléssel igazolhatja magát, de még utána is marad valami különössége ismeretlen múltja, néha-néha odalátogató idegen rokonai miatt. Onnan jött, amit csak tiszta időben a Somló magasából láthattak, sárga-verőfényesen azok, akik sohasem fürödnek meg a Balatonban.

Jenő barátom apjával gyalogolt Hegymagasra, a Szentgyörgy-hegyig, valami miatt mezítláb, 1945 nyarán. Én következtem utánuk 49-ben tihanyi úttörőtáborozással, s három évvel később tapolcai gimnazistaként. Őszi kirándulásunk alatt átélhettem az igazi, víztükrös aranyőszt a szigligeti várból, s lent annyira elvesztettem figyelmemet a fürdés bódulatától, a zoknimat magamon felejtettem. Akkor a strand egy tisztás a nádasba vágva, inkább állatfürdetésre, mint emberi élvezetre.

Az írók háza miatt lett második falum Szigliget, akkortól, mikor levelet írt a bátyám, odamennek, ha megnyílik. Találkozhatunk. Elgyalogoltam tíz kilométert hiába. Kopasz óriás mordult rám a renováló munkások közül – Mit keresel te itt? Ki az? Nem ismerem – mondta Sós úr, a gondnok. Nevét és pozícióját, rigolyáit akkor ismertem meg, mikor már nem kellett fölöslegesen odagyalogolnom. Az az út Tapolcától a Szentgyörgy-hegy nyugati oldala alatt, Hegymagas kutyáit izgatva idegen szagommal, a lejtőn lefelé a keresztező keszthelyi országútig, a Várhegy bazaltos útján fölkaptatva a faluba olyan volt nekem, mintha Iszkázról a karakószörcsöki állomásra gyalogolnék. Egyszer koratavasszal ott értettem meg igazán a bakonyi szelet, mert én is kitett voltam, akár a fák. Másképp, mint a városi utcahuzatban, ahol a szél undorító, itt a tág térben méltóságos, még ha kegyetlen is. Dacot csikar. Walt Whitmannek éreztem magam, aki minden versében szembeszegült az elemek erejének. Tavasszal volt a leggyönyörűbb, az árokparton, s az átlátható bodzás akácosokban bürök és ibolyák, a hegyoldali szőlőkben lila barack- és mandulavirágzás, ég és föld között lebegő tündérálom, gólya húz a keringő sas alatt, fölöttem. Ősszel a szőlős- és kukoricásszekerek között, holdvilágban olyan, akárcsak otthon. Akkor még a Balaton legcsöndesebb vidéke, igazi ligetes sziget, a Rókarántó völgyében nem buggyant még a fóliasátor, nem lepte be a hegyoldalakat házfekély, semmi ZIMMER FREI, amit a gyerekek Zimmer Ferinek olvasnak. Mindenhol Zimmer Feri lakik? Az Aranypatkóban nem azzal köszönt a pincér: bitte! Se bitte, se pincér, Aranypatkó se volt, csak kocsma, Töreky bácsi és törkölypálinka.

Az egymás fölé rakott házsorok, apró nádtetős házak nyáron hűvöset, télen meleget adók, a pici udvarok orgona- és jázminbokrai között kutyák. Hangulatosak, mondhatnám, mégis sokkal többek, nyugalmasak, ahol sokáig lehet élni. A kis ablakok sem egészségtelenek, a természetben laktak, fejük fölött az ég nagy, világos ablakával, télen meg úgyis olyan szürke minden, és télen sem a házban élték le napjaikat.

Otthon vagyok emlékeimben. Fekszem a strand fövenyén, fölfrissített a víz, és jól érzem magam a napon. Két oldalt nádas, szél sem mozdul, nem moccan a nád sem. Nagyokat rikkant a néma horgász, nagy halat fogott talán, két és fél méteres, nyolcvankilós harcsát, s most harcsafogaton, botjába kapaszkodva, csónakja elejéhez feszített lábbal, hátradőlve, mint a megbokrosodott lovakat fékező kocsis, siklik cikk-cakkban a Badacsony felé. Mire kinyitom szememet a süketnéma horgász már mellettem lépked, vállán három bot, evező és halasvödör, melyet könnyedén cipel. Az a rikkantás talán valami apró keszegnek szólt, s lehet, hogy azt is visszadobta. Ő pedig elnémult végleg. Azoknak köszönök az utcán, akik ismerték a süketnéma horgászt, visszaköszönnek, de nem ismernek engem.

Évek óta abban a 24-es szobában dolgozom, ahol először aludtam. Már íróként nézem az ablakrámán a hangyák ki tudja, miért való futkosását. Gimnazista koromban bátyámék itt titkoltak éjszakára Sós úr elől, mint hogy állatokat behozni tilos, a vendégek reggeltől estig tartózkodhatnak az Alkotóházban. A kamasz nem sznobságból rajongott, de tiszta szeretetből és csodálkozással azok iránt, akikről olyan sokat hallott; a rajongó mindent megjegyzett és töretlenül büszke volt.

Veres Péter benézett hosszú beszélgetésre, megkínált sült keszeggel, figyelmével, s kollégáihoz visszafordult, inkább őt hallgattam, és torkomon akadt a szálka. Szántó Piroska üvegre fest halat, virágot, rászorítja a papírt, kísérletezik, kedvesen élvezi, mikor a harkályt fakopogató madárnak mondom. Vas István lelkesen villogtatja egy külföldi költő bravúrjait. Csernus Tiborék elfoglalják a várat a május nyármelegében: micsoda hősök! Juhász Ferenc előadása tágas, mint a Tékozló ország sorai, Erzsike fürge virágének, törékeny, nem kellett volna mondanom, a tanárnőket nem szeretem, tanárnő ő is, csak nem a tapolcai gimnáziumban. Laci bátyám tekintete áttűnik a társalgás kiskertjén, s visszarepül, Margit mintákat vág a somfabotba, hosszú pengéjű, csontnyelű késsel. Ez a legelső és legfényesebb emlékzúzalékom, krisztusi életidő választ el tőle.

Minden szigligeti időmben meglátogatom Sándor, Altorjai festő temetőjét, át a rendezgető asszonyok között megyek a sírok mellett; vénasszony ül a sámlin és bámul a gödörbe, mintha a maga helyét nézné, mintha ő lenne, akiért harangoznak éjjel-nappal, mert elromlott a beprogramozott harangozógép. Csak az évek ütése pontos 1979 októberétől, amikor megfogalmazta utolsó kiállítása meghívóját: „Meghívó Altorjai Sándor kiállítására és temetésére. A kiállítás megnyitása de. 10^h-ig megtekinthető. Temetése du. 3/4 2-kor kezdődik a szigligeti temetőben, melyre mindenkit szeretettel vár Altorjai Sándor.” Belevert egy kovácsoltvas kampósszöget a padlásgerendába, ecsettel föléje húzta: HELP! 1979-ben fejeződtek be a hatvanas évek, addig hibernált fiatalságunk.

Tizennégy évvel előbb tudok róla, két fehér angyal szállt a pesti utcára, szürnaturalista festők, ő és Szabó Ákos. Szív utcai társbérletében, mely inkább cselédszoba nagyságú volt, zsúfolt képén melegít a hősugárzórovar izzó potrohával, vörös tányérszárnnyal. Erdély Miklós, az avantgárd mindenese, vitt oda. Ültünk Sándor keresztrefeszítésre nyújtózkodó mozdulatai alatt. Miklós értelmezte a képet, én csak azt mondtam: hősugárzó. Tudtam már, beleszeretett Szigligetbe ő is, vett egy rossz parasztházat mindnyájunk kétségére, semmi pénze, csak a fehér vászonruhája, ami a vályog- és téglaportól bekoszolódik. Durván illik ide a szibériai kép; látom, a kultúrház sötétszürke posztós közönségéből sugárzik egy hófehér öltözet, az az örmény építészmérnök a sötétségnek kibírhatatlan. Parasztvilág és happening az Egyetemi Színpadon. Sándor szavalja Miklós versét: „Drága Ivanovna Aléna. Valóban nem haragszik rám? Milyen egyszerűen és szépen megbocsátott ön nekem. Mennyire nemes lélekre vall ez és én mennyire érdemtelen vagyok az ön bocsánatára. De vajon nincs-e már késő, nem romlott-e meg túlságosan a haragvásban, tudom-e illő köszönettel fogadni az ön nagylelkűségét. Bárhogyan is van, tegye le kérem a kabátját, és maradjon velem ameddig csak ideje engedi. Én szaladok és készítek valami harapnivalót. Mennyire boldog vagyok. Milyen hihetetlenül jó ön.” Elhagyott szeretőm jelent meg a színen tükörrel. „Csak érdeklődni akartam, kivetettem. Egy orosz katona a fülkéhez ragadva. Kivetettem. Valami kanna volt nála, benzineskanna, kivetítettem. Csak kíváncsi voltam, mi lett vele, erre lakik valamerre biztosan, két-három hete kivetítettem.”

Nem fértünk a bőrünkbe akkor, mint az a motorbicikli a színpadra, ahogy körözött előadás közben Lendvai karnagy s bőgette a gépet, csupa kipufogógáz minden.

