Felekirály

Még a tél sem múlt el addig, amikor ifjú hősünk fölkiáltott:

 

– ELEGEM VAN AZ EGÉSZBŐL!

 

Éppen a főmarsall távozott a hadijelentés után, s annyira megijedt, majdnem fölbukott az ücsörgő ajtónálló keresztbe támasztott botjában.

Most még nem szólok arról a ribillióról s a rákövetkező országos változásokról, Felekirály bujdoklásáról, melyek e kiáltás idején és utána kerekedtek. Ne siessünk a dolgok elébe!

Ahogy a mese mondja, a legkisebb fiú elindult szerencsét próbálni, túljutott a vas-, réz- és aranyerdőn, talán a gyémánton is, a vasorrú bába és mindenféle gonoszok ármánykodásain, kiszabadította a királylányt a sárkány fogságából. Sokféleképpen szól a mese, elégedjünk meg avval, hogy a kisebbik fiú jótettéért elnyerte a királylány kezét és a fele királyságot.

Ott állt az öreg király trónusa előtt, soványan, akár egy erdei vad tél végén, nagy, fénylő szemmel, gyorsan lélegzett az utolsó tusától, de szíve még szaporábban vert az örömtől.

– Tiéd a lányom és a fele királyságom – mondta az agg uralkodó, pedig az ifjú hősnél csak kétszer volt idősebb. Keze csak akkor nem reszketett, ha jogarát markolgatta. – Most nem mondok ünnepi beszédet. Most nem rendezek nagy dínomdánomot. Vonuljál el szobádba. Pihend ki magadat szépen.

– Ezen ifjúnak szobája a várkastély keleti szárnyában leszen – rendelkezett a király.

A várkastély keleti szárnyában olyan szoba fogadta az ifjú hőst, amilyent életében még nem látott, amilyenben soha nem aludt. Nyers, széthúzott lenvászon függöny a széles, zöldrácsos ablakon. Az első emeletről havas fák között hitte magát, fenyők, alul a hóból kiálló zöld bokrok, mindenütt nádfedeles madáretetők, belepve mohával. Lefelé a hegyoldalon egyre kisebbedő házak.

Még délután volt, de már csillogtak a csillagok, az égbolt, mintha ki lett volna takarítva, nem látszott egyetlen felhő, fényes volt a hold, mint élesre köszörült balta.

És hol a nap? – kérdezte magában.

Kétszemélyes ágya zöld bársonnyal terítve, a kis mahagóni asztal körül zöld bársony székek. Ahova állt, mindenütt fölkapcsolhatta a lámpát. Lógtak a mennyezetről, kikampósodtak a fehér falból, jobb és bal kéz felől kigyulladtak kívánság szerint, gyullatlanul is aranylottak. Eddig csak mindenféle vackon aludt, ahogy adódott, úgy hajtotta alvásra fejét.

Most meg olyan fáradt lett, álom sem jött a szemére. Csak nézdelődött és csodálkozott. Feketerigó szállt a hóba, aztán föl a fára. Vörös mókus mászott a vékony ágon, bozontos farka egyensúlyozta, s mintha külön kúszott volna utána. És nem hallatszott egyetlen emberi hang. Valami reccsent a várkastély keleti szárnyában, nagy csönd következett utána.

Belenézett az aranykeretes tükörbe. Nemcsak deréktól fölfelé, egészen sáros-poros csizmájáig látszott benne. Mikor elkezdett tűnődni, milyen cudarul sovány, milyen rongyos és sárkányvéres, beszélni kezdett a tükörnek:

– Itt vagyok ebben a gyönyörű szobában, ideraktak. Senki sem törődik velem. Amit tettem, megtettem. Elnyertem a királylány kezét, megkaptam a fele királyságot. De hol a királylány? Kiszabadítottam a sárkány fogságából, meg sem csókolhattam. Csak bámultam szivárványos arcát, köszöntem neki: „Kezit csókolom!” Ő meg azt mondta: „Köszönöm.” Aztán az udvarban a királyné a királylányt sírva elvezette. A király meg ideküldött, a várkastély keleti szárnyába, pihenjem ki magamat. Ilyen piszkosan nem lehet zöld paplanos ágyba feküdni.

Fiatal barátunk megsimogatta borostás arcát, s mikor szeméhez ért ujjai kérges felével, hogy szemhéját széthúzza, nem látszik-e valami betegség, az aranykeretes, ajtó-nagy tükör megnyílott befelé egy csempézett fürdőszobába. Előkészített, kék habú vízzel volt tele a kád. Levendulaszínű csempék, levendulaszappan, levendulaszínű törlőlepedő meg egy pirossal hímzett, arcnak való kendervászon. A kád peremén kefék. Köztük a legnagyobbra, amelyik akkora volt, mint amivel a lovakat szokták csutakolni, azt írták: SÁRKÁNYVÉRNEK. Vitte is a gőzölgő arcról, a kézfejről, ahogy a kard markolatáról odacsorgott, de nem fért a fültő alá, a sárkányvér ott maradt jelnek. Szennyesét beledobta a vesszőkosárba, bár arra nem írták, mire szolgál.

Ha szemétkosár, hát szemét már az én gúnyám is. Ezután igazán fölösleges lesz – gondolta a győzödelmes ifjú. – De erre a fehérneműre mért kellett ráírni: HÁLÓING ÉDES ÁLOMRA.

Fölvette a hálóinget, és olyan álmosság jött rá, csak úgy tántorgott az ágyig.

Mikor fölébredt, picikét meglepődött, mint a korhelyek szoktak idegen ágy tetején vagy az árokparton. De aztán körülnézett, és tudta, megkezdődött a Nagy Nap.

Fölkorrant a gyomra. A korrogás vándorolni indult, szinte már a mája, veséje, lépe, szíve is korrogott. Belenézett az aranykeretes türörbe.

– Jaj, de éhes vagyok! Hiszen én tegnap nem is ettem. Elfelejtettem kérni megilletődésemben. Felséges királyom! Nagy utat tettem meg, nagyokat csatáztam, nagyon elfáradtam, igen megehültem. Van-e valami étel a háznál?

Ifjú hősünk a hasát megtapogatta, s mikor ujja hegyével érezte, milyen horpadt, rányílott a tükör egy kicsi ebédlőre. Középen a kerek asztalon két szelet kenyér, s akkorka vaj, hogy csak vékonyan lehetett megkenni a karéjokat. Csésze tea párolgott, mellette stampedli rum. Olyan kevés volt, hozzányúlt, és már el is fogyott. De az evőeszközök koronás ezüstből, a fal helyett ablakok csüngőbojtos, nehéz, félrehúzott, zöld függönyökkel. És látta, úgy süt a Hold, olyan fényesen, mint alvás előtt, a Nap nincs az égen, pedig már reggelnek kellett volna lenni.

– Na – mondta –, furcsa világban lesz az én országlásom. Van-e itt nappal egyáltalán? Van-e itt valaki ebben a keleti várkastélyszárnyban? – Inas! Komornyik! Királyi udvar! – kiáltotta, miután száját megtörölte a koronás damasztkendővel.

– Inas! Komornyik! Királyi udvar! – visszhangzott a kastély keleti szárnya.

Kinézett az ablakon, a szemközti borostyános fenyőtörzsön látott egy harkályt, a hófolt szélénél négy feketerigó veregette fejét a földhöz. De favágó nem baktatott arra, ahogy a téli világhoz illett volna.

– Be vagyok ide zárva? Én, aki annyit harcoltam? Én, aki végső győzelmet arattam?

A kastély keleti szárnya ezt is hűséggel visszhangozta. Azt meg a tükör felelte, mikor már otthagyta az ebédlőasztalt, s visszalépett a hálószobába térde alá libegő ingben:

– Még egy rendes ruhám sincs. Nem öltözhetek szennyeskosárból.

Jövendő Felekirályunk lenézett pucér lábára, elcsodálkozott, mert ilyen nevetségesnek magát még sose látta. Az aranykeretes tükör egy tátongó szekrényre nyílott. Nem volt abban más, mint lakkos fekete csizma, fekete csizmanadrág, fehér ing, fehér gatyácska, kék mellény, fekete, csapott karimájú kalap. Felöltözött, és úgy érezte magát, mint vasárnap délelőtt otthon, mikor épp elkészült a tisztaszobában, és még nem lépett ki az ajtón, még senki nem látta, elégedetten végignézett magán, aztán a tükörbe mosolygott, onnan hátrafordult.

Ám, itt csak pillanat volt egész otthoni boldogsága.

– Királlyá lettem, parasztgúnyába öltözködtem. Éhes voltam, jót nem ehettem. Mintha be lennék zárva. Talán, ha fölkel a nap, elhívnak innen. És ha sohasem hívnak el innen?

Kiment a folyosóra. Nem látta végét, sorban mindenütt ajtók, fenyőtobozhoz hasonló vörösréz kilincsek, a falon muflonfejek, agyaras vaddisznópofák, még egy förtelmes, kitömött gorilla is volt ott. A piros szőnyeg alatt léptenként reccsent a padló. Ment, mintha végtelen erdőben járna, és sohasem jutna ki belőle.

Az első emeleten gyalogolt, és nem vitt lefelé lépcső.

– Én bolond, mért nem jegyeztem meg, merre jöttem – s megállapította, a lépcsők mind a fölső emeletre csavarodnak. Fölmászott az egyiken a végtelen hosszú folyosóra, onnan meg a pincébe tudott csak lemenni, a pincéből újra a második emeletre.

– Ez aztán a kelepce! Ha kigyulladna a kastély, benn égne az egész népség. Micsoda bolondság! Csak nem valamelyik ajtó nyílik a lépcsőházra?

Benyitotta az egyiket, benyitotta a másikat, a harmadikat, a tizediket. Minden szoba üres, bevetett ágyak, porosak, pókhálósak, mintha sohasem aludtak volna bennük. Már nem hitt az ajtó mögötti lépcsőben, már csak azért nyitogatott, hogy megtalálja saját szobáját.

– Járkálok körbe-körbe, előre-hátra, míg össze nem esem az éhségtől, a fáradtságtól. Inas! Komornyik! Királyi udvar! Eddig kisegítette mindig leleménye, bátorsága, sohasem érezte magát ilyen tehetetlennek. És arra gondolt, ha nem kel föl a Nap ebben az országban, csak a Hold süt és a csillagok ragyognak, nem is találja meg hálószobáját, ahol az inas jelentkezését nyugodtan kivárhatná, lefekhetne hanyatt az ágyra, nézné a mennyezetet, míg el nem jönnek érte. Szoba szobát követett, egyszer csak ráakadt a sajátjára. Éppen a tükörrel találta magát szemben, amitől elfordult, mikor azt mondta:

– Királlyá lettem, parasztgúnyába öltözködtem. Éhes voltam, jót nem ettem. Mintha be lennék zárva.

Most a tükörbe nézve megismételte:

– Mintha be lennék zárva.

Az ajtó-nagy tükrön kopogtatott illedelmesen kettőt, s a tükör kinyílott egy cselédlépcsőre. A cselédlépcső keskeny volt és nagyon-nagyon csiga, de nem annyira, hogy elszédült volna lefelé mentében.

Aljában hatalmas konyha.

Sűrű gőz csapta meg. Nem olyan, amilyent gyerekkorában látott és szagolt. Ekkora gőz nem is kavargott, csak a fazékfödők alól nyomakodott ki sűrűn, aztán szép egyenletesen eloszlott. Itt az egész konyhát betöltötte, még a szakácsok, szakácslegények, kukták, mosogatók arcát sem lehetett látni, csak azokat a sürgő mozdulatokat. Az illatok sem olyanok voltak, mint otthon régen; krumplivirág-illatú nyári konyhában várta az ebédet, szerette az őszi kukoricagombóc édes gőzét, a majorannáét a sülő hurka fölött.

A király konyhájában lakodalomra készülődnek – gondolta.

– Minek kellett volna kétszáz embernek sürgölődni?

Senki nem szólt senkihez, vagyis senki nem beszélgetett, csak parancsolt somogyi tájszólásban:

– Zsírt!

– Vöröshagymát!

– Krumplit!

– Babot!

– Káposztát!

– Paprikát!

– Sót!

– Ecetet!

– Tikmonyt!

– Kappant!

– Tárkonyt!

– Gyömbért!

– Babért!

– Felsált!

– Karmonádlit!

– Nyulat!

– Rucát!

– Fácánt!

– Fogolyt!

– Szarvasérméket!

– Őzgerincet!

– Süllőt!

– Fogast!

Összekeveredett gőzük kavargott a levegőben, ahogy a zsírban pirultak, rotyogtak, fortyogtak, pöfögtek, habzottak, ahogy a fakanalak keveregtek, ahogy forogtak a nyársak, és a rostélyok izzón sisteregtek. Mindenki hajladozott, szeletelt, adagolt. Huppogtak a kondérok.

Ifjú hősünk olyan éhes lett, belesajdult a gyomra, de úgy érezte magát, mint a koldus, aki várhatja a maradékot.

A főszakács mozdulatlan, szemét jártatva meredt egy pulpituson a konyha végében. Térült-fordult hozzá, és megkérdezte tőle:

– Talán csak nem az én lakodalmamra készülnek?

A főszakács válaszra sem méltatta, csak állt fehérrel szegett ujjú és nyakú selyembrokát, térdig érő felsőkabátjában, melynek díszes övéről kétélű kard csüngött alá. Kemény inggallérja, lehajtott fülű, prémes süvege alatt izzadt, verejték csöpögött kajla bajuszáról, jobb kezében a nyárs meg sem mozdult.

Az udvari főszakács udvariatlanságától a Feletrónörökös annyira fölbosszankodott, hogy kikapta a fakanalat az egyik szakács kezéből, s megkóstolta a ragulevest.

– Finom lesz! – próbálta dicsérni a szakácsot.

A szakács válaszra nem méltatta, visszarántotta a fakanalat, a maradék levest a földre löttyintette, és rákiáltott az egyik kuktára:

– Maroknyi borsot!

– Ezt érdemli hősiességem és közelgő rangom?! – kiáltotta most már a főszakácsnak. – Én nyertem el a királylány kezét meg a fele királyságot. Nézz ide, te süket főszakács, még itt a sárkányvér a fülem tövében!

– Balról a harmadik szaporábban dolgozik! – bökött a főszakács nyársával süvege mellé. – Jön a királyi sáfár! – bal kezében megsuhintotta a nyársat, s lelépett a pulpitusról. – Jön a kóstolómester!

A sáfár, aki az egész udvari evészet-ivászat főnöke, a kóstolómesterrel megindult ízlelgetni a kondérokból, lábasokból, nyársakról, rostélyokról, tepsikből. Olyan csönd lett, hogy még a sülő húsoknak, lobogó leveseknek is elállt a lélegzete. Mindenki az urakra nézett, és hallgatott.

Ekkora csönd igazán jó alkalom botrányokozó fölkiáltásra.

Ha botrány, hát legyen botrány – gondolta figyelemre nem méltatott hősünk. – Sárkányvérnek sem hisztek?!

Bal fülcimpáját előrehúzta, hadd lássák a sárkányvért füle tövében. A sáfár és a kóstolómester közé fordult háttal, lehajolt, hadd lássák mennél jobban. Annyira rángatta fülét, már egészen rángatózott.

– Én öltem meg a sárkányt!

Az urak elmélyülten kóstolgattak tovább, s elégedetten kivonultak a másik ajtón.

Amíg a szerencsétlent mosogatásra fogta egy mártásszagú konyhalegény, a sáfár elmondta a királynak, mi történt a konyhában, hogy ott valami idegen a munkát megzavarta, s azt kiabálta, sárkányvér van a füle mögött. Jövendő vejét magához hívatta a király a mosogatósajtár mellől, s azt mondta néki:

– Kedves barátom! Nem képzeltem, hogy ilyen hamar kipihened magad. Micsoda nyúzott voltál?! Még a Napot sem hagytam sütni, hogy megzavarjon. Ha fölkeltél, hát megismerhetted a konyhát, láthattad, micsoda bőségben lesz részed. Addig azonban meg kell tanulnod a királyi módot, az udvari rendet, a rangokat, szokásokat, az illő nyelvet, a hölgyekkel a finom beszédet, az urakkal a határozottságot és a virtust, a bajvívást, a táncot, az öltözködési ízlést, hogyan kell fogni a kést meg a villát, mihez milyen evőeszközt kell használni, mihez iszol vörös bort, mihez fehéret, hogy ne mondják: faragatlan paraszt vagy.

– Királyatyám szakácsai úgy viselkedtek velem, mintha ott se lettem volna, pedig rajtam a sárkánybélyeg, beállítottak mosogatni.

– Hja, fiam, ezek csak akkor hisznek neked, ha már királynak látnak – legyintett az öreg, s az ifjút elbocsátotta.

És behívatta az albolondot.

– Rád bízok egy titkot – mondta a király.

– Megőrzöm, az biztos – felelte az albolond.

– Erről a szégyenről senkinek tudni nem szabad. Van itt egy parasztlegény. Kiszabadította a lányomat a sárkány fogságából.

– Megszabadította a hisztériától?

– Kiszabadította, s jutalmul neki adom a lányomat és a fele királyságot.

– Szegény! De sajnálom azt a legényt! – felelte az albolond.

– Nem éppen könnyű feladat – mondta a király.

– Ha unja, elszalad – felelte az albolond.

– Azt nem szabad – mondta a király. – Most elkíséred Ungriába.

– Nem Itáliába? – virult rá az albolond. – Régen voltam szülőhazámban.

– Ungriába, a lovagiskolába. Vesd le a maskarádat! Öltözz inasruhába! A legény ösztöndíjas lovag lesz a többiek között. Semmi kivétel – mondta a király.

 

– Az inasságot hogyan lássam én el? rosszul bánok a sárkefével, még egy gombot sem tudok fölvarrni, toldozni-foldozni, csupán bolondozni

 

– válaszolt az albolond.

– Annyi baj legyen! Ellátja ő magát. Parasztlegény – mondta a király.

– Szegény! – sóhajtott az albolond.

