Virágárok

A kuvasz terrénuma

Utak bátyámhoz

Midőn a Háromkirályok maga faragta facsillaga mellére ugratva megpihent, élettelen a halotton, kölcsön-autón rohantunk barátommal, Bella Istvánnal, a hírhozóval, én mondjam el az iszonyú hírt anyánknak, ne a rádióból hallja a konyhai homályban; én legyek a fekete hírvivő, én vigyem őt idősebb nővéremékhez, ne maradjon egyedül a gyászban. Mondják, a konyha kövén jajgatott, még a szomszédba is áthallatszott.

Zuglóban Jób Könyve dermedt belém.

„Mert a fának van reménysége, ha levágják, ismét kihajt, és az ő hajtásai el nem fogynak.

Még ha megaggodik is a földben a gyökere, és ha elhal is a porban törzsöke:

A víznek illatától kifakad, ágakat hajt, mint a csemete.

De ha a férfi meghal és elterül, ha az ember kimúlik, hol van ő?

Mint a víz kiapad a tóból, a patak elapad; kiszárad:

Úgy fekszik le az ember és nem kél fel, az egek elmúlásáig nem ébrednek, nem költetnek föl az álmukból.”

Kinéztem az udvari fákra, egyedül, mint a téli lefoszlott koronaváz, hójeges, zöldmohás kéreg.

Néhány hónappal előbb, a szeptemberi búcsú délutánján utoljára együtt anyánkkal, nővéreimmel az iszkázi szülőház udvarán, azon a zöld padon a cseresznyefa alatt, melyen apánk utolsó éveit pislákolta végig: belegyöngült az ágyba; fiát a falevelek körülsusogták, sírtak érte, pedig akkor nem búcsúzott. Az újjáépítést tervezgette, itt töltjük nyarainkat, körül fehér falak, mintha lehettünk volna a századeleji építkezés után; megfrissítjük a férges fákat, kaszálom a csalánt, laput, bojtorjánt, ő pedig nyes, olt, szemez. S milyen jóízű a zöldség a konyhakertből! Itt kezdi a járást unokája, mint ahogy innen indultunk világgá. Benépesítjük családunkkal az udvart, Margit virágkoszorút fon, Judit fölveszi a diófalevelet, Bandi fiuk farag, lányaim a páskomból hazajönnek vörös-homokos arccal. Meglátogatnak nővéreink gyerekeikkel, úgy, mintha el se mentünk volna.

Nem gondoltam a Jönnek a harangok értemet előérzetnek. Pedig tudhattam volna, a vers valóra váltja önmagát. Azt is tudhattam volna, a lélek a halál előtt oda mozgatja az embert, ahonnan vétetett. Laci szokatlan-sokszor járt haza, anyánkra gondolt, megfilmeztette a hajdani regölést, megörökítvén ifjúsága megöregedett arcait, rátalált a fűben táncoló csikóra, megsimogathatott muzeális anyalovat, borjazó tehénre talált, kovácsra, kádárra, tökmagolaj-ütőre, s arra a királyi fehér Sagya csődörre a sümegi méntelepen, aki több volt egy serleg fehérbornál, mert a nóniuszunkra emlékeztette, s húszéves önmagára.

Kinéztem Jób Könyvéből zuglói ablakomra, hihetetlenül tudtam, hogy élő testvéremhöz élő útjaim megszakadtak, szakadék végükön, s már csak azt barangolhatom be képzeletben, lábbal, amit talpával, kezével, tűnődésével és mosolyával megjelölt.

Elmegyek szülőházunkba – emlékházába. Kikötött már, mint a fehér hajó a fenyőhöz és a kőrishez, múltunkkal megrakottan. Valószínűtlen fényképalbum kísért meg; idegen, ami van, csak az él, aki voltunk. Nem mernék ebben a házban aludni magam. Laci 1946 újév napján látott kísértetei pepita öltözetben kápráznák tele a Vendégszoba sötétjét, ahol apám kocsisa az úr. Nem érzem jól magam a házban, s ott, amit a Nagymama Szobájának neveztünk.

Nagymama eltávozása után szobájában mi aludtunk, laktunk, melegedtünk, álmodtunk a sötétbarna, tonett ívű ágyakon, a cseresznyefa keretű tükörből vágytuk növekedésünket; apánk halála, anyánk elköltözése után ellopták ezt a tükröt is, akár a kishordót, tortástálat, talicskát, lószerszámot, kaszát, mintha valami bűnt követtünk volna el, mert nem maradtunk otthon. Ez a szoba öreganyánk haláláig testvéreim csatatere volt vele. Szájukból véletlen temetési ének: Védj meg engem, Uram, az örök haláltól – „Büdös kutyák, ugye szeretnétek, ha meghalnék!”. Laci csúfolódott vele, bolhakaszárnyának mondta, ezért a nagymama bezárta, berekesztette az ágy alá. Máskor kályhája köré ültette őket, mesélt és énekelt. Pici vaskályha adta a meleget, ameddig fazéknagyságából kitellett, nem sokkal messzebb, mint a mellé rakott szék, ahol nagyanyánk lába kiengedett, de kis púpos háta kihűlt. Sublótja, akár az oltár, Szent Antal és Szűz Mária rózsafüzérrel; a fiókban titkos gyümölcs, cukorka, csokoládé. A szoba almáriumszagú volt. Halála után, ottlakásunk idején apai cigarettafüst- és bakancsbőrszagú.

A déli, tiszta szobában, melyet Szobának hívtunk, díszes cserépkályhát rakattak nagyszüleink, alkalmanként fűtötték a ritka téli vendégeknek. Az ötvenes évek tűzrendészeti parancsai miatt fekvőkéményét lebontatták a padláson, utána álldogált magában, kitömve mindenféle papírszeméttel, nyári csikkel. A Szobában születtünk, ide fektették halott apánkat 1969 júliusában; a szelíd borozgatások terébe, ahol a testvéreim élték meg ifjúságukat barátaikkal, Laci vezérlő botjával vezényelte az asztalt, táncolja ki jövőjüket. Karácsonykor odaálltak a regölők, jókedvvel párosították össze a bentieket, Laci kisbika-mérgesen rontott lábuk közé: „Kényesen titkoltam szerelmeimet. Fölháborodtam, ha szeretőm nevét rám olvasták. A regölő legényeket szétdöncöltem, mikor nagy zengéssel regöltek Babusnak.” Anyám sárga, gyári bútora, az ágyak fölött Krisztus az Olajfák hegyén, levehetetlen Lacinak a Lovak viharban és a Rét fűzfákkal festményei közül, mintha csodatévő lenne ez a giccs; itt könyörögtek térden állva anyám és nővéreim bátyámért vezeklő fogadalommal, tartsa életben az Isten, bal lába csontvelőgyulladásából gyógyítsa ki. Később szerenád hallatszott nyári éjszakákon, a lányok méltatlankodással titkolt örömére. Itt fogadták az úrféléket, a képviselőt is, akinek arcmása épp úgy levehetetlen a toalett-tükör fölül, hiszen Lacinak bérmakeresztapja, ezüst zsebóra-ajándékozó, melyet az oroszok a búzahalomból zsebükbe dugtak – népház építtető, szegénylegényeket álláshoz juttató, az Országos Hitelszövetkezet vezérigazgatója: dr. Schandl Károly. Itt fogadták pereskedéseink ügyvédjeit, a lótenyésztési felügyelőket, a kihízott-zakós leánykérő adótisztviselőket akkor, amikor végrehajtók jöttek délelőtt; s mindenki megkínáltatott melaszos barna süteménnyel.

Sokkal élőbb a konyha. A kémény szögletéhez rakott sárgaréztulipán-koszorús rézfogantyús tűzhelyet kiskoromban lebontották, mert rosszul sütött, alul leégett, fölül a sületlen kalács, rétes, női szeszély éktelenkedett a tepsiben. Az ajtótól balra ágyak, az elsőben bátyámmal együtt aludtunk, reggeli álmosságomba mesélte Toldi Miklós bikafogó erejét, aki Toldi volt énnekem; Sinka István kis hercege feküdt sámlinkon hanyatt és a kéményben jajgatott József Attila „Tiszta szívvel betörök, ha kell embert is ölök” fölfoghatatlan anarchizmusa, de Heine német dala már a fenyőágakon szökdelő, piros begyű stiglicmadárhoz emelt föl. Egy sámli sündörgött a helybeli asztalos művei közül elő, táltos paripám, hátán vágtattam a pápai Zöldfa utcába, tanuló testvéreimhöz, nagyanyámhoz. A padlat hepehupás négyzetes téglája, anyánk gyötrője, amit olyan siránkozva mosott föl; redveiben megáll a kosz, a fölmosólé, és hetente takarítani kellett, ide hordták a sarat, a havat, a latyakot az utcáról, a mezőről, az udvarról becsoszogó lábak, csizmák, bakancsok, cipők. Itt az emlékek mindennapibbak, befödi őket az ételek gőze és a szokásos gond. S amennyire örültünk tisztaságszagának, annyira jólestek az ételek, melyeket anyánk szorgalma szentelt meg. Ahogy itt sültek a Lacinak olyan kedves mákos rétesek meg a túrósak, almásak, tökösek és a diósak; főltek a töltött paprikák, káposzták; sültek, főltek, rotyogtak disznóöléses kedvenceink, úgy tört be ajtóstul a baj. Asztal, ágy alá hasaltunk a háború utolsó napjának tegnapelőttjén, mikor a német híradós-antennák miatt a raták lebombázták, fölgyújtották a falut. Hol lehet a Laci? – kérdezte istenét anyánk. Éppen hazatartott, árokpartunkról látta az égő falut, és az egész lakosság a két szilánkfejezte halott kivételével menekült nyárfáink alá: Idesanyám! Idesanyám! Idejöttek a végrehajtók; itt töltötte bátyám azt a disznóöléses karácsonyt 1950-ben, töltötte a kolbászt s beszélt Bulgáriáról a szófiai ösztöndíjas, de aztán egyik húsvéti hazalátogatásakor megtudhatta, mit művelnek szüleivel; egyetlen tehenünket épp akkor vitték adóba, belesírt az ablakba, kutat ástunk a konyhakertben, nem találtunk vizet az aszályban, akkor volt az Aszály, a Bolyongó, a Gyöngyszoknya, meg édesapánk világnagy hamutartó fölött.

A hosszú folyosón, a kamraajtó melletti kiszögellésben étkeztünk nyaranta, akkor ült együtt a teljes család. Innen gondolhatom vissza azokat az ebédeket, melyeket bátyám vidámsága annyiszor nevetésbe fullasztott. Apám a falhoz támasztotta az ostort. Sok idegen vélekedés ellenére László víg kedélyű ember volt, ha szomorúnak látszott, hosszú tűnődései, elgondolkodásai miatt képzelhették.

Festményei a teret kitágítják. Így kezdte földi vonulását ráörökítve magát Orosz János ihletére. Képei a Szobában, a folyosón, ablakok a múltra. A Szobában egy csendélet, és az Iszkázon utolsónak festett Jézus elárultatása; de van egy életkép is, melyet az istállóban csinált, mégis mintha az ablakból nézne a havas országútra, a menekülő magyar katonákra a háborús télben. Akár rájuk várna a varjú a csupasz ágon, sorsuk irányát jelezné. A folyosón minden ismerős nekem, a képek alakjai és történetei. Szüreti mulatság a Somlón, Nagy Lajosék pincéje előtt. Húzzák a devecseri cigányok, a székely Zsiga ingben-gatyában nagy nekihajlással táncol, ahogy kiugrott a szőlőtaposóból; a szabadságos katona átszúrva bajonettel, lehet, előbb elpusztult, mint ahogy itt 1945. március 26-án képletesen megölték. Ki lehet? A Nagy Laci? A Mátis Kari? Akkor még Tomor Erzsike a táncolók szélén ámulva nézi őt és a vigasságot, akár a Nemtudomki öregember. A megkötelezett vérző orrú bika szemében gyilkos riadalom. Szomszédunkban Szabó Antalék gondozták a falu bikáit, volt bátyámnak elég tapasztalata vadságukról. És akácfát fűrészel Nagy Ignác bácsi; apám harmadik unokabátyja, egy ismeretlennel a földje végén, Kordolák Ili, a másik szomszéd lánya a fűrész alá döntött fa végén egyensúlyoz, majdnem fölrepül. Ignác bácsi kucsmája határozott vonalú, mint a föltámasztott rönk, kubista képbe illő. Íme, a megállított mulandóság ezen a folyosón is!

A kamraajtó vaskilincse kifényesedett a sok fogástól. Most minden úgy áll, mint valaha, a lépcső alatti hombár kivételével; elkorhadt, szuvasodott, s a kisebb gazdaság miatt megjavítani fölösleges lett. Középen a csörlő, a legnagyobb tárgy, méretéhez képest egy évben csak egyszer használták, vetés előtt a gabonát tisztította; forgatásra hengere rostáján kihullott a zúzalék, gazmag, hátul folyt le a tiszta, hogy rézgáliccal fertőtlenítsék. Emblémáján Clapton Shutleworth Wien Budapest Marke N 13. Század végi, század eleji szerkezet, akár a kézi hajtású daráló, kukoricamorzsoló. A kendertiloló, a gereben, a motolla, a rokka a padláson dolgozza föl az idő pókhálóját. Nagyapánk a maga nemében nagyvonalú gazdálkodást próbált. Emlegetnek valami cséplőmasinát, mi csak vasmaradványát használtuk, a törökbálint-almafa és a boldogasszony-szilvafa ágai közé emelt nyújtónak, haskelepeztünk, kunsztoztunk rajta, Laci fél kézzel tizenötször fölhúzódzkodott.

Dédapám gyalupadján, a kamraablak mögött mesterkedett a bátyám, apámnak a gazdaság nem hagyott farigcsálni való időt; kézügyessége átlagos, csak annyira jó, amennyire kell. Laci nem volt a barkácsolók színvonalán tötyörgő kézügyes. Először talán tökszárból csinált sípot és hangot. A csigarendszer törvényei szerint működő asztali lámpájára is emlékezhetem. Nem azért csinálta, hogy a tárgy meglegyen, hanem hogy pontosságra faragja ki magát. És nem felejthetem azt az örömöt sem, amikor az ember művével élhet, a maga gyártotta gombbal gombolkozik. Otthon épp úgy dicséri kezét a gyúródeszka, mint a megszegecselt sütő.

A szinben kocsi, kemence, húsfüstölő, fényes nyelű kapák, kaszák után a szent, valamire való rossz vasak helyére rodopei szobát építettek, kalauzolása befejezéseként rézcsengők sorát zendíti meg bolgár pásztorbottal az emlékházi gondnok. Tudhatja-e a látogató, micsoda állati, emberi élet zajlott a lebontott istállóban? Öt ló, kilenc szarvasmarha, kancák, csikók, tehenek, ökrök, borjak. Jobbra a kerékjászol takarmánynak, nyáron apám és a szolgalegény alvóhelyének. Laci itt akart csődörcsikóvá változni gyerekkorában, fejére húzta a kötőféket. Emléktelen tehenek, nagyemlékű lovak. Itt döngette jászlát a bolond Baba, az öreg, szelíd Cella, s akit már én is ismerhettem, a Fácán, ő vonult be Erdélybe, apám nélkül hasasan, ez az aranyokleveles kanca azt a csikót hordozta végig a Hargitán, akit egy orosz hadnagy fölnyergelt, aranyrojtos asztalterítőre csatolta a meggyesben elásott piros nyerget, s a betöretlen állattal elszállt, mint egy Pegazussal. Fácán fia, a híres, hírhedt Zalavár, az „államilag engedélyezett magánmén”. Az éves csikót szájába kötött dróttal, véresen, végső legyengülésében találta meg apám a határban, kioldozta és hazavezette üres istállónkba. Válaszul megsegített minket födözési árával, búzával, pénzzel. Az apaállatok is úgy megritkultak, mint a férfiak. Zablára kocsiba kellett törni, hogy vére csillapodjék. Négyen csinálták: az apánk, Szabó Antal, az Emlékház gondnoka, a Kankus, Tomor Jenő, aki kedves segítő emberünk volt, meg Laci. Csődörünk feje alatt úgy fogta meg a fékszárat, hogy a földre se ért a lába a bátyámnak, mégis a szügyhöz tudta hajtani a fejet. S akik lónosztalgiájával, lóromantikájával gondolkodnak, mint költői princípiummal, sohase felejtsék el azt a győztes jobb kart, ahogy megalázza a százszoros erőt!

Erős volt – mondom –, hozzátehetem, kedélyt szül az erő, de vakmerő bátorságot is. A csődör letaposhatta volna. Most is látom lakkos patáit, ahogy a kancák fara fölé ágaskodik. Bátyám vakmerősége mindig kétségbe ejtett – miatta és miattam. Befogta a csődört, maga mellé vett az ülésre. Már akkor féltem, mert sokszor árokba döntött bennünket a ló, ha autóval találkoztunk. Féltem, de biztonságban éreztem magam a bal oldalon addig, amíg Laci el nem határozta, hogy bátorságra tanít. Elkocsiztunk a csőszi rétre, belevágott a ló véknyába, végigröpített rossz szekerünkkel – most is azt hiszem, az egész világon. Akkor a halálfélelmet győzette le velem, lehet, magával is.

A magyar mezőgazdaság lassan talpra állt, a Dobi István földművelésügyi miniszter díszoklevelével kitüntetett Zalavárt kiherélték, apám kancára cserélte, Cellát virslibe vitték a téesz megalakítása után kiscsikóstul; maradt a tehén, de takarmányra való munkaegységet sem tudott apám összegyűjteni, a tehenet eladta, vett egy anyakecskét, a Micit, aztán levágta, s mikor meglátogatott bennünket Budapesten, „finom őzhúst” emelt ki csomagjából. Vadhúsként ettük istállónk utolsó lakóját, s az istálló beroskadva követte, s az istállót az ólak és a pajta.

Pedig jövős kedvvel lakott a család valaha. A kapu egyik felén nagyapánk ültette fenyő, a másikon vadgesztenye volt, a telek sarkában a párja: gyermeki magasles, gesztenyegolyós légiharc valamennyiünknek. A gesztenyefákat a villanydrót miatt csonkára nyesették, aztán kivágatták az országút szélesítésekor. Mögöttük a kertben, s az udvaron, egészen a szérű aljáig, s a kertalji szőlőig gyümölcsfák. Nevezetes közülük a ma is álló ringló a terméséért, meg azért, mert minden nagy termésnél letörött valamelyik ága, mégse pusztult el, lehasította kérgét a villám – lehetne jelkép. Sajnos, a puszpángbokrok mögött kipusztult a cseresznye, melyet bátyám kiskorában a bíró cseresznyefájának nevezett. A kút fölötti körtefa egyidős a házzal, jól szervezi meg hosszú életét, egyszer ömleszti gyümölcsét, aztán visszavonul pihenni. A hátsó diófák, az a tíz-tizenöt, sose pihentek, ha a tavaszi fagy meg nem marta hernyó virágaikat, sokat hajladozhattunk alattuk ősszel. Nyáron hintát kötöttünk ágaikra, fölrepültünk a sárgarigó fészkéig. A kazlak mögött, az akácás szélén az a félvad cseresznyefa, ahonnan kezdődött május végén a gyümölcsös évszak, s szüntelen folytatódott a későbbi cseresznyével; a kert végében jobbra sűrű meggyes, ide ásatták a bunkert, ahová Laci sose bújt le; a legnagyobb légi csatában, mikor a Messerschmittek és a kéttörzsű angol vadászgépek fölöttünk gépfegyverezték egymást – a födetlen kertalji ölesárok partjáról nézte, anyám jajgatott, én meg anyám kétségbeesése miatt sírtam. A meggy után érett a párizsi és a „puha ídes alma”, a kajszi, a ringló, a boldogasszony- és mindenféle szilva, tökalma, bőralma, csörgőalma, törökbálint- és húsvéti rozmaringalma, császár- és téli körte. S végig a telek hosszában akácás, épp úgy tüzelőfának, mint zöld koszorúnak, kimagasló szilfákkal és kőrissel, északi felén a szélcsavarta vadkörtével, melynek magához hasonlította sorsát a bátyám: mintha hazai sír volna tövében, rímel a vadkörte Farkasrétre.

A ház öt ablaka előtt virágoskert belülről és az utcáról jól láthatóan, dróttal kerítve; a kapu cifrázott volt, tulipán- és szívformára metszett fenyődeszka; ugyanilyen a kerítés a telek sarkáig, s a szöglettől lefelé orgonás, kecskerágítós, kökényes élő sövény. A falon szőlőlugas, pici fejű, tűzpiros futórózsa, a lakás bejárata előtt, ahol Laci a torokgyíkot átaludta a kutyák között, szőlőhatárú virágoskert. Hóvirág, ibolya, jácint, tavaszka, tulipán, oroszlánszáj, jázmin, japánbirs, pünkösdi rózsa, petúnia, tátika, hajnalka, őszirózsa, krizantém aromásította a ganyédomb meg az ólak párolgását.

Apám halála, anyám elköltözése után megindult a szelemengerendától a romlás, oldalról sarjadt befelé a zöld, a kéményen pipacs vörös virága, egérrágta irkák, bizonyítványok, végzések a szobában, Németh László könyvei és Acsády Ignác: A magyar birodalom története szétrágva, repedt falhoz támasztott ágytámla, egér- és patkánytúrás, míg a rágcsálók odébbálltak; Krisztus alá szart bosszúból, aki betört a semmire; kövekkel zúzott ablakok, ágastul zabrált gyümölcsök, cseresznyék.

Átgázolok a füvön, a virágzó gaz kegyetlen szépségén, a korai versek rejtekhelyére, visszaképzelem a pajtát, bátyám nyári szénalakását; pepita irka a lópokróc alatt. Később a bevallott költő az októberi kazal tövén fordítja a bolgár népköltészetet egész hónapban, mi meg krumplit szedünk, kukoricát fosztunk, répát csírázunk. Az utolsó diófa alá asztalt, padot deszkázott, karózott, belevéste a kéregbe a szárnyaslovat, ott hallgatta, s megírta a szárnyak zenéjét „Szakad az ember veséje, de az űrt álma belengi, muszáj dicsőnek lenni, nincs kegyelem. Ez itt a szárnyak zenéje, ne feledd. Soha nem feledem.” Így csak ő szólhat, aki nagyon messziről jött vissza.

1946 szeptemberében egy szál magamra maradtam. Laci fölült a karakószörcsöki állomáson a zsúfolt vonatra, bele a vakvilágba, Budapestre; addig ment, mendegélt, egyszer csak a Dózsa György Népi Kollégiumra talált, onnan meg az Iparművészeti Főiskolára, aztán a festők kollégiumára, s át a képzőművészek közé. Követni akartam, fölvételi vizsgára hívtak az akkori Apáczai Csere János Gimnáziumba, népi kollégiumba tíz évesen, 1948-ban. Apám nem engedett, hátha kitör a háború, az iszkázi általános iskola is jó a kisgyereknek, onnan tanuljak tovább!

Azért mégis beleláthattam a kollégisták életébe. Örsvezető tanfolyamra küldött tanítóm, az első és utolsó éjszakán Lacinál aludtam a Vilma királynő úton, a Dési Huber Kollégiumban (ma indonéz követség). Fölnézegetek a toronyszobára, ahol akkor már mint a kollégium albérlője lakott. Meggondolatlanul és szükségből nővérem zárdista sapkáját raktam fejemre, hajnali szemináriumra ébredtem; művész növendékek az asztal körül, fő helyen Japi, Papp Oszkár, fején az én apácás tökfödőm – groteszk téma lehetett volna hozzá Darwin elmélete.

Néhány év, és már a Dembinszky utcai albérletben vagyok, 1953-ban átutazóban Sárospatakra, gimnazista üdülésre. Margittal éltek ott, ami nekem félhomály, nagy barna szekrény, s micsoda rangtalanság az albérlő tizenötéves öccsének lenni Csuri nagysága előtt. „Albérletünkben szerényen éltünk, néha megloptam Csuri nagysága kenyérhéjgyűjteményét. Éjszaka írtam, mert nappal a zenészfiú szüntelen trombitált. Juhászék is főbíróékkal laktak, mi is. Csuri egyébként kedves volt, csak félt, hogy a nyakán maradunk, gyerekbőgéssel válaszolunk a trombitára.” Margit elkísért a Városligetbe, de én – hozzászokva a gimnazista meneteléshez – kifárasztottam a Sztálin-szoborig, port fújt szemembe a szél, s nem láttam semmit a szoborból.

Jártak a levelek a Szemlőhegy utcába, Iszkáztól a svábhegyi villa között, fél évig jártak a levelek Zelk Zoltán anyjának Laciékra hagyott Akácfa utcai társbérletébe, míg lakást kaptak a Mogyoródi úton. Kirándultunk Pestre, tapolcai gimnazisták, meglógtam a Trubadur első szünetében az Erkel Színházból, délidőben nekivágtam a Stefánia-Vorosilov úttól, házmesterektől, járókelőktől kérdezgetve; kopott háborúemlékű bérházak mellett reméltem, szebb környezetben élnek, s valahol messze, a bolgárkertek zöldségéből sárgállottak a kétemeletes házak. Rájuk találtam, s reméltem, érettségim után sokszor lehetek náluk. Negyedik osztályos koromban álkíváncsiságból jöttem a többiekkel a Kossuth Akadémiára, pályaválasztási ízelítőre, némi lakóterem és betonvályús mosdó, ballisztika-óra és fegyelem-mutogatás után eltűntem az esti vonatindulásig Laciékhoz. Bátyám éppen tűzifás vödörrel nézett föl rám a pincelépcsőn. „Hát te, hogy kerültél ide?”

Azóta beszélgetés-öröm, megítélt verseim gyötrelem-boldogsága a Mogyoródi útról nyíló Derkai utcában. A nagy versek forrásvidékén. 1956-ban magukhoz vettek a kórházból, sebesülten laktam velük; hárman Margit kisebb szobájában, mert csak erre futotta a tüzelő. Könyvek között dőzsöltem, mintha az egész világirodalmat elolvastam volna három hét alatt. Margit ablakán golyólyuk, a falban becsapódás nyoma, naponta díszsortűz a Kerepesi temető felől emlékeztetett október 25-ére, a Kossuth téri halálropogásra, a mennydörgésre, golyócsihogásra, ágyú-oroszlánbömbölésre. Mikuláskor hazautaztam, ahogy lehetett.

Visszajöttem, és tanúja lehettem életüknek, mikor fordításból tengődtek, s a Ganz-Mávag könyvtára kegyelemkenyerén. Vittem a bolgár bundákat a kőbányai zaciba, egyszer az írógépet is. Fölültem a fuvarosok közé a bakra, fröccsözve kocsmákon át, stráfkocsi tüzelővel vánszorogtunk a törökőri teherpályaudvarról és Rákos–palotáról, hogy aztán segíthessek fát vágni s fölcipelni a drótozott cserépkályháig.

Bandi fiukat magukhoz vették a lőrinci nagyszülőktől; Margit ablakából nézte a szemközti iskolaudvaron a gyerek birkózását, otthon az ágyon törökülésben furulyáztak. A téli vakáció után még láthattam a Mennyből az angyal, a Fel nagy örömre, a Pásztorok, pásztorok áhítatával szentelt, nagy karácsonyfát, szegénységük csúcsán ezüst-aranyban. Később Margit narancshéjjal illatosított tollszipkás cigarettáját. Laci az Élet és Irodalom munkatársa lett, szándéka és kötelessége szerint írhatott Búcsúzik a lovacskát, A forró szél imádatát, A Zöld Angyalt, Mennyegzőt, inkább éjjelenként, míg Bandi a szomszéd ágyon a malacok álmát aludta.

Rideg volt ez a hely, a szocreál telep megkopott, közlekedése zsúfolt és távoli, a fürdőszoba kazánfűtésű, az ablakok rosszul zártak, szekrények apasztották a teret, nem fértek el a könyvek. Már Czine Mihályék is elköltöztek a Várhegyre, Gergely Mihályék Máriaremetére.

Bátyámat az 1966-os Kossuth-díj váltotta ki, s a másik év februárjában Óbudára költöztek. Boldogok voltak, a nyitott ablakon befújt a dunai szél. Laci az erkélyről láthatott a folyóból annyit, ami a képzeletét úsztatta a Fekete-tengerig. Margit szelíd, csöndes apja, élete remekművét teremtette meg a lakásban, mint műbútorasztalos. Senkivel össze nem téveszthető berendezést formált nemes fákból: ágyat, asztalt, sarki padot. Laci megfestette glóriás önmagukat. A rodopei pisztrángos patak frissességét lehelték a csergék ágyaikon, miként a legtisztább vízben kell kiáztatni a gyapjút.

Véglegesnek hitték a lakást, nyugalmasan élhettek volna benne délelőtti kávézgatással, aztán magányosan és boldogan. De már 1967 őszén bátyám combnyaka eltörött, valami erőszakos pincefi eltaszította Lacit, titániummal szögezték össze csontját, sok kilós súllyal függesztették hanyatt. Jaj, az a láb!

Utolsó nyarán bodzabogyót hozatott velem hazulról fa- és bőrfestéknek. A hajdani Bak koma emléke juttatta eszébe, aki „maga varrta csizmáit, maga tímárkodta kecskebőrből. S lilára festette bodzalével”. „A PESTI BODZA SÖTÉT AZ ISZKÁZI VILÁGOS; BODZA FŐZVE MÉG TINTÁNAK IS JÓ; KEDVESEM BETEGEN FEKSZIK E HAJNALON SZERESS MOST SZERELEM.”

Nem tudom befejezni ezt az írást

Hulló levelek vére

Még vulkánfíber bőröndöm is izgult, mikor leszálltam a 61-es villamosról és megindultam a Himfy utca emelkedőjén. Magabiztosabb voltam négy éve Tapolcán, akkor elsős gimnazista, most gólyafióka az egyetemen, az Eötvös-kollégium ismeretlen kapujában, idegen szoba- és évfolyamtársak között. Lepakoltam, pokrócot adott valaki felsős. Az emeletes vaságy alsó helyén durva papírzacskóból ette a szilvát a pótvizsgás Nagyfiú; megérkezésem esti órája szilvaillatú és tornacipőszagú volt.

Másnap még semmi dolgom, se menzajegyem, tanácsra lementem reggelizni a körtéri Lordok házába. Előttem tejeskávé, kifli; a szomszéd evőpultnál céklagumó-orrú lezüllött Tolsztoj lesben a sárgaborsófőzelék maradékára. Ez az egész önkiszolgáló, kondérszagú purgatórium olyan előkelőnek tűnt, mint a tapolcai bálterem, miközben visszagondoltam az iszkázi kocsmára. Budapesti vagyok! Enyém a villamos, a Duna, a Gellért-hegy, színházak, mozik, meccsek, az érett nők gyönyörű gyümölcsei.

Az őszelő enyhe délelőttjének nyilvánosságában, a Ménesi úton, egy férfi pofozza nőjét, ágyékonrúgás a viszonzás, újabb pofonok, aztán mintha semmi sem történt volna, egymásba karolnak jólöltözötten. Ha anyám ezt látja, imádkozik fiáért, amit fia színházi előadásként vett tudomásul, sőt, elmegy a rossz lányok utcájába, ahol a földszintről megborzolják érettségi-tablós frizuráját. Az Ilkovicsban barátjával kisfröccsöt iszik, s két asztallal odébb a fiú, a „selyem”, korsó sört önt az egyik röplabdamellre, habzik a málnaszínű pulóver. Izgalom a teremben, tünés a másik ajtón, alig maradunk valahányan, s még csak nem is igazoltatják az ártatlan képűeket.

De a hétköznapok iskolapadjaiból susognak a papírok, rebbegnek a könyvek az anonymusi szavak felé, Füst Milán dörög a katedrán, Waldapfel József unalmában az ifjú költők egymásnak olvassák verseiket. Meglógok az előadásról, bátyámmal találkozom irodalmi asztaloknál; Zelké, Szegi Pálé, Juhászé, Kormosé, Jékelyé, Vasé, Déryé, a Három Lektoré ott a szék, enyém meg székem fél fele. Lukács György meghívott, riadt előadója a politikai áradásnak. Élvezem azt a jelent, amelynek jövője számomra elképzelhetetlen, még akkor is, ha az írók Kossuth klubbeli demonstrációján olyan verseket hallok, mit eddig sohasem, és ahol Nagy László ügyesen rímel csupán, Nagy Imre véleménye szerint.

Belesodródás ősze, mint ahogy átvágok az avaron, s a lombokat lerázza a szél. S egyszerre embertömeget sodor „Nyugati nyers Szél, Ősz sóhajja vad!”, az indulatok ellenőrizhetetlenek, lelkesítenek és taszítanak. Azt képzelem, leszakad a Kossuth híd emberterhünk alatt. Külön senkit sem hallani. Katihoz kerülök, amint hozzám ér, kamaszosan érzem meleg kezét, hozzám kap, mert talán tömegfélelme van, mert talán fél a Szabad Nép fáklyáitól, teherautókon száguldó kiáltozástól, a Sztálin-szobori kongástól, csörömpöléstől, a fölgyújtott mentőautóktól, a betört, zavartalan kirakatoktól, a derékszíjtól, az újpesti munkások puskás özönétől a Múzeum körúton. Sortűz a rádiónál, Kati beránt a kerti fák törzse mögé. S én akkor, ott, szerelmeskedni szerettem volna vele, mintha az egész Budapesttel.

Lehet, ez a lánykéz sugarazta belém a gyanútlan bátorságot, a halhatatlanság kifogyhatatlan képzetét, azt a másnapi vakmerőséget a Szabadság hídon, a keresztutcák golyói között a menza felé, valami húsért, kenyérért és vissza. Talán ő mentette meg az életemet október 25-én, az ifjúság szerelmi vágyakozása.

Pihentem ébredtem, tisztán akartam készülni a napra, borotválkoztam, sokáig mosakodtam, de hidegvizes tenyeremben, mintha véraláfutást fedeztem volna föl, gondoltam, balsejtelmem oktalan, hiszen már bátyámékhoz is elmehetek, jár a 7-es busz, megyek, hadd tudjunk egymásról. A 7-es megállt az Astoriánál, helyette a nemzeti zászlós tank vezetett a Pokolba, ahol a Himnusz érvénytelen, anya és gyerek éppúgy lelőhető, mint az orosz tankparancsnok, s mindannyian mészárlásra valók vagyunk.

Félrenéztem, és fölrobbant a Kossuth tér. Arra a másodpercre nem emlékezhetem, mint ahogy a tudósok nem tudnak számot vetni azzal a végtelenül pici idővel, mikor a világegyetem a semmiből keletkezett. Távolabb álltam a Földművelésügyi Minisztériumtól, hogy visszaszaladjak az árkádok alá, hiszen onnan zuhogott a gépfegyversorozat, a tetőről. Csak nehézfegyverek össztüze tehette, ami történt, nem negyvennyolcas mintájú kispuska vagy davajgitár. Búvóhelynek képzeltem a Rákóczi szobrot, elűztek onnan a hullák, tovább a fölbukó embereken át a kiömlő has disznóölési bél-látomásán, le a rakpartra, de szemben puskás fejek. Az ösztön ellenőrizhetetlen és elképzelhetetlen irányítása szerint hasra feküdtem a 2-es villamos megállója mögé az épülő-építetlen metró sánca oldalába, éppen a mellé az évfolyamtársam mellé, akivel reggel elindultam, és elveszítettük egymást. Nem mentett az a hely, ha a Nádor utcából előállt tank szétlőhetett bennünket jobbról. A tér közepébe tüzelt, s én megint halhatatlanságom képzeltségével lestem, ahogy rángatózik az ágyú a lövés terheitől, alatta a gépfegyvere tüzes, jégverésfehér villogása. Néztem a megvalósult háborús filmet, de aztán felém fordult a valóságos vasfedő, mintha egyik dolgát elvégezte volna, következhet a másik. Barátom elfordította fejemet a földnek – és ágyúgolyó robbant föl előttünk, eltemetődtünk fekete görönggyel, maszadékkal. Nem halhatok meg! Rámgördült szomszédom kalapja, teste megzökkent, alábújtam, takaróztam vele, mintha lehetne fedezék. Bal combomban villamosütés fekete zsibbadása – lenyúlok, csurom vér a kezem; ott fekszem elrendelés szerint pontosan kimérve Isten centijével; ha valamivel jobbra, én vagyok az a halott, ha balra, belőlem csinál húsrózsát a robbanógolyó, barátom karja lett húsrózsa amúgy, ha lejjebb hasalok, megöl a szilánk. És mászott rajtunk a félholtak őrülete, mögénk mászott a tank, taposott. „Jaj, hol vagy kisfiam, Danikám?!” „Ne rajtam kússzon, hallja e?!”

Aztán bekövetkezett az idők végezetének csöndje. Barátommal, két kezetlen-lábatlan Egyember, beestünk az Építésügyi Minisztérium kapuján, lelőhetően addig is. Mintha láb nélkül léptem volna végig a métereket, összeestem a küszöbön valami nővéri karban, mígnem a pincében ötven sebesült adta kézről kézre a konyakos üveget. Élünk! Élőnek vettem észre magam. Uram, megáldoztam kegyelmed töményszeszéből, röpültem, Uram!

Teherautókkal szállítottak, fekve a platón, engem a Tétényi útra. Hordágyról néztem végig a téren, akkor is megőszülhettem volna, mi történt, ahol feküdtem? Mint a körvadászat után! Valóságos a mondás: fűbe harapott. Haldoklók ették a földet, kapaszkodtak a gyep gyökérzetébe. Nekem meg az a szürke fölül-ég, az autózökögés szájszorító végtelensége a túlélésben. Tovább vérzek a kötözés után, mert a kórházban sem vették észre a másik sebet: elől szilánk, máig is benti, hátul kivájt húsom luka, leszakadt izom, de érintetlen csont és ideg. Véres ujjlenyomattal hitelesítettem azonosságomat a bordó fedelű igazolvány belsejében, fényképem alatt.

Asszonynéven voltam bejegyezve a szülészeten, már csak ott jutott hely a magasabb ágyon: Nagy Istvánné. Férfi sebesültek szültek akkor ott. Második születésem, én vagyok az anyám és a fiam. Körülöttünk bakfis bábák, önkéntes ápolónők. Magyar Kati tizenhatéves művészeti középiskolás piros melegítőben, narancsgerezddel kínál, éltető, véletlen, ártatlan cirógatása november 4-e után halott, a terézvárosi templom előtt hanyatt fekszik a vöröskeresztes, ballonkabátban, a piros melegítőben, fekete-fehérben láthatom fényképező unokabátyám miatt. Nem merem látni, nem akarom! De a narancsevés közben semmi sem sejthető.

A könnyebb sebesülteket átviszik a Gellért fürdő inhalációs kamráiba. Lilla és Klotild nővérek – a világháború honleányai – kötözik sebeinket, a tíz-tizenkét valószínűtlen túlélőt. Légrádi a Landler Jenő utcából: keresztüllőtték a hasát, csupán két ragtapasz jelzi a sebet, belül teljesen sértetlen maradt. A fiatal jogász mindkét fülét átvágta a szilánk, középen ép feje, fülei gyorsan gyógyulók. Palika, a teológus, tanknak indította a 49-es villamost a Kálvin téren, megsorozták a vádliját, rúdugrónak képzeli magát mankói között, neki a Gellért-hegy a világrekord. A tizenhat éves Ádám, vasgyúró, Érdről bejáró postásgyerek, a tankból kihajoló tisztet fél téglával dobta alá, s rá combjában az ágyúgolyószilánk. Szerencse fiai mindannyian, fölszabadultak, akiknek nagyon hiányzott a nő. Ágyszélről ágyszélre adtuk a nyúlszájú takarítónő mellét, kezét, combhajlatát még akkor is, ha állapotos. Hősként járt ki nekünk a nemzetiszín- és gyászszalag-mosoly. Engem a szállóban rekedt Turay Ida aranyozott golyóstollal ajándékozott meg, Páger Antal Argentína felől jövet még lakástalan, gyakran lejött hozzánk rádiót hallgatni, mesélni, és józanságra inteni.

Aztán elkezdték az ágyuk, az aknavetők a Gellért-hegyen. Aztán elhallgattak, a bátyám kiszabadított magukhoz. Orvos szomszédjuk egészségügyi dzsipjén Zugló túlsó végéig végig a romokon, kora őszi Budapestem összeomolva. Bátyám bolgár irhabundájába takart, mert november közepén az idő nagyon hidegre fordult, megderesedett, ballonkabátom pedig csupa vér és sár. Csak otthon vettük észre, mindkét oldalán golyósorozat pörkölt lukjai, ahogy feküdtem azon a kimért szűk helyen, ott, ahol máig is vagyok.

A kabátot elégettük sár-vér-mosatlanul. Őszöm tárgyi bizonyítékát bal combomban rejtegetem, magnyitogorszki repesz.

Szabópista

A régi Hungária presszórészében, ahol most a bejárat és a ruhatár, a bordó huzatú ülésen, mint egy betévedt madár, megszokott idegenséggel tekinti be a kávéház aranyívű, barokk-mitológiás, márványasztalú hajóját. Fejét rátarti daccal kiemeli gallérjából, orra, akár a levegőt vágó csőr, a lehető irányokra hegyesedik, indulásra kész valahová. Talán jobb lenne kódorogni a körutakon, de a közönyös embermeleg itt marasztalja délig, délutánig. Rádől irkájára, ha nem ülnek mellé ismerősök, fölfelé eregeti a cigarettafüstöt, lassan elgondolkozva rázza el a gyufalángot, cigarettája hosszú hamuját figyeli, csak akkor pöccinti le, ha már úgyis leesne. Konyakkal zsibbasztja ínyét, mert az úgy kell, mint otthon, ahol pálinkával. Olyan meggyőzően fejtegeti, hogy azt képzelem, nem is a fogorvostól jön, hanem fogára kötötte a madzagot és albérlete kilincséhez, aztán az ajtót jól bevágta.

1959 tavaszán egy nem éppen aranykeretbe illő nővel találom, de Partizán Mari zavarhatatlan, mint a győztesek és a prostituáltak, nappal nem kellett óvatosnak lennie, nappal múlatja az időt, velem is olyan, mintha régóta ismernénk egymást, és érdekes, de ahogy már most Szabó Pistának nem mondhat semmi újat, lassacskán nekem is a vadkeblű, dús ajkú, nehézbőrű Partizán Mari lesz csupán. Pista otthagy bennünket. Semmi dolgom nincs, mondom, szimpla feketére elégséges forintjaimat elköltöttem, elkísérteti magát a Józsefváros valamelyik kétes utcájába, bemegy, nem szól, hogy miért, s közben azt hiszem, kiszól az ablakból, menjek föl, de nagy csomag mosott ruhával tér vissza. Elgyalogolunk a Váci utca szegényesebb felébe, megállít a sarkon, ne lássanak vele az ismerősök, minek kockáztasson egy pénztelen, szűzies fiú miatt. A Gellért-hegy elhagyatott északi oldalában átadja száját, melle és bőre blúz és szoknya alatti felületét, búcsúzáskor markomba gyűri a tíz forintost, mert legalább egy tízesnek muszáj lenni a zsebben.

Helyembe Pistát képzelhetem, efféle eseteket vonz a nagyvárosi magány, összeakadunk ezzel-azzal, míg nem kerülünk oda, ahova sorsunk szerint valók vagyunk, Mari az üzletszerű kéjelgés végállomására, mi pedig illőbb kapcsolatokba. Akinek az árvaságát először a Partizán Marik veszik észre, azt kikezdi az erőszak. Dagadt arccal jár; a Margit hídon megverte valami banda, csak úgy, hülyéskedésből. Gipszben látom a Mártírok útján deréktól állig, követte Sarkadi légtornász mutatványait Szigligeten, s természetesen ő töri össze magát. A Közeg is beleköt. Elkísérjük Buda Ferit a debreceni gyorshoz, a Nyugatiban van időnk egy üveg borra, s az induló vonatról lépünk a rendőr karjaiba, a kihágást ötven forinttal megúsztuk volna, ha Pista nem író igazolványa szerint is. Parancs Jancsi hamar eltűnt, nemrég jött haza nyolc párizsi éve után, kár lett volna efféle ügyekbe keverednie; elléptem, de sokáig vártam a kijáratnál, visszamegyek és hallom: Író? Maguk csinálták az ellenforradalmat! Kiemeltem a rendőr kezéből a személyi igazolványt, átadtam Pistának. Bevitt a pályaudvari őrsre, hosszan ültetett a várószobában, egyszerre száz kilós dühvel kicsapta az ajtót: Mit keresel te itt? Tetű! Tűnés a francba! A padtól az ajtóig csépelt gumibotjával, fejemet védő karomtól csípőmig hurkásra ütött. Föl kellett volna jelentenem, de azt hiszem, hatóság elleni erőszakot követtem el azzal a közbeavatkozással; minek a látlelet? Az újabb tortúra? S ha mégis ő lenne a vesztes, tartsak bosszújától, melyet elképzelhetünk, ha ez a szadista pofa eszünkbe jutott. Pista találkozott vele, az őrmester megismerte és előre köszönt.

1961-ben lettünk szomszédok a Keleti Károly és a Kisrókus utcában. Kezdetben csak sétálásai közben akadtunk össze, újságba kapaszkodott, hogy legyen valami fogódzkodó, mint a régi korzón a sétapálca, hogy ne rakja zsebre mindkét kezét, melyről talán anyja szoktatta le polgárista korában. Újságját combjához ütögette, és az Esti Hírlapot láthattam nála munkából jövet, öt óra után. Akkor már túl az íráson, az Európa presszón, a Hungárián, udvari lakásuk homályán, ahol szinte pajtáskodott Éva felesége nagybátyjával, ki a hajdani 19-es közös gyalogezred bakája, soktörténetű; már operálták volna, de a kórházba csempészett pálinkától elmúlt a gyomorfekélye. Beszélgetéseink átcsúsztak az újra és újra olvasott orosz klasszikus regényekbe, Ivo Andrićból részleteket mondott föl szóról szóra, szerette, mert ott szolgált apja az első világháborúban a Híd a Drinán körül, s már gyerekkorában ismerte a tájat, várost, hegyet, folyót, s odaképzelhette magát, ahol anyai nagybátyjai elestek mind egy szálig, a család összes legénye.

Vasárnap délelőtt fölvette barna zakóját, vasalt élű szürke pantallóját, kezében a reggeli lapok, a szagos-mise idején megivott egy unikumot a Rózsadombban, becsöngetett, s már mentem is vele a Marczibányi térre harmad-negyedosztályú meccset nézni. Nem keveredtünk a feltámadási körmenetbe, kettesben énekeltük a „Föltámadt Krisztus e napon”-t, a Tedeumot, s áhítatunkat nem zavarta kedves dala a „Sáncregiment sánta kapitány” sem. Úgy látszott, szabadságával úgy él, mint a munkásszállások lakói, idegenül, vagy tűnődő természete szerint, vagy Kodolányi tanácsára „…légy sokszor egyedül. Ha vidékre nem mehetsz, naponta okvetlenül sétálj egy órát lassan, céltalanul és egyedül. Idézd vissza rendszeresen cserszegi emlékeidet a szabad asszociáció módszerével. Vagyis ábrándozz mennél többet Cserszegről, az ottani emlékeidről, emberekről, tájakról, hangulatokról. Így kösd össze a régit a mostanival. Ne erőltesd az írást és ne aggódj, hogy nem fogsz tudni írni, mihelyt lelki erőid fölszabadulnak.” Már 1955-ben aggodalmas írói jövője miatt, de nemcsak azért rótta az utcát, hogy cserszegi világát művekké változtassa.

Megírta írói önarcképét: Tanulmány a törzsvendégről. A pincérek csak azt tudják róla, feketét kér, füzetbe firkál, napjában többször fölhív valakit. Őt senki. Ki lehet? A pincéreket bosszantja jellegtelensége, kiismerhetetlensége. Telefonálásakor félmondatokat hallanak könyvekről, futballmeccsekről, bevásárlásokról. „Ő is viselkedjék úgy, mintha nem vennénk észre, mintha itt született volna… régi, jó vendég, régóta idejár, de mégsem idevaló.” Így van ez az Afrika presszóban, vagyis az Európában, az Április mozi táján, a Május 1. mozi közelében.

De hát hova való? Hegyközségből érkezett, s azok az „irkafirkák” hogyan lennének illőek e helyhez. A diák külsejű valaki életműve annak a hegyközségnek a léte, melyet Cserszegnek neveznek. Szegényparasztok, szőlősgazdák, alig akad kétlovas ember, egylovas is kevés van, tehénfogattal járnak, gyalog vagy biciklivel, s tolják a kerékpárt, mert kiszúrta gumiját az elhullott szög, az erős akácatüske. Szabad ösvények siettetik őket. Gyümölcsfák, szőlők, pincék, kukoricások, istállók, konyhák, favágítók kerületében folyik az élet, öt kilométerre a keszthelyi öböltől, várostól. „Kis dirib-darab szőlők. Olyan kicsik és olyan meredeken kúsznak föl a hegyoldalba, egészen az erdőszélig, hogy oda még a téesz is bajosan mehetne utánuk – ha éppen menni akarna. De nem megy. Ezeket a szőlőket csak ember munkálja-műveli; egy darab hegyközségi világ ez, ide vonult föl a múlt, vagy ideszorult; a különbség nem lényegbevágó. A tőkék maradnak és marad a vesszők között fáradó ember, más nem hajtotta el innen, csak a kényszerűség. Az is ritkán.” „Megelégelte otthon, és elszegődött kocsislegénynek. – Nincsenek már azokból a községben. Kipusztultak, nem volt rajtuk az Isten áldása, amiért azt a szegény Mihályt elüldözték hazulról.” Csanaki Jancsi, vagyis Szabó Pista ötévesen kísérli meg világgámenését, kocsisnak szegődne. S tovább a keszthelyi polgáriba, a gépállomásra, a pesti egyetemre, ahonnan már nem úgy térhetett haza, mint a vásárból, a kisvárosi málnaszörp mellől. „Jó volna, ha többet tartózkodnék Cserszegen. Igen, jó volna, csakhogy nekem nincs kihez mennem. Családom régen kihalt, rokonaim is alig vannak, én úgy vettem észre – még józanon is! –, hogy terhükre vagyok. Ebből viszont nem kérek. Pedig még most, húsz év után is otthon járok álmomban.” Álmában és novelláiban, ahogy mese nélküli világot ír meg, de mégis, akár nagyanyja betyár- és kanásztörténetei az idő múlásával már a valóság fölött lebegnek.

Előttem szülőháza három fényképe. Tetején megújították a nádat, a falakat újravakolták, betonoszlopos dróttal kerítették az udvart, a tűzrevaló ölfák toronyba rakva, a hosszabbak egymás hegyén-hátán. Senki sem néz ki a régi ajtón, bár otthon vannak, mert mind a kettő nyitva van. Így jelképes a fotó, s majdnem az egész életmű odaképzelhető. A képen nyár van, az asszony a konyhában, az ember lement a kútra. Fábiánt hátraküldték az istállóba leütni a nyulat, ha már a bakot nem veszi föl, üsse le az egyetemista ebédrevalónak. Vagy talán Fábián éppen a vakablakból lopkodja a pálinkát, már képtelen a cselekedetre, agyonissza magát ott, ahol minden olyan, mint régen, csak maga változott meg. Vagy éppen a két férfi szőlőt kapál, a megerősödött katonafiú meg az apja keze alatt fogy a munka, otthon az asszony kettős kedvbe járva süti a fánkot és a rétest.

