Struga manó csöngölődzik

– Ki beszél a telefonba? – kérdezte Mátyás király.

– Én vagyok a debreceni repülőtérről!

– Repülőtér! Repülőtér! Mi az a repülőtér?

– A debreceni repülőtér léte forog kockán, apuskám! Megáradt a Duna, és a hajók nem tudnak úszni. Segítség kellene. Küldje ide a Fekete Sereget, tessék levágatni a Duna fejét. Értettem? Na, elmehet!

Mátyás király sápadtan lerakta a kagylót.

Beszólt a királynőnek a konyhába, aki éppen a mácsikhoz törte a mákot egy famozsárban. Fejéről a korona minduntalan leesett, mikor előrehajolt, és több dolga volt a koronával, mint a máktöréssel.

– Eltörik a korona! – kiáltotta Mátyás király.

A királynő, akit Beatrixnek hívtak, nem hallotta meg, mert akkor huppantott egymás után háromszor a famozsárba.

Mátyás király bosszúsan becsapta a konyhaajtót. Aztán meg arra gondolt, hátha nem is a királynő volt a konyhában, hanem az a lopós szakács, aki már többször ellopta a Szent Koronát is.

Benyitott a királynői lakosztályba.

Hát kit látnak szemei? A Fekete Sereg vezére, bizonyos Kutuzov, mind a két szeme bekötve fekete kendővel, világos bábukkal játszik. Fekete sehol.

– Hol a Fekete Sereg?! – kiáltott föl a király. – Oda a debreceni repülőtér.

– Repülőtér, Repülőtér… – motyogta a sakk világbajnoka.

Csörgött a telefon.

– Halló, Beatrix? Behajóztunk és fölszálltunk a hajókkal. Itt a debreceni repülőtér. Jó nagy földrengés volt Pelagóniában, mi?

A király földhöz csapta a kardját, azóta púpos, mert kétrét görnyedt a kardért, azóta mindig csak olvas vastag könyveket, könyve minden oldalán pici lábnyomot talál, akkorát, mint egy mókusé, aki csizmát viselhetett, mert még a sarokpatkó nyoma is látszik.

Mielőtt földhöz csapta a kardját, megkérdezte:

– Hol van Beatrix?

A pici lábnyomok újabb oldalakra vezették. S megvilágosodott előtte a múlt, jelen, jövő. Mikor a lábnyomok kiestek az utolsó oldalról, s mendegéltek a Corvin-könyvtár polcai felé, a király is ment utánuk, azok belebújtak az egyik könyvbe, lekotorták a király kezébe, hogy olvasson tovább.

Olvasott is a király. A kilencedik lapon kezdte, mert nem szeretett mindent elölről kezdeni.

– …és nem mert tehát igen – olvasta, és egyszerre nem átallott fölordítani: – Hol van a Fekete Sereg?!

 

– Miféle vicc ez? – mondtam magamnak. Egyedül voltam a szobában, és olvasgattam valamit, nem emlékszem, micsodát, mert ez a badar beszéd hallatszott a szekrény tetejéről. Már azt hittem, hülye vagyok, még akkor is, mikor olyasfélét láttam a szekrény pereméről lecsüngeni, mint egy pirosbojtos erős zöldpaprika.

Ilyenkor meg akar győződni az ember. Fölálltam az öreganyámtól örökölt székre, és a fene vigye el, míg a széket a szekrényhez toltam, az a pirosbojtos zöldpaprika eltűnt!

– Na jól van, öregfiú, ilyesmi előfordulhat mindenkivel – vigasztalódtam és megnyugodtam.

Megnyugodtam volna, ha fütyörészést nem hallottam volna. Ez még csak a bevezetője volt a következő éneknek, amit a szekrényből hallottam:

 

Stuart Máriát elveszi Puskin, inglis end ruszkij, még holnap este bekebelezte.

 

Magasan és szaporán énekelte, csivitelte, mint a verebek, de egyetlen csé hang nélkül.

A következőt mélyen, mintha a szekrény lesüllyedt volna a pincébe, és onnan énekelne föl az egész szekrény:

 

Három ház három antennáján három holló tollászkodik, fejét a szárnya alá dugja az első, második, harmadik. Mindegyik farka délre mutat, míg csőrük szárnyukban kutat. Ó, három holló! Szélső ház antennáján az egyik épp hogy csak megunta magát, erre a második azon nyomban az elsővel északra szállt, de ott maradt a harmadik, mint égben a Fekete Lik. Ó, három holló!

 

Vizsgálni kezdtem magamat. Kimentem a fürdőszobába, és a tükörbe néztem. Nem látszott rajtam semmi különös. A fürdőszobában semmiféle hangot nem hallottam. Bementem a konyhába, a vécébe, a másik szobába, még a kamrába is bementem volna, ha lett volna kamránk.

Újra olvasni ültem.

– Tegnap az Atlanti-óceánnál sétáltam dagály idején – hallom újra a hangot, most már teljesen emberi módon szólt –, kék volt a víz, mint a színes álom, és azt mondta: habru-habrucsatt. Olyan pici ösvényen mentem a víz meg a sziklák között, alig fértem el. Jöttem is onnan, nehogy bekapjon az ár. Fölszálltam egy orosz hálókocsira, ami eltévedt Európa kusza vasúti hálózatában, persze nekem nem kellett ágy. Nagy, piros kockás takaró alatt aludt négy ember, nem is négy, csak három, mert a Nyúl Feri lemaradt Szent Málón. Horkolt a Tomor Jenő, fogát csikorgatta álmában a Mátis Karcsi, a Szabó Pista pipált, phö-phö-phö…

Celldömölk és Karakószörcsök között fölébredtek. Leszálltak. Én is utánuk mentem. Hála isten, nem vették észre, hogy meg se mukkantam.

Az úton egy elszabadult arabs telivér meg egy fekete nóniusz vágtatta körül őket. Ha nem rejtőzöm el, letapostak volna. Azt mondták, legszebb a fehér, legszebb a fekete. Falujukban nem éreztem jól magam. Fölrepültem a hegyre megszokott sasom hátán. Mert én repültem először közületek, én bújtam legelőször a föld alá róka farkába kapaszkodva.

Erről csak azért beszélek, hogy megtudd, milyen hamar ideértem olyan messziről.

Aztán bicsaklós lett a hangja, mintha be lenne rúgva.

– Sej, de Mária, Mária, Istennek szent anyja, a mindenit, a Don-kanyartól egyedül, sej, de a kanyartól, az akácos úton, ha végigmegyek rajtad én, egyedül, hallott már ilyent a tekintetes úr, jól megmondtam neki, én összevágtam a tüzelőfáját, ide a pénzt, vagy lövök, sej, de Mária, én voltam a zászlótartó a húsvéti körmenetben, Regátban mellemnek szegezték a puskát, elnyomtam evvel a fagyott kézzel, látja? Én lennék szökött?… Eszembe jut egy nyári szép emlék.

– Na, mit szólsz, Olvasó Oszkár?

Olvasó Oszkár, vagyis én megint elfelejtettem, mit olvasok, nem szóltam semmit, inkább gondolkoztam.

Bolond nem vagyok, hiszen csak ebben a szobában hallom a hangokat.

Valami furcsa szellem lehet a szekrényben, vagy egy tücsök, aki megtanult beszélni.

– Crrr-crr-crrr – cirpelni kezdtem, hátha megérti, hogy tücsöknek gondolom.

– Nem tücsök! – mondta büszkén és fenyegetően, hangja magasból mélybe ereszkedett.

– Hát akkor szellem! Szekrényszellem!

– Nem Szekrényszellem! – mondta büszkén és fenyegetően, hangja mélyből magasba emelkedett.

– Hát akkor mondd meg, ki vagy, ha ilyen sokat beszéltél, összehabartál ennyi marhaságot, ketten vagyunk a szobában, hát akkor mondd meg: ki vagy?

Tíz perc is eltelt, amíg megszólalt. Biztosan azon gondolkodott, bemutatkozzon-e nekem.

– Ne csak a nevedet mondd meg, bújj elő, hadd lássalak!

A türelmetlen csöndben eszembe jutott az éjjeliőr, aki fölkiáltott az istállópadlásra: „A törvény nevében gyüjjön le!” – és leszaladt mellette egy fekete macska.

– A törvény nevében bújj elő! – Na, ez nevetséges, gondoltam.