– Te csak legyél mellette, barátkozz vele, hadd beszélje ki magát, szórakoztasd, hogy ne legyen kedve mással társalogni. Ha szomorú, vidítsd föl. Szóval és tettel, fogd be a szád, ha kiejtené, hogy ő a Felekirály, vágj a szavába. Indulás Ungriába! Hja, majd elfelejtettem, ezt a fölvételi ajánlatot add át a rektornak.

– Rektornak – ektornak – ktornak – tornak – ornak – cigánykerekezett az albolond a trónteremből kifelé. Kétágú sapkája úgy csöngölődzött, mint a főbolondon az a három.

Az elképzelt Nagy Nap másként folytatódott, miként azt hősünk hitte.

Bekopogott egy hamuszürke alantas szolga.

 

– Jó napot! Búfaló inas vagyok, Búfaló; búfaló, állok szolgálatára

 

– köszönt félszájjal mosolygó fogsora mögül, talán azért, hogy jobb oldali foghíja ne látszódjon. A gazda szóhoz sem tudott jutni, mert belépett a szabó, nyakában sárga mérőzsinórral, kezében papír és írószerszám. Az inas kibukfencezett az ajtó elé a sámlira. Se szó, se beszéd, a szabó hősünket vigyázzba állította, hátára ütött, némi görnyedtségét egyenesítendő, állát rátartira támasztotta, karjait lerántotta egyszerre a combja mellé. Fölülről vette a mértéket a bokájáig.

– Kérném a lábat fölemelni! Jé, rövidebb az egyik lába!

– Fölemelem, rövidebb. Leengedem, egyforma.

– Persze, persze! – motyogta a szabó. – Látszik, hogy a ruháját készen vette. Úgy áll magán, mint tehénen a gatya. Magának csapott a jobb válla, kérem.

– Kardforgatástól.

– Kardforgatástól csapott a válla. Persze! Persze!

– Kaszától kapától, pásztorbottól, karikásostortól.

– Na ne mondja! Parasztruhát mi nem csinálunk.

– Esküvői ruhát csinálnak-e?

– Esküvőre.

– Királyit?

– Királyra. Készítünk a fiatalúrnak egy váltás diákruhát, aztán haditornára-, vadászatra-, bálra-, farsangravalót.

– Jövő farsangra? – kérdezte keserűen az ifjú. – Kimenőre nem csinálnak?

– Kimenőre nem parancsolták. Köszönöm szíves türelmességét.

Jövendő lovagunk még arra sem gondolhatott, milyen fessen néz majd ki azokban az úri öltözetekben, belépett a varga, s már el is kapta a lábát, rányomta egy papundeklire, a talpát körülrajzolta, megtapogatta tyúkszemét jobb kisujján, a bőrkeményedést a másik sarkon, s avval köszönt el:

– Ejnye-bejnye!

Jött az udvari fodrász, betódult vele mindenféle pipereillat. A sima hajat tincsbe bodorította, akár egy lánynak. A tükörben nézte magát, le sem pislantott hősünk fejére, mintha ujjai láttak volna. Az sem érdekelte, hogy tüsszögésbe tört ki az a szegény fiatalember a csiklandós illatoktól, pedig ha süket lett volna, akkor is láthatta volna, mennyire csavarodik az orra és a szája, orralyuka miként szűkül és tágul, hirtelen sápad, hirtelen vörösödik. Jártak az ujjai, csettegett az olló, az ollón koccant a fésű.

– Udvarias udvari fodrász vagyok, kérem. Na, ne nevessen! Igaz, mert rátüsszentett. Úgy bizony. Tincses Bertalan udvarias fodrász. Az udvarit átírtam udvariasra. Akkoriban nagy baj volt, ha valaki udvari. Látta a mesterek utcáját? Nem látta. Udvari pintér, udvari kádár, udvari takács, udvari serfőző, udvari varga; Szalai Mi. udvr. csizmadia me., nem fért ki a cégtáblájára; udvari pék, szóval udvari satöbbi.

Az egész várostrom történetét én is elmesélném, ha a páciens megjegyezte volna. Nem érdekelte efféle szófecsérlés, mikor lovagi frizuráját alakítják.

– Most egy kis hajlakk. Se több, se kevesebb! – mondta az udvarias fodrász. Az egész üstök olyan kemény lett, akár a sisak, amelyik félrecsúszik.

Szegény feje nagyon elfáradt a tortúrában. Szegény inas a kukucskálástól meggörbült volna, ha nem unatkozik annyira ezektől a tökkelütött mesterektől. Ám a kulcslyukon át mégis szert tett annyi tapasztalatra, hogy jelenthesse a királynak:

 

– Lovagunk türelmesnek tűnik, fess lesz, ha holmiját összeütik.

 

– Beszélgetett a mesterekkel? – kérdezte a király.

 

– Nem engedte szóhoz jutni az a három ugri-bugri, úgy sajnáltam szegényt, míg rángatták kezét, rakosgatták a lábát, alakját megdorgálták, tapogatták, ondolálták, akár a bábut.

 

– Meg kell szenvednie a lányom kezéért és a fele királyságért – mondta a király, mintha a legény még semmit sem tett volna érte.

 

– Inkább lennék bolondja, mint egy tettre kész szolga kinek nincs semmi dolga.

 

– Csak három mester járt a legénynél? – vágta ketté a verset a király.

 

– A szabó, a varga, a fodrász. Más mester ott nem ugrált.

 

– Hah! És az orvos? Nem mehet vizitálás nélkül a lovagiskolába. Ki tudja, milyen betegséget hozott abból a tetves világból. Rühöt, miegymást? Nem viszkettél a közelében?

 

– Az orvos lázas, nyomja az ágyat.

 

– Hagyd el a kántálást! Ki vagy te? Bolond, hogy mindent versbe zagyválj? Na, jó! Megírom én az egészségi bizonyítványt, hisz olyannak látszik, mint a bikkmakk. Helyén az esze, a szíve. Mért ne lenne?! Egy sárkányölő vitéz! Lovag! Felekirály! Én vagyok a király!

A király megparancsolta, az étekfogók szolgálják föl az éhes, fáradt legény ebédjét, de a tálalómester ne tudjon róla, mert nagyon szereti a harsonákat megfúvatni étvágygerjesztésül és az étekfogók jelentőségének kikürtölésére.

– Ebédje pedig királyi légyen, te is azt edd, kedves albolondom! Úgysem laksz jól sokáig az ungriai lovagiskolában. A menü pediglen: leves, melyben úszik a hattyú; szarvasmáj dióban sütve, rizzsel; őzgerinc vadasan, zsemlegombóccal; minderre könnyítésül mandulatöltetű süllő, majd szőlő. Az itallal tessék csínján bánni, megengedhető egy kupica körtepálinka, korsó mézser vagy fél liter újbor.

Nem kellett titkolózni az étekfogóknak, hiszen a várkastély keleti szárnyában senki sem járt, ahol gőzölt a konyha, s ahol ifjú hősünk gyomra úgy álmodozott valami hazai krumplilevesről, mint összegömbölyödött pulikutya a megperzselt disznó körméről. Nem sokáig kellett várakoznia, mert jött az inas. Bejelentette a tálalót, aki guruló ebédlőasztalt tolt maga előtt, de nem köszönt, s nem szólt egy szót sem. Az asztalt ifjú hősünk székéhez gurította, a legénynek hozzá sem kellett igazodni, rézsút ült az ablak előtt, rézsút majdnem az ölébe tolta. Csak az inas falovazott a székével, ülepét kissé fölemelve.

Megterítve a mélytányér alatt három sikértányérral, előbbre közepes lapostányérral, balra a legkisebbel. Egymás után nagyságrendben kupica, pohár, korsó. Süvegcukorhoz hasonló fehér szalvéta. Jobboldalt kanalak, kések, középen elöl kiskanál, kisvilla, kiskés, halvágókés, balról többféle. Egész bűvésztáskára való volt valamennyi.

A tálaló vigyázzba állt, és fölkiáltott:

– Az első fogás: hattyúleves!

Hozta az étekfogó kínai porcelántálban, melyen kék madarak repültek körbe. Meghajolt az étekfogó, és távozott rögvest.

Az inas a meregetőkanalat a legényhez fordította.

 

– Csak ön után, ahogy dukál

 

– szólt a legénynek.

A legény kimert egy hattyúszárnyat, az inas meg egy combot. A tálaló imára kulcsolta kezét.

 

– Édes Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk. Ámen.

 

A legény azt még tudta, hogy melyik kanál való a leveshez, de amikor az inas a meregetőkanálból kezdett lefetyelni, teljesen megzavarodott.

– Bocsánat.

– Mindenki hibázhat. – S a kiskanállal szürcsölt tovább. Így csapta be igazán a vitézt, aki még a ravasz vasorrú bába eszén is túljárt. Ekként folyt a renitenskedés mind az öt fogáson keresztül. A vadasmártást is kenyérre kenték.

Könnyű volt a tálalónak, őt már rászoktatták, csak ahhoz lehet köze, amit szolgálata előír. Ő a fogásokat bekiabálja, s vár, hogy a kívánságokat teljesíthesse. A legénynek egyetlen kívánsága lett volna, az étkészlet alkalmas kiválasztása, de erről érdeklődni rangján alulinak tartotta. Jól érezte magát az inas, hiszen albolondi tisztét gyakorolta, királyi engedély nélkül. Ám elképzelhetjük, a sárkányölő vitéznek micsoda kínos-keserves robotba fajult az az ebédi óra, abban a keleti kastélyszárnyban. És még semmit sem ittak. Az inas nagy hoppát csettintett a nyelvével. A körtepálinkát beleöntötte a söröskorsóba, rádöntötte az újbort, arra a mézsert, s az egészet még habosabbra keverte.

A legény már most is fölkiáltott volna:

 

ELEGEM VAN AZ EGÉSZBŐL!

 

de olyan jókedvre kerekedett ettől a barbár koktéltól, a befejező imát majdnem úgy énekelte, mint egy mulatónótát:

 

– Aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott. Ámen.

 

Enyhe mámorából világosodva jutott eszébe parasztgúnyája. A tálalóval nem törődött, ő úgyse várhatott el illő étkezést egy pórtól, királya bolondériájának gondolhatta ezt a nagy kiszolgálást. Az inasra annál inkább haragudott, mert gúnyt űzött belőle, ráadásul versben fecsegte körül az asztalt. Haragos ellenszenve megenyhült azonban, miként majd látni fogjuk.

A mesterek önteltségére vallott, hogy nem tartottak egyetlen próbát sem. Nem jött a szabó a félig kész öltözettel, megjelölni férccel, színes krétával az igazítanivalót. Nem jött a varga a felsőrésszel, hogy rüsztjére, főként tyúkszemére és sarki bőrkeményedésére igazítsa a munkát. Éppúgy a fodrász sem sietett megkérdezni parókaviselési szándékáról.

De visszajött az eltűnt szolga.

 

– Uram királyom parancsolatja, hogy néki kegyelmed magát megmutassa módis ruháiban, annyiszor, amennyi van.

 

Míg barátaink ebédeltek, s míg a királyi előkelőség ebédjét fogyasztotta tanítani való eleganciával, az öreg király megsúgta családjának az étekfogók bóklászásai közben; megszegve azt a szabályt, miszerint evés közben nem beszélünk, mert félrenyelhetjük, különösen a halszálkákat:

– Ebéd után divatbemutató leszen.

Meglepte a királynőt és a királylányt ez a hirtelen bejelentés, hisz a divatbemutatók olyan nagy előkészülettel és olyan nagy udvari várakozással szoktak megtörténni. Örömmel hallották, mint valami titkos ajándékot egy eltitkolt ünnep alkalmából. Az is meglepte a hölgyeket, hogy a király jánosáldással a lakomát hirtelen berekesztette, s a divatbemutatóra csupán maguk, hárman maradtak asztaluknál. Kezdődhetett a divatbemutató az ételmaradékok, csonthalmazok, almacsutkák, lecsupált szőlőfürtök, dinnyehéjak s rendjükből ugyancsak kiforgatott evőeszközök koszorújában. De hogyan lehet divatbemutatónak nevezni azt a bebotorkálást, melyet az albolond, Búfaló, vagyis az inas az alsóneműben pironkodó ifjúval kezdett meg?

A király komolysága fegyelemre és figyelemre intett. Különben a királyné fölkiáltott volna ekkora szemérmetlenség láttán. A királylány ellenben nem rejtette volna vágyait könnyei mögé, így csupán illatos zsebkendője mögül sóhajtott föl. Eszébe jutott magányos leánysága, melyet a társalkodónő és az udvarhölgyek sem csappantottak. Eszébe jutott az a redves sárkány, aki szerelmes volt belé, s azt hazudta tüzes szájával: ő egy elvarázsolt királyfi, s még hüllő alakban is férfiasabb minden emberi teremtménynél. A királylány oly hamar szerelmes lett ebbe az izmos, inaktól feszülő, alsógatyában tébláboló legénybe, mint ahogy mondták: meglátni s megszeretni. Ifjú hősünk is úgy érzett, látta maga előtt kósza álmai személyét. Mily szép és lelkiekben mily törékeny, aki feleségének rendeltetett. A királyné pedig megenyhült az albolond konferálásától.

 

– Láthatja a felséges királyi család, milyen atletikus termeten állanak majd a ruhák. Itt a bizonyság! semmi hamisság, semmi leplezés nem történik az öltözettel, mint olyan sok esetben. Műsorunk második száma a Felekirály ruhája.

 

Már nem olyan csetlő-botlós, megszeppenve és fázósan vonult ki a legény, mint ahogy bejött ezelőtt. Az sem érdekelte az öltözőben, milyen furcsa ruhába bújtatja a szabó, micsoda lábbelit húz rá a varga, miből való parókát nyom fejére a fodrász. Nem bántotta, hogy evvel a külsővel farsangi bálba lenne illő.

Balfelől meghagyták pórlegénynek, jobbfelől díszítették királynak. Bal lábán lakkos fekete csizma, jobb lábán antilop száras cipő. Egyfelől fekete csizmanadrág, másfelől aranyfonalból szőtt harisnya. Szíve lenvászoning alatt dobogott, jobboldalt pompázott luccai selyemben. A kék mellény egyik feléhez hozzávarrták a nicei bársonyt. Mentéje vala darócból, de tatárbíbor ugyanakkor. Parókája kenderkóc és angyalhaj keveréke. A fekete, csapott karimájú kalaphoz pántolták aranykoronáját. Palástja félig malaclopó köpönyeg, de arannyal, ezüsttel hímzett, rubinokkal ékesített a másik része. Gallérja nyúlprém és hermelin. Kezében fanyelű jogart tartott.

Ekképpen gúny tárgya lehetett volna jövendő Felekirályunk, de az albolond a király haragját megelőzendő, nehogy kifigurázásának s az ifjú hős kigúnyolásának vélje a maskarát, már a függöny mögül kikiáltotta:

 

– Műsorunk második száma maskara farsangi mulatságra!

 

Ezután a király nem haragudhatott. Fölhahotázott mély, öreg torkából. A királyné asztal alá bújt, nagy nevettében roszszullét környékezte. A királylány jókedvében könnyezett most már, szemét nem törölgette zsebkendőjével, mámorosan integetett a legénynek, aki éppen ekkor érezte meg azt a színészi képességet, amelynek hasznát alig vehette később. Jobb oldalát méltóságteljesen tartotta, baljával izgett-mozgott. Jókedvében eszébe sem jutott helyzete visszássága.

Talpig páncél hadi viseletét sem tartotta nevetségesnek, bár olyan volt tollbokrétákkal ékesítve, mint egy csápos, ízelt, nagy rovar. Módis páncélzata a család előtt nem lehetett különös, főúri változatait megszokhatták. Nehéz, csikorgó, csörömpölő, zengő viseletét könnyedén riszálta.

S mennyire átkozta volna sorsát, ha nem szerelmes és jókedélyű! Befűzték, bekötözték, bevarrták a lovagruhába. Válltömésekkel emelték amúgy is egyenes vállát olyan hegyesre, hogy a rászálló cinege a csúcsáról fülébe énekelhetett volna. Teste némely részét gyapottal kitömték, hadd dudorodjon! A sok szíjtól, fűzőtől nem mert hajolni, szétszakadásukat nyársnyelő járással elkerülte, kék-piros csíkos harisnyanadrágján a szem nem futott föl. Olyan messzire hordta maga előtt lábbelije kecsegeorrát, mintha sítalpon siklott volna az illető műsorszámban.

A királylány kis keze gerleszárnya tapsra csattant, majdnem berepült a porondra.

Megkönnyebbülhetett a vadászöltözetben.

A nagy karimájú, pávatollas díszkalapot a huzat félrecsapta ugyan, s a legény azt gondolta, ki a fene tud az erdőben rőfszéles tökfedőben járni? A térdig érő laza mentében izmai kiengedtek. Kényelmes volt a csizma, megfeledkezhetett tyúkszeméről, s amúgy az egész színegyüttállás roppant mód tetszett.

Így vágyott járni hajdan a rengetegben, ahogy most a család elé pördült zöld mentében, veres nadrágban, midőn a mente alól zöld gallér s a vadászdolmány zöld ujja látszott.

Ám a diákruha már figyelmeztette az utazásra, azt a bokáig érő szürke köpenyt le sem vetette egészen a lovagiskoláig.

– Elláttunk minden kellő és illő öltözettel – mondta a király, és a diákot magához szólította. – Remélem, lányom szépsége beléd oltotta a szerelmi kívánságot. Csókoljátok meg egymást! Nemcsak a bölcsektől tudjuk: aki boldogsága zálogát adja a búcsúzáshoz, mindenkor visszavágyik.

A fiatalok hajtincset cseréltek, miután a királyné hajukból mintát metszett. Összeölelkeztek, s azt hitték, örökké egymás szívében élnek.