Szentjóby Tamás fotókiállítást nyit meg egy júniusi vasárnap éjfélkor az Eötvös Klubban. Sándorral és Miklóssal ültünk egy asztalon, lógattuk a lábunkat, amíg Tamás megnyitóbeszéd helyett papundeklibe varrta magát, s mint egy fényképezőgép-elefántból nézett ki ránk dolga végeztével. Ha nem lépdel át szemem előtt a tünemény, akkor ott is megérthettem volna, micsoda szép szimbólumért unatkozott a közönség éjfél után 1 óráig: a monomániás fotómasina helyén az emberi szem. De bejött valaki, hosszú, testére tapadó rózsás ruhában és napraforgókalapban. Ezt a napraforgókalapot én találtam ki, csak az alakja volt ilyen, színe inkább a szivárványé. Hu, a szentségit! – sóhajtottam, s két barátom is elmosolyodott a gyönyörűségtől hangtalanul. – Maga csodálatos! Sohasem szólítottam meg idegen nőt józanul, akkor csak azért tehettem, mert a tapintat már szürke házijószággá csökkent a megnevezhetetlen érzés miatt. Kedvesen visszafordult, és megláttam a szemét. Sokágú fénye volt, oldalt dőlők és egyenesek, keresztbe vetettek, kurvásak és apácásak, olyanok, mintha el akarnának hívni a túlvilág hatalmas ágyára. – De csodálatos! Elvegyült a többiek között, ahogy alig nyitott ajtón rézsut tűnik el az ember.

Ő jelölte meg Szigligetet szerelmünkkel 1967. július végén.

Azon a szombat estén, a vonatozás vége felé egyedül maradtunk a vagonban Katival, őrülten énekelt, kihajolt az ablakon, bele a szélbe, haja úszott, mint a világűrben a csillagok fénycsóvája, versekre bűvölt, szabad lettem, mint a szél, a víz, az ég. Szabad az algíri francia Roger is. Mágikus művé festett kis autójával Erdélyéket vitte a tördemici úton Altorjaihoz, mi gyalog ugyanoda, aztán Roger-val. Rendőrnek való látvány, amint száguld egy mágikus festmény; két fiú állt a tetőtlen kocsiban, hogy alattuk elférhessünk. Teletömtük magunkkal a szigligeti ház félig kész tereit és a padlást, a padlásra rakott nádkévéken aludtunk, sással takaróztunk. Reggel az udvari vízcsapnál mosakodtunk. Miki álmatagon, tétován, hunyorogva a korai fényességben nekitámaszkodott hanyagul az új, éppen csak a falnak döntött ajtó-ablakelemnek, megbillentette, s összetörött. Ottlétünk kedélye, barátságunk megdermedt egy pillanatra; szegény Sándor, kárára látogattuk. Szegénységével Csontváry-mód alig törődött, prófétás külsejével, lázas szemeivel is hasonlított rá, Sándor is patikusból lett festő, diplomával. Huszárik filmjébe nagyon alkalmas lett volna, gondolt rá Latinovis halála után, de betegeskedései miatt elállt a szándékától.

Az összetörött üvegfal fölötti kétségbeesés, sajnálkozás hamar elmúlt, mint az a délutáni vihar, csak a zivatar volt félelmetesen gyönyörű az udvarsarokból nézve: a Balaton haragoszöld, az égben fortyogó ólom, hatalmas figurákat önt fölöttünk az Isten, de a Keszthelyi-öbölben fényözönt feszít neki és tolja keletre, keletebbre. Katival fekete földű kukoricásokban rohangásztunk a Tapolca patak szélén, pocsolyákban tapicskáltunk, kiállt a főtérre, mezítláb csapkodta a pocsolyákat, táncolt és énekelt a parasztok előtt. Nem szégyelltem magam. Éjszakára ketten maradtunk a padláson. Szerelmünk illő volt az alkalomhoz, száraz nádropogásban a kéjből a kétség, azután hisztéria, aztán másnap délelőtt a strandon magunkban, amikor fejből elmondta az egész Micimackó kuckóját, bűvölve a badar versekkel eszemet és a halakat. Este hazaindultunk, újra a vagonban egyedül.

Kati viszontlátásig búcsúzott, de két évre rá halálra gázolta az autó a déli parton. Vajon ő rakja tele a szigligeti templomban a földgömb kígyóját taposó Szűz Mária-szobrot örökké vadvirággal?

Sándornak Kati halála után maradt még tíz éve. Ezt így csak én jelenthetem ki, mert csak az én Szigligetem kapcsolja őket össze. 1976-ban mondta – Van még hat évem. Sokféle hangszínű lehet efféle mondat, nekem akkor olyan volt; mintha a pörkölt receptjéből szólt volna ki, amit éppen csinált. Mintha oda se figyelt volna. Most elképzelhetem magában beszélve – Na, akkor befejeztük! – Lassan és pontosan. Nem kiáltott föl, ahogyan szokta: Disznóság! Vagy mégis? – A gégerák disznóság! „Ismét stílust változtattam: a ,gyagyaizmus’-ról az ,alkoholizmus’-ra tértem át. Sőt már fölcsillant a legújabbnak tűnő ,rákosizmus’ is…”

Ő a faluban az egyetlen művész, aki nemcsak látogatója volt tulajdonának vagy az Alkotóháznak. Azokhoz a helybeliek már hozzászoktak, őhozzá sohasem. Pedig modora, nyers eleganciája nem nekik szólt, mindig kedves a természetes emberekhez. Hiába. Aki nem az ő munkájukat végzi; vagy nem szolgálja őket, mint az orvos, a tanár, nekik fölösleges ott, kiutálásra ítéltetik, mint minden közösségben. Ali kutyáját megvakították. Mit akar közöttük ez a fehér vászonruhás orosz herceg? S még a kőműves mesterséget is kitanulja, szőlőjéhez a borászatot, s az ügyek miatt talán a jogot is. Szakadt és elegáns, egyik sem tetsző, mert követhetetlen. Nem illő a Kastélyban sem. Pilinszky írja: „Szigligeten az egyik este, vagy húszan, hevesen szememre vetették, hogy a barátom. Én ott és akkor a haragok legszörnyűbbikével, a bárány haragjával reagáltam – hála Istennek.”

Barátja lehetett, aki kiérdemelte, s nem úgy fogadta, mint a hivatal emberét, kősüteménnyel. Barátja voltam? Nem kellett elgondolkodni rajta, a szeretet vitt hozzá a köves vízmosáson, hegyi utcájába, amolyan szóra sem érdemes természetességgel. Megkínált a reggelre tartalékolt konyakmaradékból, létfeltétele volt már akkor, de megosztotta velem. Kiültünk az utcára, botránykőnek, pálinkásüveggel. Szavait elnyújtotta, előttem teremtette, s amikor elbúcsúztunk, nagyokat lépett, testét ráirányította a célra, nagy karcsapásokkal gyorsította a járást; nem láttam sétálni.

Ültünk háza udvarán, melyet mesterművének tartott, boroztunk, művészetről alig beszélgettünk, inkább az Ali kutyáról, a szőlőről, amit a Vár alatt, a legmeredekebb részen vett, elhűlésünkre – Majd egy nagy slaggal eresztem le a mustot. – Lábaiból, kezeiből kitetszett, nem nyughat, s bármilyen megfontoltnak tűnt a ház, a szőlő, az embernek való fedélteremtés, a mindennapi bor kezelése, fölzaklatta a tevékenység, ami talán bolondériának látszhatott. Meg is kapta a magáét a falusiaktól, akik törvényeiket mindig maguknak őrzik. Hogyan bírta nősüléséig ekkora magányosságban? Düheit mégsem villogtatta az Alival történt „disznóságok” kivételével, az előítélettel játszadozott inkább. Ha az építkezés, szőlészet munka volt, ez már szellemi, erkölcsi torna, mondom, s azért bizonytalanul, mert ki tudja, milyen sejtziláló piszkálódások okozták azt az októberi napot 1979-ben. Kihívó, könnyed vívó, fölényes még a halállal is. Műveiről nem mondott nekem semmit, hát illetlen lett volna körülfecsegni, csak egyszer, az utolsó találkozáskor büszkélkedett a berácsozott képpel, de mintha mechanikai játékot indítana, babrált a világító szerkezettel, bekapcsolta és elnevette magát döcögve, mert kellett valami szégyenlős kedély nyomasztó szimbólumához.

Falamon festményajándéka. „Engedd meg, hogy megtorpanjak, S. Sándor és Kinga. Ezt nektek aszaltuk! baszd meg Pista!” Bazaltzsákok mutációi atomháború után, kettős profil a napban, mindannyiunk hasonmása.

Sírja kiúszna a temetőből végrendeletileg az akácosba, de a fákat kivágják, menekülnek előle. Ott marad láthatóan kövirózsámmal, melyet a pincészet faláról téptem, s nemcsak a szeretettől eredt meg, attól a szitokáradattól is, amit az éber őr rám eresztett.

Csak azért is!

Remetei betlehem

Albérletünk, mint a betlehemi házacska ereszkedett fölénk az égből. Máriaremetén, nem remetelak, inkább ifjúságunk udvarvégi nyaralója, téli oltalma. Kicsi ház, kellő méretű szoba előtérrel, ami használható konyhának, fürdőszobának. A kétlapos villanymelegítőn főztünk, forraltuk a vizet, megtanultuk, hogyan lehet tetőtől talpig tisztálkodni a mosdókagylóban. Nem mint az ördög, a szeneslegény, aki Mayer bácsi fuvaros társzekere bakjára a pokol kazánjai mellől ült föl. Kibéleltük a házat karácsonyfával, tárgyainkkal, kölcsönasztallal, szekrénnyel, szerelmes magunkkal és barátainkkal, háttal a tulajdonoséknak, a virágos, zöldséges, ezüstfenyős, almafás kertre nyitottan. Szobánk ablaka előtt üres, zöld telek, fiatal diófa madárvára. Tavasztól őszig a kertben, fölöttem almavirág, szeptemberben mellém pottyan a gyümölcs; a hó gyerekkori volt, patyolatosan falusi, ahogy elvárja a kora reggeli hólapátot. Körülöttünk vidékies kertes házak, alig fehérlett egy-egy lapos tetejű kockavilla, kéken vonta föl magát a kémények füstje, szerényen szivárgott belőle a szénszag, épp csak az emberi melegre gondoltatott, égő avar keserűje fűszerezte a völgyet; átéreztük az évszakokat, lassan és fiatalosan múlt az idő, mint a tanévek a bölcsészkaron, feleségemnek az Iparművészeti Főiskolán. Ötször négy vánszorgó évszak a belvárosi hónapok futásához képest, amikor észreveszem a fogyó holdat. Most keleti fekvésű lakásunkból a nyugati égbolt aranykiflije sose látszik, sem a kerek istenkalácsa, Dávid király hegedűjét elhallgattatja villamos, elvágja a forgalom a Műegyetem-park rigó- és pintyénekét, a gesztenyefa-, tulipánfa-, akác-, hársillatot, benzin- és olajbűzre tárul az ablak.

