Akácos út, ha végig megyek rajtad én

Télikörte döndíti meg a kút tetejét, háttal a kerti asztal mellett megrezzenek, aztán megnyugszom; ez a fa, ha sokat terem, már augusztusban vetéli gyümölcsét, pedig szeptember végén érne, s a lenti víz sem toccsanhat már, bevasalták a kutat, alul morog a hidrofor. A káva régiesen áll, ahogy a porta zöldbe züllő idejéből itt maradt, ahogy nem forgatom már a hengerre szerelt szecskavágó vaskerekét. Emlékház lett szülőhelyünk, bátyámról elnevezve. Most lakunk benne először, vendégek egy hétig, s mintha emléksírom mellett ülnék a padon. A körte lelki szokásaimból riasztott föl. Még néha azt hiszem, ott függ nagyanyám tükre a szobában, meg akarnám nézni benne magamat, a fal üres; persze, hiszen ellopták, mikor lakatlan volt a ház, pedig abban a tükörben nőttem föl. Megindulok a lebontott árnyékszék felé, félúton homlokomra csapok, hiszen belül az angol vécé. Tudatzavarom elmúlik, Bohumil Hrabal novelláját olvasom tovább.

„– Elmegyünk, de csak mi ketten. Egy kis ladikkal hajózunk majd a tavon, és én egyszerre csak azt mondom: »Állj!« És akkor kihajolunk majd, mint egy léghajóból, és lenézünk a vízbe, és ha a víz átlátszóan tiszta lesz, akkor a kis ladikunk alatt láthatóvá válik Holovoust, a szülőfalum. És én megmutatnám és magyaráznám neked: »Amott, ahol az a ponty úszik, ott születtem.«

– Barátom, én mostanság az életem nyomait keresem, de mindenütt egészen másképp van már minden… minden! Mindenütt csak az emlékek élnek, olyan emlékek, hogy a visszaidézésük jobban lesújt, mint annak idején maga a valóság… Elmentem megnézni a szülőfalumat is… Elindulok a falu felé… megyek az úton, és az út egyszerre csak a falu helyett valami kerítésnél ér véget. Nézem, nézem s hát látom, hogy az én egész szülőfalumat már régen betemették, elhordták, és a helyén fölállították a második poldavkai acélművet… Te, barátom, te legalább, amikor a gátat megnyitják, végigmehetsz szülőfalud utcáján, még a szülőházadba is befordulhatsz, de nekem betemették már örökre.”

A mi falunk az elhagyatottságtól roskad alá, kiöregedett; gyereket alig látok. Szülőházunkat említhettem a faluvégtől induló romlás példájaként 1984 előtt, de most, akár egy révbe jutott fehér hajó, elöl a fenyőhöz, hátul a kőrishez kikötve. Bolgár harangjáték cseng-bong az utolsó szobában, így jelzi a gondnok, juhászbottal ütögetve a sárgaréz kolompokat, szertartásos kalauzolása végét.

A szomszéd, lakatlan házat a zöldjétől megfosztott kerítésen túl látom. Innen élő kazal, fehér virágú lonc borítja, beborítja az összedűlt első szoba fekete űrét. Elindulok. A konyha és a szíjjártó műhely ép lehet még, hiszen ide jött vissza néhány éve az egyik fiú Pestről. Egyetlen kirepült értelmiségi, aki visszatért.

– Megmérgezte magát szegény, rászokott az italra meg a morfiumra. Elöl a rossz szobában találtak rá meztelenül. Hagyott írást, mindent az unokahúgára hagyott. Otthon temették el, az apja mellé – hallottam a halálhírt.

Pipacs virágzik a zöld rései alatt, ahova besüt a nap. Hátul a folyondárból kilátszik a fal sárga részlete, a törött ablak. Az ajtón úgy léphetne be az ember, akár a földig érő lomb alá. Itt lakott az anyja férje halála után valameddig, azt is képzelhették, a kéményben húzza meg magát, kormos volt, odúhoz görbült, töpörödött. Az autóbuszok menetrendje szerint kiállt a ház elé, s a falunak fordulva várta pesti fiát. Gyerekei elköltöztek, haltak; a nagyobbik mára reménytelenül eltűnt a háborúban, asszonylánya, azt mondták, az erdőben fölakasztotta magát, a két fivér közül csak az idősebb járt haza, akit legjobban szeretett. Ő szállította az udvarba a téglát tíz-tizenöt éve, építkezni akart, és visszatelepedni nyugdíjazása után, de leszázalékolták, s most a téglarakást sem látom.