Sötétedéskor indultak, de nem a belső udvar kövezetéről, ahol a magas falaktól visszhangzott volna a paták, kerekek csattogása, nyikorgása és a hajtók kiabálásai. A lovagiskolába vonuló karaván a kastély keleti szárnya mögött cihelődött abban az esti órában, mikor még mindenkit lefoglal vacsorázása és munkája, nem ér rá, eszébe se jut hallgatózni a csöndben. Mint már tudhatjuk, jövendő Felekirályunkat eltitkolták, csak a királyi család ismerte kilétét, s az inas volt egyedül beavatva. A mesterek, a tálaló, az étekfogók különös vendégnek hihették, s nem ő volt egyedül különös vendég a király uralkodása idejében. Jártak az udvarban furcsa küllemű követek, de még a Háromkirályok is, s gyakori volt a kísértetjárás. Leginkább férfimaneken látszatát keltette ifjú hősünk, aki pompás alakjával a közeledő farsang maskaráját s az alkalmi öltözetek egész évre szóló stílusát fölvonultatja.

Akik látták, titoktartók és csökkent képzeletűek voltak beosztásuknál fogva, de a nők találgatásait, szátyár szájukat csak a királyi hóhér tudta volna megállítani.

A titok pediglen muszáj volt amiatt, hogy az ország ne egy sült parasztot lásson a trónon, hanem pallérozott felekirályt, s hihesse valami hercegnek, távoli országból való sarjnak.

Tehát sötétedéskor keltek útra. Ellentétben az uralkodó országjárásaival, mikor a birtokok terményét, az erdők vadjait, a vizek halait helyben szokták fölélni, a borokat, sereket azonmód elmulatni, a mi karavánunk az udvarból szállította az útra való abrakot és élelmet. Ráadásul a diák holmiját vaspántos tölgyfaládákban; több szekérre való járandóságot: lisztet, sót, cukrot, mézet, bort, diót, aszalt szilvát, téli körtét és almát; zsírt, szalonnát, oldalast, kolbászt, préshurkát, annyit, amennyi három hízott disznóból, vagyis a tizenkét füstölt sonkából elképzelhető. Úgy indultak, mintha közönséges diákot kísértek volna, aki nem hintószekéren ül, hanem piros fűzfavesszőből fonott kasban.

A várat hátulról megkerülték, és kijutottak a csöndes éjszakába. Elöl és hátul fegyveres lovasok a portékák védelmezésére. A hajtók nyeregben ültek, nem bakon. A hepehupáktól csupán a diák és inasa zötykölődött. Viharlámpa ebben a fénylő télben, a ragyogó hold és csillagok alatt fölöslegesnek látszott, de jólesett a bunda, fülvédő, birkaprém kesztyű, a pálinkás butykos és a talp alá melegített tégla. Szekereztek a hóban.

– Jobb lenne szánon – mondta az inas.

– Miért is nem megyünk szánon? – válaszolta a diák, és hozzáfűzte: – Végre emberi hangokat hallok tőled. Végre nem karattyolsz versezetekben.

– Nem zötykölődnénk ilyen bitangul – mondta az inas rímtelen egyszerűséggel.

– Aztán a szánokat ki cipelné a sárban? – mordult vissza a hajtó. Ekkor az inas úgy érezte, magyarázatra szorul verses beszédét illetően.

– Tudja, diák úr, én egy vérbeli költő volnék. Valaha Itáliában dalokat szerzettem a holdvilágról, a lebukó napról. A hajnalról sosem, mert akkor mindig aludtam. Mért is ne aludtam volna, ha fél éjszakán át a legszebb hölgy erkélye alatt pengettem a lantot. Óhajtana róla meggyőződni?

Választ se várva, dalát a kocsikas fűzfavesszőin elpengette:

 

Virág leszek, tied leszek virágok vitéze, virág, de mondd, hogyan nevezzelek, s hogy szólítsam paripád?   Rózsa vagyok, ha úgy akarod,   paripám Rózsafa-ág, Rózsa leszek, tied leszek, rózsák vitéze, virág, veled bárhova elmegyek, de melyik ország a hazád?   Virág-világ, ha úgy akarod,   a nagy Virág-világ. Virág leszek, tied leszek, virágok vitéze, virág, de ha támad téli förgeteg, megvéd-e ármádiád?   Melléd adok, ha úgy akarod   száz gránát-gránátalmafát.

 

– Gyönyörű! – álmélkodott a diák. – Ha én ilyent írhatnék! Ha én a királylány erkélye alatt szerzeményeimet énekelhettem volna!

Nagyon megörült az inas a dicséretnek.

– Te dicsérsz először életemben. – Olyan boldog volt, nem vette észre, hogy urát letegezte. A diák sem figyelt rá. – Engem sohasem méltányolt senki. Habókosnak tartottak. Szívem hölgye kinevetett. Egyszer még porcelánserblijét is a fejemre borította, s olyan szégyenbe hozott, ott kellett hagynom a várost. „Léhűtő, csendháborító!” – visongott azon a felejthetetlen éjszakán. Apja szolgáival kitoloncoltatott, s bezárták a kaput mögöttem. Világgá mentem, és ide jutottam.

– Szóval te is a másik világból jöttél? – fogadta földijének inasát a diák.

– Onnan, abból a tetves, nyomorult világból, akárcsak te magad.

– Áttörtél hősiesen mindenféle erdőn. Miket győztél le? Kinek jártál túl az eszén, hogy albolond lehessél?

– Á, nem kellett nekem semmiféle erdőn átkászálódnom, senkinek sem kellett az eszén túljárnom. Csak azt akartam, megértsenek, és hasznát vegyék költői tehetségemnek. Végre igazi költő szerettem volna lenni.

– Szerinted van ide egyenes út is – mondta a diák meglepődve.

– Persze. Mindig az erdők mellett kell járni. Aki nem nagyravágyó, az jól tudhatja. Te a szívedben király vagy, én pedig kiégett költő.

– Költő. És albolond lettél. Most meg az inasom vagy.

– Bevallom, először végtelen boldogított. Végre figyeltek rímeimre. De aztán mindig versben kellett beszélni. El sem képzeled, milyen unalmas, milyen nehéz szolgálat összecsengetni a sorok végét fejen állva. Csak mondanád:

 

Felséges királyom, életem, halálom kezedbe ajánlom

 

– fejen állva!

A diák kihúzta a pálinkásbutykos dugóját.

– Igyunk rája!

– Csak teutánad – mondta a szolga.

– Én még a királynál is többre tartalak – lelkesedett a diák, s tisztelettel átnyújtotta a butykost. – Lehettél volna udvari költő, aki a király tetteit zengi.

– Először úgy akarták, de belebolondultam. Nincsen a királynak semmi tette, kedves barátom. Még a lányát sem szabadíttatta ki a sárkány fogságából. Egy jöttment pórlegénynek kellett erre vetődni, már megbocsáss! Leraktak albolondnak.

– Legyél hát udvari költőm. Rólam igazán van mit elregélni. A szerelmi lírát is művelhetnéd – derült a büszkeségtől és a vágyakozástól a diák amúgy is télpiros arca.

– Kiégtem, elapadtam. Ó, ha még egyszer fölgyulladnék egy lánytól!

– Majd írsz a nevemben. Hány postagalambot hoztunk a szállítmányban?! – kiáltotta olyan hangosan, még az összes kísérő, fegyveres, hajtó is meghallhatta, ha nem alusznak olyan régóta, hogy a legelső hajtó elvesztett ostorát, fél éjszakai járásra lehetett volna visszafelé megtalálni. Aludt az inas, és maga is álomba zötykölődött.

– Állj, vagy döfök! – riadt föl a karaván a félelmes harmadik kiáltásra. Az igáslovak és a harcimének fölhorkantak valami zsiványcsapat mennydörgős robajától. Valóban égiháborúnak képzelhették a fekete paripák nyerítését, a kardok villámlását, a vászongatyák suhogását.

– Félre! – parancsolta a vezér. – A forgalmat ne zavarjuk!

Leszorították őket a szakadék szélére, ahol már csak megadni lehetett magukat vagy lezuhanni. Persze, forgalom nem volt azon a havas éjszakai úton, de ha lett volna, a prédáló zsiványok őket is félreállították volna. Így csak amolyan szokásnak tetszett, mintha szabálysértéstől tartanának. Hogy ki a parancsnok, nem tűnt szükségesnek, hiszen mire való ezek után egy parancsnok?

– Legyőzöm őket – morogta ifjú hősünk, miközben a sárkányvér fölizzott füle tövén, de inasa leintette.

– Várjuk meg, mi lesz a vége. Innen csak fortéllyal, uram, fortéllyal…

A zsiványok vezére odaléptetett melléjük.

– Vannak-e köztetek mesehősök?

Mesénk hőse már majdnem nyújtotta a kezét, akár az iskolában kellhetett volna régen, s ahogy majd a lovagdiáktól elvárhatják. Újra fölizzott füle mögött a sárkány vére.

– Mesehősök? – kérdezte az inas. – Attól függ, honnan nézzük.

– Innen nézzük – mondta a zsiványok vezére. – Innen, a tetves világból. Hát lehet máshonnan nézni?

– Nem lehet – felelte az inas –, hogy is lehetne máshonnan nézni – miközben hősünk jelentkező kezeit combjára szorította.

– Nahát! Majd a Gyűjtőben megvizsgáljuk. Mert tudhatnátok, mi nem vagyunk rablók, mi a mese elleni harc katonái vagyunk.

– A Gyűjtőbe! – parancsolta bandájának.

A karaván szamárnyugalmú lovai olyan közönyösen indultak neki a szakadék pereméről, hogy az inasnak milliomodik szőre is fölborzadt, a diák pedig szárnyat képzelt magának, nem feledkezve mesehősi mivoltáról. A hajtók meg mintha nem is lettek volna emberek, a kísérő harcosok lefegyverezve valósággal birkának mutatkoztak páncélzatukban. A zsiványbanda előre és hátra oszlott, csak a vezér lovagolt föl-alá, s csak a diákot és inasát érdemesítette némi beszélgetésre.

– Szóval diáknak látszunk. Szóval az iskolába mutatkozunk kocsikázni. Melyik iskolába, ha szabad érdeklődnöm?

– Az ungriaiba – mondta lelkesen az inas, mintha ártatlanságukat bizonyítaná a pontos válasz.

– A diák úr pediglen néma. Az ungriai iskola a süketnémák tanintézete netán? – Választ sem várva átugratott a karaván élére.

– Most mi lesz? – kérdezte a diák, mikor a vezér a hallótávolon túl diskurált az élcsapattal.

– Csöndben kell maradnunk, míg nem üt a tett órája.

– Éget a sárkányvér a fülem mögött – vakaródzott a diák, és nyállal hűtötte az égést. – Én, aki a sárkányt levágtam…

– Csak semmi mesehősség! Itt és most helybéli furfangban kell gondolkodnunk. Ne vágjunk a dolgok elébe.

A diák már ekkor mondhatta volna:

 

ELEGEM VAN AZ EGÉSZBŐL

 

– még inkább, mikor az erdő közepére egy sűrű lábnyomú, szekér-, batár- és hintónyomú mellékúton megérkeztek. Mentükben egyre fogyott a csillagok fénye, végül olyan hold- és csillagfogyatkozásba sötétült az erdő, még a hó sem világított, csak egy baktató piros rózsa pislákolt szekerük mellett.

– Az aranyruhás, aranycipellős, aranyhajú Hamupipőke rózsáját is begyűjtötték – sóhajtotta a diák féltudattal.

Ha azt a rózsát nem látja meg, minden olyan lett volna, mint abban a tetves világban. Aztán meg arra gondolt, olyan mesének nincs semmi értelme, hogy egy szegény legényt, jobbadán diákot vezet a rózsa a félárva Hamupipőke felé, szegényt a szegényhez, hiszen királyfit szokás.

 

Virág leszek, tied leszek virágok vitéze, virág, de mondd, hogyan nevezzelek, s hogy szólítsam paripád?   Rózsa vagyok, ha úgy akarod,   paripám rózsafaág.

 

– énekelt az inas szomorúan. A vezér megállította lovát, és odaszólt az inasnak.

– Folytasd csak, folytasd! Bennem is emberi szív dobog, barátom!

– Akkor tessék minket elengedni!

– Csak a vizsgálat következtében. Biz’ isten szeretném, ha nem lennétek mesehősök.

– Ni, elkezdett szaladni a rózsa! – kiáltott a diák. A pislákoló rózsa föllobbant, fölugrott a diák ölébe, aztán az inaséba lebbent, aztán a ló farára, aztán a hajtó vállára, aztán föl-le, előre, lassan már a karavánt is ő vezette.

– Miféle rózsa? – gyanakodott a vezér, mikor a szalonnából épült erdészházhoz megérkeztek.

Az erdészház csak kívülről volt szalonnából, ahogy később megtudhatjuk. Az erdő madarai csipegették, cinegék lakmároztak belőle, s meghízva boldogan kiteleltek. A szekérzörgéstől szétrebbentek, és visszaszálltak, mikorra némi csönd lett. A zsiványok a lovakat kifogták, a hajtókat, fegyvereseket is az istállóba tuszkolták, gondolván, ők ugyan nem mesehősök.

De vajon mesehős-e a diák és szolgálója?

A zsiványok vezére előrement a szénapajtába. Martalócainak megparancsolta:

– Elővezetni őket, majd ha szólok! Addig levetkőztetni!

Ott állt a két szegény a hóban anyaszült meztelenül, s olyan lassan múlt az idő, már majdnem jegecessé váltak. Lábuk, ujjuk hegyétől zsibbadtak szívükig, befelé hűltek, a levegő meg egyre forróbb lett körülöttük.

– Hozzám! – kiáltotta végre a főzsivány hatalmas medvebundájában, melyet a Zsírosbundás Ember nyúzhatott volna, ha a szigorú vallató hisz a mesében. Hatalmas bundájában ült a szénahordó szekér bakján.

– Elnézést kérek, ha megvárakoztattam volna magukat, de most már úgysem tart soká ez a cécó. Legtovább tart mindig a készülődés. Higgyék el, én sem szeretem. Például: le kellett hányni a szénát erről a szekérről, hogy leülhessek. Az a lusta erdész az utolsó fordulót rajta hagyta. Igazi lustaság, kérem! Azért van benne valami ráció, ugyebár? Minek a túlmunka? Inkább végezzen hasznosabbat. Mondjuk… Nem is tudom… Mondjuk, csiklandozza az asszonyt, hahaha! Azzal nem alázhattam meg ezt a két kedves embert, hogy a széna tetejéről érdeklődjek, mi járatban ezen a tájon? – Vége a mesének! Értettem?! – ordított föl a zsiványok vezére. – A mese métely! Értettem? Mindenkit megbolondít! Mindenkit ellustít! Ebben az országban nem dolgozik senki, mióta mindenféle legkisebb fiúk, Fábólfaragott Antalok, Fehérlófiák, óriások, sárkányok, aranyhalak elszaporodtak. A Hamupipőkének a gabonaszemet a galambok válogatják. Mindenféle almából, körtéből, vagy mit tudom én miből aranyruhába lehet öltözködni. Aranyalmát teremnek a fák. Miféle képzelgés, kérem? Persze! Méghogy a királyfi a szegény félárva után koslat? És nemcsak a jó győz, vegyék tudomásul! És nem olyan egyszerű, hogy a Sárgalábú Halált zsákba kötjük, fölakasztjuk egy szegre, és mindenki halhatatlan! Itt mindenki őrült? Mindenki felekirály akar lenni? Melyikőtök az az álruhás Felekirály? – Az utolsó mondatot lehalkította, s az egész dührohamot úgy csapta, mint egy mérges kígyót a két félig megfagyott ember felé.

A jövendő Felekirály azonban kevésbé didergett, mert a fölizzó sárkányvér a füle mögött picinykét melegítette.

– Meztelenek vagyunk – mondta az inas.

– Diák vagyok. Megyünk a lovagiskolába.

– Hah! – jutott eszébe valami a vallatónak, de csak azt felelte mézesmázasan: – Meztelenül ebben a szörnyű hidegben… Éppen előttem… Jó vicc! Na, azért megbocsátok. Rakjatok egy kis szénát magatokra! Pardon, egy pillanat… Hová is mentek?

– Lovaglóiskolába!

– Az már más – kajánkodott a vallatójuk –, mert ugyebár lovagiskola nincsen széles e világon. Csutakolják le azt a lila testüket az urak! Ne fázzanak már annyira, mert én is elkezdek vacogni. Jó testalkatúak, Istenemre, bevenném magukat csapatomba. Bár te, aki diákruhában voltál, mért mondtál lovagiskolát? Vélhessem szóbotlásnak?

– Uram fantáziája csapongó, mint egy színésznek. Mint egy vándorszínésznek.

– Dörzsöljétek már magatokat, az ég szerelmére! Még csak az kell, hogy előttem fagyjatok meg! Dörzsöljétek… azután elmehettek.

Tépkedték a szénát, dörzsölték, csutakolták szívük táját, a hasukat, a hátukat, a karjukat, a lábukat, lassacskán fölengedtek volna, ha ifjú hősünk zsibbadó tarkójához nem nyúl, s a füle mögötti sárkányvértől a szénacsutak lobbot nem vet.

– Tűz van! – ijedt föl a zsiványok vezére, éppen dolga végeztével.

Leugrott a szénásszekérről, és csizmájával taposta a lángot. Ahogy tapodta, tapodtából a diák füle mögé nézvést vérző parazsat látott. Annyira fölbőszült, kéjes táncba kezdett.

– Tudtam én, átkozottak! Tudtam én, disznók! Kutyák! Tudtam én, sárkányvetemények! Bort ide! Zenét! Csaplárosné! – ujjongott, mint a csárdában szokta volt. Brummogott medvebundájában. S lihegve kiabálta: – Őrség! A Tüzesfülűt a Sárkány mellé! Inast az istállóba!

Most az inastól mi is búcsúzzunk kis időre. Olyan lesz néhány órája, mint a nagygazdák szolgáinak. S mert tél van, odakint semmi dolga, hát kártyázik, dominózik, akár sakkozik a többiekkel.

A szalonnából épült erdészház olyan, mint egy kaptár. Valakik dönögtek benne, álmosítóan zsongtak. De a ház belül sziklakő volt. Csupán a veranda hasonlított még igazi erdészlakra. Mondanom sem kell, tele rengeteg trófeával. Elámulhatna, aki nem olyan helyzetbe kerül, hogy úgy érzi, a földdel összeér az égbolt, és majdnem agyonlapítja. Pedig voltak ott kitömött paradicsommadarak, papagájok, sirályok, gémek, pintyek, mátyásmadarak, gyöngy– és fülesbaglyok, még az a méltóságteljes hóbagoly is. Meg az erdő régi urának mogorva tigrisbőre.