Tíz perc is eltelt, amíg megszólalt:

– Én minden száz évben csak egyszer mondom meg a nevemet, csak egyszer mutatom meg magamat. Most itt az ideje, hogy megint tudjanak rólam. Minden száz évben csak egyetlen emberrel barátkozom, természetesen lakás és koszt fejében. Ez a titok tart életben engem ezer év óta. Tartod a titkot?

Nevem: Struga manó

Születésem helye: Sztruga városa, a balkáni Ohridi-tó partján

Ideje: 977. október 12.

Anyám neve: Harikleia Trendafilovna

Apám neve: Nikola Trendafil

Termetem: húsz centiméter

Szemem: zöld

Egyéb ismertetőjegyeim: szakállam tizennyolc centiméter, kenderkócszínű, az orrom olyan, mint a piros sascsőr, a fejem gömbölyded, ám kopasz

Ruházatom: fekete, rézpatkós csizma, a többi változik, ha hideg van, melegebb, ha meleg van, hűvösebb.

 

És akkor kisétált a szekrény alól, kicsit meghajolt, hogy zöld, paprikahegyes, pirosbojtos, lecsüngő sapkája le ne essen a fejéről.

Míg kackiásan közeledett, ezt énekelte:

 

Sipkám nyáron paprika, ősszel erdei gubacs, télen fenyőfatoboz, tavasszal is ugyanaz, bojtom nyáron szamóca, ősszel kék kökényszilva, télen galagonya, tavasszal is ugyanaz.

 

– Amit mondtál, úgy igaz – rímeltem meglepődve. De mintha ruhája csak a szakálla lett volna, maga köré csavarta, talán azért, hogy pici fekete csizmáját jobban lehessen látni. Akkora lábnyoma volt, mint egy megpatkolt mókusnak.

Sapkáját levette illendően, leért az a földig is, úgy maga mellett.

– Szóval apád neve Nikola Trendafil. Ismerek egy Harikleia Trendafilát.

– Bizony, ott él a messzi Sztrugában. Azért is jöttem, hogy tudassam veled, jól van. Régen a Trendafilok olyanok voltak, mint a szegfű. Aztán egyre magasabbak lettek, sorra meg is haltak, én meg pici maradtam, és ma is élek.

– Szóval Harikleia jól van. Ezért jöttél.

– Igen. És ezt el kellett mondanom, ha elmondom, meg is kell mutatkoznom, hogy én vagyok a Struga manó. Megsúgom neked, százévenként mindig üzen egy Trendafil valakinek. Ezért járom a világot. Most nálad maradok harmincegy és fél napig. Szállásról már gondoskodtam a szekrényben, csupán enni kérek. Meglátod, jó lesz együtt.

– És akkor mit eszel, ha…

– Akkor bogyót, szotyolát, kendermagot, kölest, szeretem a pitypangot, hideg forrásvízben hűtve, némi habbal, ahogy mondani szokták, gyűjtögető életmódot folytatok. Minden száz évben egyszer harmincegy és fél napig lakmározok. Szeretem az angarai pisztrángot, bár jobban az ohridit; szeretem a fekete-tengeri lepényhalat, de jó a dunai süllő is, kiváló a balatoni fogas.

– És a disznó meg a marha, a bárány esetleg?

– A disznó édeskés.

– Jó – mondtam –, lakmározhatsz nálam. Beléd úgyse fér olyan sok. Végre én is jót lakmározok az életemben. Legjobb a dunai süllő, nem kevésbé a balatoni fogas.

Akkor jutott eszembe, még mindig levett sapkával áll előttem. Mondtam neki, dobja a sarokba, ahogy szokás.

– Nem, nem… Ha a sipkámat ledobom, szomorú vagyok, inkább fölteszem a fejemre.

Fölültettem öreganyám székére, párnát raktam alá meg a háta mögé is, hadd dőljön hátra. Mégis törökülésbe ült. Kobakjára húzta a sapkát, zöld szeme fölragyogott, sascsőrhöz hasonló orra még pirosabb lett, szikráztak pinduri vörösréz patkói. Úgy tűnt, most már otthon érzi magát. Deréktól fölfelé riszált, alul kényelmes helyet keresett magának, szakállát kiterítette, mint az abroszt.

– Kérek… hát ha van, fél kiló süllőrudacskát Orly módon. A vékonyabb halszeleteket kisujjnyi vastag csíkba vágjuk, a megsózott halszeleteket sörtésztába bundázzuk, illetve sörtésztába mártjuk, abból kiszedve bő, forró zsírban piros-ropogósra sütjük, és Orly-masszával leöntjük. Melléje kérek egy liter somlai bort az 1867-es évjáratból, cseh kristálypohárban.

Míg sütöttem a dunai süllőt Orly módon, s kinyitottam az 1867-es palackot nagy nehezen, arra gondoltam, Struga most a száz év előtti ivászatára emlékezik, és előkerestem a cseh kristálypoharat, tehát magára hagytam Strugát. Különös énekbe kezdett:

 

A templom tetejére a Sátán Jézus Krisztust fölvitte, de ettől csak a Sátán izgult, úgyis tudta, hiába. Megveti Jézus azt a földet, amit az ördög körülpisilget, hiába. Mégis mondta a Sátán, mind a tied lesz, de Jézus Krisztus mit szólt ehhez? Hiába!

 

– Struga manó mindent tud – mondtam tálalás közben.

– Tyutya tyatyó tyittyentutty – vigyorgott rám barna búzaszem-fogaival, de zöld szeme csak a tálat fürkészte. Szakállát leporolta, oda kérte a tálat, alóla rendetlen szőrszál látszott ki. Struga szakálla szőrét a tál alá simította, úgy, ahogy az asszonyok szokták a szoknyájukat, mikor leülnek. Szakálla alól elővette kiskését, kisvilláját, és bányászni kezdte a halat, s három nap, három éjjel evett-ivott. Néha félrevonult, aztán folytatta tovább.

És miket beszélt közben, te jó ég!

 

– Batu kán kiadta a parancsot. Előre a Vérmezőre!

Sátra négy sarkát négy fekete mén nyeregkápájához kötötte. Maga fehér ménjén a sátor alatt vágtatott. Szabadjára engedett egy amúri tigrist, avval hajtotta seregét, mint egy falkát. Őszinte legyek? Féltem. Pedig már odarendeltem megszokott sasomat, hogy repüljek fölöttük.

Micsoda csata lehetett a Vérmezőn?! Én inkább befészkelődtem a fegyverkovácshoz. Fölhasaltam a fújtató tetejére, emelkedtem-süllyedtem egész nap. Nyílhegyeket kovácsoltak az üllőn, az üllő szélén verték ki kiskalapáccsal, hajlítgatták a meleg vasat. Ekkor jött rám először életemben, hogy nagy szerettem volna lenni. A fújtató fölfújtatott. De előbb még Batu kán felesége bejött a kovácshoz.

– Adjál nekem vasforgácsot, te kovács!

– Minek a vasforgács neked, Batu kánné?

– A trónörököst akarom altatni rajta. Ha nem adsz, iderendelem a hátországot, és beledobunk a tűzbe.

– Jaj, azt ne!

Arra gondoltam, valamit elvétettem.

Most kell nagyra nőni, gondoltam, és belélegeztem a fújtató levegőjét. Nehéz munka volt, mert előbb a tűz mögé kellett bújnom, szakállamra vigyázni, hogy meg ne pörkölődjön, mert ugye a fújtató a parazsat fújja, aztán le kellett hajolni, beszívni, karjaimat kitárni, hasamat behúzni, lábujjhegyre állni. Éreztem növekedésemet. Persze, először bevertem fejemet a plafonba.

– Mit gondolsz, kovács? – szólt Batu kánné. – Férjem a Vérmezőn!

Egyre nagyobb lettem. Sajnos ruhám elmaradt rólam, azért nem lettem meztelen, mert a kovácsműhely füstje hálóinget adott rám.

– Íme, a férfi! – hallottam.

– Azóta is félek nagyzolni. Azok a Trendafilok megnőttek, meg is haltak.

Struga az utolsó szavait tűnődve mondta, még inkább a következőt érthető szomorúsággal.

– Azt hiszem, halhatatlan vagyok.

– Éljen a vérmezei győzelem! – suttogta fülembe Batu kánné.

– Magyarország nem adja meg magát! – toppantottam idegesen, mikor egy liter kancatejet tett elém, s én hálóingemből kivetkőzve fölkiáltottam.

– IV. Béla visszajön! – sanyargattam az asszonyt. Fölugrottam a fújtatóra, és leeresztettem magam, és a csatára gondoltam, amiről semmit sem tudtam.

Struga fáradtnak látszott.