Orvostanhallgató – terjesztette anyja, és senki sem kételkedett. Sokszor láthatták olvasni az utcai ablak mögött; nagy, vastag könyvre hajló fejet láttak a mezőre kocsizók, szekerezők, a kapás, kaszás gyalogosok. Megszokhatták, de mért van itthon mindig, mért legelteti a tehenet a ház körül, ha orvostanhallgató? Talán ilyen szabad az orvosegyetem. Külsőre nem hasonlított apjára, testvéreire: paposan gömbölyded az arca, tokás, raccsolt is valamicskét. S ilyen nevet talán nem is hallhattak errefelé: Egon, s komáromi születésű szlovák apja után Kordolák.

Azt mondta, a veszprémi piaristáknál érettségizett, mások szerint nem is tanult, csak borbélykodott, hiszen az a mestersége. Én elhittem, kitaníttathatták a szerzetesek, hiszen Babits-verseket tudott kívülről, hogy vétkesek közt cinkos, aki néma, könyvéből olvastam Az ember tragédiáját, Horatiust idézett latinul, s Cicerót: „Meddig élsz még vissza, Catilina, béketűrésünkkel? Mily sokáig űz még csúfot belőlünk dühödtséged? Mely határig hányja-veti magát fékevesztett vakmerőséged?” Gyerekként megtanultam, olyan sokszor idézte. Leginkább a szíjjártó műhelyben mutatta műveltségét, hadd csodálkozzanak a lószerszámot reperáltató parasztok! S mégis, aki figyelt, s partnere lehetett, megérezhette a tökéletesre gyakorolt előadás és a valóság között a hézagot.

Ami vele történt, a legkiválóbban esett meg vele. Úgy mesélte el hannoveri hadifogságát, odakívánkozott az ember csokoládét majszolni, narancsot, banánt, citromot szagolni, ízlelni áhítatosan. Elámult, aki déligyümölcsöt sose látott, s aki Keletről szabadult, mint szomszédja is.

Nem járt a nép közé, nem barátkozott, csak szóba állt, nem udvarolt, nem mulatott. Nem látták a körorvossal soha.

Egyszer csak Pestre költözött. Orvosprofesszor! – beszélték a faluban. Maradt a két öreg. Azóta leste anyja az autóbuszokat, hátha kiválik az érkezők közül a szélső ház felé. Villája van! – híresztelte szegény, boszorkánnyá kormosodva. Annyira mindene lett a fia, férjének alig adott enni, mintha elfelejtette volna. És mért ne lehetne professzor, ha olyan sokat tanult, jól öltözködött, meg is nősült egyetlen látogatásra, aztán nem jött az asszony, hogyan viselné a füstszagot, a csirkés konyhát egy írónő? Közölhetetlen meséket írt, de ki tudhatta azt?

A sárgásvörös téglarakás meg a romos ház között nem fektették Lina néni koporsóját a Szent Mihály lovára, a kút elé, amibe lánya valaha beleugrott. Térdig gazban nem álltak a gyászolók, ahol mesterségesen lélegeztették urát, miután levágták a kötélről. Pesti kórházban halt meg, pesti földbe eresztették, akkor fiához közel, most ő a pesti, fia meg apja mellett.

Azt beszélik, Egon igazolványában olvasta valaki, docens. Összetévesztették az idegen szavakat. Régóta tudtam, laboráns volt a Műegyetemen.

Jó lett volna hosszan beszélgetnünk, nem jártam haza, házunk lakatlan, anyám máshol él, utolsó magányából nem tapasztaltam semmit. Nem szimatolok utána, az orvosi látlelet sem érdekel, csak ez a meghasonlott élet.