Remetén a kocsma is családi fészek, sokat beszélgettem a törzsvendég, lábbajos Józsi bácsival, akinek szelíd farkaskutya tekintett ki a szeméből; tehettem a szépet a konyakoló szőkének, még nem kellett az alkoholpírt púdereznie, de a mellénye piros volt, még nem hízlalták az etil kalóriái. A paprikaorrú kocsmáros nem vette komolyan a „Hitel alma!” söntéshumorát, melyet iskolás gyereke írhatott, firkantott kocsányon függő levéllel, színes ceruzával rajzlapjára. Nem riasztott a Balázs negyedosztályú akla, ahol egy másik Józsi, vagyis a Szepi szedte össze a poharakat bicegő élettársával, Arankával, egész napra való italhonoráriumért. A buszsofőröket nevükön szólították, ismerősen hallgatták az utasok a borosüvegnek beszélő férfit. A hidegkúti üvegszemű este tíz óra tájban járt haza, mindig üveg borral, melyet Kőbányán kezdett meg, de a Moszkva tér után már csak maradékát kortyolgatta. „De haragszom rád, te üveg, hogy ilyen hamar megüresedtél! Énrajtam aztán nem fog az influenzia, az biztos, mert én megfojtom a bacilusokat! Annyit iszom, amennyit akarok, nem lopom a pénzt, nekem még a feleségem se parancsol.” Hazáig üdített ez az üvegszemű, akár az öregasszonyok élettöredékei, olyan bizalmasan egymáshoz, mintha gyónnának. Biciklizett hozzánk a postás Jóska, családtagként leült, borral kínáltam, megmutatta verseit, s biztosan Dutka Ákosnak is, aki nem messze, a Mátyás király úton lakott, a hegytető alatt vénségesen, dikófészekben. Nem találkoztunk, Jóskának mondta el rossz véleményét „érthetetlen” verseimről.

Jöttek barátaink nyílt életünkbe, a lassan múló időbe, mint Krúdy a budai vendéglőkbe, hogy egész nap nézzük a remetei kocsma ablakából a nagypelyhű havazást, amint fölöltözteti a tölgyfákat, a búcsújárás templomát betlehemi szűzmáriássá. Szerelmes nők hatódtak meg tavasszal a völgyünk fölött egyik hegyről a másikra felelgető fülemüléktől.

Ki a Hungária, a Nemzeti étterem, a Hírlapkiadó klubjából, mint ahogy a régi írók romantikáztak konflissal a hegyekbe! Jött Simonffy András a fátlan Ráday utcából, az utolsó buszról megfeledkezve ledőlt a padlóra terített pokrócra, a Simonffy-ágyra. Ha most emlékezni akarunk magunkra, levetíttetjük kisfilmjét: előrementünkben hirtelen hátraváltunk, lassított lépteink vége ajtónyitás az ifjúságra. Ó, milyen fiatalok valahányan! Derűsen hunyorítunk a jövőbe azóta lassan húszéves múltból, s megjegyezhetjük, egyik látogató barátunkat sem hagyta nyugton a sors. A filmen ismerős érkezők. Él-e még az a szegény szellemi nyomorék kacska kezű? Anyja szatyrot akasztott kinyújthatatlan karjára, süketnéma-hangosan vásárolt a kisboltban, onnan tolta föl lábaival magát a hegyre, a kocsmakert rácsa közül András kamerájába öltötte nyelvét, Beee! fityiszt mutatott. Szardíniásdobozból füstöl a cigaretta, a paprikaorrú, csizmás, sunkanadrágos, fehér köpenyes az örökkévalóság gráciájával rakná elénk a söröskorsót, de csorba üveggé merevül mosolya. Feküdt a Simonffy-ágyban Balaskó Jenő, bár a padlásra akart, de ki tudja, mit rejt az a padlás, netán a fejünkre szakad. Aludt a padlón Bella Pista, Tóth Bálint, mindketten válófélben, nem kellett otthon elszámolniuk, Császár, a remekíró, nem adta alább a nyugágynál, melyet fotelnak használtunk hűvösebb évszakokban.

Bella Pistával ott kezdtük írni a közös dunaújvárosi szociográfiát; esetlenek, nyögvenyelősek lettek mondataink, inkább csinálja mindenki a magáét, különben is, ez a ház nem ilyen munkára való; ki a levegőre, el a Balázs kertjébe! Sörözésünket nem riasztja felhőszakadás, fölemelt lábunk alatt a hegyről zúduló áradat, dörgött a ponyvasátor. Lázár Ervinnel, Vathy Zsuzsával korán kezdtük a remetei majálist, egyszerre nem fértünk a bőrünkbe, tovább! Estig Víg Rudiéknál Budaligeten, tovább onnan is! Megmásztuk a remetei hegyet úttalan úton, s leereszkedtünk Ady-ligetre Gerencsér Zsigához, együtt tanultak Rudival a Szovjetunióban, kedvesség várhatott ránk whiskyvel, míg Zsófi lányom az udvaron hintázott a kaszárnya mellett. Rászakadt ősszel Ervinre a magány. Zsuzsa megkapta a Károlyi-alapítvány ösztöndíját, Ervin utánaindult a francia Riviérára; nem emlékszem, nálunk aludt-e a Simonffy-ágyban, de a Balázs presszójában megittuk az utolsó hazai sört, vállára dobta a vászontarisznyát, nem lehetett több holmija váltás fehérneműnél, melynek nehezéke a liter pálinka, begombolta amerikaias zsávolyzubbonyát, Ervines-szomorúan nem szólt semmit magáról, csak nézett nagyon messzire, egyetlen mondattal búcsúzott a Keleti pályaudvaron: „Átmegyünk Korzikába.”

Akkor még mindannyian a magyar literatúra szentjánosbogár-fényű albérlői voltunk.

Az Ördögárok utca és a Zsíroshegyi út találkozása ék-hegyén, az ősi tölgyfás kertben állt a nevezetlen kocsma, kazánnagy kályha fűtötte, tövében gömbölyödött Ördög úr az olajos padlón, fölébredt és érthetetlen szavakat motyogott orrhangon, szénporos állát csíkosra csurogta a nyál. Elképzelhetetlen, ha a lezüllött helyiségek nyomában, a Náncsi néni vendéglőjében Gráf Szepi kedvencét esszük, a füstölt kolbásszal kevert, krumpliba süppedt sertésszelettel, kedvünkre Rezeda Kázmér nyárson sült máj- és húsérméit. Nem tudom, Ördög él-e még? De autósok, rocksztárok, színészek, amerikai, nyugatnémet rokonok arca keringőzik a gyertyafényben, telefonon rendeltek asztalt, mert ide nem lehet csak úgy, hirtelen ötlettel betérni.

A mai Pasarét-villás Remete tagadja emlékeinket, örülünk, ha egy régi házra ismerünk, a kémény füstszagára megindul bennünk szomszédunk, Kalotás néni húsz évvel visszafelé. Nemcsak kéménye füstölt, ömlött az ajtón, ablakon a rossz sparhelt fojtó széngomolya. Átszólt, kormosabban, mint Ördög úr, segítsem szétszedni tűzhelyét, láttam az elhagyott vénség nyomorát, ahogy csonka tollseprűvel csutakolja a platni fonákját és a könyökcsövet, csak véres szemefehérje világít a valahai gazdag hölgynek, s viszi korcs kutyája a benti feketeséget a csalános gazba. Azt mondják, Kalotáséké volt a fél Máriaremete, s ide alázta a történelem az asszonyt, ebbe a romló viskóba, a magát szaporító rendetlenségbe, hogy nemsokára, a hullaszállítók után, a szemüveges kismama álmodjon rá palotát, nem olyant, mint a faházaspáré szemben, akik minden szabadságukat rálakkozzák falaikra.

Áll még betlehemi házacskánk, istenem! Hány autó taposta Eszter gyerekkocsija nyomát, mióta az az éjféli taxi rátelepült szép felelőtlenségünk ki- és bejáratára? Későn utaztam haza a Múzeum kávéházból, Kiss Ferenc és Sánta Ferenc mellől, s nem volt egy vasam sem, szerencsénkre. Zálogba hagytam személyi igazolványomat, beszaladtam a százasért, s látom, Jutka kis bőröndbe rakosgatja szüléshez való holmiját, ugyanazzal a kocsival fordulhattunk a János-kórházba, különben elképzelhetetlen, mi lett volna velünk a város szélén, telefon nélkül éjszaka. Eszter-lány megszületett 1972. április 20-án, nyolc órakor.