Én meg azt hittem, visszatérhetek meséiből, és nem kell itt lustálkodnom harmincegy és fél napig, a magam dolgaival kezdtem foglalkozni. Reggel bolt, tej, kenyér, fölvágott, cigaretta. Visszatérhetek a magam meséjébe. Az lehetek, aki vagyok.

De Struga illetlenül türelmetlen. Szokása szerint törökülésben ül, és mindig egy rejtett jatagánt villogtat. Szerettem volna jatagánját körömpiszkálónak használni, de arany volt.

– Itt vagyok! – szállt le fehér lováról Batu kán, és zengett az egész kovácsműhely, és minden nyílhegy összekapcsolódott. – A győzelem a vereség keresztje! IV. Béla várakat épít – szólt a feleségének meg a kovácsnak, és megitta az én tejemet.

Én meg, hogy össze ne tévesszem Struga manó meséjét a magaméval, elkezdtem részvétet nyilvánítani.

– Bagatell!

Erre őfelsége Struga:

– El tudtad volna viselni Tomory Pál kalocsai érsek és hadvezér reverendája zsebében a mohácsi vészt? Sajnos, akkor még nem fürödtek. Nyisd ki a csapot!

– Megvallom – mondta –, minden szép nő a vérrokonom, azért nézek ki agglegénynek, bár ha nem vagyok szerénytelen, én vagyok a Kalapos király apja.

Struga nagyon egyszerűen mondta ezt. Nem akartam serkenteni amúgy is gyors fantáziáját. Minden kérdésemből történetet kerekített volna. Például: mért növesztette meg magát Batu kánné előtt? Na, na?! És aztán az a hazafias vallomása? Meg hogy minden szép nő a vérrokona?

Struga szemérmességét szerettem a legjobban. Olyan nyílt volt, mint az előbbiekben is látható, de volt egy játéka, mikor kisujjával csigákat göndörített a szakállából, akkor gondolkodott, mit művelt ezer év óta, amitől lelkifurdalása lehetne. A bal szemét dörgölte, és csak a bal szeme könnyezett, pedig egy apró aranyrög ragyogott benne, elveszett volna a tenyerében.

Struga türelmetlenségében elővette a Magyar Nemzetet.

– Gyerünk a Hirdetőbe! – mondta. Ceruzát kért, és írta a következőket:

„Húsz centiméteres, ezeréves ember vagyok. Ezeréves intelligens férfi feleségnek vagy élettársnak keresne harmincegy éves diplomás hölgyet. A rózsadombi lakás nem akadály. Ne legyen százhetven centiméternél alacsonyabb. De legyen káros szenvedélyektől mentes, család-, zene- és természetszerető. Jelige: »Majd megtudjátok 5312«.”

Annyi levél érkezett, hogy taxival kellett a Hirdetőből hazafuvarozni.

Struga türelmesen olvasni kezdett, aztán abbahagyta, s nagybetűs választ adott föl a lap első oldalára: „Majd megtudjátok jeligére, 5312. Találkozunk június 28-án délután három órakor a Nagyréten.”

Meghívott, és a szivarzsebembe kéredzkedett, onnan magasabb a kilátás. Szakállát, azt a tizennyolc centiset, lecsüngette vászoningemből. Színük egybeolvadt, csak a szellő választotta külön egymástól őket.

Szóval meghívott, és a taxisnak mély hangon kikiáltott a szivarzsebemből:

– Nagyrét!

Persze én fizettem.

A Nagyrét tele volt harmincegy éves, diplomás, százhetven centinél magasabb hölggyel. Majdnem tízezren.

Elgondolkoztam, mit esznek ezen a húszcentis, ezeréves manón. Ő tudta; vagyis tudta, amit én nem tudtam. Szégyelltem volna, ha szivarzsebemet használja prédikáló illemhelyének, ahol bemutatkozik, előadást tart, netán feleséget választ. Arra is gondoltam, nem a halálát érzi-e, ha most ennyire népszerűsködik. Bezzeg Batu kánné előtt jobban vigyázott magára, mikor fölfuvalkodott!

Szakállánál fogva kihúztam, mint egy szivart. Már a kezemben elkezdett növekedni. Leroskadtam alatta, fenékre estem, úgy raktam le a fűre. Ő meg nyakára csapta a szakállát. Egyik lábáról a másikra állt, köhintett, ahogy illik.

– Tisztelt Harmincegy Éves Hölgyek! Intelligensek és káros szenvedélytől mentesek! Ki hozna nekem egy liter bort a maga pénzén a büféből?

Óriási tumultus után megkapta literjét. Bal tenyerébe vette, de nem ivott bele.

– Nagy a hőség június 28-án három órakor. Bizonyos jelentések szerint 31 fok. Hát jégkocka nincs?

Óriási tumultus után megkapta a jégkockákat meg a doboz Sopianae cigarettát, aminek kérését már nem ismétlem meg, mert nem tűri a papírt.

Először szétroppantott a szájában egy jégkockát, beleivott a palack borba, az üveget lerakta bal lába mellé, jobb zsebében csörgette aprópénzét, úgy gyújtott rá, mintha gyárkémény pöfékelne a Nagyrét fölött, amit azért szeretnek az emberek, mert jó levegője van.

Eddig a harmincegy éves hölgyek tízezres hada, miután kiszolgálta Strugát, és majdnem összeverekedett, nyugodtan állt, mintha csatarendben lett volna.

– Tisztelt Harmincegy Éves Hölgyek! Intelligensek és káros szenvedélyektől mentesek! Tudják-e, mi a búza és a rozs között a különbség? És a kamillateás borogatás? Pardon, és a pipitér?

Struga nagyot, három kortyot nyelt az üvegből, rá újabb jégkockát ropogtatott.

– Önöknek, ugye, néhai Mária Terézia volt az anyjuk, akinek hálószobájában leszerelési egyezményeket írnak alá? Fönséges!

 

És a biedermeier?… és a rokokó selyem, és az empire, tudják-e, mire való? És a kalapjuk alatt a haj meg a tavalyi macskagyökér? minden tudásuk fölér hozzám és eltökél a házasságra, köztársaságom kikiáltására!

 

Megcsíptem volna a fenekét, ha nem tette volna a kezét hátul keresztbe. De a harmadik sorból az egyik hölgy fölkiáltott:

– Szégyent hoz ránk! Le a manókkal!

Struga énekelt tovább, és az egész sereglet hátat fordított és megindult a Nagyrét utcának. Csak az a harmadik sorbeli hölgy jött felénk kivont ridiküllel, s akkorát csapott nagy, kopasz fejére, hogy Struga a szivarzsebembe esett, mert az ütéstől lecsökkent a maga húsz centijére. Zsebem fenekére hasalt, ki sem látszott. Szivarzsebemből éreztem lüktetését. Megsimogattam jobb kezemmel. Balommal meg a kiabáló hölgyet öleltem, megcsókoltam, és megkértem a kezét. Nyomban elvettem feleségül. Az esküvőn Struga mélyen aludt szivarzsebemben, mikor Harikleia Trendafila azt mondta:

– Igen!

Kabátomat levetettem az eset után, akkor rázódott föl álmából Struga.

Meglátva Harikleiát, bemenekült a szekrénybe.

Ott aludt három napig.

Kellemes csöndes napokat töltöttünk Harikleiával. Még a lakást is átrendeztük, csak a szekrényt nem mertük áttolni sehova, nehogy Struga újra elkezdje szereplését.

Feleségem angol szakos szakácsnő, Pestre jött tanulmányútra a Hiltonba. A portai angol újságból olvasta a hírt, világcsodának tartotta, hogy egy húszcentis ezeréves emberke ilyen bátor leánykérő. Azért ment ki a Nagyrétre.

– Hol itt az egyenrangúság? – súgta házasságunk után.

Feleségem – fekete, pici bajusza van – fekete pihéit nagyon szeretem. Sokat beszélt apjáról. Nem úgy, mint akkor Szkopjéban, mikor két oroszlánordítás között az állatkert melletti parkban meg akartam fogni a kezét.

Apja néha viharba került, néha nem. Szerette az Ohridi-tó 250 méteres alját nézni halászás közben. Egy Tadeusz nevű lengyellel haskelepet csináltak a hajó korlátján, mert a rakijától és a trubadúrok énekétől nagy kedvre kerekedtek; akkor került először a lába a feje fölé, azóta fél a víztől, akkor rémült meg, abban a mélységben még el is lehetne veszni, bármilyen ízletesek az ohridi pisztrángok.