Megyek tovább. Legjobb barátomék letarolt helyén keresem azt a Szent Iván-i almafát, amelyik legkorábban kínálta ízét a cseresznye és a meggy után. Még az a roggyant ház sincs már, ahol mikor a gyerekek szétszéledtek, s meghaltak a szülők, zsongott, csipogott annak a Pestről ideköltözött idegennek a csirkefarmja a tisztaszobában, konyhában, kamrában, aki a ház melletti telken sátortetős épületet húzott föl gyerekkorunk meggyesbozótja elé. Két autó áll az udvaron, gyerekei jöhettek vendégségbe. Nagy tábla hirdeti: „A ház alápincézve eladó!” Szülőházam közelében lehetne tulajdonom. Nem viselném el, én itt már nem tudnék élni, csak így be- és átvonulva életemen, ahogy most, végig és ki a faluból.

Csipegéssel együtt áradt az útra a trágyaszag, megbecstelenítve gyerekkorunk birsalmaillatát és tisztaságát. Mert Jenőéknél birsalmaillat volt, és tisztaság, még az ólak is fehéren ragyogtak. Én a Jenővel, idősebb testvéreim az idősebb testvérekkel barátkoztak, szinte jobban éreztük magunkat, mint otthon, abban a nagyobb meghittségben. Télen a kemence vagy a csikósparherd langyos álmatagságában Feri bácsi kötelet vert, Matild néni a világ legjobb krumpligánicáját főzte, szidolozta a rézfogantyúkat. Még a petrólámpa is kedvesebb félhomályú a mi erős villanyfényünknél, alkalmasabb gyermeteg kártyázásra, a mezei otelló kortyolgatására később. Náluk színes csuporból ehettük az aludttejet. Festett cserépedények a kemence fölső párkányán, a tornyos ágy mögött a falióra láncon függő fölhúzósúlyokkal, melyek úgy lógtak, mint két fekete kukoricacső. Az őszi zsúp alatt is kifeketedett a sárga koszorúból egy-egy fekete és piros. Náluk mindig volt valami érdekesség. A mi kukoricánk, az a lófogú, sose termett piros, fekete csövet, mint az ő nyolcsorosuk. Apám nagyobb földjén, nagyvonalúbb gazdaságában nem tudott olyan kicentizetten takarékoskodni, hogy lehajoljon az elveszített kalászért. Anyám szidta a nagyobb házat, a nagyobb konyhát rücskös kövestül, kredencestül, gyatrán sütő, füstölő tűzhelyestül, szólni se lehetett hozzá az őszi-tavaszi meszelések idején. Matild néni patyolatosra meszelte a falat, méter magasan kékre festette alul, hamuszín agyaggal besározta azt a domborulatot, amelyik a hó- és esőlevet a döngölt faltól eltéríti. A pajtában halványkék, fehéres kerékrépahalom, és nagyon szerettem a kerékrépát, mikorra a mi gyümölcseink kifogytak, irigykedtem Tomor Jenő nyári kolbászára, a mienk épp csak megérte a böjtöt. Házunk előtt láthattam szorgalmukat, s már szántottak is a másodvetés alá, tehenekkel. Akkor még nem tudtam, micsoda fájdalmak, nyilallások lehetnek Feri bácsi szorgalma mögött; megsebesült az első világháborúban, észrevehetetlen rokkant volt a Feri bácsi, tele szilánkkal. Én csak dolgozni láthattam otthon, a földjén s évente egy nap nálunk, mikor ő volt takaruláskor a kévehányó, asztagrakó.

Ha most a múlt somlai bazaltkövére ülnék, örökké várhatnám barátomat, ahogy fekete MTH-s inasruhájában hazagyalogol öt kilométert a karakószörcsöki állomásról karácsony este, éjféli mise előtt. Az egykori szerszámkészítő-inas Ajkán dolgozik, a Videoton üzemében, s valahai szomszédja fia, Jakab Zoli bácsizza nagy tisztelettel.