S a konyha micsoda főzések tere! A szegények étvágygerjesztő illatával, látványaival, a munkásemberek éhségétől szentesülve. Mi is éhesek leszünk, de nem Krúdy ínyenceiként. „Megkavargatta a levest. Az apró, sárga tészták egymás után bukkantak föl, mintha súlyukat vesztették volna; szépen összegyülekeztek a felszínen: tehát a leves készen volt. De készen volt már a sűrű bab is, csak hagymát kellett rá pirítani paprikás zsírban.” Az étel egyszerű, de szívvel adják, kedves asszonyi aggodalommal, hogy jaj, csak tessen nekünk. Ezek az asszonyok legtöbbször anyaminták. Fodor Annák – Szabó Józsefnék. A konyhában teszik a legtöbbet, onnan kijárnak, piacoznak, ebédet visznek a mezőre, hátulról nógatják a vásárba vezetett tehenet. Nem jók és nem rosszak a maguk módján. Néha kofásak, aztán kedvvel szolgálattevők, aztán uralkodók, még gonoszak is a gyerek szemében, mint a széttaposott Isten teremtményei Csanaki Jancsijának.

Utolsó írásaiban fölengedett, visszaváltozott cserszegi félelmeiből, Reza néni kenyértészta-temető siratódalaiból világbíró gyerekké; elbűvölik a szarvasok, szerszámok: balaska és a rezi köszörűkő; hálásan pezsgő málnaszörp, apja testévé személyesült csigaszeges bakancs és a sárga regények. Segítségére sietett Arizona Jack, ha bántották: „A gyerek ide-oda jártatta szemét a felnőtteken. Jól a szemükbe akart nézni. Amikor sehogyan sem sikerült, elcsüggedt. Egyetlen menekvés maradt: coltpisztolyt képzelt a jobb markába. Csövét a konyha sötétbarna mennyezete felé szögezve lőtt, egyszer, kétszer, háromszor. Arizona Jack is háromszor lőtt volna a semmibe, hogy fölfigyeljenek, és végre megnézzék őt, a karcsú, de izmos idegent.”

Kezét törte lépcsőházukban. Nyilvánvaló a gipszkötés, de ami a lélekben, az csak kinyomtatott műveiben az enyém. A törött kéz nem vezetheti tollát, pénze nincs, erőltetni kell, hogy írja meg a segélykérő levelet. Mert írógépe sohasem volt, s bár zsinórírása szép, olvasható, kalligrafikus, elhívom, írógépembe fogalmaztatom, összetépeti a papírokat, pedig csak annyi kellene: Tisztelt vezetőség! Kéztörésem miatt nem tudok dolgozni. Kérem, hogy segélyben részesíteni szíveskedjenek. – Hagyjuk ki a hogy-ot és miért szíveskedjenek? Velem ne tegyen szívességet senki! – A parasztember nem alázta tarisznyás koldussá magát. A paraszt a kolduló barátokat leitatja a becsapós újborral, de szalonnát, sonkát, kolbászt nem ad, ha ő is meg tudja enni. Ilyen nehézére esett polgárista korában az Igazolás fogalmazása, mert inkább erdőjárás, szarvascsordák, mint a kötelező vasárnapi mise. „Ezennel igazolom, hogy gyermekem, Csanaki János a keszthelyi polgári isk. II. oszt. tanulója, ma, azaz ma reggel súlyosan belázasodott. Ismervén a szülői felelősséget, fiamat minden makacskodása ellenére sem engedhettem templomba, szentmisét hallgatni. Tíz órakor csendes ájtatosságot végzett édesanyja, Hegybíró Anna felügyeletével.” A füllentés belegabalyítja a fogalmazásba. „Este tanúja lehettem, hogyan tér vissza ártatlan gyermekembe az egészség, hogyan szurkál szarajevói bicskájával a lábosunkba – miért is Pelbárt atya istenfélő tanítását megköszönöm. Csanaki Gábor róm. kat. földműves a Károly csapatkereszt kitüntetettje Alsócseri.” Lehet, a régi emlék zavarta meg ezt a legegyszerűbb kérelmet is, hátha nem hiszi el kéztörését Földeák János bácsi, vagy azzal korholja: „Minek isztok, részegeskedtek? Összetöritek magatokat, aztán beállítotok segélyért!” Ahogy én is megkaptam: „Elváltok nyakra-főre. Az Alap nem fejőstehén!” Csak ki kellett várni, míg lehiggad rabiátus előjátékából, pipájával nem gesztikulál a papír fölött, s majd az ugráló parázson vezeti le indulatoskodását, és a kérelmező előtt jószívű lesz, szinte bocsánatkérő. Pista nem várta volna meg ezt a végkifejletet.

A hatvanas években pénztelen, visszahúzódó, alig ír. A Varázslat kertje 1963-ban jelent meg, csodálatos beteljesülése és az értetlen, számonkérő kritika gátolta aggodalmassá. Mégis azt hittem, titokban dolgozik. „Szerencsére Cserszeg ellátott engem annyi útravalóval, hogy nem két, hanem három életre is futná.” Soha nem beszélt írásairól, egyszer-kétszer említette terveit, a tehén regényét és a megőrült orosz katonát, kéziratát csak egyszer mutatta meg, régi volt, előkereste, mert pénz nélkül állt. Talán biztatásomra számított. Kegyetlen történet, a legjobbak közül való, a Te meg az Isten. Árvák árvája, szegények szegénye, kérni büszke, s ha már annyira megszorult, s módom volt segíteni, a legelső alkalommal igyekezett megszabadulni a kölcsön terhétől; bekanyarodtunk a János bácsihoz a Rózsadomb kocsmájába, a szuterénből előbújt házmesterek, öreg iparosok közé, vagy a Margit-kert-Peierlibe, de nem tolakodtunk Berda-Harangozó Gyula-Kunszery hosszú asztalához. Pedig be kellett volna osztani a pénzt, hogy szabadabb legyen utána is. Nekem mégsem engedte megadni forintban rubel-honoráriumát. 1966 áprilisában elmehettünk Moszkvába, Leningrádba fél áron, fiatal írók. Novellája jelent meg az Inosztránnájá Lityeraturában, vegyem föl az árát! Megbízást fogalmaztunk, sógorommal, Konrád Gyurival lefordíttattuk, s éppen azon a vonaton utazott Hidas Antal és Kun Ágnes, mintha az angyal küldte volna őket, mert akiért Anton Gidas közbenjár, annak sikerül, ami különben lehetetlen. Kilencven rubeles urak lettünk Buda Ferivel, taxin jártunk, azt sem tudtuk, milyen az IBUSZ-eledel, nagy saslikos ebédre hívtuk Irenát a Hotel Pekingbe, akkor még ismerősömet. Itthon fölhívom Pistát, áradozok, köszönöm s meghallom, kiküldi az Írószövetség a Szovjetunióba. Hazatérve azzal vigasztalt, úgysem tudott volna a pénzzel mit csinálni, influenzásan feküdt a szállodában. Jellemző!

Egy időben váltunk el, s víkendházban húztuk meg magunkat, ő a Szabadság-hegyen, én a Rózsadombon. Barátságunk „búvópatakká változott” – ahogy a Ne nézz hátra kötetét dedikálta, „ifjabb pannóniai földimnek, de nem változó szeretettel a ,Három királyok napján’-t dúdolgatva.” Jelentkezéseit rábíztam állapotára, s ha néha fölkeresett találkozásra hívó levéllel, melyből kivillant a jókedv, inkább a ritka derűnek hittem, nem a gyakoribb depressziónak, reméltem, olyan lesz, mint régen, utolsó három évében zuglói lakosok lettünk, de már nem jött el hozzánk. Mintha látnám a tömkelegben, bár zörög a cserszegi sír nyári, száraz virága, a keszthelyi Festetics-kastély tükörtermében fölöttem függ a képe az évfordulós megemlékezésen, kevés rágondolóra tekinthet. Havas temetőben mondom a verset megíratlan novellájáról: a háború vége előtt az orosz katona őrülten tapossa derékszíját a tavaszi vetésben. Körülállják a sírt a falubeliek, a márciusi, olvadó hótorlaszokon át pálinkázni megyünk, pörköltet eszünk a vadászházban, s mintha otthagynánk örökre műmárványát: Itt nyugszik Szabó István író és szülei. Fodor Anna és Szabó József megnevezetlenek. Nem érik meg a betűk árát? Fiuk távoli az irodalmi Panteontól, ahogy már-már kiesett a köztudatból is ez a paraszt Csehov, paraszt-Gelléri Andor Endre, a próza Sinkája.

Szomszédom, Sinka

A Keleti Károly utcai ház első és második emeletén az új rend mostohái éltek, feleségemék az elsőn, a két szoba hallos lakásban, fölöttük Farkasék, az a Laci bácsi, aki a régi kultuszminisztérium osztályvezető-helyettese volt, s hiába léptette elő a koalíciós időkben Keresztury és Ortutay miniszter, hazaküldték. A munkanélküliség után Sárospatakon, a teológián professzor, majd közreműködött az új, várbeli Széchényi Könyvtár tervezésében nyugdíjas koráig, úgy, hogy a Munka Érdemrend ezüst fokozatát is megkaphatta. Farkasék mellett Sinka Istvánék, alattuk a nagymama, özv. dr. Radimeczky Béláné.

Ebbe a különböző eredetű, de újabb sorsában egyféle társaságba költöztem az esküvő napján. Összeismerkedésünk idején valakiben mindig megéreztem azt a közelebbit, amellyel átvezethetett a távolabbiakhoz.

Sinka Pista bácsi lehetett volna a legelső. Hiszen a legnyomorúságosabb szegénységből lett költő. Egyik versét már három-négy évesen kívülről mondtam:

Mégis őt ismertem meg legkésőbb. Betegsége miatt nem mozdult ki, alkalmatlankodni nem akartam, szinte még egy óvóhelyi együttlét is boldogított volna. Zsuzsiék, feleségemék nem jártak hozzájuk. De miután Farkasék bemutattak, rendszeres vendége lettem; mindennapi társalgója, inkább hallgatója. Akit antiszemitizmussal vádoltak, épp akkoriban írta ótestamentumi verseit. Zsidó bérlők juhásza volt, ők a kizsákmányolói közelről érzékelhető jelenlétükben. Ha netán a Grassalkovichok bojtára vagy béres az Esterházyaknál, nem feketedne rajta az a halálon túli bélyeg. Minden híresztelés ellenére nem volt rabiátus, rám mindig szelíden nézett, s nem hittem el, hogy még Kodolányira is kést fogott valamikor. Versei közönsége voltam. Megtudtam, mint lehet birkahajtás közben aludni, télen a trágyadombban melegedni. Megéreztem vágyakozását is olyan elismerésre, ami úgy illeti meg, hogy nem kell megalázkodnia. Maradhasson egyenes a gerinc, ha már az arcot görcsbe ferdíti az idegzsába, ha lába Magdi, a felesége masszírozására szorul.

Olyan garzonban lakott fölöttünk, mint mi; sötét főzőfülke, vécés fürdőszoba, annál szebb lakrész, a Rózsadombra nézett nagy erkélyablakokkal. Akkor még a beépítetlen telek színeiben váltakoztak az évszakok: a tél tél volt, egy rozsdás vashordó a hóban, nagykabátos szökdelők a Rét lépcsőn, a kertészet meg a fasor tavaszi zsendülése, nyári kiteljesedése, fakóba tűnő elmúlása, hogy odafehéredjen a dérnek. Sinka ritkán nézhetett ki az én időmben. Könyökére dőlt az ágyán, olyan szokásból, akár a puszta füvén lenne. Subának képzeltem takaróját. Nem pásztorbot az oldalánál, de ceruza és irka.

Előbb mintha nem is lakott volna ott. Míg egyszer valaki meg nem szakította csöndjét. A ház előtt hivatali autó, fölöttünk kivehetetlen kiabálás, veszekedés, mennyezetünkön dörömböltek. Kitört az alvó vulkán. Mi okból? Sohase kérdeztem meg. Minek a tapintatlanság? Inkább az éneklés, versek. Friss verseit mutatta, örömmel pörgette le a magnón Sinkovits szavalását, meg amit ő mondott a szalagra. Azok a tekercsek biztosan megvannak még akkori hangommal; hallható lenne félszeg meghatottságom. Mert ilyen különös az élet!

Talán azért tanultam meg valamikor azt a kis verset, hogy mint egy iránytűvel a szerzőjéhez eljussak. Talán azért rendelte meg apám a Magyar Élet Ady-kötetét, hogy a kiadó Püski Sándorral Sinkánál találkozhassak.

Éppúgy Veres Péterrel, gyerekkorom bálványával is nála beszélgethettem, mikor Péter bácsi délutáni sétái közben útba ejtette a remetét, mert nem élhetett hallgatóság nélkül. A két öreg író mindig csak a magáét mondta, egyszer például mosolyogni valóan. Témáik között semmi kapcsolat. Hogy is lehetett volna, egyikük a magyarság kuruc-labanc tulajdonságait hangoztatta:

– Még mindig kuruc vagy labanc az ország – felelte Péter bácsi kérdezetlen.

S ki tudja, mi végre a válasz:

– Sinka. Singapur. Holdisten kardja.

Csak én egyeztem meg magamban: mindketten kurucok voltak. Veres Péter amilyen váratlanul érkezett, olyan hirtelen ment el, csizmásan, könyökre akasztott kampósbottal, szürke bársonyruhában, gallérig gombolt ingben. Utána jutott eszembe, szólhattam volna kiskori ragaszkodásaimról, hogy emlékszem választási beszédeire: őt nem táncoltatja láncon Rákosi, mint a medvét, orrában karikával! Beékelhettem volna furcsa társalgásukba, hogy kilencéves gulyásgyerekként még a mezei fákra is fölragasztottam a Parasztpárt választási plakátját; máig is úgy hiszem, a legjobb helyre, mert ott agitáltam, ahol szántottak, vetettek, arattak és kapáltak. Akkor még azt sem tudtam róla, amiről bátyámtól érdeklődött 1963. február 4-ei levelében: „Cserestől kérdeztem, ki az az Ágh István? Ő azt mondta, a te öcséd. Az a vers az ,És’ előbbi számában: igaz beszéd. Tiszta szívet, helyes gondolkodást és égő felelősséget érzek benne. Rongy ember az, aki elfelejtkezik otthon maradt, összezsugorodott életű és ténylegesen is fázlódó szüleiről, testvéreiről. Ezt persze el lehetne nem-költői módon is mondani, de mennyivel nagyobb dolog, ha ez költői megfogalmazást kap.” Ezt a testamentumi törvényt megköszöntem később az Európa presszóban olyan hangsúlytalanul, mint a sült keszeget, amit Szigligeten kaptam tőle 1955-ben. Ő épp oly rövid időre tért be oda is, mint a Keleti Károly utcába. Országnézőben járt, a termés kilátásait nem tartotta kevesebbre, hát továbbporzott fekete autójával. Benézett, mint az Európába, ahová talán azért, hátha ott ülünk Csoóri Sanyival, Szabó Pistával, s rászorulunk a példázatra: – Ha megtetszett egy szép nő, magam elé képzeltem a Julcsa képét. Sose csaltam meg, mert történetesen…

Sinka Istvánnal szerették egymást a maguk módján. Sinka mégsem hagyta szó nélkül:

– Hadügyminiszter korában szobrot csináltatott magának. Elhívott, nézzem meg. Se enni, se inni nem adott, csak beszélt, ahogy szokta. Én akkor Törökbálinton gazdálkodtam, de avval a nagy fekete autójával nem vitetett ám hazáig, lerakott a HÉV körtéri végállomásán.

Sinka a népi írók közül Szabó Pált kedvelte fenntartás nélkül, de inkább Szabó Pál veje járt hozzá, én csak vele találkoztam többször. Illyést sejthető okból nem említhettem. Most meg szentségtörés lenne mindkettőjük előtt a Táncolj csak… című verset kibeszélni. Szerinte „Féja mindig az írók magánéletébe üti az orrát”. Abban az időben volt igazán alkalma dühöngeni Féja kritikáján, melyben Ignácz Rózsa írása miatt a „Sinka-imádók szektáját” náspángolta. De nem hiszem, hogy a dühkitörést okozó látogató, akinek erről beszélt, Féja Géza volt. Inkább egy főszerkesztő, aki végre-valahára írást kért tőle, s ekkor szabadult föl az elhallgattatás minden keserűsége. Püski Sándor pálinkával jött, s elgondolkozva, töretlenül mosolygott. Mátyás Ferenc olyan barátként, aki a Végy karodra időt szerkeszti Püski utódaként a Magvető Kiadónál.

Tizenkilenc év utáni feltámadása: 1964. Ez év húsvétja hosszú, szép dedikációra lelkesítette: „Korai tavaszi gallyak, háztetők, s a tetőkről visszaverődő ragyogások színei, füttyögő szelek, égig felszálló párák ölelései között ajánlom ezt az énekeskönyvet Pistának, aki szintén énekes… Sinka István.”

Énekesek voltunk mindkét értelemben. S a dallamokba Szabó Pista prózaíró is beledörmögött; Keleti Károly utcai éveim Szabó Pistája Sinka mellett a mindennapi találkozásban. Én csaltam föl a második emeletre, hogy ne csak a Végy karodra időt olvassa mániásan, ne csak a verseket mondja föl utcán, kocsmában, ismerje is a költőt.

Pista olyan ünnepélyesen jött, ahogy ezt a strófát szokta nekem szavalni. Fehér ing, barna zakó, szürke nadrág, nyakkendő. Mintha a cserszegi misére öltözne föl. Mindig, hát most is becsomagoltatta a boltban a borosüveget, nemcsak illendőségből, ne lássák pőre borosüveggel, hadd gondolják, hóna alatt éppúgy vihetne gyógyvizet, málnaszörpöt.

Liftkoporsóban

Kamondy László 1972 óta halott. Vannak halottaim; apám, bátyám, véreim, barátaim, szerelmeim, akik velem élnek halálomig. Kamondy László is él, csak nem találkozom, de beszélget velem írásaival, emlékeimmel. S fényképe néz rám.

Két megdöbbentő arcmás. Egyiket utolsó évében adta dedikálva: „keresztfiamnak”. Neki köszönhetem fölvett vezetéknevemet, én nem lehettem Nagy, ő nem lehetett Tóth; emitt író, költő, vele egy zsurnaliszta azonos nevű. Ült a Hungária mélyvizében nagy listával, elől Ág, hát ez nekem jó lenne, mert semmi rokonit nem vehettem föl, ő úgy tudom, nagyanyja nevénél döntött, de én Vas Erzsébet anyám után Vas István nem lehettem. Megegyeztünk a keresztapaságban, és szeretettel viseltük ezt a szerepet. Dedikációi: „Ágh Istvánnak, keresztfiamnak és újdonsült feleségének, Jutkának sok szeretettel (mielőbbi lakást és gyerekáldást kívánva!) Kamondy keresztpapa 1968.”; „Ágh Pistáéknak, keresztfiamnak, régi szeretettel Laci (bácsi) 1969. V/17”.

Ez az utolsó évében adott, de a fiatalembert mutató fénykép az ördög szépsége, Gerard Philippe; talán büszke volt ifjú külsejére, mint ahogy „én ez voltam egykor”. Fénylik a szeme, a haja, az inge; feje belehajlik a jövőidőbe. Nézem a másik fotót a Feltételes vallomás kötete borítóján, készítette Gink Károly. Nézem és hátterét, előterét is átgondolom: hóból, téli hótövű ágak közül les ki, mintha az idő vesszőzte volna álla alatt nyakon, arcán, fülén, haján. Néz riadtan, dacosan a világ mögül, elől. Néz rám, de inkább szemtől szemben azzal a Démonnal, aki éppen most mondja ki az ítéletet.

Első találkozásunkra nem emlékszem, csak az idő dereng. Megvallom tetszésemet az Új Hangban megjelent novellájáról, melyben a szerelem finom fonalai, sugarai összetalálkoznak valami parkban. Éreztem a Fekete galambok, első novelláskötetének stílus-villogását olyan, már-már megírhatatlan alsó szinten, mint egy ping-pong meccs. Elmondtam. Örült végiggondolt véleményemnek, rám kérdezett, árnyaltatott. Tíz év van közöttünk, de akkor én még tizennyolc-húszéves, ő huszonnyolc-harminc. Az akkori idő nagy különbség; alsós egyetemista és a Szépirodalmi Könyvkiadó lektora között. Nem hiszem, hogy hiúságát birizgálta volna véleményem, inkább velem is ellenőriztette magát.

1956 novemberében, sebesülten a kórház után, bátyáméktól alig kimozdulóban, de bátyámék is, Nagy László és Szécsi Margit Zugló peremén, vágytunk a városra, bementünk a szétlőtt Hungáriába, melynek csak bárja működött, mint kávéházi rész. Kamondy Laci, akkor még Tóth, is ott ült, ültünk Déryvel, Tibor bácsinak szólította, de egyenrangúan, egyenrangúként tudott viselkedni az idősebb nagy íróval, nemzedéktársaival és velem. Oka volt rá?

S megírta a Fegyencek szabadságon című novelláját. Akik végigéltük a nemzet tragédiáját, az írók shakespeare-i víziókat írhattak volna, nála a rabok végre kuglizhattak, és folytatódik a börtön csehovi nagy képletességben. Itt volt Kamondy írói csúcsa, s valahogy ezután a nagy teljesítmény után törött meg úgy, hogy az író funkcionált, 1960-ban megjelent kisregénye az Apostolok utóda, az időben drámákat is írt, később a hatvanas évek közepén végén visszatért az elbeszélésekhez, de mintha nem találta volna meg emberi, írói helyét a világban.

Pedig így tudott írni a Páva a körtefán című novellájában: „Kontyába, sötétszőke kontyába kék szikrákat költöttek a csillagok, fehér arcát, mint ikonokat a gyertyaláng, túlvilági fénnyel esőzte be a hold. Fejtartása meddő s időtlen bánatot sugárzott, de duzzadt, piros ajka, amint lassan végignyalta, szemének sóváran vágyteli pillantása, amint hátravetette fejét a válla fölött és Ferkóra tekintett, a szerelem kettősen szép örömét ígérte, amikor a jaj és a kéj kottája összecseng, a test kétségbeesett és a lélek akadozó szerelméből születik meg a gyönyör… Fábiáni elfogadta az üveget, ivott pár kortyot, aztán hosszan bámulta az egyik nyírfát, talán éppen azt a fát a három közül, ahonnan az árvalány elrepült, hogy aztán belőle vándorvirág legyen…”

Csodálatos!

De aki így ír, mitől vesztheti el önbizalmát? Attól, hogy a világ legtökéletesebb fegyverével nem a tizesbe lő, hanem a kilencesbe? Vagy mert zavarják a háta mögött és inkább rájuk kellene durrantani annak, aki a Lélekre tette föl az életét, senkit nem bánt, csak önmagát?

Szabó István barátja barátunk volt. Ismerem ezt a romlasztó önbizalomhiányt. Pista egyik legnagyobb novellája a Te meg az Isten évekig kéziratban hevert írója tépelődése miatt, míg egyszer eljött hozzánk a szomszédba, hogy legépelje, le akarja adni, nincs pénze. Azt hitte, ő se talált bele a tizes körbe? Mégis két barátom között más volt az önbizalomhiány. Pista nagy hátterű parasztvilágnak támaszkodhatott, és traktorosból lett egyetemista, Laci, úgy tudom, postamester fia, végigjárta iskoláit a legfelsőbbekig, s talán nem érezte magában az osztálybiztonságot, mikor arra vágyott, hogy kellene, s azt parancsolta volna az irodalmi kor is?

Írókról tudnám mondani az ellenkezőjét, kortársai közül. Juhász Ferenc apja kőműves és hivatali altiszt, Kormos Istvánnak se apja, se anyja, Fodor Andrásé vasutas, Csurka Istváné elhallgattatott író, osztályidegen.

Kamondyval erről a lényegről nem beszéltünk. Viselkedéséből csak bensője némi kivillanása gondolkodtatott el; megmutatott egy kétes novellát és várta a véleményemet; a Vígszínház dramaturgja lett; láttam, filmtekercseket cipel, mit csinálsz? filmet! Beiratkoztam a főiskolára; azt mondta, költő, mondtam, te nagyszerű prózaíró vagy, de a vers:

– mély szomorúságra vallott.

Öltözködéséből is következtethettem: általában zakó, kockás ing, nyakkendő soha, hangulata szerint gombolta lefelé az ingét. Utolsó találkozásunk, beszélgetésünk 1972 nyarán volt a Nagymező utcai Operett presszóban. Sorsszerűnek mondjam itteni utolsó találkozásomat Vujicsics Tihamérral 1975-ben? Laci saruban, zokni nélkül félelmetes hallucinációkról és látomásokról beszélt. Voltunk együtt Abbáziában; az írók külföldi eufóriájában különállóan arisztokratikus, vásárol. Voltunk ketten a Könyvhéten Tolna megyében, a vendégségek idején tapintatosan szerény, s hazafelé megkér, kísérjem föl a liften, mert az koporsó. Szabó Pistát meglátogattuk újév napján, elborzadt Pista delíriumos előadásától, Ivo Andrić és az első világháborús apa összecsengő és vérző boszniai eposzában, kólát ivott példázatul, de Pista ott volt az ő temetésén.

Úgy emlékszem, október 23-án végzett magával és november 4-én temették.

1972 októberében, hazafelé az 56-os buszról, látom a szanatórium kertjében sétálni, beszélgetni kék házi köpenyben, vissza akartam menni, de a busz tömegéből nem lehetett. A végállomáson kiterített halott felejttette el velem Laci társalgó sétálását. Belgrádba utaztam és haza. Másnap reggel az Astoria halljában Lázár Ervinre várva olvastam az újságban: Kamondy László meghalt. Megértettem, meghalhatok, mint ahogy a következő hetekben Kondor Béla és Juhász Ferencné Szeverényi Erzsike is; meghalhatok és elveszhettem volna a belgrádi pályaudvaron olyan magányosan, mint ő hétvégi kimenője idején a Pozsonyi úton liftkoporsóban, kriptafürdőszobában.

Föl-le a Ménesi úton

Két riasztó, kormosszürke bérház köze emlékeim Ménesi úti bejárata. A jobb sarkon a Bizományi Áruház piros fölirata, milói Vénusz időtlen becsüs kalapáccsal. Szemben, a kanyarban a jelenkor világoskék intézmény-hatalma, valaha park, középen apró úttörőházféle, első szavazóhelyiségem 1958-ban. Tovább sarokvilla torony-szobával, lakni szerettem volna ott, nem a kollégium vaságyán, néztem volna mélybe tűnődő cigarettásan, ha Lenin empíriokriticizmusába belefáradok, akadt volna valaki a szemközti műszakis leánykollégiumból, talán az ikrek közül, akik Miklós barátommal összekevertették magukat, jól megjegyezném az enyémet a szerelem stigmája által. S már a híres, nagy írónak a sárga, barokk villában lenne lakása egy hófehér kuvasszal, a Hattyúval, kosztolányis szorgalommal dolgoznék régi gitárzene mellett, de akkor még Szendrei Karper László járt ki onnan.

Előttem gyerekeim-külsejű egyetemista párok. A fiú átöleli a lány nyakát. – Ma egyetlen cigarettát se szívtam. – Ajánlom is! – fordítja hozzá arcát a pici, eléje áll, lábujjhegyen megigazítja a sálat, begombolja a felső gombot. A házsártosság kezdete a hitvesi gondoskodásban, efféle egyetemista házasságok szoktak szétszakadni, de most még zergemód szökellnek együtt az Eötvös-kollégium lépcsőjén. Huszonnyolc éve nem léptem be a kapun. Csak nézem az ablakokat, ablakaimat a második és a harmadik emelet jobb szárnyán. Sötétek, mintha én is kujtorognék. Voltunk néhányan, inkább a költő-tanoncok, akik utáltunk otthon, könyveink fölött gubbasztani a hangoskodásban, a kártyások maguknak való ugratásai közt, csak Komoróczy Géza működött mindig, s lett a sumerológia szaktekintélye, professzora. Nem volt már az Eötvös-kollégium kollégium, inkább, mint munkásszállás, ahol diákok alszanak. ’57 telén, tavaszán eldurvultak a gyerekes heccek és diákcsínyek: ágyastul raktuk a folyosóra az alvó Vidát, Szalai bácsi, a portás, ráesett a sötétben. Később se szűnt meg idétlenségünk. A vadabb tréfákért megbűnhődtünk: bort vittem fel szüleim pénzéből, Rácz Zoli és Kiss Kálmán bezárta a nevelőtanárt, a kulcsot kidobták a hóba, s csak másnap délben szabadították ki onnan, ahol WC se, mosdó se volt. Dörgedelmeskedett a direktórium; kizárás, nekem fegyelmi, értesítették a szüleimet, s nem győzhettem meg őket, hogy nem iszom végig egyetemi éveimet, pedig tudhatták, alig van pénzem, tíz forintokon élek. Botrányt is csinálhattam volna, mint Puzsérék, de nem rúgtam be, hogy Komócsin Zoltánnak odamondogassak a kollégiumi gyűlésen 1959-ben, a téesz-háború idején: Maguk lenyakazzák a parasztokat! Tóth Gábor emberséges igazgatónknak Puzsérékat ki kellett csapatnia. S újabb fegyelmi, mert a leánykollégium bálján egymás fejébe húztuk a papírkosarat. S félelem a diáktanács előtti nyilvános meghurcoltatástól: Sacival elbújtunk a társalgó függönye mögé, tizenegy órakor Szalai bácsi ránk zárta az ajtót, kiugrottunk a magas ablakon, de csak nekem sikerült átmászni a kerítésen, Saci a kertben. Becsöngettem, mintha a városból jöttem volna, beírtam az éjszakázók könyvébe a százhúsz kilós, alacsony, hormonzavaros fiút: Jereván bár. Másoktól vettem ezt a gonoszkodást. Sacit cserbenhagytam szégyenemre, attól féltem, megtudja szerelmem, az orosz-francia szakos Zsuzsa, pellengérre állítanak és ő is ott lesz a gyűlésen. Pánikosan mondtam el az esetet Sánta Ferencnek, a könyvtárban dolgozott, s nem azért volt olyan bölcs, mert szatyorszám kölcsönözte ki a filozófusokat, ott keresett a hat tagú családra, hétvégeken írta a Farkasok a küszöbön novelláit meg Az ötödik pecsétet.

Az Eötvös nem volt kollégium, sem otthon, hát máshova raktuk fészkeinket. A Himfy utca aljáról fölcipeltük a kapu elé a táblát: zsákutca.

Kocsmáztunk húszforintos gyöngyösvisontaival a Borostyánban, a Víg Hajósban, a Búsuló Juhászban. A Gellért-hegy tetején énekeltük: Szép város Kolozsvár, ott lakom a Szamosnál – fölírtak csöndháborítás miatt, nacionalista izgatásért, pedig csupán a rendőrök hallottak bennünket.

Lassan oldódott ’56 feszültsége, azért voltunk ilyen irritáltak, irritálók. A magyarázat későbbi, nem vettük észre, mennyire idegeinkbe ülepedett a halálfélelem, bizonytalanság, zaklatás. 1957 január közepétől szállingóztunk vissza, aknakutatóval járták szobáinkat; Móricz Zsiga újságíró szakos papírjai között megtalálták Batsányit, s lefoglalták, mert „Nemzetek országok, kik rút kelepcében nyögtök a rabságnak kínos kötelében…” Háborúzott két egymásba nyíló szobánk babszemekkel a ki tudja honnan való tele zacskókból. Szamuely Tibor unokaöccse, Szamuely Tibor rektor-helyettes egymás után rúgatta ki a harmad- és negyedéveseket, s Kékes Andor tanulmányi osztályvezető, aki az első ösztöndíjosztásnál büszkén mutogatta a tüntetés képeit, a rektor-helyettes segédje lett. Marosán György végigrohant az előadótermeken, Pais Dezső helyére állt a szünetben, fölháborodott, mert háttal és oldalt tízóraiztunk, traccsoltunk, mintha ott se lenne. Tudják, ki vagyok én? Professzorunk visszajött a becsöngetésre: Tisztelt hallgatóim, folytatjuk a nyelvészetet. Öt évfolyamtársam lefényképezte a tüntetés útvonalát, a Bem szobortól nem kellett a Gyorskocsi utcáig sokat gyalogolniuk. Hosszú órákig vigyázz-ban, nem mozdulhattak s nem ájulhattak el. Egy-két-három év múlva folytathatták tanulmányaikat. Nem sejthettük, a baj honnan jöhet. A parlamenti könyvtárból hazafelé, az ’58-as választások előestéjén, két civil követett a rakparton, átkutatták aktatáskámat, s nem tudhattam, melyik könyvem, jegyzetem, füzetem lehet a gyanús. Mitől lennék sötétben bujkáló? A MEFESZ újjászervezői disszidáltak vagy megalakították a KISZ-t, legtöbben nem léptünk be, inkább a Pilist gyalogoltuk május elsején.

Lassan vettük észre, itthon vagyunk, kezdtünk státuszunk szerint élni, alakulgattunk egyetemistaságunkhoz. 1959 szeptemberében szobámban kötött ki egy barna, sűrű fekete göndör hajú fiú, tétován, mégis öntudatosan valamire. Egy falnál feküdtünk a szobában, lábtól; papírjai ellepték az íróasztalokat. Nagyon jó versek, írta Bella István. Az újraindult alkotókört Pándi és Kéry vezette. Pándi szerint én lehetnék a magyar Jeszenyin. Micsoda óriási téma a téeszesítés! Mondtam, Jeszenyin öngyilkos lett az Angletterreben, különben is azt írták a szüleim, elesett Iszkáz. A Népszabadságban ő jelentetett meg Piroskához írt versemmel: szememben vérmes szerelem feszíttetett vadrózsafára. Ezen az örök tárgyon nincs semmi korrigálnivaló, ugyanabban a számban Héra új verset írt a Baranyiéból. Leültünk Tandorival a rakpartra, nem beszéltünk irodalomról, egyetemről, inkább a világegyetem csodálatos részecskéiről: fákról, madarakról, vízről. Magával ragadott Dezső eufóriája; én tűnődő parasztivadék, ő minden növényi, állati apróságtól boldog városi a Vár alatti Lánchíd utcából. Tóth Évát bemutattam az alkotókörben: költőnek hiszem és vallom. Komolykodónak hatott, de igazam lett. Korosztálybeli, nem előlegezhettem jövőt, csak érezhettem. Első fórumunk fönntartás nélkül az Egyetemi Lapok a „belevaló” Árkus József szerkesztése idején. Később az Élet és Irodalom meg a Kortárs közölgetett bennünket félévesnél is több várakozás után. Költők lettünk a menzán, s a bölcsészkar monstrumával szemben, a törékeny Nárcisz presszóban líra-bojtárok.

Éva bemutatta Pilinszkyt. János, ha ott volt, sem volt igazán jelen, pedig mégis egyszerű, fesztelen kapcsolatban ült szemben vagy oldalt a hozzáillő asztalnál, melyen csak kávéscsésze, talpas pohárka, cigarettásdoboz fért el, s testéből nem több a kézfejénél. A szent káplános ártatlanságában az alázatos figyelem, a mindig mintha most tudta volna meg csodálkozásban társalgott valami fölfoghatatlan tudás birtokában. És én világias eszemmel máig sem fejtettem meg. Előbb, tudatlanabbul, közelibbnek éreztem magamat, mert akkor a júniusi pesti aszfalt szurok-pokla valóságos volt a Nagyvárosi ikonok-ban, bár siránkozásában ördögibb. Harbach Harbach volt, s a Karamazovok egyszerűen álltak egyetértésünkben. Mindannyiunkban ott lakik a három Karamazov testvér, benne több az aljosai szeretet, alázat, önkínzás, és ezt bennem Iván és Mitya vérségi alapon megérti és elviseli, sőt irigyli is. Sötétszürke vagy fekete nadrágja, pulóvere még soványabbá vékonyította a pietás corpust, fehér inggallérja jelölte meg, hogy a tisztaság rendjébe tartozik, s már nem csak halántéka őszült, de arca még fiatal angyal-diáké, ahogy a földöntúli mosolyból csikósan fölnyerített, elvékonyodott hangját szakogatta, vállaiból kinyújtotta nyakát, s hosszan csöndben maradt, hogy ne sértse a szomszédos csendet. Assisi Szent Ferencet hallottam nevetgélni, láttam gótikus ujjakkal fölcsippenteni a pálinkáspohárkát, ahogy kisujja elárvult a többiektől, összegörnyedve szívta a szívenütő gauloise-t. – Mások robotolnak, ti meg egész nap itt ültök! – dobta a vörös kesztyűt az üveges asztalra az egyetemista írójelölt. Pilinszkynek, Kondornak és Erdély Miklósnak mondta.

Kondor egyetlen féldecit, cseresznyét ivott a Nárciszban belvárosi szaporázása közben. Gyorsan jött át az előtéren, észrevett bennünket, félrebiccentette fejét, bujkált a kedvesség tekintetében. Na, mi van? Elégséges válasz a – Semmi különös. Rötyörészett vagy leszólt ellenséget, barátot. Legyintett: az egy tehetségtelen, az a hülye? madáretető kispolgár, buta tyúk; bár láttam én, amikor a buta tyúknak sutásan tette a szépet. Pilinszkyt nem zavarta melós vaskossága, tudta, micsoda esendő jóságot fedez az álarc, s milyen megbántott művészt első kiállítása, 1960 körül. Akkor a farmer, a kordnadrág még nem divatos, inkább a topisság jele, hát ő topisnak tetszett még úgy is, hogy lötyögött rajta ülepestül, hidegben kockás barhent-, melegben kockás flaneling, meg saru zoknira vagy mezítlábra. Délelőtt festett, délben megjáratta magát, nem sétált, rohant, és hosszan állt a kirakatoknál, s nem értettem, mit néz azon a sok vacakon a trafik-bazár, az elektromossági üzlet, a háztartási bolt előtt, sohasem a divatcikkeknél, a rózsaszín divatbábukra passzintott öltözeteknél. Reggel már besorolódott a Pilvax-söntésbe a szeneslegények közé, délben a Nárcisz, a Szabadsajtó utcai csehó, aztán haza a festőállványhoz, nyomat-sajtóhoz.

Erdély Miklós körültekintés nélkül nyomul át a presszó megemelt ülőhelyes része felé, mintha senkit sem venne észre a kinti, benti elképzelt golyók miatt. Mintha egy veszélyes kalandból szabadult volna, fölsóhajt nyögve, megtörli homlokát, mosolyog. „A versíráshoz nélkülözhetetlen egy ilyen belső és külső mosoly, ami elég huncut és rezignált egyszerre, de van átható tekintete is.” A szeretethez nélkülözhetetlen egy ilyen belső és külső mosoly. Nem tudtam róla mást, csak hogy építész, szabadúszó, de akiről bármilyen művészet föltételezhető. S valóban nem volt senki rajta kívül, aki annyi instrumentumot megszólaltatott volna. Az Alakváltoztató öröksége alakzat, kép, film, vers, a dolgok fölfedezetlen forrásaihoz araszoló gondolat, pillanatnyi tett a happeningben, s ne adj’ isten – a médium szájából ömlő szellem, aki fotografálható leleplezett titok. Távolról gyújtott rá, messziről emelte szájához a feketekávét, hátradőlt a széken, asztalra nem könyökölt – még a tárgyaktól is függetlenítette magát. A társalgásban axiómára készülő, sokszor csak félmondatos, s ha valami befejeződött benne, akkor vette észre környezetét, beszélt igazolólag, ott van, mint a tükörsorban szemben, oldalt és háttal. A peremlét viszonylagos, attól függ, honnan nézik, s lehet, ez a megemelt presszórész a jövendő színtere. Hirtelen fölállt, hóna alatt táska, dosszié, félig gombolt franciás kabát, bőséges sál, nagykarimájú fekete kalap indult kimondatlan célja felé. Kondoréhoz hasonlítottak otthagyásai, valami startpisztolyt hallhatott, akár új, újabb, legújabb irányzatokba, úgy váltotta helyét, s ahogy az utcák nyomvonalán, éppúgy a szellemi nyugtalanság kockakövein. Baranyi Tóni szobatársammal musicalt írt az ötvenes évek végén a bontva-épülő Erzsébet híd környezetére, írták az akkori bemutathatatlant. Átjártunk a Nárciszból a Szabadsajtó utcai zsúfolt, tolakvó és hátráló, ivóterületüket poharas kézzel kiszabó hídmunkások, bölcsészek, Kodelkánék poklába, purgatóriumába, de mintha máshol kellene lennünk.

Gyerünk az Építész-pincébe, ahol majd gyanakvón néz utánunk a katonatisztből aláöregült portás, Vera hitelben szolgál ki, vagy én kínálom meg magunkat, a liter rumot odarakom asztalunk közepére.

Kondor-memoár

Az Építész-pince a hatvanas évek előszobájaként nyílott, a kis, sárga kastély alatt a Múzeum és a Dienes utca sarkán; félhomálya a korszaké, bárki rárajzolhatott fehér falára, szénnel odahúzta szembogár nélküli, semleges angyal-ember alakjait Kondor is. Sokan minden estéjüket ott töltötték; Vujicsics Tihamér tizenegy óra körül érkezett valahonnan, ha meglátta azt, aki éppen kedvére való, szögletes sietéssel közeledett hozzá, testtartása egyenes, akár a távgyaloglóké, s mintha sarkán járna, hirtelen leült, azonnal a pulthoz kiáltott Verának, énekbe kezdett vékonyan, hangszálaival belgrádi hangulatot guzlicázott. Nem ügyelt senkire, mindenki kedélyére figyelt megszokhatatlanul.

Kondor Béla nem rendszeres vendég, jobban szerette, ha mások mennek hozzá, mégis, mert gyaloglókörén belüli a hely, méltatni kezdte annyira, mint a Nárcisz presszót, a Corsó éttermet, a hajóállomás kocsmáját, a Luxort, komolyabb randevúkra a Belvárosi kávéházat. A Hungáriában egyszer láttam, találkozott valakivel, megitta konyakját és odébbállt. Mintha utálná a járműveket, s meglepett az 56-os buszon, a János-kórházban szerzett orvosi igazolást a katonai behívó kényszerére. Az Építész-pincében inkább felesége, Ágota miatt, vagy egy-egy barát óhajára elégszer elücsörgött a mindenki Samuja. Tudomásul vette ráragadt nevét, én inkább Bélának mondtam, szólítottam a bratyizást elkerülendő, és megkülönböztetésből, ha már apámat is Bélának hívják. Kevés beszédű, bár elképesztő szavakkal szédítette a hölgyeket, mert ahogy efféle művészhelyeken természetes, megjelent a Cipőgombszemű, akinek mintha munkája se lenne, mert ő a Cipőgombszemű, az örök jelenben élő, elmaradhatatlan fodrásznő társával repdesett az asztaltársaságok között, a kezdő énekesnő nemkülönben, akit volt szerencsém a lőrinci, falusias világszélre hazakísérnem éjszaka, hajnalig villamosoztam a Körtérig, hogy aztán pár órás alvás után megtartsam vizsgatanításomat a Cukor utcai gyakorlóiskolában. Nem tudom, a férjek megsértődtek-e, ha Béla fajtalan történetekkel traktálta feleségüket, vagy lehet, csak az én Rózsadomb alji újdonsült párom tűrőképességét akarta kipróbálni a kitalációval: a Váci úton egy férfi becsalta a kapu mögé és megengedte neki. Lássák csak szörnyetegnek, és csodálkozzanak, milyen kedvessé változik a durva lélek. Semmi kedve se volt okosnak tűnni, okoskodni, művészetről fecsegni egy olyan környezetben, ahol mindenki a Művész.

Azt hiszem, első találkozásainkban megtűrt csupán, ott vagyok és kész, a bátyám öccse, én a hármasban hallgatag, Laci delejéből kiesve más, akinek ő szeretné a csábító alkalmaktól féltett kisebbik fiút, de Kondor sohase közvetített tőle és hozzá. Pedig látott hanyatt esni a Pince szilveszteri táncosainak lába alá. Szerelmi bánatomban megittam egyedül a kettőnknek rendelt liter bort, sőt! Pilinszky ültetett kívül egy kőre a levegőn, s addig strázsált mellettem, míg vissza nem nyertem járóképességemet, hazamentem egyenesen, s meglepődve vettem észre reggel, milyen vasaltasan lóg a székről a nadrágom, kabátom rendben a támlán. A menzán megebédeltem, a Nárciszban Béla egyes-egyedül, abban az újévnapi űrben, mely minden vendéglátó helyet ellep depressziójával, másnapos maga is. Akkor voltunk kettesben sokáig egyedül.

Bécsi utcai műtermébe hívott, ahol addig sose bámuldoztam, nem váltam ki a társaságból képnézésre, inkább, mint a legfiatalabb, leszaladtam a Pilvax-söntésbe, a boltba italért. Most szelíd örömmel hívott a rajzasztalhoz, a rovarszárnyú, törékeny kis szerkezetekhez, mesélt a repülésről, mert ő pilóta akart lenni gyerekkorában, s ha már festő, legyen mégis egy rajzasztalnyi repülőtere, bár ezek a bogár-repülőcskék, ha igazivá nagyítanák, nem hiszem, hogy fölszállnának a Ferihegyről. Vagy az Isten vonzaná magához őket a Holdig? Ahogy a műtücsök pimaszul rajtra kész a szputnyikmámoros korban.

Majdnem harminc év mögül nem hallom szavai jelentését, de akkor éreztem meg, sokkal okosabb, mint amit máskor fölfed magából; szabadjára engedte zsenialitását. Megkínált bablevessel, ő, mennyiszer bablevessel! amit inkább a bejárónő főzött, nem Ágota, aki azon a január elsején nem volt otthon. Csak a fekete macska, asszonya doromboló inkarnációja. Hasonlatom után ildomtalan a megjegyzésem a műteremlakás macskaszagáról, ahogy a firnájszéval, festékekével keveredett. Híres volt ez a macska, meghajolt a vendégek előtt, előttem. Köszöntése után méltóságosan végigvonult a téren, miként majd a Szentek bevonulása a városba című műben kampósbot-függőleges farokkal, hátsó lábai nekifeszülve tolják előre, de makacskodnak az elsők, főként a balsó, orra, füle elhúzza a kék szent térde mellett, most a modell-dobogóig. Megül, moccanatlan hallgatja Béla Bach-fúgáit, prelúdiumait, a korallokat olyan orgonából, ami inkább hasonlít a nagyvázsonyi takács múlt századi szövőszékéhez. Szembenézek a kalapos Csokonai Vitéz Mihállyal, azt mondják, Dávid Kata művészeti író a modellje, szemben a forradalom vörös angyalával, aki nem képzeli még, hogy a sarki törpe, az a fehér lovas Horthy Miklós legyőzi nemsokára.

– Ez is kép? – kérdezi a nyomozó öt hónap múlva.

1961. április 12-én már nem a műtücsök berregett föl a világűrbe, Jurij Gagarin került egy jó nagyot. Rikkancsok kiáltozták, kukorékolták az új korszak hajnalát az Esti Hírlapból. Csoda! Sarkadi Imrének a legcsodálatosabb. Birizgált engem is ez a városon kóborló áram, alkonyat tájt benéztem az Építész-pincébe azzal a pénzzel, amit szüleim tavaszi, ruhavásárlási összegéből lespóroltam. Telefonáltam Kondoréknak, Ágota hívott, két példányuk lett az angol költők antológiájából, az egyiket nekem adja. Balsejtelem nélkül indultam életem legszörnyűbb éjszakájába. Béla műtermén túli szobájában beszélgetett a házaspár és az építész, az aszkétikus külsejű, magas, kopasz Juhász Jenő. Ital híján leszaladtam cseresznyepálinkáért. A férfiak oldottan társalogtak, Béla Ágota közbeszólásaira mérgesen nézett, a női hangok suttogóvá szűköltek, bársonyosan kifogytak, tekintete várt valakit, aki egyenlő partnerré segítheti.

Fölveszem a telefont, Sarkadi el akar jönni, most olvasta a rádióba írását az űrrepülés köszöntésére. Fél óra múlva, tíz körül megszólalt a hosszú lakás végén a csengő. Én nyitottam ajtót. Imre úgy állt ott, mint ázott vízimadár, valami gém, aki szárnyait éppen leengedi az ajtórámáról, majd kitárja, s berepül kóválygósan, csapkodott napszítta ballonkabátja, ballonnadrágja. – Megittam egy üveg konyakot! – belső zsebéből ibolyacsokrot húzott elő titkos mosollyal Ágotának, leült a rusztikus fa karosszékbe, áradozott, de mintha lelkesedése nem találná célját, átfordította a szkeptikus társaságot filozofálni. Csodálkoztam, ez az italos szervezet milyen tisztafejű a karosszék biztonságában, feje fölött talán a Savonarola. – Költő vagyok! – papírt kért, s elvonult állítását bizonyítani. Utolsó írása, verse, nyomozati anyag, nem tudom, olvasta-e más a rendőrökön kívül. Jenő fölállt, hazamegy, vele én is, elmúlt éjfél, Béla ruhástól szundított már az ágyán, miután megitta az alkoholsemlegesítő tejet. Sarkadi hason fekve működött a modelldobogón. Utánunk indult, de az ajtóban visszafordult svájcisapkájáért. Mi meg hárman cigarettára gyújtottunk a lépcsőházban, türelmesen vártuk, úriemberek vagyunk. A cigaretták elfüstölődtek, Ágota bement, mit csinál ilyen sokáig? Kétségbeesve mondta, nem találja sehol. Kerestük a konyhában, vécében, szobákban – sehol! Lenéztem a Bécsi utcára a modell-dobogó mögötti nyitott ablakon, a széles párkány miatt csak az utca túlfelére, békés járókelők, de Imre nincs! Újra az ablakhoz rohanok, befordul a mentőautó. Rohanok az ötödik emeletről egyiktől a másik kapuig. A házmester a két bejáratot mindig váltogatta, nem emlékeztem, a Bécsi vagy a Fehérhajó utcai oldalon jöttem-e be? Kiengedett az utóbbin, s meglátom Imrét a járdán, ballonkabátjába csavarva összecsuklottan terült az aszfaltra a lelőtt, nagy vízimadár, fényes koponyájából nyúlott az agyvelő csíkja. – Imre! Mit csináltál?! – kiáltottam – Úristen! – Maga ismeri? – csapott le rám a rendőr, a sofőr mellé tuszkolt és otthagyott. Végig kellett néznem a szörnyű procedúrát, melyet az éjfél utáni csökkentett világítás még kísértetiesebbé nyomott. Megérkeztek a hullaszállítók, kesztyűsen berakták Imrét a kocsiba. Még az árnyékok is mértek, közönyös-hidegen villogott a vaku. Aztán csak a mi autónk maradt a sarkon, a tiszt elmondatta velem, amire kíváncsi volt, becsukta noteszét, elengedett. A műteremben négy megdöbbent ember. Mit is lehetett volna szólni?

Az Eötvös-kollégiumban őrjített egyedüllétem, fölkeltettem Búzás Bandi barátomat – Ne hagyj magamra! – Délben a Nárciszban hátha Kondorra találok. Ült és azt mondta – Inkább én döglöttem volna meg! – Kerestem bátyámat a Tulipánban, a Nádor utcában, az Élet és Irodalommal szemközt. Fodor András is ott volt, és többen, akik már vették a hírt, nemzedékünk első halálütése alatt roskadoztak. Laci ijesztő szigorúan nézett rám, hallgatva előadásomat, mint féltő atya, akinek gyászába vegyült, megint olyanba keveredtem, aminek nem látni a végét, következményeit.

A kat-kattolásból tudtam, Kondorék telefonját lehallgatják. Keresett a kollégiumban Imre nagybátyja és fia, s mintha én lennék a gyilkos, vagy titkolom, a társaságból kicsoda? – Milyen széles az a perem? – Nem annyi. – Megmondták a temetés idejét. A halál napján jelent meg a Kortársban A gyáva. Belőle fantáziáltak az olvasók, a Nyomozó szinte kívülről megtanulta, összehívott bennünket a Bécsi utcába az átlagruhás, barna közepes-öltözött, átlagember-külsejű jellegtelen.

– Ez is kép? – kérdezte a Nyomozó. – Mért isznak maguk?