– Most találkozhatsz a jövőddel – mordult az őr, akire inkább rabruha illett. – Csak semmi pánik! Ámbátor nyugodtan elábrándozhatsz, ha kedved tartja.

Kinyitotta a konyhát, ahol nem az erdészné főzött.

– Meglepődtünk? – vigyorgott az őr. – Ha kíváncsi természetű vagy, megmondom, az egész erdészcsaládot kitelepítettük a disznóólba. Az erdész is velük röfögne, ha nem vadászna.

Lehet-e erre válaszolni? Ki tud megszólalni, ha egy kupacban lát Vasorrú Bábát, Gonosz Mostohát, Hamupipőkét, a Boszorkányt és három lányát, a Nyomorék Leányt hervadhatatlan virággal kezében, Iluskát, akiből valaha rózsaszál lett. Olyanok voltak minden, mint színésznők előadás után. A Vasorrú Bába kedvesen cseverészett. A Nyomorék Leány pléhfedőkkel zörömbölve táncolt. A Gonosz Mostoha Hamupipőkét vigasztalta.

– Nagyon bájosan csináltad, édes.

– Más királyfit szeretnék! – csicsergett Hamupipőke.

A tisztaszobából dörgött a Minden Mesék Királya:

– Csináltassanak könnyebb palástot, a kutyafáját!

Ki vonná kétségbe, hogy a tisztaszobába zsúfolódott minden előkelőség: királyok, királynék, királykisasszonyok, királyfiak, megkoronázott felekirályok. Tündérek röpdöstek körülöttük kék köddé válva, sugarakban gomolyogva, akár a muszlinsálak.

– Legnagyobb büntetés, vagyis majdnem a legnagyobb büntetés ide kerülni – fogta az őr a kilincset. Ifjú hősünket menten megcsapta a parfümös izzadságszag. Hiába volt ott az a sok arany, ezüst, gyémánt, rengeteg hamis ékszer, ha a királyi családok éktelenül veszekedtek.

– Már le sem lehet ülni. Már a székemre is rárakja a lábát.

– Magtalan! Utál minden gyereket! És az a rühes beszélő macskája! Aludni sem lehet tőle.

– Arra a tizenkét csúf lányára vág föl? Arra a tizenkét ledérre, akiknek minden éjjel hacacáré?

– Ne mondja! Na látják?! S te meg sem védesz, trotty királyom?

– Csináltasson könnyebb palástot! Leszakad a vállam – fejezte be a vitát a trottynak nevezett Minden Mesék Királya, miközben Tündér Erzsébet migréntől jajveszékelt.

– Úristen! Micsoda népség! – sóhajtott ifjú hősünk.

– Ezek még itt sem hagyják abba – méltatlankodott az őr, akár a házmesterek szoktak mostanában. – Mert csak újabb vallatás után derül ki, melyik zárkába illesz, foglalj helyet a kamurában.

A kamura a hátsó szobából nyílott. A hátsó szobában voltak a népi hősök. Édesded nyugalommal horkoltak, álmukban pipáltak, pöfögettek. Erős János, a Fehérlófia, Sandri bojtár, a Kilenc, akit azért neveztek Kilencnek, mert a kilencedik gyerek volt, kilencerejű, még a medvét is megborotválta, Ravasz Jancsi, Fábólfaragott Antal. Mindannyian, akik győztek valamiképpen.

Itt lenne a helyem, ha már rabbá tettek – gondolta ifjú hősünk, midőn bejutottak a karmurába, ami inkább füstöskonyhának tetszett, hiszen a húsfüstölő kémény aljáról látszott a Sárkány két hátsó lába.

Megint elkezdett viszketni, tüzesedni barátunk füle töve. Viszketett, tüzesedett. A Sárkány toporzékolt örömében, mert közel érezte magához elhullott vérét. Nem lehetett biztosan tudni, hét, netán tizenkét fején sánta ördögök visongattak-e, vagy csak a szél huhogott.

– Helyben vagyunk a kínzókamurában – mondta az őr, és bezárta az ajtót.

– Barátunk be sem mutatkozik – mennydörgött a kémény.

– Rabtárszunk be szem mutatkozik? – pöszéskedett a szegre akasztott csalánzsák.

Ifjú hősünknek ekkor jutott eszébe, hogy még egy rövidke neve sincsen, talán meg sem keresztelték. Ő mindig csak ifjú hősünk meg jövendő felekirály meg diák, s most azt sem tudja megmondani, hogyan hívják.

– Gyuri, a Főszegről – hazudta öntudattal, bár a Főszegben azért igazat mondott.

– Gyurikám, lelkem! – ujjongott a Sárkány –, hányszor gyűlöltelek, hányszor megöltél, és most mindketten ide jutottunk.

– Ide jutottunk – pityergett a Sárgalábú Halál is.

– Megöltelek, és elnyertem a királylány kezét és a fele királyságot.

– Bárcsak még egyszer megölhetnél, édes barátom! Csókolom a füled mögött azt a pici kis foltot.

– Itt büdösödni ebben a bökős zsákban. Elviselni, hogy más halál jár helyettem. Talán már nem is sárgalábú, talán fehérlábú, talán lába sincsen, talán keze sincsen, talán már csontváza sincsen.

– Kiszabadítalak és legyőzlek – fordult a mennyezet felé ifjú hősünk, akit már Szent György vitéznek is nevezhetnénk.

– Ne vitézkedj, arany komám! – dörömbölte a Sárkány. – Nekünk már beföllegzett, de ha mégsem föllegzett volna be, akkor visszük a balhét.

– Benne vagyok – mondta Gyuri a Főszegről.

– Mert nem lehet nélkülem élni – folytatta volna a beszélgetést a Sárgalábú, ha nem zúgott volna föl az erdő, ha a kéményből az ördögök ki nem repültek volna.

– Megjött az erdész! – hallatszott a zsiványok riadalma.

– Ha egyszer kiteszem a lábam, már vége a házirendnek. Asszony?!

Dühében meg sem hallotta az asszony hangját, aki a disznóólból sápítozta:

– Férjem uram! Férjem uram, ments meg minket!

– Erdei lak vagy betyárcsárda? Ki az úr a háznál? Mindenféle jöttment?

Ledobta fácánokkal, vadkacsákkal teleaggatott hevederét. Duplacsövű puskájával nagyot durrantott a levegőbe.

– Menekülés! – adta ki a parancsot a zsiványok vezére. Csak a diák szekerei maradtak a kaputól a pajtáig hosszú sorban. Az istállóból a lovak nyerítve kívánkoztak eléjük. A ház most már nem úgy zsongott, mint egy méhkas, inkább zörömbölt, mint a fellázadt börtön.

Körülnézett az erdész, s mert legközelebb a disznóól esett hozzá, ahogy a sűrűből előjött, fölnyitotta az etetővályú fölötti csapóajtót, meglátta a feleségét és három lányát hálóingben, méghozzá négykézlábból éppen fölugorva. Négykézlábra álltak, hogy közelebb legyenek a hízók melegéhez.

– Férjem uram! Férjem uram! De jó, hogy hazajöttél! Be sem merünk menni a házba, míg el nem zavarod azt a sok népet.

– Miféle népet? A szakramentumát! – indult a házba, és megnyitotta az összes ajtót.

– Megmenekültünk! – lelkendeztek a mesehősök. Kitódultak a verandára, lesodorták a trófeákat, a kitömött madarakat, az erdészt majdnem letaposták.

– Madárkáim! Drága barátaim! Honfitársak! Ide csuktak benneteket ezek a haramiák, még jó, hogy nem a szamosújvári tömlöcbe, ott aztán elpusztultatok volna. Ezért volt olyan csöndes az erdő. Ezért volt olyan unalmas az élet. Most értem, miért hiányoztatok, drága madárkáim! – kapott fejéhez az erdész. – Menjetek szépen a helyetekre! Folytassátok a dolgot!

Így szokott repesni a szíve, ha kimentette a verembe esett őzet.

Úgy csengett-bongott-zengett az erdő, mert nemcsak téli, de ezüsterdő lett újra, ahová a rabok szétszéledtek, s benépesítették az egész kerek világot.

Az inas befogatott a hajtókkal, az őrzőket páncélba öltöztette.

Utoljára a diák bújt ki a kamurából.

– Én öltem meg a sárkányt, elnyertem a királylány kezét meg a fele királyságot.

– Jól van, fiam – mondta az erdész. – Téged szeretlek legjobban, de nagyon vigyázz magadra!

– Erdész úr, lenne egy nagy kérésem. A kamurából két barátom nem tud kiszabadulni. Kéménybe rekedt a Sárkány, a Sárgalábú Halál meg ott lóg a mestergerendán.

– Az bizony nagy baj. Sárkány és halál nélkül a többiek akár ki se szabadultak volna.

Lebontották a kéményt, a fél kamurát, lemetszették a zsákot. Fölkészültek az útra, és elindultak. A karaván haladt még három nap, három éjjel. A Sárkány elkísérte őket az első elágazásig, s mind a tizenkét fejével búcsút intett. A második elágazásnál a Sárgalábú Halál kikéredzkedett a zsákból, melyet a diák és az inas hátuk mögé dobtak. Olyan szomorúan ölelte meg a diákot, olyan melegen szorította meg az inas kezét, mintha már nem is találkoznának többet.

Haladt a karaván három nap, három éjjel. Reggel, délben, este megálltak egy-egy útkanyarban, a fenyves szélárnyékos szélén tüzet gyújtottak, melegedtek, ettek, a lovakat abrakolták. Kimerülve hágtak a hágókra, könnyedebben, elernyedve gurultak a szorosokban, ahol még az eget is alig látták, mert a sziklák a fejük fölött majdnem összeértek. Egyszer csak letekintettek a nagy síkságra. Közepén meredek tűzhányó, kialudt vulkán, csupán a fellegvár kéményei füstölögtek.

– A lovagiskola! – kiáltotta az inas, mintha Amerikát fedezte volna föl.

– Az ungriai lovagiskola – ismételte a lovagjelölt csöndesebben.

– És alatta a büszke város!

– Mennyi templomtorony, tűztorony, őrtorony!…

– Ne feledkezzünk meg az inkognitóról. Nem szabad több bonyodalomba keveredni. Mondogasd magadban, lovagjelölt vagy, talántán Itáliából. Semmi sárkány, semmi királylány keze, semmi fele királyság! Miként azt királyunk megparancsolta – figyelmeztette az inas gazdáját. – Ha álmodból ébresztenek, akkor is azt fújd! De hogy is hívnak téged?

– A sárkányéknak azt hazudtam, Gyuri a Főszegről.

– Ha egyszer hazudtál, még egyszer könnyebb. Legyen a neved Főszeghy György, a vitézt úgy is hozzáragasztják.

– S mit csináljak a fülem mögött a sárkányvérrel?

– Ráfésülöd a hajadat, kedves barátom. Ráhúzod a sapkát, rányomod a sisakot.

– Bajban mindig fölizzik, még hajamat is fölgyújthatja. Az erdész szénapajtája majdnem leégett tőle.

– Tudd meg, uram, itt lovagiskolában leszel, nem mesében. Meglátod, nem mesében… – mondta az inas, mikor már a büszke városba értek, éppen déli harangszóra.

Szóltak a nagyharangok. A karaván látványára kiálltak műhelyük elé a mesterek, boltjaik elé a kereskedők, a kofák összehajolva találgattak, erkélyükre hajoltak a lányok, és rózsaszín kendőkkel integettek.

– Most kellene Hamupipőke ballagó rózsácskája! – sóhajtott mesebeli hősünk.

– Sebaj!

 

Virág leszek, tiéd leszek virágok vitéze virág

 

– kezdte megunhatatlan énekét az inas, ujjaival megpengette a kocsikas szélét.

Örömüknek a fellegvár reteszének fűrészhangja s a mogorva kapunyikorgás vetett véget odafönt a szerpentin tetején. A lovak rendre összeestek a fáradtságtól, fejüket belelógatták a befagyott szökőkút medencéjébe.

Persze, előbb a király ajánlólevelét föl kellett mutatni a kapuőrnek, azután a hatalmas, taláros rektornál jelentkezni, aki ülve is nagyobb, mint széke magas támlája, ülve sem mutatott semmi könnyedséget, csak ennyit mondott közönyösen:

– Jócskán a tanév közepén járunk. Állok a király szolgálatára. Sok pótolnivalója lesz a lovagjelöltnek. Hogy hívják a lovagjelöltet?

– Főszeghy György – szólt Gyuri akadozva.

– Sokat kell bepótolnia. Most kezdődött a táncóra. Ne késlekedjünk! Pedellus, kísérje el a lovagjelöltet!

Az inas megmutatta a rektornak a sok szekérre tehető járandóságot: lisztet, sót, cukrot, mézet, bort, diót, aszalt szilvát, téli körtét és almát; zsírt, szalonnát, oldalast, kolbászt, tizenkét füstölt sonkát a három hízott disznóból. A szolgák álmatagon cipekedtek az éléstárba. A diák vaspántos tölgyládáit már az inas is emelgette a lakosztály felé. A megfáradt lovak, hajtók, a fegyveres csatlósok pihenni tértek abrakolás és ebéd után, hogy másnap reggel frissen indulhassanak vissza a hosszú úton.

A lovagjelölt a pedellussal belépett a táncterembe. Elképzelhetjük, milyen elfogódottan, s nemcsak az idegen környezettől, hanem a mosdatlanságtól, fenyőfüstszagú göncétől, nehézkes fáradtságtól is szégyenkezve. Esetlenül állt az ajtóban, s mert a táncot, melyet a lovagjelöltek lejtettek, sohasem látta, de ha még ismerte volna, akkor is meglepődhetett, hiszen lánynak öltözött lovagjelöltek kulcsolták kisujjukat a lovagruhás ifjak kezéhez. Őt meg észre sem vették. A sánta tánctanár sem, aki bicegve csettegetett valami faherkentyűvel, s ugrabugrálva kiabálta:

– Kettőt balra, egyet jobbra! Kettőt balra, egyet jobbra! Csak ahogy a nap jár, egyet jobbra! Kettőt balra, egyet jobbra! Zene gyorsabban! Ugrós! Harmadik is ugrik! Szaporázni, szaporázni! Elég! Még egyszer! Rajta!

A félkörben járó tanulók ifjú hősünk felé oldalaztak, de mintha rá sem néztek volna, meredt szemükkel figyelmüket lábukra erőltették. A sánta tánctanár észre sem vehette a munkaláztól, miszerint az ajtónak háttal szökdel és topog, a parancsot ütemre osztogatja.

Elköhintette magát az unatkozó pedellus.

– Hogy meri az idegen óránkat megzavarni? Kettőt balra, egyet jobbra! Csak ahogy a nap jár, egyet jobbra!

Köröztek láncban az ifjak. A legelső férfi párosba fordult bajuszos hölgytársával, a többiek füzére köréjük fonódott.

– Tudhatják a jelöltek, az ugrós csak farsangi maskarádéban szokásos. Úri körökben. – A sánta tánctanár hátranézett, mint aki e jelenetből a végső következtetést levonta, s kifújhatja magát egy szusszanással. – Ó, brandl davinyon! Ismerik ezt a táncot? Jé, a pedellus úr! Tán üzenet a rektor úrtól?

– Új fiút hoztam.

– Új fiú a tanév kellős közepén – fordult a tánctanár hősünkhöz. – Ismeri ön a brandlot?

– Új fiú! – törtek ki örömmel és megvetően a lovagjelöltek.

– Nem ismerem, kérem.

– Nagy baj. Nem baj! Szerencséje, hogy nem voltunk páros számban. Öltözzön lányruhába! Megjegyezheti a tánc alaptörvényét: első mindig a férfi, mindig a hölgy az utolsó. Pedellus úr, öltöztesse a lovagjelöltet, vagyis először vetkőztesse le a lovagjelöltet!

Azt hihetnénk, mint ahogy Főszeghy György vitéz is attól rémült, e képtelenség röhejt gerjeszt, de olyan természetesnek vették, ahogy hosszú copfos parókát rak fejére a pedellus, nehéz úti lábbelije helyett könnyű, bár elég nagy lábra való cipellőt, fölülről belebújtatja zöld selyembe, szemeit eltakarván. Éppen akkor tartott legjobban a röhögéstől, mikor nem látta őket.

A sarokban fölpendültek a lantok, sípok visongtak, a dudák magas hangjukból mélyre kezdtek apadni. A tánc utolsó legénye könnyed szálfatartással megindult hozzá, meghajolt, kézen fogta, s karját válláig emelve vitte a táncba. Ő meg csak cammogott, majdnem elbotlott hosszú selymén. A tanár nem ügyelt rá, folytatta tovább az órát, miként az imént tapasztalhattuk. Csak hősünk párja duzzogott kizökkentve elegáns üteméből.

– Lesz még párviadal – sziszeregte –, majd széthasítlak! Ő meg, ha nem izzad annyira, a sárkányvér kigyulladt volna. Már ott mocorgott a száján:

 

ELEGEM VAN AZ EGÉSZBŐL!

 

Mikor a legelső férfi párosba fordult bajuszos hölgytársával, s a többiek füzére köréjük kezdett alakulni, barátunk nem türtőztette magát vak dühében, fölkapta az illemtanórán használatos nádpálcákat a sarokból, ujjain pörgette mind a kettőt, így pörgetve a terem közepére szökkent, keresztbe rakta, s először előttük, körülöttük, azután fölöttük ugrott, leguggolt, térdelt, szétvetett lábakkal szállt a magasba, tapsolta cipellője orrát, sarkát, női öltözetét vad terpeszeivel szétszakogatta. Majdnem úgy tombolt, mint a zsiványok vezére ott az erdész pajtájában, de ő énekelt is:

 

Csóri kanász, mit főztél? Tüdőt káposztával. Mivel rántottad te be? Hasaszalonnával. Süttem, süttem tel-le-le, itt a disznó eleje. Ustor is van, bot is van, majd meghízik a siska.