A rétre vivő utat földúlták a traktorok, mint negyvenötben a tankok. Nem jutok messze, majdnem a csőszi erdőig kukoricaerdő. Megfordulok az elvadult kertek felé, ahonnan csak Tivadar barátom művelt része vigasztal. Nem szabad a kert felől meglátogatni, s itthon van-e? Az ötvenes évek elejétől nyolcvan kilométerre jár dolgozni a várpalotai vasútra, egyedül él, mindene az új ház, kert, az udvari, kerti szőlő. Hátba támadom emlékeimmel Karcsiék házát a tagút másik oldalán. Jenő, Tivadar, Karcsi voltunk barátok, felvégiek, mi, főszegi gyerekek. Én a fiatalabb és a legkisebb közöttük. Karcsiék házának mondom, mondhatnám Jakabékénak is, de az a hátsó traktus nem áll már. Ott a testvérek még az enyéimnél is idősebbek: dr. Jakab Károly az első tanult ember a faluban, valami régi búcsúból homályosul előttem, fehér ruhában, Mariska lakodalmán süteményért „tátogattam”, Feri volt a legények hegedűse, jóképű, aki szép lányt vitt a házhoz. Itthon maradtak, öt gyerekük született már az Ószegen, az ötből egynek van mindennapi köze Iszkázhoz; a fiú Kertán hentes, a meny a faluban boltos. Eszembe jut Mihály bácsi köhécselése. Karcsiék házában Pestről visszatelepedett, nyugdíjas pár, Horváth Feri bácsiék. A férfi egyik abból a nagy családból, amelyik őseim fészkében élt, s eltéblábolt a fővárosba. Az udvaron szorgoskodik, köszönök, visszaköszön, úgy érzem, nem tudja, kinek.

Két bottal sétál Tivadar nagynénje a járdán, nálam idősebb lánya boltba szatyroz. Sári nénit mégis körülkeríti valami fiatalság, északról gyereksürgölődéstől, szombati dologtól élénk a porta, éppúgy délen Tivadar bátyjáéknál, rézsút járóka s egy gumilabda az új ház teraszán. Úgy kapaszkodhat bele ebbe az otthonosságba, akár öreg kezei a botokba. Fölötte gyúlatlan utcai villanylámpa. Itt fejeződött be az utolsó fény, a sötétben innen kezdtem fütyölni, futni vibráló szemmel, szívdobogással. Az utolsó lámpa udvarában aranyosodtunk, a szerelmesek innen húzódtak félre. Itt dobott fejen Mátis Karcsi az olvadó hó vasgolyójával, káromkodtam, botránkoztató káromkodásra neveltek a legeltetések. Karcsi a legvadabb közöttünk, de haragom csak addig tartott, amíg haza nem értem.

Megvigasztal az a járóka. De micsoda vigasz, ha összeszámolom, hányan születtek ebben a néhány házban! Mi négyen, Egonék négyen, Jenőék négyen, Karcsiék öten, Tivadarék heten és így tovább végig az utcában. S a hátsó lakások összedűltek, miként nincsen gyerek sem, romnak, gazdasági épületnek, konyhakertnek maradtak a fölújított vagy új házak mögött. Ketten laknak csak hátul, két öreg testvér meg a nálam két évvel fiatalabb legény, de akinek csak a telke régi. Nyolc öreglegény. Nemcsak a kedvtelen szaporaság, a házasodási tehetetlenség is csökkenti a lélekszámot.

Úgy tűnik, Tivadar nincsen itthon, pedig meglátogatnám, mosolygósan kínálna kerti borából, a gondosan válogatott fajtákból koccintanánk, mint néhány éve, mikor arról beszélt, hogyan választolta ki apját a meztelen halottak közül a dobai tüdőszanatórium hullaházában: a bor a történethez érzékenyített bennünket, a Halál és a Bacchus annyira elgyöngített, alig találtam az ágyat anyám konyhájában.

Ide hallatszik Szabó Feri bácsi körfűrésze. Mindenki Samu Ferinek hívja megkülönböztetésül, annyi itt a Szabó; családja Szabó Samutól származik, Tivadarék Szabó Mózestől, a szemben álldogáló, szelíd tekintetű bácsi a Szabók közül Dénes Kálmán. Vannak Jézusék a Martonok között, mert elődjük Jézus volt a passióban, a lányt Jézus Marinak mondják, minket meg Bognárnak, dédapánk mestersége után, kiválasztva a többi Nagyból.