– Struga a te jókívánságoddal jött hozzám – mondtam suttogva.

– Tudom. A Nagyréten azért kiáltottam. Szégyelltem ősöm badarságait. Struga nemcsak üdvözletet hozott, de férjhez adott. Ha fölébred, szerető rokona leszek.

– Talán sokat ivott a Nagyréten!

– Azért is robbantottam föl a nőtársaságot. Ha benne van az a sok alkohol, mikor a testét leengedi, úgy összesűrűsödik, mint a zsugorodó csillagokban a magnetikus erő. Most is milyen mélyen alszik, kicsi hörpintes horkolással!

Elmentem a boltba kenyérért, tejért, tojásért, zsemlemorzsáért, nem feledkeztem el pálinkáról sem, jót tesz, ha majd fölébred őfelsége.

Harikleiára hagytam Strugát.

Mikor hazajöttem, láttam tenyerében hasra fekve, mint egy pici állatot. Fölül kopasz feje világított, kis dolmánya zöldellt, piros nadrágja alatt csizmácskája feketéllett, azon meg a vörösréz patkók ragyogtak, szakállát maga alá gyűrte, mint gyerekek a dunyhát.

Harikleia simogatta, egyik tenyerével ágyat adott neki, a másikkal födelet. Az a födél olyan volt, akár a lomb, a libanoni cédrusokéhoz hasonló, akik vízszintesen növesztik koronájukat. Simogatták az ujjak, ezek a szélbeli cipruságak, olyan illatúak is voltak.

Macskák dorombolnak így a simogatásra. Csak az övé nagyon cincogó volt. Ha a mókusok dorombolnának a simogatástól, hozzájuk hasonlíthatnám. Lekottáznám, de a kottát nem ismerem, eldorombolnám, de az írásból ki hallaná meg?

Harikleia, miközben simogatta, nem szólt, a messzeségbe nézett, a falon át valahová. A hazájába biztosan. Tejet raktam az asztalra kenyérrel meg pálinkát cuclisüvegben.

Szép hazátok van – gondoltam. Verset költöttem volna Struga stílusában, ha feleségem nem kezd el énekelni:

 

A pesti Hilton konyhájában majdnem levágtam a kisujjam egy svédacél hentesbárddal, hál’isten mellényúltam. Akkor most négy ujjal simogatnám ezt a kis kopasz aranyalmát.

 

Struga hátára fordult, álmában elmosolyodott, de mintha lenézően csinálta volna, úgy állt a pirinyó szája. Dorombolás helyett horkolt.

Harikleia a messzeségbe nézett. A hazájába biztosan.

Szép hazátok van – gondoltam, és verset költöttem a Fekete Hegyek tiszta szeléből, a Vardár sárga habjából, a Szent Jován-templom alatti tavi csöndből meg egy szamár lekonyuló füléből. Ugye, már nem is kell elmondanom, milyen szép volt az a vers?

Sú-ha, sú-ha –

valahogy így kezdődött, sok cs hanggal folytatódott, aztán áhítatos csönd lett, hogy a szamár lecsüngő füle tapsikolását még jobban lehessen hallani.

Harikleia merengése eszembe juttatott minden fanyerges szamarat, akiken úgy szamaragoltak, mint Mária Kisjézussal oldalt ülve, földig érő lábbal. A piacon öregek malmoztak, az egyik söröskupakkal, a másik törött cseréppel, természetesen a söröskupakos lett a győztes. Gyertyát öntöttek az ügyvéd bódéja mellett, az ügyvédnél csak egy ember ült, de a kovácsnál, a koporsósnál, a cipésznél, a szabónál, a rézművesnél, a halárusnál, a péknél, a birkamészárosnál, a fazekasnál sokan beszélgettek a mesterek nagy örömére. Nekik már illetlen lett volna az esti korzó. Csöndességüket ne bántsa a zaj, lányvisongatás, fiúröhintés!

Milyen szép lehet az álom egy tenyérben! Az ujjlenyomatok meg a tenyér vonalai, dombjai, völgyei belekeverednek az álom indáiba. Milyen szép lehet, ha a vénuszdombra hajtja fejét az ember. Persze, csak a kisember. Aztán a füves tisztásra gondoltam, az is éppen olyan, mint a tenyér. Alul fűszálak, szirmok, katicabogarak és a szentjánosbogár, fölül sárgarigók, sasok, ökörszemek, leveles tölgyfák meg a bárányokat terelő kékség összekeveredik az álommal, amit én most az ágy szélén ülve álmodok.

– Megvan-e még a sasom? – ébredt föl jajongva a manó.

– Van neked itt sasod?

– Hogyne lenne! Ott a tévéantennán.

– De hiszen az holló!

– Azt csak mondtam. Az a fekete sasom. El akarom magamat vitetni vele a mezőtúri jelmezbálba. Ti utazzatok vonattal. Jó mulatság lesz a mézeshetekre.

– Pipi, ne! Pipi, ne! – kiáltott ki az ablakon.

A sas délre álló farkát nyugatnak fordította, abbahagyta a tollászkodást, s leszállt az ablakpárkányra.

– Mezőtúr, Dózsa György Művelődési Ház! – adta ki a parancsot Struga.

– Este nyolckor találkozunk.

Harikleia keze ott állt a levegőben, mintha meglepődne, hogy üresen maradt. Integetésre készült, de csak várni tudott, csalódni az ürességtől.

Megfürödtünk, fehérneműt váltottunk, sötét ruhát öltöttem, nyakkendőt kötöttem. Harikleia brillantróza lamé, vagyis élénk rózsaszín kisestélyit vett föl. Magunknak Struga- és Strugáné-álarcot vágtunk ki hirtelen lakmuszpapírból, hogy majd a hangulatot kellően jelezze. Itt meg kell jegyeznem, mert senki sem tudhatja, milyen lehetett Strugáné, ha volt egyáltalán, eddig nem beszélt róla, én meg elfelejtettem kérdezni, hogy szavamat ne felejtsem, az álarc pontosan Harikleia arcmása volt.

 

Zsúfoltan indult a mezőtúri gyors. Szomszédunkban lakodalmasok. Akkor jutott eszembe, mi még nem is tartottunk lakodalmat, s itt a vonatban olyanok vagyunk, mint az ifjú pár, alkalomhoz öltözöttek, pedig csak a mezőtúri jelmezbálba mentünk.

– Jó ember ám a Karcsi – szólt mellettünk a felesége –, mikor iszik, nincs olyan jókedvű senki.

A bajuszos összeütötte a bokáját háromszor, jobb kézzel bajusza mindkét szárnyát lesimította, aztán egyenként megpödörte, közben csettintett a nyelvével. De vőlegény és menyasszony sehol, már azt hittük, minket ünnepel ez a mulató társaság. Minden olyan szokásosan történt volna, nem is mondanám tovább, ha nem ült volna a pici ember a csomagtartóra.

– Mért ül maga, Karcsi, a csomagtartóra? – kérdeztem.

– Pszt! Nincs jegyem. A kalauz nem szokott fölfelé nézni. Utolsó pénzemet erre a kövidinkára költöttem.

– A feleségének sincs?

– Nincs! Majd ha megbüntetik, leüli a börtönben Kalocsán.

– Rossz ember maga, Karcsi!

– Jó ember ám a Karcsi! – szólt mellettünk a felesége. – Mikor iszik, nincs olyan jókedvű senki.

Erre megint összeütötte a bokáját.

– Lejövök, ha kifizeti a büntetést. Tánccal hálálom meg, úgyse táncol itt senki, csak óbégatnak. Hogy hívják a nagyságos kisasszonkát?

– Harikleia.

– Nagyságos Harika kisasszon, csókolom a kezét. Isten segítse minden idejében. Fényes legyen a napja. Az ura meg ne verje. Éjjel-nappal szeresse ez a drága uracskája. Harika kisasszon meg főzzön finom tyúkhúslevest neki.

Harikleia, aki csak idegenül tudott, nem mint Struga, aki a világ minden nyelvét beszéli, volt is ideje megtanulni ezer év alatt, és most a mezőtúri Dózsa György Művelődési Házban alakoskodik a jelmezbálon, szóval Harikleia mintha megérezte volna a finom tyúkhúslevest.

– Gyüjjenek el hozzánk Öcsödre. A kocsma előtt van a buszmegálló. Ott megiszunk fejenként három pálinkát. De ha Harika kisasszon a kevertet szereti, na tessék! Lesz ott viski meg fröccs is. Az Annus főzi a finom tyúkhúslevest. Ha fiatalúr akarja, eljátszadozhat, csak úgy eljátszadozhat. Helyes? Vagy ha nem tetszik, akkor elmegyünk a nagynénémhez.