 

– Hah! Méghogy siska! Megállni! Megállni! Ez nem disznópáskom! Nem Bakony! Nem Somogyország! Ez lovagiskola! Hogy merészel?! Hogy merészel?!

A zenészek régen elhallgattak. Az egyik lovagjelölt annyira átélte nőiességét, partnere karján alélt el. Ifjú hősünk bedobálta nádpálcáit a sarokba, és az ajtónak indult.

– Vissza! – rohant utána a sánta tánctanár szerkezetét csettegtetve. – Vissza! Amíg én leszek itt a tánctanár, ilyen szentségtörést nem tűrök. Megértettük?!

Ekkora dühkitöréstől muszáj lehiggadni. Hősünk eszébe villant inasa figyelmeztetése rangrejtő kötelességéről. A tánctanár pedig elgondolkodhatott, mégis lehet valaki ez az ifjú, ha a tanév kellős közepén a rektor fölveszi az iskolába.

– Bocsásson meg! Ön ugye kastélyában tanulta ezt a táncot atyjura főkondásától? Bocsásson meg! Hiszen nem kell mindenkinek ismernie a brandlot. Ó, milyen férfias fegyvertánc a moreszka! S a többi. A jövő órán bemutatja, közben a brandlt is megtanuljuk. És férfi lehet, kérem. Akár az első táncos.

Szolgálatkészen várta meg a pedellus a nyájaskodás végét. Eszébe jutott szerencsére, női ruhában a diák nagyon botrányos lenne a tánctantermen kívül.

– Hóha! – állította meg. – Ne siessen a lovagjelölt úr, mint valami nebuló, aki csöngetés után fejvesztetten rohan a játszótérre! Női ruhában?

– Az ám! – szeppent meg a diák, s pirulva kezdett vetkőzni, öltözködni.

– Nincs egyetlen nőnemű lény az egész iskolában. Kantinos kisasszonnyal csak egyszer próbálkoztunk. Mi lett belőle? Oktalan párbaj, vér, eltanácsolás, az otthoni úrhölgyek hisztériái, levéláradat rektorunkhoz, mert elhanyagolják őket. Innen egyetlen levél sem, onnan meg akárcsak lombhulláskor. Ne zavarjuk a házirendet – mosolygott a pedellus. – Elkísérem a lakosztályába.

A lakosztály valamivel nagyobb a börtöncellánál. Berendezése csupán a kőpadlattól a boltívig érő tükör miatt szelídebb és világosabb, mert szétszórja az ablakrés fényét.

Az inas a pici asztalon tűnődött törökülésben, mely alkalmasabb rövid levelek írására, szellemidézésre, ha megtáncoltatják. Úgy látszik, inasunk még a szellemidézésnél is szokatlanabb használatba vette. De hirtelen leugrott, szapora panasszal fedezte túlzott otthonosságát.

– Jobb lakosztályt érdemelnénk. Ez nem is lakosztály, inkább valami tükrös börtöncella. Azért rakták ide, hogy tágasabbnak tűnjön? Tükörbe nem lehet befeküdni. Járkáljon benne a pedellus úr vagy a nagyságos rektor! Ez még csak hagyján! Az enyém, akár a búbos kemence. Se tükör, se szék, se asztal, csak a priccs, azon sem lehet kinyújtózkodni. Nyirok! Sötétség! Mikorra várhatjuk a csótányok támadását?

– Mindegyikben van falióra – említette a pedellus a legfontosabbat. – Önnek nincs joga panaszkodni. Protestáljon a lovagjelölt úr rektorunknak! Előrebocsátom azonban, minden lakosztály egyforma, hogy a jelöltek megtanulják, nemcsak udvari pompa az élet. Nemes egyszerűségben készülnek fényes jövőjükre.

– Mi már rég fölkészültünk. Ha tudná, mekkora kálváriát járt végig a gazdám? – Észbe kapott az inas, s a vitát abbahagyta, mert majdnem kiejtette a száján meggondolatlan dühében gazdája származását, a sárkányt, a királylány kezét, a fele királyságot.

– Megfelel – ernyedt ifjú hősünk a lópokrócos ágyra, mint kinek a szörnyű táncóra után minden mindegy.

– Na, megyek. Rögtön hozzák az ebédet, utána pihenni tessék. Háromkor kezdődik az illemtanóra, addigra lovagruhában legyünk készen. Ott is én mutatom be.

– Látom sivár jövőmet. Fáradtra unatkozom magam, édes gazdám.

– Milyen jó lenne veled cserélni! Ó, szörnyű tánctanóra! – kezdte mesélni lovagjelöltünk azt az idegen táncot, azt a valami brandlot, a sánta tánctanárt, kanásztáncát, a haragot és a megbékélést.

Miután a leveslöttyöt beadták, s elszomorodtak a második fogáson, a tejes köleskásán, mely böjti eledelnek szokásos, most pedig alig kezdődött el a farsang, nagyot gondolt az inas, de még csak ennyit mondott:

– Emlékszel a királyi búcsúebédre?

– Leves, melyben úszik a hattyú; szarvasmáj dióban sütve, rizzsel; őzgerinc vadasan, zsemlegombóccal; minderre könnyítésül mandulatöltetű süllő, majd szőlő.

– S az a jó felekirályi koktél. Kupica körtepálinka, korsó mézser fél liter újborral elkeverve.

Vizet töltöttek a bádogbögrébe. Ábrándoztak.

– Én itt unatkozom, te meg ott annyit szenvedsz. Elmennék helyetted illemtanra. Egyszer te, egyszer én, ahogy tetszik. Csak a lovagi tornaórán ne cseréljük föl egymást. Az illemet jobban tudom az egész tanári karnál. Neked meg nem kell illemtudónak lenned királyként.

– És az illemtanvizsga?

– Esténként megtanítlak.

– Alacsonyabb vagy.

– Magas sarokkal járok.

– A termetem erősebb.

– Jól kitömjük ruhámat.

– Szemed mandulabarna.

– Ügyelnek is a szemre?!

– Ha mégis szembenéznek?

– Akkor is csak merednek.

– A hangom sokkal mélyebb.

– Eléggé bárdolatlan. – Ki volt itt albolond, a kutyafáját?! Ki volt poéta Itáliában? Nem felejtettem semmit, most is versben feleltem. Menj át a cellámba, meg ne lásson a pedellus! Úgy bekenceficélem magam, úgy öltözöm, még ő sem veszi észre.

Fölnevettek, s nyelvet öltöttek a tükörre.

Ifjú hősünk átlopakodott inasa nyomorúságos cellájába. Hamar elaludt a szűkös ágyon, mely nemcsak rövid, de keskeny volt, mint a lóca.

Faldöngetésre ébredt alkonyattájt. Eszébe jutott, inasa helyettesítette az illemtanórán, de álma sem lehetett kellemesebb, mint amit ebben a lidérces iskolában átélt volna, újabb megaláztatásnak kitéve. Álmában valami ismeretlen országban kóborolt kiszolgáltatottan mindenféle bennszülöttnek, akik nem az ő anyanyelvén beszéltek, csak azt értette szavaikból, ami rá olyan gúnyos volt.

Minek jött ide? Mikor megy már haza innen? S ha itt hívatlankodik, akkor inkább segítse a gazdátlan sírokat kiföldelni, mert a temető megtelt, és az új halottak nagyon elszaporodtak. Csontvázakat ásott, hozzáért a bordákra porosodott téglaszínű vérhez, s nem talált vizet, amellyel kezét lemoshatná. A sírkövek török és cirillbetűkkel teleírva, és nincs egyetlen szekér, postakocsi, hátasló, hogy onnan elmehessen.

Faldöngetéssel hívta inasa a lovagjelölti lakosztályba.

– Rafaelből rablólovag lesz! – fogadta, mikor a tükör ritkás verőfényéből kilépett. „Lesz még párviadal, sziszeregte ez a Rafael, majd akkor széthasítlak!” Mért mondta Rafael? Mert fülébe súgtam: „A hiú, kevély hátraveti a fejét, az embereket lenézi; a ravasz, kétszínű minden mozdulatával csúszik-mászik.” Éppen, mikor az illő testtartást és mozdulatokat tanultuk, mikor az üdvözlést gyakoroltuk a tanár körülményes hangja közben: „Üdvözléskor vagy ha valamit a földről fölveszünk, tegyük azt kerek gömbölyűséggel. A lovagot egész testének földre hajlása rossz fényben mutatná.” Ekkor fenyegetett meg Rafael, s kihívott párviadalra.

– Nekem is ezt mondta a táncban a párom. Csak nem a Rafael volt?

– Hát lehet valaki erőszakosabb Rafaelnél?

– Már tudod a nevét is.

– Aki párbajra hív, annak illik bemutatkozni.

– Bemutatkoztál.

– Főszeghy György vagyok, mert ugye én ott te voltam.

– Párbajozhatok Rafael lovagjelölttel? Életre-halálra?

– Életre-halálra. Legyőzöd, akár a Sárkányt. Csak nehezebb lesz.

Beadták vacsorára a déli köleskása-maradékot.

– Ne tessék az ajtót becsukni éjszakára. Minden órában számíthatnak a Lovagjelöltek Diáktanácsa ellenőrzésére – mondta a fölszolgáló.

– Rossz álmom következménye – sóhajtott ifjú hősünk, aztán a vacsora fölött elmesélte álmát, mely csöppöt sem hatott étvágygerjesztőnek, beleborzongtak, de az inas a félelmet vigasztalóra fordította.

– Nem szabad úgy megijedni.

– Még kopját sem fogtam. Lovat csak szőrén ültem. Olyan csodakardom volt, markolata gondolkodott a kezemben, tenyeremet arra csiklandozta, amerre forgatni kellett. Már azt is megtudtam, nincs semmi mesebeli ebben az iskolában.

– A lovagi tornavizsga után, messze még az a párbaj. Mindent megtanulsz addig, s a fejét kettévágod.

Azon az estén nem gyakorolták a tükör előtt se a táncot, se az illemet. Álmukat szerencsére a Lovagjelöltek Diáktanácsa is csak egyszer zavarta. Bekiáltottak a sírósan nyíló ajtón:

– Ugye jól alszunk, kérem?!

Másnap az udvari szerelmi költészettanórát a jövendő Felekirály nem kerülhette el. Reggeli előtt jött érte a pedellus, olyan korán, hogy az inas még horkolt szűkös cellájában.

– Udvari szerelmi költészettanóra éhgyomorra? – kérdezte lovagjelöltünk, de nem a reggelit bánta olyan nagyon, hanem mert éppen most nincs módja cserélni inasával, a régi trubadúrral, a kiégett költővel, aki albolondsága idején kellő tapasztalatra tett szert a lélek nélküli rímelés minden formájában.

Újra megaláznak. Most aztán igazán megaláznak – gondolta ifjú hősünk.

– Nem lehetne reggeli után kezdeni azt az órát? – kérdezte a pedellust.

– Bevált tapasztalat, lovagjelölt úr. Mikor az ifjak elméjében halványan dereng a valóság, s az épeszűeknél csupán ébredés után szokott előfordulni, akkor a legalkalmasabb az udvari szerelmi költészet tanulása. Elkísérem a tanterembe. Lassan megismerkedik iskolánkkal.

Némi lépcsőzés után rámutatott a szemközti ajtóra.

– Társait megismerhette, hiszen együtt táncoltak, bár nem kívánatos körülmények szegték a kedvét, végül is együtt táncoltak. Annál inkább kitett magáért az illemtanórán. Őszintén csodálom, milyen hirtelen fölülkerekedett szomorúságán, csupán ebédelnie kellett, s azonnal beilleszkedett az illemtanba. Úgy mozgott, úgy felelt, mint az igazi lovagok szoktak. Szóval társait megismerhette. Mai tanára pedig úgysem vesz észre senkit. Neki a szerelmi költészet a fontos.

Lovagjelöltünk ilyen tantermet sohasem látott, és mi sem fogunk látni. Szagolhattunk illatokkal andalító szellőket, de nem tudom, ült-e már valaki olyan díványon, mely egy hatalmas piros ajak volt. Sétált-e viaszrózsákból épített kertben, melynek lila, kék, piros, zöld ablakai voltak? És nem szokásos tanterem közepén sziklákon csörgedező forrás, éppúgy számos rejtekhely, ahol elkerülhetjük a tanár figyelmét. A mennyezetről selyemzsinegen babakisasszonyok függtek, de nem ám úgy, mint az akasztottak, inkább mintha lábujjhegyen ácsorognának, s egy zsinegre ható mozdulattal lecsücsülhetnek a bársony karosszékbe.

Ifjú hősünket megcsiklandozta a viaszból készült ciprus, és olyan szerelmi zsongást érzett, eszébe sem jutott a ciprusfánál oldalt meghúzódni. A királylányra gondolt.

A Gyönyörök Kertje láttán emlékezzünk, mikor a jövendő Felekirály alsóneműben pironkodott a királyi család előtt, a királylány fölsóhajtott illatos zsebkendője mögül, s hirtelen megszerette. Ifjú hősünk is úgy érzett, látta maga előtt kósza álmai személyét. Mily szép és lelkiekben mily törékeny, aki feleségének rendeltetett. Ne gyanakodjunk, mért nem gondolt jegyesére azóta, mikor az úton fölkiáltott: „Hány postagalambot hoztunk a szállítmányban?” Szóba jöhetett volna, de ennél sokkal fontosabb történetek tolultak az eseménytelen ábrándozás elébe. Vagy talán mégis gyanakodjunk?

Most is csak addig vágyakozott, míg a tanár mellé nem ért, akár az alvajáró. Túloldalt Rafael lovagjelölt szemlesütve, szívre szorított kézzel. Ha előbb fölismeri, a ciprusfa tövén biztosan meghúzódik. Ám hogy fordulhatna vissza, mikor az udvari szerelmi költészet mestere balját vállára rakja, s Rafaelhez szól női hangon:

– Gyöngyvirág, jó lovag. – Aztán férfiként folytatja: – Az udvarhölgy megnevezte a költői hasonlatot. A tisztaság fehér virágát. Mit tehet a gyöngyvirággal a lovag? Szeretné leszakítani, szeretné megszagolni, ugyebár? Leszakíthatja a lovag?

– Nem.

– Megszagolhatja?

– Igen.

– De csak azután, ha…

– …költ róla egy verset.

– Nagyszerű! Tehát verset költ a lovag a gyöngyvirághoz.

– Elmondja, milyen jó lenne megszagolni.

– Azt nem mondja ki a lovag. Szerelmet vall, és biztosítja hűségéről.

– Gyöngyvirág, jó lovag! – mondta a tanár női hangon. – Rajta! Gondoljon a babakisasszonyra! Erősebben! Egy udvarhölgyre! Van magának szerelme? Mintha csak ő maga volna. Látja, milyen kecsesen csücsül? Milyen kecsesen nyújtja gyöngyvirágos kacsóját? Örömkönnyek! Ah! Gyöngyvirágillat! Mámor!

A mester reszkető kézzel kapott a baba karja után, és verselés közben engedte vissza:

 

Csókkal illettem gyöngyvirágot, éreztem lelkedet, hűs illatárban mennyországod lakója lehetek, ha nem szeretsz, raboddá válok, fölajánlom hűségemet, szeretsz-e szerfelett?

 

– Gyönyörű volt, lovagjelölt úr! – rajongott Rafaelnek, csak vak révületében nem vehette észre, hogy ez az álnok ifjú egyetlen sort sem költött, s még ki sem nyitotta a száját. Elragadtatásából hősünk józanította ki.

– Rafael lovagjelölt meg sem szólalt.

– Hazudik! – rontott Rafael a tanár mögül barátunkra, meghúzta haját, barátunk pedig pofon vágta.

– Lesz még párviadal! Majd akkor széthasítlak!

– ELEGEM VAN AZ EGÉSZBŐL! – a jövendő Felekirály végső keserűségét most hallhatták legelőször.

– Nemes dolog. Ám folytassuk az órát! Elegem van az egészből? Nagyszerű refrén. Ezt kapja a lovagjelölt úr házi feladatra. Tessék balladát írni, s minden versszak utolsó sora: Elegem van az egészből.

Rafael elsomfordált a tantermi rózsakertbe. Ifjú hősünket ölelésével marasztalta a tanár.

– Istenem! Mért kellett hazugsággal vádolnia költőtársát? Ó, mily gyarló az élet!

– Ő hazudtolt meg engem.

– Mennyi gyöngédség, becsületesség, szolgálatkészség, magasabbnál magasabb eszmény lakik az emberi szívben! A gyöngébb nem iránt mennyi hűség, mekkora tapintat, finomság! Szerelem! Kiolthatatlan vágyakozások! S a lovagok udvariassága, előzékenysége, ám határozott hangja, mikor párbajra hívják egymást. Milyen tiszteletteljesek a kihívó levélkék. Nem a düh és gőg látszik belőlük. A megbecsülés… igen… a megbecsülés jele, ha a levelekhez még daru- vagy kócsagtollat is mellékelnek, sőt tarka kendőt, lóra való karmazsinbőrt, lószerszámot, vitézi csizmát, fegyvert, mintha győzelemre biztatnának. Egymás bajnoki erényeit magasztalják nagy tisztességnek tartva erejük összevetését.

Lovagjelöltünk az áradozás közben inkább a bajvívók vérző fejére, sebes karjára, netán halálára gondolt, s nem Rafael nemesi viselkedésére, akit majd három kopjatörés után kifordít a nyeregből, kardjával megbosszulja szemtelenségét. Egyik lábáról a másikra állt, türelmetlenül mocorgott, viszketett, míg az udvari szerelmi költészet tanára simogatta vállát, és a csillagos mennyezetre nézett.

– Azt mondta a lovagjelölt úr, társa az imént nem költött verset? – szállt le a tanár a földre. – Pedig mindenki költő valamiképpen. A szerelem mindenkit költővé tehet, ha akarják. Önt is, kedves barátom. S mennyivel hódítóbb saját tollakkal ékeskedni? A drága hölgy a legbárgyúbbat is repesve fogadja, csak róla szóljon, és maga írja. Próbáljuk meg, kérem! Minden szerelmes igazi költő. Van magának szerelme? Igen? Milyen a haja, termete, milyen színű ruhában látta utoljára, s miféle rangú?