Simonffy András és Bella Pista centrifugával lepett meg bennünket, Vathy Zsuzsa és Víg Anna takarítottak, fölsúrolták a hajópadlót. E betűs monogramot hímeztek, Rudi gyűjtőútjai legjobb cigány énekese, a Huttyán meg az Annus, ráköpködtek a gyerekre, egészséges legyen! Sejbus! – szólt neki Schéner Miska, jövet a hidegkúti szomszédságból; azonnal kalapos, csengős, galambos eszterláncot rajzolt. És benyitottak a háromkirályok.

A kuvasz terrénuma

Betyárfalvy Dolmányos, a Betyár, úgy csörömpöltette, szakadásig feszítette láncát, olyan embert ritkító dühvel ugatott, mint a világ ura. Szabadon, este nyolctól rázúdult a kerítésre, megdermedtek a járókelők, követte őket rácstól rácsig, s ha vendégünk érkezett volna, jaj neki. De Balaskó valami tuskón ülve megbabonázta, elcsitult a fogcsattogtató düh. Ébresztésünkre épp elég, hogy lássuk, mint Dániel prófétát az oroszlánnal. Jenő városkerülő útjába estünk, hajnali kitérőnek ottfelejtette magát a kutyával. Látom, beszélget vele, irigyeltem ezt a hirtelen barátkozást, hiszen a Betyár minket sohasem szeretett, tudta, albérlők vagyunk, hótolólapáttal védtük magunkat, ha terrénumunkból terrénumába mozdultunk a kapuig. Minket nem szeretett, de tisztelte a betörőt, vagyis behúzta fülét-farkát. Feleségem kiáltására riadtam: Pisti! Jutka azt hitte, a hajnali kopogtató Jenő lehet, vagy valaki más barát, hozzánk jöhettek valószínűtlen órákban is. Hát, egy vodkabűzös pasas, aki már a küszöb és az ajtó közé nyomta lábát, mikor odaértem, elszaladt a bozótba, megkerülte a házat, zörgött a szobaablak alatt, trágár szitkozódással hessegettem, átugrott a szomszéd üres telek kerítésén és eltűnt az úton.

Látogatóink hátráltak, pörögtek a kutya előtt, de a halálraszánt B. Nagy Laci és Hetesi papó éppúgy elgyávította, mint Jenő meg a betörő. Papó segített megetetni. Ránk bízták a háziak nyaralásuk hetére. A hűtőszekrény kikapcsolt, a hús megbüdösödött, hányingeresen csukladozva toltam szája elé a lábast a lapáton, erre láncán kilőtte magát, bármikor elszakíthatta volna, nem engedtem szabadon éjszakára, s még jobban megbolondult. Papótól szelíden fogadta ételét az állat. Miért? Talán mert ő sem félt már halála előérzetében?

B. Nagy este kilenckor csöngetett, Betyár a kapura ágaskodott, habzott szájából a veszett ugatás. „Engedj be! – Megesz a kutya.” Fogtam a hótoló lapátot, könyörögtem, menjen haza, mi lesz, ha madártestére ráveti magát. „Ne törődj vele!” Laci győzelmesen átvonult a kerten, ital híján és sürgős munkám miatt rövid ideig maradt, nem gondoltam, ez lesz utolsó találkozásunk, s már kinézte annak a vonatnak a menetrendjét, melynek mozdonya nem áll meg Balatonszárszón egy ember előtt. Utolsó tavaszán a Völgy utcai szanatóriumban kezeltette magát, hogy aztán majd a kaposvári könyvtárba vonul vissza, távol a fojtogató Budapesttől, sokat dolgozik, de hogy mit, arról nem beszélt. Kijárt, szökött a Völgy utcából Víg Rudolf barátunkhoz meg hozzánk. Rudiék budaligeti háza és köztünk a remetei kocsma kellemes ücsörgést kínált, ott napoztunk nagykabátban március végén. Laci gint kért, de talpas pohárban, s a ginnek nincs szaga a szanatórium portása előtt. Megadta a múltkori tízest, s fizetett tízszeresen. Fölmelegítette az ital, szavait szikráztatta, orr- és torokhanggá modulálta, már nem volt elég a kerti szék, leguggolt, hirtelen fölugrott, s újra vissza, megtámaszkodott bal kezével, kicsi mutatóujját böködte kitüntető szólongatással: Te gazfickó! Láthatatlan ketrecbe zsugorodott, s nemcsak filmkritikái miatt, mert a rosszra tapintatlan, kikezdhetetlen zseniálisan írt, s fedetlenül hagyta magát olyan körökben, ahol szokás hátulról szúrni, kiűzni azonnal, megsemmisíteni, eltakarítani a kényelmetlent. Jöttek a középmezőny agent provocateurjei.

Posztumusz könyve borítóját Mórotz László barátja tervezte, a barátunk, sorstársa B. Nagynak a kiszolgáltatottságban. Egyik kiállítása után főiskolai művészettörténet-tanára, aki előadásait az impresszionistáknál befejezte, kiütötte Mórotzot. Tombolt a feltűnően hosszú, apró betűs, minden üteget bevető kritika, s Laci lefújta festékoldóval életművét. Már azt hittem, végez magával, de tőle nem félt a kuvasz. Mint szökött halálraítélt, menekült hozzánk fekete szárnyon. Megérkezett, s már tovább a házikóból sétálni Remete kertes házai közt, ábrándozni az Ábránd utcából a nyílt, almafás, pázsitos telekről, melyet akkor még háromszáz forintért hirdettek négyszögölenként. De honnan lenne pénzünk? Nem tudott megülni sokáig sehol, állva fölhajtottunk valamit a Kisgödörben, a Balázsban, a Remete vendéglőben s tovább, mint aki most már önmagát űzi. Széchenyis, Csontvárys nagy szeme csupa bánat, óriás élő könnycsepp, hosszú ujjai hegyén a színek és formák aurája, amint a semmiből próbálja kitapintani a reményt, valami melegebb opártot, s ölelhetővé változtatni a sík oktaédereit.

Víg Rudi és felesége, Anna jó barátaink. Rudit 1948 decembere óta ismerem, éppen moszkvai ösztöndíjasnak készült, és Petőfi versét zenésítette a Dési Huber Népi Kollégium szobájában, ahol az őrsvezető-tanfolyam után bátyám egy-két éjszakára magához vett. Az a szeretet igazított hozzá, ami bátyámhoz fűzte, mióta a dunai népek dalai kiadásán dolgoztak a negyvenes évek végén, és ami tovább folytatódott, s leütő korai halálukban szakadt meg 1978-ban, 1983-ban. Agyvérzés hírét vitte a rendőr Budaligetre, Esztergom utcáján összeesett, nem állt föl többet. Szindbádként halt meg világ- és lélekidegenben a Krúdy-imádó, potenciális hedonista, akit éhkoppon tartott az élet, hiszen az ötgyerekes család fönntartása miatt még a Vörös Postakocsi hágcsójára sem léphetett föl. Nem volt miből beosztani, s ha úgy adódott, átcsapott meghökkentő nagyvonalúságba, drága horgászfelszerelést vett, aki sohase horgászott; egyszer sokezres fotoapparát, üres lecsó ugyanakkor, megadott adósságok és mindenki a vendégem. Lyukkártyás rendszerrel, oblomovi dunyha alatt totózott nagyban, de sosem jött be a megváltó nyeremény. Oblomovi dunyhákat mondok, de majdnem tízezer cigány népdalt gyűjtött össze életében. Bántották, könnyen sértődött, érzékenysége barátságunkat is szakogatta: „Kedves Pista, helyesbítenem kell az esti indulatos állításomat: a vers nem rossz, hanem szép. Hazafelé Anna fogalmazta meg találóan, hogy Te nem annyira a vers értékéről beszéltél, hanem arról, hogy Mórotz meg én legyünk meghatódva, mert nevünket verseidnél nyomtatásban láthatják majd. (Magam ezt már régebben is hallottam Tőled.) Ezek után én ünnepélyesen lemondok a kitüntető dedikációról, mint ki nem érdemelt nagy kegyről. Mondhatom úgy is: tiltakozom ellene.” S hamar megbékélt az örök haragból, mint a gyermek: „Ágh István úrnak, Széles Judit úrnőnek. Vasárnap, június 24-én ökörsütéssel egybekötött garden party lesz, rezidenciánk kerítés-avatója. Sör van, más italt hozhattok. Várunk benneteket a vigadozó Vígek.” Az én ökör szótöredékek összehozása beintés a nyomorúságos világnak, még a pályáról is kiszorították utolsó éveiben. Talán amiatt, hogy igazán csak a gyűjtést szerette. A gyűjtés fanatikusa volt. Tapasztalhattam 1958 nyarán szülőfalumban, szalagra örökítette öregeim szájáról őseim, tájam dalait; a regöséneket, anyám gyermekdalait, és az Imre cigány karácsonyi, újévi, farsangi köszöntő, kolduló énekét. Ottléte népünnepély, Vígrudis vigalom, csodálkozás, nevetés, pironkodás, ha az öregek életükben először hallgatták vissza hangjukat. A huszár Mátis Károly bácsi világháborús, kuplé-pikáns szövegétől az asszonyok fejkendőjüket szemérmesen lejjebb húzták: „Kérlek a spongyát vedd ki, az asztalra tedd ki, megkapod tőlem a strimflipénzt.” De bolondos! Csak apám térült-fordult a mikrofontól az istállóba. „Én ennek a rendszernek nem énekelek!” Anyám dicsérte Rudi almazöld konfekciós öltönyét, fehér ingét, nyakkendőjét. „Ti meg szégyenszemre egyetlen trikóban jöttök haza.” Hagyott mindenkit szabadon énekelni, de utána megjegyezte nekünk: hamis, rossz, műdal. Természetes, egyenrangú, szótértő, azonos nevével abban a környezetben.