A vizsgálatot mintha lezárták volna, de államvizsgám után, utolsó nyári vakációmról Pestre jövet főbérlőnőm azzal fogadott, érdeklődtek utánam, milyen az életvitelem, mikor érkezem stb. Közben vőlegény lettem, életvitelemről csak jót lehetett mondani. Szeptember elején beidéztek a Fővárosi Rendőrkapitányság Életvédelmi Osztályára, hosszan ültettek a kopár-komor előszobában, vidéki várótermekéhez hasonló padon, előttem alumínium szárú hamutartó, előző csikkekkel tele, lehet, egy gyilkoséival, akivé kitalálhatnak engemet is. – Észrevett-e valamit Sarkadi Imre és Kondor Béláné között? Miféle az az asszony? Mért nem kísérte ki magukat Kondor Béla? Ha bejáratos, mért nem tudta, hogy a háznak két kapuja van? Hívjuk, ha szükségünk lesz magára.

A házmesterék szerint züllött banda és állam elleni összeesküvők. Imre barátai közül néhányan, mert nem tudtak belenyugodni, hihetetlennek tartották az öngyilkosságot, kérték a vizsgálat fölújítását, így hallottam, megértem őket. Sarkadi azon az estén, s talán soha nem mutatott efféle jelet, de ismerhették furcsa szokásait, hányszor csinált rémisztő mutatványt a mélység fölött? Hiszem, be akart integetni – Hahó!!!

Gagarin rakétával az űrbe… Sarkadit megölte a gravitáció.

Az 1961-es tavasz, nyár, ősz, jegyességem három évszaka zaklatás idegbajával, rémképeivel. Olyan hányingeresen szédített a tériszony, még a Halászbástyára sem mertem kiállni, Kondor műtermében, ha a modell-dobogó mögötti ablak nyitva volt, elfordított fejjel sompolyogtam befelé, mintha Zsuzsi óvó karolását keresném. Összeházasodtunk, nászutunk után tartottuk meg az igazi lakodalmat. Béla az Angyal virággal rézkarcát hozta ajándékul, jött Ágotával, Sánta Feri valamit mondott neki a buli végén. Örvénylett a levegő a megvadult fekete párduc körül, aki eddig lustán és csöndesen heverészett. A vendégek mégsem botrányból széledtek szét, mint később egy szilveszter-éjszakán Kondoréknál. Akkor nagy ramazúrival kezdtük az évet, pedig alig ittunk; Béla orgonált, Szécsi Margit sógornőm cigánydalokat énekelt, hallgattuk, Laci bátyám, Szabó Pista feleségével, Ágota és mi Zsuzsival. Búcsúzáskor Pista Sántáéhoz hasonló megjegyzést tehetett Ágotára, akkora pofont kapott tőle, még az orra vére is eleredt, Béla meg vödör hideg vizet zuhintott Ágota arcába.

Elváltak. Az asszony gyakran hazalátogatott Bécsből, disszidált és meggazdagodott szüleitől, a kis Austinon. A Bécsi utcába ritkábban jártam már, kerültem az ivó alkalmakat, vagyis házasságomat óvtam. Hallottam, megnősült Béla, a Gitáros nőt, Bagi Évát vette el. Meglepően elegánsra öltözött kiállításai megnyitóján. Vittem hozzájuk első verseskönyvemet. Akkor házasságuk csupa szelídség; narancsgerezdeket adagolt férje szájába Éva, meztelen felsőtestét simogatta a szeptemberi meleg estén. Gitározott, Béla orgonált, belekarcolta Blake-sorozatába asszonya aktját, s egyszer csak sírva kellett könyörögnie, jöjjön vissza Pécsről, szüleitől. Visszajött, de nem a műteremlakásba, hanem a Pasarétre, éppen abba a csöpp albérletbe, ahol második feleségemmel, Judittal szűkösködtünk két-három évvel azelőtt.

Éva, Jutka régebbi barátnője, s az én Kondor-kapcsolatom alkalmas lett arra, hogy nálunk, a remetei kis házban találkozzanak, mégis a továbbiakra reménytelenül. Blake-rézkarc második nászajándéka, melyen az örök Éva szemérmes-pucéran áll a középkori szerkezetek alatt. Néhány napra rá verset postázott nekem, iróniával, sértettséggel vegyes sorokat: leszaladt harisnya, zöld penész és nyikorgó Stravinsky.

Meglátogattam volna, becsöngettem utolsó nyarán, de Szentendrén pihent. Azóta hiába csöngetnék hozzá. Bátyámnak azt mondta három nappal a halála előtt, eddig is többet élt már, mint Tizian. Karácsonyra semmi pénzük, hosszan latolgatják a szárszói József Attila Múzeumba rendelt műve kifizetését. Laci ismerte, pénzt kérni milyen büszke, bár én meg azt tudtam, utolsó nyolcvan forintját is kölcsön adta. Élettársát, Kaponya Juditot hívta, fogadná el az ezrest, 1972. december 12-én halottra csöngött a telefon. Azt mondják, egy macskákról szóló könyvvel a mellén aludt el. Ágota azon az éjszakán talpig feketében, telepatikus gyászban járta a bécsi bárokat. Lacit a halál testestül-lelkestül letaglózta. Kísértem az utcán, kérte, legyek vele a Petőfi Múzeumig, ahol grafikáiból válogat az Élet és Irodalomba. Schaár Erzsébet és Vilt Tibor közeledett az Egyetemi templom felől, szemükben nagy szomorúság, de azért – Ő is elcsúszott az aszfalton, szegény!

Tömeg a ravatalozó körül, a szomszédban gyerekkoporsó, jajongó, hegedűs cigánytemetés, mintha a mi némaságunk helyett jajgattak, muzsikáltak volna Kondorért.

– Minden más ezután – mondta Erdély Miklós kifelé.

Minden más azután.

„Sajnálnotok fölösleges”

A Válasz szerkesztőasszonya, Sárközi Márta mondta Kormosnak 1947-ben: „Fiam, kívánom, ne kerüljön olyan helyzetbe, hogy irodalmi lapok körkérdéseire választ várjanak magától, mert akkor elveszett ember. Különben, ahogy elnézem magát, a kutya se fogja kérdezni, soha, érti? soha!” A hetvenes évekig nem kérdezte senki. Ritkán jelent meg, egyetlen verseskönyve sejttette távoli fényét valahonnan, az 1947-ben megjelent Dülöngélünk, meg Sőtér jövőt jósló indítása a Nagy nemzedékben. Utána a Szegény Yorickig huszonnégy év. De a barátok hittek benne, mert valahogy a személyes jelenléte, költészettel teljes élete garantálta a majdani kiteljesedést, azt a lombosodást, ami a hiányt beboltozza felejthetően. Sárközi Márta előérzete csak annyira vált be, amennyire megsejtette azt a hat-hét ködös évet, amely az országra, irodalomra következett.

Kormos István nekem a családunkon kívüli első költő, akit megismertem tízéves koromban, 1948-ban a Moszkva téren. Sötét, ködös, decemberi este volt, s mintha az a köd rejtegette volna sokáig előttem is.

Élete utolsó évtizedében elérkezett az ideje, a Szegény Yorick megjelenése körül és után őt is vallatóra fogták, prózára serkentették. Ennek a mohó kíváncsiságnak következménye 1982-ben A vasmozsár törője alatt című összegyűjtött prózakötet Nagy Gáspár szorgalmából. Minden darabja a hívás alkalmára felel. Szerencsénkre vallomásra erőltették. Erőltették mondom, mert szemérmességéből ki kellett ragadni. Azt hiszem, ő ezt így ki sem adta volna, nehogy ellentmondjon Sárközi Márta jóslatának.

„Versben emberről, érzelemről kell, hogy írjon a költő, s ember legyen a vers mögött, az érzelmei legyenek mögötte. Szeretném tudni, ha egy számomra ismeretlen költőtől verset olvasok, hogy milyen lehet ez a költő.” – feleli Domokos Mátyásnak. Kormos költészete zsúfolt az életétől, mégis tele talánnyal szürreális iránya miatt.

Akik ismerték, hallják olvasás közben mélyről induló rekedtes hangját, látják tekintetét, ahogy szobor-arcából kiderül hirtelen, kezeit összedörzsöli, mintha nyáron is fázna, pedig csak előadása hevét növeli mozdulatával. Legendás mesélője legendáinak, melyek valami angyali karról szólnak, ő résztvevő csupán. Életrajza mindig másokkal kapcsolatos, akiket szeret, fölemelinti a föld fölé, de nem annyira, hogy hitelüket elveszejtsék. S mert Kormos velük van, saját életét sem hagyhatja ki. A stílus szerint költőszemélyét háttérbe hagyja, de előretolja azt, ami akkor válik igazán érdekessé, ha költővel esik meg. Első gyerekkori élménye is mintha Füst Milántól nyerne fontosságot, mintha Füst Milán rejtelmeket héjazó zsenialitását mesélné el inkább: „Fiam, veled valaki játszik.” Átvonult az utcán hőmérőtokba port töltögető gyerek fölött a tehéncsorda; minden falusi gyerekkel megeshet, ám itt csak egy jövendőbeli költővel történhetett. Így menti föl magát a hivalkodás látszatától.

De sarokba szorítják vallatói. Bertha Bulcsu interjúja szinte egy hat és félórás mérkőzés. „Jó, nem írom meg, de hát akkor mit írjak, Kormosra nézek, aki nem bír leülni. Járkál a csőben. Evangélikus vagy? Szereted a franciákat? Miből éltél? Éjszakázó életformád van? Keveset írtál. És az ötvenes évek kötöttségei? Hogyan éltetek Mosonszentmiklóson? Mi volt ott? Házatok? Földetek? Szülők? Testvérek? Sokáig hallgattál. Belső költői művel egy elég hosszú társadalmi korszakon keresztül nem jelentkeztél. Hogyan mozdultál ki visszavonultságodból? Írtál közéleti verset? Mikor írsz és hol? Milyen módszerrel dolgozol? Föláll, járkál, szaval. Ha nem írsz, mit csinálsz? Hiszel a barátságban? Vannak ellenségeid? Gyűlöltél már valaha valakit? Voltál már életveszélyben? Álmodni szoktál? Mikor sírtál utoljára? A nőkről is kellene valamit mondanod. Hiszel az emberiség haladásában, abban, hogy jobb lesz az ember?… De nekem a személyiséget kell megragadnom, ahogy áll a versailles-i palotában, mosolyog, beszélget, s néhány mondattal hihetővé tesz egy királyságot.” Az élet és a mű meghatározza a kérdezőt, de sokszor arra kíváncsi, amit a kérdezett nem tart fontosnak, vagy titkol. Különös bajvívás egy üveg Beaujolais COQ Rouge nevű ital előterében a győzelemért, melyből a vesztes kerül ki győztesen.

Bertha Bulcsu szerint Kormos udvari ember, aki hitelessé teszi maga körül a hercegeket, a hercegnőket, udvaroncokat, vagyis mindent, ahol jár: a szerkesztőségben, a kávéházban, az utcán, mondjuk a Blaha Lujza téren, ahol netán elalszik, mert nincs albérlete sem. Mindenkinek, aki ismerte, volt alkalma zavarba jönni attól az életmódtól, amire a kérdező is választ várt. Mert kiféle, miféle ember az, akinek lakásai voltak, négyezer könyve, s kis csomagjával költözik ide-oda, annyi helyre, hogy személyi igazolványát is ki kellett cserélni idő előtt.

Sohasem mutatta magát szerencsétlennek. Azt mondta, minden napja karácsony. Egyszer, életem szomorú karácsonyommal is kifejezhető mélypontján, Parancs Jánosék szentesti szeretetében együtt részesültem vele, és kedves, tréfás, csöppet sem esendő társasága lett a másik ajándék. Mért is hagyta volna ráesni a csüggedést, hiszen egyedül sem volt egyszál maga. Olvasom gyönyörű kisesszéjét Somlyó Zoltánról, az írás is Árnyékból ragyogó, akár a címe és hőse. Leírja, milyen igazi, gyerekkori karácsonyestet töltött Ottlik Gézánál. Kacsasültet, kalácsot evett, Martinit, bort, pezsgőt, Buda- és Pest-híres kávét ivott. Más ebből a mesés világból éjszakai árvaságba kijutva iszonyú szerencsétlennek érezné magát. De ő boldog, mert tudja, érte esik a hó „mesébe illő pelyhekkel”. És szellemtársra talál: „a Harangvirág utca meredekéről egy magas, fölhajtott gallérú, széles sálas alak botorkál lefelé a suhogó hóban, s rekedt hangon, de tiszta artikulációval ezt mondogatta maga elé.” Verset mormogott az elátkozott életről a pesti havazásban. „Vagy csak én dúdoltam magam elé, mint sokszor máskor, mivel minden pillanat alkalmas, hogy éteri zenét halljunk.” Társat keres magának, hogy ne legyen egyedül, de csak olyant, akit éppen az a vers jelenít meg, amit ő is megírhatna éppen akkor. Ha Kormost játékosnak tudjuk, elképzelhetjük lidércűző játékait is: „Ez hangzott abban az éjszakában vagy ezt akartam hallani.” Föltételezem, neki nem az önkifejezés volt elsősorban a fontos, hanem az egész költészet, mint a lét vigasza. Talán azért tudott annyit kívülről, József Attilától kétszázat, hogy sohase legyen egyedül, kibírható legyen az élet. Egyszer a Luxor előtt késő este annyira társtalannak láttam a túlsó oldalról nézvést, nem mertem átszaladva üdvözölni, ne érjem tetten elhagyatottságában. Most tudhatom, varázsvilágát zavartam volna inkább.

Legendáit nem táplálta, csak alkalmat adott rá. Költészete kezdeteitől hűnek kellett maradnia verseszményeihez. Megírta 1943-ban, ’44-ben a három szigetközi, villoni csavargókról szóló költeményeit. Így hát Balázs, Bálint, Boldizsár csavargókat soha nem árulhatta el, mondjuk, egy négyezer kötetes könyvtárral.

Költészete alakította életét. Azért lehettek legendái. Bár ő tiltakozik ellene: csak azért van, mert nem írt, és várták, még hány nagyobb csavargó van nála?

Nyilatkozataiban, szinte a hihetetlentől félve, nehogy a ráragadt képzetek miatt valószínűtlennek találják, jogi pontosságra törekszik és tanúkat jelöl meg. A Nakonxipánban hull a hó című versét egy éjszaka írta. Élete leghosszabbja, százhúsz sor. Aki évente egy-két verset csinál, többször egyet sem, könnyen meggyanúsítható ezzel a hirtelen áradással. „hajnali félnégy csak elalszom ha isten is akarja álmom” – teszi a végére, akár a régi költők. „A verset egyébként Fodor András lakásán írtam. A családja Balatonon nyaralt, nyugodtan írhattam, egyedül voltam. Bandi hazajött éjjel, látta, hogy a szobában dolgozom, hogy verset írok. Ő a tanúja, hogy valóban félnégykor fejeztem be az írást.” És miért ne lenne joga a címet Gulácsytól „plagizálni”, ha már tanúja lett a festő szerencsétlen utóéletének? „Aztán úgy adódott, hogy az ostrom alatt a mellettünk levő ház kigyulladt… De évekkel később Keleti Artúrtól, Gulácsy barátjától megtudtam, hogy abban a házban (egy orvos lakásában) negyven Gulácsy-kép égett meg a falon… Gulácsy saját álomvilágban élt, Nakonxipánban, és én úgy éreztem, hogy ott a falon Nakonxipánból sok minden megégett. Ezért a saját életembe loptam át, nemcsak a Gulácsy kép címét, egész Nakonxipánt is.” A Fehér virág nyolc sora, legjobban szeretett sóhajnyi gyönyörűsége, a Hold utcai csarnokban fogalmazódott, mikor az öregasszonyok „Rákosiról és Grósz atyáról beszéltek”. Radnótiról szól, aki a munkaszolgálat képtelen körülményei között teremtette naggyá költészetét. A róla szóló Kormos-műhöz legjobban illik ez a képtelen körülmények között való születés, abban a Rákosi-korszakbeli előidőben, melyet az asszonyok hüledezése tesz hitelessé.

Nagyon fontos és mindig kimondandó a származása: apátlan, anyátlan árva, nagyszülei nevelik, a Héderváry-birtok cselédei, a birtokon belül maguk is költözködők. A költőfiú kit fogadhatna mesterül, ha nem Sinkát és József Attilát? Sinka, aki felnőtt koráig juhász volt alföldi uradalmakon, földön hált vagy járva aludt a nyájak hajtása idején, és onnan jött a nagy költővé, Kormosra a legtermészetesebb hatással lehetett. A szegénység és a lázadás örökségét hagyta rá. Miatta nem felejthette el a komondor-históriát sem: a gróf el akarta tüntetni a kutyát, hogy a tiszta fajtájúak nemes vérét ne keverje, a nagyapa átvitte a jeges téli Dunán, „de a szőrére fagyott jégcsomókkal hazasompolygott”. A kutyát agyonlőtték. „Nagyapám erre nekiesett az intézőnek. Kiadták egész évi kommencióját, s fel kellett jönnünk Pestre.” A város peremére, Erzsébetre, még inkább a József Attila-i sorsba.

Folytassuk Bertha Bulcsuval: „Kormos a nyerő vesztes. Mindig vesztett, most mégis nyerésben van.” Elvesztette anyját és nyert egy csodálatos nagymamát, aki lehetett puritán erkölcsi mérték, költői forrás, művészetre szomjas példa, aki az igazi népi szürrealista, mert a „Min gondolkozik nagymama?” kérdésre azt válaszolja: „Széken”. Elhárítja magáról Szabó Lőrinc 1945-ös rá vonatkozó naplórészletét: „szürrealizmus népi magyar hangon”, és a családban hagyja, s ezzel valójában mégis elfogadja. Mintha a nagymama lenne az igazi, ő íródeákja csupán. Nyerő, pedig ugyanazt csinálja, mint régen. Nyerésre áll, és gyönyörű gesztusokkal egyenlíti ki tartozásait, nemcsak a nagyanyai hitelt, hanem mindazokét, akik segítették: Sárközi Márta zsíros kenyerét, teáját, de mindenekelőtt útra indító bizalmát a Válaszban, Vas István, Illés Endre, Fülep Lajos szeretetét, akiktől „könyvtárra menő könyvet” kapott, akiknek eszükbe sem juthatott a viszonzatlanság, mégis ezekben az írásokban, interjúkban egyre-másra, makacs ismétlésekkel lelkifurdalásos köszönetekben mindent visszakapnak. És a nemzedéktársak rendszeresen méltatva és fölemlegetve: Juhász Ferenc, Nagy László, Lator László, Fodor András, Domokos Mátyás, Réz Pál. Nagy László ügyében átáll a másik oldalra: ő lesz a kérdező.

S micsoda gesztusok a nálánál jobban rászorulók iránt? Mint aki gyerekeinek adja vissza, amit szüleitől kapott. Volt-e már mecénás? Csak egy szegény, szenvedélyes Vasas-drukker kisfiút fizetett be rendszeresen a meccsekre, ő, a Fradi-szurkoló. És szellemi mecénássága, amit nem említ? Amiért a fiatal költők legendássá növesztik? E könyvben bemutatásuk néhány jelzés csupán. Nagyon sokan tudjuk, mi van mögötte, majdnem egy új kiadó alapítása. Nem éppen azért, mert utolsó éveiben könnyebben megtehette anyagi biztonsága, költői tekintélye miatt. Ilyen egyenrangúnak fiatal költő mással ritkán érezhette magát, mert tudta, olyan természetes, mint ahogy első versei Szabó Lőrinccel egyféle helyen, azonos betűtípussal jelentek meg a Diáriumban. Hiszem, éppen ott nyújtotta legelső gesztusát 1947-ben: Juhász Ferencet adták ki helyette, mert beteg édesapjának karácsonyi ajándék lehet. Sohase engedett a fiatalabbnak fizetni. Nem létező millióját a szegényebbel felezné meg, mert neki ötszázezer éppen elég.

A költőt meghatározza gyerekkora és ifjúsága, onnan teremtődik a mű, a mű pedig magához vonzza az életrészleteket, a tárgyakat, a példaképeket hihetetlen módon. Szólhatnék a korai élményekről, melyeknek minden foszlánya így, ahogy Kormos elmondja, vers. Vers a hőmérőtok-töltögetés, az édesapát agyonütő nádszál, amikor vízbe esett és egy óriásbéka úszott fölé, „találkoztam az Estével a kastély mögött, s földhöz vágtam, hasára álltam, a fülét kitéptem”, nagy emberszobornak álmodja az óceánt.

Miért éppen a vasmozsár maradt meg a pesti bombázásból? Egy élet jelképének, kormosi címernek az a mozsártörő, ami alatt zúzódott az élete. Miért éppen K. L. monogramú bikabillogot kapott nászajándékba Jékelytől? Természetesen azért, hogy majd a születendő Kormos Luca bikák farára üthesse tulajdonosi billogát, ha „valamikor gulyát vásálna”. Csak ki kellett mennie a Teleki téri ócskapiacra, s vaktában, hiszen még ismeretlenül, olyan könyveket vesz fillérekért, néhány pengőért, amelyek egész költői irányát meghatározzák: József Attila Medvetáncát, Weöres Medúzáját, Sinka Vádját, Szabó Lőrinc összesét, Jékely Éjszakáját. De hogy József Attila kézirata, a Lassan tűnődve miként került hozzá, csak az Isten tudja. S miért éppen ezt hozta az angyal, mint egy üdvözletet, hogy a modern magyar költészet csúcs-dalát hordozza magával táskában és láthassa falán: „ezüstös fejszesuhanás játszik a nyárfa levelén… a semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog”. Azért, hogy közelében írhasson, mint ahogy a vasmozsár törője alatt élt. Ez a József Attila-kézirat olyan atyai örökség, ami kézzelfoghatóan is megvan.

Angyali üdvözlettel köszöntötte a halál is utolsó éveiben, versében hagyta szárnyatollát, pedig nem akarta észrevenni. Utolsó könyve befejezése:

Csukás István mondja: „Végül szeretnélek megkérni, hogy az N. N. bolyongásai című kötetedből az utolsó verset olvasd föl.” – „Ez csak a könyvben az utolsó vers!”

Egy szegény Yorickhoz illő befejezés, melynek temető lett a következménye.

Virágárok

Árokba jutottunk derékig, míg körülöttünk virágzott a part, nemcsak a pasaréti Virágárok utcában, ahonnan a villa-hajóra olyan sokan kimásztunk, menekültünk életünk jobbra fordulásáig, de az egész Hűvösvölgyre hajló városrészben volt valami vigasztaló, vonzó; odavitt bennünket az 5-ös busz kék járata a sötét kerületekből.

Erdély Miklósnak köszönhettük, aki árokba taszított szellemi létével hasonlított hozzánk, és szívesen fogadott a kertben, a körös-körül ablakos szobában feleségével, Szenes Zsuzsa textilművésszel együtt, olyan lehetőséggel, melynek megteremtője, Erdély István, Pista papa, a tulajdonos. A ház szobáit Mikiék mellett albérlők lakták, legtöbben Miki és Zsuzsa ajánlására. „Hálából azért, mert visszahallottál” – írta nekem verseskönyvébe. Én is mondhatom hosszú ismeretségünk okán: „Hálából azért, mert visszahallottál.” S kitörlöm a hála szót, „… azért, mert visszahallottál”. Repüljön határozottan vagy lebegjen imbolyogva a régi és a mai áramokban. Élő szájtól független hang, akár a Neumák versének mondatai: „Akire szükség van, annak nincs szüksége senkire (pont) Amikor nincs szükségünk senkire, szükségünk van olyanokra, akiknek szükségük van ránk (pont) Vannak olyanok, akiknek szüksége van ránk (felkiáltójel) Van az, akire nincs szükségünk (kérdőjel)”.

1966-ban, hideg őszömből, a Rózsadomb tetején nyomorgó, bérelt víkendházból lejártam melegedni képletesen is, leereszkedtem a Gábor Áron utcán, jobbra fordultam az első buszmegállóig, s föl a házig, mentem a fűthetetlenből, ahonnan aztán ők váltottak ki, ajánlották Széchenyi Lenke szüleinek, lehessek albérlő az Üllői úton, ő éppen hosszasan Franciaországban, Károlyi Mihályné alapítványa segítségével a Riviérán; enyém az egyik szoba, használhatom a konyhát, naponta fürödhetek. A kallódó, fázós, elvált ember később már csak jó szóért járt hozzájuk, meg a modern művészet izgalmai miatt.

Miki nem hagyott megnyugodni magamnak, egyetlen mondattal megváltoztatta a dolgok helyzetét, körüljáratta, felejttette a megszokottat, lássak a felszín alá, vagy a burok másféle változásait vegyem észre, s maga is fölfedezett, mikor másokat fölfedeztetett. Szuggerált, de nem tett rabjává. Mégis különbséget kell tennem: én az irányzatoktól fölfrissültem, megértettem és áteresztettem, csak az maradjon, ami természetemhez illik, amit kiérlelhetek, ami belém szervülhet, de becsülendő az a más a másik természete szerint. Így érvényes a „visszahallás”. Én vele néző, hallgató, elgondolkodó és ráébredő voltam, nem résztvevő, mint sokan az akciókban; ők vállalták a közös megvalósítás minden kínját, horzsolódásait, őket a rokon szándék miatt becsülte vagy elmarasztalta ragaszkodó indulattal, néha kiátkozással. Ha avantgárd valaki, legyen teljesen az, ne tévessze meg a látvány látszata. Mondják, mennyiszer változtatta stílusalakját. Az új áramlatok iránti mohó, gyermektiszta figyelme mindig önmaga tökéletesedése iránt való, az új gondolatok beölelése.

Szellemi nyugtalansága kockakövein szinte véletlenül, mégis törvény szerint akadt össze a hasonlót akarókkal. Ott láttam, ismertem meg Baksa Soós János Kex-együttesét a Virágárok utcában. Abban az időben teleírták a falakat, aluljárókat krétával, festékkel: KEX! A mostani imádatot hirdető tömkelegben, mikor azt se tudom, ki kicsoda, egyedüli földalatti indulat voltak, fölvirradván az éjszaka titkaiból: KEX! Mi az a KEX? – kérdezhette a korai munkába menő. Mi meg az egész éjszakát végigvitatkoztuk Jancsival, ő a kihívó, s némi bor segített forgatni elme-pengéimet, hogy aztán hajnalban, az utca végi, aszfaltos téren futballozásban oldódjunk föl, s hazamenjünk az igazoltatás után. A fiatal-izgalmú, szelíd egzaltáltságú Altorjay Gábor, a főhappener az akciók forgatókönyvét lelkesítette Mikire, s mert itthon csak az árokban érezhette magát, külföldről írt nemsokára hosszú leveleket; Nyugat-Németországban műfaja elméletével táplálkozott, hírességekhez közeli szobájában az éhhalálhoz edzette magát. Szentjóby Tamás gőgösen viselte a keleti közép-európai közönyt és gúnykacajt. Egyenesen járt csakazértis, magasról nézett szőkén és bőrdzsekisen, melyet sosem vetett le, mint készenlétben a katonatiszt. Sztaniolba csavarták az újvidéki költőnő Ladik Katit, lefényképezték változatait a kihalt, szentendrei Duna-parton, s előhívták a sorozatot, a konceptuális művészet dokumentumát. Ott találkoztam a gimnazista héjból éppen csak előbújt Cseh Tamással; lakott a házban belga szobrásznő, vendégük, Billék Kanadából, az olasz kommunista 1968-ban számunkra érthetetlenül helyeselte a csehszlovákiai beavatkozást. Még Marcusétól sem lepődtem volna meg. Az algíri francia Roger, mint fürge kiskutya kitöltötte a házat, gitározott, karácsony másnapján eszeveszetten autózott velünk a korlátok közé szorított síneken, hál’Isten nem jött a villamos. Miki elment a fiatalokhoz szakkört vezetni, többen már kiváló művészek, a gyanútlan Ácsra emlékszem közülük. Szénfekete manifesztációjuk után együtt lapátoltuk, zsákoltuk a szenet a kultúrházból, s mintha a terem a világnagy külszíni fejtés csücske lett volna. A munkához és az ifjúsághoz fiatalodtunk. Sokan divatból keresték társaságát, pontosan kiválogatta, ki több egy kékharisnyánál. Ebben a csivitelésben közönségre lelt a Virágárok utcai házban. Tarthatták kedvesnek, érzelmesnek, nyersnek, fölényesnek, gonoszkodónak. Sose felejtem levegőt hasító tenyerét, hátravetett fejét, élessé vékonyodott hangját.

Mert nem fért közönséges rekeszekbe, bármikor tarthatott a megaláztatástól. Szakállas? Belekötnek a Moszkva téren, a Veronika söntésében megütik. Tanulmányt mer írni szokatlan, kitagadott, elhallgatott gondolatokkal? Halogatják, visszaadják, hiheti, kinevetik. Motorbiciklit bőget, köröztet az Egyetemi Színpadon? Kamillás vattával mosatja meg a közönség szemét, kalapáccsal töri össze szemüvegét Aporjai Sándor megnyitójaként, ahova „A Képcsarnok meghívja Önt ALTORJAI SÁNDOR festőművész kiállításának ünnepélyes megnyitására 1971. március 1-én pénteken délután fél 6 órára. Mednyánszky Terem”. Ünnepélyes megnyitás? Botrány! Mintha ellenfeleket toborozna. Kondor kiszólásával ütlegeli a műkritikus. A gyakran hátba támadottnak oka lett a bizalmatlanságra; testtartása, szava az ismeretlen helyzetekben azért olyan készenléti, megelőző, kihívó, hogy az eshetőségek végére járjon. És milyen fölszabadult, ha gyanakvása oktalan. Mi semmi kényszerűséget nem éreztünk egymás között.

„A legbelső benső végvárai… saját erejére támaszkodott… Gondolj arra, hogy olykor megszabadultál… Gondolj arra, mikor már szénné égett a felvirágzás, a sarjadó kedv, a lécek összerepedeztek, a támaszkodás elüszkösödve leomlik” – írta megismerkedésünk idején, 1959-ben, ötvenhét éves életére érvényesen.

A Virágárok utca 6/b. nemcsak utcára, udvarra, de belülre nyíló-választó ajtajú is volt, tele lakókkal, Pista papa albérlőivel. Ott húzta meg magát saját lakáshoz készülődőn vagy menekülőben Makovecz Imre, akit inkább az Építész-pincében láttam; Keszthelyi Rezsőék, bár Rezső inkább a Gyergyó presszóban nézte a tévét pohara fölül. Parancs János nyolcéves párizsi kriptamagányból jött vissza Kati menyasszonya közelébe, hogy majd a közeli Lotz Károly utcába nősüljön át, s mint akik tudják, milyen az egyedüllét, milyen jólesik a szeretet, meghívtak Kormossal Szentestére, a „vietnámi fiúkat”, ahogy Kati becézett bennünket; családiasan mentettek a karácsonyi otthon-egyedül depressziójától, hogy Pista kiengedhesse nyerítő nevetését fűzfapoéta-gyűjteményéből sokszor ismételt, de mindig újnak ható versekkel: „Kereszté-nyek! Előre repül a sirály, Rákosival előre! Éljen a király!” „Egész úton München felé azon gondolkodám, miként fogom szólítani rég nem látott Veronikám… és csüngtünk egymás ajakán szótlanul, mint két szerelmes pár.” Akkor Pista az Új-Lipótvárosban húzta meg magát valakinél, láttam a hatos villamosról olyan szerencsétlen-elhagyottan a Luxor előtt éjszaka, mintha senkit se várna, mintha nem lenne hova haza.

Miki mindig próbának lett kitéve, hogy a barát-ismerős albérlők nem zavarják-e, nem zavarja-e őket. Ezt éreztem Kormos odaköltözésekor is. Aztán együtt kávéztak reggelente. Csurkát borosüveggel lehetett ébreszteni, meztelen karjait kidugta a dunyha alól, tiszteletben tartottuk szabadkozását. Övé volt a középső szoba, a kerti udvarra látó, azzal a föltétellel, szerda délutántól este nyolcig Pista papa ott tartja összejöveteleit, addig hagyja őket magukra; nem tudom, miféle gyülekezet, bár sejtem, miért érdeklődött okkultista könyvek iránt tőlem, mint az antikváriumokat ismerő könyvtárostól. A falon az öregen is fiatal építész szecessziós festményei, az ágyfejjel szemben a Békakirály. A túlsó szobában szőke, angol lány a magyar Zeneakadémiáról. A bejáratnál Bella Pista az Ezüstfenyő téri páros szorítottság és a lengyelországi ösztöndíjas egyedüllét átmenetében. Őt követte Kormos, onnan hozta át az üveg whiskyt Parancsékhoz egy forró nyári délelőtt. Aporjai festő onnan szeretett bele észveszejtően a folyosó végi belga szobrásznőbe, s ott húzódott meg észrevétlen Lakatos Menyhért meg a lánya. Hátulról a beszkártos férfipáros valamelyike feltűnt a konyhán, míg a körablakú szobában a textil Ráskay Leái angyalpihéje szállt, kávé, tea, bor csurgott a poharakba. Párizs talált oda muzsikájával, albumaival, katalógusaival, nosztalgiás eseményeivel; Muszorgszkij öblös özöne terült végig a sztyeppén, vagyis a kerten, ahol olyan jó megülni a hűvösben. Szokásommá vált benyitni szükségben, jókedvemben.

1968 őszén megkérdeztem Pista papától, kiadná-e nekünk egyik szobáját? – Nem ajánlom, nagyon drága lenne maguknak.

Hirtelen, új házasságomhoz Mikinek is köze lett. Vele, Ladányi Miskával, Balaskó Jenővel ültünk a Hungáriában háromnapos önhajszolásom előestéjén, melyet ugyanott fejeztem be pénztelenül, Bella Pista ötvenforintos kölcsönével, Kamondy és Huszárik között. A bejárati ajtónál volt asztalunk, ahonnan végigláthattam az egész aranysújtásos csarnokon. Miki belül beszélgetett egy lánnyal, akit néhány szóra ismertem már a Népművelési Intézetből, ahová bedolgozott grafikáival, köszönésre mentem csak hozzájuk, mozaikműhelyébe akarta fölvenni, Mikinek nagy tervei voltak a fotómozaikkal, melyet ő talált föl, megrendeléseket kapott, műhelyt nyitott a Vörös Hadsereg útja egyik alagsorában. Visszaültem, s mikor Jutka mellettünk a ruhatári tükörrel szemben fölvette nagykabátját, tükörképének mondtam, maradjon velünk, legyen a feleségem. Első hónapjaink ágyrajárója voltam az Udvarhely utcában, a Pasaréti térnél, eltitkolva a háziak elől. Lelógott a karom és a lábam a keskeny heverőről. Korán keltünk, Jutka a budakalászi Lenfonóban abroszokat, függönyöket s mindenféle huzatot tervezett, hazaszaladtam fürödni, borotválkozni Üllői úti albérletembe, onnan munkába. Lenke már hazajött Franciaországból, de szüleinél, Baján töltötte a nyarat kislányával, szeptember végéig együtt lakhattunk nálam, de aztán albérletet kellett találni. – Nagyon drága lenne maguknak – mondta Pista papa. Talán jobb volt így. Remetén laktunk, s oda-vissza a Virágárok útba esett.

Miki fürdőköpenyben ül és másnapos kávét iszik, mintha különvált volna mackótestétől.

Kerti asztalnál fogalmaz, élvezetesnek látszik szenvedése, mint ifjabb Füst Milán.

Robotmereven végighúzza homlokán tenyerét, negyvenéves, hihetetlen és elkeserítő.

Jovanovics Gyuri gipsztetemet hagyott a fák alatt.

Nézzem meg Lichtenstein képeit! Lángoló bádog – mondom –, hideg a lángja.

Fáznak a lányok a mozaikműhelyben, vigyünk olajat!

Wittgenstein! Tessék!

Antonin Artaud megtagadta emésztőszerveit. „Enni annyi, mint előrevinni azt, aminek hátul a helye.” „Arra a pontra jutottam, ahol már nem férek hozzá az élethez, de azért bennem van a lét minden mohósága és állandó bizsergése. Már semmi más nem foglalkoztat, csak az, hogy újra legyek.”

„Lemondtak rólam az orvosok, én is lemondtam az orvosokról.”

Belül angyalpihe, koraérett falevél a kerti asztalon, a Gyergyóban két tompa pohár.

Szigliget-memoár

Barátsággal, szerelemmel, jelölt helyem, mindig enyém.

Szigliget.

Nevét a szomszédos falvakéval együtt hallottam, pedig légvonalban negyven kilométer. Tomor Gyula felsőiszkázi legény sofőrnek keveredett az Esterházyak kastélyába, az öreg grófnő mellé. Elvette Ihász Máriát, korán megtudhattam, milyen szépek az odavalósi nők. Mint minden távolabbi faluból hozott asszony, akár nyírvádi anyám is, lassú befogadottságú, csak a szüléssel igazolhatja magát, de még utána is marad valami különössége ismeretlen múltja, néha-néha odalátogató idegen rokonai miatt. Onnan jött, amit csak tiszta időben a Somló magasából láthattak, sárga-verőfényesen azok, akik sohasem fürödnek meg a Balatonban.

Jenő barátom apjával gyalogolt Hegymagasra, a Szentgyörgy-hegyig, valami miatt mezítláb, 1945 nyarán. Én következtem utánuk 49-ben tihanyi úttörőtáborozással, s három évvel később tapolcai gimnazistaként. Őszi kirándulásunk alatt átélhettem az igazi, víztükrös aranyőszt a szigligeti várból, s lent annyira elvesztettem figyelmemet a fürdés bódulatától, a zoknimat magamon felejtettem. Akkor a strand egy tisztás a nádasba vágva, inkább állatfürdetésre, mint emberi élvezetre.

Az írók háza miatt lett második falum Szigliget, akkortól, mikor levelet írt a bátyám, odamennek, ha megnyílik. Találkozhatunk. Elgyalogoltam tíz kilométert hiába. Kopasz óriás mordult rám a renováló munkások közül – Mit keresel te itt? Ki az? Nem ismerem – mondta Sós úr, a gondnok. Nevét és pozícióját, rigolyáit akkor ismertem meg, mikor már nem kellett fölöslegesen odagyalogolnom. Az az út Tapolcától a Szentgyörgy-hegy nyugati oldala alatt, Hegymagas kutyáit izgatva idegen szagommal, a lejtőn lefelé a keresztező keszthelyi országútig, a Várhegy bazaltos útján fölkaptatva a faluba olyan volt nekem, mintha Iszkázról a karakószörcsöki állomásra gyalogolnék. Egyszer koratavasszal ott értettem meg igazán a bakonyi szelet, mert én is kitett voltam, akár a fák. Másképp, mint a városi utcahuzatban, ahol a szél undorító, itt a tág térben méltóságos, még ha kegyetlen is. Dacot csikar. Walt Whitmannek éreztem magam, aki minden versében szembeszegült az elemek erejének. Tavasszal volt a leggyönyörűbb, az árokparton, s az átlátható bodzás akácosokban bürök és ibolyák, a hegyoldali szőlőkben lila barack- és mandulavirágzás, ég és föld között lebegő tündérálom, gólya húz a keringő sas alatt, fölöttem. Ősszel a szőlős- és kukoricásszekerek között, holdvilágban olyan, akárcsak otthon. Akkor még a Balaton legcsöndesebb vidéke, igazi ligetes sziget, a Rókarántó völgyében nem buggyant még a fóliasátor, nem lepte be a hegyoldalakat házfekély, semmi ZIMMER FREI, amit a gyerekek Zimmer Ferinek olvasnak. Mindenhol Zimmer Feri lakik? Az Aranypatkóban nem azzal köszönt a pincér: bitte! Se bitte, se pincér, Aranypatkó se volt, csak kocsma, Töreky bácsi és törkölypálinka.

Az egymás fölé rakott házsorok, apró nádtetős házak nyáron hűvöset, télen meleget adók, a pici udvarok orgona- és jázminbokrai között kutyák. Hangulatosak, mondhatnám, mégis sokkal többek, nyugalmasak, ahol sokáig lehet élni. A kis ablakok sem egészségtelenek, a természetben laktak, fejük fölött az ég nagy, világos ablakával, télen meg úgyis olyan szürke minden, és télen sem a házban élték le napjaikat.

Otthon vagyok emlékeimben. Fekszem a strand fövenyén, fölfrissített a víz, és jól érzem magam a napon. Két oldalt nádas, szél sem mozdul, nem moccan a nád sem. Nagyokat rikkant a néma horgász, nagy halat fogott talán, két és fél méteres, nyolcvankilós harcsát, s most harcsafogaton, botjába kapaszkodva, csónakja elejéhez feszített lábbal, hátradőlve, mint a megbokrosodott lovakat fékező kocsis, siklik cikk-cakkban a Badacsony felé. Mire kinyitom szememet a süketnéma horgász már mellettem lépked, vállán három bot, evező és halasvödör, melyet könnyedén cipel. Az a rikkantás talán valami apró keszegnek szólt, s lehet, hogy azt is visszadobta. Ő pedig elnémult végleg. Azoknak köszönök az utcán, akik ismerték a süketnéma horgászt, visszaköszönnek, de nem ismernek engem.

Évek óta abban a 24-es szobában dolgozom, ahol először aludtam. Már íróként nézem az ablakrámán a hangyák ki tudja, miért való futkosását. Gimnazista koromban bátyámék itt titkoltak éjszakára Sós úr elől, mint hogy állatokat behozni tilos, a vendégek reggeltől estig tartózkodhatnak az Alkotóházban. A kamasz nem sznobságból rajongott, de tiszta szeretetből és csodálkozással azok iránt, akikről olyan sokat hallott; a rajongó mindent megjegyzett és töretlenül büszke volt.

Veres Péter benézett hosszú beszélgetésre, megkínált sült keszeggel, figyelmével, s kollégáihoz visszafordult, inkább őt hallgattam, és torkomon akadt a szálka. Szántó Piroska üvegre fest halat, virágot, rászorítja a papírt, kísérletezik, kedvesen élvezi, mikor a harkályt fakopogató madárnak mondom. Vas István lelkesen villogtatja egy külföldi költő bravúrjait. Csernus Tiborék elfoglalják a várat a május nyármelegében: micsoda hősök! Juhász Ferenc előadása tágas, mint a Tékozló ország sorai, Erzsike fürge virágének, törékeny, nem kellett volna mondanom, a tanárnőket nem szeretem, tanárnő ő is, csak nem a tapolcai gimnáziumban. Laci bátyám tekintete áttűnik a társalgás kiskertjén, s visszarepül, Margit mintákat vág a somfabotba, hosszú pengéjű, csontnyelű késsel. Ez a legelső és legfényesebb emlékzúzalékom, krisztusi életidő választ el tőle.

Minden szigligeti időmben meglátogatom Sándor, Altorjai festő temetőjét, át a rendezgető asszonyok között megyek a sírok mellett; vénasszony ül a sámlin és bámul a gödörbe, mintha a maga helyét nézné, mintha ő lenne, akiért harangoznak éjjel-nappal, mert elromlott a beprogramozott harangozógép. Csak az évek ütése pontos 1979 októberétől, amikor megfogalmazta utolsó kiállítása meghívóját: „Meghívó Altorjai Sándor kiállítására és temetésére. A kiállítás megnyitása de. 10^h-ig megtekinthető. Temetése du. 3/4 2-kor kezdődik a szigligeti temetőben, melyre mindenkit szeretettel vár Altorjai Sándor.” Belevert egy kovácsoltvas kampósszöget a padlásgerendába, ecsettel föléje húzta: HELP! 1979-ben fejeződtek be a hatvanas évek, addig hibernált fiatalságunk.

Tizennégy évvel előbb tudok róla, két fehér angyal szállt a pesti utcára, szürnaturalista festők, ő és Szabó Ákos. Szív utcai társbérletében, mely inkább cselédszoba nagyságú volt, zsúfolt képén melegít a hősugárzórovar izzó potrohával, vörös tányérszárnnyal. Erdély Miklós, az avantgárd mindenese, vitt oda. Ültünk Sándor keresztrefeszítésre nyújtózkodó mozdulatai alatt. Miklós értelmezte a képet, én csak azt mondtam: hősugárzó. Tudtam már, beleszeretett Szigligetbe ő is, vett egy rossz parasztházat mindnyájunk kétségére, semmi pénze, csak a fehér vászonruhája, ami a vályog- és téglaportól bekoszolódik. Durván illik ide a szibériai kép; látom, a kultúrház sötétszürke posztós közönségéből sugárzik egy hófehér öltözet, az az örmény építészmérnök a sötétségnek kibírhatatlan. Parasztvilág és happening az Egyetemi Színpadon. Sándor szavalja Miklós versét: „Drága Ivanovna Aléna. Valóban nem haragszik rám? Milyen egyszerűen és szépen megbocsátott ön nekem. Mennyire nemes lélekre vall ez és én mennyire érdemtelen vagyok az ön bocsánatára. De vajon nincs-e már késő, nem romlott-e meg túlságosan a haragvásban, tudom-e illő köszönettel fogadni az ön nagylelkűségét. Bárhogyan is van, tegye le kérem a kabátját, és maradjon velem ameddig csak ideje engedi. Én szaladok és készítek valami harapnivalót. Mennyire boldog vagyok. Milyen hihetetlenül jó ön.” Elhagyott szeretőm jelent meg a színen tükörrel. „Csak érdeklődni akartam, kivetettem. Egy orosz katona a fülkéhez ragadva. Kivetettem. Valami kanna volt nála, benzineskanna, kivetítettem. Csak kíváncsi voltam, mi lett vele, erre lakik valamerre biztosan, két-három hete kivetítettem.”

Nem fértünk a bőrünkbe akkor, mint az a motorbicikli a színpadra, ahogy körözött előadás közben Lendvai karnagy s bőgette a gépet, csupa kipufogógáz minden.

Szentjóby Tamás fotókiállítást nyit meg egy júniusi vasárnap éjfélkor az Eötvös Klubban. Sándorral és Miklóssal ültünk egy asztalon, lógattuk a lábunkat, amíg Tamás megnyitóbeszéd helyett papundeklibe varrta magát, s mint egy fényképezőgép-elefántból nézett ki ránk dolga végeztével. Ha nem lépdel át szemem előtt a tünemény, akkor ott is megérthettem volna, micsoda szép szimbólumért unatkozott a közönség éjfél után 1 óráig: a monomániás fotómasina helyén az emberi szem. De bejött valaki, hosszú, testére tapadó rózsás ruhában és napraforgókalapban. Ezt a napraforgókalapot én találtam ki, csak az alakja volt ilyen, színe inkább a szivárványé. Hu, a szentségit! – sóhajtottam, s két barátom is elmosolyodott a gyönyörűségtől hangtalanul. – Maga csodálatos! Sohasem szólítottam meg idegen nőt józanul, akkor csak azért tehettem, mert a tapintat már szürke házijószággá csökkent a megnevezhetetlen érzés miatt. Kedvesen visszafordult, és megláttam a szemét. Sokágú fénye volt, oldalt dőlők és egyenesek, keresztbe vetettek, kurvásak és apácásak, olyanok, mintha el akarnának hívni a túlvilág hatalmas ágyára. – De csodálatos! Elvegyült a többiek között, ahogy alig nyitott ajtón rézsut tűnik el az ember.

Ő jelölte meg Szigligetet szerelmünkkel 1967. július végén.

Azon a szombat estén, a vonatozás vége felé egyedül maradtunk a vagonban Katival, őrülten énekelt, kihajolt az ablakon, bele a szélbe, haja úszott, mint a világűrben a csillagok fénycsóvája, versekre bűvölt, szabad lettem, mint a szél, a víz, az ég. Szabad az algíri francia Roger is. Mágikus művé festett kis autójával Erdélyéket vitte a tördemici úton Altorjaihoz, mi gyalog ugyanoda, aztán Roger-val. Rendőrnek való látvány, amint száguld egy mágikus festmény; két fiú állt a tetőtlen kocsiban, hogy alattuk elférhessünk. Teletömtük magunkkal a szigligeti ház félig kész tereit és a padlást, a padlásra rakott nádkévéken aludtunk, sással takaróztunk. Reggel az udvari vízcsapnál mosakodtunk. Miki álmatagon, tétován, hunyorogva a korai fényességben nekitámaszkodott hanyagul az új, éppen csak a falnak döntött ajtó-ablakelemnek, megbillentette, s összetörött. Ottlétünk kedélye, barátságunk megdermedt egy pillanatra; szegény Sándor, kárára látogattuk. Szegénységével Csontváry-mód alig törődött, prófétás külsejével, lázas szemeivel is hasonlított rá, Sándor is patikusból lett festő, diplomával. Huszárik filmjébe nagyon alkalmas lett volna, gondolt rá Latinovis halála után, de betegeskedései miatt elállt a szándékától.

Az összetörött üvegfal fölötti kétségbeesés, sajnálkozás hamar elmúlt, mint az a délutáni vihar, csak a zivatar volt félelmetesen gyönyörű az udvarsarokból nézve: a Balaton haragoszöld, az égben fortyogó ólom, hatalmas figurákat önt fölöttünk az Isten, de a Keszthelyi-öbölben fényözönt feszít neki és tolja keletre, keletebbre. Katival fekete földű kukoricásokban rohangásztunk a Tapolca patak szélén, pocsolyákban tapicskáltunk, kiállt a főtérre, mezítláb csapkodta a pocsolyákat, táncolt és énekelt a parasztok előtt. Nem szégyelltem magam. Éjszakára ketten maradtunk a padláson. Szerelmünk illő volt az alkalomhoz, száraz nádropogásban a kéjből a kétség, azután hisztéria, aztán másnap délelőtt a strandon magunkban, amikor fejből elmondta az egész Micimackó kuckóját, bűvölve a badar versekkel eszemet és a halakat. Este hazaindultunk, újra a vagonban egyedül.

Kati viszontlátásig búcsúzott, de két évre rá halálra gázolta az autó a déli parton. Vajon ő rakja tele a szigligeti templomban a földgömb kígyóját taposó Szűz Mária-szobrot örökké vadvirággal?

Sándornak Kati halála után maradt még tíz éve. Ezt így csak én jelenthetem ki, mert csak az én Szigligetem kapcsolja őket össze. 1976-ban mondta – Van még hat évem. Sokféle hangszínű lehet efféle mondat, nekem akkor olyan volt; mintha a pörkölt receptjéből szólt volna ki, amit éppen csinált. Mintha oda se figyelt volna. Most elképzelhetem magában beszélve – Na, akkor befejeztük! – Lassan és pontosan. Nem kiáltott föl, ahogyan szokta: Disznóság! Vagy mégis? – A gégerák disznóság! „Ismét stílust változtattam: a ,gyagyaizmus’-ról az ,alkoholizmus’-ra tértem át. Sőt már fölcsillant a legújabbnak tűnő ,rákosizmus’ is…”

Ő a faluban az egyetlen művész, aki nemcsak látogatója volt tulajdonának vagy az Alkotóháznak. Azokhoz a helybeliek már hozzászoktak, őhozzá sohasem. Pedig modora, nyers eleganciája nem nekik szólt, mindig kedves a természetes emberekhez. Hiába. Aki nem az ő munkájukat végzi; vagy nem szolgálja őket, mint az orvos, a tanár, nekik fölösleges ott, kiutálásra ítéltetik, mint minden közösségben. Ali kutyáját megvakították. Mit akar közöttük ez a fehér vászonruhás orosz herceg? S még a kőműves mesterséget is kitanulja, szőlőjéhez a borászatot, s az ügyek miatt talán a jogot is. Szakadt és elegáns, egyik sem tetsző, mert követhetetlen. Nem illő a Kastélyban sem. Pilinszky írja: „Szigligeten az egyik este, vagy húszan, hevesen szememre vetették, hogy a barátom. Én ott és akkor a haragok legszörnyűbbikével, a bárány haragjával reagáltam – hála Istennek.”

Barátja lehetett, aki kiérdemelte, s nem úgy fogadta, mint a hivatal emberét, kősüteménnyel. Barátja voltam? Nem kellett elgondolkodni rajta, a szeretet vitt hozzá a köves vízmosáson, hegyi utcájába, amolyan szóra sem érdemes természetességgel. Megkínált a reggelre tartalékolt konyakmaradékból, létfeltétele volt már akkor, de megosztotta velem. Kiültünk az utcára, botránykőnek, pálinkásüveggel. Szavait elnyújtotta, előttem teremtette, s amikor elbúcsúztunk, nagyokat lépett, testét ráirányította a célra, nagy karcsapásokkal gyorsította a járást; nem láttam sétálni.