Legjobb lenne a királylányt letagadni – gondolta ifjú hősünk. – Akkor most megmenekülnék. Nem vétkezhetek jegyesem ellen – fordította szíve az igazságra.

– Szerelmes vagyok egy barna, középtermetű, magas rangú udvarhölgybe. Ruhájára már nem emlékszem, csak zöld selyem búcsúkendőjére.

– Oly régen látta magas rangú udvarhölgyét? Értem… Tanév közepe… Ilyenkor csap égig a szerelmi líra. Már számoljuk a viszontlátás napját, és királylánynak képzelgetjük a szegényt is. – Meghúzta azt a zsineget, melyen a zöld ruhás, barna, középtermetű babakisasszony függött. Lecsüccsentette a bársonyszékbe. – Ilyenkor csap égig a féltékenység – jegyezte meg a szerelmi költészet tanára, mikor a babakisasszonyt kevély tartásra rendezgette.

Most kellene az inas helyettem – gondolta a lovagjelölt. – A tanárt lepipálná. Nem ékeskedek idegen tollakkal! – villant eszébe.

– Képzelje szerelmét ennek a babakisasszonynak. Ő ül itt! Higgye el, ő az! A zöld ruha az új szerelmet jelzi. A kék szín hűség. Az új szerelem lángoló versekre gerjeszt, a hűség csöndesebbre. Ő az, érti?! Járuljon elébe, simogassa!

A jövendő Felekirály kényszeredetten megsimogatta a királykisasszonynak mondott bábu haját, és észrevette, minden szálat kívülről tüztek a fejébe, akár egy hatalmas tűpárna volna, melyen lógnak a cérnaszálak, az arca meg poros volt.

– Higgye el, ő az! Simogassa!

– Nem ő az! Poros! A feje tűpárna!

– Nagyszerű! Nincs itt magas rangú udvarhölgye. Féltékenyek lehetünk. A hölgy utolsó szava nefelejcs. És mégis zöld ruhában jelent meg a babakisasszony képében. Akarom mondani, zöld búcsúkendővel intett. Új szerelem, új lovag, vizsgázott lovag. Mondjuk együtt: féltékenyen, csatatéren.

 

Óh, nefelejcs, miért felejtettél? Ígérgettél, soha nem szerettél?

 

– Szemébe a babakisasszonynak! Számonkérően, a kutyafáját!

 

Kellemedből mások dorbézolnak.

 

– Ez a mások nem jó. Udvarhölgy, aki mást szeret, nem hetéra.

 

Kellemeid más lovagra szórtad, én meg csatatéren kaszaboljak? Óh, felejtesz, midőn árkon-bokron szerelmetes szívemtől megbotlom.

 

– Fokozzuk a szemrehányást! Oda neki! Legyünk szerencsétlenebbek! Hadd furdaljon a lelke!

 

Jobban ölsz, mint ellenségim szúrnak

 

– Nagyszerű! Tovább!

 

Testem-lelkem napra nap csak sorvad. Legyek hű! Épp te mondtad? Mit tegyek kegyetlen szíved ellen? Viselhetem hívséges gyötrelmem.

 

– Állj! Sértjük a hölgy becsületét. Kegyetlen szív? Mit tehetnék kegyetlen szíved ellen? Semmit! A megcsalatottság mámorát kell kifejezni! És nem kérdezni: Épp te mondtad?

 

Legyek hű! Épp te mondtad.

 

– Na, hogy tesz hűségről bizonyságot a lovag? Kihívja azt a másikat párbajra.

 

Fogadd el hűségemről bizonyságom, Lovagoddal párbajra kiállnom, lábad elé rakom minden kincsem, ha elveszítem.

 

– Elég! Befejeztük. Reszkessen a hűtlen perszóna! Várja csak, hogy a lovag visszatér a csatából, és fejét veszi a lézengő udvaroncnak!

Rafael nem az ajtó mögött várta ifjú hősünket, s nem rózsafüzéres lanttal kólintotta fejbe, hanem ciroksöprűnyéllel, amit a Gyönyörök Kertje sarkában egy szemetes talicskából rántott elő. Csak lakosztályában tért magához inasa hideg vizes borogatására.

– ELEGEM VAN AZ EGÉSZBŐL… – nyöszörögte apró hangokkal.

Az inas válaszolni sem tudott, pedig erősen vigasztalni akarta, mikor belépett az öttagú Lovagjelöltek Diáktanácsa.

– Küldd ki az inast! – mondták egyszerre.

De ő nem szólt, hiszen csak az jutott eszébe, elege van az egészből, különben is, mért ne maradhatna velük legjobb barátja a világon, akinek most akarná elpanaszolni, micsoda rémes, milyen megalázó, milyen udorító, milyen öntelt, micsoda mesterkélt, hiú, gőgös ebben a fellegvárban mindenki és minden. És miféle jövő vár rá, ha ilyen szamárságokat kell tudni, ha nem az iskolának, az életnek tanulunk?

Az inas nem mozdult. Gazdája sem szólt.

– Küldd ki az inast! – mondták újra mind az öten. Nem sokat vártak, megragadták mind az öten, és kilökték. Az inas okosabb volt, mintsem tiltakozni akarna, és ravaszabb, hűségesebb, minthogy kuckójába térne.

S hallhatta az ajtó mögül a következőket:

– Megértjük, lovagjelölt úr, minő nehéz tanév közben közösségünkbe illeszkednie. Nagyon is megértjük… mi mindent megtennénk közösségünkbe való zökkenőmentes beilleszkedéséért, mert a mi közösségünk emberi közösség, a közösség alkalmat adna a közösségi életre, itt vannak közös helyiségek a közösségi szabadfoglalkozásra, ahol a tanórákon kívül, megfelelő környezetben, szórakozva tölthetné idejét, játszva tanulna mindenféle udvari társasjátékot, elbeszélgetne társaival életéről, vágyairól. Mi itt egy nagy család vagyunk, nem zárkózunk lakosztályunkba inasunkkal.

Az inas bármennyire legörnyedt, hogy a kulcslyukon át magasabbra lásson, csak az előadó válláig sikeredett. Az alacsonyabb köpcösnek szürke ökörszemei voltak, s ahogy pörgette nyelvét, úgy forogtak szemei, szinte könnyeztek az erőlködéstől.

– Nemcsak bezárkózik! Tanórák alatti viselkedéséről most nem beszélünk. Inkább az a sok üres butélia érdekel minket inasa cellájában. Meg az érdekel, ki zárta be a tánctanár urat egy álló napra, hogy szükségét odabent kellett elvégeznie, s szégyenétől már a másik lábára is hibás lett. Elképesztő! Közösségünk elleni vétek, a tanítás menetének akadályoztatása. Aztán a kulcsát a hóba dobták. A Lovagjelöltek Diáktanácsa maga kereste, hogy a közösség meg ne tudja, micsoda szégyen. Huszonnégy óra múltán megtaláltuk. És ki lophatta el Rafael lovagjelölt úr gyönggyel hímezett ingét? Micsoda szégyen?! Ekkora szégyen, ilyen még nem fordult elő közösségünkben. Kirúgatom!!! Kirúgatom, még ha az úristen is a pártfogója! Még ha a király is az ajánlója! Mi független lovagiskola vagyunk. Érti?!

Hallani szerette volna gazdáját az inas, vagy az arcát látni legalább, miként sápad, vörösödik ekkora hazugságtól, de a kulcslyuk résén csak az a két nagy, szürke szem gurgulázott.

– Visszaél avval a gárgyult királlyal, már bocsánatot kérek. Minket nem érdekel. Majd jelentünk őfelségének mindent. Részegeskednek. Honnan a bor? Míg a lovagjelölt a tanórákon botrányt botrányra halmoz, addig inasa fölfedezi a titkos alagutat, amiről még a Lovagjelöltek Diáktanácsa sem tudhat. Inasa lézeng, unja magát, bort vesz, berúg, alja nőkkel viháncol, trágár dalokat ordít. Mindent tudunk. Jelentették. Befejeztem. Lám, ön még most is részeg…

Ideje volt, hogy az inas cellájába takarodjon. Nem kellett az ágy alá nézni, tele a padlat üres butéliákkal, csak egyetlen félbehagyott mellett állt két üres serleg. Nemcsak a vastag faltól, fülrepesztő dühétől sem hallhatta annak a diáktanácstagnak nyájas búcsúzását, akit a kulcslyukon vállig látott.

– Ne keseredjen, lovagjelölt úr! Még semmi sem veszett el, még mindent helyrehozhat. Csupán figyelmeztetni akartuk, mint közösségünk megbecsült tagját.

Megvakarta füle tövét ifjú hősünk, de a sárkányvér meg se moccant. Még jobban megijedt, mintha életfogytiglan ítélték volna.

Az inas belekortyintott a borba, elámulva ízlelgette a tokaji aszút, s valamelyest megnyugodott. Gazdája vigasztalására átvitte a lakosztályba a maradékot. Térdére könyökölve, tenyerébe rejtett arccal ült ágya szélén ifjú hősünk, akár ítélet után a bűnösökről képzelhető. Az inas ettől a szomorú látványtól albolondi viselkedésbe kezdett, sohasem érezte ennyire régi posztja fontosságát, de amilyen rosszul kezdte; azonnal abba is hagyta, mert albolond mégiscsak az lehet, aki távol áll ura bánatától. Ő pedig nagyon együtt érzett, sőt a Lovagjelöltek Diáktanácsa az ő ártatlanságát mocskolta inkább. Hogyan lett volna kedve magával bolondozni?

 

Ne legyél szomorú! Jön még borúra derű

 

– csak efféle bárgyúság jött ki a száján, hiszen a jó rímpár szomorú-ború, melynek semmi értelme sincsen vigasztalásra:

 

Ne legyél szomorú! Jön még derűre ború.

 

– Ne szomorkodjál, édes jó barátom!

– Ha tudnád, miket vágtak a fejünkhöz? Ekkora aljasságban hogyan is lehet élni? Börtönbe zártak. Jól kifundálta a vén király… Így akar trónfosztani, így akarja a lányát valami jöttment királyfihoz adni. Most aztán elmondhatja, nem érdemlek meg semmit. Én, aki legyőztem a sárkányt, kiszabadítottam a királykisasszonyt. Én… én részeges, tolvaj, botrányhős! Nem tudsz te semmit.

– Mindent hallottam. Nem olyan vastag az ajtó. Nem párnás a te ajtód, kedves barátom, csupán egyszerű deszka.

– Hallottál az üres butéliákról? Mi zártuk be a tánctanárt, elloptuk annak az átkozott Rafaelnek az ingét. És lejársz a városba dorbézolni valami titkos alagúton.

– Ez az! Jön még borúra derű! A titkos alagút szabadulásunk nyitja. Fölfedezem, és megszökünk.

– Megszökünk? Hisz akkor oda a fele királyság, oda a királykisasszony.

– Megszökünk. Kezdhetünk újabb furfangban gondolkodni.

– Kezdjük! – kiáltott ifjú hősünk. Csatabeli királynak hitte magát ebben a pillanatban, fölugrott ágyáról, s csak akkor lepődött meg, mikor nem húzhatta ki balján nem függő kardját. – Előre!!! – rántotta magasba jobb kezét.

– Aludjunk rája – csöndesítette inasa. – Tudnál aludni?

– Nagy tettek előtt sohasem tudok aludni.

– Hát akkor gondolkodni térjünk! Jóccakát!

Aludtak, nem aludtak, nincs köze históriánkhoz.

Reggeli után jött a pedellus. Tapintatosan kopogott, ifjú hősünket újabb tanórára szólította:

– Na, kedves lovagjelölt úr, most méltóztatunk indulni kedvenc tantárgya irányába. Ki állíthatná, hogy a lovaglás nem a legkedvesebb egy lovagjelöltnek. Nem is tanulás, csupán gyakorlat, hiszen valamennyien nyeregbe születtünk. Gyülekeznek az udvari szökőkútnál, reggeli álmosságukat trécselgetéssel űzik. A lovagiskola kapui kitárulnak, megnyílik környékünk pompás láthatára, melyet az ablaktalan várfalak eltakarnak. Színes meg fekete madarakat láthatnak röpdösni ágról ágra. Élvezhetik a polgárházak és a szegény kalibák szelíden szálló füstjét, amint a tekervényes úton bandukolnak, vagyis menetelnek a hegy alá a mének dobogástól hangos istállókba. Kedveli a száraz széna illatát a lovagjelölt úr? Megjegyzem, a múltkoriban tanult nálunk valaki, s szénanáthás lett. Eddig még nem fordult elő iskolánkban. A lovaglástanórát csak az illető személy nem kedvelte. Mikor a paripája prüszkölt, jó nagyot rátüsszentett. Nem is lett lovag belőle.

– Bemutatom az új lovagjelöltet – mondta a pedellus a lovaglás tanárának, aki ifjú hősünket a hátsó csoportba osztotta négy kedves fiú mellé. Persze csak annyira voltak kedvesek, hogy nem gúnyolták. Amint oly hamar megtudhatjuk, az iskola legrosszabb tanulói, s legfőbb tennivalójuk nem a lovaglás, hanem az etetés, almolás, csutakolás, a farok és sörény mosdatása, fésülése szokott lenni, hogy az istállószolgai teendőkből léphessenek a kengyelbe később.

– Szénanátha? – húzta el a száját lovagjelöltünk, akit utoljára illettek evvel a névvel, mikor leérkeztek az istállókhoz. Betöltötte lélegzetét a száraz széna kakukkfűvel, pipitérrel dúsult aromája.

Ifjú hősünk gyerekkorának egyetlen barátja a Mici, a jámbor anyakecske, nem kívánt ekkora hatalmas termet, elég volt neki az alacsony ól, amit valóságos szénakazallal födtek, abból szálazott egész télen, s ahogy javult az idő, úgy fogyott fölüle, s mire kitavaszodott, fedélnek megtette az enyhe ég vagy a bodzasátor. Nemcsak a hatalmas istállón csodálkozott el, ami olyan tiszta volt, mint egy templom, még inkább a lovak pompáján. Sorban harákoltak jászlukhoz kötve, jól megnézték a látogatókat mélykék, bogárfekete, pirosan szivárványzó szemükkel. Legjobban az a fehér mén tetszett neki a sarokban, őt akarta volna maga alá felekirállyá koronázása alkalmából.

– Felekirályság? – húzta el száját.

A lovaglás tanára pálcájával leválasztotta az utolsó öt jelöltet.

– Holnap reggeli váltásig itt maradnak. Hol az istállómester?

– Tanár úr szolgálatára.

– Ezek öten a munkaszolgálatosok, kérem. A szokásosat végzik. Többiek fölnyergelni!

A többiek fölnyergeltek, elvágtattak a havas mezőre. Megkönnyebbült ifjú hősünk, hisz nyugta lehet ezen a napon végre. Ismeri minden változatát a szolgamunkának, s ha nem ismerte volna, potomság megtanulni még a legkényesebb sörényegyengetést is.

– Mielőtt munkához látnánk, bár úgyis tudják a tisztelt uraságok, nem árt néhány szóban megismételnem, hogy még álomból ugrasztva is tudják uraságtok, s ha most elfelejtették volna, baj ne legyen belőle. Tudják a tisztelt uraságok ugye, a lovat megközelítése előtt mindig megszólítják. Amelyik ló itt maradt, irigykedik a többiekre. Melyik ne szeretne vágtatni a megeresztett fékszáron, ugye? Mindig megszólítják. Ahogy most ideállok, így, azt mondom: Pirinyó?! Hátranézett. Megismert. Megveregetem a farát, megsimogatom a hátát, csak a hasát ne tapogassuk, megveregetem a lapockáját, a nyakát. Na jól van, Pirinyó! Jól van! Fejét esetleg megöleljük. Egy cuppantás se árt. Pirinyócskám?! Látják, milyen szelíd? Semmiség uraságtoknak. Meghatódik neve hallatára. Íme a névtáblák. Olvassák le szépen. Ez a Ráró, ez a Fecske, ez a Drágám és a többi. Tudják a tisztelt uraságok. Tessék! – szólította föl ifjú hősünket az istállómester. – Próbálja uraságod!

– Drágám?! – választotta ki barátunk a hófehér mént a sarokban, és elképzelte, ha nem szökne meg, koronázásra lovának választhatná. Olyan gyöngédség vett erőt rajta, szökése tervét is elfelejtette, mikor egy nagyot cuppantott az orrán.

– Jól van. Így úszta meg a rúgást uraságod. Fájdalmas rúgás lehetett volna. Megszólítás nélkül csak térdig, ha jó a ló hangulata, ha nem, akkor följebb és egyre följebb… Isten őrizz, hogy oda rúgjon. Térjünk az ápolásra! A ló egészsége nagyrészt ápolójától és ápoltságától függ. Tudják az uraságok, a lovat télen sohasem mossuk, nyáron is csak melegben. A felhevült lovat isten őrizz! Hát még a hasát hideg vízzel… borzasztó! Térjünk át némi tornácskára. Amit megadtunk a fejnek, adják meg a testnek is uraságtok.

Kiganyéztak a szabadban vágtázó lovak helyéről, kitalicskázták a trágyát az udvaron gőzölgő dombra, az állásokba szalmát teregettek, szénát raktak a saroglyába.

– De jól fogja a villát uraságod! De sok ügyetlen lovagjelölt jár hozzám! De uraságod?! Nagyon szereti a lovakat, ugye? Igazi lovász. Bocsánat! Igazi lovag, aki ismeri hivatása legapróbb csínját-bínját. Nem, mint ez a négy itt – súgta, hogy az a négy esetleg meg ne hallja.

– Fölmentem a vakarás alól. Mégse mentem föl. Sajnos nem tehetek kivételt.

Gyerekkora jutott eszébe ekkora kedvességtől, apja dicséretei, mikor a favágítón ágat aprított, s olyan jól csinálta, hogy egyetlen gezemice sem röppent széjjel, mindegyik nyugodtan hullott a tuskó mellé. És elfogta a honvágy.