A cigányokhoz nem kísérhettem el, de elhozta hozzánk Huttyánt, a Rostás Károlyt asszonyával: „Othello-Huttyán, Desdemona-Annus.” Ez a nagybajuszos, kicsi, temperamentumos, csupatűz, csupaének, csupatánc és ütemember, a cigányság és a maga drámájának dalnoka, táncosa olyan egyenrangú lett az alkalmakban, akit csak az tud magához vonzani és becsülni, akiben a népdal tudása és szeretete a legnagyobb érdem. Pedig Huttyán mindenféle apró vétség miatt úgy ment, jött ki-be a börtönkapun, mint egy forgóajtón. „Kinyílott a börtönajtó kapuja, szegény Huttyán vígan lép ki, ki rajta.”

Rudi a zenetudományról kevesebbet beszélt, mint egy kondér paprikás krumpliról, bablevesről, ami olyan hirtelen fogyott el asztalukról, mint az áprilisi hó.

Tavasszal Schéner Mihály is átjött Remetére Hidegkútról, a hegy mögül. Csöndesen állt meg utcánkban a bogárhátú Volkswagen. Délelőtt őrjöngött rá láncáról a kuvasz, s mintha madárdalnak vélte volna. Mindig a világ legfontosabbja, amit el akart mondani. Angol- vagy ausztrálgyapjú, sötét vagy barna öltönyben, francia fazonú puhaságban lezseren érkezett, lassan és bizonytalanul, mint aki odatévedt, rózsakertben feledte lépteit, s mikor meglátott bennünket, észrevette magát: „Szerbusztok Jutka, Pista! azt akarom mondani…” Már mondta is, textilplasztikát kell csinálni, meg ezt, meg azt. Esztétikai bizonyításai hosszan, kacskaringósan tartottak, előadása szakadozott, félmondatos, hát előhúzta zsebéből a gyűrött noteszt, megrajzolta filctollával a madzaggal rángatható kakashuszárt, a lapot kitépte és nekem adta. Csak föl- és lenézett, sohasem maga elé hunyorgott, sose felénk; olyan fejfedője volt, amit később Schmidt sapkának neveztek, föltolta és lehúzta homlokára vagy szórakozottan zsebre gyűrte, mintha mindig zavarban lenne másokkal, de önmagával soha. Oldalvást ült az ágy sarkán, magyarázatai közben majdnem leesett, olyan lendülettel dobta szét kezeit a méretek kifejezése miatt, mint a horgász, aki ekkora-mekkora halat fogott; almát harapdált, de nem vette észre, hogy akkor épp almát eszik, még azt sem, mikor héját tenyerében kifényesítette. Belső zsebében notesz, oldalt keksz vagy kiflivég a régebbi száraz morzsák között. Alig méltányolták, még akkor is élő sérelme maradt az ötvenes évek nagyhatalmú kritikusnőjének megjegyzése: „Efféle művészetet ki kell irtani!” Első nagy kiállítása, a kalapos képek idején a szürreáli látomások, a kalapjaikat egymásba tolt, emeletes toronyként viselő figurák vidították a Csók Galéria látogatóit, de elborzasztották a kritikusokat. Ismeretségünk akkor kezdődött, Kondor Béla mutatta be a Szabadsajtó utcai csehóban; helyet szorítottunk az Erzsébet híd bontó-, szerelőmunkásai között, Miska korsó sört és deci rumot tolt maga elé az ivópultra – elképedtem. S egyszerre, legalább negyedszázada semmi szeszt nem engedett le a torkán, csak feketekávét, melyet vagy egyhajtásra döntött magába, vagy oda sem figyelve kortyolgatta hidegen.

Városba menet ejtett útba bennünket, ha én is indulóban voltam, bevitt a Moszkva térig, autóját lerakta a Káplár utcában, s metróval közlekedett tovább. Útjaink a Hűvösvölgyben és a Szilágyi Erzsébet fasorban kivétel nélkül izgalmasak, mindig akadt szidni való művész, művészeti író, művészetpolitikus; Mihály agypattanásig dühöngött, elengedte a kormányt, csápolta a levegőt, s csak akkor vette észre, hogy autót vezet, mikor fölzökkentünk a járdára. Rálenineztek a sofőrök, mert hasonlított hajadonfőtt, kopaszon és szakállasan. A ki tudja, hány bögre kávéja után meghívott a Széna téri Imbisz büfébe, magának újabbat rendelt, nekem meg, amit akarok.

Mosolyognivalón valószínűtlen, mégis meglepett felesége, Nelli híre az 56-os buszon. Akkor még dolgozni jártam, féllábon szorongtunk a csúcsforgalomban Nellivel, aki gyógypedagógiai iskolában tanított, s munkakezdésünk egybeesett. „Képzelje, István! Tegnap reggel Misi a fürdőkád szélén üzenetet hagyott: Madridba mentem! Kerestem Zsennyén meg ahol lehetne, nem tudtak róla.” S hozott Madridból torreádor-ruhát, s mindenféle spanyol szuvenírrel igazolta, valóban Madridban volt. Hát még a családjának is okozhat meglepetést? Hiszen már én sem lepődtem meg, ha a zsűrit borral kínálandó, dugóhúzás közben elejti az üveget, a gyulai csoportos kiállításról éppen ő hiányzik, aki szervezte, izgalmában elcsúszik a jeges udvaron, összetöri magát. Nem értettem, hogyan képes rendre, szinte havonta, sokszor párhuzamosan megszervezni kiállításait, mikor annyi munkát, futkosást, bosszúságot okoz; rongálódnak, gyűrődnek, ellophatók a műtárgyak, de Mihály szívósan végigcsinálta éveken át, hadd tudják, él a hazában egy méltatlanul mellőzött nagy művész, skatulyázhatatlan; egyszer az absztrakcióból kisejlő betyár- és pásztorfigurás táblaképeket fest, máskor Játéklovacskák felvonulása fakocka-idomok szerkezeteként; madzagrángatós vásári játékokat: huszárt, Napóleont, manót metsz ki a farostlemezből, s harsogtatja színeit, mint a vacakos-sátor; mézeskalács-zsinóros ujjú, posztó-virágos óriás kezek, Posztókotlós és Hüvelykujjam vadászni ment; kézszobrok bronzban, kézbutéliák megfestve, kiégetve zöld kerámiának, Pásztorkirályok faszobrai, Babaszerető kocsi, Kucséber kocsi, Dorottyás kocsi fémből esztergálva. S nem tudom honnan szedi elő művei sokaságát, hogy betöltse a Műcsarnokot, mikor a kis családi házban műterme sincs, ágy alól, asztalról, mindenféle zugból rakja elénk, amit éppen mutatni akar; testére aggat képet, textilkezet, babákat, mézeskalácsot, vágott szegfűt és rózsát, szalmakalapját színes pamutkötéssel vonja be, pásztorbotra görnyed roskatagon a bohókás Mikulás. Én meg romantikus költőnek öltözködöm, nála még ehhez is megvan a kellék, s lehetek zöldmentés, aranyzsinóros, prémkucsmás úrfi; annyira megtetszem magamnak a velencei tükörben és Molnár Edit fotóművész masinája előtt, boldogan széttárom a karomat. Humorát, népi természet-tisztaságát mindenestül átplántálta műveibe, benne csak a mély komolyság maradt, amelyet félszegsége, nem e világra való gyermeki viselkedése kedélyre derített társaságában.

Újévre Schéner-karnevált rendezett egy levélpapíron, s aláírta: „Folklór piszkozat – dilettáns csúfolódó 1973-ra. Ágh István barátomnak. Lóheréről malacfarka, utána a malacorra – előtte a kakassegge, kakasseggről kakasszója – kukorékol karikára, Sobri Jóska gatyájára – szamara erőlködik, kerge kecske menekedik (meghágni nem tudja sámliból a lába.) Röfögés, nyögés, mekegés, kukorékolás, zakatolás. A kulcson kecske, előle elfut a menyecske – sógor-koma hordóba bújt, de feje kint szorult, így a kakas rátojhat. Kakason a kakashuszár, kukorékol, erőlködik, de tojást akkor sem tojik. Ravasz róka meglesi, a kakast huszárostól majd megeszi, de tyúkot orrára ülteti. Így a kakas a huszárral a sógornak, a tyúk pedig a rókának tojik ezután is 1973-ban is. Csinálta Schéner Mihály.”

Magához vonzott engem is, mintha nem férne a képzőművészet minden tartományára terjeszkedő országában. Csináljunk könyvet gyerekeknek! A verseket megírtam, a kiadóban négy évig kallódtak az elveszettnek hitt diafilmek, ahogy Schénerrel mindig történni szokott valami, itt éppen öt év késedelem, de semmiség a Munkácsy-díjhoz képest, amit 1978-ban, ötvenöt évesen kapott meg. Már tudott olvasni lányunk, böngészhette a csecsemőkorában készre állt Krumplinyomóhuszárt zuglói lakásunkban.

Latinovits, mint író művész-színész

Őze Lajos névjegyét őrzöm; se cím, se telefonszám, csupán a foglalkozás: színjátékos. Nem színész, nem színművész, csak és mindenekfölött színjátékos. Utolsó találkozásunk alkalmával nem fűzött hozzá semmit, hadd gondolkodjak el rajta. Most Latinovits Zoltán könyvében megkapom a pontos választ: „A színész a művészek között a legősibb, legkezdetlegesebb módon hosszabbítja meg gyerekkorát… Saját gyerekkorát űzi, kergeti. Játéka a napnyugtával véget ér és a hajnalokkal újjá születik.” Őzénél egyetlen szó, Latinovitsnál vastag könyv: Vissza a lényeghez! A gyerekkori friss érzékeléshez, a komoly játékhoz, a művészet, a létezés eredendő állapotához. Nem más, csak művelésre fogni a parlagot, hiszen a gyom erős szálaival, bozótos tüskéivel, drótmakacs gyökereivel uralja a földet, és épp olyan dac szükségeltetik a megtisztításhoz.