Ültünk háza udvarán, melyet mesterművének tartott, boroztunk, művészetről alig beszélgettünk, inkább az Ali kutyáról, a szőlőről, amit a Vár alatt, a legmeredekebb részen vett, elhűlésünkre – Majd egy nagy slaggal eresztem le a mustot. – Lábaiból, kezeiből kitetszett, nem nyughat, s bármilyen megfontoltnak tűnt a ház, a szőlő, az embernek való fedélteremtés, a mindennapi bor kezelése, fölzaklatta a tevékenység, ami talán bolondériának látszhatott. Meg is kapta a magáét a falusiaktól, akik törvényeiket mindig maguknak őrzik. Hogyan bírta nősüléséig ekkora magányosságban? Düheit mégsem villogtatta az Alival történt „disznóságok” kivételével, az előítélettel játszadozott inkább. Ha az építkezés, szőlészet munka volt, ez már szellemi, erkölcsi torna, mondom, s azért bizonytalanul, mert ki tudja, milyen sejtziláló piszkálódások okozták azt az októberi napot 1979-ben. Kihívó, könnyed vívó, fölényes még a halállal is. Műveiről nem mondott nekem semmit, hát illetlen lett volna körülfecsegni, csak egyszer, az utolsó találkozáskor büszkélkedett a berácsozott képpel, de mintha mechanikai játékot indítana, babrált a világító szerkezettel, bekapcsolta és elnevette magát döcögve, mert kellett valami szégyenlős kedély nyomasztó szimbólumához.

Falamon festményajándéka. „Engedd meg, hogy megtorpanjak, S. Sándor és Kinga. Ezt nektek aszaltuk! baszd meg Pista!” Bazaltzsákok mutációi atomháború után, kettős profil a napban, mindannyiunk hasonmása.

Sírja kiúszna a temetőből végrendeletileg az akácosba, de a fákat kivágják, menekülnek előle. Ott marad láthatóan kövirózsámmal, melyet a pincészet faláról téptem, s nemcsak a szeretettől eredt meg, attól a szitokáradattól is, amit az éber őr rám eresztett.

Csak azért is!

Remetei betlehem

Albérletünk, mint a betlehemi házacska ereszkedett fölénk az égből. Máriaremetén, nem remetelak, inkább ifjúságunk udvarvégi nyaralója, téli oltalma. Kicsi ház, kellő méretű szoba előtérrel, ami használható konyhának, fürdőszobának. A kétlapos villanymelegítőn főztünk, forraltuk a vizet, megtanultuk, hogyan lehet tetőtől talpig tisztálkodni a mosdókagylóban. Nem mint az ördög, a szeneslegény, aki Mayer bácsi fuvaros társzekere bakjára a pokol kazánjai mellől ült föl. Kibéleltük a házat karácsonyfával, tárgyainkkal, kölcsönasztallal, szekrénnyel, szerelmes magunkkal és barátainkkal, háttal a tulajdonoséknak, a virágos, zöldséges, ezüstfenyős, almafás kertre nyitottan. Szobánk ablaka előtt üres, zöld telek, fiatal diófa madárvára. Tavasztól őszig a kertben, fölöttem almavirág, szeptemberben mellém pottyan a gyümölcs; a hó gyerekkori volt, patyolatosan falusi, ahogy elvárja a kora reggeli hólapátot. Körülöttünk vidékies kertes házak, alig fehérlett egy-egy lapos tetejű kockavilla, kéken vonta föl magát a kémények füstje, szerényen szivárgott belőle a szénszag, épp csak az emberi melegre gondoltatott, égő avar keserűje fűszerezte a völgyet; átéreztük az évszakokat, lassan és fiatalosan múlt az idő, mint a tanévek a bölcsészkaron, feleségemnek az Iparművészeti Főiskolán. Ötször négy vánszorgó évszak a belvárosi hónapok futásához képest, amikor észreveszem a fogyó holdat. Most keleti fekvésű lakásunkból a nyugati égbolt aranykiflije sose látszik, sem a kerek istenkalácsa, Dávid király hegedűjét elhallgattatja villamos, elvágja a forgalom a Műegyetem-park rigó- és pintyénekét, a gesztenyefa-, tulipánfa-, akác-, hársillatot, benzin- és olajbűzre tárul az ablak.

Remetén a kocsma is családi fészek, sokat beszélgettem a törzsvendég, lábbajos Józsi bácsival, akinek szelíd farkaskutya tekintett ki a szeméből; tehettem a szépet a konyakoló szőkének, még nem kellett az alkoholpírt púdereznie, de a mellénye piros volt, még nem hízlalták az etil kalóriái. A paprikaorrú kocsmáros nem vette komolyan a „Hitel alma!” söntéshumorát, melyet iskolás gyereke írhatott, firkantott kocsányon függő levéllel, színes ceruzával rajzlapjára. Nem riasztott a Balázs negyedosztályú akla, ahol egy másik Józsi, vagyis a Szepi szedte össze a poharakat bicegő élettársával, Arankával, egész napra való italhonoráriumért. A buszsofőröket nevükön szólították, ismerősen hallgatták az utasok a borosüvegnek beszélő férfit. A hidegkúti üvegszemű este tíz óra tájban járt haza, mindig üveg borral, melyet Kőbányán kezdett meg, de a Moszkva tér után már csak maradékát kortyolgatta. „De haragszom rád, te üveg, hogy ilyen hamar megüresedtél! Énrajtam aztán nem fog az influenzia, az biztos, mert én megfojtom a bacilusokat! Annyit iszom, amennyit akarok, nem lopom a pénzt, nekem még a feleségem se parancsol.” Hazáig üdített ez az üvegszemű, akár az öregasszonyok élettöredékei, olyan bizalmasan egymáshoz, mintha gyónnának. Biciklizett hozzánk a postás Jóska, családtagként leült, borral kínáltam, megmutatta verseit, s biztosan Dutka Ákosnak is, aki nem messze, a Mátyás király úton lakott, a hegytető alatt vénségesen, dikófészekben. Nem találkoztunk, Jóskának mondta el rossz véleményét „érthetetlen” verseimről.

Jöttek barátaink nyílt életünkbe, a lassan múló időbe, mint Krúdy a budai vendéglőkbe, hogy egész nap nézzük a remetei kocsma ablakából a nagypelyhű havazást, amint fölöltözteti a tölgyfákat, a búcsújárás templomát betlehemi szűzmáriássá. Szerelmes nők hatódtak meg tavasszal a völgyünk fölött egyik hegyről a másikra felelgető fülemüléktől.

Ki a Hungária, a Nemzeti étterem, a Hírlapkiadó klubjából, mint ahogy a régi írók romantikáztak konflissal a hegyekbe! Jött Simonffy András a fátlan Ráday utcából, az utolsó buszról megfeledkezve ledőlt a padlóra terített pokrócra, a Simonffy-ágyra. Ha most emlékezni akarunk magunkra, levetíttetjük kisfilmjét: előrementünkben hirtelen hátraváltunk, lassított lépteink vége ajtónyitás az ifjúságra. Ó, milyen fiatalok valahányan! Derűsen hunyorítunk a jövőbe azóta lassan húszéves múltból, s megjegyezhetjük, egyik látogató barátunkat sem hagyta nyugton a sors. A filmen ismerős érkezők. Él-e még az a szegény szellemi nyomorék kacska kezű? Anyja szatyrot akasztott kinyújthatatlan karjára, süketnéma-hangosan vásárolt a kisboltban, onnan tolta föl lábaival magát a hegyre, a kocsmakert rácsa közül András kamerájába öltötte nyelvét, Beee! fityiszt mutatott. Szardíniásdobozból füstöl a cigaretta, a paprikaorrú, csizmás, sunkanadrágos, fehér köpenyes az örökkévalóság gráciájával rakná elénk a söröskorsót, de csorba üveggé merevül mosolya. Feküdt a Simonffy-ágyban Balaskó Jenő, bár a padlásra akart, de ki tudja, mit rejt az a padlás, netán a fejünkre szakad. Aludt a padlón Bella Pista, Tóth Bálint, mindketten válófélben, nem kellett otthon elszámolniuk, Császár, a remekíró, nem adta alább a nyugágynál, melyet fotelnak használtunk hűvösebb évszakokban.

Bella Pistával ott kezdtük írni a közös dunaújvárosi szociográfiát; esetlenek, nyögvenyelősek lettek mondataink, inkább csinálja mindenki a magáét, különben is, ez a ház nem ilyen munkára való; ki a levegőre, el a Balázs kertjébe! Sörözésünket nem riasztja felhőszakadás, fölemelt lábunk alatt a hegyről zúduló áradat, dörgött a ponyvasátor. Lázár Ervinnel, Vathy Zsuzsával korán kezdtük a remetei majálist, egyszerre nem fértünk a bőrünkbe, tovább! Estig Víg Rudiéknál Budaligeten, tovább onnan is! Megmásztuk a remetei hegyet úttalan úton, s leereszkedtünk Ady-ligetre Gerencsér Zsigához, együtt tanultak Rudival a Szovjetunióban, kedvesség várhatott ránk whiskyvel, míg Zsófi lányom az udvaron hintázott a kaszárnya mellett. Rászakadt ősszel Ervinre a magány. Zsuzsa megkapta a Károlyi-alapítvány ösztöndíját, Ervin utánaindult a francia Riviérára; nem emlékszem, nálunk aludt-e a Simonffy-ágyban, de a Balázs presszójában megittuk az utolsó hazai sört, vállára dobta a vászontarisznyát, nem lehetett több holmija váltás fehérneműnél, melynek nehezéke a liter pálinka, begombolta amerikaias zsávolyzubbonyát, Ervines-szomorúan nem szólt semmit magáról, csak nézett nagyon messzire, egyetlen mondattal búcsúzott a Keleti pályaudvaron: „Átmegyünk Korzikába.”

Akkor még mindannyian a magyar literatúra szentjánosbogár-fényű albérlői voltunk.

Az Ördögárok utca és a Zsíroshegyi út találkozása ék-hegyén, az ősi tölgyfás kertben állt a nevezetlen kocsma, kazánnagy kályha fűtötte, tövében gömbölyödött Ördög úr az olajos padlón, fölébredt és érthetetlen szavakat motyogott orrhangon, szénporos állát csíkosra csurogta a nyál. Elképzelhetetlen, ha a lezüllött helyiségek nyomában, a Náncsi néni vendéglőjében Gráf Szepi kedvencét esszük, a füstölt kolbásszal kevert, krumpliba süppedt sertésszelettel, kedvünkre Rezeda Kázmér nyárson sült máj- és húsérméit. Nem tudom, Ördög él-e még? De autósok, rocksztárok, színészek, amerikai, nyugatnémet rokonok arca keringőzik a gyertyafényben, telefonon rendeltek asztalt, mert ide nem lehet csak úgy, hirtelen ötlettel betérni.

A mai Pasarét-villás Remete tagadja emlékeinket, örülünk, ha egy régi házra ismerünk, a kémény füstszagára megindul bennünk szomszédunk, Kalotás néni húsz évvel visszafelé. Nemcsak kéménye füstölt, ömlött az ajtón, ablakon a rossz sparhelt fojtó széngomolya. Átszólt, kormosabban, mint Ördög úr, segítsem szétszedni tűzhelyét, láttam az elhagyott vénség nyomorát, ahogy csonka tollseprűvel csutakolja a platni fonákját és a könyökcsövet, csak véres szemefehérje világít a valahai gazdag hölgynek, s viszi korcs kutyája a benti feketeséget a csalános gazba. Azt mondják, Kalotáséké volt a fél Máriaremete, s ide alázta a történelem az asszonyt, ebbe a romló viskóba, a magát szaporító rendetlenségbe, hogy nemsokára, a hullaszállítók után, a szemüveges kismama álmodjon rá palotát, nem olyant, mint a faházaspáré szemben, akik minden szabadságukat rálakkozzák falaikra.

Áll még betlehemi házacskánk, istenem! Hány autó taposta Eszter gyerekkocsija nyomát, mióta az az éjféli taxi rátelepült szép felelőtlenségünk ki- és bejáratára? Későn utaztam haza a Múzeum kávéházból, Kiss Ferenc és Sánta Ferenc mellől, s nem volt egy vasam sem, szerencsénkre. Zálogba hagytam személyi igazolványomat, beszaladtam a százasért, s látom, Jutka kis bőröndbe rakosgatja szüléshez való holmiját, ugyanazzal a kocsival fordulhattunk a János-kórházba, különben elképzelhetetlen, mi lett volna velünk a város szélén, telefon nélkül éjszaka. Eszter-lány megszületett 1972. április 20-án, nyolc órakor.

Simonffy András és Bella Pista centrifugával lepett meg bennünket, Vathy Zsuzsa és Víg Anna takarítottak, fölsúrolták a hajópadlót. E betűs monogramot hímeztek, Rudi gyűjtőútjai legjobb cigány énekese, a Huttyán meg az Annus, ráköpködtek a gyerekre, egészséges legyen! Sejbus! – szólt neki Schéner Miska, jövet a hidegkúti szomszédságból; azonnal kalapos, csengős, galambos eszterláncot rajzolt. És benyitottak a háromkirályok.

A kuvasz terrénuma

Betyárfalvy Dolmányos, a Betyár, úgy csörömpöltette, szakadásig feszítette láncát, olyan embert ritkító dühvel ugatott, mint a világ ura. Szabadon, este nyolctól rázúdult a kerítésre, megdermedtek a járókelők, követte őket rácstól rácsig, s ha vendégünk érkezett volna, jaj neki. De Balaskó valami tuskón ülve megbabonázta, elcsitult a fogcsattogtató düh. Ébresztésünkre épp elég, hogy lássuk, mint Dániel prófétát az oroszlánnal. Jenő városkerülő útjába estünk, hajnali kitérőnek ottfelejtette magát a kutyával. Látom, beszélget vele, irigyeltem ezt a hirtelen barátkozást, hiszen a Betyár minket sohasem szeretett, tudta, albérlők vagyunk, hótolólapáttal védtük magunkat, ha terrénumunkból terrénumába mozdultunk a kapuig. Minket nem szeretett, de tisztelte a betörőt, vagyis behúzta fülét-farkát. Feleségem kiáltására riadtam: Pisti! Jutka azt hitte, a hajnali kopogtató Jenő lehet, vagy valaki más barát, hozzánk jöhettek valószínűtlen órákban is. Hát, egy vodkabűzös pasas, aki már a küszöb és az ajtó közé nyomta lábát, mikor odaértem, elszaladt a bozótba, megkerülte a házat, zörgött a szobaablak alatt, trágár szitkozódással hessegettem, átugrott a szomszéd üres telek kerítésén és eltűnt az úton.

Látogatóink hátráltak, pörögtek a kutya előtt, de a halálraszánt B. Nagy Laci és Hetesi papó éppúgy elgyávította, mint Jenő meg a betörő. Papó segített megetetni. Ránk bízták a háziak nyaralásuk hetére. A hűtőszekrény kikapcsolt, a hús megbüdösödött, hányingeresen csukladozva toltam szája elé a lábast a lapáton, erre láncán kilőtte magát, bármikor elszakíthatta volna, nem engedtem szabadon éjszakára, s még jobban megbolondult. Papótól szelíden fogadta ételét az állat. Miért? Talán mert ő sem félt már halála előérzetében?

B. Nagy este kilenckor csöngetett, Betyár a kapura ágaskodott, habzott szájából a veszett ugatás. „Engedj be! – Megesz a kutya.” Fogtam a hótoló lapátot, könyörögtem, menjen haza, mi lesz, ha madártestére ráveti magát. „Ne törődj vele!” Laci győzelmesen átvonult a kerten, ital híján és sürgős munkám miatt rövid ideig maradt, nem gondoltam, ez lesz utolsó találkozásunk, s már kinézte annak a vonatnak a menetrendjét, melynek mozdonya nem áll meg Balatonszárszón egy ember előtt. Utolsó tavaszán a Völgy utcai szanatóriumban kezeltette magát, hogy aztán majd a kaposvári könyvtárba vonul vissza, távol a fojtogató Budapesttől, sokat dolgozik, de hogy mit, arról nem beszélt. Kijárt, szökött a Völgy utcából Víg Rudolf barátunkhoz meg hozzánk. Rudiék budaligeti háza és köztünk a remetei kocsma kellemes ücsörgést kínált, ott napoztunk nagykabátban március végén. Laci gint kért, de talpas pohárban, s a ginnek nincs szaga a szanatórium portása előtt. Megadta a múltkori tízest, s fizetett tízszeresen. Fölmelegítette az ital, szavait szikráztatta, orr- és torokhanggá modulálta, már nem volt elég a kerti szék, leguggolt, hirtelen fölugrott, s újra vissza, megtámaszkodott bal kezével, kicsi mutatóujját böködte kitüntető szólongatással: Te gazfickó! Láthatatlan ketrecbe zsugorodott, s nemcsak filmkritikái miatt, mert a rosszra tapintatlan, kikezdhetetlen zseniálisan írt, s fedetlenül hagyta magát olyan körökben, ahol szokás hátulról szúrni, kiűzni azonnal, megsemmisíteni, eltakarítani a kényelmetlent. Jöttek a középmezőny agent provocateurjei.

Posztumusz könyve borítóját Mórotz László barátja tervezte, a barátunk, sorstársa B. Nagynak a kiszolgáltatottságban. Egyik kiállítása után főiskolai művészettörténet-tanára, aki előadásait az impresszionistáknál befejezte, kiütötte Mórotzot. Tombolt a feltűnően hosszú, apró betűs, minden üteget bevető kritika, s Laci lefújta festékoldóval életművét. Már azt hittem, végez magával, de tőle nem félt a kuvasz. Mint szökött halálraítélt, menekült hozzánk fekete szárnyon. Megérkezett, s már tovább a házikóból sétálni Remete kertes házai közt, ábrándozni az Ábránd utcából a nyílt, almafás, pázsitos telekről, melyet akkor még háromszáz forintért hirdettek négyszögölenként. De honnan lenne pénzünk? Nem tudott megülni sokáig sehol, állva fölhajtottunk valamit a Kisgödörben, a Balázsban, a Remete vendéglőben s tovább, mint aki most már önmagát űzi. Széchenyis, Csontvárys nagy szeme csupa bánat, óriás élő könnycsepp, hosszú ujjai hegyén a színek és formák aurája, amint a semmiből próbálja kitapintani a reményt, valami melegebb opártot, s ölelhetővé változtatni a sík oktaédereit.

Víg Rudi és felesége, Anna jó barátaink. Rudit 1948 decembere óta ismerem, éppen moszkvai ösztöndíjasnak készült, és Petőfi versét zenésítette a Dési Huber Népi Kollégium szobájában, ahol az őrsvezető-tanfolyam után bátyám egy-két éjszakára magához vett. Az a szeretet igazított hozzá, ami bátyámhoz fűzte, mióta a dunai népek dalai kiadásán dolgoztak a negyvenes évek végén, és ami tovább folytatódott, s leütő korai halálukban szakadt meg 1978-ban, 1983-ban. Agyvérzés hírét vitte a rendőr Budaligetre, Esztergom utcáján összeesett, nem állt föl többet. Szindbádként halt meg világ- és lélekidegenben a Krúdy-imádó, potenciális hedonista, akit éhkoppon tartott az élet, hiszen az ötgyerekes család fönntartása miatt még a Vörös Postakocsi hágcsójára sem léphetett föl. Nem volt miből beosztani, s ha úgy adódott, átcsapott meghökkentő nagyvonalúságba, drága horgászfelszerelést vett, aki sohase horgászott; egyszer sokezres fotoapparát, üres lecsó ugyanakkor, megadott adósságok és mindenki a vendégem. Lyukkártyás rendszerrel, oblomovi dunyha alatt totózott nagyban, de sosem jött be a megváltó nyeremény. Oblomovi dunyhákat mondok, de majdnem tízezer cigány népdalt gyűjtött össze életében. Bántották, könnyen sértődött, érzékenysége barátságunkat is szakogatta: „Kedves Pista, helyesbítenem kell az esti indulatos állításomat: a vers nem rossz, hanem szép. Hazafelé Anna fogalmazta meg találóan, hogy Te nem annyira a vers értékéről beszéltél, hanem arról, hogy Mórotz meg én legyünk meghatódva, mert nevünket verseidnél nyomtatásban láthatják majd. (Magam ezt már régebben is hallottam Tőled.) Ezek után én ünnepélyesen lemondok a kitüntető dedikációról, mint ki nem érdemelt nagy kegyről. Mondhatom úgy is: tiltakozom ellene.” S hamar megbékélt az örök haragból, mint a gyermek: „Ágh István úrnak, Széles Judit úrnőnek. Vasárnap, június 24-én ökörsütéssel egybekötött garden party lesz, rezidenciánk kerítés-avatója. Sör van, más italt hozhattok. Várunk benneteket a vigadozó Vígek.” Az én ökör szótöredékek összehozása beintés a nyomorúságos világnak, még a pályáról is kiszorították utolsó éveiben. Talán amiatt, hogy igazán csak a gyűjtést szerette. A gyűjtés fanatikusa volt. Tapasztalhattam 1958 nyarán szülőfalumban, szalagra örökítette öregeim szájáról őseim, tájam dalait; a regöséneket, anyám gyermekdalait, és az Imre cigány karácsonyi, újévi, farsangi köszöntő, kolduló énekét. Ottléte népünnepély, Vígrudis vigalom, csodálkozás, nevetés, pironkodás, ha az öregek életükben először hallgatták vissza hangjukat. A huszár Mátis Károly bácsi világháborús, kuplé-pikáns szövegétől az asszonyok fejkendőjüket szemérmesen lejjebb húzták: „Kérlek a spongyát vedd ki, az asztalra tedd ki, megkapod tőlem a strimflipénzt.” De bolondos! Csak apám térült-fordult a mikrofontól az istállóba. „Én ennek a rendszernek nem énekelek!” Anyám dicsérte Rudi almazöld konfekciós öltönyét, fehér ingét, nyakkendőjét. „Ti meg szégyenszemre egyetlen trikóban jöttök haza.” Hagyott mindenkit szabadon énekelni, de utána megjegyezte nekünk: hamis, rossz, műdal. Természetes, egyenrangú, szótértő, azonos nevével abban a környezetben.

A cigányokhoz nem kísérhettem el, de elhozta hozzánk Huttyánt, a Rostás Károlyt asszonyával: „Othello-Huttyán, Desdemona-Annus.” Ez a nagybajuszos, kicsi, temperamentumos, csupatűz, csupaének, csupatánc és ütemember, a cigányság és a maga drámájának dalnoka, táncosa olyan egyenrangú lett az alkalmakban, akit csak az tud magához vonzani és becsülni, akiben a népdal tudása és szeretete a legnagyobb érdem. Pedig Huttyán mindenféle apró vétség miatt úgy ment, jött ki-be a börtönkapun, mint egy forgóajtón. „Kinyílott a börtönajtó kapuja, szegény Huttyán vígan lép ki, ki rajta.”

Rudi a zenetudományról kevesebbet beszélt, mint egy kondér paprikás krumpliról, bablevesről, ami olyan hirtelen fogyott el asztalukról, mint az áprilisi hó.

Tavasszal Schéner Mihály is átjött Remetére Hidegkútról, a hegy mögül. Csöndesen állt meg utcánkban a bogárhátú Volkswagen. Délelőtt őrjöngött rá láncáról a kuvasz, s mintha madárdalnak vélte volna. Mindig a világ legfontosabbja, amit el akart mondani. Angol- vagy ausztrálgyapjú, sötét vagy barna öltönyben, francia fazonú puhaságban lezseren érkezett, lassan és bizonytalanul, mint aki odatévedt, rózsakertben feledte lépteit, s mikor meglátott bennünket, észrevette magát: „Szerbusztok Jutka, Pista! azt akarom mondani…” Már mondta is, textilplasztikát kell csinálni, meg ezt, meg azt. Esztétikai bizonyításai hosszan, kacskaringósan tartottak, előadása szakadozott, félmondatos, hát előhúzta zsebéből a gyűrött noteszt, megrajzolta filctollával a madzaggal rángatható kakashuszárt, a lapot kitépte és nekem adta. Csak föl- és lenézett, sohasem maga elé hunyorgott, sose felénk; olyan fejfedője volt, amit később Schmidt sapkának neveztek, föltolta és lehúzta homlokára vagy szórakozottan zsebre gyűrte, mintha mindig zavarban lenne másokkal, de önmagával soha. Oldalvást ült az ágy sarkán, magyarázatai közben majdnem leesett, olyan lendülettel dobta szét kezeit a méretek kifejezése miatt, mint a horgász, aki ekkora-mekkora halat fogott; almát harapdált, de nem vette észre, hogy akkor épp almát eszik, még azt sem, mikor héját tenyerében kifényesítette. Belső zsebében notesz, oldalt keksz vagy kiflivég a régebbi száraz morzsák között. Alig méltányolták, még akkor is élő sérelme maradt az ötvenes évek nagyhatalmú kritikusnőjének megjegyzése: „Efféle művészetet ki kell irtani!” Első nagy kiállítása, a kalapos képek idején a szürreáli látomások, a kalapjaikat egymásba tolt, emeletes toronyként viselő figurák vidították a Csók Galéria látogatóit, de elborzasztották a kritikusokat. Ismeretségünk akkor kezdődött, Kondor Béla mutatta be a Szabadsajtó utcai csehóban; helyet szorítottunk az Erzsébet híd bontó-, szerelőmunkásai között, Miska korsó sört és deci rumot tolt maga elé az ivópultra – elképedtem. S egyszerre, legalább negyedszázada semmi szeszt nem engedett le a torkán, csak feketekávét, melyet vagy egyhajtásra döntött magába, vagy oda sem figyelve kortyolgatta hidegen.

Városba menet ejtett útba bennünket, ha én is indulóban voltam, bevitt a Moszkva térig, autóját lerakta a Káplár utcában, s metróval közlekedett tovább. Útjaink a Hűvösvölgyben és a Szilágyi Erzsébet fasorban kivétel nélkül izgalmasak, mindig akadt szidni való művész, művészeti író, művészetpolitikus; Mihály agypattanásig dühöngött, elengedte a kormányt, csápolta a levegőt, s csak akkor vette észre, hogy autót vezet, mikor fölzökkentünk a járdára. Rálenineztek a sofőrök, mert hasonlított hajadonfőtt, kopaszon és szakállasan. A ki tudja, hány bögre kávéja után meghívott a Széna téri Imbisz büfébe, magának újabbat rendelt, nekem meg, amit akarok.

Mosolyognivalón valószínűtlen, mégis meglepett felesége, Nelli híre az 56-os buszon. Akkor még dolgozni jártam, féllábon szorongtunk a csúcsforgalomban Nellivel, aki gyógypedagógiai iskolában tanított, s munkakezdésünk egybeesett. „Képzelje, István! Tegnap reggel Misi a fürdőkád szélén üzenetet hagyott: Madridba mentem! Kerestem Zsennyén meg ahol lehetne, nem tudtak róla.” S hozott Madridból torreádor-ruhát, s mindenféle spanyol szuvenírrel igazolta, valóban Madridban volt. Hát még a családjának is okozhat meglepetést? Hiszen már én sem lepődtem meg, ha a zsűrit borral kínálandó, dugóhúzás közben elejti az üveget, a gyulai csoportos kiállításról éppen ő hiányzik, aki szervezte, izgalmában elcsúszik a jeges udvaron, összetöri magát. Nem értettem, hogyan képes rendre, szinte havonta, sokszor párhuzamosan megszervezni kiállításait, mikor annyi munkát, futkosást, bosszúságot okoz; rongálódnak, gyűrődnek, ellophatók a műtárgyak, de Mihály szívósan végigcsinálta éveken át, hadd tudják, él a hazában egy méltatlanul mellőzött nagy művész, skatulyázhatatlan; egyszer az absztrakcióból kisejlő betyár- és pásztorfigurás táblaképeket fest, máskor Játéklovacskák felvonulása fakocka-idomok szerkezeteként; madzagrángatós vásári játékokat: huszárt, Napóleont, manót metsz ki a farostlemezből, s harsogtatja színeit, mint a vacakos-sátor; mézeskalács-zsinóros ujjú, posztó-virágos óriás kezek, Posztókotlós és Hüvelykujjam vadászni ment; kézszobrok bronzban, kézbutéliák megfestve, kiégetve zöld kerámiának, Pásztorkirályok faszobrai, Babaszerető kocsi, Kucséber kocsi, Dorottyás kocsi fémből esztergálva. S nem tudom honnan szedi elő művei sokaságát, hogy betöltse a Műcsarnokot, mikor a kis családi házban műterme sincs, ágy alól, asztalról, mindenféle zugból rakja elénk, amit éppen mutatni akar; testére aggat képet, textilkezet, babákat, mézeskalácsot, vágott szegfűt és rózsát, szalmakalapját színes pamutkötéssel vonja be, pásztorbotra görnyed roskatagon a bohókás Mikulás. Én meg romantikus költőnek öltözködöm, nála még ehhez is megvan a kellék, s lehetek zöldmentés, aranyzsinóros, prémkucsmás úrfi; annyira megtetszem magamnak a velencei tükörben és Molnár Edit fotóművész masinája előtt, boldogan széttárom a karomat. Humorát, népi természet-tisztaságát mindenestül átplántálta műveibe, benne csak a mély komolyság maradt, amelyet félszegsége, nem e világra való gyermeki viselkedése kedélyre derített társaságában.

Újévre Schéner-karnevált rendezett egy levélpapíron, s aláírta: „Folklór piszkozat – dilettáns csúfolódó 1973-ra. Ágh István barátomnak. Lóheréről malacfarka, utána a malacorra – előtte a kakassegge, kakasseggről kakasszója – kukorékol karikára, Sobri Jóska gatyájára – szamara erőlködik, kerge kecske menekedik (meghágni nem tudja sámliból a lába.) Röfögés, nyögés, mekegés, kukorékolás, zakatolás. A kulcson kecske, előle elfut a menyecske – sógor-koma hordóba bújt, de feje kint szorult, így a kakas rátojhat. Kakason a kakashuszár, kukorékol, erőlködik, de tojást akkor sem tojik. Ravasz róka meglesi, a kakast huszárostól majd megeszi, de tyúkot orrára ülteti. Így a kakas a huszárral a sógornak, a tyúk pedig a rókának tojik ezután is 1973-ban is. Csinálta Schéner Mihály.”

Magához vonzott engem is, mintha nem férne a képzőművészet minden tartományára terjeszkedő országában. Csináljunk könyvet gyerekeknek! A verseket megírtam, a kiadóban négy évig kallódtak az elveszettnek hitt diafilmek, ahogy Schénerrel mindig történni szokott valami, itt éppen öt év késedelem, de semmiség a Munkácsy-díjhoz képest, amit 1978-ban, ötvenöt évesen kapott meg. Már tudott olvasni lányunk, böngészhette a csecsemőkorában készre állt Krumplinyomóhuszárt zuglói lakásunkban.

Latinovits, mint író művész-színész

Őze Lajos névjegyét őrzöm; se cím, se telefonszám, csupán a foglalkozás: színjátékos. Nem színész, nem színművész, csak és mindenekfölött színjátékos. Utolsó találkozásunk alkalmával nem fűzött hozzá semmit, hadd gondolkodjak el rajta. Most Latinovits Zoltán könyvében megkapom a pontos választ: „A színész a művészek között a legősibb, legkezdetlegesebb módon hosszabbítja meg gyerekkorát… Saját gyerekkorát űzi, kergeti. Játéka a napnyugtával véget ér és a hajnalokkal újjá születik.” Őzénél egyetlen szó, Latinovitsnál vastag könyv: Vissza a lényeghez! A gyerekkori friss érzékeléshez, a komoly játékhoz, a művészet, a létezés eredendő állapotához. Nem más, csak művelésre fogni a parlagot, hiszen a gyom erős szálaival, bozótos tüskéivel, drótmakacs gyökereivel uralja a földet, és épp olyan dac szükségeltetik a megtisztításhoz.

Hányszor állapodik meg a gyermeki érzékenységben, s nagy lélegzettel indul onnan tovább! Keresi magában, szerepeiben, költőkben, a „poéta-lelkű, érzékeny antennájú, égi fogantatású, mégis ember formájú gyerek-emberekben”. „Engem a kamasz a maga hülye naturálizmusával, barompofájával a ,sárkányfog-veteményre’ emlékeztet.” A „kemény ember” színeket, lágyságot, érzékenységet veszít. Boldogtalanná, érzéketlenné válik, mintha egyik oldalon lebénulna, és mint aki maga törte ösvényein eltéved, nem talál vissza a „népek útjára”… Neki III. Richárd a „gonosz Richárd-gyerek”. „És nem rokon-e a gyermek a gyermekállattal?”

1975-ben, utolsó évében, a kérgesedés előérzetében a gyermekállatot hívta segítségül, hogy vezesse vissza Pusztai Betyár Bagó, ez a fekete puli, kisangyal, fekete, loncos, nomád sátracska. Amit eddig írásaiban járt végig egyedül, most már kettesben; mi történik lent az állat testmagasságában, s fönt az emberi kutyavilágban? Leír minden apróságot. Megfigyelése számontartás valami érdekében. Mintha a színész tanulna a pulitól: „némi csinált mozdulattal elindult”, „a Duce-póz fenekét nekinyomja az ülés háttámlájának, kezével éppencsak érinti az ablakot, törzsével kihajlik”. S mikor még Bagó meg sem született, már ott sündörgött ez a játékos gubanc, a fekete pamacsból lihegő, lefetyelő piros nyelv, kóválygó gondolat, bájos ösztön, okos világrész a lélekben, de most megtestesülve és annál boldogabban.

Nem azért keresi gyerekkorát, mert önmagát akarja megmutatni, azt a csöppséget keresi, aki a felnőttnek nélkülözhetetlen. „Születtem éppen Krúdy Gyula bácsi sörkerti asztala fölött.” Hát ugyanabban a világban: „Itt nőttem föl gyönyörű és zsibongó kulisszák között, kis biciklimmel rohangálva a lépcsőkön, palackokat hordozva, hordókat görgetve, disznókat etetve, régi pincérek és tornyos sipkájú szakácsok között.” Gundel, Állatkert, Városliget. Mindenütt színház, s halálig folytatódik a belérögződött testtartásban, mozdulatokban, mámoros szabadságban, komolyan vett önfeledtségben. Iskola, ahol tanulni lehet a színpadi mozgást, ahogy a habot, a hanzlit fakarddal lekotorják a sörről, ahogy a rétest kihúzta Rózsika; eljátszható a ligeti gesztenyesütő, a cukorröppentyű-forgató. Csoda, boldogságszínház az állatkert a gyermek káprázó asszociációiban: „a tigrisek fenséges fejedelmek: Mediciek; a szarvasok bánatos titkokat őrző, tiszta felnőttek; az őzek szomorú ifjú hősök; a zsiráf dali-bonviván; a kígyók alattomos fasiszták, terézvárosi luciferek; virágház… paradicsomkert, a hüllők öreg imperialisták.”

Hasonlataiban is színész, s rájövök, a nyelvi hasonlatban van valami színészi, átruházom, eljátszom, eljátszatom egyikkel a másik tulajdonságait. Dosztojevszkij meglátott az utcán egy embert, s hozzáképzelt egy másik élettörténetet, mint ahogy a Megalázottak és megszomorítottak kezdődik: „Miller cukrászdájával szemben hirtelen megtorpantam, szinte földbe gyökerezett a lábam… megpillantottam a túloldalon az öregembert és a kutyáját… minek mászkál Millerhez, mi keresnivalója van ott? Mire gondol? Mi jár a fejében? De gondol-e egyáltalán valamire? S honnét szerezte ezt az undorító kutyát, amely nem tágít a sarkától, szinte elválaszthatatlan tőle, és annyira hasonlít hozzá?” S folyik tovább a regény, mint ahogy a színjáték kibomlik Rácz Zsiga bácsi ősi mosolyából, Zoli bohóc szomorú törpeségéből, Lakner bácsi vígszínházi mikulásságából.

Itt a vasárnapias, a gyereknek mindig ünnepi élet, később a kétkezi munka, mikor a csodálkozás újabbakkal gyarapszik. Érzi a szerszámokat, a fát, „ahol tiszta és emberséges minden, akár a cseresznyefa simogatása, a dió bőgőmély barnasága, a körte bölcs biztonsága… a mozdulat nyugodt és egyenletes, a szenvedély állandóságot nemz, az indulat bizonyosságot szeret ki az anyagból; ahol a kísérlet biztos tudáspilléreken alakul győzelemmé, ahol az eredmény több ember összmunkájából, ősi törvényeken épül, ahogy egy eszme társadalmat és közösséget kovácsol”. Inaskorára azért gondol, mert példa lehet színházi tapasztalatai ellenében. „Hányszor vágytam vissza a handabandázó szervetlenségből, a művészi ködökből a krisztusi műhelybe.” Ezt a krisztusi műhelyt csak Debrecenben találta meg, s egyre ritkábban utána. Végül magára maradt a pódiumon a költőkkel, asztalán a papírral.

Nem léha történeteket gondol, hogy százezres példányszámmal népszerűségét növelje, de életfilozófiai, színművészeti, irodalmi tanulmányokat, nem kedvtelésből, hanem belső kényszerből, a sors szorításában, az alkotás akarásában. Olvas, tapasztal s mindent magához vonz, amire deleje érvényes. „Kérem a jóindulatú olvasót, ne keresse szárnyaimban az írói tollat, inkább hátamon viszem végig az emlékek hosszán.” Nem kell keresnem, mint a négylevelű lóherét, s nem egyszeri, ahogy Balassi Júlia-verséről fogalmaz: „Milyen harsányan tiszta, napfényragyogású, fenyőillatú szavakat szór a nő lába elébe. Milyen fennhordott fejű, alázkodni nem tudó erős férfi könyörgése ez. Milyen közel az Isten a mezőn, hegyek tövében, az ég alatt. Milyen kemény koponya, milyen lágy szív, milyen ragyogó tekintet.” Bárhol nyitjuk ki a könyvet, elragad bódító áradása. Nem akar ő költő lenni, mégis az; életöröm csillogtatja Balatonját, amint a gyermek- és ifjúkorból hullámzik a férfi köré, a szavakat boldog lélegzet varázsolja elő. A nyelv, mintha azonos lenne tárgyával, csapkod, de sohasem fecseg, megnyugszik biztonságosan. Ebben a szabad keretben lehetséges a teljes lelki mozgás; mámorosan petárdázik a Városligettel, röpül az állatkerti hasonlatokkal, prózaverset ír a vershez. „Ritka kócsagfajta, olyan rebbenő, mint az égi pacsirta, olyan hegyen túlról szerkesztett, mint a rózsaflamingó, olyan vájárkodó, mint a földtúró vakond” – mondja a költőről, s ha átéli a költőt, azzá változik maga is. És úgy szerkeszt, mint egy építész, érzi a térben a tömb és a levegő együttesét, még akkor is anyagszerű, ha éteri, könnyeden okos.

Mégis azt hiszem, azért ír olyan nagyszerűen, mert zseniális színész, aki Krúdy, Ady s a tudós precíz nyelvét mondanivalójához illően képes átlényegíteni. Krúdys az emlékezés, a csönd óráiban, mikor a „tisztaság összegereblyézi a város salakját”, s „szerény gombák növesztik habtestüket”, mikor „a víz zöldeskék, mintha Keresztanyám ragasztotta volna albumba a fehér tarajos hullámokat”. Ady a sértettségben, a visszaszúrásban: eszébe jut egy dakszliról – „Ó, hányszor tapasztaltam már ezt életemben, ahogy életem mögé kúsztak az alattomos férgek, és a hátamban felejtették bicskájukat. Ó, az alacsonyak, százlábúak, aljas patkányok, besúgók.” „Mert bizonyos közönyösség uralkodott el olyan helyeken, ahol jobb levegő van, mint a bányában.” Petőfi-verset elemez, A XIX. század költőit: „Egy filozófus kezdi írni a verset, egy tűzrakó Isten, lángoszlop-költő folytatja, és ott ugrál a jég közé ugró gyermek is, a gúnyos, a reszkető düh, a forradalmár.”

Mint ahogy az egész könyvben az evidenciák különös újdonsággal mutatkoznak, a verselemzések olvastán is elcsodálkozik az ember a professzori tetten, a részletes végiggondoláson, pedig természetesnek kellene lenni a színész efféle munkájának. Itt nemcsak arról van szó, hogy a színész megtanulja a verset, beleéli magát hangulatába. Latinovits végigjárja a költő életútját, hozzákísérletezi hangját, gesztusait. „Azt keresem, ami bennünk közös.” Két óráig dolgoztak Kollányi Ágostonnal a Halotti beszéd két során, melyet film alá kellett mondani: „vajon ki mondhatta ,akkor’ ezt az ősi szöveget?… milyenek lehettek őseink? Kicsik, nagyok, öblöshangúak? Baritonális színezetű hangon vagy inkább tenorálisan beszéltek?” Kérdezhetnénk, hogyan kerül a XIX. század költőibe a jég közé ugró gyerek? A szerző búvárkodásából, vagyis Petőfi barátja visszaemlékezéséből. Mennyi tanulmányozás Balassi, Petőfi megértéséhez, hogy az egyszeri pillanat rezonáljon benne. Fontos a költő, a történelem, a magyarság, s ha Petőfi írta a költeményt, ismerni kell a juhászt, aki „mellett a kutya is magyar. A puli, a komondor, a kuvasz, a világ legszebb kutyái”. „És Petőfiben is mennyi futós természet, mennyi nekifeszülés és csaholó kedv van.” Ki mondhat Petőfit? „Sárba taposó, bús, melankolikus, kiégett kedélyvilág nem képes áttüzesíteni a halott sorokat… Petőfi elmondásához szerelmes természetűnek kell lenni.”

Latinovits megszeretteti tárgyát, az igazi színházat, a létről valló verset, a tiszta életet, hitet szít; így tartom maradandónak, amit sorsa szakított ki belőle.

Huszárik Z. álomi valósága

1981. október 14-én aranykötél csüng le a teliholdról, belekapaszkodom, boldogan lóbáltatom magam hazáig, mert győzött a magyar válogatott. Győzött a magyar futball a svájciak ellen 3:0-ra a világbajnoki selejtezőn. Rövid öröm, de szép, ha a telihold is ringat, s olyan könnyeden veszem a lépcsőt, s olyan olajozottan fordul a zár. A konyhában két nő térdét hagyja látnom az ajtóráma, szemben az ablaknál a feleségem. Virgonc köszönésemet nem fogadják. Mi ez? Jutkára néznek összeforrt szájjal. A Zoli meghalt! Földhöz vágom a kulcsot, kérdő- és felkiáltójelek csörömpölnek az előszoba kőburkolatán. Móni, Jucó és Jutka rémül kulcsaim visszhangjában. Már elvitték. Szájában kenyérdarabot talált az orvos, félrenyelt volna? Nemrég majdnem megfulladt, mert olyan figyelmetlen-gyorsan eszik. Szívroham? Sohasem panaszkodott a szívére, semmijére. Azon az éjszakán ő merevítette ki a holdat a japánakácok fölött.

Nála akartam nézni a meccset, s mert apró televízióján alig látszik a labda, nem nagyon bántam, ha nincs otthon vagy alszik éppen, majd találkozunk máskor, ahogy naponta. Befordulok a Korong utcáról annál a sarki bérháznál, amelyik mindig zavarba hoz, falai mintha nem lennének párhuzamosak, azt hiszem, én látok rosszul, s már ott is vagyok a csengőgombnál pár száz méterre lakásunktól. Mónika munkában volt akkor, és ő egyedül szenvedett ki a rózsaszín számlapú ébresztőóra mellett. Úgy ment el, ahogy először nem jött a Baba utcába 1966 őszén, amikor víkendházi barátom meghívta a hírnév labirintusába induló filmest, az Elégia rendezőjét, akiről kedves és meglepő történeteket hallottam már. Nem találkoztunk akkor, és nem emlékszem, mikori az az első-látásra-rokonszenv, az ismétlődő jó-hogy-ott-van, mióta barátsággá történetesedett szomszédságunk? Talán azért olyan, mintha kezdete és vége se lenne a Huszárik-álmoknak.

Szilveszter Tornaiéknál a hatvanas évek végén: éppúgy nem jöhetne, ahogy megígérte, eljön; félrehúzódva a sarokban töltött káposztát esznek, s mint a jelenés, eltűnnek a társaságból. A megszokott mulató napokon épp az ellenkezőjét csinálta, mint ahogy a Szindbád filmgyári vetítése után is, megint külön a nagy asztaltól Mariskával, mi meg a film hatása alatt telerakattuk az asztalt konyakospoharakkal, ott Zoli vitte tovább Szindbád magányát, míg a főszereplő Latinovits kifizethetetlen számláig dőzsölt, Huszárikék belevesztek a nyírség-zuglói ködbe, mi a Krisztina bárba, de azt hiszem, mindkét Zoltánt hazáig kísérte az orgonabúgás, melyet Mariska szólaltatott halálra a vásznon. Egy csöpp szeszt sem a Búfelejtőben Zelk Zoltán temetése után, mintha érvényes volna a tilalom az öreg, beteg költővel való utolsó találkozásból, mert tiszta fejjel kellett válaszolni a nagy kérdésre: Hát költő vagyok én? Nagy költő vagy! Zoli a Vörös postakocsi makettjét ejtette utána sírgödrébe a Farkasréten, a domonyi sírba is be kellett volna csempészni egy Krúdy-ereklyét fél évvel később azon az őszön. Nem Szindbád jelenéseihez hasonult, hasonlított rá nagy filmje előtt és után.

Sokszor megbízhatatlan az anyának, a feleségnek, a barátnak, ugyanakkor váratlan megjelenő, nagyon ott tudott maradni, s ellépni észrevétlen. Novotny Vilmos emlékműsorát rendezi a Rádióban hat nappal a halála előtt, munka után leülhettünk volna beszélgetni, barátok, Puskás Károly szerkesztővel, Őze Lajossal, aki Vilmos verseit mondta fölsebzett arccal, Alföldy Jenővel, aki bevezette, de volt, nincs, talán valami másra kellett óvnia magát. A Rádió amennyire foglalkoztatta, annyi bajt okozott neki: elaludt a rendező-asztalon, senkit sem érdekelt, micsoda agyonfárasztó előzmények miatt, s kitiltották legszegényebb idejében. Pedig mestermód dolgozott, pattanó idegzettel, fürge ésszel, pillanatra kész okosan; kedves a színészekkel, hát nagyon szerették, bármennyire megdolgoztatta őket. Láttam Andrej Bjelij Keresztrefeszítés című írása fölvételén, miként feszíti meg Tahi Tóth Lászlót, s elhiteti vele, megéri a kín, mert remeklés az eredménye. Kíméletlen magához, mint ahogy paraszt őseinek aratni kellett, ha megérett a gabona, a Csontváryt kórházi eltávozással, tüdőgyulladásos lázban fejezte be, s literszám itta a teát.

Hányszor elvándorolt a Tarpataki vízeséshez az egyetlen motívumért? Véletlenül egyszer én is eljuthattam vele. Lementem a boltba és benéztem hozzá. Jössz a Tátrába? Hazaszaladtam, leraktam a bevásárlószatyrot, előszedtem az útlevelet, pénzt vettem magamhoz, visszamentem és indulhattunk. Azon a két napon, mintha összefoglalná magát előttem. Azonnal döntetett. Míg mi Jankura Péter operatőrrel és Vayer Tamás díszlettervezővel Zólyomban cseh koronát váltunk, s neki az efféle gyakorlatiasság érdektelen, ott maradt a kocsmában egyedül, mire visszaértünk, már kéményseprőkkel koccintgatott, szlovákul beszélgetett. Ó-Tátrafüreden béreltünk szobát a monarchiás küllemű szállodában. Megkérdezte a portástól a napkelte pontos idejét, az ébresztőt ahhoz kérte, s két üveg vörösbort a szobánkba. Hajnalban zergévé változott, szökdelt a sziklákon követhetetlen, a legelső fényben annyira átlényegült a változásban, nem vette észre magát, sem engem. Ne hagyj itt! De csak röpdösött föl-le. Aztán lefürdött, a reggelinél hiába vártuk. Fölmentem érte, alszik a kádban, kiáltásra sem ébred. Vissza! S mire segíthettünk volna, sehol sincs, vagyis eszik az étteremben. Valamit megtalált akkor, résztvevője lehetett a világ teremtésének. Így hághatott a Stromboli kráteréig, így képzelhette magát beleveszni a sivatagba. Lassan könnyedre engedett ki a szepességi templomok arany barokkjához, a Vörös Kolostor kísértetes falaihoz, a poprádi sült pisztráng ízéig. Ahogy a kéményseprőkhöz ült Zólyomban, olyan szívélyesen ültette az autóba a gyalogos szlovák asszonyt. Éppolyan nagy találkozás lehetett abban az órában az a tót nő, mint Ljubimov vagy Szmoktunovszkij, akit azért nem engedtek Csontváryt játszani, mert hogy nézne ki, ha egy különc, már-már bolondnak tartott szovjet színész magyar „őrült” zsenit alakítana. Nagy találkozása volt Suksin, forgatókönyv fölötti halála előérzetesen megdöbbentette.

Alkalmazkodni csak a művészethez képes, míg érdek nélkül szereti az embert, Dayka Margitot, s éppúgy a Vadász és a Juci presszósnőit, akik úgy szerették, hogy azt se tudták, kicsoda. Halála után Császár Pistával szomorogtunk a Vadászban. – Régen láttuk a barátjukat – mondta Zsuzsika. – Meghalt. – Sírva fakadtak Rózsikával. Visszatérhetetlen kedvességéért hullottak a könnyek, hiszen csak tiszta mosolyát kaphatták tőle. Megrendültek az Omnia borozó bentlakói: idejárt egy ember, legtöbbször alulöltözötten, a szomszédból személyi igazolvány nélkül, mint ahogy a rendőrök megtudhatták. Barnabás, a szeneslegény, mit ismerhetett belőle? Zoli tíz perc alatt megfordulhatott volna az Omniából a borral, órákig vártuk, egyszerre nagy zaj hallatszik lentről, Barnabás tolja targoncáján, teljesen józan és kedélyesen jön föl. – Azt mondta Barnabás, hazaviszlek. – Ötven méternyi úton fuvaroztatta magát. Na, ugyan, mit szólnak a szomszédok? Rendező....targoncán… Látszatra kedélyes, de azért efféle akciók után többször eltöprengett magában – hát, hülye vagyok én? Ott felejti a Fészekben a Balázs Béla-díjra szóló betétkönyvét, sajnálkoznak – potomság! Hátunk mögül a Tereferében struccbőr táskáját ellopják a fogasról, arany Parker írókészlettel, s azzal a forgatókönyvvel, amelyet a Fészekben rejtélyesen megtalálhat – potomság! A kerületi kapitányságon figyelmeztetik, nem éppen potomság, ha személyi igazolványát annyiszor elveszíti. Zsebébe gyűrt pénzét szinte fölajánlotta a markecolóknak. A debreceni pályaudvaron beszélgetve nem figyelt bőröndjére. – Viszik a bőröndöt! – Hadd vigye! – Legyintett, de azért később mégis – hát hülye vagyok én? – De ha elege lett az aljasságból, a legkisebben háborodott föl – Ez magának féldeci? – kérdi a Bosnyák téri csapostól. – A francba! Ki innen! – Kitol bennünket a rendőrökhöz, útban az őrsig gáncsolni próbálnak, bizonyítandó már alig állunk a lábunkon, csizmájukat lefejtem sípcsontomról, Zoli feleselésének bordatörés lett a vége és a megaláztatás, az önkéntes, lump tanúk karéjában – Filmrendező? Ez? – Micsoda kiszolgáltatottság bolondos elmaradásainkhoz, Kiss néni kovászos uborkás sült oldalasához képest, és ahhoz, amikor ötven forintért, termelői áron vettük a fél zsák zöldpaprikát májusban, hajnali ötkor.