– Ez az igazság! – mondta a felesége.

– Szeretem a feleségemet.

– Milyen szemérmes! – mondta a felesége.

– És ha megölnek a féltékeny legények?

– Persze hogy megölnek. Megölnek. Az Orsóst is megölték, mégis találkoztam vele három nappal a halála előtt. Még snóbliztunk is a kocsmában.

– Megvédtek?

– Helyes! – válaszolta Karcsikám.

– Pistukám! – folytatta Karcsikám. – Föl szeretnék adni egy találós kérdést.

Tudtam, Harikleia unatkozik.

– Bizonyára ön is tudja, hogy mit jelent az, amikor egy szív azt érzi, hogy minden kis ütést képes elviselni, de viszont a gondolataink arra ösztönöznek minket, hogy az ilyen kis ütéseket ne felejtsük el, mert nem tudjuk eltűrni mindazt, ami a szívünknek kellemetlen, illetve bonyodalmas.

Ebből azt akarom következtetni, mert ugyanis ilyen ütések érnek engem is, és sajnos nem szívesen tűröm el őket, mert az az igazság, hogy az emberek nem eléggé megértőek, illetve nem igazságosak.

Akinek a szíve-lelke nagyon sok szenvedést elviselt, és napról napra újabb szenvedésekkel küzd, akkor a szív a legsötétebb árnyékban van, ahol egy cseppnyi sugár sem tud átszűrődni rajta. Ha pedig ez a cseppnyi fénysugár elszüntetné a szenvedés ütéseit, vagyis létrehozná a boldogság perceit.

– Örülök, hogy tetszését elnyerte. Ennek ellenére engedjen meg egy szerény kérést. Ön vajon bizonyos-e abban, hogy az igazság egy nem létező szó, illetve egy olyan használt szó, amely az emberlényhez tartozik, ha pedig igen, akkor mért nem akarják az emberek azt elismerni, hogy az igazság létezik mindenhol satöbbi?…

Karcsikám szája a satöbbinél nyitva maradt, nem is zárta be sokáig. Szerettem volna pünkösdirózsa-szirommal leragasztani, mégis azt kérdeztem, ha már a találós kérdést megfejteni nem tudtam:

– Ismered a betűvetést, Karcsikám?

– Nem – mondta, és tíz percig gondolkodott, miközben a pünkösdirózsa-szirmot lilává szívta a száján, mert a pirosból mindig lila lesz, ha nem tudnák, akár az emberből sárga.

– Megtanítanálak a betűvetésre Mezőtúrig.

– Öcsödre megyünk, ugye, Annus?

– Megtanítanálak a betűvetésre – mondtam könyörtelenül, miközben képzelt nádpálcám végét figyelmeztem.

– Tudod mit, Pistukám? Sározd össze magad, Pistukám! Okosabb vagyok nálad.

 

Tíz meg egy egyre megy.

 

Mit csinálhat most Struga manó? Leesett a sas hátáról netán, és elhulló tollába kapaszkodik?

Harikleia azt mondja, porcelán készletnek nézi a lakodalmasokat, amiből egy csésze összetörött. Finom lelkére vall, hogy nem az izzadságszagra gondolt és a boros leheletekre. De hol vannak a törmelékek?

Karcsikám hasra fekve lépett le a csomagtartóról.

– Pistukám, tedd a talpam alá a kezedet! Na jó! Még a másikat is! Helyes!

És Karcsikám leesett felesége ölébe.

Struga talán most szokik a jelmezbál környezetéhez a mezőtúri Dózsa György Művelődési Házban. Alkalmazkodik.

Harikleia brillantróza laméruhájában keresi az olajos aljú kupéban, négykézláb a porcelán készlet egyetlen összetört csészéjét, de csak azt a darabot találja meg, melyen Auguszta főhercegnő feje rózsállik.

– És hol vannak a lábak – kérdezi angolul – meg a lábak csipkésre vádlizva s az aszaltszilvakék félcipő, melyből Leopold pezsgőt ivott? És a szomorúfűz alá libbenő párok, akik a hárfát ökrös szekérrel maguk után parancsolják, s a hárfa egy hosszú ujjú nő nélkül is zeng. És az a szarvas már sosem legel a hűs forrás partján? Jól nézünk ki! – mondta Harikleia angolul.

S a lakodalmasok porcelánkoccintgatással vigadoztak.

És Karcsikám, miután bemérte magának a kupé táncparkettjét, felesége ölét rég otthagyva természetesen és úgy tartva jobb kezét, mintha felesége nyaki anyajegyét is vinné magával, tánca előtt, mint a súlyemelők, fohászkodott. Kiváltképpen a perzsa Nasszarihoz volt hasonló. A kupé elcsöndesedett. Karcsikám először bajuszát lökte föl, aztán diadalmasan kurjantott, megfogta bokában bal csizmáját, elengedte és rávert, ugyanígy a jobb csizmára is, majd szünetet tartott, aztán belelehelt mind a két tenyerébe, megsimogatta a csizmaszárát, és elkezdett táncolni. Sokkal többet görbült annál, hogy kiegyenesedése ne legyen feltűnő.

Felesége vele ringott az ülésen. Lábait szemberakta, fejét Harikleia felé hajtotta, nyakával igazgatta testét a táncra, mert éppen ült.

– Gyere, Annus! – kiáltott Karcsikám, de nem az Annusra nézett, hanem az égbe. Annus egyet fordult az ajtó felé, megpördítette szoknyáját, és kirepült belőle tizenhét kétasszony napközi csibe.

Úgy táncoltak, hogy a csibékre rá ne lépjenek. Ettől lett olyan szép a tartásuk, libegős a lábuk.

Táncoltak volna bizony Mezőtúrig is.

Most jut eszembe, magamról nem is beszéltem mostanában. Ott hagytam abba, mikor a jelmezbálba öltöztem.

– Mikor ezek a csibék megnőnek! Mikor ezek a csibék megnőnek, Pistukám!

 

Istenem, országom, hol lesz meghalásom, jaj, erdőbe, mezőbe vagy a temetőbe.

 

Mikor ezek a csibék megnőnek, akkor gyertek el. Tudod! Ott szálltok le a kocsma előtt.

Nagy Struga ez a Karcsikám – gondoltam.

– Segítség! – hallottam Struga hangját.

Azt hittem, olyan, mint álmomban. Csöngetést szoktam hallani, lementem kaput nyitni, de nem találtam senkit. Meguntam a csöngölődző álmokat. Most is azt hittem, hogy csak… Segítség!

– Segítség! – hallottam Struga hangját, és arra gondoltam, milyen szépen csenghet a hiányos porcelán készlet, mikor ez a násznép üvegből issza a bort. Bolond ez a Harikleia, vagy Magyarországot szereti csupán?

– De az elnök! Nem mondom meg, aki megfojtotta a feleségét, és pisztolyát irodájában hagyta illendően – mondta az egyik lakodalmas a másiknak.

– Segítség! – hallom Struga hangját.

– Pistukám, tied lesz a Zenit és a Nadir, ha eljöttök Öcsödre a nagyságos kisasszonnal.

Szemét Harikleia arany nyakláncán felejtette. Most az lenne természetes, ha nyakláncát odaajándékozná, és mondana valamit.

De nem szólt.

Nekem meg eszembe jut, hogy ki kellett volna húznom a gazt a sárga liliom alól.

Harikleia fészkelődik, érzi, lejár a menetidő. Karcsikámék eltűntek. A násznép is kiszállt Kétpón. Kétpó! Micsoda kenyeret ettem ott 1959-ben. Olyan nagy volt, hogy Struga manó négyszobás-összkomfortos, teremkönyvtáras villája is lehetett volna.

– Segítség! – hallottam Struga hangját.

– Hol vannak Karcsikámék?! – kiáltottam ószlávul, és szégyenkezve kellett tudomásul vennem Harikleia lesütött szemét.

Körülnéztem a néptelen kupéban. Hej, mi volt ott! Utáltam a sok üres üveget, mindegyikre ez volt írva: Kövidinka édes. Maradt még ott egy csokoládétorta elveszített mirtuszága is, alsó két bimbója fölszívta az olajat a padlóból. Az aztán barna volt, oh! Nem szeretem ezt a szót – oh!

 

– Segítség! – hallom Struga hangját a mezőtúri Dózsa György Művelődési Ház nagyterme ajtajából.