Hányszor állapodik meg a gyermeki érzékenységben, s nagy lélegzettel indul onnan tovább! Keresi magában, szerepeiben, költőkben, a „poéta-lelkű, érzékeny antennájú, égi fogantatású, mégis ember formájú gyerek-emberekben”. „Engem a kamasz a maga hülye naturálizmusával, barompofájával a ,sárkányfog-veteményre’ emlékeztet.” A „kemény ember” színeket, lágyságot, érzékenységet veszít. Boldogtalanná, érzéketlenné válik, mintha egyik oldalon lebénulna, és mint aki maga törte ösvényein eltéved, nem talál vissza a „népek útjára”… Neki III. Richárd a „gonosz Richárd-gyerek”. „És nem rokon-e a gyermek a gyermekállattal?”

1975-ben, utolsó évében, a kérgesedés előérzetében a gyermekállatot hívta segítségül, hogy vezesse vissza Pusztai Betyár Bagó, ez a fekete puli, kisangyal, fekete, loncos, nomád sátracska. Amit eddig írásaiban járt végig egyedül, most már kettesben; mi történik lent az állat testmagasságában, s fönt az emberi kutyavilágban? Leír minden apróságot. Megfigyelése számontartás valami érdekében. Mintha a színész tanulna a pulitól: „némi csinált mozdulattal elindult”, „a Duce-póz fenekét nekinyomja az ülés háttámlájának, kezével éppencsak érinti az ablakot, törzsével kihajlik”. S mikor még Bagó meg sem született, már ott sündörgött ez a játékos gubanc, a fekete pamacsból lihegő, lefetyelő piros nyelv, kóválygó gondolat, bájos ösztön, okos világrész a lélekben, de most megtestesülve és annál boldogabban.

Nem azért keresi gyerekkorát, mert önmagát akarja megmutatni, azt a csöppséget keresi, aki a felnőttnek nélkülözhetetlen. „Születtem éppen Krúdy Gyula bácsi sörkerti asztala fölött.” Hát ugyanabban a világban: „Itt nőttem föl gyönyörű és zsibongó kulisszák között, kis biciklimmel rohangálva a lépcsőkön, palackokat hordozva, hordókat görgetve, disznókat etetve, régi pincérek és tornyos sipkájú szakácsok között.” Gundel, Állatkert, Városliget. Mindenütt színház, s halálig folytatódik a belérögződött testtartásban, mozdulatokban, mámoros szabadságban, komolyan vett önfeledtségben. Iskola, ahol tanulni lehet a színpadi mozgást, ahogy a habot, a hanzlit fakarddal lekotorják a sörről, ahogy a rétest kihúzta Rózsika; eljátszható a ligeti gesztenyesütő, a cukorröppentyű-forgató. Csoda, boldogságszínház az állatkert a gyermek káprázó asszociációiban: „a tigrisek fenséges fejedelmek: Mediciek; a szarvasok bánatos titkokat őrző, tiszta felnőttek; az őzek szomorú ifjú hősök; a zsiráf dali-bonviván; a kígyók alattomos fasiszták, terézvárosi luciferek; virágház… paradicsomkert, a hüllők öreg imperialisták.”

Hasonlataiban is színész, s rájövök, a nyelvi hasonlatban van valami színészi, átruházom, eljátszom, eljátszatom egyikkel a másik tulajdonságait. Dosztojevszkij meglátott az utcán egy embert, s hozzáképzelt egy másik élettörténetet, mint ahogy a Megalázottak és megszomorítottak kezdődik: „Miller cukrászdájával szemben hirtelen megtorpantam, szinte földbe gyökerezett a lábam… megpillantottam a túloldalon az öregembert és a kutyáját… minek mászkál Millerhez, mi keresnivalója van ott? Mire gondol? Mi jár a fejében? De gondol-e egyáltalán valamire? S honnét szerezte ezt az undorító kutyát, amely nem tágít a sarkától, szinte elválaszthatatlan tőle, és annyira hasonlít hozzá?” S folyik tovább a regény, mint ahogy a színjáték kibomlik Rácz Zsiga bácsi ősi mosolyából, Zoli bohóc szomorú törpeségéből, Lakner bácsi vígszínházi mikulásságából.

Itt a vasárnapias, a gyereknek mindig ünnepi élet, később a kétkezi munka, mikor a csodálkozás újabbakkal gyarapszik. Érzi a szerszámokat, a fát, „ahol tiszta és emberséges minden, akár a cseresznyefa simogatása, a dió bőgőmély barnasága, a körte bölcs biztonsága… a mozdulat nyugodt és egyenletes, a szenvedély állandóságot nemz, az indulat bizonyosságot szeret ki az anyagból; ahol a kísérlet biztos tudáspilléreken alakul győzelemmé, ahol az eredmény több ember összmunkájából, ősi törvényeken épül, ahogy egy eszme társadalmat és közösséget kovácsol”. Inaskorára azért gondol, mert példa lehet színházi tapasztalatai ellenében. „Hányszor vágytam vissza a handabandázó szervetlenségből, a művészi ködökből a krisztusi műhelybe.” Ezt a krisztusi műhelyt csak Debrecenben találta meg, s egyre ritkábban utána. Végül magára maradt a pódiumon a költőkkel, asztalán a papírral.

Nem léha történeteket gondol, hogy százezres példányszámmal népszerűségét növelje, de életfilozófiai, színművészeti, irodalmi tanulmányokat, nem kedvtelésből, hanem belső kényszerből, a sors szorításában, az alkotás akarásában. Olvas, tapasztal s mindent magához vonz, amire deleje érvényes. „Kérem a jóindulatú olvasót, ne keresse szárnyaimban az írói tollat, inkább hátamon viszem végig az emlékek hosszán.” Nem kell keresnem, mint a négylevelű lóherét, s nem egyszeri, ahogy Balassi Júlia-verséről fogalmaz: „Milyen harsányan tiszta, napfényragyogású, fenyőillatú szavakat szór a nő lába elébe. Milyen fennhordott fejű, alázkodni nem tudó erős férfi könyörgése ez. Milyen közel az Isten a mezőn, hegyek tövében, az ég alatt. Milyen kemény koponya, milyen lágy szív, milyen ragyogó tekintet.” Bárhol nyitjuk ki a könyvet, elragad bódító áradása. Nem akar ő költő lenni, mégis az; életöröm csillogtatja Balatonját, amint a gyermek- és ifjúkorból hullámzik a férfi köré, a szavakat boldog lélegzet varázsolja elő. A nyelv, mintha azonos lenne tárgyával, csapkod, de sohasem fecseg, megnyugszik biztonságosan. Ebben a szabad keretben lehetséges a teljes lelki mozgás; mámorosan petárdázik a Városligettel, röpül az állatkerti hasonlatokkal, prózaverset ír a vershez. „Ritka kócsagfajta, olyan rebbenő, mint az égi pacsirta, olyan hegyen túlról szerkesztett, mint a rózsaflamingó, olyan vájárkodó, mint a földtúró vakond” – mondja a költőről, s ha átéli a költőt, azzá változik maga is. És úgy szerkeszt, mint egy építész, érzi a térben a tömb és a levegő együttesét, még akkor is anyagszerű, ha éteri, könnyeden okos.

Mégis azt hiszem, azért ír olyan nagyszerűen, mert zseniális színész, aki Krúdy, Ady s a tudós precíz nyelvét mondanivalójához illően képes átlényegíteni. Krúdys az emlékezés, a csönd óráiban, mikor a „tisztaság összegereblyézi a város salakját”, s „szerény gombák növesztik habtestüket”, mikor „a víz zöldeskék, mintha Keresztanyám ragasztotta volna albumba a fehér tarajos hullámokat”. Ady a sértettségben, a visszaszúrásban: eszébe jut egy dakszliról – „Ó, hányszor tapasztaltam már ezt életemben, ahogy életem mögé kúsztak az alattomos férgek, és a hátamban felejtették bicskájukat. Ó, az alacsonyak, százlábúak, aljas patkányok, besúgók.” „Mert bizonyos közönyösség uralkodott el olyan helyeken, ahol jobb levegő van, mint a bányában.” Petőfi-verset elemez, A XIX. század költőit: „Egy filozófus kezdi írni a verset, egy tűzrakó Isten, lángoszlop-költő folytatja, és ott ugrál a jég közé ugró gyermek is, a gúnyos, a reszkető düh, a forradalmár.”

Mint ahogy az egész könyvben az evidenciák különös újdonsággal mutatkoznak, a verselemzések olvastán is elcsodálkozik az ember a professzori tetten, a részletes végiggondoláson, pedig természetesnek kellene lenni a színész efféle munkájának. Itt nemcsak arról van szó, hogy a színész megtanulja a verset, beleéli magát hangulatába. Latinovits végigjárja a költő életútját, hozzákísérletezi hangját, gesztusait. „Azt keresem, ami bennünk közös.” Két óráig dolgoztak Kollányi Ágostonnal a Halotti beszéd két során, melyet film alá kellett mondani: „vajon ki mondhatta ,akkor’ ezt az ősi szöveget?… milyenek lehettek őseink? Kicsik, nagyok, öblöshangúak? Baritonális színezetű hangon vagy inkább tenorálisan beszéltek?” Kérdezhetnénk, hogyan kerül a XIX. század költőibe a jég közé ugró gyerek? A szerző búvárkodásából, vagyis Petőfi barátja visszaemlékezéséből. Mennyi tanulmányozás Balassi, Petőfi megértéséhez, hogy az egyszeri pillanat rezonáljon benne. Fontos a költő, a történelem, a magyarság, s ha Petőfi írta a költeményt, ismerni kell a juhászt, aki „mellett a kutya is magyar. A puli, a komondor, a kuvasz, a világ legszebb kutyái”. „És Petőfiben is mennyi futós természet, mennyi nekifeszülés és csaholó kedv van.” Ki mondhat Petőfit? „Sárba taposó, bús, melankolikus, kiégett kedélyvilág nem képes áttüzesíteni a halott sorokat… Petőfi elmondásához szerelmes természetűnek kell lenni.”