Ma sem valószínűtlenebb élő valóságánál, ahogy a fénytörésből megjelenik az arca, finom rezgés vibrálja, lebegteti; kezét, mintha imára tapasztaná össze álla előtt szájáig úgy, hogy még cigarettája is kialszik attól a szent áhítattól, amit valami ismételhetetlen csoda derített szemében, ami aztán homlokráncos gondolkodásra kényszeríti, fejét könyöklő karjára hajtja, vagy olyan feszültté vonja, még inge is kigombolódik, kitárul; most meg a rémület hökkenti tekintetét, úristen! mi történt ott, amit csak ő láthat, kívül és önmagában; repülni készül a lehajló ágak ruganyától, s ideesett a málló vakolatú téglafal tövébe, s már elmozdíthatatlanul roskad a betonlépcső második fokán, megül mellette válltáskája, világjáró saruján függőlegesen áll a fekete mappa, csüngő kezéig vezeti föl a reménytelenséget, onnan hosszú nyakáig, megbicsaklott ember-madár fejéig. Fényképei annak is beszélnek róla, aki sohase találkozott vele, de aki ismerte, tudja, miért olyan szomorú vadvirág-koszorúsan, majd úgy múlik el a siker és a dicsőség, mint a hatalmas koszorúba font virágok, s velük a fölövezett ember, aki még úgy tűnik, nyugodt ábrázattal alszik, aztán a sikoly sem ébreszti már föl. Azon az estén csak üres ágyát láthattam, most odaképzelem édesdeden pihenő arcát. A megbékélt fénykép olyan végső konzekvencia, akár az „Úgy szeretnék élni, mint egy gesztenyefa, amely virágzik, megtermi a maga gyümölcsét, szétfeszíti burkát, és maximum egy koppanással ad hangot annak, hogy élt… Az ember legalább egy lábnyomot akar hagyni maga után, nem többet.” Pici életcélnak tűnik, de ő múlhatatlan lábnyomra gondolt, olyan jelre, mint a kereszt. Mindig a legtöbbet akarta, poklokat járt meg művei mennyországáért.

Utolsó éve rémálom.

Kezdődött a Csontváry befejezésével, már Cannesban, amikor pucéran odavetették a filmet, míg a rendező szmokingban, de semmi tájékoztatás, eligazító prospektus, album, mintha a magyar filmhatalom kényszeredett gesztusa lenne a küldetése. S itthon a bemutató Corvin mozi után némi csalódás zavarosította a meghívottak hangulatát: kisfilmjei az igaziak, a Csontváry is kisfilmek füzére. Hát a Szindbádot elfelejtették? Ami számomra érthető, az másoknak töri a kompozíciót, pedig a megaláztatás legalja az a másnapos ébredés, innen kell majd megfesteni a nap-út hatalmas vásznát, vagyis eljátszani a színésznek. „Szörnyű! Szemetesládában találtam magam egy utcaseprő nővel.” Édesanyja hányszor várta finom ételeivel, s úgy érkezett meg, mint a filmben a hűséges hűtlen. A kritikák figyelmetlen melléírások: fújja a szél a pécsi múzeumban fényképezett ciprusokat? A háború miatt nem mehetett Libanonba. Görög város fezt viselő mosztári emberekkel? Nincs valuta Görögországra, se a Szaharába, de a kritikus a Szaharáról beszél, pedig üzbég sivatag az. Hiteltelenek részleteikben az egészében gyanakvó, bizalmatlan, sugalmazásról árulkodó kritikák. Ráadásul a filmgyár igazgatója, aki nagyrabecsülte Huszárikot, fizetett semmittevést ajánl. „Fessél!” Pedig régóta készen A feleségem története forgatókönyve Füst Milán regényéből. Drága!

Repdes filmtervtől filmtervig, biztatótag szállnak le rá a könyvek. Rendezni mozdul ki a lakásból a Rádióba néha. Móni tartja benne a lelket, bejelentetlenül él ott, ahol ő is ideiglenes bejelentővel lakik. És Móni elautóztatja Domonyba a mamához, kijár apja sírjához, s azzal büszkélkedik, Guyon Richárdot is oda temették, mintha a szabadságharcos lenne majd társasága. Kata lányával többet törődik, társaságba járnak, régi és új barátok közé. Móni más, közös lakásra gondoltatta, összegyűjtötte a város összes emeletráépítési tervét. Máriássy Judit a bábolnai filmet képzelte mentőövének; na, mondom, mi lesz ebből? Zoli ráállt, majd ahogy Michelangelo festette a teremtést, hanyattfekve a Sixtusi-kápolnában. Utolsó találkozásunk október 11. vasárnap reggel. Újságokat viszek, megvette már. Felejthető könnyed beszélgetés, semmi baj. Pár perces könnyed beszélgetés felejtet minden világhomályt. – Mit csinálsz a héten? – Csütörtökön Bábolnán forgatok. – Búcsúmosollyal csavarta meg az ajtózárat.

A barna fotelek és a kanapé tonnássá nehezednek magányától, föl se öltözik, barna alsónadrágban nyit ajtót. Kapaszkodója a könyv, a grafikázás meg a lemezjátszó, az, amelyiket egyszer már lefoglalt a végrehajtó, ami Zolinak a legértékesebb, úgy látszik, a tisztviselőnek is a legmegfelelőbb ellenérték. Görög népdalok csalogatták a napfényes délre, tengerparti halászfaluba remetének, ha már száműzték, mért nem inkább Kréta szigetére? Viszockij ordít ki a Columbus és a Gyarmat utcára, ismerheti rekedt marsait a környék, ez a kísértethang, mintha az volna, ami hiányzik belőle: gőg, káromkodás, parancs. Inkább Assisi Szent Ferenchez hasonló; könyv-, rajz-, telefonhang-ajándék. És végső keserűségében rúg az autókerékbe udvarunkon, a naponta mosott karosszériát méginkább levizelné. Csíkos ingben, fekete nadrágban csönget be hozzám, Huszárik-módra elegáns, hosszú, vékony alakja nem tűri a lötyögő ruhát, az ingre ad különösen, amely nyakát és ábrázatát meghatározza, azért zsúfolódik számlálatlanul annyi a szekrényében. Most éppen azért keres föl, mert szomorú és dühös, bántja, már megint olyanokat mondott egy interjúban, amit másképpen akart. Nyomorultnak érzi magát, kér, menjek vele haza, azt már nem mondja, hogy nem bírja ki egyedül otthon. Aszfalti tócsára mutat: „Magyarország! Én meg ebben nézem magam.”

Utolsó éve lelki bajait testi szerencsétlenségnek is tetézni kellett nyár elején. Látom az Uzsoki utcán Móni és Jucó vállára dőlve, kínra hagyatkozott erőtlen sántikál föl a kórházi lépcsőn. Nem tudom, miért nem szaladtam oda, csak néztem, mintha fölösleges lennék, de miféle bajhoz? Ahhoz kellett volna szaporítanom a hármast, hogy balesete történetét halljam: a pünkösdisták Gizella utcai imaházában, ahova sokat járt akkoriban tétova élményszerzés miatt, a mezítlábra húzott csat nélküli saruban megcsúszott a lépcsőn, s hogy a szemközti ablaküvegbe ne essen, félrerántotta magát, s a nyakatekert csavarból úgy zuhant ki, hogy kitörött a jobb válla és a bal bokája. Alig vették föl az újpesti kórház baleseti osztályára, nem volt nála személyi igazolvány, magatehetetlenül szenvedte át a nyarat otthon, kiszolgáltatottan, mindenben a kislányos Mónira szorulva. Naponta látogattam, valamennyire enyhítve purgatóriumát a ragaszkodó nőkkel együtt, akik anyai, testvéri szeretettel pátyolgatták. És följártak kollégái a filmhajszából szabadulva. S egyszerre megtelt a gipsz a lábán, mint egy vendégkönyv aforizmákkal, politikai jelekkel, aláírásokkal, akár a magyar zászló, melyet május 15-én, ötvenedik születésnapján az ünneplő társaság telefirkált. Grimasz mindkét emlék a túlzott örömre és a nyomorúságra, akár egyik utolsó rajza, a Sírkereszt: ITT NYUGSZIK HUSZÁRIK ZOLTÁN ÉLT KILENC HÓNAPOT AZ ANYJA ÖLÉBEN.

Enyémmé lakott elhagyott

A szülőföld kelyhe

„Van nekem egy falum. Némelykor, ha lelkemmel burkolom magam körül, úgy tetszik, mintha én építettem volna őt, mikor még Isten szándékában laktam. Máskor már szülőmnek érzem, aki egy csillagos estén, szomorú-mókás mese után fogant engem.” Farkaslaka! Nagyszalonta, Érmindszent, Rácegrespuszta, Csönge, Bia, Bazsi, Zámoly, Iszkáz! Csillaggá énekelt falunevek, mint anyák és szeretők a költészet égboltján, mindig láthatóan.

Csak az elszakadt tudja, mit jelent, ahova visszamehet a testi-lelki táplálékért, mert fogyóban vannak tartalékai, s a csomag, a levél már nem elég. Olyan a szülőföld, mint a levegő, csak akkor vesszük észre, ha ritkul. Leszállunk, csönd van a zsivaj után, még a kutya is üdvözöl, hatalmasabb a lomb, mert a miénk, a régi arányok megfordulnak, hozzánk képest kisebb a templomtorony is, lépteinket visszhangozza az utca, pedig szellemkönnyűek vagyunk, ha sár van, illatos, fűszeres a por, szeretteink érintése, mosolya bebocsát oda, mikor még Isten szándékában voltunk, egyenes és kanyaruló beszéd, hogy jól vagyunk, s volt miért elmennünk, birsillatú szoba nagy dunyhái merítenek álomba. Itthon az otthon.

Így azonosított magához Tamási Áron könyve, s bárki olvassa, visszajut saját szülőföldjéhez is. „Valósággal nyűgbe ver valami különös érzés, amelyhez hasonlót soha semmi nem ébresztett bennem, csak a föld, hol ringott a bölcsőm. Nem öröm és nem fájdalom ez az érzés, nem szárnyalás és nem is megenyhülés. Kehely talán, miben a földi élet levének kivonata van: az a titokzatos, egyetlen ital, melybe a kerek földnek minden fűszere egybefőzetett. Ízében mind ott találod az édes és keserű fűszereket, a mérgezőket és a gyógyítókat, nemkülönben a kábítókat és józanító fűszereket. Isten s majd szülő nem kérdezte tőlünk, hogy innánk-e belőle, hanem megitattak, mint tehetetlen áldozatokat. S ami éltetett egyfelől, megmérgezett ugyanakkor: s mint testnek és léleknek legnagyobb szenvedélyét, azóta sem tudjuk leszokni ezt az italt. Rabjai vagyunk. És nem tehetünk egyebet: hordjuk ezt az örökös, láthatatlan bilincset, mely egymagában is elegendő volna arra, hogy az ember szabad soha ne lehessen. S még úgy a legjobb, ha megadással hordjuk és rozsdáit magunk takarítjuk, mert aki lázadva összetöri ezt a kelyhet, a hegyeket teszi egyenlővé a sík földdel, hogy magának zugot sehol ne találhasson. Ilyeneket gondolok, miközben zörögve ereszkedik lefelé a szekér.”

Ezt a gyönyörű, okos vallomást abban a köztes, semleges határzónában a legalkalmasabb megfogalmazni, s éppen a szekerezés idején, amikor lassan gurulunk le a múltba, még nem tolulnak elő a jelen ingerei, még szomjas a kehely, várjuk a kézfogásokat. Már jelzi magát a család ott a szekéren, az udvarhelyi vasútállomáson megtörtént a várakozásba feszülő találkozás. „Gáspár! Abban a pillanatban meglát, s még így a kicsi távolságból is észreveszem, hogy egyszerre megvilágosodik a szeme. Kiderül, mint az égboltozat… Nem ugrik és nem futamodik meg felém, hanem egyszerűen elindul. Kezet fogunk és megcsókoljuk egymásnak az arcát. De a szavakat mind a ketten magunkban tartjuk, mert a szavak gyarlók így melegiben, mikor bódultak a percek.” Ágnes húgára várniuk kellett, s jöveteléig föléled a székely beszélgetés szócsavarintó emléke, a mondatok mögötti mélység, mely már annak se tiszta egészen, aki családtag, ha elszakadt, kívül rekeszti az előadáson, a közös derűn a folyamatosság hiánya. „Mégis lehetetlen, gondolom, hogy én ne tudjam az effélét felfedezni, hiszen egy a föld és a vér, amely itt hármunkat termett; s azonosak a tekervények is, melyeken elindul a bizsergés, hogy majd nevetés vagy sírás formájában kapcsoljon össze.” Az érkező testvér, mintha elfelejtette volna a tréfák lelki illetőségét húga történetében, a csak egyszeri szabadságot a pajzánkodásra. „– Hogy volt a kakassal? – kérdem. – Miféle kakassal? – kérdezi vissza. – Amelyik tyúk nélkül élte világát. Ágnes egy halványat sem nevet most, hanem szemérmes arccal inkább csodálkozik. – Mi az ilyent hamar elfelejtjük – mondja.”

Ebbe a hosszú szekerezésbe elférhetne a gyerekkor, a Bölcső és Bagoly akkor még megíratlan regénye, szembetalálkozhatna Áronka világot járt szivaros önmagával. Ki fia vagy? „– Nem azé, aki kérdi.” A kisfiú természetesen értené a góbéságot, mert ha kimozdulna Farkaslakáról, csupán csak Udvarhelyig. Vándorokat vezetne falujáig, és felnőtt mását is úgy fogadná, jelzésekkel, akár az apja, kinek még az efféle beszéd is szószaporítás volt: „– Tarisnyáltál-e valamit? – kérdezte anyámtól… Szokása volt olyan kérdéseket is tenni, ami egymagában állott, mert hirtelen nem lehetett semmihez odaragasztani… Úgy kérdezte, hogy ,tarisnyáltál-e valamit’, mintha előzőleg már elmondta volna, hogy reggeli után el akar menni valahová messze a mezőre, onnét estig nem is jön haza… De idáig nem szólott semmiről semmit, csak most váratlanul feltett egy kérdést, amiből mindent ki kellett találni.” S itt most mégis ez a kitalálás akadozik.

Tamási Áron lelki ideje hosszabb Kolozsvártól Farkaslakáig, mint átkelni az Atlanti-óceánon az Aquitanián 1926-ban, ahhoz képest lassúbb a román határtól Kolozsvárig, de most Kolozsvártól Székelyudvarhelyig majdnem félkönyvnyi idő, mert ebbe a szülőföldvesztés minden mozzanatának bele kell férnie.

Az első oldalnál kérdezheti az olvasó, mi köze a szabadjegynek a hazautazáshoz? Ott még úgy tűnik, mintha az lenne az ok. Ám hamar kiderül, az első osztályra jogosító igazolvány a román intelligencia fülkéjébe vezet. A katonatiszt füzetes regényt olvas, az ötvenes úr mindenféle újsággal keríti körül magát, a pap végigböngészi a négy oldal minden betűjét. „Nem érzem jól magamat e miatt az első osztály miatt, de világosan nem tudnám megmondani magamnak, hogy miért… Jól teszed, ha titkolod is, hogy magyar vagy, mert puszta léted kellemetlen és izgalmat idéz fel… őseid… ezt az erdélyi földet művelték, éltek és haltak érte. S húsz esztendő alatt mégis annyira mentél ezen a földön, hogy már-már vadmacskára gondolsz, nemhogy betöltenéd a szellem törvényeit, s ügyelnél arra, hogy mások is betöltsék… Hát szabad eléfordulni annak, hogy nem szólsz bátran a te nyelveden, csakhogy megkíméljed magad a kellemetlenségektől? Vagy már annyira elcsüggedtél, hogy Makkai Sándorral tartasz, aki sok vívódás után arra jött rá, hogy kisebbségnek lenni erkölcsileg lehetetlen, s hogy erre az életformára nincsen megoldás sehol!” A magyar újságtól megváltozik az utasok viselkedése. „Az őrnagy egyik lábát a másikra teszi rögtön, s a füzetes regénynek első oldalát betöri a második alá. Az ideges úr egészen laposra teríti az újságját, és kettőnk közé tartja, hogy ne lássuk egymást. A pap már szelídebb sokkal: nagy nyugalommal és gyöngéden megsimogatja szakállát, akár az anya gyermekét, kinek mondja: ne félj, drágám, nem visz el a banka! Csak ennyi történik.”

Csak ennyi? Hiszen a románok közé keveredett magyar utas együttléte lélekrengető volt. Tragikus ellentéte annak, mikor a „vízkereskedő” Áronka életében először találkozik románnal a farkaslaki vásárban. „…sokféle emberrel akadtam össze. De azok között egy olyan emberen ámultam a legjobban, akinek az öltözete is egészen más volt, mint a miénk; azonkívül pedig nem is úgy beszélt, ahogy mi, hanem megnyújtotta kegyetlenül a szavakat.” Akkor a tisztesség békessége áradt szét. Pável bácsi lovai a felügyelet nélkül megették az egész takarmányt. „Most kéne széna… Nektek nincs eladni? – Menjünk, hátha lesz – mondtam neki… Amíg mentünk, az alatt elmondta… hogy magyart ismer, aki jó ember, s most velem eggyel több lesz azoknak a száma.” Anyja nem fogadta el a pénzt. „– Ember emberrel találkozik – mondta neki… Pável bácsi megköszönte a jótéteményt… azt mondta nekem, hogy nagyobb koromban, ha majd arra vezet az utam, őket látogassam meg… s nekem egy piculát adott, vagyis húsz fillért. Visszafutván anyámnak örvendezve mutattam meg a pénzt, s melléje azt mondtam: – Jó ember volt ez a román.” Azóta ez a harmónia úgy zavarodott meg, mint az első osztályú fülkében, s ahogy a segesvári Arany Csillag Szálloda éttermében is. „Mondom, hogy enném valamit, ha lehetne, mire keményen így szól: – Da! Nincs az a dráma, amelyikben ennyi sokat ilyen röviden ki lehetne fejezni.” Onnan példálózik a meglopott ember esetével, akinek azért egy sörre való aprópénze maradt: „ne féljetek, bármilyen körülmények között is, mert az apró mindig megmarad. Úgy kifosztani nem lehet az embert, sem pénzét, sem lelkét, hogy valami apró meg ne maradjon.” Így kacskaringózik az elme a sírkövek között is. „Szinte elkapom a fejemet, hogy az első román sírfeliratot megpillantom. Ki tudja, talán nem illik látnom, hogy román emberek is meghalnak, de hát mindnyájan Isten teremtményei vagyunk: születünk és meghalunk. Ebben a kettőben egyformák vagyunk, csak éppen közben történnek elhajlások.”

Segesvár után Székelyföldön visz Udvarhelyig a vicinális, ott is egy román értelmiségi. „Valahogy eszembe jut, hogy a román hivatalos közművelődés kultúrzónának jelölte ki a tiszta Székelyföldet, mert égető és fontos feladatnak tartotta, hogy az ország eme részében fokozott irammal terjesszék a román kultúrát… De én még zónátlan időben születtem és nőttem fel: olyan esztendőkben, amikor közművelődés dolgában válogatás nem volt. Bezzeg most zóna tekintetében kedvencek lettünk.” Udvarhelyen román gimnázium az odatelepített tisztviselők gyerekeinek, s a magyarokat ingyen tanítják. Majd az otthoni eset eszébe juttathatja a baglyos képet, melyet beiratkozáskor kapott a tanítónőtől, s az aranyértékű ábécéskönyvet is. A Bölcső és Bagolyra vetítem: „A bíró nem járt templomba azóta, elhagyta vallásunkat, és erejét a barátságra építette, melyet a román urakkal mérhetetlenül kezdett szőni. Így épült négy esztendeig az állami iskola, kevés állami segítséggel, de sok pótadóval és erőszakos közmunkával. Ki tudja: talán az Isten próbálta meg véle a falut… Mert igaz, hogy most románul tanítják benne a farkaslaki gyerekeket, akik a nevüket sem tudják jól leírni magyarul.” „De mégsem jó gazda az olyan, aki édesanyjától egy szerszámot örökölt, amivel lelke dolgozhatik: s akkor ő nem ügyel arra a szerszámra, hanem csak nézi, hogy a szomszéd megcsorbítsa. Egyszerre önkéntelenül körülnézek, hogy valaki nem hallhatja-e meg ezt a szellemi beszédet.”

A kultúrzóna a románnyelvű étlapon, a magyar étel. A muzsikusok szótlan meghajlással köszöntik vendégüket. A dallam „egy kicsit román, s egy kicsit magyar… óvatosan és tapogatózva röppen ide és oda, mint valami félénk és megriadt madár… s ahogy nézem, szégyenbe borulok lassan, mert erdélyi vagyok, s tudom, hogy ezt a felemás megkínzott madarat nevelte húsz év alatt Erdély. És hegyi sas helyett most ezt kínálja nekem, aki úgy jöttem ide hosszú testi és lelki böjt után.” Itt az ember első városából kitoloncolható. Föltolul az emlék:

„ – Maga nagyon ismeretlen nekem. – Maga sem tartozik a rokonaim közé. – Hát ide mért jött? – Itt születtem a szomszéd faluban. – Nem kérdeztem, hogy hol született maga! Hanem azt kérdeztem, hogy ide mért jött? – A szüleimet akarom meglátogatni. – Nem kérdeztem, hogy kit akar meglátogatni! Hanem aztot kérdeztem, hogy miért jött maga ide?”

Mostani utazása is alkalmas lehetett volna a megjegyzésre – Maga nagyon ismeretlen nekem. S mondta is szó nélkül a tapasztalat.

Meg kell hát kapaszkodnia anyja tekintetében, a rokonság asztalánál, az ismerős hangsúlyokban, a régi és új gondokban való együttlétben. „Az Istennek legyen hála, hogy még egyszer hazajöttél, édes fiam! Minden este imádkoztam érted, hogy az Úr tartson meg egészségben, s vezessen örökké a jó úton csak előre… nehéz sorsból vergődtél te is, én pedig immár megvénültem benne, s te vagy az én egyedüli menedékem, édes jó fiam…”

Ismerősökben mutatja magát a folytonosság, gyerekkora a táj, de mégis mintha kimozdult volna minden, akár egy moccanatra is. Észreveszi, mert túlságosan kutatóvá tette a kisebbségi sors. Egyszer megállapítja: „Mint egy balladának, olyan szigorú a formája ennek az életnek. De emberi számítás szerint legalább biztos, megtartó és erős.” Máskor az elvándorlók kallódása gondolkodtatja az ellenkezőjéről: „… három esztendővel ezelőtt megházasodott, s mindjárt elment feleségestől együtt Bukarestbe. Az elején még írt egyet-kettőt, mivel akkor portás volt valami gyárban, de onnét elég hamar kitették magyar volta miatt. Attól kezdve aztán elvesztették maguk elől, de teljesen.” Az asztalos sógor bölcsőt alig csinál, annál több koporsót. Az apró változások is arra figyelmeztetnek, szülőházában idegen lett, Ágneséknél lakik, a tanult embert magázzák benne, öccse áthelyezte a csűrt, az ősi egységet megbontotta a szélnek, „Isten hozta nálunk” – fogadja a gyermekágyas sógorasszony ott, ahol ő is született. Rokontól rokonig jár, elbeszélget az utcán, de már a társalgás sem olyan pontos, az utalásokat néha képtelen megfejteni. „Pedig megszokhattam volna, hogy itt, ezek között az emberek között így szokott ez lenni: nagy készülődéssel ássák a történetnek az ágyat, ahogy a folyónak is küszködve és kavarogva ássa medrét a víz. Aztán végre járható lesz a meder, s elindul benne a szó.”

Feszeng a visszatérő. „Szégyenben, méregben és meghatottságban vergődöm. Elmém és vérem küszködik egymással. Eszem fehéren tartja az uralmat, mint valami angyal? de vérem feszíti edényét, és gyilkos méreg gyanánt szeretné elönteni mindazokat, akiknek részük volt abban, hogy fajtám osztályba és nyomorúságba vettetett.” Az anyai ízek fölött akár a régi körben, de a távolító időből olyan nehéz a visszatérés, akár a hazautazás: „milyen gyanakvás nélkül űztem magam, hogy jöjjek ide és itthon lehessek, mert azt hittem, kitérek így a rongáló és háborító időből. De sem a bőriből, sem az időből nem bújhatik ki az ember. A bőriből, melyre les az idő, s az időből, amelyre mi is lesünk.”

Gáspár és Áron egészen más alkat és mégis ugyanaz a vér, s a lánytestvérek is mennyire különbözők, s a mulatós, hirtelen haragú apa, aki megnehezítette az életet, de mégis a család biztonsága volt – összeállnak újra szeretetbeli közösséggé az anya szíve körül. Vonzza a temető, hogy végső nagy vallomását onnan mondhassa ki az utazni készülő: „az apám és az ősök sírjánál vajon feltehetem-e a kérdést – A miénk ez? Nem tehetem fel, mert ez kérdés nélkül a miénk. Miénk a fény, amit lelkünkbe fogadunk, s a föld, melyen élünk és meghalunk.”

A fogadalom érvényesült, elzarándokoltam sírjához Farkaslakára. Minden munkáiból megérthettem akaratát, de most tudtam meg a legcélirányosabb kimondásban, nemcsak a szülőföld szeretete késztette végleg haza, de az érzelem fölé magasodó sorsvállalás azzal a bizonysággal: A miénk ez!

A velem egyidős Szülőföldem letagadtatott mostanáig, bár ismereteink elegendőek voltak eddig is, mi történik a „kisebbségi ködben”, sajnálatos ez a fél évszázados időszerűség, mely erősebb a szépírói csillámlásnál, ez a legilletékesebb, legpontosabb eligazítás, ez a Tamási műveihez képest kereszt-puritán jelzés. Oka volt letagadni mindkét ország igazságra gyáva politikájának. Ám, gyanakszom, amit talán még cenzorai sem fogalmaztak meg, ekkora ragaszkodás maga is ellenük való, tagadja a szétszóródást, erősíti a kötelmeket ott és itt az államosított szülőföldeken.

A könyv elolvasása után újra bejártam világát, s hazautaztam édesanyámhoz.

„Ki manapság járom a Bakonyt

nem turistaként, nem is tudósként történetét vagy kincseit kutatva, hanem mindenekfelett az emberekért, akik benne élnek, munkálkodnak.” Tatay Sándor krónikát ír.

A Bakonyi krónika első oldalain beleszólási kényszerem volt, részvételemet mormogtam magamban. „Ismerem! Én is jártam ott!” A közös táj, szülőföldünk, életünk útjai csaknem ugyanazon csapásúak, Pápára vezetnek gyerekkorunkból; Bakonytamási északkeletről, délnyugatról Iszkáz, egyenlő távolságra tőle. S ahogy Tatay Sándor Badacsonyból tart hazafelé Tapolcán, Nyirádon, Pusztamiskén, Devecseren, Pápán keresztül, mentem valaha a tapolcai gimnáziumból én is, csak Devecserben fölültem az ő irányát keresztező vonatra. Ha Szigligeten vagyok, gondolataim röpte az ő gondolata és autózása. Anyám Nyírvádról, Pápa szomszédságából való, apai nagynénémék a pápai Csóka vendéglő tulajdonosai voltak, és föltételezem, betért hozzájuk az író is. Én pedig 1952 őszén egy badacsonyi kiránduláson megültem osztálytársaimmal a Rodostó menedékház udvarán, talán málnaszörp miatt, amit Tatay gondnok bácsi vagy felesége kevert nekünk. Könyvének minden helyneve közszájon forog tájamon.

Már a második oldalon: „Ha északnak tekintek, Sáska fölött látom az Agártetőt.” Jelentős hely számomra mindkettő: apámtól a szekérdeszkán megtudtam, az a hosszúkás, búbos hegy már a Bakony. Délről volt nyílt láthatárunk, mert keleten a Somló majdnem mindent eltakart. Sáska pedig az a Halápi hegy mögötti világvégi falu, ahova csak azért mentem el negyvenéves korom előtt egy-két évvel, mert milyen könyvet írok én a Bakonyról és a Balatonról, ha Sáskában nem voltam? És onnan a faluból nézve olyan újdonságos lett az egész ismerős világ, a Tapolcai medence körül a vulkánok, mintha más formában, más helyen álltak volna a szomszédság eddigi rendje szerint.

Ezt az emléket juttatta eszembe a Bakonyi krónika: ismerős és mégis csodálatosan más világot látok, új ízekkel leszek megajándékozott, akár az író: „Szólottam az imént Sáskáról? Hát onnét vittem Badacsonyba negyvenötben az első választási malacot egy hátikosárban… A szegény ember reménységének jó ízére emlékszem, meg a szilvalekváros csuszáéra, amellyel megvendégeltek a malacka volt gazdái, hozzá még a szilvapálinka illatára. Szilvaillattal emlékszem Sáskára azóta is.”

A krónika nem elbeszélés, de történelem, legenda, tapasztalat, múltban, jelenben, jövőben való gondolkodás autózással, mégis inkább repüléssel, mert bármilyen földi a tárgy, művészet szárnyal fölötte.

Most áll módomban először kimondani, milyen nagy író Tatay Sándor. S talán szerencsém is, hogy éppen olyan könyve miatt tehetem, melynek műfaja korlátozhatná erejét, a forrás-csillogású, friss, boldog mesélőkedvet, a valószínűtlen realitást. Mert mi lehetne egy bakonyi könyvben a kézenfekvő? Szociográfikusság, a vidék története, geográfia, flóra és fauna, gazdaság, életviszonyok stb. De itt, míg az író a parókián beszélget helybeli történelemről, addig a kíséretében lévő hölgy összeszedi a fa alól a diót, s a zöld héj barnára pácolja piros körmei körül a bőrt; határnézőben, mikor a rideg állattartás lenne az érdekes, megjelenik az út szélén egy szarvasbika, agancsai között fél petrencével, mint a csodaszarvas, viszi a Napot és a Holdat a népművelő-zsuzsikák ámulatára. A bebarangolt valóság olyan meglepetésekkel szolgál, olyan apró szépségekkel, amit csak Tatay Sándor vehet észre, hogy varázslatossá tehesse a köznapi tájékozódást.

Olvasásom, együtt utazásom közben gyakran visszagondoltam a Meglepetéseim könyvére, arra a bájoló életregényre, melyben gyermekkorát írja meg. Ez a mű folytatódik a Bakonyi krónikában. Ott a gyermekkor csodái, ahogy fölfedezi a világot, itt a hetvenéves, aki tart hazafelé. És meglepődhetünk, mert az, aki faluját érezte a világ közepének, s most nagy vándorlásaiból visszatér, ha látogatóban is, a felfedezések, meglepetések ugyanazon sokaságát mutatja, vagyis olyan a stílusa és módszere, ami gyermeki érzékenységre, képzeletre, mindenre figyelésre vall. Ugyanaz a fantázia, vágyakozás mozog itt is, mint amott. A felnőtt, aki tudja, nem Bakonytamási a világ közepe, s nem Pápa tornyai után végződik a világ, s az álmokból csalódásra ébred az ember, mégis az álmok emlékével viseli el azt, ami van. Gyerekkori legendái a Bakonyi krónikában néplegendává, néphiedelemmé változnak.

A bauxitbányászat veszélyesen és végzetesen fölborította a hegység víz-egyensúlyát. Kiapadtak a gyerekkori patakok. Hol a Bornát s a falu patakja, a Gyürüs? „A Kistó sincs sehol, a Bornát egykor bő vizű medrében csak valami zsíros, olajos, szivárványos posványt találtam.” „Az őzek, különösen az idei borjak szomjasan csatangolnak a kertek alatt. Szomjúságuk nagyobb a félelemnél.” Kiapadt Pápa teremtő folyója, a Tapolca, meg a többi Bakonyból ömlő, malmokat hajtó víz. Mi lett a hajdani fürdő-álomból, mikor a kisgyerek odaképzelt mindent, apját, nagybátyját, ahogy a réti fürdőtelepen lubickolnak, vagy szokásuk szerint viselkednek; nővérei jönnek udvarlóikkal, szól a zenekar. A mai gyereket már nem mosdatná ki a kertalji patak a marha véréből, mikor a mészárszék tetejéről a vörös pocsétába zuhant, és hol a régi mészárszék? Nincs víz a Bakonyban. „A Nyirád, Halimba környéki bányákban hetven köbméter vizet kell kiemelni egy tonna bauxitért.” Nagy része a Balatonba, s a Marcalon át a Dunába ömlik.

Most a vize-fogyott nép gondolkodik gyermekien. A Kőris-hegy tetején hidroglóbusznak véli a lokátort, s azt álmodja, egy asszony, „nem kell fölpumpálni a vizet, hanem nyeri egyenest a felhőkből szivárványcsövön”.

Ha ezt a vágyálmot az író nem is hiszi el, úgy érzem, olyan, mint a hitetlen ember, aki lelke értelmen túli mélyén féli az Istent. S ha magában vége a legendáknak, megkeresi a nép legendáiban, mert legenda nélkül nem lehet élni. Az amatőr régészekről mondja: „ha pedig legendák bűvöletében élnek, valahol a mélyükön, a lényegükben a legendák igazabbak a száraz igazságnál”.

Lehet, az iharkuti bauxitot disznó túrta ki a földből, s lehet, a turkáló disznók lefúrnak egészen a pokolig, így találta Tündérországba magát a ronda, hosszú orrú gici disznó, ott megválasztották királynak a vaddisznók utódát. „Koronát tettek a fejére, arany trónusra ültették, és nem győzték lágy ujjaikkal simogatni, madárujjukkal simogatni a tündérlányok.”

A mesebeli fény mégiscsak enyhít valamit az ajkai alumíniumkohó kormán, a város beton-unalmán.

Alapbajokról, kínokról, tragédiákról szól Tatay Sándor. Iharkút az új bánya miatt megszűnt. Néhány beroskadt házat látott csak arra jártában. „Élőlényt bennük csupán egy hosszúszőrű macskát leltem, ez is olyan lehetett, amilyenek az erdőszéli falvakban félig vadon élnek… Kitelepültek az iharkútiak jószágostul, kutyástul, sőt temetőstül együtt, a sírkeresztekkel.” Megrendítő. Mégis inkább életerőt érzek, nem kétségbeesést. Még a temetőt is magukkal vitték, vagyis a sírkereszteket. Miért? Akarnak valahol egy jelképes iharkúti temetőt halottak nélkül? De hiszen ezek a szegények szétszóródnak mindenfelé.

Iharkút sorsát az elpusztított falvak utolsó tényeként olvassuk a könyvben. Amerre az író autója jár, Haláptól Bakonytamásiig egyenest és elkanyarodva, sorra kipusztult faluk dűlő- és határnevekben, legendákban. A sváb települések emlékeztetnek, mi folyt itt, mekkora népirtás a török világban. A Bakony volt a Végek, s maradtak a prédiumok. Utánuk Nagytevelen németek Sziléziából, városlődi, polányi svábok, Olaszfalu, Franciavágás, Fenyőfő, ahol „gyerekkoromban elsőnek ejtett ámulatba, hogy ott szőkék a lányok”. Az iparosodás idején az idegenek újabb hullámai. „Ajkán társalogtam nemrég egy morva származású emberrel, kinek családja a múlt században telepedett meg vidékünkön porcelánfestőként.” „Ajkai kohók. Népek kohója most e táj.” És osztályok kohója is: „van itt egy erdész, megbecsült, egyszerű dolgozó, akit vendégül látott, mint kedves rokont a holland királynő”.

Faluról falura vándorolva, átélésig tanulmányozva hivatásos meg amatőr kutatók munkáit, levéltárakat, anyakönyveket, lehallgatva még a szociális otthon öregeinek szalagra rögzített emlékezéseit is, élezvén saját emlékezetét, mai érzékenységét és gondolkodását – hatalmas munka, és olyan, hogy esetleg két nap tanulmányozásból félpercnyi információ kerülhet a könyvbe. Sűrű rengeteg a történelem, el lehetne tévedni benne, ha az író előadása nem lenne olyan, akár a mesemondóé. Különlegességek, kedélyt ébresztő fordulatok, népi bölcsességekhez hasonlatos megállapítások ennek a rengetegnek a tisztásai, onnan vetődik be a fény.

Városlőd, Kislőd múltja és jelene tekintélyes rész. A hiteles történelmet így kezdi Tatay Sándor: „Valamikor Borsospusztán, nem messze Kislődtől egy kanász azt mondta nékem, hogy mindkét lődiek vadászok voltak Mátyás korában, úgy, mint a szentgóliak, csakhogy…” Kezdheti, aki vallja, az egyszerű emberek legendáiban igazság van. Következhet a karthauzi barátok valós története, hogy járt ott Mátyás király, az Érdy-kódexet itt gyöngyözte betűivel a scriptor, Paradicsomvölgy a kolostor helye, mert „szerfölött kedvelték a kies vidéket”. És íme a sor, amelytől a fejtegetés művészetté válik: „Virágaik illatától a kerítésen kívül is elbódultak az asszonyok.” A lefojtott vágyak micsoda megható, szépséges üzenete ez! Belül a néma barátok imádkoznak, dolgoznak, írnak, de virágaikkal elbódítják az asszonyokat.

A török világ a kolostor vége. A két falu története másként folytatódik; magyar nemesek, jobbágyok, német telepesek, protestánsok, katolikusok. S már úgy érzem, az író akkor is ott volt, amikor még meg sem született. Otthonossága időtlen a szeretetben. Pedig „Valamikor a húszas évek elején jártam először Kislődön”. A hatvanéves emlék éppolyan eleven, mint a mostani, ahogy a taplósapka-készítő cigányt leírja, s még a mondatra is emlékezik, hogy Kislődön „– Ki gazda, ki meg dolgozik a pispek jármában.” Elhiszem, mert még korábban megkérdezte apjától, mért olyan leromlottak azok a tehenek, melyeket áthajtanak a falun? „– Látod. Otthagyják a jószágai, s mennek inkább a halálba. – És akinek nincs jószága? – Kinek nincs jószága, sosem megy az csődbe.” Ahogy megtudta, mi a csőd, most megérti, a járom itt nem igát jelent, hanem szolgálatot. Azért hiszem el szószerinti emlékezetét, mert egy-egy szó birtokba vétele köré kristályosodik.

Az igazi prózaíró ilyen pontos megfigyelő és éles emlékezetű: „Legutóbb néhány hete jártam Kislődön… Szemben a templommal óvodásokat tornásztatott egy vékony szál fiatalember, míg figyeltük bajlódását, annyit elért, hogy fél térdre ereszkedtek, de hogy a másik lábukat hátra kimerevítsék, az egyelőre nem ment, szép szóval sem, gyengéd beavatkozással sem. Nem és nem.” Míg a gyerekek ezt az egyszerű mozdulatot nem akarják tudni, valószínű annyi gyakorlás után sem, míg az író körülnéz a templomban, Halottak napjára készülő, koszorús embereken tűnődik el, hogy már látott akkumulátorokkal működő, fehér karácsonyfa-gyertyasort egy síron, tele műkővel a falusi temető, pedig a fából faragott síremlékek a mai kitűnő pácokkal megállnának száz évig is – az óvodásokkal újra találkozik, és persze hogy tudják azt a hátramerevítést.

Így elevenül meg előttünk a betű.

Humor szükségeltetik, hogy olvasó-hallgatója a történelmi, lekaszabolt vagy pestises, kolerás csonthalmazt elviselje. Bakonytamásiban történt: „Mikor kész lett a kerítés, a domb kívül maradt részét átszórták azon. Halomszám gyűlt össze akkor a csont. Egy ember, aki ott dolgozott, bizonyos Bors nevezetű, felemelt egy koponyát. – Akármi legyek, ha nem Bors ez is. – Már úgy volt, hogy a fejéhez méri, de akkor mozdult az állkapocs, majd egy béka ugrott ki a koponyából. Nagy lett a rémület. Tán hanyatt is vágódik a jókedvű legénykedő, ha meg nem támogatják.”

Kísérje csak varjú a pusztamiskei uraságot, hadd érdeklődjünk izgalommal a hajdani urak vagyon-viszályai iránt, mely a két Gyulaffy lány férje, egy Saáry és egy Esterházy között folyt. „Hintaját, ha birtokát járja, baloldalt, de mindig csak baloldalt s mindig azonos magasságban egy minden varjúnál feketébb és hatalmasabb varjú kíséri. Kétségtelen, a Saáry uraság kebelbarátja az ördög volt, varjú képében” – vallották Esterházy tanúi. Így nyerte meg a pert. Én meg azt is elképzelem, ha nem kísérte volna varjú gyerekkorában az írót, aki ha vállára nézett, ott volt, de ha utána nyúlt, nem volt ott, más példát hoz a vagyoni marakodásra.

S a múlt búvárain kívül kit érdekelne Ugod várának története, ha nem tudnánk meg egy öreg elmondásából: volt a vörös barátoknak tizenkét szobája, nagy asztalnál ültek csontváz formájában, úgy ahogy éppen lakomáztak, előttük aranykehely, tányérok, evőeszközök, abrosz. Kit érdekelne a néprajzosokon kívül a mészégetés, a híres ugodi meszesek szokása, vételre hívó suta áriája, ha nem lett volna közöttük egy, aki különös módon gazdagodott meg; kocsijára engedett két idegent, de az ülést a szín lábához kötötte, s volt annak a két idegennek egy kis ládája, a lábuk elé rakták, lovai közé vágott a meszes, a kas ülésestül visszarántódott, a kis láda a helyén maradt. Hiába lövöldözött a két idegen. Így gazdagodott meg ez az ember, többet sose dolgozott, úriember lett, nyakkendős. Ám az ugodi meszesek még attól is meggazdagodhattak, ha csapatához szállították az orosz katonát egy láda aranyért. Az első világháború előtt történt vagy a második világháborúban. A vörös barátok kísértetei talán a keresztesek óta járnak. A képzeletben még mindig köröz repülőjével Jankovich Bésán Endre, Nagy Lajos író vadállat tanítványa a bakonyi erdőtűz fölött, s micsoda legyőzője a repülőnek, ha a bakonytamási Tatay tisztelendő úr kisfia a Kőrishegyről az uraságot lenézi. A Garaiak, Újlakiak, Himfyk, Choronok utódját már kiskorában legyőzi a jövendő író.

Tatay Sándor tollára mindig az a Kossuth-kép tekint, amit a nagy magyar szabadsághős ajándékozott nagyanyjának. Evangélikus papok sora igazítja lelkét családfájáról az igazság iránt, a nép mellé, múltban, jelenben, a jövőreményben. Szeretete megértővé teszi, örömmel lát minden kis javulást. Nem találkozik egyetlen ellenszenves emberrel sem. Még a történelemben is megértő, csak az Esterházy családdal szemben nem sikerült legyőzni magában az előítéletet. Azt hiszem, nem is lenne miért.

De Bíró Márton veszprémi püspököt már fölmenti: „No, minden családi hagyomány ellenére, ma már mégiscsak azt mondom… Mégis keze nyomán sorra épültek szép templomok. Tanintézet, palota, remek utcai műalkotás számosan. Kitűnő mestereket foglalkoztatott. Ő hozta a nekem olyan kedves Maulbertsch mestert.”

Vitája nem beszélgető partnereivel van, jóhiszemű, s jóhiszeműen bírál helyi és országos tüneteket, s már az olvasónak mondja. A szőci öregek otthonáról szólván: „Néznek, néznek vasárnap a kapura és várják a látogatót.” „… a halál nem lepi meg, óhatatlanul zavarba hozza életigenlő társadalmunkat.” Padragból és Csékútból az egyesítés után Padragkút lett: „Csak a névadás: az ilyen esetben mindig fogas kérdés. Akarva, akaratlanul mindig rombolunk vele.” Az elveszett vizekről: „Azért gondolom, oda kellene figyelni az oktalan emberekre, hátha a természet sóhajt szavaikban! Vagy nyög.” „Megértő gondoskodásban kell maradnunk az emberi természet meggyorsult változásaival. A hajlíthatatlan tervezés árthat a tájnak is, a léleknek is.” Az „ipartelepek mellett a munkafegyelem lazább a termelőszövetkezetekben”. „Mit visznek a házasságukba a diszkók elragadtatottjai?” „Ám az évtizedek bizonyították, mennyire szükséges odafigyelnünk országépítés közben a magyar lélek formáira, arra, hogy mi módon veszi föl könnyebben az alkotás terheit.”

Idézeteim konklúziók. Tatay Sándor nem szentenciás, mint egyetlen igazi író sem az. Itt a műfaj engedi meg neki.

Könyvének van két ragyogó csúcsa többek között. Egyikben sírnivalón mondja el, micsoda megrendülést okoz a múlt elvesztése; sírnak az Ajkára visszalátogató kanadai öregasszonyok, nem maradt más ifjúságukból az idegen panel-városban, csak Fekete István emlékszobája: „Elvittem őket abba a kis szobába, melyben a táj írójának emlékeit összegyűjtötték. Ott végre megenyhültek. Simogatták a bútordarabokat, az írószerszámokat. Maradtak nékik leánykori álmaik: az íróban.” Máskor mintha pokoli sivatagba keveredne az egybeszántott földek fátlan síkságán. A porvihar éppen szülőfaluja határában lepi el. Nemcsak a határbeli port kell leráznia magáról, barangolásaiét is, visszatérni ősei sírjához megtisztított emlékekkel, meglátogatni élő rokonait annak, akit túl korán magához láncolt a táj és soha el nem engedett.

Akácos út, ha végig megyek rajtad én

Télikörte döndíti meg a kút tetejét, háttal a kerti asztal mellett megrezzenek, aztán megnyugszom; ez a fa, ha sokat terem, már augusztusban vetéli gyümölcsét, pedig szeptember végén érne, s a lenti víz sem toccsanhat már, bevasalták a kutat, alul morog a hidrofor. A káva régiesen áll, ahogy a porta zöldbe züllő idejéből itt maradt, ahogy nem forgatom már a hengerre szerelt szecskavágó vaskerekét. Emlékház lett szülőhelyünk, bátyámról elnevezve. Most lakunk benne először, vendégek egy hétig, s mintha emléksírom mellett ülnék a padon. A körte lelki szokásaimból riasztott föl. Még néha azt hiszem, ott függ nagyanyám tükre a szobában, meg akarnám nézni benne magamat, a fal üres; persze, hiszen ellopták, mikor lakatlan volt a ház, pedig abban a tükörben nőttem föl. Megindulok a lebontott árnyékszék felé, félúton homlokomra csapok, hiszen belül az angol vécé. Tudatzavarom elmúlik, Bohumil Hrabal novelláját olvasom tovább.

„– Elmegyünk, de csak mi ketten. Egy kis ladikkal hajózunk majd a tavon, és én egyszerre csak azt mondom: »Állj!« És akkor kihajolunk majd, mint egy léghajóból, és lenézünk a vízbe, és ha a víz átlátszóan tiszta lesz, akkor a kis ladikunk alatt láthatóvá válik Holovoust, a szülőfalum. És én megmutatnám és magyaráznám neked: »Amott, ahol az a ponty úszik, ott születtem.«

– Barátom, én mostanság az életem nyomait keresem, de mindenütt egészen másképp van már minden… minden! Mindenütt csak az emlékek élnek, olyan emlékek, hogy a visszaidézésük jobban lesújt, mint annak idején maga a valóság… Elmentem megnézni a szülőfalumat is… Elindulok a falu felé… megyek az úton, és az út egyszerre csak a falu helyett valami kerítésnél ér véget. Nézem, nézem s hát látom, hogy az én egész szülőfalumat már régen betemették, elhordták, és a helyén fölállították a második poldavkai acélművet… Te, barátom, te legalább, amikor a gátat megnyitják, végigmehetsz szülőfalud utcáján, még a szülőházadba is befordulhatsz, de nekem betemették már örökre.”

A mi falunk az elhagyatottságtól roskad alá, kiöregedett; gyereket alig látok. Szülőházunkat említhettem a faluvégtől induló romlás példájaként 1984 előtt, de most, akár egy révbe jutott fehér hajó, elöl a fenyőhöz, hátul a kőrishez kikötve. Bolgár harangjáték cseng-bong az utolsó szobában, így jelzi a gondnok, juhászbottal ütögetve a sárgaréz kolompokat, szertartásos kalauzolása végét.

A szomszéd, lakatlan házat a zöldjétől megfosztott kerítésen túl látom. Innen élő kazal, fehér virágú lonc borítja, beborítja az összedűlt első szoba fekete űrét. Elindulok. A konyha és a szíjjártó műhely ép lehet még, hiszen ide jött vissza néhány éve az egyik fiú Pestről. Egyetlen kirepült értelmiségi, aki visszatért.

– Megmérgezte magát szegény, rászokott az italra meg a morfiumra. Elöl a rossz szobában találtak rá meztelenül. Hagyott írást, mindent az unokahúgára hagyott. Otthon temették el, az apja mellé – hallottam a halálhírt.

Pipacs virágzik a zöld rései alatt, ahova besüt a nap. Hátul a folyondárból kilátszik a fal sárga részlete, a törött ablak. Az ajtón úgy léphetne be az ember, akár a földig érő lomb alá. Itt lakott az anyja férje halála után valameddig, azt is képzelhették, a kéményben húzza meg magát, kormos volt, odúhoz görbült, töpörödött. Az autóbuszok menetrendje szerint kiállt a ház elé, s a falunak fordulva várta pesti fiát. Gyerekei elköltöztek, haltak; a nagyobbik mára reménytelenül eltűnt a háborúban, asszonylánya, azt mondták, az erdőben fölakasztotta magát, a két fivér közül csak az idősebb járt haza, akit legjobban szeretett. Ő szállította az udvarba a téglát tíz-tizenöt éve, építkezni akart, és visszatelepedni nyugdíjazása után, de leszázalékolták, s most a téglarakást sem látom.

Orvostanhallgató – terjesztette anyja, és senki sem kételkedett. Sokszor láthatták olvasni az utcai ablak mögött; nagy, vastag könyvre hajló fejet láttak a mezőre kocsizók, szekerezők, a kapás, kaszás gyalogosok. Megszokhatták, de mért van itthon mindig, mért legelteti a tehenet a ház körül, ha orvostanhallgató? Talán ilyen szabad az orvosegyetem. Külsőre nem hasonlított apjára, testvéreire: paposan gömbölyded az arca, tokás, raccsolt is valamicskét. S ilyen nevet talán nem is hallhattak errefelé: Egon, s komáromi születésű szlovák apja után Kordolák.

Azt mondta, a veszprémi piaristáknál érettségizett, mások szerint nem is tanult, csak borbélykodott, hiszen az a mestersége. Én elhittem, kitaníttathatták a szerzetesek, hiszen Babits-verseket tudott kívülről, hogy vétkesek közt cinkos, aki néma, könyvéből olvastam Az ember tragédiáját, Horatiust idézett latinul, s Cicerót: „Meddig élsz még vissza, Catilina, béketűrésünkkel? Mily sokáig űz még csúfot belőlünk dühödtséged? Mely határig hányja-veti magát fékevesztett vakmerőséged?” Gyerekként megtanultam, olyan sokszor idézte. Leginkább a szíjjártó műhelyben mutatta műveltségét, hadd csodálkozzanak a lószerszámot reperáltató parasztok! S mégis, aki figyelt, s partnere lehetett, megérezhette a tökéletesre gyakorolt előadás és a valóság között a hézagot.

Ami vele történt, a legkiválóbban esett meg vele. Úgy mesélte el hannoveri hadifogságát, odakívánkozott az ember csokoládét majszolni, narancsot, banánt, citromot szagolni, ízlelni áhítatosan. Elámult, aki déligyümölcsöt sose látott, s aki Keletről szabadult, mint szomszédja is.

Nem járt a nép közé, nem barátkozott, csak szóba állt, nem udvarolt, nem mulatott. Nem látták a körorvossal soha.