Óvatosan benyomom a deszkakaput, félek a kutyáktól. Sír, süvölt a gépfűrész a baromfiudvar közepén, japánkakas űzi a nagy vöröset, csak a fehér kacsa áll a futkosó, rebbegő, fűért kapkodó népség között, megrázza szárnya tollát. Adogatom a fűrésztelepi selejtdeszkát, a görcsös durungot, ő meg tolja a láthatatlan vasfogak alá, csuklójánál a félelmetes forgás; ballal a levágott részt félrelöki, letörli a fűrészport; magamba szívom a pörkölt faillatot, és nyújtom az aprítanivalót jobb kezéhez. Beszélgetéssel nem zavarom veszélyes dolgát, szóljon csak ő, ha nem kell odafigyelnie.

– Ötezerért vettem, ugye, megéri?

– Tudom, milyen nehéz kézzel – mondom.

– Egy perc alatt hétezer-kilencszáz fordulat.

– Nagyon utáltam.

Félóra alatt földarabol annyit, mint mi egész nap. Lehet, közben arra gondol, hogy fogadott fia állhatna helyében, de ő Nyugat-Németországban keresi a nagy pénzt. Fűrészporos tenyerét beletörli nadrágjába, s behív a német aláírású, múlt századi reprodukció alá, fölöttem az angyalok és az ördögök harca, az asztalon Marica nevű bolgár vörösbor a somlai szőlősgazdánál.

– Hol laksz? – kérdezi Gizus néni. – Ja, persze, ott a Dorozsmai utca, ott lakik a Vera, meg hát Pestújhelyen dolgoztam tíz évig egy tanáréknál, három gyerek volt, a legkisebb lány nagyon elkésett, olyan nyamvadt volt, azt mondta az orvos, ássák a homokba, hadd erősödjenek a csontjai, a nap fölmelegíti a homokot, az segít, beleásták nyakig, segített is, szépen kifejlődött. Akkor még az Öv utcától volt Pest, a mi utcánk szomszédos volt. Megvan-e még az a Zsolnay az Öv utcában? Igen? Na szóval ott volt egy nyomós kút, onnan hordtuk a vizet, a mi kutunkból csak a virágokat öntöztük. Megvan-e még a Mexikói meg a Királyné út sarkán az a kocsma, a rosseb tudja, hogy hívták, ölég az hozzá, igen nagy volt, a kerthelyiség egyik részén sváb zene, a másikban magyar zene szólt, ki volt írva, magyar zene, most már nem olyan nagy az a kerthelyiség? Akkor bizony két részt is volt. A 67-es villamos megvan még? Szóval megvan. Hát a vasút? Az is? A télen meg úgy elkapott az influenza, éjjel kihívtuk az orvost, igen dühös lett, azt mondta, egye meg a pénzét, aztán másnap bocsánatot kért, mert olyan nagy a körzet, és százan is várnak a rendelésen, mondtam, azért durva volt velem, Gizus néni, ismerem én magát, akkor elfogadta a pénzt, én lázas nem voltam, csak az epém fájt igen, olyan ideges lettem, világgá akartam menni, másoknak negyven fok is volt, majdnem az egész falu beteg lett. Szóval sietsz meccset nézni? Én a filmeket szeretem, a Feri bácsi odaül, mindig elalszik, én még éjfélig is végignézem, tegnap is valami amerikai, a seriff ki akarta űzni a városból a fiatalembert, az szerelmes lett ott, a seriff mindig üldözte, aztán mégis ő esett bele a szakadékba, aztán azt nem mutatták, mi lett abból a szerelemből. Igyál! Nekünk már nincs szőlőnk, odaadtuk a Szákának, kapunk minden évben száznyolcvan litert, tavaly még a felét se, nem is termett több, azt mondták, majd az idén bepótolják, most talán terem, jó lesz, csak eső kellene, mert már aszalódnak a szemek, ha sok eső lenne, akkor meg elrohadna. Ez valami Marica bor, bolgár? Jobban megéri, mint a sör, osztrák sört adnak a boltban, két üveg harminchat forint, a fene se fizet annyit, ez a bor is annyi, tovább tart, az a sör meg hamar elfogy.

– Apádnak jó lovai voltak, de az enyimek jobbak – rekeszti el a beszédet Feri bácsi. – Az volt az élet! Négy mázsa árpa árát felejtettem az aratóruhám zsebében, nem hittem el, hogy kifizették. Aztán a következő aratáskor benyúlok a zsebembe, hát ott a pénz. Most meg? Egy évvel vagyok idősebb, mint a Kádár, nézd meg a fogaimat! Nem igazi ám! Alig tudok enni, majd csak megszokom.