– Kérem a meghívókat!

Odanyújtottam a kezemet.

– Parancsoljanak, kérem. De tegyék föl álarcaikat, mert most kezdődik a tánc.

Azt hiszem, mielőtt a közelgő botrány előszelében óhajtanánk sárkányrepülőzni, mondanom illene Harikleiáról valamit.

– Segítség! – látom Strugát a bíbor bársonyfüggöny aranyszegélyének felső csücskébe kapaszkodni, s ahogy húzogatják a függönyt, mindig följebb kapaszkodik.

– Hányszor húzzák még?

– Fölmásszon a plafonra?

Beléptünk idején éppen egy bonviván tárta szét karját a kapaszkodó Struga alatt, és Struga, ez a pimasz, aki magányában örökké szotyolázik, beleejtette a bonviván szájába a szotyolahéjat. Nem volt nehéz, mert alsó ajka olyan volt, mint egy vödör, a felső meg, mint a fedele, amit kackiásan hátracsaptak. Ebből hallhatta a tisztelt közönség a Bóni gróf nagyáriáját vagy mit. Vagy mit? Hát azt a rettenetes köhögést.

A bonvivánt kifütyülték, leginkább a Halál, aki ezüstre festett fakaszával, szálfatermettel, s ahogy később megtudtam, Dózsa György nemes és magyar parasztfejedelem kormos koponyájával jött az álarcosbálba, járt-kelt fekete palástban, ámbár kissé rúzsos ingben.

De jött a primadonna.

Sajnáltam Strugát, átéreztem, mért kiabál segítségért. Nem szólhattam neki, hiszen annyi dolga volt: kapaszkodni, mindig csak kapaszkodni. Azon ne is törjük a fejünket, mit keres őmanósága odafönn.

Na, mit kereshet?

Ott van!

És a primadonna sem járt különbül, ő is az előbbi szabálysértés áldozata lett langyosabb füttyel.

De jött a príma-prímabalerina.

Ő aztán megjárta, vagyis szegény Struga járta meg igazán.

– Kezdődik a tánc! – harsogta egy önkéntes rendőr, és hármat fújt a sípjába.

Midőn táncba álltunk Struga- és Strugáné-álarcunkban, Harikleiát lekérte a Halál. Olyan szomorúan hátráltam a nyakkendős legények közé, mintha kivont kardokba hátráltam volna.

A príma-prímabalerina meg énekelt. Elöljáróban ki kell jelentenem: én szimpatikusnak találtam, mert énekére egy áléneket rakott.

 

Most vízparton nyaralunk, Jézusom. Már tudok úszni! Nagyon jó szórakozás az úszkálás. Talán Te is úszkáltál a Genezáret tavában, Jézus, és tudod, milyen jó.

 

De Struga, aki ezeréves, és van némi tapasztalata, elkezdett röhögni földrengéses hangon, és ha földrengéshez hasonlítanám azt a röhögést, akkor összedőlt volna a széles Szkopje.

De csak őmanósága esett le saját röhögésétől a príma-prímabalerina kebelébe. Sajnos, rézpatkója nyomát ott hagyta a nyaka alatt.

A príma-prímabalerina mintha csak egy legyet akart volna leütni.

– Jesszusom! – és folytatta:

 

Hamar meg lehet szokni a vizet és a fürdést, de mégis egészen nagy öröm. Ilyenkor veszi észre az ember, hogy a világ nem magától lett ilyen széppé.

 

Mondanom sem kell, ez a komoly tartalom alt hangot kíván.

Mikor Harikleiát lekértem a Haláltól, természetesen borravalónak beledobtam a koponyájába egy kis balzsamot.

Struga elkezdett a príma-prímabalerina mellén illetlenkedni. Ám ő csak énekelt tovább. Mit is csinálhatott volna? Képzeljenek el olyan éneket, amit a harapás jaja fűz át.

 

Köszönöm szépen, Jézusom, hogy van víz, vannak tavak, amikbe fürdeni, úszkálni lehet. Néha úszás közben is Rád akarok gondolni. Ámen.

 

A príma-prímabalerinának be kellett fejeznie az éneket, mert ugrik a gázsi, de mikor utolsó sóhaját szívére tett jobb kezével, meghajlás közben befejezte, nyakon csípte Strugát, és belevágta a súgólyukba. Struga nélküli jobb kezével fölmutatott a mennyezetre, és zúgott a taps.

 

– Segítség! – hallom Struga hangját a szégyenteljes súgólyukból.

Jóba lettünk a Halállal, portorikórumot rendelt állva, de ez a Struga mindennek a teteje. Mi az, hogy mindennek a teteje? Meg kell magyaráznom.

– Segítség!

– Itthon vagyok – mondta a Halál, és mintha a Genezáreti tavon gyalogolna át, megindult a súgólyuk felé. Bordáiba rejtette Strugát, aki azt hitte, tornateremben van – gondoltam én, mikor Harikleiát a mezőtúri legények inzultálták, mert nem tud magyarul, és minden angol szóra megmozdult egy pihe az ajka fölött. De szép volt a szája! Minden virág kinyílik, ha megszólal.

A súgólyuktól tíz méterre voltunk, azalatt Struga elvégzett egy világbajnoki gyakorlatot. Az első bukfenc után lehúzta csizmáját, végül gatyában maradt a Halál oldalbordáján. Onnan kiáltott ki:

– Jó helyen vagyok!

Közben a mezőtúri legények inzultálgatták a feleségemet, olyannyira, hogy menekülnünk kellett, persze Struga öltözete sehol. A Halál védett bennünket hátulról. A Dózsa György Művelődési Ház legényei elől mellékutcákba irányított bennünket a Halál.

És Struga énekelt a Halál bal kezéből, de a Halál mindig befogta a száját.

Csak hallottam volna. De elképzelhető, mikor az ember feleségét inzultálják, a Struga bolond, a Halál a barátom, és Harikleia angolul beszél, mit hallhattam volna Struga manó énekéből.

Csak nem azt, hogy…?

 

Olyan csöndet éreztem, ami csak menekülés közben jön az emberre. Harikleiának izzadt a tenyere. A Halál szíve fölött csörömpöltek a kis- és nagyezüstök. Struga meg éneke után beszólt a jegypénztárba:

– Kérek három gyorsot a Keletibe – visszapillantott a Halálra – meg egy félárút talán.

A Halál azt mondta:

– Köszönöm.

Így utaztunk, mikor jött a kalauz. Struga, mert ő vásárolt az én pénzemből, hiánytalanul átadta a jegyeket. A kalauz, aki mindig csak lyukasztója tetejére szokott nézni, most megmozdította a fülét, és fölébredt. Észrevette, hogy itt nemcsak egy manó, hanem egy Halál is van, és mindketten jeggyel. Struga sunyított a szédelgő Halál bal kezében.

A kalauz azt mondta:

– Mi a szösz?!

Én meg a mezőtúriakra gondoltam, akik már bújtókapájukat hazavitték.

– Mi a szösz?! – mondta a kalauz az ezredesnek.

Bezzeg, ha Karcsikám most jegy nélkül utazna, lenne haddelhadd – gondoltam, és ráütöttem az alvó Halál vállára.

Míg szembenéztem a Magyar Néphadsereg katonáival, s a kimerült Strugára pislogattam, úgy képzeltem el, mint a szétszabdalt birodalmat: fölül az van írva: Magyar–Habsburg királyság. Ez lila színben volt, de a Balaton kékellt, Erdély zöldellett, a török hódoltság sárgállott.

Ajánlom az orvosoknak, hogy az efféle képzelgést Struga-ragálynak nevezzék el.

Ő másnaposan, mint egy gépágyúgolyó feküdt a szivarzsebemben, és féltem a robbanásától.

A Halál zörögve vakarózott, diszkréten megkérdezte:

– A kicsike nem tetves véletlenül? A kicsike mintha meghallotta volna a szégyenteljes vádat:

– Aradra menni és megmenteni a tizenharmadik tábornokot!

Míg ő aludt tovább, mit válaszolhatott a Halál?

– Jó, leszállok!

A katonák összeröhögtek, mert mindig sokat isznak a vonaton, csak egyetlen olvas közöttük, ő is a marslakók látogatásáról, mely Erich von Däniken könyvében található.

Elfelejtettem azt a pillanatot, amikor a Halál átadta zsebembe Strugát, nem is lényeges a történetben.

Álmélkodok a Halál tűnte láttán. Harikleia szeretne megcsókolni. De a katonák!