Latinovits megszeretteti tárgyát, az igazi színházat, a létről valló verset, a tiszta életet, hitet szít; így tartom maradandónak, amit sorsa szakított ki belőle.

Huszárik Z. álomi valósága

1981. október 14-én aranykötél csüng le a teliholdról, belekapaszkodom, boldogan lóbáltatom magam hazáig, mert győzött a magyar válogatott. Győzött a magyar futball a svájciak ellen 3:0-ra a világbajnoki selejtezőn. Rövid öröm, de szép, ha a telihold is ringat, s olyan könnyeden veszem a lépcsőt, s olyan olajozottan fordul a zár. A konyhában két nő térdét hagyja látnom az ajtóráma, szemben az ablaknál a feleségem. Virgonc köszönésemet nem fogadják. Mi ez? Jutkára néznek összeforrt szájjal. A Zoli meghalt! Földhöz vágom a kulcsot, kérdő- és felkiáltójelek csörömpölnek az előszoba kőburkolatán. Móni, Jucó és Jutka rémül kulcsaim visszhangjában. Már elvitték. Szájában kenyérdarabot talált az orvos, félrenyelt volna? Nemrég majdnem megfulladt, mert olyan figyelmetlen-gyorsan eszik. Szívroham? Sohasem panaszkodott a szívére, semmijére. Azon az éjszakán ő merevítette ki a holdat a japánakácok fölött.

Nála akartam nézni a meccset, s mert apró televízióján alig látszik a labda, nem nagyon bántam, ha nincs otthon vagy alszik éppen, majd találkozunk máskor, ahogy naponta. Befordulok a Korong utcáról annál a sarki bérháznál, amelyik mindig zavarba hoz, falai mintha nem lennének párhuzamosak, azt hiszem, én látok rosszul, s már ott is vagyok a csengőgombnál pár száz méterre lakásunktól. Mónika munkában volt akkor, és ő egyedül szenvedett ki a rózsaszín számlapú ébresztőóra mellett. Úgy ment el, ahogy először nem jött a Baba utcába 1966 őszén, amikor víkendházi barátom meghívta a hírnév labirintusába induló filmest, az Elégia rendezőjét, akiről kedves és meglepő történeteket hallottam már. Nem találkoztunk akkor, és nem emlékszem, mikori az az első-látásra-rokonszenv, az ismétlődő jó-hogy-ott-van, mióta barátsággá történetesedett szomszédságunk? Talán azért olyan, mintha kezdete és vége se lenne a Huszárik-álmoknak.

Szilveszter Tornaiéknál a hatvanas évek végén: éppúgy nem jöhetne, ahogy megígérte, eljön; félrehúzódva a sarokban töltött káposztát esznek, s mint a jelenés, eltűnnek a társaságból. A megszokott mulató napokon épp az ellenkezőjét csinálta, mint ahogy a Szindbád filmgyári vetítése után is, megint külön a nagy asztaltól Mariskával, mi meg a film hatása alatt telerakattuk az asztalt konyakospoharakkal, ott Zoli vitte tovább Szindbád magányát, míg a főszereplő Latinovits kifizethetetlen számláig dőzsölt, Huszárikék belevesztek a nyírség-zuglói ködbe, mi a Krisztina bárba, de azt hiszem, mindkét Zoltánt hazáig kísérte az orgonabúgás, melyet Mariska szólaltatott halálra a vásznon. Egy csöpp szeszt sem a Búfelejtőben Zelk Zoltán temetése után, mintha érvényes volna a tilalom az öreg, beteg költővel való utolsó találkozásból, mert tiszta fejjel kellett válaszolni a nagy kérdésre: Hát költő vagyok én? Nagy költő vagy! Zoli a Vörös postakocsi makettjét ejtette utána sírgödrébe a Farkasréten, a domonyi sírba is be kellett volna csempészni egy Krúdy-ereklyét fél évvel később azon az őszön. Nem Szindbád jelenéseihez hasonult, hasonlított rá nagy filmje előtt és után.

Sokszor megbízhatatlan az anyának, a feleségnek, a barátnak, ugyanakkor váratlan megjelenő, nagyon ott tudott maradni, s ellépni észrevétlen. Novotny Vilmos emlékműsorát rendezi a Rádióban hat nappal a halála előtt, munka után leülhettünk volna beszélgetni, barátok, Puskás Károly szerkesztővel, Őze Lajossal, aki Vilmos verseit mondta fölsebzett arccal, Alföldy Jenővel, aki bevezette, de volt, nincs, talán valami másra kellett óvnia magát. A Rádió amennyire foglalkoztatta, annyi bajt okozott neki: elaludt a rendező-asztalon, senkit sem érdekelt, micsoda agyonfárasztó előzmények miatt, s kitiltották legszegényebb idejében. Pedig mestermód dolgozott, pattanó idegzettel, fürge ésszel, pillanatra kész okosan; kedves a színészekkel, hát nagyon szerették, bármennyire megdolgoztatta őket. Láttam Andrej Bjelij Keresztrefeszítés című írása fölvételén, miként feszíti meg Tahi Tóth Lászlót, s elhiteti vele, megéri a kín, mert remeklés az eredménye. Kíméletlen magához, mint ahogy paraszt őseinek aratni kellett, ha megérett a gabona, a Csontváryt kórházi eltávozással, tüdőgyulladásos lázban fejezte be, s literszám itta a teát.

Hányszor elvándorolt a Tarpataki vízeséshez az egyetlen motívumért? Véletlenül egyszer én is eljuthattam vele. Lementem a boltba és benéztem hozzá. Jössz a Tátrába? Hazaszaladtam, leraktam a bevásárlószatyrot, előszedtem az útlevelet, pénzt vettem magamhoz, visszamentem és indulhattunk. Azon a két napon, mintha összefoglalná magát előttem. Azonnal döntetett. Míg mi Jankura Péter operatőrrel és Vayer Tamás díszlettervezővel Zólyomban cseh koronát váltunk, s neki az efféle gyakorlatiasság érdektelen, ott maradt a kocsmában egyedül, mire visszaértünk, már kéményseprőkkel koccintgatott, szlovákul beszélgetett. Ó-Tátrafüreden béreltünk szobát a monarchiás küllemű szállodában. Megkérdezte a portástól a napkelte pontos idejét, az ébresztőt ahhoz kérte, s két üveg vörösbort a szobánkba. Hajnalban zergévé változott, szökdelt a sziklákon követhetetlen, a legelső fényben annyira átlényegült a változásban, nem vette észre magát, sem engem. Ne hagyj itt! De csak röpdösött föl-le. Aztán lefürdött, a reggelinél hiába vártuk. Fölmentem érte, alszik a kádban, kiáltásra sem ébred. Vissza! S mire segíthettünk volna, sehol sincs, vagyis eszik az étteremben. Valamit megtalált akkor, résztvevője lehetett a világ teremtésének. Így hághatott a Stromboli kráteréig, így képzelhette magát beleveszni a sivatagba. Lassan könnyedre engedett ki a szepességi templomok arany barokkjához, a Vörös Kolostor kísértetes falaihoz, a poprádi sült pisztráng ízéig. Ahogy a kéményseprőkhöz ült Zólyomban, olyan szívélyesen ültette az autóba a gyalogos szlovák asszonyt. Éppolyan nagy találkozás lehetett abban az órában az a tót nő, mint Ljubimov vagy Szmoktunovszkij, akit azért nem engedtek Csontváryt játszani, mert hogy nézne ki, ha egy különc, már-már bolondnak tartott szovjet színész magyar „őrült” zsenit alakítana. Nagy találkozása volt Suksin, forgatókönyv fölötti halála előérzetesen megdöbbentette.

Alkalmazkodni csak a művészethez képes, míg érdek nélkül szereti az embert, Dayka Margitot, s éppúgy a Vadász és a Juci presszósnőit, akik úgy szerették, hogy azt se tudták, kicsoda. Halála után Császár Pistával szomorogtunk a Vadászban. – Régen láttuk a barátjukat – mondta Zsuzsika. – Meghalt. – Sírva fakadtak Rózsikával. Visszatérhetetlen kedvességéért hullottak a könnyek, hiszen csak tiszta mosolyát kaphatták tőle. Megrendültek az Omnia borozó bentlakói: idejárt egy ember, legtöbbször alulöltözötten, a szomszédból személyi igazolvány nélkül, mint ahogy a rendőrök megtudhatták. Barnabás, a szeneslegény, mit ismerhetett belőle? Zoli tíz perc alatt megfordulhatott volna az Omniából a borral, órákig vártuk, egyszerre nagy zaj hallatszik lentről, Barnabás tolja targoncáján, teljesen józan és kedélyesen jön föl. – Azt mondta Barnabás, hazaviszlek. – Ötven méternyi úton fuvaroztatta magát. Na, ugyan, mit szólnak a szomszédok? Rendező....targoncán… Látszatra kedélyes, de azért efféle akciók után többször eltöprengett magában – hát, hülye vagyok én? Ott felejti a Fészekben a Balázs Béla-díjra szóló betétkönyvét, sajnálkoznak – potomság! Hátunk mögül a Tereferében struccbőr táskáját ellopják a fogasról, arany Parker írókészlettel, s azzal a forgatókönyvvel, amelyet a Fészekben rejtélyesen megtalálhat – potomság! A kerületi kapitányságon figyelmeztetik, nem éppen potomság, ha személyi igazolványát annyiszor elveszíti. Zsebébe gyűrt pénzét szinte fölajánlotta a markecolóknak. A debreceni pályaudvaron beszélgetve nem figyelt bőröndjére. – Viszik a bőröndöt! – Hadd vigye! – Legyintett, de azért később mégis – hát hülye vagyok én? – De ha elege lett az aljasságból, a legkisebben háborodott föl – Ez magának féldeci? – kérdi a Bosnyák téri csapostól. – A francba! Ki innen! – Kitol bennünket a rendőrökhöz, útban az őrsig gáncsolni próbálnak, bizonyítandó már alig állunk a lábunkon, csizmájukat lefejtem sípcsontomról, Zoli feleselésének bordatörés lett a vége és a megaláztatás, az önkéntes, lump tanúk karéjában – Filmrendező? Ez? – Micsoda kiszolgáltatottság bolondos elmaradásainkhoz, Kiss néni kovászos uborkás sült oldalasához képest, és ahhoz, amikor ötven forintért, termelői áron vettük a fél zsák zöldpaprikát májusban, hajnali ötkor.