Egyszer csak Pestre költözött. Orvosprofesszor! – beszélték a faluban. Maradt a két öreg. Azóta leste anyja az autóbuszokat, hátha kiválik az érkezők közül a szélső ház felé. Villája van! – híresztelte szegény, boszorkánnyá kormosodva. Annyira mindene lett a fia, férjének alig adott enni, mintha elfelejtette volna. És mért ne lehetne professzor, ha olyan sokat tanult, jól öltözködött, meg is nősült egyetlen látogatásra, aztán nem jött az asszony, hogyan viselné a füstszagot, a csirkés konyhát egy írónő? Közölhetetlen meséket írt, de ki tudhatta azt?

A sárgásvörös téglarakás meg a romos ház között nem fektették Lina néni koporsóját a Szent Mihály lovára, a kút elé, amibe lánya valaha beleugrott. Térdig gazban nem álltak a gyászolók, ahol mesterségesen lélegeztették urát, miután levágták a kötélről. Pesti kórházban halt meg, pesti földbe eresztették, akkor fiához közel, most ő a pesti, fia meg apja mellett.

Azt beszélik, Egon igazolványában olvasta valaki, docens. Összetévesztették az idegen szavakat. Régóta tudtam, laboráns volt a Műegyetemen.

Jó lett volna hosszan beszélgetnünk, nem jártam haza, házunk lakatlan, anyám máshol él, utolsó magányából nem tapasztaltam semmit. Nem szimatolok utána, az orvosi látlelet sem érdekel, csak ez a meghasonlott élet.

Megyek tovább. Legjobb barátomék letarolt helyén keresem azt a Szent Iván-i almafát, amelyik legkorábban kínálta ízét a cseresznye és a meggy után. Még az a roggyant ház sincs már, ahol mikor a gyerekek szétszéledtek, s meghaltak a szülők, zsongott, csipogott annak a Pestről ideköltözött idegennek a csirkefarmja a tisztaszobában, konyhában, kamrában, aki a ház melletti telken sátortetős épületet húzott föl gyerekkorunk meggyesbozótja elé. Két autó áll az udvaron, gyerekei jöhettek vendégségbe. Nagy tábla hirdeti: „A ház alápincézve eladó!” Szülőházam közelében lehetne tulajdonom. Nem viselném el, én itt már nem tudnék élni, csak így be- és átvonulva életemen, ahogy most, végig és ki a faluból.

Csipegéssel együtt áradt az útra a trágyaszag, megbecstelenítve gyerekkorunk birsalmaillatát és tisztaságát. Mert Jenőéknél birsalmaillat volt, és tisztaság, még az ólak is fehéren ragyogtak. Én a Jenővel, idősebb testvéreim az idősebb testvérekkel barátkoztak, szinte jobban éreztük magunkat, mint otthon, abban a nagyobb meghittségben. Télen a kemence vagy a csikósparherd langyos álmatagságában Feri bácsi kötelet vert, Matild néni a világ legjobb krumpligánicáját főzte, szidolozta a rézfogantyúkat. Még a petrólámpa is kedvesebb félhomályú a mi erős villanyfényünknél, alkalmasabb gyermeteg kártyázásra, a mezei otelló kortyolgatására később. Náluk színes csuporból ehettük az aludttejet. Festett cserépedények a kemence fölső párkányán, a tornyos ágy mögött a falióra láncon függő fölhúzósúlyokkal, melyek úgy lógtak, mint két fekete kukoricacső. Az őszi zsúp alatt is kifeketedett a sárga koszorúból egy-egy fekete és piros. Náluk mindig volt valami érdekesség. A mi kukoricánk, az a lófogú, sose termett piros, fekete csövet, mint az ő nyolcsorosuk. Apám nagyobb földjén, nagyvonalúbb gazdaságában nem tudott olyan kicentizetten takarékoskodni, hogy lehajoljon az elveszített kalászért. Anyám szidta a nagyobb házat, a nagyobb konyhát rücskös kövestül, kredencestül, gyatrán sütő, füstölő tűzhelyestül, szólni se lehetett hozzá az őszi-tavaszi meszelések idején. Matild néni patyolatosra meszelte a falat, méter magasan kékre festette alul, hamuszín agyaggal besározta azt a domborulatot, amelyik a hó- és esőlevet a döngölt faltól eltéríti. A pajtában halványkék, fehéres kerékrépahalom, és nagyon szerettem a kerékrépát, mikorra a mi gyümölcseink kifogytak, irigykedtem Tomor Jenő nyári kolbászára, a mienk épp csak megérte a böjtöt. Házunk előtt láthattam szorgalmukat, s már szántottak is a másodvetés alá, tehenekkel. Akkor még nem tudtam, micsoda fájdalmak, nyilallások lehetnek Feri bácsi szorgalma mögött; megsebesült az első világháborúban, észrevehetetlen rokkant volt a Feri bácsi, tele szilánkkal. Én csak dolgozni láthattam otthon, a földjén s évente egy nap nálunk, mikor ő volt takaruláskor a kévehányó, asztagrakó.

Ha most a múlt somlai bazaltkövére ülnék, örökké várhatnám barátomat, ahogy fekete MTH-s inasruhájában hazagyalogol öt kilométert a karakószörcsöki állomásról karácsony este, éjféli mise előtt. Az egykori szerszámkészítő-inas Ajkán dolgozik, a Videoton üzemében, s valahai szomszédja fia, Jakab Zoli bácsizza nagy tisztelettel.

A rétre vivő utat földúlták a traktorok, mint negyvenötben a tankok. Nem jutok messze, majdnem a csőszi erdőig kukoricaerdő. Megfordulok az elvadult kertek felé, ahonnan csak Tivadar barátom művelt része vigasztal. Nem szabad a kert felől meglátogatni, s itthon van-e? Az ötvenes évek elejétől nyolcvan kilométerre jár dolgozni a várpalotai vasútra, egyedül él, mindene az új ház, kert, az udvari, kerti szőlő. Hátba támadom emlékeimmel Karcsiék házát a tagút másik oldalán. Jenő, Tivadar, Karcsi voltunk barátok, felvégiek, mi, főszegi gyerekek. Én a fiatalabb és a legkisebb közöttük. Karcsiék házának mondom, mondhatnám Jakabékénak is, de az a hátsó traktus nem áll már. Ott a testvérek még az enyéimnél is idősebbek: dr. Jakab Károly az első tanult ember a faluban, valami régi búcsúból homályosul előttem, fehér ruhában, Mariska lakodalmán süteményért „tátogattam”, Feri volt a legények hegedűse, jóképű, aki szép lányt vitt a házhoz. Itthon maradtak, öt gyerekük született már az Ószegen, az ötből egynek van mindennapi köze Iszkázhoz; a fiú Kertán hentes, a meny a faluban boltos. Eszembe jut Mihály bácsi köhécselése. Karcsiék házában Pestről visszatelepedett, nyugdíjas pár, Horváth Feri bácsiék. A férfi egyik abból a nagy családból, amelyik őseim fészkében élt, s eltéblábolt a fővárosba. Az udvaron szorgoskodik, köszönök, visszaköszön, úgy érzem, nem tudja, kinek.

Két bottal sétál Tivadar nagynénje a járdán, nálam idősebb lánya boltba szatyroz. Sári nénit mégis körülkeríti valami fiatalság, északról gyereksürgölődéstől, szombati dologtól élénk a porta, éppúgy délen Tivadar bátyjáéknál, rézsút járóka s egy gumilabda az új ház teraszán. Úgy kapaszkodhat bele ebbe az otthonosságba, akár öreg kezei a botokba. Fölötte gyúlatlan utcai villanylámpa. Itt fejeződött be az utolsó fény, a sötétben innen kezdtem fütyölni, futni vibráló szemmel, szívdobogással. Az utolsó lámpa udvarában aranyosodtunk, a szerelmesek innen húzódtak félre. Itt dobott fejen Mátis Karcsi az olvadó hó vasgolyójával, káromkodtam, botránkoztató káromkodásra neveltek a legeltetések. Karcsi a legvadabb közöttünk, de haragom csak addig tartott, amíg haza nem értem.

Megvigasztal az a járóka. De micsoda vigasz, ha összeszámolom, hányan születtek ebben a néhány házban! Mi négyen, Egonék négyen, Jenőék négyen, Karcsiék öten, Tivadarék heten és így tovább végig az utcában. S a hátsó lakások összedűltek, miként nincsen gyerek sem, romnak, gazdasági épületnek, konyhakertnek maradtak a fölújított vagy új házak mögött. Ketten laknak csak hátul, két öreg testvér meg a nálam két évvel fiatalabb legény, de akinek csak a telke régi. Nyolc öreglegény. Nemcsak a kedvtelen szaporaság, a házasodási tehetetlenség is csökkenti a lélekszámot.

Úgy tűnik, Tivadar nincsen itthon, pedig meglátogatnám, mosolygósan kínálna kerti borából, a gondosan válogatott fajtákból koccintanánk, mint néhány éve, mikor arról beszélt, hogyan választolta ki apját a meztelen halottak közül a dobai tüdőszanatórium hullaházában: a bor a történethez érzékenyített bennünket, a Halál és a Bacchus annyira elgyöngített, alig találtam az ágyat anyám konyhájában.

Ide hallatszik Szabó Feri bácsi körfűrésze. Mindenki Samu Ferinek hívja megkülönböztetésül, annyi itt a Szabó; családja Szabó Samutól származik, Tivadarék Szabó Mózestől, a szemben álldogáló, szelíd tekintetű bácsi a Szabók közül Dénes Kálmán. Vannak Jézusék a Martonok között, mert elődjük Jézus volt a passióban, a lányt Jézus Marinak mondják, minket meg Bognárnak, dédapánk mestersége után, kiválasztva a többi Nagyból.

Óvatosan benyomom a deszkakaput, félek a kutyáktól. Sír, süvölt a gépfűrész a baromfiudvar közepén, japánkakas űzi a nagy vöröset, csak a fehér kacsa áll a futkosó, rebbegő, fűért kapkodó népség között, megrázza szárnya tollát. Adogatom a fűrésztelepi selejtdeszkát, a görcsös durungot, ő meg tolja a láthatatlan vasfogak alá, csuklójánál a félelmetes forgás; ballal a levágott részt félrelöki, letörli a fűrészport; magamba szívom a pörkölt faillatot, és nyújtom az aprítanivalót jobb kezéhez. Beszélgetéssel nem zavarom veszélyes dolgát, szóljon csak ő, ha nem kell odafigyelnie.

– Ötezerért vettem, ugye, megéri?

– Tudom, milyen nehéz kézzel – mondom.

– Egy perc alatt hétezer-kilencszáz fordulat.

– Nagyon utáltam.

Félóra alatt földarabol annyit, mint mi egész nap. Lehet, közben arra gondol, hogy fogadott fia állhatna helyében, de ő Nyugat-Németországban keresi a nagy pénzt. Fűrészporos tenyerét beletörli nadrágjába, s behív a német aláírású, múlt századi reprodukció alá, fölöttem az angyalok és az ördögök harca, az asztalon Marica nevű bolgár vörösbor a somlai szőlősgazdánál.

– Hol laksz? – kérdezi Gizus néni. – Ja, persze, ott a Dorozsmai utca, ott lakik a Vera, meg hát Pestújhelyen dolgoztam tíz évig egy tanáréknál, három gyerek volt, a legkisebb lány nagyon elkésett, olyan nyamvadt volt, azt mondta az orvos, ássák a homokba, hadd erősödjenek a csontjai, a nap fölmelegíti a homokot, az segít, beleásták nyakig, segített is, szépen kifejlődött. Akkor még az Öv utcától volt Pest, a mi utcánk szomszédos volt. Megvan-e még az a Zsolnay az Öv utcában? Igen? Na szóval ott volt egy nyomós kút, onnan hordtuk a vizet, a mi kutunkból csak a virágokat öntöztük. Megvan-e még a Mexikói meg a Királyné út sarkán az a kocsma, a rosseb tudja, hogy hívták, ölég az hozzá, igen nagy volt, a kerthelyiség egyik részén sváb zene, a másikban magyar zene szólt, ki volt írva, magyar zene, most már nem olyan nagy az a kerthelyiség? Akkor bizony két részt is volt. A 67-es villamos megvan még? Szóval megvan. Hát a vasút? Az is? A télen meg úgy elkapott az influenza, éjjel kihívtuk az orvost, igen dühös lett, azt mondta, egye meg a pénzét, aztán másnap bocsánatot kért, mert olyan nagy a körzet, és százan is várnak a rendelésen, mondtam, azért durva volt velem, Gizus néni, ismerem én magát, akkor elfogadta a pénzt, én lázas nem voltam, csak az epém fájt igen, olyan ideges lettem, világgá akartam menni, másoknak negyven fok is volt, majdnem az egész falu beteg lett. Szóval sietsz meccset nézni? Én a filmeket szeretem, a Feri bácsi odaül, mindig elalszik, én még éjfélig is végignézem, tegnap is valami amerikai, a seriff ki akarta űzni a városból a fiatalembert, az szerelmes lett ott, a seriff mindig üldözte, aztán mégis ő esett bele a szakadékba, aztán azt nem mutatták, mi lett abból a szerelemből. Igyál! Nekünk már nincs szőlőnk, odaadtuk a Szákának, kapunk minden évben száznyolcvan litert, tavaly még a felét se, nem is termett több, azt mondták, majd az idén bepótolják, most talán terem, jó lesz, csak eső kellene, mert már aszalódnak a szemek, ha sok eső lenne, akkor meg elrohadna. Ez valami Marica bor, bolgár? Jobban megéri, mint a sör, osztrák sört adnak a boltban, két üveg harminchat forint, a fene se fizet annyit, ez a bor is annyi, tovább tart, az a sör meg hamar elfogy.

– Apádnak jó lovai voltak, de az enyimek jobbak – rekeszti el a beszédet Feri bácsi. – Az volt az élet! Négy mázsa árpa árát felejtettem az aratóruhám zsebében, nem hittem el, hogy kifizették. Aztán a következő aratáskor benyúlok a zsebembe, hát ott a pénz. Most meg? Egy évvel vagyok idősebb, mint a Kádár, nézd meg a fogaimat! Nem igazi ám! Alig tudok enni, majd csak megszokom.

Szomszédjuk előtt német rendszámú autó.

– Ez a Martin!

Eszembe jut a régi nóta: „Akácos út, ha végigmegyek rajtad én…” A múlt árnyékos, sűrű akácsora, talán azért, mert az egészet egyszerre kiirtották, a fák is, mint a személyi kultusz áldozatai, s helyükben húsz év múlva fordultak termőre a szilvák. Hova lett az utcai árnyék? Leszakítok egy szemet, és köszöntöm Kardos Jóskát, a nyugdíjas ajkai bányászt. Kapujában tűnődik, úgy, mint mikor a falusiak munkaszünetet tartanak, s várnak valami utcai érdekességre. Talán érdekes lehetek, hiszen olyan régen látott.

Emlékezetes udvarba építette házát. Itt lakott nagynéném, Hermi néni meg Sógor bácsi, akiről valami mohazöld ruhában, szobán átsuhanó képem maradt. Ők az utca közepén, mi a végén, s házuk a megállóhelyünk, bortankoló állomás, mert nekünk szőlőnk nem volt, most úgy tűnik, olyan távolságban, olyan messze, akár Omszkban a Moszkva-Irkutszk repülőjárat megszakítja útját. Sógor bácsi mohazöld suhanásából azért maradt kézzelfogható; a Szent István Társulat könyvei meg a Magyar Zászló című lap, évfolyamonként, rézmetszetes képeivel: Marat a fürdőkádban, mellette gyilkosa, Corday Sarolta, hazaviszik a jakobinusok a feleségnek férje fejét, söröskorsóból kínálják a vérét; a sorozat címe: A francia rémuralom története. Maradtak az emlékezések: Mari nővéremet faforgáccsal kínálta, mintha sütemény volna. Minden vasárnap elment a hegyre körüljárni a szőlőt, de előbb a kocsisnak adott egy pohárral, persze nem volt neki elég, hát ivott a hordóból, hébérrel, mert az üvegből meglátszana, indulásra még eggyel ihatott, a somlai későn hat, éppen akkor, mire hazaértek, nem tudott a kocsis leszállni, leesett. „Mért itattad le ezt a szegény gyereket?” „Csak két pohárral kapott, úgy látszik, hamar megárt neki.” „Te csak egyet kapsz, mert neked hamar megárt” – hallhatta borozás közben később. „Ha tudná, mennyi ártott meg!” – mesélte a kocsis a történetet.

Nemcsak azért jegyeztem meg ezt a csöpp anekdotát, mert rokoni, inkább, mert mostanság efféle kedélyre sem lelek. Hasonlóak jöhetnének elő a szemközti kocsma idejéből, ahol mára az utcai ajtókat befalazták, ahol a gyermektelen házaspár lakik. Én sose táncoltam azon az udvaron a búcsúi bálban, hiszen a kulákká züllesztett Ács Imre bezárta serdülésem előtt, aztán Pápára költözött.

Ha a gólya hűséges madár volna, Nagy Gyuláék kéményén látnám, követte volna Varga Margitot onnan, ahol előbb a japánkakas hajszolta a nagy vöröset. De ez a gólyautód már csak arra emlékszik, merre van Afrika, s a beton-villanydúcra fészkel. Margittal meg kellett beszélnem a találkozást, mert férje két napig őrzi a falurész tizenöt tehenét, két állat, két nap, tizenötöt, én meg hetvenet Erzsivel, Jenő húgával 1959-ben, ahogy a gazdákra került a sor. Most a tartáshoz nincs kedve senkinek, a trécselésre alkalmas tejcsarnokot is megszüntették. Kidoboltak bennünket 1952-ben, vizezzük a tejet, nem merte tagadni Szanyi Gyula bácsi, lehajtott fejjel forgatta a fölözőgépet bátyám barátjának apja, és arra gondolt, milyen szép lenne megfesteni újra azt a hajnalt, mikor az erdei tisztáson napvörös forrásból isznak a szarvasok, s őrt áll föltartott agancsosan a rendíthetetlen szarvasbika, milyen jó lenne megtaníttatni olyan színdarabot, melyben a fehér zubbonyos francia tiszt váll-lapja két sárga gyökérkefe, s úgy szólítja meg barátját: Amice! – betű szerint.

Beszélgetünk Gyulával, hogy megvette a falu legrégibb házát, de nincs annyi pénz, hogy régi mivoltában visszaállíthassa, pedig az lenne az igazi, az a tornác, a vályog az építkezéshez értéktelen, majd olyan lesz, amilyen manapság szokás, talán a Sanyi fiúnak, aki éppen öltözködik, és indul az éjjeli műszakba az ajkai Volánhoz, ott szerelő, Zsuzsi meg idén érettségizett a pápai Közgazdasági Szakközépiskolában, a kertai ÁFÉSZ-üzemben dolgozik képzettsége szerint, alszik, nagyon korán kell kelnie.

Margit süteménnyel kínál, Gyula is Marica borból önt. Búcsúzáskor őseim, apám szülőházát láthatom, már nem födi el a falu legrégibb háza a falu legrégibb házát, amint hátul szerencsétlenkedik, akár egy roggyant disznóól. Meg kellett volna vennem, meg kellett volna őrizni dédjeim sírját is valami betonfedéllel, s nagyszüleimét is meg kellene.

Közel a bolt. Itt van a Jakab Feri bácsi, gyomra tájára mutat.

– Ez a baj.

Suszter Pisti, apám barátjának fia a kalauzságból szabadnaposan azt mondja:

– Még úgyis találkozhatunk.

Kocsma kellene hozzá, nem a mi múzeumházunk, amit számon tart a Népi Ellenőrzés meg a rendőr. Szóba jöhetne bármi, akár az, aki mindenért fölír, meg az a másik, aki a száján vette be a végbélkúpot, s úgy panaszkodott a rendelőben, az ám a rossz, nem a keserű pirula.

Marad az utca.

– Ez már ötkor fát vág, nem hagyja aludni az embert, aztán egész nap bömbölteti a rádiót.

– Mikor megyünk újra sorozásra? Én a Keresztes Vince fia vagyok. Harmincnyolcas vagyok, te meg a Szabó Pista, a Nyúl Feri meg a Hofi Géza is harmincnyolcas. Na, megyünk sorozásra? Leszázalékoltak, szabad vagyok, mint a madár.

– KRESZ-vizsgám lesz a jövő héten, a múltkor megbuktam, egy pont különbség, huszonnyolc, a képek volt a téma, az én agyam, a Szűz Mária tudja, nem fog úgy, mint a bátyámé, hiába, érettségizett, fog is az agya, motorra van jogosítványom, ha most nem sikerül, azt is elveszik, én voltam a harmincnegyedik, mert ugye Sz betűs vagyok, olyan ideges lettem, hogy mikor rám került a sor, nem jutott eszembe semmi.

– Annak meg akkora temperamentuma volt, mindig elszántott a szomszédéból egy barázdát.

Múltam akácos, jelenem szilvafás utcáján mennyi koporsó bicegett, zökögött abba a temetőbe, amelybe torkoll! A túlvilági tengerbe, oda, ahol apám fölül tépem a gyomot, szakítanám mellőle a burkusbokor-terebélyű gazt, nincs kapám, hát letiprom, ne lássák, itt minden olyan gondozott, még Feri bácsiéké is, akikkel ma beszéltem. Megcsináltatták, ott a nevük a kövön születésük dátumától kapcsolatlan a kötőjel. Öntözik a maguk ültette piros rózsákat. Valaha azt beszélték, Anti bácsi abba halt bele, hogy meglátta a sírkövön a nevét, dehogy abba, cáfolták mások, beteg volt, abba halt bele. A sírok végébe építész barátom ravatalozót tervezett falujának, az öregek udvarukról akarják vitetni magukat, maradjanak abban a hullaházban a temetésig, de a gyászmenet hazulról induljon el a Szent Mihály lovával. Feri bácsiéknak nincs senkijük, tisztes sírjuk lesz legalább.

Kertnek megyek haza, nehéz zöldben, súlyos rajtam az ifjúság, csak ez az őzike könnyítené, a tisztáson hegyezi, billegeti fülét, azt hiszem, megvár, de beszökken a kukoricásba. Minden más és ugyanaz.

Enyémmé lakott elhagyott városrészem

Ünnepélyesen kiosztották a tanácsi öröklakások kulcsait. Jelképessé avatták a kétgyerekes családot, aztán mindenki elindult megnézni a magáét. Fiatal házaspárok, ünneplős, fehér kalapos kislányok, parkettán csúszkáló fiúk, rokonok, barátok örültek, nemcsak a térnek, mely üresen olyan nagynak tűnt, de az udvarnak, a sodródó napos felhőknek, az erkélyig terebélyesedő fáknak, szomorúfűznek, fehér kérgű nyírfának is. Teherautók tolakodtak át a kapura hajló szilfalombon, a bejáratok előtt bútorok, pakkok halmozódtak, s fölbukdácsoltak a szállítók hátán végsőnek tűnő helyükre.

Mi a máriaremetei mesevilágból, ahol fülemülék felelgettek egymásnak két hegy között, rigó költött bérelt házacskánk elé a kis fenyőre; költözködtünk a rózsák közül, ahol kislányunk járni tanult, s az „add-ide! mama-mama mindent tud”-dal kezdte beszédét, a rigót didónak mondta, a Betyárfalvi Dolmányos kuvaszt Dedárnak. Barátok segítettek a tehertaxinál valamivel nagyobb autóra rakodni, s amíg papírzsákon ülve a konyakosüveget körbejárattuk, mámorosan érkeztünk meg.

1956 szeptemberében leszálltam a Déli pályaudvaron, majd a 61-es villamos végállomásától a Himfy utcán szívdobogva lépcsőztem az Eötvös-kollégiumba, már elkezdtem a főváros magamhoz való otthonosítását. Azóta némely helyét belaktam már, a Bartók Béla utat, a Mártírok útját albérletben, a Keleti Károly utcát fiatal házasként, garzonban és két szoba hallosban, a rózsadombi Baba utcát egy széljárta víkendházban, mint menekülő, az Üllői utat, mint akit vacogó sanyarúságomban a jótét lelkek meleg szobával oltalmaztak, s új házasságomban egy máriaremetei kis házba, szerencsés albérletbe segítettek, a tulajdonosoktól külön, a kert végébe, s aztán a sajátunkba jutottunk 1973. augusztus 21-én. Kórházak közé, de ablakaink hátat fordítottak a hatalmas, zord épületnek, a másik tölgyes, cserfás kertje nem gondoltatott a benti szenvedésre.

Buzgólkodott a tulajdonosi öntudat; néhányan körülfestették autójuk helyét, odaírták a rendszámot, kertkapukulcsot csináltattak, hogy a betegek ne az udvaron járjanak át, megtakarítva azt a pár száz métert, ami a főépület és a tüdő- és idegosztály között van: parkoljanak kívül a látogatók!

A lármás, énekes házavatókat mindenki eltűrte, hiszen azt tették maguk is. Átjártunk egymáshoz, pertut ittunk munkásokkal, technikusokkal, mérnökökkel, közgazdásszal, ügyvéddel, a modern komolyzene művészeivel.

Egyszer csak fölösleges már az autó helyének kiparcellázása, mindenki tudta, hol az övé, elfelejtették bezárni a kertkaput, annyira elcsöndesedtek a lakások, hogy egyetlen házi hangoskodást sem engedhettünk meg magunknak, még Szilveszter napján is, mintha mindenki máshol szórakozott vagy otthon aludt volna. Tapintatosak és magunknak valók lettünk, pedig fiatalok. Az öt társasház száz lakásába, egy-két kivétellel, dolgos, szerény emberek költöztek, a pestiek szülőktől, szükséglakásból, a vidékiek albérletekből. A meghúzódó csöndben alig nyitottunk be egymáshoz, vagy megálltunk az ajtóban, félig pislantottunk a berendező kedv tapétáira, poszter-niagarákra, a szoba rekamié-, fotelrészletére. A világos ablakon kilátszott a tulajdonosra valló csillár, szekrénysor, könyvespolc itt-ott, konyhából a pingált falitányérok, műrézdíszek pajzzsal és karddal, kakukkos ingaóra-korcsok. A nyitott ablakon visszafojtott beszéd foszlányai hallatszottak, melyekből senki nem értett semmit. Folytatódott a régi együttélés meg az albérlők túlzott tapintatossága, félelme.

(Fiatal házaspár lakott szomszédunkban kislányukkal. A férfi alföldi, az asszony somogyi, kétkezi munkások két műszakban. Csöndesek, mint az elemózsiástáska és a bevásárlószatyor. Tizenhárom év alatt egyetlen hang sem szüremlett át hozzánk. Idős vasutas, valamelyikük apja, látogatta őket hazai terhével. Csomagot, mintha csak nekik vitt volna a postás, én vettem át néha. Romlandó! Hárman osztozkodtunk a pincén; ott esztergált, fabrikált a gyökeres pesti, mi az újságokat, a folyóiratokat raktuk a rácsos gyerekágyba, ők a hazai krumplit, almát. Használt autót vettek, akár a többiek. A vasutas apa Pestre vonatozik, a pesti vidékiek autóval haza. Az asszonnyal alig váltottam néhány szót, köszöntünk mosolytalanul. A férfi szelíd, derűs, még akkor is, ha azt hiszi, senki ismerős nem látja a járda-forgalomban. Még időnk elején hellyel kínáltam, koccintottunk. Garázsban laktak, lányuk odaszületett az olajos hordók közé, húsz forintot fizettek a jóidős hónapokban külön a levegőért, s azért a fél négyzetméterért, amit a gyerekkocsi elfoglal a kertben. Ne írjam meg, hátha baj lesz belőle!)

Belül csönd, de az udvaron annál inkább hangoskodott a gyerekvilág, labdával döngették a panelt, megunhatatlan magnót ültek körül a kerti kőasztalnál, végig kellett hallgatnom tizenhárom év minden világslágerét, az együttesek divatját, elmúlását. A mutáló röhincsélésből, kebelillegetésből az első szerelem kívülre bújtatta őket a zöldségesbódé tövéhez. Szájjal tröttyölő kicsik bicikliversenyén szűköltem oldalt a gyepre, nehogy még egyszer karomat törjem, akár az autókarambol miatt, melyet tízhetes gipsz-rabsággal úsztam meg, míg a gyerekek idegesítő nénózással utánozták a mentők mindennapos szirénázását. Köztük kellett átvágni mindig, legtöbbször a nyilvános telefonhoz, mert a telefon a legreménytelenebb kérelem volt, ha az út építése közben elfelejtették a kábelt lerakni, öt évig bontani nem lehet, persze máig sem történt semmi, hát telefonoztam a forró vagy dermesztő fülkékből, sokszor a környék végéből, ha elromlottak a készülékek, kagylójuk leszaggatva, a kibelezett pénztartó miatt némultak hetekig, hónapokig. Jó időben az erkélyen dolgoztam, szinte a nyárfalombban, enyém lett az a zöld sátor, akár a rigóké, balkáni gerléké, verebeké, őszi-téli cinegéké. Társuk voltam, csöpp tükörképem röpült szemükben, kihullott, visszatért, figyelmemet ringatta földi reggelizésük; macska lapult, kúszott, ugrott értük hiába, közönyös csalódással visszasompolygott leshelyére. A cinege nem ereszkedett közéjük, mintha féltené fekete-sárga-kék tollazata remekművét a sártól. Még sosem láttam földön, akár a fecskét. Egyformák lehettünk első emeleti magasomban. S lettem életük tudója, mint annak a gerlepárnak, akit a jó idő úgy becsapott Gyertyaszentelő napján, hogy fészket raktak a velük együtt megzavarodott fűzre. A fészekcsomó meg a tojó szürke fejecskéje átlátszott a sárgászöld füzérfüggönyön. Már én is pulóverbe süttettem arcomat a nyugágyon, míg egyik reggelre vissza nem tért a jég, a dér, a hó, melegből figyeltem, amint az anyamadár őrülten dúlja tojásait a földre, azután eltűnt arról az elátkozott fáról, a lenti sárgája-fehérje-fagyott héjzúzalék fölül. Az igazi tavaszban másikon költött, a fűzfa meg elszáradt, kivágták.

Otthon dolgoztam, hihettek munkakerülőnek; egész nap az erkélyen, a konyha- s a szobaablakban, tűnődéseimet illetlen kíváncsiságnak gondolhatták, míg jobban meg nem ismertek az udvaron, a boltban, a kocsmában.

(Az udvar gondnoka a szomszédos földszinten lakott, konyhánk ablakától lefelé, szemben. Onnan láthattam gyárból jövet; hazahimbálta aktatáskáját, hamar kiült az erkélyre piros melegítősen, kezét pihentette a vaskorláton, talán a dolgát gondolta végig: rózsát metszeni, söpörni kell, csemetéket ültetni, kivágni az öreg fákat, úgy, hogy beteg törzsük maradékából ülőke lehessen. Lapátra támaszkodva magasodott, mint a Mester tanítványai fölött, előadván a gyerekeknek az illő viselkedés rendjét; akit éppen dorgált, kihúzta magát, fejét lehajtotta, aztán kisomfordált a körből, s hazafelé kavicsot rugdalt maga előtt, jobb lábával bal sarka mögül kanyarítva. Szerette a rózsákat, a frissen festett piros padokat, a gyerekeket. Mindig dohogott a felnőttekre: kivágták a fenyőt karácsonyfának, nem csukják be a kaput, persze, hogy kifosztják az autót, pincében alszanak a csövesek, jelentgetnek a közös képviselőnél, nem tartok rendet, nem hányom el a havat rendesen, én leszek az oka, ha összetöri magát valaki… Sokáig nem láttam, utána erkélyén ült munkaidőben is, egész nap a semmibe nézett, az ég nagyregényét olvasgatta.

– Ha ez a három fenyő megnő, nem napozhatsz – mutattam a csemetékre.

Kiült már kora reggel a napsütésbe, s ha bolti szatyorral látott, markomba fordította aprópénzét, lenyújtotta az üres üveget néha és nem sokáig. Már csak le- és fölköszöntünk, hogyvagyoztunk, elmúlott lelkifurdalásom, hiszen úgy tettem jót, ahogy rosszat okoztam az itallal. Ült, ült… ölébe vette unokáját, szőke haját szavakkal becézte, a semmibe nézett, míg utóda csettegtette az ollót. A nagyhét egyik éjszakáján rosszul aludtam, konyhánkból világosságot láttam náluk, még nincs öt óra, miért kel ilyen korán a felesége? Megtudtam húsvéthétfőn, miatta volt az az éjjeli világosság, lányom szaladt hozzánk a kocsmakertbe a hírrel, ahol valaha összebarátkoztunk.)

Ahogy múltak az évek, fogyatkozott a születés. Ezek a nagy- és kisszobás otthonok csak három tagú családoknak elviselhetők. A két gyerek zárkában érzi magát emeletes ágyon, törpe bútorok között tanulva, magnózva, egymást kerülgetve. S hova rejtse el a fiú és a lány az érés jeleit. Ők, akik a lakások árát hatvanezer forinttal csökkentették, de újabb testvérrel nem gyarapodhattak. Fogamzásgátlás, abortusz ez a szűkre szabott típusterv! Már csak egy-egy új lakó tologatta a gyerekkocsit, a mieink megkamaszodtak. S láttam az első nászmenetet a fehér fátylas menyasszony körül sötétleni, eltűnni virágfüzéres autón. Az első halottat olyan hirtelen vitte el a tüdőrák, mintha a vidám focizásból zuhanyozni ment volna. A másik fiatalember pizsamásan, fürdőköpenyben jött az utcán. Nagyon restellem azt az utolsó, rövid beszélgetést.

– Honnan ilyen lengén?

– Onnan.

– A hullaházból?

A tüdőosztály hátsó kijárata a hullaház mellett van, repkénnyel futtatott borzasztó titokzatosság telefonálásaim panorámájaként, ahol az emeleti lakók békességét dúlták a hullaszállítók, ahogy a nyitott-csukott ládákat dobálják szürke autóikra. Később már cső lógott a beteg szomszéd orrából, nemsokára kiszögezték a gyászjelentést lépcsőházunkba, élt negyvenhárom évet.

Halhatatlannak éreztük magunkat a beköltözéskor, ugye barátom? Tavaly drágán átalakított lakásodat mutattad nekem büszkén, mert ti innen sose akartok elköltözni. Te nem üldögéltél az erkélyen, mint a gondnok alattad, kikönyököltél, lefelé társalogtál lábadozásaid idején.

– Mi a te fekélyed az enyémhez képest? – húztad föl ingedet sebhelyedről. Azt hallom, különösen viselkedtél Újév napján, ott is leforgattad kedves dalaidat, ahova ritkán jártál előbb, és szokatlanul beszéltél. Búcsúztál? Már Budán hallom, te sem vagy. S hol élnek, akik elköltöztek?

Udvarom kilométeresre tágult, belül öt élelmiszerbolt, öt vendéglő, kocsma, két borozó, egy diszkóbár, három kórház, szeretetotthon, nyomorék gyerekek intézete, kefegyár, filmgyár, József Attila manzárd lakása, a kertváros kubisztikus, elvágólagos díszbokrai, fenyő- és tujafái, szivarfák, tulipánfák, hársak. A japánakácsor júliusi virágzásában sziromszőnyegen jártam a boltba, akkor szállították a hullákat, egyszer az utcasarkon majdnem el is ütöttek, grimaszos baleset lett volna. A fiúk előttem, utánam szokták megvenni a húsz deka parizert és a negyedkiló kenyeret, az üveg sört, már a bolt ajtajában elkezdték, autójuk addig állt, amíg reggeliztek. Teleszirmozták őket a japánakácok. Gyászolókat láttam mindennap, kisírt, vörös szemmel, szótlanul, akkor a bolond öregasszony abbahagyta örökös hadarását.

Gyakran cserélődtek a kisvendéglő gebinesei, az én időmben négyszer-ötször legalább, amíg meg nem állapodott ez a törzsvendéget sajnálatra vagy éppen megkönnyebbülésre késztető váltakozás a válogatott balhátvédnél. Mindegyik változtatott valamit a berendezésen, söntéspultot rakott, magához csatolta a bagolyasszonyka kihalt trafikját (– Mikor javítják meg a telefont? – Soha! Minek hallgassam mások fecsegését? – Kérek egy csomag Sopianaet. – Vegye le a fejem fölül), boxokat csináltatott az egyik, amiket a bérlő szinte újonnan kidobott, s telerakta a helyiséget négyszemélyes asztalokkal, jöttek a fiúk törzsvendégnek, söröskorsók fülén, lányok nyakán csimpaszkodtak. Este már nem jutott hely megszokott öregeimnek, nekem sem. Az öreg zokni és nadrág nélkül botozott szürkévé mosott munkaköpenyében, félrefordította székét asztalától, botját térdei közé fogta, jobbjával kampójára támaszkodott, balról a korsót birizgálta, bizalma csúcsán fölfedte szilánksebhely-pöttyös combját, keletre mutatott, mint Bem apó a csatatéren. Rövid nadrágos, atlétatrikós barátja hazaküldte sárga kutyáját, csuklóra tekerte a pórázt, s leült melléje.

– Ez a Bobi megdöglik.

– Nem hal meg, maga is tudhassa, mennyivel girhesebb volt. Jót tesz neki az öreg zsidók kosztja. Tudja, a Bobi mit ebédelt máma? Kacsasültet! Evett maga mostanában kacsasültet? Nahát!

– Gyere Józsi, megfőztem a lecsót, de azért én is iszok egyet.

– Maguk lecsót esznek áprilisban?

– Miér ne?

A boldog-boldogtalan vén házaspár átsóhajtotta magát a másvilágra, de Bobi, akit a Halál sárga kutyájának neveztem, még mindig szaglássza a környék villanydúcait, fatörzseit, az utcai kiszögelléseket.

(Pincér volt itt valamikor az az uszkárszakállas, uszkárral mászkáló mosolytalan robotember, a gazdagodás mintapéldánya. Jó ideig nem láttam, azt hittem, együtt ment főnökével. És nocsak! A Városligetben már ő a főnök, felesége főzi a virslit, ő meg hozza a rumos teával készségesen, rebbenéstelen lakáj-módra. És nocsak! Ide építi fémbódéját a kórház mellé, bevezeti a vizet, a gázt, a villanyt, s kiírja az üvegre: PIZZA ÜDÍTŐK SÜTEMÉNYEK ROLLY.

– Húsz forintot kaptam vissza az ötszázasból négyszázhúsz helyett.

– A sógornőm volt itt tegnap, neki szóljon!

– Ötszázast adott? Ki emlékezne arra, maga igen? Nem érek rá annyi embert megjegyezni, maga igen?

Akkoriban gyakran találkoztunk, üzletét udvarunkon közelítette meg a hamukék uszkártól elválaszthatatlan, ez a kutya lett szimbóluma, akivel egyidős a szakálla. Nem gondoltam, hogy abban az emeletes villában lakik, ahonnan kihajlik a kajszibarackfa, ahol a tearózsák sárgán illatoznak. Fémbódéját eladta hamarosan. A villa kapujában ügyelni láttam a szállítókra őt és az uszkárt. Stílbútorok a járdán, villanydúcnak, kerítésnek támasztott, keretes gobelinek, régimódi félgiccs festmények – mintha egy régiségbolt költözködne. Kiürült a ház, ebből sejtem, övé lehetett az egész. Innen csak magasabbra, a Rózsadombra, a Szabadsághegyre, méginkább a Kab-hegy divatos oldalára képzeltem emelkedni. Fél évig vakolták, festették, mázolták, szerelték a házat, s kiszögezte tábláját a kisiparosok kerületi szervezete.)

Bezzeg a presszók akváriumában úszkáló kiszolgáló lányok, asszonyok, akik mosolygósan navigáltak barna, fekete, málnaszín formaruhájukban a ragadozó benzinkutasok, autókulcs-csörgető dzsekisek, refesek, püffedt képű öregasszonyok, nyelvlógató Józsik, magányos, özvegy, bikavérrel eljegyzett közjegyzőképű Gyuri bácsik, zoknival, gatyával seftelő vén Gusztikámok között, az anyáskodó Rózsik, könnyen síró Zsuzsák, méltóságos párduc-Gizik, a cigány-hangos Mimik kopottá öltöztek át záróra után külvárosi lakásuk felé. Nenszi kivételével, akit perzsabunda-félében láttam az utcán, aki nemcsak tőlem várhatta el a meghívást a száraz martinira, melyet tisztesség ne essék, eldugott a pult alá.

Író vagyok, hát belementem minden marhaságba. Nem keltette jó híremet, mikor a talponálló asztallapját a bicegő Biginnel hozzánk cipeltük és kerestek a rendőrök. Bigin valahonnan a külső-Zuglóból vagy Rákospalotáról, piros szegfűvel gomblyukában elindult locsolkodni, s megállapodott a sarki alkoholtanyán, s talponálló könyöklésre való, poháralj-mintás, gyanús, barna váladékkal maszatolt, világoskék rostlemezhez állt mellém.

– Fess vagy Biginkém! Ez az izé olyan, mint egy modern festmény.

– Mennyit ér?

– Százezret is.

– Hát akkor csórjuk el! Nem veszi észre senki. Emeljük le!… Igazam volt?

Feleségem utálkozott, vissza most nem vihettük, eloldalogtunk más kocsmába, Bigin leült kétes barátaihoz, én meg továbbálltam, amíg az otthoni hangulat meg nem nyugszik. Már nyomoztak a rendőrök, Bigin, akit a rendőrök nagyon jól ismertek, elárulta, hol a százezer forintot érő „festmény”.

– Mondja meg a férjének, válogassa meg a barátait!

Másnap röstelkedve visszavittem, akkor se vették észre.

Az egyszeri színész, ma filozófus, költő és utcaseprő bevezényelte brigádját udvarunkba. Gereblyéztek, söpörtek, lapátoltak, ő meg becsöngetett vasvillásan, üveg kövidinkával.

– Tudod, mekkora botrány lesz ebből, ha megtudja a gondnok?

Cigány népénekes barátom a presszó placcán eljárta a rókatáncot.

– Ha nem állítja le ezt a romát, kihívom a rendőrséget!

Sokáig elkerültem azt a helyet, a talponállót is, amíg tíz órakor nyitó, ráfizetéses eszpresszóvá nem szelídítették.

Író vagyok, hát érdekelnek a sorsok. A zöldséges Bandi apja volt annak a gépnek a kapitánya, amelyik a párizsi reptérnél zuhant le a hatvanas évek elején. Mikor megvettem ezt az íróasztalt a bizományiban, amelyen fogalmazok, gyönyörű, hosszú képeslapot találtam fiókjában, Toulonból csókolja feleségét, kisfiát, kislányát valaki, soraiból az is kiderül, hogy a MALÉV kapitánya. Majdnem húsz éve enyém már ez az asztal, csoda lenne, ha ez a lap előkerülne valahonnan, s az ő apjáé, a neki szóló elsodródott palackposta még egyszer partra vetődne a család zöldségesstandján. Bandit már nem hívhatnám a Vadászba, láttam lebontását a békéscsabai gyorsból. Költözéseim után három nevezetes helyem tűnt el mögülem; máriaremetei éveim Balázs vendéglője leégett, most a zuglói Vadász-kert, a legelső, a Borostyán után a Bukarest étterem magas kockaháza a Bartók Béla úton, mintha ösztöndíjnapos ifjúságom borospalackjait, pontyos üvegtartályait is lebetonozná, maga alá temetve a nótaénekest, Bóka Lászlót.

Kis öröklakásos telepünkről megindult a költözködés. Alap lehet az öröklakás kétszer akkora főbérletre, külső-külvárosi családi házacskára, amihez majd hozzátoldanak. Van, aki eladta millióért, telkére költözött négytagú családjával, s onnan építkezett. Hozzánk is befordult a ponyvás, nagy autó, elsodorta a hullásra álló leveleket, ágakat szaggatott le. A kiürített lakásból, az ágy alól, a szekrény mögül, a pincéből, az erkélyről is valószínűtlenül sok holmi állt össze papírzsákba tömött könyvek, műanyagfóliákba szorított textilek, ládákkal mentett törékeny tárgyak halmazává. Utoljára néztem ki az ablakon. Vissza Lágymányosra, a Gellért-hegy alá, a Dunához, ahonnan kezdtem, városrészeket laktam enyémmé s elvesztettem!

Halhatatlan vénasszonyok

Otthagytam őket, nem tudom, élnek-e még, énnekem halhatatlanok.

Mindig jön a farkaskutya-sétáltató végig a zuglói utcán, hasonlít agg kanjához, az eb sohasem emeli föl fejét a földtől, gazdája sohase veszi le szemét az állatról, minden nap, reggel, este. Vonulnak a kefegyár felől, át a szédelgő járású vakok között, utat törnek maguknak, szétválasztják a bruegheli, egymásba kapaszkodó párokat, nincsenek tekintettel senkire, semmire, csak a vakvezető kutyára, amint a hátradőlő férfit igazgatja a vörös kereszttel sötétségében. A két élemedett, kopott irhájú, túletetett lompos kan magábaszagolja egymást, először összeértetik orrukat, aztán végigjártatják a másik gerincén-hasalján, egymás farába túrják fejüket. Nem ugatnak, nem morognak túl fiatalságuk ingerén. Az öregasszony mogorva a megszakított menetelés miatt, mert örökös vonulás a lelkiállapota. Félig kötött, lógó fűzőjű bakancsa lötyög a lábán, mintha a flórharisnyát, a boka és az ujjak bütykét, tyúkszemét utálná; lötyög a télikabát, a nyári rózsás kartonruha is, csak az akarat öntudatos. Tovább, tovább, mint egyszemélyes bevonuló hadsereg, ha nem talál ellenállásra. Nincs oldalt, csak előre, nem nekik üli meg a hó a fenyőfát, hiába nyílik ibolya, tavaszka a villák tövében, rájuk köpi lilásfehér szirmát a tulipánfa, lespricceli őket a júliusi japánakác, a fölvirágzott irha és haj nem okoz könnyed lelkületet. Van ebben a vonulásban valami céltalanul őrült magamutogatás, pedig tudom, meg kellett jártatniuk egymást. Van ebben valami ősi keresés a húgy és a nyers kutyaszőr szaga nyomában. Teleírják magukkal a környéket, mintha ők mérnék be a telefonfülkét, s pontosan meghatározzák a földgömbön, ugyanígy a tacskók, uszkárok, pincsik mozgó célpontjait. Fatörzsek, szegletek geodétái, földerítői a tejszagú boltnak oktalanul. Megrémít ez a páros, már azt hiszem, robotok vagy hasonlók pincelakásuk meghibbant tárgyaihoz, amint megszöknek az évek óta fölhalmozott ruhák a székről, mosatlan edények a mosogatóból egy nem tudom holi házban.

Kismartonné évszázadok óta ismeri őket, hiszen mindig ott ül pincelakása előtt az utcán vagy a filmgyári padon; tavasszal a gyönge napban, nyáron az árnyékban váltogatja helyét a keleti és nyugati soron. A kutya körülszagolja, gazdája indulásra rándítja a pórázt, nem köszön. Kismartonnét azért nevezhetem meg, mert kiírta a járókelőknek. Megnevezve aggódtam sorsa felől. Egyik télen nem láttam, kifakult a Nők Lapja ablakában. Na, mondtam, ő is meghalt, mint ahogy kortársai eltűnésével tapasztaltam, és elképzeltem, biztosra vettem a valóságban is, sírjukat néhányan állták körül, hagyták elgazosodni. A kutyás hölgy temetésén nem lenne más, csak a kutya, s ott maradna síremléknek. De Kismartonnéért elmenne az egész utca öregasszonya, akik vele gubbasztottak a filmgyári padon, akik megálltak néhány szóra lakása előtt. Na, mondtam, a szuterént már kiszemelte magának egy kisiparos, mint ahogy sorban odatelepedett a fodrász, kozmetikus, az órás, a zöldséges, a butikos. Azért se halt meg! Rokonainál tölthette a telet vidéken. Bevette a fakó Nők Lapját ablakából, kiült a székre, örültem és majdnem megszólítottam, nem a mi falunkból származik-e? Nálunk is éltek Kismartonok. Néha kényszert érzek a találkozásra földijeimmel. Amikor Pestre jöttem, az ötvenes évek közepén, olyan gyakori volt, szinte átvezetett Iszkázról Budapestre a kalauznő a hatos villamoson, megállt mellettem gyerekkori pajtásom, a motoros rendőr, régi ivócimborám, a hegesztő, a körtéri Lordok házában itta a sört a futballmeccs után. Évek óta senki, ahogy a köteleket elmállasztja az idő, s hanyatt esünk magunkba, tükreinkbe, családunk és barátaink végleges pamlagára.

A Nagy Kutyajártató az Amerikai út és a Korong utca sarkán átcsattog a túloldalra. A habókos asszony szózuhatagából én is menekültem. Télen és nyáron ugyanabban a selyempongyolában, vagy kékmelegítősen portyázik háza előtt sárga sísapkában, díszmeneti léptekkel, hóna alatt kenyér, mint a puska. Ha senki sem jár közelében, hallgató kapubálvány, de a járókelőkre szétcsattantja szárnyait.

– Semmi sem elég ezeknek! Csókolom a puha kezedet, drágám, azt a puhát… Hogy azt a kesztyűs kezedet csípné ki a mosópor! Jó mosogatni a gumikesztyűben, mi? Gumikesztyű… gumióvszer… ennek is be kellene tömni a kifolyóját! Kifolyó-jó-jó! Mindenki szájhá, ugye fiatalúr? Átmegy a… te is megéred az ökör árát, abbul vetted az a nacit? Szép vagy, mondhatom. Ez a hülye kiszuperált motorversenyző meg csak iszik. Igyál, fiam! A nyugdíjadat… az anyádét. Hát az enyim nem kőne? Kellene, párdon. Ezt! Ezt a redves kezemet! Idenézz! Tied lehet, nesze, pongyolástul… cicizzél! Tudják-e hölgyeim és uraim, mi lett a hullaszállítóval? Engem ugyan nem visz el. Lebukott, mert elsikkasztotta a Józsit. Józsikám, de hiányzol a mi utcánkbul. Va-la-ki-hi-ány-zik-a-ház-bo-ól… csak az a nagyságos nassasszony nem hiányzik a lepcses pofáj…óccakát!… Azt mondtam neki, kedvesem, erre hozzám vágta azt a füstös szalonnáját. Még hogy nem elég? Legyen mindenki olyan, mint a fiam… a riherongy anyját neki. Nem jön a gázos, kalapácsot szereltek a gázórába. Szerbusztok madárkáim! Szia, az anyátokba! Azt hiszed, olyan könnyen elvihetsz, nagyságos úr? Nem ám… de nem ám… Nézze meg az ember!

Augusztus huszadikán délután három órakor, a keresztutca parkosított középső sávján, kiült sámlijára. Ahogy a kotlós ereszkedik, ráigazította fenekét jobbról, balról, kezét ölébe rakta, fejét fölemelte, mintha fényképeznék, így ni! Egész délután ott szobrozott szemben a messzi Gellért-hegynek, várta a tűzijátékot, de mire az esti ágyubuffogás, suhogó szivárvány-sziporkázás elkezdődött, eltűnt páholyából, elunta magát, elmaradt közönsége is.

Halhatatlan öregasszonyaim fölé bocsátom tbiliszi látomásomat, azt a világmagasba meredő fekete vénségét, aki mindenek csúcsán áll a Pantheon bejáratával szemben: „Hála… hála… Georgia… hála… Georgia…” Huzallá vékonyodott varjú, a görög tragédiából kiátkozott mániás kartag moccanatlan sírja szavait maga elé, senkinek, mindenkinek, évezredek óta, évezredekig. Nem kezdhetik ki a kaukázusi sasok, csak fekete árnyát tépik röptükben a szakadék fölött.