– Emlékeznek uraságtok a ló megközelítésére… Most kicsinosítjuk a hercegeket és a hercegnőket. Akárha bálba indulnának. A tajtékvakaró nem szükséges, nincs verejték, nem kell lehúzni. Csutakolással kezdjük, hogy a száraz piszokréteg föllazuljon. Így… Bal kézben vakaró, jobb kézben lókefe. Vakaróval a lóhoz nem érnek uraságtok. Úristen! Fölsérteni a bőrét? A piszkot húzzuk ki vele a keféből. A szőrkeféből. A szép ló mégiscsak herceg, hercegnő, mint ahogy uraságtok között is lehet herceg.

– Én vagyok – dicsekedett az egyik esetlen ifjú.

– A sörényt és az üstököt gyökérkefével végigkeféljük. Kefélés után puha ruhával letöröljük.

Az istállómester úgy hadarta utolsó mondatait, mintha kikéredzkedne. Ifjú hősünket meg a négy lovagjelöltet magára hagyta a vakaróval, lókefével, szalmacsutakkal, sörényfésűvel, szivaccsal, törlőruhával. Néhány perc múlva bekiáltott:

– Ünnepi alkalmakra a sörényt befonhatják!

Mikor egy szusszanásra abbahagyták a lóápolást, hallhatták a csöndben, nem tétlenkedik az istállómester odakint, csattogtatja a fejszét.

– Csak nem bolondult meg? – motyogta ifjú hősünk. – Csak nem fát vág a tűzre, mikor olyan jó meleg ez az istálló?

Nem tűzre hasogatta a fát az istállómester, gerendákat faragott, és nagyokat nyögött hozzá.

– Minek faragja azokat a gerendákat, mester úr?

– Akasztófának. Bizony, akasztófának. Hadd lássák a rakoncátlan lovagjelöltek, mi várna rájuk, ha kirúgnak a hámból.

– Szűzanyám! Akasztófáravaló is akad közöttük?

– Akad, nem akad, jó, ha akasztófa is áll az udvaron. Főleg, ha díszkapunak is használhatjuk.

Szép négyszögletesre tisztázta a fenyőfát, és alulról fölfelé kúszó szőlőindát faragott olyan elégedett ábrázattal, akár egy szobrász: nyelve hegyét szájából picit kitolva jártatta jobbra-balra, ahogy a véső erre-arra metszette a forgácsot.

– Ne bámulj! Örülj, hogy ennyit mondtam! – figyelmeztette az ácsművésszé rukkolt istállómester.

Lassan visszaérkezhetne már a gyakorló lovagjelöltcsapat! Meg is érkeztek nemsokára. S mit ad isten! Rafaelt lova farkára kötve hozták. Persze, nem kínozták meg annyira, mint ahogy a bűnösöket szokás, gyöngéden léptettek be az udvarra. De azért Rafael ebből a gyengéd büntetésből megtudhatta, járhatna rosszabbul is.

– A pimasz Rafaelje! Elhagyta csapatunkat, s lóháton viháncolva adta a nagyot a városi leánykáknak – panaszkodott a lovaglás tanára.

– Az akasztófáravaló! – helyeselt az istállómester.

– Lovak közé, istállómester! Ott legyen egész éjszaka, hadd tanuljon a lovaktól tisztességet! – parancsolta a lovaglás tanára.

Az istállómester már húzta is Rafael fejére a kötőféket. A többi lovagjelölt harsányan fújolt. Természetesen nem az ítélet ellen.

– A lovagjelölt nem hűtlen otthoni kedveséhez! – kiáltotta valami talpnyaló, de a vezetők nem rá figyeltek.

– Az akasztófáravaló! – folytatta az istállómester. – Van egy embernyi hely a jászolnál. Lovagjelölt úr! – szólt ifjú hősünkhöz. – Úgy tudom, a ló bekötését még nem gyakorolta. Vezesse Rafaelt a Szépremény üres állásába.

Még csak ez kellett! Éppen én kötöm be ezt a disznót – dünnyögte magának.

– Leszúrlak, mint egy disznót! – sziszegte Rafael. Úgy bokán rúgta barátunkat, akár egy rosszindulatú, alattomos állat.

Rafael meglepődött, hogy nem kapott választ. Ifjú hősünk eléje öntött egy zsombor zabot, a hátát megpaskolta.

A lovagjelöltek sokáig gúnyolódtak volna, különösen, ha Rafaelt mezítelen és négykézláb látják. Szólította őket a kötelesség, éppen a gyalogos bajvívásra, amelyből megint kimaradt ifjú hősünk, hiszen az istállószolgálat másnap reggelig tart majd.

Nem tartott másnap reggelig. Talán még éjfélig sem.

Furcsa egy rakoncátlan lovagjelöltet hallani, ahogy álmában beszél kötőféken a lovak között, mégis valódibbnak tűnt a tücsökcirpelésnél. Hosszan, elnyújtva húzta a tücsök a havas téli istállóablakban, mint a nyári réten. Míg aludtak, a lovak néha suhintottak álomi farkcsapással, az istállómester horkolt, a lovagjelöltek nyögtek és sóhajtoztak, a tücsök nem hallgatott, pedig ha igazi, már odafagyott volna a jégvirágra. Meg kellett nézni annak, aki ébren van, és ismeri a tücsökvilágot.

Ifjú hősünk lerúgta magáról a száraz lucernát, óvatosan az ablakhoz lépett. Kénsárga szem alól szólt az a cirpelés, az inas szájából; jelezvén, itt a szökés órája. Mire a többiek fölébredtek, a két ló hátulját láthatták, ahogy a küszöbtől a szökevényekkel elrugaszkodnak.

– Rablók! – visongott Rafael vékony hangon.

– Rablók? – riadt föl az istállómester. – Rablók! – verte föl álmukból a lovagjelölteket. – Rablók! Lóra! – kiabálta eszeveszetten. – Utánuk!

– Nem tudunk lovagolni! – nyavalyogtak, akik azért töltötték ott az éjszakát, mert nem tudtak lovagolni.

– Engedjen! Én tudok lovagolni! – ugrált Rafael a kötőféken.

– Ön reggelig lett idekötve.

Elgondolhatjuk, ennyi tehetetlenkedés után milyen messzire nyargalhattak a szökevények. Sok időbe tellett a káromkodást is abbahagyni, mikor az istállómester észrevette, nemcsak a két gyönyörű ló hiányzik, a Pirinyó meg a Drágám, de a legkiválóbb tanulatlan lovagjelölt az egyik rabló. És ki a másik, ha az akasztófáravaló Rafael itt van?

Az inas; szeretném fülébe súgni, és mondanám, ahogy az inas elmesélte:

– Egész nap azt az átkozott alagutat kerestem. Nappal megtaláltam, végigmentem rajta, kinéztem a végén, és visszafordultam. Alkonyat után átlopakodtam a városon.

– Hála a Diáktanács butaságának. Hála a te fürge eszednek.

Így beszélgettek, mikor a nagy vágtát abbahagyhatták. Minket meg ne érdekeljen, az istállómester egyedül elindult-e utánuk. Lehet, hogy az akasztófát magának eszkábálta? Ifjú hősünk úgy ült a lován, mint egy igazi király, aki koronázásra indul. Minden lovaglásbeli tudatlanságát kiigazította boldogsága. Füle mögött a sárkányvér fölcsiklandott. Az inasba is visszatért a régen elvesztett költői szellem. Szavalni kezdett azon nyomban.

– Sajnos zenét még nem tudtam szerezni hozzá:

 

Győztél, mégis vesztettél, szegénykének születtél, okításra szorultál, majmolósdit tanultál.   Megszöktél, és mi vár rád?   Nem a felekirályság. Előbb ismerj illemet, kellemet és szellemet, majd azután nagy garral, beinthetsz a jogarral.   Megszöktél, és mi vár rá?   Nem a felekirályság. Nem tudsz illőn hajbókolni, se táncolni, se csókolni, szerelmeset költeni, csupán nyelvet ölteni.   Megszöktél, és mi vár rád?   Nem a felekirályság. Megszöktél lopott lovon, elárul a patanyom, ha megfognak, föllógatnak, ha nem fognak, elbujdoshatsz.   Megszöktél, és mi vár rád?   Nem a felekirályság. Visz az utad sehova, ne légy olyan ostoba, új próbát próbál a bátor, nem mond le a királyságról.   Megszöktél, és mi vár rád?   Áll a felekirályság. Van még sárkány, van boszorka, király lánya, albolondja, vándor léptet az úton, útja vége jutalom.   Megszöktél, és mi vár rád?   Áll a felekirályság.

 

Mire végére ért, a vers megzenésedett. Az utolsó két sornál fölrikoltottak.

– De hogyan? – kérdezte a jövendő Felekirály.

– Még nem tudom. Elhoztam a felekirályi ruhádat. Ahol a ruha, ott a felekirályság.

– Idő előtt érkezünk, semmi végbizonyítvány. Megelőz bennünket a hírünk – szorongott ifjú hősünk.

– Felséges Királyom! Védence, Főszeghy György lovagjelölt, két legszebb lovunkkal és inasával megszökött. Tudjuk, királyi felséged semmirekellőkre nem pazarolja bizalmát, ezúttal küldjük diplomáját, mely mindenből dicséretes. Szökését betudhatjuk élénk szellemének, tüzes vérének, tettre vágyó türelmetlenségének, ugyanakkor iskolánk korszerűtlenségének is, minek következtében újabb oktatási reformért esedezünk. S mert jelenlegi nehéz gazdasági körülményeink között két legszebb lovunkat nem tudjuk nélkülözni, az új lovagi generáció fölnevelése érdekében kérjük Őfelségét, nagy királyunkat, arab és szteppei méneinket visszaküldeni szíveskedjék, ha netán másik lovagjelöltet ajánlana iskolánkba.

Míg az inas fogalmazta a levelet, barátja nem fogalmazott, csak kérdezett:

– Mit csináljunk?

Az inast hatalmas erőfeszítése annyira kimerítette, e bizakodó levélnél tovább elméje nem juthatott. A lovak szép ringatózással vitték őket a virradatban.

– Király atyám, bocsáss meg! Hát nem én szabadítottam ki lányodat a sárkány fogságából?

Az egyik törpefenyőről eléjük bukott a piros rózsa, s gyalogolt olyan ütemben, ahogy mögötte a lovak: egyszer szaporázott, máskor elmélázott, ha sietett, kigyulladt, lobogott, ha lassított, lángja alábbhagyott.

– Mintha ismerős helyen járnánk. Közel az erdész háza. Mesebeli! – ébredt föl az inas szendergéséből. – Ha ott kipihenjük magunkat, még a jövőnket is kitaláljuk.

– A fele királyságot – ragyogta ifjú hősünk.

Nemsokára fölvehette felekirályi maskaráját, mert az erdész háza kívül szalonnából épült, és odavezette őket a piros rózsa.

A mostanában sokat háborgatott mesehősök éppen közgyűlésüket ülték. A kapunál két kőevő óriás őrködött, mert őrnek is kellett lenni, és úgysem férhettek be az erdészházba. Jobb kezükben kőbalta, baljukból kőzúzalékot falatoztak.

– Az erdészt keressük – mondták a szökevények.

– Vadászik.

– Akkor a feleségét és három lányát. Szeretnénk megpihenni.

– Nem engedem, hogy az ólban zaklassák őket – szólt az egyik sziklaevő. – Ide csak mesehősök tehetik be a lábukat. Ők is csak meghívóval.

Ifjú hősünk megmutatta füle mögött a sárkányvért. Az inas pedig a felekirályi ruhát húzta elő, az óriások meg kőbaltájukkal legyezgettek, hogy nem lehet, nincs meghívó, különben is most tartja Árgirus királyfi beszédét, amit nem szabad megzavarni.

– Árgirus királyfit nem ismerem, de ismerem a Sárgalábú Halált és a Tizenkétfejű Sárkányt, mindkettő jó barátom – magyarázkodott ifjú hősünk.

– Az már más! – Mert a Sárgalábút és a Tizenkétfejűt még a Kőevők is tisztelik, mi több, félnek is tőlük.

Az egyik bement az udvarba, a másik akkor sem szűnt meg kőbaltájával hadonászni, de aztán a ház végéről előbújt a tizenkét fej. Tizenkét torkából ujjongott volna, de csak hatból lehetett, mert a másik hat szája tele volt hatalmas teleírt papírlapokkal. De még eggyel sem tudta kedves barátait üdvözölni, úgy megijesztette a lovakat, annyira megbokrosította, visszaszaladt, csak akkor bújt elő, mikor a méneket a kapufához megkötötték.

– Drága barátaim! Mi szél hozott benneteket erre? – kérdezte hat szájával, míg a másik hattal a papírokat ropogtatta. Fölszólalok. Nagyon izgatott vagyok. Most tanulom a beszédemet hat változatban. Azt se tudom, hol állnak a fejeim. Akarjátok hallani? Hat változatban mondom el a sárkányok panaszát. A sárkányok elnyomatását, népirtását, kigúnyolását, eredetének meghamisítását, valótlan ábrázolását, csontjai meggyalázását. Hallgassátok!

Egyik fejével a papirost a másik feje szeme elé emelte.

– Inkább engedj bennünket. Majd a házban meghallgatjuk. – Ekkor jutott az inas eszébe a felekirályság visszahódításának ötlete, miszerint a sárkány lenne a főszereplő, de barátjának még nem akart szólni, inkább arra biztatta, beszéljen ő is: – Neked is volna mit mondanod.

– Gyertek, barátaim! Ami a szíven, az a szájon! Jaj, de izgulok!

– Én nem tudok szónokolni – mondta a Felekirály.

– Emlékezz! Amit nagyon akarsz, sikerül, amit nem szeretsz, abba bele se kezdjél… Mit tettek veled a lovagiskolában? Az egész mesehős-közgyűlés elnémul, ha meghallja.

Mentek a sárkány után a ház végébe.

– Még az a szerencsém, nem férek be az ülésterembe. Csak a fejeimet dugom be az ablakon, és nem látják, hogyan remeg a lábam.

A sárkány mögött ifjú hősünk átöltözött a felekirályi ruhába. Inasával beállt a konyhaajtó mellé, ahol a Sárgalábú Halál éppúgy függött a mestergerendáról a csalánzsákban, mint a zsiványok idejében. De úgy látszik, annyira elmélyült Árgirus királyfi szónoklatában, mely szerint újabban a királyfiakat mindenféle kiskondásokkal helyettesítik, hogy a jövendő Felekirályt észre sem vette. Talán mindenki azért viselkedett úgy, mint egy halhatatlan, még akkor is, ha az egyik boszorkány fájós torkából sipákolt:

– Miért nincs a közgyűlésen mentőorvos?

– Gargalizáljon, kedvesem, hársfateával.

– Ah! Az a népies gyógymód nem az én torkomnak való. Inkább legyek beteg, de ez mégiscsak botrány!

Ha ifjú hősünk nem éppen oda gyökerezi le a lábát, máshol is efféle beszélgetést hallhatott volna.

– A királyfiakat mindenféle kiskondásokkal helyettesítik? – vágott a királyfi szavába felekirályi biztonsággal. Hangja káromkodásnak hatott, miként ruhája is zajra fakasztotta a közönséget. Mert akik baloldalt kiskondásnak látták, azt hitték, azonnal megtorolja, akik jobboldalt királynak vélték, a nemes vér elfajzott részegét hihették benne. Árgirus a teljes felekirályi külsőt foghatta föl, s pimaszul visszafelelt:

– No lám, a nagyravágyó!

A közgyűlés elnöke, a Minden Mesék Királya jogarát az asztalra csapta: – Csendet kérek!

– No lám, a nagyravágyó! Íme a példa!

– A kiskondások megharcoltak a trónért, nem lustán örököltek. Én vagyok az élő példa.

– Élő példa a farsangi maskarádéból.

A Minden Mesék Királya jogarát ismét az asztalra csapta.

– Akinek szót adtam, az beszéljen. Tessék leülni!

– Nem ülök le. Ne tessék közbekiabálni, még ha elnök is, király is! – Nagy lármás csodálkozásból merült föl ifjú hősünk hangja, annyira fölerősödött, hogy mindenki elnémult körülötte. Se Árgirus, sem az öreg király nem jutott szóhoz.

– Ha Árgirus azt mondja, a királyfiakat újabban mindenféle kiskondásokkal helyettesítik, elmondom, hogyan helyettesítik. Legyőztem a sárkányt, kiszabadítottam a királylányt. A királylány kezét meg a felekirályságot elnyertem volna, de nem! De nem, Tisztelt Közgyűlés! Elküldtek lovagiskolába. Mindenféle majomkodásra akartak nevelni; illemre, táncra, költészetre. Kócbabának kellett szerelmet vallanom. Van-e itt királyfi, aki lovat csutakolt életében? Na jó. Én a munkát nem vetem meg. De büszkeségem nem tűri, értik?… királyként. Én vagyok az egyetlen, akivel a mese tovább folytatódik. (A konyhában és a kamurában éljenzés, hatalmas taps, a tisztaszobában kiabálás: Hazugság!)

– Méghogy a mese vele folytatódik? – kelt ki magából Árgirus királyfi.

– Hozzámennék feleségül! – rikoltotta az ötvenéves királykisasszony.

– Aggszűz! – biggyesztette száját a zsenge királylány, és körülnézett győzelmesen, de fölhevülve és pirulva attól a nagy erőfeszítéstől, ami egyetlen szavától szívét annyira igénybe vette. Várta a hatást.

– Nem akarom idejüket rabolni, türelmüket próbára tenni. Mégis kijelentem – fűzte szavait ifjú hősünk –, a mese velem folytatódik. A megalázás meséje. Kiskondás voltam. Elindultam szerencsét próbálni. Szerencsém lett volna, mert legyőztem a sárkányt, elnyertem a királylány kezét és a fele királyságot. A rusnya boszorkák után legyőztem…

– Rusnya boszorkák? Kikérem magunknak! Le vele! – Ki fújhatta volna ezt a rekedtes hangot, ha nem a torokfájós boszorkány?

– Elegünk van a pimasz sárkányokból! – rikoltozták karban a királylányok, és valamennyien elpirultak. Sipákolásuk az udvarra hallatszott. A Sárkány dühében minden ablakot betört tizenkét fejével. Fölordított tizenkét torkából. S mert szájából a teleírt papírlapokat kiejtette, a sárkányság sérelmei a közgyűlésre hullottak, akár a röpcédulák.