Ma sem valószínűtlenebb élő valóságánál, ahogy a fénytörésből megjelenik az arca, finom rezgés vibrálja, lebegteti; kezét, mintha imára tapasztaná össze álla előtt szájáig úgy, hogy még cigarettája is kialszik attól a szent áhítattól, amit valami ismételhetetlen csoda derített szemében, ami aztán homlokráncos gondolkodásra kényszeríti, fejét könyöklő karjára hajtja, vagy olyan feszültté vonja, még inge is kigombolódik, kitárul; most meg a rémület hökkenti tekintetét, úristen! mi történt ott, amit csak ő láthat, kívül és önmagában; repülni készül a lehajló ágak ruganyától, s ideesett a málló vakolatú téglafal tövébe, s már elmozdíthatatlanul roskad a betonlépcső második fokán, megül mellette válltáskája, világjáró saruján függőlegesen áll a fekete mappa, csüngő kezéig vezeti föl a reménytelenséget, onnan hosszú nyakáig, megbicsaklott ember-madár fejéig. Fényképei annak is beszélnek róla, aki sohase találkozott vele, de aki ismerte, tudja, miért olyan szomorú vadvirág-koszorúsan, majd úgy múlik el a siker és a dicsőség, mint a hatalmas koszorúba font virágok, s velük a fölövezett ember, aki még úgy tűnik, nyugodt ábrázattal alszik, aztán a sikoly sem ébreszti már föl. Azon az estén csak üres ágyát láthattam, most odaképzelem édesdeden pihenő arcát. A megbékélt fénykép olyan végső konzekvencia, akár az „Úgy szeretnék élni, mint egy gesztenyefa, amely virágzik, megtermi a maga gyümölcsét, szétfeszíti burkát, és maximum egy koppanással ad hangot annak, hogy élt… Az ember legalább egy lábnyomot akar hagyni maga után, nem többet.” Pici életcélnak tűnik, de ő múlhatatlan lábnyomra gondolt, olyan jelre, mint a kereszt. Mindig a legtöbbet akarta, poklokat járt meg művei mennyországáért.

Utolsó éve rémálom.

Kezdődött a Csontváry befejezésével, már Cannesban, amikor pucéran odavetették a filmet, míg a rendező szmokingban, de semmi tájékoztatás, eligazító prospektus, album, mintha a magyar filmhatalom kényszeredett gesztusa lenne a küldetése. S itthon a bemutató Corvin mozi után némi csalódás zavarosította a meghívottak hangulatát: kisfilmjei az igaziak, a Csontváry is kisfilmek füzére. Hát a Szindbádot elfelejtették? Ami számomra érthető, az másoknak töri a kompozíciót, pedig a megaláztatás legalja az a másnapos ébredés, innen kell majd megfesteni a nap-út hatalmas vásznát, vagyis eljátszani a színésznek. „Szörnyű! Szemetesládában találtam magam egy utcaseprő nővel.” Édesanyja hányszor várta finom ételeivel, s úgy érkezett meg, mint a filmben a hűséges hűtlen. A kritikák figyelmetlen melléírások: fújja a szél a pécsi múzeumban fényképezett ciprusokat? A háború miatt nem mehetett Libanonba. Görög város fezt viselő mosztári emberekkel? Nincs valuta Görögországra, se a Szaharába, de a kritikus a Szaharáról beszél, pedig üzbég sivatag az. Hiteltelenek részleteikben az egészében gyanakvó, bizalmatlan, sugalmazásról árulkodó kritikák. Ráadásul a filmgyár igazgatója, aki nagyrabecsülte Huszárikot, fizetett semmittevést ajánl. „Fessél!” Pedig régóta készen A feleségem története forgatókönyve Füst Milán regényéből. Drága!

Repdes filmtervtől filmtervig, biztatótag szállnak le rá a könyvek. Rendezni mozdul ki a lakásból a Rádióba néha. Móni tartja benne a lelket, bejelentetlenül él ott, ahol ő is ideiglenes bejelentővel lakik. És Móni elautóztatja Domonyba a mamához, kijár apja sírjához, s azzal büszkélkedik, Guyon Richárdot is oda temették, mintha a szabadságharcos lenne majd társasága. Kata lányával többet törődik, társaságba járnak, régi és új barátok közé. Móni más, közös lakásra gondoltatta, összegyűjtötte a város összes emeletráépítési tervét. Máriássy Judit a bábolnai filmet képzelte mentőövének; na, mondom, mi lesz ebből? Zoli ráállt, majd ahogy Michelangelo festette a teremtést, hanyattfekve a Sixtusi-kápolnában. Utolsó találkozásunk október 11. vasárnap reggel. Újságokat viszek, megvette már. Felejthető könnyed beszélgetés, semmi baj. Pár perces könnyed beszélgetés felejtet minden világhomályt. – Mit csinálsz a héten? – Csütörtökön Bábolnán forgatok. – Búcsúmosollyal csavarta meg az ajtózárat.

A barna fotelek és a kanapé tonnássá nehezednek magányától, föl se öltözik, barna alsónadrágban nyit ajtót. Kapaszkodója a könyv, a grafikázás meg a lemezjátszó, az, amelyiket egyszer már lefoglalt a végrehajtó, ami Zolinak a legértékesebb, úgy látszik, a tisztviselőnek is a legmegfelelőbb ellenérték. Görög népdalok csalogatták a napfényes délre, tengerparti halászfaluba remetének, ha már száműzték, mért nem inkább Kréta szigetére? Viszockij ordít ki a Columbus és a Gyarmat utcára, ismerheti rekedt marsait a környék, ez a kísértethang, mintha az volna, ami hiányzik belőle: gőg, káromkodás, parancs. Inkább Assisi Szent Ferenchez hasonló; könyv-, rajz-, telefonhang-ajándék. És végső keserűségében rúg az autókerékbe udvarunkon, a naponta mosott karosszériát méginkább levizelné. Csíkos ingben, fekete nadrágban csönget be hozzám, Huszárik-módra elegáns, hosszú, vékony alakja nem tűri a lötyögő ruhát, az ingre ad különösen, amely nyakát és ábrázatát meghatározza, azért zsúfolódik számlálatlanul annyi a szekrényében. Most éppen azért keres föl, mert szomorú és dühös, bántja, már megint olyanokat mondott egy interjúban, amit másképpen akart. Nyomorultnak érzi magát, kér, menjek vele haza, azt már nem mondja, hogy nem bírja ki egyedül otthon. Aszfalti tócsára mutat: „Magyarország! Én meg ebben nézem magam.”

Utolsó éve lelki bajait testi szerencsétlenségnek is tetézni kellett nyár elején. Látom az Uzsoki utcán Móni és Jucó vállára dőlve, kínra hagyatkozott erőtlen sántikál föl a kórházi lépcsőn. Nem tudom, miért nem szaladtam oda, csak néztem, mintha fölösleges lennék, de miféle bajhoz? Ahhoz kellett volna szaporítanom a hármast, hogy balesete történetét halljam: a pünkösdisták Gizella utcai imaházában, ahova sokat járt akkoriban tétova élményszerzés miatt, a mezítlábra húzott csat nélküli saruban megcsúszott a lépcsőn, s hogy a szemközti ablaküvegbe ne essen, félrerántotta magát, s a nyakatekert csavarból úgy zuhant ki, hogy kitörött a jobb válla és a bal bokája. Alig vették föl az újpesti kórház baleseti osztályára, nem volt nála személyi igazolvány, magatehetetlenül szenvedte át a nyarat otthon, kiszolgáltatottan, mindenben a kislányos Mónira szorulva. Naponta látogattam, valamennyire enyhítve purgatóriumát a ragaszkodó nőkkel együtt, akik anyai, testvéri szeretettel pátyolgatták. És följártak kollégái a filmhajszából szabadulva. S egyszerre megtelt a gipsz a lábán, mint egy vendégkönyv aforizmákkal, politikai jelekkel, aláírásokkal, akár a magyar zászló, melyet május 15-én, ötvenedik születésnapján az ünneplő társaság telefirkált. Grimasz mindkét emlék a túlzott örömre és a nyomorúságra, akár egyik utolsó rajza, a Sírkereszt: ITT NYUGSZIK HUSZÁRIK ZOLTÁN ÉLT KILENC HÓNAPOT AZ ANYJA ÖLÉBEN.