Karcsikám odavan

Régen láttam. Már mesehőseimmel akartam kerestetni, hiszen hozzájuk tartozik. A Struga manó, a Felekirály, a Búfaló albolond társa ő. Alföldi vonaton utazott a mesében, de nem a násznép között, hanem a csomagtartóban ült, mert a kalauz sose néz fölfelé. Csak akkor merészkedett le, mikor megígértem, kifizetem a büntetését. Leugrott felesége ölébe. Vigadoztak a lakodalmasok, és Karcsikám, miután bemérte magának a kupé szabad helyét, Annus ölét odahagyva, föltartott jobb kézzel, mintha párja anyajegyét is vinné magával, fohászkodott, ahogy a súlyemelők szoktak. Először megpödörte, elsimogatta bajuszát, azután kurjantott diadalmasan, bokában megfogta bal csizmáját, elengedte és rávert, ugyanúgy a jobb csizmaszárra is, és táncba kezdett. Sokkal többet görbült annál, hogy kiegyenesedve ne legyen feltűnő. Felesége vele ringott az ülésen, nyakával igazgatta testét a táncra. – Gyere Annus! – és Annus fordult egyet az ajtó felé, megpörgette szoknyáját, és kirepült belőle tizenhét kétasszonynapközi csibe. Úgy táncoltak, hogy a csibékre rá ne lépjenek. Ettől lett olyan egyenes a tartásuk, libegős a lábuk.

Karcsikám mesébe illő, mért ne indulhatna keresésére a Struga manó, a Felekirály, Búfaló albolond, hogy évezredes fondorlatokkal köd-előttem-köd-utánam képességgel megtalálják a moszkvai gyorson – persze csak Szolnokig –, ha ott nem, hát a Keletiben, a Baross téri lebujban, amit csak a fegyveres testületek tagjai nem látogathatnak. Kereshetnék az ügetőn, a fogadók között, valamelyik versenyistállóban almolás közben is megtalálhatnák, vagy egy gyárban, ha éppen udvarosmunkához jut, építkezésen hajthat kisegítő gebét, rendőrségi fogdában unatkozhat, ahol csak akkor tudja meg, miért került, ha néhány nap múlva kiengedik, vagy Márianosztrára ítélik visszaesőként, apróságok miatt.

De bizonytalan hírt hallottam felőle, aki hallotta, elfelejtette kitől, a másik sem tudta, honnan: megölték kocsmai verekedés közben. Forgott a hír ismerőstől ismerősig, én meg azt hittem, Karcsikámhoz illő legenda csak. Míg egyszer becsöngetett Annus az igazsággal. Pedig látni véltem az utcán, a túlsó forgatagban vagy a villamosból. Alakja úszott a tömegben, mint egy hegedűtok, vagy mint egy odatévedt mezei vad szaporázott mások bámulatára. Annus látogatása után már nem képzelődöm, csak emlékezem.

Karcsikám, Rostás Károly, Huttyán cigány nevén, égi-földi vándorként jött ablakom előtt az utcai járdán, mindig ugyanabban az irányban, ahonnan ősi ösztöne vezette, a két udvari kapu közül a délin fordult be. Azt hiszem, ha szokásos útjába farönköt hengerítenek, átugorja, ha fát ültetnek, megmássza, mintsem megkerülné. Jött mindig, ahogy legelőször, csizmásan, kalaposan, kalapszalagjában színes tollcsokor, hasonló a kakasok szivárványzöld, mélybarna, pávakék begyéhez. Bajusza súlyosan lelóg, s majdnem füléig kunkorodik. Nem néz félre, se ablakunkra, hegyesen jár és sietősen. Nagyot csalódna, ha nem lennék itthon és nem teljesíteném kívánságát. Erős csöngetésére még a szomszédok is kinyitják az ajtót, csak a konyhába telepszik, a kilátás felé. Nálunk felejti magát éjszakára néha, ágyba nem fekszik, összegömbölyödik ruhástul a szőnyegen olyan picivé, akár egy puli, hirtelen alszik el, s éppolyan gyorsan felébred.

Várhattam hétfőn reggel és péntek délután; a munkahét elején, de inkább a végén, nemcsak baráti vizitre. Kis üveg pálinkából kínált, így egyenrangúként adhatta elő, hogy nincs pénze hazautazásra. Nem evett semmit, talán néha levest a tizenöt év alatt, csak ivott, cigarettázott éhgyomorra. Ha nem volt pénzem, beváltotta az üres üvegeket.

– Nem piára adtam – mondhattam neki, de ő csak nevetett, mint valami rafinérián. Szégyellhettem magamat, sajnálhattam: jegy nélkül még elbliccelhetett Szolnokig a moszkvai gyorson, nem ismerik a kalauzok, de a kunszentmártoni személyen annál inkább, fölírják, börtönbe kerül újra. Pénzbüntetésit soha nem fizette ki, inkább ült, legalább tíz-tizenötször. Mintha a rabságot pihentető szabadságnak tartotta volna.

Valami verekedéssel kezdődhetett, talán csak bicskáját rántotta elő, aztán kártyázásból, snóblizásból kerekedett botránnyal folytatódott. Ha gyerekei kerülték az iskolát, nemsokára bekísérte a rendőr, s egyre hosszabb időre.

Annus jöveteléig inkább börtönben szerettem volna hinni.

Néhány éve nem avatott már be efféle ügyekbe. Csalódott bennem, mert nem utaztam Öcsödre. Azt hitte, aki ír, olyan hatalmas, mint azok, akik idézéseket, végzéseket fogalmaznak. Valamikor még reménykedett a csodában. Papírjai közül – melyeket úgy hordott magánál, mint a kincset – előhúzta az ujjlenyomatos, agyonolvastatott végzést: lovas kocsijával a tolvajok élén nyolcvanhat kiló paprikát, kilencvennégy kiló paradicsomot tulajdonított el a téesz földjéről.

– Föl volt már az a föld szabadítva, Pistukám. Mi csak böngésztünk, azt mindenki tudhatja. De ha te elmondanád, hogy ismersz, megtudnák, ki a Huttyán barátja. Az Annust is bezárják, mehet Kalocsára. Mi lesz a gyerekekkel? Ugye, Annus? Kérlek nagyon szépen, Pistukám, sőt nagyon szépen elvárlak. A kocsma előtt van a buszmegálló. Ott megiszunk fejenként három pálinkát. Ha kevert köll, hát tessék! Van viski meg fröccs. Annus főzi a finom tyúkhúslevest. Aztán lesz, akivel eljátszhadózhatsz. Helyes? Vagy ha nem tetszik, akkor elmegyünk a nagynénémhez.

– Ez az igazság – mondta Annus.

– Szeretem a feleségemet.

– Milyen szemérmes – mondta a felesége.

– És megvédtek-e a féltékeny legényektől?

– Helyes – válaszolta Karcsikám.

Különben nem tartott valami sokra. Okosabb vagyok én nálad – mosolygott bajusza alól, ha írni-olvasni akartam tanítani. Ügyei ellenére ártatlan jó volt, csak szelídíthetetlen törvényen kívüli. A magántulajdont semmibe vette, mintha éltetné az ének, azt hitte, még a halált is kiénekelheti magából.

Víg Rudolf népdalgyűjtő barátom fedezte föl számunkra. Lemezről hallható rekedtes szenvedélye, lassan szálló bánata, szájbőgős, ujjakat csettintgető tobzódása. Foghíjas mosolyát lemezborítón ismerheti az ország, de jobban örült, hogy képét, a borítót, az öcsödi tanácsházán kifüggesztették. Nem figyelt, mikor dalait leforgattam. Gramofont nem vett, s két tiszteletpéldányát már a Hanglemezgyártó Vállalat kapujában eladta. Az volt az igazi, ha dallá, tánccá változhatott, s mintha maga lenne közönsége is a puszta földön, lakásban, kocsma- és presszóasztalok között

Meg:

– Múlt augusztusban halt meg a szolnoki börtönben, csapolták a tüdejét – mondta Annus. – Nem láttuk az ágyban. Hol az öreg? Virrasztottunk három napig. Mennyibe került az a nagy temetés! Egy szekér sör, bor, meg az a sok kevert. Rengeteg tyúk. Zenekar. Lefényképezték a rendőrök is, szerették, jóban volt velük. Látott maga cigánytemetést? Akkor tudja. Jó ember volt a Karcsi, csak ha ivott… se isten, se ember. Megoperálták a gyomrát… adjak pálinkát… megdöglesz, mondtam, mégis ivott. Meg a kártya! Nem iszunk valamit?

Ura lelki üdvére akart volna. Rózsás szoknyája zsebét ölébe kanyarította, onnan kotorászta, válogatta a pénzt, menjek és vegyek. Százast dugtam az alumíniumfillérekhez. Nem olyan életrevaló ő, hogy pénz nélkül hazajusson. Utána a szokásos mustra: ruha, lábbeli, kopott játékmackó került az ágylepedőbe olyan terebélyes batyunak, mint Annus fölsőteste. De tornacipőjét nem tudtuk lecserélni abban a hidegre forduló időben. Meglepődtem, hogyan bírja el a harminchatos lába nyolcvan kilóját. Kikísértük a trolibuszig.

Lehet, Annus is utoljára járt itt. Kiúszott a nagy fehér bála imbolyogva, akár a léggömb, sárga szoknya ringatózott a tornacipő fölött.

Barátom, a bringás

Bringás Jani a barátom, még akkor is, ha nem tud róla. Tavaly júliusban vettem észre a halászbisztró teraszán. Ide illett, nem a fönti csárdába, ahol étlapból lehet válogatni, kellő ruházatú pincérek tálalnak föl, s szalvétával csapkodják a morzsát a vendégek után. Hogyan tűrhetné el az a rangos étterem ezt a derékig meztelen, barna svájcisipkás embert? Orosz katonai derékszíjára lettem figyelmes először, rézcsatja hatalmas csillaggal van kiverve. Asztalától mániákusan fölugrált, már akkor elvitte volna korsómat, mikor még ki se fogyott belőle a sör, égő cigarettám alól elragadta a hamutartót, kiürítette a vödörbe, és visszahozta addig, amíg a cigarettavégen tartotta magát a hamu. Aztán megint nem hagyott senkit szóhoz jutni, vagy olyan érdekeseket mondott? Akkor még nem tudtam, ő a bringás Jani. S valóban áll a jelző, rendszeres járatban kerekezik valaholi lakása és a bisztró között. Derékig meztelenül indul, mert otthon hagyta az ingét, és hűvösödik, s már itt is van a zöld kockás barhentjében, s folytatja, amit abbahagyott. Nem lenne titkos barátom, ha mint a teherautósofőröknek, kocsikísérőknek, a strandról betérő nyaralóknak egyszeri alkalmam volna. A személyautósok ritkák a bisztró másodosztályú vendégei között. Szeretek ülni ezen a teraszon, a korsó sör csupán részese nyugalmas hangulatomnak, szétárad csípősen bennem, élvezem, amint gyomromat csiklandozza. Hozzátartozik a Dunához. Sokáig nem is gondolok semmire, majdnem egy szinten a vízzel, nem fogalmazok semmit, nem foglalkoztat a megélhetés, a munka, a politika. Külön működnek érzékszerveim, nincs kedvük összekapcsolódni egy egésszé például úgy, mint amikor nézem a túlparti házat ott messze a széles kanyarban, elsőre még fehér hajónak tűnik, és beleúszik a képbe a valóságos hajó, hogy megindítsa a képzeletet, vajon kik élnek benne, s ha odamennék, biztosan elveszne tündérisége a csaholó kutyával, gazdája trágyát talicskázna tehenei alól. Kanyarulatában a folyam kétszeresére szélesül, valóságos tengeröblöt hitet, már-már a határtalanság kezdetét, amiből fehér alkotmány közelít. Gyermeki, még inkább animális izgalommal várom, pedig nem okoz majd semmi különöset, mégis hoz valami újdonságot és megfejthetetlen titkot. Ide is ér már, integetni volna kedvem, a ruhateregető nőnek, mert ő a hajósok asszonya, füttyentenék a peremen oldalazó matróznak, a szerkezetnek is, mert a vasérctől könnyebbülten, szabadabb dohogással úszik tova. Hangszórós dallamokkal jelenti magát a személyzet, s elválik tőlem a lenti kanyarban örökre ez az idegen. A magyar hajók itthonias sirály-fehérek, s olyan kicsik, mintha vízimadár húzná a roppant uszályokat.

Bringás Jani most azt meséli, hogyan esett le a szénásszekérről gyerekkorában a megvadult lovak közé.

Tavaly csatornaárkot ástam. Nemcsak azért említem, mert ez a munka szokatlanul nehéz, a csákány, az ásó, a lapát meghúzza a derekat, a láb- és karizmokat, a föld pedig tele mindenféle üledékkel, cseréppel, téglával, üveggel, marhalábszárcsonttal, megkövült hamuval, amit elnyelt az udvar nemzedékeken át, s most beakad a szerszám, s ráadásul a löszbabák taszítják csákányomat. S nemcsak azért mondom, mert kipróbálhattam magamat, bírom még a kétkezi munkát, amit kamaszkori aratásaim, kévedobálásaim idáig megalapoztak, és örülök neki. Azért említem inkább, mert a csatornaásás hozott össze bringás Janival.

Szorított az idő, be kellett fejezni az elutazásig, s szomszédunk ajánlatára megkértem, vállalja el. – Korán megyek. Hagyja kint a szerszámokat! – Fölkeltem, amire jött. Levert az árok iránya szerint két karót, ráfeszítette a zsinórt a rajttól a célig, kiszabta az egyenest s nekilátott. Akkor se nézett föl, mikor reggeli időben feleségem megkérdezte, eszik-e valamit? – Nem eszem. – Hát akkor kávét? – Nem iszom. – Legalább néhány szót szerettem volna váltani vele, csalódottan kullogtam el, mint egy szóra sem érdemesített valaki. Jól van, bringás, csak tedd a dolgodat! Bementem a lakásba, egyszer csak eldobált szerszámokat látok a földhányáson, a délután közepén is gazdátlanul hevertek ugyanott. S mint ahogy elkószál a jószág, s váratlan visszatalál, nyögve, szuszogva, szaporán hajladozva dolgozott, s nincs tőle se balra, se jobbra senki és semmi. Pontosan hétkor abbahagyta, pontosan, pedig órája se volt. Nyolckor bezár a bisztró! – Holnap be kellene fejezni. – Meglesz. De ne haragudjon, kaphatnék egy százas előleget? – Ötszázast tudtam adni, szabadkozott, elég lett volna két-három sörre való. – Ja, tényleg mindegy, előbb vagy utóbb. – Másnap sörökkel vártam, hiába. A szomszédnak hordta a szalmabálákat, úgy tett, mint aki észre se vesz, a legnagyobb sebességével cipekedett, mégsem akart elfogyni keze alól a dolog. Én evvel semmit se kezdhetek! Fölmérgesíteném, ha folytatnám a csákányozást, szép, pontos művét rontanám el, hiszen az árok oldalát is tükörsimára faragta. De végre fölszabadultan kínálhattam a sört. – Nem iszom. – Mikor aztán kopogtatott, mert szinte már menekültem előle a lakásba, s jelentette, hogy befejezte, megkérdeztem – Most se iszik? – De csak egy kis pohárral. – Elfogyott három üveggel, addig tartott a Volt egyszer egy vadnyugat film meséje, ami Hrabal Pepin bácsijának áradatához hasonlított azzal a különbséggel, hogy Pepin bácsi a saját életét adta elő.

Egy év után boldogan ráköszönök, észre se vesz, persze, mert ha a biciklin ül, épp olyan hozzáférhetetlen, mint mikor dolgozik. Éktelenül káromkodik a megáradt Dunára, szidja, pedig a városra veszélytelen. Inkább csak érdekesség, akár a holdfogyatkozás. Nézik a partról, én meg valami ősemberi borzongással figyelem. Farönköt halásznak most az idevalósiak, a szorgalmasabbak egész fáskamrára valót. A túlparti strand büféjének csak a teteje látszik, s egy csónak viszi tekintetemet az erdő belsejébe.

Mi és a mesteremberek

Erőszakos csöngetésétől megijedünk délután négy órakor. Egyre ígérte.

– Egytől ígértem. – Úgy támad, ahogy a verekedést eldönti az első pofon; szigorúan néz a szemembe, mint a kölyökre az új tanár, hogy ezt a föllépést sose felejtsem, később kedves lehet, ha akar, s én majd ehhez igazodom, nem szólhatok rá, nincs kifogás; idejével ő rendelkezik, a mienk érdektelen, hát nem értünk történik minden?

Rövidet csönget a másik.

– Körülnézhetek? – Sportos ing, világos dzseki, vasalt nadrág, boksztükrös, barna cipő garantálja megbízhatóságát. – Igen, igen… – Végigpásztázza az előszobát, s tovább, beméri a lakást tekintetével, tapogatja a falakat, bicskáját átszúrja a festés számtalan rétegén; mozgó szájjal számol magában, némán, vigyázzban várjuk a kalkulálás végét, megnyugszunk, megegyezünk.

Nekünk melegít majd a gáz, világít a villany, nem csöpög vállunkra a csap hidege, szűzfehérek lesznek a rámák, a falak. Miért gondolnék rosszra, jó hírére neki is adnia kell, semmi előítéletem. Három szoba festése, mázolása három évig összeálló könyvem ára, nem ő az oka.

Gázkonvektort szerelnek a konyhában, kerekre lukasztják a falat, szakad a meszelés, téglaszilánkok kívül és belül; szétverik a fafűtéses cserépkályhát, a szoba csupa por és korom, helyére kéménybe vezetett konvektort állítanak; döng a ház, sivít a hegesztőpisztoly; igásként cipelik a törmelékesvödröket a roskatag személyautóhoz. Vájatok barnállnak függőlegesen, vízszintesen, haránt; parkettára hullatják a semmirevaló, rongyos huzalokat, helyükre vonják a ragyogó alumíniumcsöveket; a régi kapcsolókat, konnektorokat, véglegesen kibelezik, rájuk taposnak, az újat tapintással, tekintettel irányítják kellő helyére.

Téblábolunk a rendetlenségben, mikor lesz vége ennek a fárasztó ideiglenességnek? Olyanok a napjaim, mintha a Transzszibériai expresszen utaznék, vagy a szkopjei földrengéses pályaudvar peronján, ellenőrizhetetlen csomagjaimon várnám a menetrendből kiesett vonatot, melyet mindig késleltet a pontosan érkező. Ami nekem olyan fárasztóan szokatlan, embereimnek mindennapos; jöttek az egyik összevisszaságból és fölvonulnak máshová.

Kiürítjük az első szobát, minden holmink fölhalmozódik a fekvőhelyek körül. Körbelakjuk a lakást, ahogy a parkettacsiszoló vékony és fölerősödő sírással működik emitt; amott gólyaláb-létrán vakarják, alapozzák a falakat; malteros újságpapír smirglizi idegeinket. Nyitva a pornak az ablak, de az ajtó alatt átszüremlik a finom faliszt, át a kulcslyukon; begyújtjuk a kályhát, hadd száradjon a fal fullasztón, enyvbüdösen gőzölögve, mintha novemberi, nedves ködben tüzelnénk; ajtók, ablakok száradnak a bakon; szédít a lakk. Másnapra megint másik szobában hallgatózunk kifelé, rendelkezésre állva toporgunk. S nem kérdez tőlünk senki semmit, nem is kér.

Sört bontanék, nem isznak. Kávét? Teát? Félbehagyva lerakják a bögrét. Megállapíthatom, milyen hamar beszennyeződik a lé, hát még a tüdő, a torok? Leöblítik. egymást ugratják néha; bambán vigyorgok, mert nem tudom, mi miatt; nekem viccelődnek, ha rám mosolyognak, mégsem érdekes semmiféle reflexióm, amíg értékrendjükből le nem vizsgáztam.

Csak annyit alkudtam, hogy ne tartsanak hülyének; jeleztem a borravalót, hiszen a főnök órabéresei; kínáltuk őket; egyenrangú beszélgetést kezdeményeztem egy-egy üresjárat idején, mikor az egymásra unatkozás már-már sértést jelent.

Ők aztán ismerhetik a várost! Sosem lesz annyi tapasztalatom! Dolgoznak a bérházak belső, sötét lakásaiban, szánalmas vermeken át szólítja őket a dolog a villanegyedbe. Akiket a kereset hajt, fölfedeznek-e melegebb értékeket a pénznél, érdekli-e őket más, mint a miből telik neki? S ha telik, fizesse meg vasárnaptalan rideg munkájukat!

– A szegények megkínálnak kávéval, sörrel, borravalót is adnak, akármennyit, de a gazdag állandóan kifogásol, örül az ember, ha befejezi nála a munkát, ne lássam már a pofáját, mert lenéznek ám bennünket. Dolgoztunk a Szabadság-hegyen, azt mondta az az ember, negyven-negyvenöt éves lehet, ne igyanak a szódából, mert nekem is messziről kell hoznom. Azt se tudtuk, van-e szóda? Az alagsorban fürdőmedence, az udvaron teniszpálya, egy ajtó húszezer forint. Vörösfenyő! Aztán a hülye befösttette fehérre, pedig olyan szép volt az a nyers fa! Befösttette a lakását mélylilára. Na, mondom, hogy néz ez ki? Aztán láttam a fehér bútorral, elég szép volt.

Köztudott esetek némi egyéni árnyalattal. Azt hiszem, azért mondják, mert átlagos paciens vagyok, aki elkápráztatható az alagsori fürdőmedencével, s a magányos nyugdíjas alagsori nyomorúságával csigázhatják sajnálatomat. Jobban érdekel, hogy ők maguk kicsodák. Mert a támadó föllépésű is alább adja egyszer: „Ne haragudjon, én még az esküvőmről is elkéstem.” Az udvarias, a jólöltözött mészpettyes papírcsákóval takarja fodrászi frizuráját: „Dühös az asszony, mert reggel keveredtem haza.” S mindegyik úgy rakja el a pénzt, akár a zsebkendőjét.

A gázszerelő három napon át csak kummantott társainak, nekünk, mintha az a sok cigaretta plombálná le a száját. Végeztek, de várnia kellett főnökére, aki még az esküvőjéről is elkésett; („Elkésik még a haláláról is”) – csak jelenlétében szabad a földgázra gyártott konvektort városi gázra állítani, s az üzemkész szerkezetet csak a főnök adhatja át. Leültettem, elfogadta a sört, de többet szippantott, mint kortyolt, reggeltől a doboz már délben lapos, üres.

– Napi két, két és fél dobozzal szívok, tizennégy évesen kezdtem, a nősülést is korán, még a katonaság előtt, hamar elváltam, tavaly, huszonnégy éves koromban.

– Be kellene kötni a kezét – ajánlja a feleségem.

– Nem kényeztetem magamat.

– Elmérgedhet.

– Nem félek, nem érdekel, meddig élek, de addig jól… azt csinálok, amit akarok abból a havi huszonötezerből. Az asszonyt kirúgtam, semmi sem volt jó neki, a fizetésem három nap alatt elfogyott. Adj pénzt! Láttam egy szép bundát. Na, az anyádat! Neked bunda kell? A tavalyi nem jó? Ez szebb, most ez a divat. Vegyél a keresetedből! Elváltunk. Az én anyám kis pénzből gazdálkodott, mégsem nyomorogtunk. Az a nő? Nem főzött, azt mondta, minek? Nem tudott. A fizetésből nem jöttünk ki hárman. Menjen a kertes házukba, enyém maradt a lakás, nekem elég, ha kicsi is. A bátyámé se nagyobb, most kapták, a szobából nyílik a konyha. Majd szerez másikat, amilyen zsugori. Én otthagyom a főnöknél a fizetésemet, aztán kérek tőle, mikor mennyi kell. Ha meglátok egy magnót harmincötezerért, ha meglátok valami jó műszaki cikket, megveszem, kaját, piát alig… van úgy, hogy csak hét végén eszek meleget a nőnél.

– Ebédeljen velünk!

– Most majd elmegyek hozzá, köszönöm. – Talán egész hétre valót beszélt. Majd hanyatt fekszik az otthoni ágyon, zenét hallgat, vagy a nőnél nézi a mennyezetet.

Légtornász takarítók mossák rezzenéstelen az ablakokat háromemeletes magasunkban, söpörnek, centiről centire kotorásszák zsilettel a száradt festékfoltokat, söpörnek, fényeznek, fényesítenek.

Megállapodunk a fehér tisztaságban, míg nem kezdődik újra az elromlott… a csöpög… a kicsapta… a mállik… a nem szól… a halvány… a becsukhatatlan; megállapodunk az erőszakos vagy tapintatos csöngetésig.

Forró, üres vasárnap

Ma nem történhet meg velem semmi különös, együtt fülledek a lakással, melegít alulról az ágytakaró, süt a papucs, a szék fájára ráragad a bőröm, állam nyakamra izzad. Csinálni kellene valamit, ellustult a kéz is, halogató mozdulatú. Nem ajánlják magukat a könyvek, ezek a papír hősugárzók, csak az újságok tolakodnak rövid, felületes cikkekkel. Elszundít az ember és kábán ébred; mint egy zsák zabot, jó lenne ha fölkarolnák. És a ház a csönd áporodott odva, lecsószag a világítóudvar aknájában tegnapról odaülepedve. A lakók elmenekültek, vagy öntudatlan beletespedtek az álmatagságba ugyanolyan kérődző jámborsággal, mint én.

Locsolom maga, lakkosan fénylek, kellemes borzongás a huzatban néhány percig, a szétmázolt szőr fölkunkorodik, szárad. A papír fölhólyagosodik a vízcseppektől, betűi áttűnnek a túlsó oldalról, s összekeverednek az alakuló sorokkal, nehezen olvashatók, akár a gondolatok. Most jut eszembe, be kellene zárnom az ajtót a rádió szövegelése elől, hagyom, még inkább elnehezednék az álló levegőben. A gépi hangba emlékképek vegyülnek: lógó nyelvvel liheg a parasztház hűvösében a vasárnap dél kutyája, kiölti piros nyelvét a bunda, amíg a bodzabokor tövén a porban kotorásznak a tyúkok, láng-nyakuk fölemelkedik a véletlen zajra, a madarak elbújtak láthatatlan, talán megőrült az, amelyik nyílként vágódott ki a régi galambdúcból, s mostanra sültgalambutód lett.

Az ifjúkor nyári vasárnapja megvénült az esti enyhületig, petúniás, öregszagú volt, a burkus bokrok kesernyéjével gubbadt. A kesernyés ízű szag hűvös, hűti az orrot valamennyire. Kiemelem a mélyhűtőből a jégkockatartót, az alumíniumtálacska oldalát szétfeszítem, hogy a kockák a kereszt-gerincű vázból szétpattoghassanak, az Antarktisz molekulái potyognak az aranyfogójú, kicsi, piros vödörbe, két kockát ejtek, koccantok a vörösborba, megvárom, amíg elolvad, most nem vagyok mohó semmire, csupán Grönlandról képzelődöm, ahol melegen süt a nap, de a föld szigetnagy hűtőláda, sohasem jutok oda, megállapíthatom. A falinaptár egy régi januárnál felejtett alpesi képe kazbeki emléket indít, a Hadi Úton az olvadás vízmosásain át evickélünk a szakadék szélén a lenti virágzásból a télibe, hozzávetül az Alpok kocsmaudvara Szlovéniában, hófoltok mellett majálisolunk, messzebb sárkányrepülő távolságra a Trglav, három monumentális fagylalt, melyet emberarcú felhők nyaldosnak.

Persze majd télen erről a margarétacsokorról képzelődöm, amelyik itt kornyadozik a hátam mögött a dohányzóasztalon, a tizenkét szálból csak az egyik tartja magasra sárgaréz gombját, pontosan afölött, melyet szürke, fonnyadó ronggyá csomózott a szárazság, kihúzta magát a vízből, ahogy feje elnehezedett. Télen csak a vázának használt decsi cserépedény mintái virítanak majd. Két hete még a kétszeres Medárd-időre való esőzésekből képzelődtem ebbe a kánikulába, most meg képtelenek ezek a felhőnek látszó, egymásba ködlő alakzatok záporozni, becsapnak a félhomállyal, baljós hitetéssel elhomokosítják az eget, megállítják a szél járását. Jó, száraz meleggel bíztattam magamat az esőzésekben. Mióta a természet ütemétől elszakadtam, mindig másképpen óhajtom az időjárást, mint a földművesek, akik most éppen a száraz időben bíznak, a zavartalan aratásban.

A klozet a leghűvösebb a lakásban. Jó volt eltűnni remetének az edényzajos házban, abba a remetekunyhóba, melyet mintha földbe ástak volna a vastag, vert falakkal, zsaluja behúzva, csak némi fénykristály vibrált a muszlinfüggöny hímzett angyalszárnyán. Valamelyik régebbi percét örökítette meg a hallgató falióra, talán ötvenegy teléből. A plantateába ízesítő nohabort engedélyez anyám, füstölt kolbásszal szerettem, felnőttösködtem vele, jó volt koravénkedni csillagászati brosúrákkal, kócszakállasan, hengerített keménypapír-távcsővel, mint hó alatti periszkóppal vizsgálni a Szíriuszt. Hóba rekedtek a házak, a Szabad Föld téli estékre nem gyűlt össze senki.

Cigarettám füstje lengedezik fejem fölött, gyorsan kisodorja a huzat az ablakon, berepül rajta az ismeretlen rovar, beleszagol a környezetembe s itt hagy, tétova, mint a vasárnap. Új huzat kapja el az újabb cigarettafüstöt, összerántja és kidobja az utca fölé. Közeledik a Műegyetem épülete, felém tolja falai, bezárt ablakai forróságát a legunatkozóbb vakációzó, közeledik a túlsó, félig eresztett vászonfüggöny, fakó, mint a cselédkötény, napszítta rámák rémlenek, de az első emeleti soron üde zöld a festék három évszaki munka után, itt hagyták még a sárga fölvonószerkezetet. Az új tanévre? A bádogozott párkány színe a meddő gomolyfelhőéhez hasonlít, biztosítókötél nélkül járkáltak rajta a munkások, oda sem mertem nézni, mint ahogy nem hajolgatok erkélyünkről, inkább magamhoz engedem a Műegyetemet, hadd töltse be a szakadékot. Egy szintben az elnyúló cseréptető iker páncélsisakkal, jámboran hunyó szemrésekkel, villámhárító-hegyű vezetékkel; a fal tetején négy ormánytalan kőelefántfej, s vénzöld akáctető a kertből szűkülő perspektívában, melyben elszabadult boholy bóklászik délnek.

A lépcsőházban a leghűvösebb, tepsimeleg az utca. Véletlennek tetszenek a járókelők, akár én is közöttük. Tétlen afrikai diákok telepednek a presszó utcai asztalaihoz, mintha én is Afrikában lennék. Hány fok lehet Szomáliában? Mi, állandó lakosok, most az utcán ideiglenesek vagyunk velük együtt. A szomszédból átkerülők sortban, trikóban, strandpapucsban, marokban szorongatott fémhuszasokkal várakoznak a fagylaltozó előtt, roskad a zöldes, sárgás, barnás, pirosas, rózsaszínes gombócok rakása alatt a tölcsér, ahogy a rekeszekkel elválasztott masszák haloványabbak a zöldnél, sárgánál, barnánál, pirosnál; van, aki habbal tetőzi, s üreget kanyarít nyelvével a jeges domborulathoz, míg a hűvös enyhület árusai, az égő szemű lánykák elfogynak lenge köpenyükben, fehér csákójuk szemükre csúszik, ők is csak a szemükkel szépek. A fiatalságot fürdős tájakra evakuálta a vasárnap, maradtak, akiknek csupán hízásra telik fizetésükből, sápatagok a nyugdíj-soványak. Megcsúnyult mára a város. Idegen a sorban a sötét nadrágos, fehér inges, kérgesre barnult férfi, azok közül való, akik a túlsó oldalon söröznek, akik egymás között is idegenek, nincs hova, kihez hazamenni, átutazók egy álló vonaton.

A söröző kirakatában mindenki egy irányban, rézsút fölfelé tartja fejét, testmagasság, fejnagyság szerint fedett és kilátszó profilok asztal-rendben, a közöny álarcában. Nézik a tévét, de mintha semmi se történne bennük. Korsót rak melléjük a pincér, kezükkel kitapogatják vakos tétovasággal, szájukhoz emelik, ott felejtik. Kérek egy üveg Kinizsit! – Micsodát? – Bocsánat, egy pohár Kőbányait kérek. – Kinizsi? Mikor volt az? Összezavarodott bennem a harminc év előtti falusi kocsma ezzel a mai pub-bal, ezt a csípős, hideg Kőbányait a meleg üvegből kortyolt régivel tévesztettem össze, a ritkán kaphatóval, amint örömteli különlegesség volt a kevertek és a lőrés fröccsök között. A magas, vékony, menyasszonyruhába illő csapos lány lenyomja, fölhúzza a nikkelezett kart, a telő pohárba gondol, elém csúsztatja, körülnéz, s belefelejtkezik a televízióba.

Nem tudhatom, a jelenet előtt mi lehetett, most rákötöznek széles fáslival a székre egy karcsú, fejlett keblű gyönyörűséget, de a kötésből szabadon hagyják sárga, barna bibéjű dáliáját, szőrös kéz közeledik a mellhez, beállítja. „J. B. szörnyeteg vagy”. Kertvárosba vált a helyszín, hölgyek tartanak valahová, „Új fotóssal dolgozom”, havas temető, férfi közelít a nőkhöz, „Megtudott valamit, felügyelő? – Kevesen voltak a temetésen, barátai közül is. Nem tartják feltűnőnek?” A jeleneteket gálickék oldatban lebegő vérszínű és püspöklila alakzatok választják el. A mennyezet alatt csüngő tél, lent elzápuló sörök, az átmelegedett hab lelappadt, szétfoszlott korsójában. Csak az a hórihorgas, sovány iszik háttal a pultnál. Egyszer föl, máskor az izzatag ivókra leskelődöm. Az a hamuarcú, véreres szemű, kellően otthonos, alkohol-öreg férfi ismeri ennek a filmnek a végét, akár a japán vérfolyást.

Tucatnyi oklevél a söröző falán, a kármentő deszkáin angol és német ragasztmányok. A főnök hátat fordít a bejáratnak a járdán, mint aki kérődző nyáját nyugodtnak véli, éppúgy a járókelőket. Trikóján lovaglókorbács az ábra.

A szeretet állomásai

Büszke magára, ha a tömegben éppen őt szemelik ki. „Mondja kedves, merre van a Párizsi Áruház? Olyan régen jártam erre. – Át tetszik menni a túloldalra, azután jobbra, nem messze megtalálja.” A néni a régi névre emlékszik a mostani Divatcsarnok helyett. „Melyik busz visz a Keletihez? – A hetes.” Vidéki öreg szólítja meg, beszélgetésbe kezd. „Mára ígérték a szemüvegemet, persze, nincs kész, újra fizethetem a vonatot.”

Szereti az embereket, és sokszor baleknak hiszi magát. Utazik a tapolcai vonaton. Fiú bóklászik kocsiról kocsira, ingét vagy a hasáig gombolja ki vagy nincs is rajta, zakójából fehérlik a bőre tél idején. Bóklászik a fiú, áll a rohanó vonat nyitott ajtajában. Úristen! Ki ne essen! A Jóember mögötte cigarettázik, cselesen kigondolja az életmentést. „Nem gyújt rá?” Jó alkalom az ajtócsukásra, a fiú hátralép, ajándékcigarettáért turkál. „Nem adna még néhányat?” Be a kupéba, egy egész doboz Helikonért. „Tessék! Énnekem sok van. – Hova utazik? – Tördemicre. – Én Tapolcáig Gyulakeszire, ilyenkor már nincs busz, taxival kellene mennem, pénzem az aztán nincsen. – Három kilométer. – Honnan tudja? – Valamikor szerelmes voltam a Zsoldos Mariba. Ismeri? – Nem. Adna valami pénzt? ha már ezt a cigarettát nekem adta. – Hát akkor szerezzen taxit. Ötven elég lesz. Ej, tessék ez a százas, igyon sört rajta.” És mint aki napi jócselekedetét megtette, megindul a helyére, a fiú utánaszól. „Azért maga is részeg.” Eltűnődik az örök búcsúzásokon, elszomorodik, mennyi találkozás az élet, s mint a jelenés, ködbe foszlik az arc, a tenyér, a hang elvékonyodik, elhal az emlékezés sötétségében.

Mint a csitrik hálás röhincsélése. Hazafelé tart a Hadik laktanya őrsége mellett, fázósan unatkoznak a géppisztolyos katonák, kísértetekre, kivilágítatlan ablakokra vigyáznak, unatkoznak, bár most látnivaló is akad. Szemben, a Kisrabló előtt birkózik, üt két suhanc, ring nekik a járda. Kikerüli őket, azok meg összeölelkeznek, hátbavágják egymást és fenékberúgások közben lebújnak az étterembe. S a két kamaszlány szemben. „Csókolom bácsi, nincs pénzünk a gólyabálra. – Mennyi a belépő? – Húsz forint, de több is lehet. – Százas elég?”

A Jóember otthon nem szól, mert azért mégis hülyeségnek tartja pénze pocsékolását. Mégis jobb adni, mint pofont kapni, ami bármikor előfordulhat csak úgy, játszásibul, akár a múltkor majdnem az autóbuszon. Három srác meg egy csaj elállják a kijáratot a lépcsőkön fölfelé, félrészegek, nagyhangon a börtönről dumálnak, meg hogy „én mindent letagadok”, „be kell vonulnom, baszd meg”. A Jóember föléjük nyúl a jelzőgombhoz. „Mit tolakszol te vén hülye?! Mink is leszállunk, hallod?” Nem tegez vissza. „Akkor maguk nyomják meg!” És belezsibbad, hátha nekitámadnak. Megnyugodva látja, nagy csomagokkal, a cuccal öntudattal és ordenárén elhúznak a kocsma füstös bugyra irányába. Megnyugszik, de eszébe jutnak azok az ütések, nem a gumibotosak, amelyeket életében először és eddig utoljára kapott a taximegállóban, a belváros fényes közepén éjjel fél tizenegykor. Egyedül várt, eléje áll három langaléta egy nővel, Váci utcai öltözetben. „A sorrendet nem tartanák be?!” – „Gecihuszár! Mit erősködsz, te gecihuszár!” – Az egyik mellére csap, amolyan úrifiúsan, alig érzi. „Visszabeszélsz?” Leüti a másik, feje rázuhan a járdaszegélyre, ők meg a közelgő taxi láttán röhögve elszaladnak. Koponyaalapi törést is kaphatott volna. Régi eset.

Most meg jajgatás hallatszik a sarokról a harmadik emeletig, valakit taposnak a földön, rugdalják, nem látszik a vér a sötétben. A Jóember hívja a rendőrséget. „Már tudunk róla.” Az ügyeletes nő köszönés nélkül rakja le a kagylót. Befordul a kék autó, és azt viszik el, akit félig agyonvertek. Érthetetlen csalódással csukja be erkélye ajtaját. Eluralkodott a barbárság, fél későn az utcán, félti nagylányát a sötéttől, és izgatottan gondol arra, mi lehet otthon, ha senki nincs otthon. Egyszer már megbecstelenítette lakását valami piti betörő. Az ágyban olvasott, azt hitte, valamelyik családtag matat az előszobában. Tárva az ajtó, a fönti ablak, melyet riglizni elfelejtett, feldöntött aranyeső szirmai, iskolatáskából kiömlött könyvek, az elhajított tárcából száz forint hiányzik, de retikülben hagyva az ezres, a kulcs a zárban. Minek hívja a rendőrséget, a semmire? Ha becsönget az az ablakig mászó akrobata, s pénzt kér italra, még adott is volna.

Mert sajnálja a Jóember, ha nem adhat, nem segíthet, mint azt az öreget az utcán, aki három könyvvel a hóna alatt szólította meg az embereket. Tudta, majd ő következik, mikor mellé kerül. „Vegye meg, kérem szépen!” Schütz Antal teológus munkája, Teilhard de Chardin meg a Jézus élete került volna árusításra az alkoholtól remegő kézből. Nem lepődne meg mindenféle krimitől, de ilyent?! „Csak egy húszas van nálam. – Ha lenne valami rossz néprádiója… Meghalt a feleségem, már ötkor felébredek mindig, ha lenne valami rossz néprádiója, megcsinálnám, zene, hírek meg lenne minden. Itt lakom a Gellért-hegyen.”

Bezzeg az öreg suszter másképpen űzi magányát, akivel egy házban laknak. Csoszogi ő, az öreg suszter! Mintha az üregi állatoknál is lejjebb lenne lakása, hátul, a pincelejárat mellett. Ott sosincsen világosság, suszterkalapács emléke a napfény, ott mindig csönd van, csak a szögelés emlékzaja, a csámpás cipősarkúak, lukas talpúak beszéd-emléke, megülepedett öregség a régi csiriz és festék szagában. Csoszogi úr örökké tesz-vesz, nyáron az udvart locsolja slaggal, fahasábokat dobál a pincéjébe télre, míg minden lakásban gázfűtés van. Gyakran jár el úgy, mintha két láthatatlan kampósbot lenne a kezében, melyeket karnyújtásnyi messzire hord, karjaival a levegőben csápol, a semmi a kapaszkodója, mintha rögtön elesne, de ezzel nem törődik, lábát maga előtt lökdösi vízszintesen, nem bírja a földről fölemelni. Megáll, megpihen mindig a megszokott helyen. Először a Kisrabló előtt olvasta tegnap, olvassa holnap: pulykamell mindig kapható. Dünnyög az étlapon. Kabátja alól kopott narancsszínű munkaköpeny lóg ki, fején kötött gyerekcsináló sapka a füléig. A Jóember hátulról figyeli, lehagyja, s elcsodálkozik az újságosnál, Csoszogi bácsi előtte veszi meg a lapot. Aztán rábillegdél a zebrára, nem törődik autóval, villamossal, olyan közönnyel, hogy még a világ is megállna miatta. A Jóember segíteni akar, megfogja széltében verdeső karját, de az öreg, mintha észre sem venné, csak a túloldalon kérdezi meg: „Ki maga? – Egy házban lakunk. – Nem ismerem.” Szembenéz, végigméri. „Nem ismerem.” Köszönni kellett volna neki. „Még sose láttam. – Érdekel engem. – Mért vagyok érdekes magának?” Megáll a cipőboltnál, dünnyög. „Itt mindig sokáig állok. Ne zavarjon!”

A Jóember tapintatosan ellép. S mert ő a presszóban szeret ácsorogni, rádől a pultra, gyönyörködik a lányokban, akik csak szépek lehetnek, ad rá a főnök. Gyönyörködik az egyik gótikus kézfejben, s ahogy az üvegeken, poharakon zongorázik lakkos körömmel, vékony dereka, mint a virág szára, ruganyos hajladozássá varázsolja felsőtestét. A másiknak fürge, nagy szeme derűből borúba vált egy pislantással, s nem lehet tudni, miért kedves és mi bántja. A Jóember azt hiszi, miatta kedves, s mivel bánthatta meg ő? A harmadik dühös természetű, álcázza szeretetét, hiszen minden ismerős fiút Tüncinek szólít, ebben a Tünci családban a Jóember is Tünczy, aki semmit sem tud a rokonságáról, csupán szereti őket. A lányokat, mint a karácsonyfákat, földíszítené ezüsttel, hajukba aranycsillagot tűzne.

Iharkút nincs

TECHNIKAI OKOK MIATT 13-kor NYITUNK. A hulladékgyűjtő ajtaján barna tulipános függöny, olyan szomorú-fakó, mint a lakatlan ablakon. Öregasszonyt idéz, aki távoli gyerekeinél tölt huzamosabb időt, talán, ha nem halt meg. Szerződéses üzlet. Szomszédsága számítástechnikai bolt és éjjel-nappali presszó. A technika rajongói, századvégi értelmiségiek, műegyetemisták járnak a boltba, mely Pelikán-skatulya-kék, nagyzolós a Comodore több tízezer forintos áraival; Hardjust magnófejbeállító program, tisztítókészletek, festékszalag, monitorfilter, adatolvasó, Basic és felhasználói kézikönyv. A kopárlelkű presszóban ráérős egzisztenciák lógatják lábukat a bárszékekről, s melléjük a téren posztoló rendőr is gyakorta betér, mert unatkozik. Külső falát ne lásd! az omló vakolatot, ahonnan kilátszik a Budapesti Elektromos Művek rozsdás csöve, és két apró, pókhálós ventilátor áll a kirakatnagy ablak tetején. Csak aki megszokta, az nem gondol rá, ez a hármas szomszédság milyen valószínűtlen. Őszi park lassú szállongása a túlsó oldalon.

Törzsvendégei vannak a hulladéküzletnek is, nyomorult öregek és alul élő fiatalabbak a megülepedett házak nagy múltú hátsó traktusából, ahol macska sétál a gangon a kiterített lepedők alatt, s a magába néző vénség a nap járása szerint változtatja ülőhelyét. Onnan indulnak a guberálók járgányaikkal, leggyakoribb eszközük a babakocsi kerekes alváza, melynek picinyei már anyák, s tologatják a virágos napernyőcske alatt gyerekeiket.

Jobbról apró nénike, mint óriás dudor vászon gyógycipőben, nyugdíjazott, szürke takarítóköpenyben húzza maga után az újságpapírköteget. Technikai okok miatt 13-kor nyitunk? Nem hallja a déli harangszót a forgalom zajából. Arcára, mintha sápadt, pirkadó faleveleket ragasztottak volna kétfelől. Lerakja a felső újságköteget a lépcsőre, közepéből előhúz egy lapot, s olvassa, amit a kapualjban talált. Ismerőse mindig balról jön a pakundeklis szekérrel, kancsalít valami láthatatlan dudára, melyet sohasem szólaltat meg, bár pofazacskója jobbról balra telik és apad.

– Tornádó pusztított Iharkúton? Százezer halott, mamikám?

– Iharkúton éppen földrengés volt, csak kétezer halott, száztizenketten maradtak élve. Mi lehet szegény édesanyámmal? – sóhajt a mama.

– Mennyi minden van azon az Iharkúton, Veri mami? – álmélkodik az öregasszonyt ugratva a férfi.

– Akkor itt ez az újság, hallgassa! Hatvanhat napig hányódott a tengeren egy mentőcsónakon egy iharkúti házaspár, miután jachtjuk elsüllyedt. A nő ötvenkét, a férfi hatvanéves, a parti őrség mentette meg őket. Kár, hogy nem írták ki a nevüket. Persze, a Buzáséknak lehet jachtja, akié a kocsma, azé a jacht.

– A Mecsekből?

– Miféle Mecsekből? Hányszor mondtam már, Bakony az, Józsikám, Bakony!

– Ja! A Bakonyból eljachtoltak az óceánba…

– Kérdezd meg attól, akinek jachtja van, attól kérdezd! De olvasom tovább. A spanyolországi Iharkúton… ejnye… a magyarországi Iharkúton lópestis dúl. Eddig huszonkilenc állat pusztult el. Huszonkilenc gyönyörű ló, képzelje!

– Átszaladok a presszóba.

– Mennyit kell kórásznod azért a micsodáért, kiszámítottad? – Veri mama járgányára bevásárlószatyrot akasztott, benne tartja a pálinkával töltött kis, gömbölyű unikumosüveget, odaadja Józsikámnak.

– Huszonkilenc gyönyörű ló. A kocsmárosék két muraközi lova biztosan elpusztult az iharkúti pestisjárványban. Milyen jó húzó, erős lovak voltak, meg a Bereczék fogata, jézusmária!… Az egyik vasderes, a másik tiszta fekete. Jó gazda ám a Berecz, úgy hajt végig az utcán, mint egy parádés kocsis, nem engedi hozzájuk szegény apámat, az csak a ganyét hányja. Én meg finom úriemberekhez kerültem ide a Kende utcába. Aztán amikor demokrácia lett, a komonizmus, mondom, ott a cselédlépcső mellett nekem is jár egy lakás, mert hogy fiam van, nem igaz? Ez meg a Kellner Józsi lehet. Hallgatja? Kellner József huszonkét éves iharkúti fiatalember napenergiával hajtott háromkerekű gépkocsin utazott keresztül nyugatról keletre az országúton. A Solacrtice elnevezésű autón két héten át tette meg az ötezer-egyszázhúsz kilométeres utat Pápa és Iharkút között. Mindig ilyen sticches volt ez a Kellner Józsi, motorbolond. Most meg háromkerekű autót csinál, nem kell annak se benzin, se olaj, se miarosseb. Süt a nap, és már megy is. Mikor gyerek volt, ellopott az utcáról egy motorbiciklit, vezetni nem tudta persze, hogy hol a fék, aztán neki a szederfának, na, nem ment neki, mennél jobban meg akart állni, annál gyorsabban, neki a szederfának, megperdült, összetörte magát, kinn jajgatott az egész utca. Jaj, jaj… Kellner Józsi a Solactrice elnevezésű autón. So-lakt-ri-ce. De szép szó!

– Jó magának, Veri mami! Minálunk nem történik semmi. Teli zászlóval a híd, de én azért se megyek át Pestre. Izéljék! Jön valami nagy ember, én a dugóba nem megyek.

– Hát én megyek? Ne gondolja! De most figyeljen! Magyar Rendőr! Mi nem történik a Molnár Mariskával? Október tizennegyedikén, a reggeli órákban megjelent a rendőrőrs irodájában özvegy Molnár Sándorné iharkúti lakos. Ez az asszony azt jelentette be, hogy hajnaltájt ismeretlen tettes az udvarán levő tyúkketrecből tizenöt darab csirkét és hét darab tyúkot lopott el. A helyszínen alapos vizsgálatot tartottunk, melynek során mintegy negyven darab tyúktollat szedtünk össze. Megvizsgáltuk a ketrec közelében a talajt, hogy nem maradt-e olyan cipő- vagy csizmanyom, vagy valami tárgy, amelyből a tettes személyét lehet megállapítani. A sértett eközben elmondta, hogy este, amikor a baromfiakat bezárta, a reteszben egy szeget helyezett el. Megállapítottam, hogy arra vörös szőrszálak tapadtak. A széthullott tollakon olyan nyomok voltak, amelyek nedves állatszájból származtak. Ha a tettes emberi lény lett volna, nyilván nem vitte, nem vihette el a huszonkét baromfit szabadon, hanem valami zsákban kellett szállítania. Ez esetben a tyúkok tollai nem hullottak volna el. Tudvalevően a róka, akárcsak a kutya, a földbe rejti zsákmányát. A sértett épületétől százötven méterre a répaföldön frissen ásott hantokat vettünk észre. A felásott gödörből három széttépett csirke került elő, a közelében meg hat darab baromfi. Ezt követően közöltük a sértettel, hogy a tettes ragadozó vad, már meg is találtuk a tyúkokat, csirkéket, Molnárné azonban nem osztotta véleményünket, megnevezte Csonka Elemért, aki gyanúja miatt meglopta őt. Aztán hozzáfűzte, hogy mi bizonyára azért nem akarunk az ügyével foglalkozni, mivel ő kulák, Csonka Elemér apja pedig komonista. Ennyit írt Haszonics Ferenc rendőrőrmester. Emlékszem, odarakták Iharkútra a dudari bányából. És ha érdekli…

– A házunkban új bútort vettek az orvosék, a harmadik emeletről. Tele van pakundeklivel a kapu alja… szanaszét. Nekem kellett összespárgázni, mert ezek odadobálták, ahogy esik, még egyet fordulok.

– Jó, ha nem kell mászkálnom annyit, ezzel a beteg lábbal. És, ha érdekli, a Molnárék cséplőgép-tulajdonosok voltak, kulákok, Józsikám, tudod-e? Nekik dolgozott az öreg Csonka, a gépész, rendes ember, rendes komonista. De a fia, az Elemér? Még a gépszíjat is ellopta, nem masináláskor, szerencsére, az lett volna az igazi, ugye? Akkor biztos lecsukják a Molnár Sándort, persze máskor lecsukták, abba halt bele, leverték a veséjét. Itt meg azt olvasom, elvitte a Mariska tyúkjait a róka, az meg azt hitte, a Csonka Elemér. Az a gyilkos. Iharkúton a búcsú másnapján verte szét a fejét egy móri legénynek franciakulccsal, motorbiciklin jöttek, az kellett neki. Otthon voltam búcsúkor. Ott találták meg a hullát az erdő alatt. Az Elemér! Azt olvastam az újságban, Svájcban is megölt két rendőrt, az egyik után négy árva maradt. A Csonkát fölakasztották, az biztos.