– Hová megy? – kérdezi az őrmester. – Én meg Sárvárra. Nincs magának ott egy barátja? Trendlnek hívják. Vele lőttem le a léghajót Fiumében.

Megjegyzem, ezt is a Struga-ragályhoz kellene sorolni.

– Azt hiszi, adtak kitüntetést? Ugye nem! Csak az osztrák tiszteknek.

Mesélte, mint az apám első világháborús történetét.

– Nem Trendafilnak hívták?

– Dehogynem! – kiáltotta az őrmester.

Erre Harikleia megcsókolt. Bolyhos szája egy picit elsuhant az ajkam fölött.

Struga fölrobbant a zsebemben.

– Hol a sasom?

– A mezőtúri televényen – szóltam én.

– Hol a Halálom? – kérdezte Struga.

– Az aradi várbörtönben! – mondtam én, és megcsókoltam Harikleiát, de egyet mellécuppantottam.

És akkor odajött hozzám szomszédos ágyi társam a katonáéknál, aki Alaszkában épített atomrakéta-kilövőállomásokat, és jött Monsieur Chapeau, aki Tuniszban volt legionárius, de nem szóltak egy szót sem. És erre megszólalt Harikleia, és álla elsuhant az ajkam fölött.

Javították a vágányt Szolnok után, autóbuszra kellett szállnunk, olyan zsúfoltra, hogy fél lábon álltunk, csak Struga érezte jól magát a zsebemben. Harikleia az őrmester ölébe nyomódott, de nem tiltakozott, hiszen egy Trendafillal lőtte le az olasz léghajót az őrmester Fiuméban, mikor éppen a torpedógyárat bombázta volna.

– Aztán áthelyeztek a keleti frontra. Éppen ez a Trendl, vagy hogy is tetszett mondani? – mesélte Harikleia hajszálait beszédéhez remegtetve. – Elhúzta a meggyesben a ponyvát.

– Ezt eszitek!

– Sárgaságot kaptam – folytatta az őrmester –, aztán elvittek a losonci kórházba, onnan leszereltek. Aztán megint besoroztak. De őrmester lettem!

– Az ám! – morogta hátulról az ezredes, akinek meg az őrmester állt az ölében. Én Harikleiát öleltem képletesen, mert a fogódzóba kapaszkodtam. Csak Struga érezte jól magát hanyatt fekve a zsebemben. Kezeit tarkója alá rakta, jobb könyököcskéje csiklandozott.

Ilyenkor nem beszélgethet az ember. Struga tudta ezt, és verset költött:

 

Beleugrik a fülébe, és ott játszik a dobhártyával, és azt játssza rajta, vége az életemnek! Egy elefánt hátára ül és lovagol.

 

Elefántemlékei lehettek, mert hát ő nemcsak a sas hátán szokott ülni, hanem a róka farkába is belekapaszkodott, és meglátta a föld mélyét, s talán valamikor az elefánt hátán annyira félt, akkora állaton ilyen pici ember. Nagyon izgultam, hogy az autóbuszon kijön belőlem a mezőtúri sör, fél lábon állva. Ki ne tudná, miféle ijedelem kerekíti hatalmába ilyenkor az embert? Főként Harikleia mellett és a katonák között.

Ám akik ültek, elbeszélgettek a befőzésről.

– A földiszedernek van a legjobb málnája.

– Csináltam meggyből tíz liter málnát. Ha nem fogy el, majd elfogy a jövő télen.

– Itt a késem, nyissa ki a sörét!

Mi meg, szerencsétlenek, így fél lábon. Vágytam egy óriási park után, ahol százéves fák vannak, fehér lepkék bolyonganak a délutáni fényben. Lábam alatt lila vadlóhere. Struga makkal eteti a kismókust. Még a legvékonyabb ágak is mohásak és nemcsak észak felől. Hajnalban szól a sárgarigó, nem ám az unalmas fekete. Harikleia napozik a nyugágyban, nem fekszik a fűbe a kullancsok miatt.

Struga hasára fordult a zsebemben, miután elszavalta legújabb versét a dobhártyáról és az elefántról.

Én meg ábrándoztam, hogy nézem a fák tetejét, a tölgyek gömbölyödnek, és csak néha moccannak meg, nem mint a manó, aki fölkiáltott legmélyebb hangján, mindenki hasbeszélőnek hihetett, a busz is belerettent.

– Hol a sasom?

– A mezőtúri televényen láttad legutóbb.

– Akkor már hazaért a szomszéd ház antennájára. Nem evvel a tömeggel, ahol még a karjaimat is kitörik a tarkóm alól holmi zubbonygombok és brosstűk. Otthon mindent megbeszélünk.

Úgy is történt.

– Lassan lejár a harmincegy és fél napom. Száz évre vége a vakációnak – érzékenykedett –, micsoda emberekkel találkozom akkor! Te is más vagy ám, mint az 1879-es török basa Sztambulban. Megemlítettem neki az ötszáz éves elnyomást, erre eunuchnak akart megtenni háremébe, különleges posztra, egy faliórába, hogy emberi hangon jelezzem a hölgyeknek az időt, meg azt, hogy tálalva van, ideje aludni s a többi s a többi. Szép kis kakukk lettem volna!

Nem kértem belőle. Rácsaptam az ajtót.

Akkor is egy Trendafilának vittem üzenetet a sztambuli basa háremébe. A basa jó ember volt, de hát az ötszáz éves elnyomás, azt mondta, az se volt rossz.

Jaj, mi lesz 2079-ben? Vihetek-e üzenetet valakinek? Megérti-e valaki? Üzen-e valaki? Akkor már meg is halhatok, én vén, munkanélküli lump.

Harmatnagy könnye lecsöppent a szekrény tetejéről.

– Kettőt kérek tőled: vigyél egy kastélykertbe, te tudod, hová, én csak azt tudom, hogy utána az iszkázi búcsúba megyünk.

De ne siessük el a dolgot, előbb mesélek valamit.

Címe: Az aronda hangszer.

Nagy trombitálás, pityegés, gargarizálás, hegedülés kezdődött a lakásban. Tördemiczy Mici az oka mindennek.

Zongorát rajzolt az oroszlán szájába. Megkérdezte tőle az apja, Tördemiczy Anorák:

– Mért rajzolsz az oroszlán szájába zongorát, mikor az oroszlán nem zongorál, hanem ordít? Inkább trombitát rajzoltál volna.

Erre Mici az oroszlán szájába trombitát rajzolt.

Erre az oroszlán elkezdett tanulni trombitául.

Mikor megtanult, nagyon egyedül érezte magát.

– Semmi zenekar? – és a trombitát kiásította a szájából. Legurult az a nagy sárga cső a sörénye alá, első lábaihoz. Az oroszlán hasra fekvéshez készülődött, és azt mondta: – Hő!

Ez azt jelentette, várja a választ.

Mici hátulról a fejét megsimogatta. Nem merészkedett előre, nehogy megharapja. Az oroszlán nem csukta be a szemét. Trombitáját még akkor is szerette, ha nem szólt, mert ragyogott, mint az arany.

Búsult magában a szavannán. Öreg volt már, mint az az Armstrong, az a híres néger zenész. Csak az Armstrongnak zenekara is volt, de ha nem lett volna, akkor sem ásította volna ki szájából a hangszerét.

Mici az oroszlán fölé nagy szavanna-fát rajzolt; egy sűrű lombú diófát, szavanna-verebek szálltak rá, alatta szavanna-virágok cserépben: hóvirág, ibolya, nárcisz, kulcsvirág.

Ott lustálkodott az oroszlán reggeltől estig, de amikor alkonyodott, belefújt trombitájába. Először próbálgatta, azután kezdte a dallamot. S hogy értelme legyen, két fújás között azt nyöszörögte, hogy:

 

sírni akarok szegény lángunk fel gyulad a szép hó között, anyám is már aszt Hiszi, és fel gyulad közbe a vére. Állatok fújják a hangszert, az aronda hangszert.

 

Az aronda hangszer biztosan nem a trombita volt, hanem az az aronda, amit még nem hoztak szájukban a ronda zenészek.

Mici megsajnálta a szomorú oroszlánt. Toborozni indult. Válogatta a címeket, ki lenne jó ebbe a zenekarba, ahol természetesen az oroszlán a vezér, akinek kirajzolta szájából a zongorát, és berajzolta a trombitát.

„Csak zongorista ne legyen! – mondta magában. – Az oroszlán megpukkadna az irigységtől, hogy már zongorája sincs.”

– Tengeri gyík Amerikából? Nem jó. Különben is ronda, meg a tapír is. Fúj!