Szomszédjuk előtt német rendszámú autó.

– Ez a Martin!

Eszembe jut a régi nóta: „Akácos út, ha végigmegyek rajtad én…” A múlt árnyékos, sűrű akácsora, talán azért, mert az egészet egyszerre kiirtották, a fák is, mint a személyi kultusz áldozatai, s helyükben húsz év múlva fordultak termőre a szilvák. Hova lett az utcai árnyék? Leszakítok egy szemet, és köszöntöm Kardos Jóskát, a nyugdíjas ajkai bányászt. Kapujában tűnődik, úgy, mint mikor a falusiak munkaszünetet tartanak, s várnak valami utcai érdekességre. Talán érdekes lehetek, hiszen olyan régen látott.

Emlékezetes udvarba építette házát. Itt lakott nagynéném, Hermi néni meg Sógor bácsi, akiről valami mohazöld ruhában, szobán átsuhanó képem maradt. Ők az utca közepén, mi a végén, s házuk a megállóhelyünk, bortankoló állomás, mert nekünk szőlőnk nem volt, most úgy tűnik, olyan távolságban, olyan messze, akár Omszkban a Moszkva-Irkutszk repülőjárat megszakítja útját. Sógor bácsi mohazöld suhanásából azért maradt kézzelfogható; a Szent István Társulat könyvei meg a Magyar Zászló című lap, évfolyamonként, rézmetszetes képeivel: Marat a fürdőkádban, mellette gyilkosa, Corday Sarolta, hazaviszik a jakobinusok a feleségnek férje fejét, söröskorsóból kínálják a vérét; a sorozat címe: A francia rémuralom története. Maradtak az emlékezések: Mari nővéremet faforgáccsal kínálta, mintha sütemény volna. Minden vasárnap elment a hegyre körüljárni a szőlőt, de előbb a kocsisnak adott egy pohárral, persze nem volt neki elég, hát ivott a hordóból, hébérrel, mert az üvegből meglátszana, indulásra még eggyel ihatott, a somlai későn hat, éppen akkor, mire hazaértek, nem tudott a kocsis leszállni, leesett. „Mért itattad le ezt a szegény gyereket?” „Csak két pohárral kapott, úgy látszik, hamar megárt neki.” „Te csak egyet kapsz, mert neked hamar megárt” – hallhatta borozás közben később. „Ha tudná, mennyi ártott meg!” – mesélte a kocsis a történetet.

Nemcsak azért jegyeztem meg ezt a csöpp anekdotát, mert rokoni, inkább, mert mostanság efféle kedélyre sem lelek. Hasonlóak jöhetnének elő a szemközti kocsma idejéből, ahol mára az utcai ajtókat befalazták, ahol a gyermektelen házaspár lakik. Én sose táncoltam azon az udvaron a búcsúi bálban, hiszen a kulákká züllesztett Ács Imre bezárta serdülésem előtt, aztán Pápára költözött.

Ha a gólya hűséges madár volna, Nagy Gyuláék kéményén látnám, követte volna Varga Margitot onnan, ahol előbb a japánkakas hajszolta a nagy vöröset. De ez a gólyautód már csak arra emlékszik, merre van Afrika, s a beton-villanydúcra fészkel. Margittal meg kellett beszélnem a találkozást, mert férje két napig őrzi a falurész tizenöt tehenét, két állat, két nap, tizenötöt, én meg hetvenet Erzsivel, Jenő húgával 1959-ben, ahogy a gazdákra került a sor. Most a tartáshoz nincs kedve senkinek, a trécselésre alkalmas tejcsarnokot is megszüntették. Kidoboltak bennünket 1952-ben, vizezzük a tejet, nem merte tagadni Szanyi Gyula bácsi, lehajtott fejjel forgatta a fölözőgépet bátyám barátjának apja, és arra gondolt, milyen szép lenne megfesteni újra azt a hajnalt, mikor az erdei tisztáson napvörös forrásból isznak a szarvasok, s őrt áll föltartott agancsosan a rendíthetetlen szarvasbika, milyen jó lenne megtaníttatni olyan színdarabot, melyben a fehér zubbonyos francia tiszt váll-lapja két sárga gyökérkefe, s úgy szólítja meg barátját: Amice! – betű szerint.