– Iharkút nincs, azt mondta a múltkor. Bauxitot talált egy disznó, ugye, azt olvasta? Meg hogy a falu helyén bányát nyitottak, ugye? Meg hogy a sírköveket is fölrakták a teherautóra, amikor elköltöztek. Csókolom, Mancika!

– Siessünk. Várom a szállítókat – mondja Mancika, kettőt csavar a lakatkulccsal, alul, fölül kinyitja az ajtózárat, hátat fordít, előre megy, fogasra akasztja ballonkabátját, kesztyűt húz erős, raktáros-nagy kezére, máris mérlegre rakhatja Veri mama az újságokat.

– Tizennyolc kiló.

Az Író nagy hete

Álmosan ül a kupé sarkába, menetirányban az ablakhoz. Kirakja a reggeli újságokat, szemüvegét, cigarettáját, és rágyújt. Az érdektelen pályaudvaron olvas, indulás után a tájban gyönyörködik. Magányosan kezdi hetét, középről nomadizál a végekre. Kiszabadult asztalától, munkája gyümölcse szüretelője lesz? Útja csupa zöld és virág. Szereti ezt a kora nyári időt; ha késett a tavasz, útja akácfehér, ha a természet órája pontos, ilyenkor nyílik a bodza, a pipacs. Útja bodzavirágözön, nyersillatú visszaúszása, mintha őt köszöntenék végestelen végig a fehér tenyerek, a léleklobbantó lángocskák. Bodzavirág… pipacs… bodzavirág… pipacs… a töltésen és alatta fehér meg piros ihletők, szeretők sátrai, hirtelen múló kalandok a vöröstarka gulyák előterében.

De az Írót elfogja a kétség, mi vár rá azokban az ismeretlen városokban, falvakban idegenek között? Minden megtörténhet, ám van már annyi gyakorlata, hogy megtalálja, leválassza a szépséget, érdekességet vigasztalásul a kiszolgáltatottságban.

Tavaly a szálloda igazgatónőjének irodájában az asztal és a forgó karosszék mellett, ágybetéten jutott számára hely, fölötte pallos az éles asztallap. Fölgyújtotta. a villanyt, de a kapcsoló annyira beszorult, nem tudta lekapcsolni. Világosságban töltsem az éjszakát vagy intézkedjek? Majd kinevetnek a portán, milyen ügyetlen vagyok. Fölöltözött, leszaladt, csináltassák meg! A szerelő fél óra múlva meggyőződött, igaz-e? Ez rossz – mondta a beszédhibás, nyúlszájú mester, eltűnt szerszámaiért, szétszedte a konnektort, csavarhúzóval böködte, feszegette a drótokat, szikráztak, sisteregtek a drótok, az Író elképedt, itt üti agyon az áram ezt a szerencsétlent, aki csak mondja a magáét, orrhangon dadog. Visszapattintja a falba a szerkezetet, a kapcsoló megint beszorult. Pedig ez tiszta új – idegeskedik, mondja a magáét magának. Az Író a saját helyébe képzelt egy gyönyörű nővendéget, ahogy az ágybetéten hanyatt fekszik, a szerelő zavarában még jobban szikráztatja a drótokat, s nem éjjel háromra, hanem a napfölkeltére készül el. Annyira fölizgatta magát, nem aludt egy szemhunyást sem. Hat óra tájban lezuhanyozott. Fürdőszobája a folyosó távoli, labirintusrejtélyű szögletében a takarítónők zuhanyozója, az asszonyok korán kezdik a munkát, ő pizsamát nem hozott, s most szemük láttára vonulhat gatyában, mezítláb az álmosító meleg víz felé és vissza szemérmesen, a méltatlanságon szégyenkezve. Nem álmosította el a meleg zuhany. Hétkor megreggelizett, lesajnálja a pincér, mert a hetvenforintos kötelező ételekből alig fogyaszt. Mért nincs svédasztal? Mire föl ez a nagy pazarlás?

Szobájában hanyatt dőlve múlatta az időt, míg a könyvtárossal és szülőföldjére látogató pesti barátjával randevúzik, majd csak eltelik a fél nap a délutáni falusi találkozóig. Másnap új utazás a Dunántúlra, este haza kell érnie. Akkor váltott nyárira a téli menetrend, a könyvtáros az újból nézte ki a vonatokat a régi utolsó napján, méghozzá az Orient expresszt, amelyről köztudott az óriási késés. Összeállt nagy nehezen, hogyan szálljon át, hol s mikor? Megnyugszik, de a kialvatlan idegrendszer olyan érzékeny és csupasz, hamar átvált aggodalmaskodásba.

Barátja vendégül látta az üres házban, ahonnan szülei kihaltak, a háromlakásos udvarban sétáltak az ólakig, beültek sörözni, esett az eső. Abban a nyugalomban, melybe néha a kinti csap belebőg és hörög, mosolyogni való a látvány: férfi ül a tuskón és nézi az eget, esik az eső, nem mozdul, csak bámul fölfelé. Postagalambjait várja Pozsonyból, versenyeztet, most kellene megérkezniük. Ha majd a madár leszáll, lélekszakadva rohan a padlásra, a galambról hirtelen lerántja a gyűrűt, másodpercpontosan bedobja a ládába, így igazolja a repülés idejét. Elégszer becsapódik, van, mikor összetéveszti a magasan húzó házigalambokat, van, mikor postagalambja a szomszéd tetőn piheni ki magát, istennek se akar hazamenni. Barátom apjától vette meg állományát, aki tanyás gazda volt, tiszántúli sakkbajnok és galambtenyésztő. Egyre szaporább az eső, emberünk, akár a szobor, ül a tuskón, vár a kizökkenthetetlen égrenéző. Az Író pedig az élet furcsaságain pihenteti magát, míg arrébb nem szólítja dolga.

Alig néhány perc a vonatok csatlakozása között. A falusiak kedves vendéglátók, az irodában megterített asztal, szendvicsek, konyak, üdítők; lenyel egy falatot, lehajt egy kupicával. Hajszolja az idő, háromnegyed óra marad a találkozóra, kérdeznének, sebtiben ráírja a nevét a meghívóra, sokszorosított versre, s mert a könyvéből nem került ide semmi, nem lepi meg, megszokta a terjesztés képtelenségeit, az Ünnepi Könyvheteket. Kiszámították, hetven-nyolcvan kilométeres sebesség szükségeltetik az állomásig. Most már csak egy rövid szakaszon javítják az utat, sorompó nincs, ha más akadály nem zavarja a tempót, elérhetik a vonatot. Faramuci búcsúzás, valójában az idejüket feláldozó emberek becsapása, és hoppon maradt asztal maradt mögötte. A sebességet nem gátolja semmi, időben megérkeznek, de tíz percet késik a Janus-arcú mozdony, melynek elől-hátul motorja között zsúfolódnak az utasok, ajtaja akár a repülőnek. A tömeg egyenként ereszkedhet alá az Író idegeit cibáló lassúsággal. Szívességét teljesítette az autós, visszafordult, ő pedig itt az ismeretlenség közepén, kitéve az éjjeli váróteremnek, ha… Alig bírja kialvatlan, sietségbe szédült testét, motorforróság, fülkefülledtség nyomja szívét és fejét. Csak el ne ájuljak ebben a pusztaságban! A mozdonyvonat is olyan lassú, lekésik, a kalauz azt mondja, odaérünk, látja a vibráló homályt, pulzusát tapogatja, szívtáját markolássza, légszomj örvénye húzza a sötétségbe. Haza kell érnem! Most nem lehetek rosszul! Föl a fejjel! Föláll, leül, föláll, leszáll. Feszültségoldó vermutot inna, nem jut eszébe, hubertusznak mondja, nem, nem, azt, azt, abból, ott jobbra! – Melyikből? Nem tud magyarul? Mit akar tulajdonképpen? – Ilyen hülye lennék? Én, a magyar ÍRÓ! Bejár a Körös-expressz, menekít háttal hazáig, csattogó hallucináció minden kis zökkenése. Nem jut eszébe liftjükbe a város; Gyula? Sarkad? Gyoma? Nem. El szokta felejteni a nemszeretem neveket. A legnagyobb magyar falut hogy is hívják?

Most, Nagykanizsa felé a nyugodt, emberi Balatonnal szabadul rossz emlékeitől, embernek való a víz, a part, sebzetlen a félmeztelen sokaságtól, végigülteti horgászmerengéssel a csönd. Bíztatja magát az Író tegnapi, tegnapelőtti, azelőtti élményeivel.

Az ország legszebb kastély-könyvtára ámította el Devecserben, gyerekkora járási székhelyén, mikor az Esterházyak egykori fészke a félelem vára volt, ahonnan, mint a Csoron-oligarchák legényei, szétszéledtek a begyűjtők, csíptetett pantallójú motorosok. Helyükben az Író könyvei is. „Egymás mellett”. A dedikálás rohammunkája közben elétolta egy öreg a Somlói Hegyközség füzetét: Írjon bele valamit! Én az apja vőfélye voltam ám! Dobán virgonc kölyök, csitrik csalogatták elő mesélőkedvét, magyarázott, nevetett, rötyögött a rózsacsokor mögül.

Tegnap irodalomórát tartott Márianosztrán a börtönné hasznosult pálos kolostor szomszédságában. Hasonlat: olyan ez a börtön, mint egy kolostor; metafora: kolostor-börtön, börtön-kolostor. Nemcsak összevont hasonlat, de új jelentésű szavak, egyik a maira, másik a régire áll. A barokk templommal egybeépített Rákóczi tér 1. homlokzati ablakain csipkefüggöny. Mi történik az aranyozott szent faszobrok, szentelt falak túloldalán? Könyvet kötnek, kötelet vernek a rabok. Itt mellékoltárok, amott sötétzárka, cellasötét. Itt a Fekete Szűz Mária fogja karonülő, antracitszemű néger Kisjézuskáját; kinyitja a sekrestyét a pap, diszkózene árasztja el a templomhajót, a búcsújáróhelyet, munkaidő végéhez való szórakoztatásul talán. Nyersanyag prózavershez!

– Egyszer megmutatták a börtönt, az őr becsukott minket egy nővel az üres sötétzárkába, persze csak viccből – mondta a mikrobusz vezetője. – A másikban az elítélt, mintha ott se volnánk, ágaskodott az ablakhoz, egy héten át kenyéren és vízen, mert meglopta cellatársát.

– Nem tudnék a rabok szemébe nézni, még a gyilkost is megsajnálnám, szabad vagyok, őket meg mintha állatkertben mutogatnák.

Hazafelé beszédes a sofőr, ketten maradtak, előbb nem szólt egy szót sem, most meg apropó nélkül:

– Apám meghalt 1941-ben, levente bátyám se került haza a frontról, anyámat kivégezték a nyilasok, hóolvadás után találták meg az erdőn, volt a házunkban egy varroda, a hadseregnek dolgoztak, mondhatott valamit. A tehenek mentettek meg, kevés tejet adtak, mert nem volt takarmány, már az olvadó hóba kihajtottam, ahogy látszott a fű, nem haltunk éhen. Aztán a rokonok neveltek, traktoros lettem egy kastélyban, tönkretették az udvart, a parkot azok a nagy vasfogas traktorkerekek.

A sofőr élete tragédia – gondolja az Író –, szomorú nyersanyag. Otthon föllélegzett, fölhúzta a vekkert, hajnalban kel a kanizsai gyorshoz, s megérkezik abba a városba, ahol sohase volt még, de gyerekkorától hallott róla, anyai nagyapja oda vonult be, onnan vitték a keleti frontra a lublini halálba; apja ezen a városon vonatozott át Zágrábig, Fiuméig, mint a 19-es közös gyalogezred bakája, masírozás közben szívét sajgatta az ének: „Megyek hazafelé, Nagykanizsa felé.” Ment is Tarnopolig Nagykanizsán keresztül.

Az Író sétál, valaki megáll a túloldalon és nagyon nézi, ismerős asszonyarc valami helyét vesztett időből. Megismersz? Iskolatársa, nevét harmincöt év után meg kell mondania. Találkozik az OLVASÓKKAL, ott ő az ÍRÓ. Egyedül és kizárólagosan. Megtanulta, micsoda látszat, nem hagyja már magát becsapni, hogy milyen kiváló, hogy milyen díjas, hogy törvényként fogadják kinyilatkoztatásait, dedikáltatnak, autogramos fényképet kérnek. Jobban érzi magát a koccintó társalgásban, értékes, jószívű, tájékozott emberek között. Itt él a városban Iván Gyenyiszovics egy napjából az a magyar, aki Szolzsenyicin egyetlen mondatából egész emlékiratot bontott ki. „A moldvai megtántorodik, s ekkor kiugrik egy magyar a 32-es brigádból, s jól fenéken billenti, egy jó nagyot rúg a hátuljába.” „Mert hát nem tréfadolog ám elrabolni ötszáz embertől egy fél órát.” Idevalósi volt az a házaspár, akit a kitelepítettek filmjén látott az Író nemrég: Auschwitz után néhány évre a hortobágyi munkatáborban találták magukat, mint néhány munkással dolgoztató osztályellenség. Hallgat figyelmesen, már nem akar lenni az ÍRÓ, csöndes beszélgető csupán, maradna hajnalig ebben a jóérzésben, de fél hatkor indul a pesti gyors. Még az éjszakai portás megkülönböztető mosollyal búcsúzik, még a taxisofőr szabadkozik, nem ért rá elmenni a találkozóra.

Jegyet vált, utassá egyszerűsödik, üveg sör bal keze mellett.

Balaton-költemény

Távoli volt a Balaton, legenda tanítóm könyvtárából, a jégi halászok pusztulása, nyári vihar-kirakat, szőlőhajlati szerelem, ahonnan a Nap, s a Hold arany-ezüst hídja, a parti rét őszikéi, vízszag és a tőkék közé lágyult éjszaka világnagy csókolózásra bizsergette a titkos szeretőket. Várromok románcait gitározták a fák.

Vándor halárus szekere volt a Balaton. Halat vegyenek! Nem ettem halpaprikást szálkája miatt, ahogy a csontos csirkehústól féltem. De az ember, aki a rejtélyes távolságból szekerezett a haltalan Somló-vidékre, megmozgatta romantikus gyermek-vágyaimat. Jenő barátommal és apjával elmentem volna gyalog, mezítláb Hegymagasra malacért, hogy a leggyönyörűbb tükör szórja rám a fényt. A somlai kilátóból láttam aranyfoncsorát a kúphegyek között, ha kiderült a homály, közelebbi a messzi, míg boldogok a madarak. A tízforintos fűzfás tavi képe volt a Balaton, útban a tihanyi úttörőtábor felé, kísérő tanítómtól kellett kölcsönkérnem 1949-ben, mert tíz forint sem volt akkor a háznál. Badacsony és Tihany között elevenen zöldellt a pénz idillje, feledtette az otthoni nyomorúságot. Vitorlák patyolata a síkban, hullámokba bukások, gyermektalpba akadt a háborús tüskésdrót és a „sej, haj, zeng az ének, száll az ének, szép az élet” harsogott a kajszibarack-maszatos szájból.

Akkor a Balaton lelken kívüli látvány, még nem költemény, megfogalmazatlan csodálkozás, jóérzés, a csodálkozás kalandja, ahogy elsős gimnazista koromban, tapolcai osztályunk kirándulásán, Szigligeten zoknistól szaladtam a vízbe a marha- és lófürdető strandon. 1952 őszén a falu, mintha múlt századi lenne. Találkozhattam volna Eötvös Károly lelkesen passziózó csapatával, sőt még ősibben Neptunusszal, amint szigonya hínárosan emelkedik moszatos márványszakállas feje fölé. De engem osztálytársaim kinevettek, miért oly sietős? Mintha évmilliárdos vízilétem hívna s változtatna eredetemhez.

S már Szigligeten érzem magam otthon, falum vesztén a másodikban, a gyermeki varázslat megvalósulásában. A somlai helyett második várrom a szigligeti belső azonosságban. Köszönök félig ismert ismerőseimnek. Prózát erőltet rám az utca, a túlhangos beszélgetés. Egymás szeme láttára élnek, hát szavaikat sem szükséges titkolniuk, visszhangoznak a csönd öbleiben. Ez a hangosság mégis fedez valamit, a házak belső titkát, s vagyonra, szűkösségre, együttélésre való szavakat, mert amott még a veszekedés is lehalkított titok, sziszergés a konyhától az állatokig, magában korholás a szóváltás után. A hétköznapi utcán kiárusítják az együttélés közhelyeit, boltba, orvoshoz, szőlőbe, konyhakertbe menet. Más a vasárnap, a vasárnapi utca csöndes. Az öregek halkan ballagnak, csoszognak, s ha a férfiak összeállnak mise után, a templom szomszédsága lassú társalgásba fegyelmezi őket, s belül a védőszent Mária glóbuszunk kígyóját tipró, fölvirágzott magánya.

Megyek a hétköznapi utcán, a középkorúak kedélyesek vagy inkább kedélyeskedők. A házasemberek incseleghetnek más asszonyával.

– Gyere, Editkém, hadd csiklandozzalak meg. Látom, bal lábbal keltél föl. A Jóska nem birizgált meg az éjjel?

– Csiklandozod ám a… – nevet az asszony.

– Gyere, elbújunk ebbe a bokorba! – nevet a férfi.

– Bújj bele a Mariddal!

Szavak között nevetnek, mintha szavaik nevetnének, hadd hallják, hiszen bolondozás az egész. Mit mondhatnának egymásnak, akik együtt gyerekeskedtek, talán az udvarlás szavait együtt próbálgatták, a szerelem mozdulatait és fogásait, fogadását. De Jóska vette el Editet. Gyanús lenne a – Hogy vagy? Lehet, a férj a konyhában reggelizik, míg ruhákat tereget az asszony. Hallja. Azért ilyen hangosak, hogy hallja. Így köszön a láthatatlan férjnek. Ráberreg a kis vontatótraktor, kövér vezetője még kövérebb a csöppnyi gépen, mintha játékszeren a hatalmas overall, svájcisapka, a bordópiros fej nem néz se jobbra, se balra. A masinácska nagyobb hörgést, vonyítást, durrogást erőlködik az igazi traktoroknál. Idegesen csapkod a pótkocsiról a zöld lucerna. Az „úrvezető” nem szólhat oda motorja gőgös zaján át – Beszélgetünk? Beszélgetünk? – mint a régi tehenesszekeresek, akiknek lenne ideje megvárni a választ. A lovaskocsisok csak köszönni szoktak, de ez a traktoros nagyember csak a forgalmat figyelheti, s biccent.

– Szip idő van máma. – Az á, mintha hangtölcsérből szólna, az i, akár a rövid szirénázás. És váratlan vadkan csörtet a hétköznapiságba. Az Aranypatkó vendéglő alatt zagyva, meg nem gondolt hangok. Ötgyerekes család érkezett busszal a tanévnyitóra abból a kis faluból, ahol már semmi sincs. Kisdobos- és úttörőnyakkendők lanyha szárnyain vergődnek a fiúk, a lányok, anyjuk lépteivel tolja őket maga előtt, miközben apjuk leissza magát és sörösüveggel hadonászik, most ócska ribanccá szidja feleségét, pénzt követel, nem kap, hát megpofozza, a gyerekek megszokhatták, nem is figyelnek. A helybeli asszonyok a túlsó oldalra kerülnek. A szemközti udvaron szőlőkarót ránt ki az ember, fenyegeti a részeget, de mint a kutya, akinek kapuja, kerítése a felséghatára, megáll és megelégszik a csaholással.

– Ne csináljon botrányt! – kiált a pesti asszony. Sörösüveg-gránáttal közeledik hozzá a lármás. Hátrál és kitér a nő, szívéig sápad. A történések elkülönülnek a tűzverő öböl hátterétől, mégis mások, érezhetőbbek, mint ahol nincs ez a legszebb világtáj.

Az edericsi gerincre állítom tekintetemet, oda, ahol az a néhány fa meghatóan cirkalmazza az alkonyatot. Megíratlan költemény, verscsírája a kastélypark fölső ágán szobrozó gólya. Nyár van? Hőségből húz magához a tó, élőkre érvényes mágnes; a nád ringása hasonlat a megmaradásra, mindig egyhelyben maradó önmaga; megfogantatás képzete a véges határtalanság, sirályezüst lakodalom, tanunk a vadkacsa, „akkora csönd, a mosolyunk is hallható”, emberpár egymás mellett, derékig érő vízben. S eljön a nyárvég szomorúsága, mint ahogy elhagyták az ifjú párt a lakodalmasok, mint ahogy eltűntek a vándormadarak, s az autók a parkolóból, s visszavonul a lélek kihűlő hajlékába. Maradnak a hattyúk és mi ketten utolsó rezignációnkban, mi vagyunk a hattyúk, búcsúzó el- és visszaúszás az előérzetes jövőbe. Ősz? Évek réteges gátja duzzasztja föl a Tapolca-patakot, megállítja tükörképünk ifjúságát, az első szerelmet, s meglepődünk, mennyi mindent éltünk át történettelen, vagy az ábrándok meséibe képzeltük át magunkat a muskátli keserű illatában, tündérkirálynővel Árgyélus királyfiként. Tél! Elkezdi rapszódiáját a havas-zöld xilofon, búgó, óriás kagyló a medence, porcelántál, kékesfehér, érlelődő bor lehel lelket a présházakba, kéményfüstök egymásba foszlása a mennyben, s a szőlőkarók mint néger atléták vágtáznak a vulkánok csúcsára, sűrűséggé feketednek odafönn, s a madarak első nászénekére aláárasztják a nyers kéregszagot; a mandulás fehér, kikötött léggömbök sokasága, lilás és frissfehér ejtőernyők a cseresznyefák, a meggyfák, ahogy az ég a meztelen földre ereszkedik. Neked szakítok ibolyát, fogadd el!

Ibolyaszállal tenyeremen itt kell átélnem a világ átváltozását: „Ha egy szarvas benézne hozzám, meglátnám benne a napot, ibolyát, violát is talán, ahogy mögülük arcod átragyog.”

Vonat karéjozza belénk az északi partot oda és onnan. S az a Tördemictől Akarattyáig kampósodó utazás a fény-árnyjáték rabul ejtő színeváltozása, ki a badacsonyi aranyból a tihanyi legtisztább sötétzöldbe, s az a mindig változó örökkévaló, mintha mindig változó örökkévalóvá bájolna engem is, túl a fővárosi tél szmogos, arktikus depresszióján.

A pannon lélek visszatérő, rabtartó látomása a Balaton, megírva, megíratlanul. Hiába az Ohridi-tó balkáni égből zuhanó tintakékje, partizándala, hiába a Fekete-tenger, az Adria, az Atlanti-óceán odisszeuszi eposza – a líra itt van, csak innen fakadhat énnekem a vers, ez a Balaton-költemény.

Forráskút délen

A prágai sörözök költészete

A látogató idegen vagylagosan tölti az idejét, fárasztó otthontalanságát szeretné feledtetni az újdonság mámorával, nem tudja, visszajön-e még, hát lohol a látványosság után; csattogtatja masináját, fotózik, filmez, hogy majd otthon is, mintha külföldön volna, nézi az otthagyott várost, ahova beleörökíttetett a családja s önmaga.

Az utas megjárta Szibériától az Atlanti-óceánig Irkutszkot, Moszkvát, Leningrádot, Tbiliszit, Bukarestet, Szófiát, Varsót, Belgrádot, Szkopjét, Ohridot, Fiumét, Abbáziát, Ljubljanát, Bécset, Bázelt, Párizst, Normandiát, Berlint, Drezdát, Pozsonyt s megállapítja, Prága a legszebb, legemberibb e városok között.

Első fényképe szállása tízemeletes magasából, külvárosi, de nem kormos, gyárkéményes, ütött-kopott raktárakkal és üzemcsarnokokkal, itt violás égbolt zárja a láthatárt az erdős dombok mögött, lapos tetők legközelebb, legalul kicsi tótükör. Mégsem ez Prága. Hamar indul a belvárosba, szűk utcában emeli fejét a barokk templomkapu fölé a püspöksüveges őrködő szoborra, feleségével áll az Orloj világórája alatt jelen és múlt időben, a színes fénykép violássá deríti a feketét, fél tizenegy lesz öt perc múlva, majd a kerek időben köszöntik az Apostolok, törpe oszmán a torony oldalán alattuk, aki sohasem járt itt, s a második világháborúban is valami szent akarat védelmezte a várost. Megmaradhatott ez a bámulni való egymásmellettiség, román kori templom előterében áll a férj, a feleség háttal, s mintha tartozékai lennének a barokk szökőkútnak a palotaudvaron. Az Arany utcában egyikük lemarad a képről, szélre sodorják a másikat, s az előtt a kék játékházacska előtt azonos színű nadrágjában majdnem az ereszcsatornáig ér a lófarkas, barna vállú lány. Aranykunyhó és gótikusan sudár torony, közbül a látogató már-már odavalósinak hiszi magát, összevegyül a múzeumi tárgyakkal, a fotón farmerban átlényegül Szent Vitussá, Szent Katerina kezében szatyor kivont kard helyett, embertekintetű a koronás oroszlán, zordabb nála Károly király, a hidak atyja, s úgy néznek ki a réseken a várból, mint Orloj apostolai, muzsikát hallanak a boltívekből. Valami eseményre várnak, de semmi esemény, ha csak számára nem az találkozása a Kolozsvári testvérek sárkányölő Szent György-szobrával. Vele még beszélgetni is lehetne a bábeli nyelvek között. Megállapítható, ez a város ófekete toronyvilág, ahol az arany aranyabb, zöldebb a zöld, pirosabb a cserép. Mégis az élet érdekelné inkább, ahová ő az oltár alján látható csont-langusztavázú szent, és a zsidótemető irányít, ez az oldalról réteges, márványsziklás kis hegytető, fölülről csontkazal, földközépig a halottak. Világgá terjed ez a szűkös sírkert, fölül a sörözők.

Nyár van, árnyékban is meleg, fűtik az élmények őt is, akár a turisták megszálló seregét. Visszafordul a Szent Tamás söröző ajtajából, minden szék foglalt, pedig a középkori múltú ivóban királyi szellemekkel társaloghatna. Szűkös hellyel kínálja a majdnem oly régi U Fleků, leül a szélen, kapja és issza a házban főzött barna sört, öreg fák alatt a hosszú asztalnál németek a társai. Nem érzi itt Bohumil Hrabal prágai sörpoézisét. A Pinkásban vagy az Arany Tigrisben szerette volna látni, hivatalos vendéglátói szerint vidékre utazott, majd itthon megtudhatja, letagadták előle, netán rendőri felügyelet miatt, 1986-ban.

Hrabal lehetett volna az egyedüli ismeretlen ismerős, távolról kémlelné, eltűnődne nyugdíjas bakter-arcán, amint alsó ajka behorpadt, fölső szájszéle rádomborul a söröskriglire még akkor is, ha nem iszik, csak úgy, csak megszokásból, orrcimpája mindig tágul valamiért, átható kerek-élesen figyel, minden érdekli, mert „minden ember figyelemre méltó”. A magyartól talán nem zavartatná magát, nem kirekesztő a söröző társaság, ő pedig látta vízipólózni a Fradit csodálatosan, s ott volt valamelyik futballcsapatunk prágai meccsén, s Pepin nagybácsi a soproni sörgyárról regélte, milyen tiszta és gyönyörű, ráadásul otthoniasan népszerű a magyar olvasók között.

Életforma a sörözés, hát a környezete nem lehet rideg, nem kopár csarnok, sem talponálló, ahol a lelki szomj nem múlik el. Kell, hogy a régi cégér, időtől pácolódott bútorok, az ódon fal íve, az edények és mindenféle más relikviák évszázados folyamatosság végére sorolják a törzsvendégeket, akik összebeszélés nélkül mindig megtalálhatók a megszokott időben. Svejk a Kehelyben várja pajtását, ha vége lesz a háborúnak. A rituáléhoz hozzátartozik a gyártás-ismeret, hogy az a sör honnan való, mért különbözik egyik fajta a másikától, Plzeňský Prazdroj, 12 szeszfokú világos, Budvar, Krušo-vický ležák, Staropramen, Gambrinus, Volkopopovický kozel, Bakalář – világos, U Fleků – barna 13 fokos; minőség szerint választhatnak maguknak. Hrabal két törzshelye pilsenivel kínál, mely olyan igazi a környék lágy vízétől. Ő, aki a sörgyárban nevelkedett a cégvezető fiaként, naponta látta, hogyan fickándoznak a lángocskák az árpaszemek alatt, érzékeny képzelete a tavaszi árpa nyárra szőkülő tábláitól a nyerszöld loncos komlóföldekig repül, onnan terül számtalan élménnyel, históriával vissza az új vagy eleget hallott történetek közé.

„Ültem az Arany Tigrisben, elnéztem a vendégek arcát, és igen, semmi halandzsa, semmi kocsmai duma, ez a kiabálástól hangos kocsma valóságos kis egyetem, ahol a sör hatására az emberek olyan történeteket mesélnek el, melyek sebet ütnek a lelkeken, és a fejek fölött, cigarettafüst formájában az emberi élet abszurditásának és csodálatraméltóságának kérdőjele lebeg.”

Még a filozófia-idő is söröskorsókkal méretik. Az első korsó az ital élvezetéé, ahogy a pezsgő hab alól szétáramlik a szájban a hűvös, kesernyés arany, s mint finom repkény átcsipkézi a testet. Ekkor még magányos, zavarhatatlan egyesülés: „elég érezhetően kimutatom, hogy nem akaródzik semmi kérdésre válaszolnom, annyira örülök annak az első sörnek”. Meditáció, játszadozás az alátéttel, „két fekete tigris forog az ujjaim közt, mint mindig, most is szamárfület csinálok a számlára”. A második korsó már társalgást kívántat, hangosan helyét keresi a hang a többiek között, lesben várakozik. „A szomszéd társaság a gombákról beszélt… és én vártam, hogy majd csak elmondják a lényeget, de nem mondták el, így hát engedelmet kértem, és beszélni kezdtem… Uraim, szóval a rizike, az egy misztikus gomba, szép, rőt és koncentrikus, zöldes körök foglalják magukban a gomba misztikus küldetését.” Ebből a filozofikus régióból könnyeden leszállít a harmadik, negyedik korsó a közfigyelem hatásosabb terepére: „De uraim, önök úgy szeretnek jókat enni, adok hát önöknek receptet, hogy miként készítik el a spanyol favágók a rizikét az erdőben.” Nem ám a cseh favágók, hanem a spanyolok! A távoli specialitás felhajtóereje megindítja az ínyencek képzeletét. „És üvöltve hirdettem e két üzenetet, mert egyrészt csak így hallatszott a hangom, másrészt úgy éreztem, hogy kiabálnom kell, hogy ne csak Prágában halljanak, hanem az egész megyében, az egész országban, az egész Európában, ezért üvöltöztem olyan balgán, valahányszor úgy gondoltam, hogy ami bennem van, az mindenkit illet.”

A figyelő idegen, bár nem lehetett köztük, mint egy családi körben, máig is hallja az egész Európához intézett szózatot, azt a békét és kedélyt szeretné őrizni magában, még ha nem is találkozott, és nem is volt a Pinkásban és az Arany Tigrisben Hraballal, de tőle ismeri a prágai sörözők poézisét, erős igyekezettel próbálja átplántálni, van is reménye rá, mert éppen ő, a legilletékesebb dicsérte a budapestieket.

De azért mégis…

Warszawska Jesien

Most vagyok először Lengyelországban, a varsói őszben, a Varsói ősz nevű költőtalálkozón. Közép- és Kelet-Európa minden országában voltam már, csak itt nem. Nagyon örülök a késői alkalomnak azután, hogy 1967-ben Tadeusz Rózewicz-csel haskelepet csináltunk az ohridi sétahajó bordázatán, Zbigniew Herberttel éjszakáztam a Fészek klubban, s Tadeusz Nowak verseit fordítottam, és barátomnak mondhatom.

Tudni kell az irodalom hátterét, az embereket, ahogy nyelvükben megfürdethetem anyanyelvemet, ahogyan lágy szavaikba belekeményedik a magyar, s megáll, mint a kő, magányosan. Tudnom kell, mi történik utcáikon.

A fiatal lány tíz kutyát enged el a pórázról a várfal alatti gyepen; mindegyik másfajta, nagy a kiszabadult kutyák boldogsága, a kis farkasfülű szétugrasztja a többieket, szaladnak, pörögnek, amelyik szükségletre terpeszkedik, ahhoz a másik odaszalad és beleszagol. „Magyar puli – Nem, ez lengyel puli!” Napos vénasszonyok nyara. Élni lehetne benne, és élnek is. Az óvárosban konfliskocsisor. Az egyik két kislányt fuvaroz, szeretetből, unalomból. Ember siet feketén a tömegben, fenekétől a térdéig hasadt a nadrágja, combháta kilátszik, öreg, fehér bőr sötét keretben, rongyban az ember. Három alkoholista-külső ül a várfal alatt. Hogyan lehetnek itt alkoholisták, mikor egy üveg sör, ha van, 6000 zloty, egy deci bor 3000, s a nyugdíjas fizetése 40 ezer? Minek folytassam az árakkal, holnapra úgysem érvényesek. Az egyik föláll és felénk tart. Csak egy cigarettát! Három van még a dobozban, nekiadom, hadd szívjanak mind a hárman.

Nyugodtak az emberek mindenek ellenére, nyugodtak a megszokásban és a hitben, szellemi emelkedettség az anyagi ellehetetlenülésben. A Szent Kereszt-templomban hétköznap délelőtt orgona szól, s annyian térdelnek az oltárok előtt, ülnek a padokban fejlehajtva minden korosztályból, mintha mise lenne. Meghajtom fejemet a gerendából ácsolt hatalmas kereszt előtt, melynek egyik oldalán 1939. szeptember 1., fehér háttér fekete betűkkel, a másikon vörös háttéren 1939. szeptember 17. – alatta kicsiny sírhalom; Katyn. Figyelmeztetés, mint a jobb és bal lator, akik közül egyik se tért meg, Krisztus urunk pedig elhagyta halálhelyét, a Föltámadott helyébe Lengyelországot feszítették föl úgy, hogy Chopin ebben a templomban őrzött ereklye-szíve is beleremegett.

A királyi vár mögött a cukrászda fehér székes teraszán kávét iszunk. Békesség! Békesség! Szép a lengyel nyelv, ha kedves a hölgy, mint itt, de nem szeretem a drága árú pincérek sértődött nyelvét, s a rám szóló részegekét.

Szavalnak a költők, szavalunk. Most a legkedvesebb vendégek a vilnai lengyelek, először jöhettek el. A litvániai lengyelek nyelve keményebb. Türelemmel hallgatják az író-klubban a nyolcvannégy éves professzor hosszas előadását, mint egy irodalmi szemináriumot. Tak! Tak! Az öreg áll, gesztikulál, leül, föláll, még nekem is beszél, pedig a lublini Tadeusz-sal társalgok. Lublinnál lőtték le az első világháborúban anyai nagyapámat. „Vannak tömegsírok.” Így lett közöm eszmélésem óta Lengyelországhoz. S hallom ötéves koromból, a pápai apácák óvodájából: „Kis kacsa fürdik fekete tóban, anyjához készül Lengyelországba.” Miért éppen oda készül a fekete tóból a kis kacsa? Később énekelem: „Lengyel László jó királyunk, haja magyar népe! Az is nekünk ellenségünk, haja magyar népe!” Második Ulászló híre szállt a dallamon és a szavakon. S a „magyar lengyel két jó barát”. Most is! Bár egy asszony mondta, Budapesten kilencéves fia kérte a villamoson, ne beszéljenek lengyelül, mert itt utálják őket. Mivel nyugtathatom meg? Kettőn áll a vásár, az ellenszenv csak primitív lehet. Megvigasztalom azzal a rokonszenvvel, ami a várpalotai rendőr-brutalitás miatt kifakadt. Ugyanezen az irodalmi esten Tolnai Ottó verscíme okoz némi zavart: „Lengyel törlőrongy az Olymposzon.” Muszáj megélni, még akkor is, ha féllábon utazzák végig Európát, váróteremben alszanak. A repülőtér lépcsőföljárója alatt két lány hálózsákban, cipőjük kibomló hajuknál, álmodnak délelőtt zavartalanul.

Vendégségbe hívnak, szabadkozunk, hiszen fél fizetés. Edek, a nyugalmazott kultúrdiplomata magyar borral kínál, nemrég jött Magyarországról, a boglári menekültek találkozójáról, sublótfiókja kitüntetés-halmában magyar érdemrendet keres és mutat. Kristina Pisarska megvacsoráztat. Papp Árpád barátom, Alicja Mazurkiewicz, Maja Paczoskával holland vodkát ihatunk, pörkölt, rizs, könnyű olasz bor. Fia tipográfus Bécsben, a magyar iparművészeti főiskolán végzett. E két vendégség kivételes. De Alicja kosárral jár megtalálni azt, ami útjában éppen kapható. A háziasszony két polcnyi magyar prózát fordított, Sánta Ötödik pecsétjétől Galgóczy Vidravasáig, mostanáig. Maja elkészült Krúdy Asszonyságok díjával, Alicja dolga magyar művelődéstörténeti mű. A kertvárosi lakásban otthon vagyunk, de visszafelé ránk tör az északi szél, áthűlök öntelt nyári ruhámban, azóta három napig fagyoskodom, érzem a telet.

A költők szavalnak, programolnak, ismerkednek. A görög az Imperializmus elleni harc nevű kitüntetést kapta, a kubai szerkesztő beszélni akar velem, sejtem, azért, mert a forradalomban való részvételemet említettem – nem tudok angolul. Mi hárman, a szarajevói Mile, Tolnai Ottó Újvidékről a másik, a Szolidaritással szolidáris írószövetség kiválóságait hiányoljuk nemtetszéssel. Tadeusz Nowak falura utazott, Herbert Párizsban, Rózevicz különben jól van. Kalocsai paprikám majd csak eljut Nowakhoz.

A költőket jól etetik; hatalmas csirkecomb, pulykamell, sültek, három fogásos reggeli. A napidíj is elégséges, Klára tolmácsnőnknek kevesebb a havi fizetése. Pénzünkkel zavarban vagyunk: a jobb dologra kevés, a mütyürökre sok, és mit lehet kapni? A szarajevói Milét nagy meglepetés érte, száz dollárt váltott rengeteg bankóra, végigszórakozhattam volna vele az utolsó éjszakát, ha nem védem az utazáshoz magamat.

A költőket kirándultatják, közben találkozó mezőgazdasági iskolásokkal. Életem legfurcsább találkozója: tolmácsnőnk félreértés miatt nem jött velünk. Papp Árpád görög szakos, két görög költővel vagyunk, egyikük Poznanban él, Árpád fordítja görögre, amit mondok, a görög lengyelre, s a gyerekeknek, mintha így lenne természetes.

Visz tovább a busz, a tájból a krumpliszedőket nézem, a legelő, nagytőgyű, őrizetlen teheneket, cukorrépa piramisokat, erdei szálfákat. Drága a tej, nincs cukor, nincs gyufa. Nézem a kisgépeket, valójában a kulturált farm-világot, hogy aztán az opinogórai kastélyba érkezzünk meg Zygmund Krasinski Mickiewicz-csel emlegetett nagy múlt századi költő mai világába. Apja Napóleon híve, keresztapának kérte Zygmund születésekor, a császár levele a falon, ott vannak az ősök képei, a nagy szerető, a feleség, akivel sose hált, de lakodalmukra ezüstcsengős teheneket is meghívott. Berzsenyi jut eszembe. A kastélyban maga Napóleon, ám Egyházashetyén… „COLBERT franc generális ment azon által negyvenezerrel. Sokszor négyszáz is szállott be hozzá, kik udvarán és szérűskertjében tizenöt helyen is tüzeltek, ökröket vagdaltak… kertjét és méhházát feltörték.” Lehet, Berzsenyi sokkal nagyobb költő, mint Krasinski, hadd föltételezzem, még akkor is, ha Napóleon miatt most egyformán gondolok rájuk. Chopin-koncert a teremben, úgy nézem az esőfoszlatta fákat a neogót ablak alkonyata mögött, mint gyerekkoromban akácosunk őszét, elfelejtem, hogy itt vagyok – otthon vagyok.

De Pultuskában, a polonisták várkastélyában, a vacsorán piros szalvéta-torony mögé húzódom a fehér abrosz fölött, onnan nézek egy beimbolygó hölgyet, hívatlan vendégnek képzelem, aki szótlanul mosolyog és visszatűnik, mintha részeg lenne vagy eszelős, vagy egy valószínűtlen látomás. Később megtudhatom, kicsoda. Előbb elmondják, a várkastélyt a külföldi lengyelek segítségével restaurálták. Talán az is hozzájárult, aki majd a repülőtéren, mikor azon tanakodtunk, maradt-e pénzünk feszültségoldó konyakra, letett elénk a pultra egy nagy halom dollárral kevert zlotyt, mikor ellépett, kézitáskája hevederét húzta maga után, s beállt a sorba a torontói géphez. Bemutatják a lakosztályokat, az előszobában képkiállítás, belül brokát és íróasztal, ellátva legmodernebb technikával, a világ bármelyik információs központjából, könyvtárából meghívható a kellő adat. Kifelé előttem imbolyog a feketeruhás hölgy, hátratett kezében is fekete a retikülöcske, kétméteres uszálya parfőmillat, Visszanéz, megvár. Hogy tetszik? – kérdezi angolul, venger vagyok, mondom. „It’s called Hungarian here”. Meglepődöm. Hiszen ő a vár fekete asszonya, mosolyog, integet és visszaszáll az őszesti ködbe, valamelyik toronyszobába.

A költők elszélednek, hazánkba indulunk. Klárának megköszönöm Lengyelországot. Fölszállunk a brazil, nyugdíjas turisták közé. Egyensapkájuk alatt csivitelnek. Madárszámláló egyesület? S most tízezer méter magasan migrálnak délre a vándormadarak fölött.

Forráskút délen

Negyedszer járok Ohridban, újra megkeresem a forráskutat az Ezeréves Fa alatt. Ivo Andrić nagy regénye, a Híd a Drinán jut eszembe, innen még régebbi történelmet lehetne írni, mert ez a forrás nem Szokoli Mehmedtől való, s ki tudja, mióta él a fa is? Törzsében kunyhóvá tágult odú, oda bújhatnak eső elől, ha átcsorog a lombon. Balkáni juhar, már zöldes-sárgán elvirágzott, kopaszodó tetővel árnyékol be. Amilyen hideg a víz, olyan hűvös az árnyék a harmincöt fok melegben. Itt érzem igazán, ahogy gyerekkoromban, a víz és árnyék teljes tartalmú fogalmát.

A juhart kerítő kőpadkán öreg ember: fekete fez a feje búbján, örökkévaló dolgokon mereng, nem vár senkit, semmit, csak ül és néz. Nem vagyok neki érdekes, nem érdekes a fiatal katona sem. Láthatnám a piacon a dinnyék között, nem törődik az árusítással, jelenléte fekete a zöld gömbölyűség ellentéteképpen. Rárepülhet a légy, a darázs, keze túlvilági messzeségből indulna hozzá, s nem ér odáig. Hasonló vének szoktak a hegyi lovakon ülni, melyek mint öreg kiscsikók lenyugodva, szolgálatkészen poroszkálnak a szakadék szélén, föl a faluba. A valószínűtlen falvakba, melyek ezer méter magasan piros-fehérre pöttyözik a hegyoldalt sivár sziklák alatt, mert ott fakadt a forrás.

Többször voltam Makedóniában, de hegyi házba egyszer sem jutottam el. Félresikerült, akár a mostani szándék. A fiatal költő kérés nélkül hívott bennünket szüleihez, épp ahová innen föllátok, aztán kiderült, nincs nála a jogosítványa. Majd holnap – mondta, de én tudom, az a holnap, soha. Annyi tapasztalatot szereztem már, hogy ezt a hívás-elodázást megértsem: fél a felelősségtől, a szokást akaratlanul megsérthetem, ha például a kecsketejet nem fogadom el, szégyenkezhet miattam. Nem marad más, csak lentről elképzelem a vendégséget, a házi rakiját, szőlőt és aludttejet kínáló mozdulatokkal, idegenségem gyarló beszélgetését, a túlzott óvatosságot, miáltal biztosan megtörténik valami illetlenség. Sejtem én, milyen szegények azok az emberek. Pásztorkodásból élnek odafönn. Láttam az útról a boglyanagyságú szénakazlakat a szikla szakadékában végződő udvaron. A szénát még összegyűjthették aszály előtt, de mi lesz azután? Egyetlen csepp sem hullott a nyáron, kisült a fű, olyan szigorúan állandó a meleg, még a virágok sem hervadnak szabályosan, nem hullanak le a szirmok, nyílásuk órájában elszáradnak, eredeti színükben halnak meg, kezemtől porrá omlanak.

Az Ohridi-tó akkora, mint a Balaton Tihany és Kenese között, de ha kétszáz méter mélységű sötétkék tömege sekélyesebbé terülne, lehetne egy kisebbfajta tenger. Már a partján is kókadnak a nyárfák, néhány tehén hever, alszik az árnyékban. Fekete madár száll az egyik hasára, szőrén legelészik. Csapatokban csókák, nem a varjak, okosan csikognak. Aprók a hegyi házak, lovacskákhoz illők az istállók, az ólak birkákhoz, kecskékhez, tyúkokhoz, még kisebbek a fák, s akkorák az udvarok, hogy a csöpp szekér épp megfordulhat rajtuk. De ahogy mondtam, másféle itt az árnyék, elképzelhetem, milyen hűvösek a helyiségek, csak a nap be ne süssön.

Ül az ohridi padkán az öreg muzulmán. Nem lehetett ő vízhordó gyerek az ilindeni felkelőknél századunk elején, a védők közt sündöröghetett inkább. Ki tudja, mit élt át azóta? Balkáni háborút, első világháborút és a másodikat. Látott-e akasztottakat ezen a juharfán? Levágott fejeket a szemközti kocsmaudvaron, amint söröskriglivel állnak az ellenfelek fölöttük? Most már csak a bank vörösrézből feketedett hirdetése a párkányon, melyet emléktáblának hihetnék.

Mögöttünk a minaret nyugati kijárata előtt müezzin énekel a magasból. Csöndes a vasárnapi tér, a kocsma, s a halottak terme a mecset melléképületében, ahol hodzsák koporsói domborodnak a perzsaszőnyegen, selymekkel leterítve, mintha csak ágyban feküdnének, koponyájuk helyét kendő borítja.

Ahogy itt megpihenek, emlékeimet teszem jelenvalóvá. Tizennyolc éve jöttem először Makedóniába, Belgrádból Szkopjébe az athéni expresszel. Egy hét sem tellett és Ohridban lehettem olyan megkönnyebbüléssel, mint most a landolás után. Nem fogadott barátságosan ez a föld 1967-ben. Kumanovo környékén hatalmas kővel dobta be egy pásztorgyerek első osztályú fülkém ablakát, szétfröcskölődtek az üvegszilánkok a csecsemőre, anyjára, rám, a pirosbársony ülésen. Úgy kezdődött ösztöndíjam, akár egy felkelés, eddigi idegesítő állandóságom átrobbant más jövőjű bizonytalanságba. Most már tudom, lezuhanhattam volna olyan sziklákra, ahol sohase nőtt a fű. Tegnapelőtt is alattunk a Dinári-hegység, és úgy fordult repülőnk az Ohridi-tóra, szinte összekeveredett a hullámokkal.

Elhoztam a forráshoz azt a pillanatot, mikor a kerék elsiklik a földtől, kinyílik a lélekben a madárszárny mámoros borzongással; milyen áron győztük le a gravitációt? Most még az időn és a téren lettünk úrrá, ezen a magasságon a pásztorgyerek dühe érvénytelen, de ábrándozásait csiklandozhatjuk: Hip-hopp! Ott vagyok, ahol akarok!

Ohridba magyarok alig járnak; inkább a kamionosok és a költők. A sofőrök, Albánia felé, itt a juharfa alatt szoktak éjszakázni. Sötétben nem fogadják őket a határon, másnap reggel fél óra alatt odaérnek. Most is állhatna itt egy magyar teherautó, s mert engem már akkor is elfog a honvágy, ha néhány napja nem tudom, mi történik otthon, megkérdezhetném, hogyan végzett a magyar öttusa-válogatott a világbajnokságon? A kamionosnak nem különös, bár lehet, akkor hall először magyar szót a fa alatt, úgy válaszolna, mint egy idegennek Budapesten. Csalódtam hajdanában, mikor az NB I. állásáról érdeklődtem.

A kamionosok és a költők mégis hasonlóak ittlétükben. Ők nem tudom, miféle portékáért fuvarozzák a Szkander bég konyakot, a Porti cigarettát és az édeskés bort. Mi irodalmunkból mutatjuk meg magunkat, ám azt hiszem, jobban szeretik az itteniek, ha dicsérő verset írunk róluk. S ebben a harmadik világ költői előttünk járnak. Hallottam már Hailé Szelasszié herceget és a repkény-mozgású indiai költőnőt áradozni a tó és a nép dicséretéről, most meg a kínait, a szíriait. Végül is az aranykoszorús költő szertartásán segítő papok vagyunk. Nem csak Bella István és én, Fehér Ferenc és Pap József a Vajdaságból, de a finn és az észt költő is, éppúgy az orosz Kuznyecov, s a többiek Franciaországból, Amerikából, Grönlandról, Németországból. Amit Guillevic itt mondott ki – a költészet olyan lelki táplálék, akár a vallás –, a Sztrugai Esték rendezvényein valóságosnak látszik.

Az aranykoszorús, Iannisz Ritszosz, a Szveti Szófia-templom bizánci freskói között a költészetnek áldoz; mozgása méltóságosan elegáns, tapintatos, akár a pap az úrfelmutatáskor. Nyelve Szókratész muzsikája, ahogy a magánhangzók meglengetik az sz hangok folyondárleveleit, ahogy az r-ek is ellágyulnak. Itt a pátriárka arisztokratizmusa a sztrugai hídon a nép ünnepélyének látványossága lesz, akinek csak a surinamei származású, néger, angol nyelvű költő lehet sikertársa Hollandiából.

Ritszosz a főpap, a surinamei afrikai dobokkal révülő kíséret. Utánuk valamennyien: a szavalók, az ácsorgó, korzózó hallgatóság, színek pásztáiban, szökőkút-zuhogásban.

Természetesebbnek tartom a világot a kútnál üldögélve, egyszerre jelenben és múltban. Ha a Hotel Palace s minden szállodák, mulatók, kocsmák vándorárusa, az a furcsa kis ember, akinek talán az összes emberi fajhoz köze van, mert egyikhez sem hasonlít, mint egyetlen helyi illetőségű ismerősöm, most megjelenne, még azt is mainak hinném, hogy Bulat Okudzsava és Jirij Levitanszkij a Letnica kertjében konyakos áldomást iszik, első civil külföldi útjára, üvegkancsóból. Persze csak Juhász Ferenc megjegyzése után tudnánk meg: – Ilyen színű bort még sohasem láttam. – Konyak az! – mondja valaki közülünk, talán Csuka Zoltán, Somlyó György vagy Lászlóffy Aladár. Guillevic ebben a szemközti kocsmában, ahol talán csak a macska lehet nőnemű, a legjobb makedón bort ajánlja, a kratosiját. Rózewicz-csel most nem haskelepezek a hajóponyva bordázatán, pedig ott áll kikötve a sirályok között. Közel a Hotel Jadran, ahol feleségemmel az egykori télelőn megszálltunk, a nyár és a művészet dicsfénye nélkül. Bejártuk emlékhelyeimet borús, hűvös időben, kiskabátban.

Bella Pista, Fehér Feri, Mile Nedelkovszki a kirakatos utcán jönnek külön-külön. Iszunk a forrás mélységes vizéből, búcsúzóra.

Utazás magyar keretben