Mert éppen ők jutottak eszébe, nem is jutott eszébe.

Ám egyik éjjel a legszomorúbb trombitaszóra megindultak a szavanna állástalan zenészei az oroszlánhoz, a diófa alá.

 

Tulok tubával. Szamár szaxofonnal. Ló lanttal. Nyest nyenyerével. Borz bőgővel, kisbőgővel, ugyebár. Egér elektromos gitárral. Disznó dobbal, melyet a csúnya tapír hasabőréből csináltak. Gepárd gardonnal.

 

– Hö! – mondta az oroszlán. Ez azt jelentette, hogy hiányzik közülük a zongorista.

Erre előbújt a szavannai diófa törzse mögül a zebra zongorával.

– Ezt a mesét mondd el majd, ha megszületik a kis Trendafil-vér. Mondd el majd, ha már megérti a mesét. Most pedig ruhát cserélek, vagyis nem szeretek szakállamban lenni, meglátnák ezeréves bőrömet. A mindenit annak a mezőtúri jelmezbálnak, még jó, hogy a szakállam olyan hosszú és terebélyes, eltakarta szemérmemet!

Aztán a szekrénybe ereszkedett, s kibújt hófehér csizmanadrágban, fehér ingben, bordó bársony aranygombos mellényben, szamócabojtos paprikasapkában.

 

– Na, mehetünk a kastélykertbe. Remélem, háromszáz éves kastély lesz, de lesz ott egy ezeréves tölgyfa is. Bár nektek még be kell pakolni. – Leült törökülésbe a sarokba, nem akart zavarni.

Jaj, mennyi minden kell ilyen útra: fogkefe, sörnyitó meg minden. Lepkeháló, szögesbot, iránytű, távcső, furulya, hogyha leszáll az est, persze ha nem lesz sok szúnyog, beszélgetni lehessen a fülemülékkel.

Mikor befejeztük a dolgot, Struga fölkiáltott:

– Hol a sasom?!

A sas ablakunkra szállt a szomszéd ház antennájáról.

– Az ezeréves tölgyfa odújában várlak benneteket.

A sas a fa csúcsán jelzi lakosztályomat.

Lassan mi is odaértünk. Óriási lármát hallottunk a tölgyfa alól, a kastély apraja-nagyja kiabálta:

– Hess, madár!

A sas meg se moccant. Gondolom, egész nap így folyhatott ez a sikertelen vállalkozás. Érkezésünket látva a sas fölröppent, mintha fölijedt volna. A társaság visszavonult lakosztályaiba, a sas addig körözött a park fölött, míg Struga az odúból le nem mászott. Fehér nadrágja, szakálla bemohásodott némileg, olyan volt, mint egy félig kész erdei manó.

Az újabb száz évet gyakorolja – gondoltam, meg azt is gondoltam, nem itt szeretné-e eltölteni a száz évet fenyőmaggal, gyöngyharmattal.

– Jelentkezzünk be! – szóltam Strugának, és a vállamra ültettem.

Harikleia a csomagokra vigyázott az előszobában.

Beléptünk a gondnoki irodába. A szakállas főnök kedvesen fogadott bennünket. Szerencsétlenségünkre Struga oroszlánmorgásba kezdett a fülem alatt. Tudtam, nem szereti a más szakállát. Szakálla simogatásával csitítgattam, így elrejthettem a gondnok szeme elől is. Fölnézett aktáiból a gondnok tanácstalanul. Erre az oroszlánmorgás abbamaradt. Aztán tollához nyúlt megint a gondnok, folytatta a munkát. Az oroszlánmorgás megint elkezdődött. Simogattam Struga szakállát, el szerettem volna rejteni, de őfelsége úgy belecsípett a tenyerembe, és éppen akkor rántottam el fájó kezemet, mikor a gondnok földhöz csapta a tollát.

– Mit morog maga, mint egy oroszlán?! Mi baja van? Ez nem bolondokháza. Ez gróf Bezerédi kastélya volt.

Meglepett, hogy még azt is hozzátette:

– Épült a 18. században.

– Bocsánat, nem én voltam, hanem a barátom itt a vállamon.

– Állatokat nem fogadhatunk.

– Ő nem állat, ő ember, csak pici ember.

 

Bizony ember vagyok, most kínjaim nagyok, amíg rusnya szakálladba bele nem harapok gondnokom!

 

– énekelte legvékonyabb hangján, majd a gondnokomnál oroszlánbőgésben tört ki.

Azon nyomban beleharapott a rusnya szakállba, amely ápolt volt és nem is vörös. Csak Struga utált minden idegen szakállat.

A gondnok megdermedt, ki se jött száján a szó. Dermedten állt két percig, mialatt Struga az asztal lábán leereszkedett, és kisétált az ablakon.

– Phá!

Két hétre beköltözött az ezeréves fa odvába.

– Figyelmeztetem, ebből most ügyet nem csinálok, de ha még egyszer meglátom ezt a dögöt – s leeresztette magát meg a hangját, mintha sípolva folytatta volna –, magukat is el kell távolítanom a szabályzat szerint, mely kimondja: „A Házirend megsértése – őszinte sajnálatunkra – a beutalás visszavonásával járhat.”

– Megígérhetem.

Megmutatta a szobánkat. Harikleia kezéből még a bőröndöt is kivette. Fáradtan hanyatt feküdtünk. Pattanás nőtt az orromon a bosszúságtól.

– Ez mégiscsak sok! Nem megyek Strugával az iszkázi búcsúba. Mindig csak a botrány meg a botrány, a fáradtság meg a fáradtság. Mikor pihenjük ki magunkat? – sóhajtotta Harikleia a félhomályban.

Akkor még nem gondoltuk, micsoda nyugalomban töltjük két hetünket.

Óriási park százéves fákkal, fehér lepkék bolyonganak a délutáni fényben. Lábam alatt lila vadlóhere. Struga makkal eteti a kismókust, két hétig ránk se fütyül. Még a legvékonyabb ágak is mohásak, nemcsak északról. Hajnalban szól a sárgarigó, nem ám az az unalmas fekete. Harikleia napozik a nyugágyon, nem fekszik fűbe a kullancsok miatt.

Struga ránk se fütyült, csupán kuvikolt minden éjjel, s kuvikolásába belefűzte:

– Nesze neked, gróf Bezerédi!

– Nesze neked, gróf Bezerédi!

– Itt gyakorolja újabb száz évét – morfondíroztam –, s amikor eljön megjelenése ideje, majd összetéveszti a gépembert az élővel, ha egyáltalán üzennek még Trendafilok. Micsoda furcsaságok történhetnek, akkor még talán el is vehetik kedvét ezeréves életétől. De előbb a szakállas gondnok bolondokházába kerül, mert minden éjjel kuvikolást hall, meg azt, hogy:

– Nesze neked, gróf Bezerédi!

– Nesze neked, gróf Bezerédi!

Struga üdülésünk utolsó éjszakáján kuvikálásába belefűzte a nekem szóló üzenetet.

– Most elrepülök az iszkázi búcsúba. Terepszemlét tartok, és felállítom a bábszínpadot. Sziasztok!

– Bábszínpadot! Bábszínpadot! – sóhajtottam félálomban, és reggelig bábjátékot álmodtam.

Reggelig bábjátékot álmodtam. Struga ugyanígy csinálta az iszkázi búcsúban, megismételnem szükségtelen.

A búcsúval ő is búcsúzott.

Harikleia leverte szoknyájáról a tánc porát, az eresz alatti járda betonján egyet toppantott, és lakkcipője kifényesedett. Struga odahívott bennünket a bábszínpadhoz, vállamra ugrott, különben letaposták volna.

– Menjünk a faluvégre – súgta.

Kiértünk a faluvégre, a nagy fenyőfa alá. A fenyőfa csúcsán a sas lefelé nyújtogatta nyakát, szárnyát bontogatta.

– Most menjetek vissza, és ne nézzetek hátra – mondta Struga, és kezecskéjével óriás könnycseppet fröccsentett ránk.

Elindultunk, és nem néztünk hátra azóta sem. De mindig gondoltunk rá. Harikleia még sírt is. Én is sírtam. Jó, hogy senki nem vette észre.

A sasról kellene beszélni! De a sas hallgat.

És a manó?

– Hol a sasom?

– A mezőtúri televényen!

Mikor Harikleia balján elgondolkozhattam, és rágyújtottam cigarettámra, azt mondtam magamnak:

– Ezer évig szeretnék élni. Bizony, bizony!