Beszélgetünk Gyulával, hogy megvette a falu legrégibb házát, de nincs annyi pénz, hogy régi mivoltában visszaállíthassa, pedig az lenne az igazi, az a tornác, a vályog az építkezéshez értéktelen, majd olyan lesz, amilyen manapság szokás, talán a Sanyi fiúnak, aki éppen öltözködik, és indul az éjjeli műszakba az ajkai Volánhoz, ott szerelő, Zsuzsi meg idén érettségizett a pápai Közgazdasági Szakközépiskolában, a kertai ÁFÉSZ-üzemben dolgozik képzettsége szerint, alszik, nagyon korán kell kelnie.

Margit süteménnyel kínál, Gyula is Marica borból önt. Búcsúzáskor őseim, apám szülőházát láthatom, már nem födi el a falu legrégibb háza a falu legrégibb házát, amint hátul szerencsétlenkedik, akár egy roggyant disznóól. Meg kellett volna vennem, meg kellett volna őrizni dédjeim sírját is valami betonfedéllel, s nagyszüleimét is meg kellene.

Közel a bolt. Itt van a Jakab Feri bácsi, gyomra tájára mutat.

– Ez a baj.

Suszter Pisti, apám barátjának fia a kalauzságból szabadnaposan azt mondja:

– Még úgyis találkozhatunk.

Kocsma kellene hozzá, nem a mi múzeumházunk, amit számon tart a Népi Ellenőrzés meg a rendőr. Szóba jöhetne bármi, akár az, aki mindenért fölír, meg az a másik, aki a száján vette be a végbélkúpot, s úgy panaszkodott a rendelőben, az ám a rossz, nem a keserű pirula.

Marad az utca.

– Ez már ötkor fát vág, nem hagyja aludni az embert, aztán egész nap bömbölteti a rádiót.

– Mikor megyünk újra sorozásra? Én a Keresztes Vince fia vagyok. Harmincnyolcas vagyok, te meg a Szabó Pista, a Nyúl Feri meg a Hofi Géza is harmincnyolcas. Na, megyünk sorozásra? Leszázalékoltak, szabad vagyok, mint a madár.

– KRESZ-vizsgám lesz a jövő héten, a múltkor megbuktam, egy pont különbség, huszonnyolc, a képek volt a téma, az én agyam, a Szűz Mária tudja, nem fog úgy, mint a bátyámé, hiába, érettségizett, fog is az agya, motorra van jogosítványom, ha most nem sikerül, azt is elveszik, én voltam a harmincnegyedik, mert ugye Sz betűs vagyok, olyan ideges lettem, hogy mikor rám került a sor, nem jutott eszembe semmi.

– Annak meg akkora temperamentuma volt, mindig elszántott a szomszédéból egy barázdát.

Múltam akácos, jelenem szilvafás utcáján mennyi koporsó bicegett, zökögött abba a temetőbe, amelybe torkoll! A túlvilági tengerbe, oda, ahol apám fölül tépem a gyomot, szakítanám mellőle a burkusbokor-terebélyű gazt, nincs kapám, hát letiprom, ne lássák, itt minden olyan gondozott, még Feri bácsiéké is, akikkel ma beszéltem. Megcsináltatták, ott a nevük a kövön születésük dátumától kapcsolatlan a kötőjel. Öntözik a maguk ültette piros rózsákat. Valaha azt beszélték, Anti bácsi abba halt bele, hogy meglátta a sírkövön a nevét, dehogy abba, cáfolták mások, beteg volt, abba halt bele. A sírok végébe építész barátom ravatalozót tervezett falujának, az öregek udvarukról akarják vitetni magukat, maradjanak abban a hullaházban a temetésig, de a gyászmenet hazulról induljon el a Szent Mihály lovával. Feri bácsiéknak nincs senkijük, tisztes sírjuk lesz legalább.

Kertnek megyek haza, nehéz zöldben, súlyos rajtam az ifjúság, csak ez az őzike könnyítené, a tisztáson hegyezi, billegeti fülét, azt hiszem, megvár, de beszökken a kukoricásba. Minden más és ugyanaz.