– Térjünk a tárgyra! – csapkodta jogarát az elnöklő király.

– Ifjú hősünk mondta tovább a magáét:

– Minden mese vége: nagy lakodalmat csaptak, máig is élnek, ha meg nem haltak. De az enyém tovább tart. Új, igazabb, valóságosabb mesét fogok fölépíteni.

Senki sem hallgatott rá. A sárkányság sérelmeit olvasták egymás kezéből kapkodva, jót nevettek rajta, és papírrepülőt hajtogattak belőlük.

Meglátta ezt a Sárkány, és nekiállt lerombolni az erdészházat, már a szalonnát harapta és köpte, de a bazaltkő sem állt volna ellent nagy dühének, ha ifjú hősünk nem vonul ki a közgyűlésről, s a dúvadat ötletével le nem csillapítja. Mielőtt kivonult, a zsákba kötött Sárgalábú Halált leakasztotta a mestergerendáról, vállára vette. Szólt a Sárkánynak, az inasnak, fityiszt mutattak a sziklaevő óriások kapuőrségének, lovaikat kantárszáron vezetve elindultak a királyság fővárosa felé.

– Hoppá! – jutott ifjú hősünk eszébe, kiengedte a Sárgalábút. – Menj vissza! Vetkőztesd le Árgirus királyfit, és hozd el nekem a ruháját!

Képzelhetjük, mekkora riadalom támadt, mikor a Halál zsákjából kiszabadulva megjelent a közgyűlés szünetében, Árgirust meztelenre vetkőztette, s földre ájult szüzek rakásai, között hozta a királyfi öltözetét.

– Na jó – s ez már felekirályi hang volt –, Sárkány vitéz elrabolja mátkámat, a királykisasszonyt. Alig ocsúdik föl az udvar ijedelméből, én ott leszek, és fölajánlom, hogy megszabadítom. Királyfiként szabadítom ki. Nesze neked, gőgös udvari népség! Akkor majd nem küldenek lovagiskolába. Akkor majd nem kérik a végbizonyítványt.

A Sárkány tizenkétszer tizenkettőt hahotázott, s még a jövendő Felekirály füle mögött a fölizzó sárkányvért is megcsókolta volna, ha hozzáférhet. Az inas meglepődött, hiszen ő is valami effélét eszelt ki. Énekelni kezdte a bujdosódal utolsó részét, melyet oly bizakodóan és öntudatlanul megzenésített régebben:

 

Visz az utad sehova, ne légy olyan ostoba, új próbát próbál a bátor, nem mond le a királyságról.   Megszöktél, és mi vár rád?   Áll a felekirályság. Van még sárkány, van boszorka, király lánya, albolondja, vándor léptet az úton, útja vége jutalom.   Megszöktél, és mi vár rád?   Áll a felekirályság.

 

– Hát én mit csinálok? – kérdezte a Sárgalábú.

– Megjelensz a hét országra szóló lakodalom utolsó órájában, és mindenkit figyelmeztetsz a halálra.

– Pedig szerettem volna én is mulatozni.

– Míg te ott mulatoznál, kedves Halálom, hóttra enné magát a szegénység. Nem akarok tragédiát az esküvőmön. Emlékezz Mátyás király lakodalmára, hányan ették agyon magukat, mikor sült kappanok repültek?

A Sárkányt hihetetlen erő szállta meg, talán attól, hogy először életében nem győzik le, csak eljátsszák vértelenül a királylány megszabadítását. Nagy robajjal égbe emelkedett, akár egy tizenkét motoros repülőgép. Miután a jövendő Felekirály, az inas és a Sárgalábú megebédelt abban az alföldi kocsmában, ahol csak másnapos fasírozott kapható meg savanyú pecsenyebor, útra keltek mind a hárman. A Halál gyalog ment a szomszédba az öregasszonyig, akinek már az utolsó kenetet föladták. Ifjú hősünk inasával a királyi udvarba indult, ahol a mesét befejezhették volna, ha nem a mi mesehőseink lennének.

A Sárkány tüzet és füstöt fújtatva repült a királyi vár fölött. Az udvari látogatók nem tudták mire vélni a szörnyű robajt, nem láttak mást, csak tüzet és füstöt, szúrós, pörkölt vasszagot éreztek.

– Fölrobbant a kovácsműhely? – kérdezte valaki.

– Égbe repült az alkimisták háza – felelte rá a másik.

Körözött néhányat a Sárkány, s lecsapott a királylány társaságára, mikor éppen a kápolna felé kényeskedtek át a téren. A látogatók nem láthatták, ahogy a Sárkány első, hosszúkörmű, pikkelyes ujjaival gyöngéden fölcsippenti a királylány blúzát, s fölemeli, mint egy selyemzsákot, az aléló testet. Abból a félbeszakadt sikolyból sem hallottak semmit, de azután, mert a Sárkány tűzokádó indulata alábbhagyott, megláthatták, mintha tizenkétfejű sas röptetné a bárányt, királylányt a Sárkány, a magas égben. Míg odalent a csodálatos, ijesztő valóságra ráeszméltek, és az őröket riasztották csatazajjá lármázva a várat, a magas égben a királylány fölocsúdott, és ész nélkül beleszeretett a repülésbe: csiklandott a gerince, bozsgott a hasa tája, bizsergett a szíve, s arra gondolt, ha a Sárkány elvarázsolt királyfi, miért ne mehetne hozzá feleségül, mert a szerelmi csoda folytán úgyis visszavarázsolódik. Ebből is kitetszik, nem volt ő valami hűséges ifjú hősünk irányában. Otthon a Sárkány kiengedte a karmai közül.

– Szeretlek – mondta a királylány.

– Zavarban vagyok, drága kincsem! Hogy is szerethetnél egy sárkányt? Én csak elraboltalak, mert az a dolgom.

– Ne legyél olyan szemérmes, te elvarázsolt királyfi! Szeretlek. Megismertettél a repülés gyönyörével.

– Majd jön érted a királyfi, és cudarul legyőz engem.

– Nem hagyod, picikém. Hisz tizenkétszer erősebb vagy, tizenkétszer okosabb vagy mindenkinél.

Elkezdte a redves pikkelyeket simogatni, melyeket olyannak érzett, mintha röptében csillagokat babusgatna. A Sárkány dadogott, hogy ő zavarban van, ő rettenetes szörny, és bezárja a várbörtönbe, kenyéren, vízen tartja, míg nem jön egy királyfi, aki megvívjon érte.

Otthon a király a lányára sem gondolhatott a királyné hisztériája miatt. A királyné nem ájulós természetű, de az ijedelem vaddá, kiszámíthatatlanná torzította, mint az anyatigrist. A királynak inkább a feléje röpködő díszpárnák kapkodása, a levert korona, az ablakon kizuhanó országalmája meg a jogar lett a dolga, utánuk nyúlkált, s közben hátra-hátralesett, az ajtónálló mit szól ehhez a skandallumhoz.

– Vén hülye! – rikoltozott a királyné. – Aki a lányát másodszor is hagyja elrabolni, az egy vén hülye! Felesárkány lesz az unokája! Az enyém nem. Nem is a lányom apja! Koronáztassa meg a Sárkányt! Egy benősült Sárkány! Tizenkétfejű címer… Koronás sárkánycímer…

– Na jól van… Jól van… – nyugtatta a király, miközben kapkodta a tolladzó díszpárnákat, s maga is olyan lett, akár a koronátlan díszpárna, tele százéves lúdtollpihékkel.

– Nincs jól! – rikoltozott a királyné. Urának ugrott, a király félrelépett, felesége meg nekiesett a forró cserépkályhának.

– Megütöttél! Meg mertél ütni?! – A királyt jobbról-balról pofon vágta, férje meg üres trónszékébe taszította véletlenül. Ott is maradt, míg urát végighallgatta. Talán csak azért hallgatta végig, mert nem maradt ereje a trónusból fölvisítani.

– Láthatja, nem adtam addig lányunkat a szegény fiúhoz, míg a lovagiskolát el nem végzi. Azt mondta, ha felekirállyá tettem volna, most boldogan élnek.

Persze tudjuk, nem szólt ilyet a királyné, nem jutott eszébe a dühtől.

– Mit sutyorogtak a nagynénjével? Királyi herceg. Haj! Tagadta, hogy jövendő veje egy kiskondás volt. Én is az voltam. Szégyellt is huszonöt éves házasságunk alatt a nejem, feleségem. Én ezt már nem akartam. Érti? Az első nemzedék paraszt koronásan is, azt harsogta. Hát a vejemnek ne harsogják. Műveltté teszem, hazajön lovagként királynak. Hazarendelem a lovagiskolából. Kiszabadítja a lányomat. Nem érdekel, tudja-e az illemet és minden flancot.

Ekkor az ajtónálló hármat koppantott, és jelentette:

– Egy királyfiforma kér bebocsáttatást, felség.

– Várjon! – ordított vissza a király.

Ifjú hősünk Árgirus ruhájában arra gondolt, de furcsa ez az élet. Itt áll a trónterem előtt, meg akarja szabadítani a királylányt, minden perc drága, és megvárakoztatják. Az nem juthatott eszébe, micsoda csatatér fogadná odabent. Miközben a királyné annyira elnehezült a gyöngeségtől, hogy a trón roskadozott alatta, férjeura, akár egy beijedt közlegény, mikor a nagy rendetlenségben a tábornok meglepő látogatását fogadná, futkosott összevissza, a szétdobált díszpárnákat szedegette jobb kezével, mert a ballal koronáját kellett tartania. Takarítót nem hívhatott ekkora szégyenre, hát szedegette a bársonyra tapadó tollakat, a fölborított székeket helyükre rakta.

– Üsse kő az ország almáját! – s a kitört ablakra húzta a függönyt. A királynét kiborította a trónból, földön rángatva kirakta, az ajtót kulcsra zárta. Fölült illő helyére keresztbe rakott lábbal, hagyott még negyedórát, hogy valamennyire lecsillapodjon, és ifjú hősünk odakint annyira türelmét veszítse, hogy az ajtónállóval összevesszen.

– Ez nem éjszakai mulató, én meg nem vagyok kidobólegény, kérem! – méltatlankodott az ajtónálló. – Nyugalom!

– Jöhet! – repesztette hangját az uralkodó, de ifjú hősünk valamivel előbb lépett be a kelleténél, hiszen nem a várócsarnok túlsó végében kuporgott, hanem olyan közel, akár a kulcslyukon is benézhetett volna. A király még zsebtükrében próbálta méltóságos tekintetét, szakállát lesimította, bajuszát megpödörte. Elröstellte magát királyfiruhás hősünk, a király is, de azért fejét szigorúan hátravetette a trónszék támlájához.

– Felséges királyom! Hallottam, elrabolta a királykisasszonyt a Sárkány.

– Ha nem tudnád, kedves fiam, most éppen imádkozik a kápolnában.

Ifjú hősünk zavarát jelezvén, kibírhatatlan viszketésbe kezdett a sárkányvér a füle mögött, de nem merte megvakarni. – Elrabolta!… Elrabolta!… – hallatszott a királyné kiáltozása. – Elrepült vele a Sárkány. Segítség!

– Asszonybeszéd – nézett zavartan hátra az öreg.

– Attól lármás az egész udvar, felséges királyom. Míg éppen útban voltam lánykérőbe felséges királyomhoz, azt beszélte az egész udvar: a királylányt a kápolnába menet elrabolta a repülő sárkány. Ne bánkódjon, majd én kiszabadítom.

– Segítsen! – jajongott az ajtó mögül a királyné.

– Ha elrabolta, elrabolta – egyezett bele gyorsan a király. – Van jegyese, aki megszabadítsa. Majd visszahívom az iskolából.

– Addigra meghal! – dörömbölt a királyné. – Gyermekgyilkos! Hát apa az ilyen?!

– Mintha a királyi hitvest hallanám, királyom – mondta ifjú hősünk nyugodtan és győzelmesen. – Csupán egy kardot kérek. Leánykérőben nem tartottam szükségesnek, meg azt hallottam, birodalmában kifogástalan a közbiztonság.

A király lecsatolta kardját övestül, szótlan átnyújtotta, olyan megkönnyebbülten indult a hátsó ajtó felé, mint aki nemcsak a fele, de az egész királyságról is lemondott. Az üres trónterembe behallatszott néhány perlő mondat, de nem hallotta már senki.

– Ezt nem bocsátom meg magának.

– Én sem bocsátom meg magának.

– Lemondok. Elválok.

– Menjen a koszos falujába!

Ifjú hősünk elindult a sárkányvár felé. Az inas csepűrágóskodott a nagykapunál, a győzelmes visszatérésig az udvari népséget, főként a strázsákat nevettette, bár nem voltak olyan meglepően szomorúak, mint ahogy a lányrabláshoz illett volna.

Azt hiszem, a bohóc még vehemensebben bohóckodik, ha megtudja, micsoda levelet visz a futár Ungria felé.

 

Ungriai Lovagiskola

Rektori Hivatala

Ungria

 

Tisztelt Rektorátus!

Mi, a király, akik egy pallérozatlan ifjút tanintézetükbe lelki és testi okításra küldtünk, sötét múltját kideríttetvén, mely szerint rablólovag fattya valami szurtos perszónától, ezért birodalmunk biztonságára olyannyira veszélyesnek tartván, hogy életét még száműzetéssel sem kímélhetjük, megparancsoljuk, levelünk kézhezvétele után azonnal díszes akasztófát ácsoltassanak, mert ereiben félig mégis nemesi vér folyt; arra az egész ifjúság szeme láttára felköttessék, okulásul hét álló napig ott lógattassék, mellén a figyelmeztetéssel: RABLÓLOVAG LETT VOLNA!

A Király

 

Utóirat: A végrehajtásról futárom által értesítést kérek!

 

A végrehajtást, amint tudhatjuk, a futár nem jelenthette, hiszen találkozhatott az iskola küldöncével valami útmenti csárdában, aki éppen a lovagjelölt szökéséről vitte a hírt a királyhoz. Mért ne találkozhattak volna, ha egyetlen út vezetett a két város között? Egymás küldetéséről nem tudtak semmit, még a magukéról sem.

A sárkányvár közelebb emelkedett a lovagiskolánál, útravaló sem kellett odáig, nem kellett semmi útbaigazítás, hiszen nem is volt útja. Ahonnan múltkori párviadala után gyalog indult el ifjú hősünk, most árkon-bokron vágtatott föl a hegynek a szűk Sárkányvölgybe. Völgyből emelkedett a vár, nem hegytetőn. Olyannak látszott, mint egy fekete csűr, se tornya, se kacsalába, nem építettek köréje bástyát, kapuja magasabb a falaknál, félig a tetőzetben, hogy gazdája kényelmesen átférhessen rajta. Az első bajvívás a vár előtti réten esett meg, most a félig nyitott kapu azt jelentette, várja már a Sárkány, és minden úgy történik, ahogy megbeszélték. Az előrelátó Tizenkétfejű tudta, nyeregben állva sem érné föl barátja a kilincset, aki most olyan picinek érezte magát, mint az óriások országában. Lovát kibéklyózta a rétre, és besétált. Parázslott a sárkányvér, haját megpörkölte, és ettől még köszönni is elfelejtett.

– Leégeti a hajamat a véred.

– Jó napot adjon isten! – fordult meg komótos mosogatásából, pohártörölgető nyugalmából a vendéglátó.

– Rossz napom lesz, ha leégeti hajamat a véred.

– Jaj, drága vérem! – szaporázta behemót lustaságát a Sárkány. Ifjú hősünket megölelte, a parázsló vért lenyalta, kerrentett egyik torkából, mint a kupica pálinkától. – Gyere, gyere csak, foglalj helyet! Mivel kínálhatlak meg? Azért ne siess! A királylány jól érzi magát a várbörtönben.

– Jól érzi magát a várbörtönben?

– Szerelmes. A szerelmesek mindenütt boldogok. Nem?… Na, mit parancsolsz? Én szilvóriumot iszom, ha nincs ellene kifogásod. Valódi szatmári.

– Vigyem haza a királylányt büdös szájjal?

– Majd valamit harapsz rá. – Mellső lábával tizenhárom poharat rakott malomkőasztalára, ahol semmi harapnivaló nem volt. Leült a medvebőrrel terített hatalmas fatuskóra, melyet hét medve bőrével lehetett betakarni. És klottgatya volt rajta.

– Jé! Nem láttalak még klottgatyában – álmélkodott az ifjú.

– Mindjárt megmagyarázom, de igyunk előbb. Egyedül nem szeretek… Igyunk a győzelmedre! Igyunk a királylányra! A szerelemre! – Fölhajtott tizenkét pohárral egymás után, míg ifjú hősünk csupán egy kortyot, mert egyetlen torka volt, meg hát nem akart beszeszelni ezen a nagy napon, és legalább fél liter fért a kupicába.

– Nagyon szemérmes vagyok, azért járok itthon klottgatyában. Odakint más. Ott ilyen öltözetben szörnyen nevetséges lennék. Egészségünkre! Hoppá! Nem töltöttem. De jó ez a valódi szatmári szilva! – nyúlt a csapravert eperfahordóhoz. – Úgy örülök minden vendégnek, de senkinek sincs kedve hozzám. Talán a Sárgalábúval tudnék barátkozni, ha nem lenne annyi dolga. Egy királyra nem számíthatok, sajnos. Mit szólnának alattvalóid? Azért nem panaszkodom, behajtom az adót, néha botrányt csinálok… eljárok a gyűlésekre… lelkigyakorlatokra… Ezt teszem ötven esztendeje, sírnom kell, ha elgondolom, legalább száz van még hátra. – Sírását hamar elállította, nehogy a pálinkát fölvizezze. – Legalább egyedül tudnék inni! Micsoda jókedv lenne itt, micsoda ének, mámor! Ölj meg! Ne ölj! A múltkor sem tudtál. Neked bevallom…

– Hol a várbörtön kulcsa?

– Neked bevallom, engemet lehetetlen megölni. Becsapom az egész világot, hadd legyenek büszkék magukra. Te is. Ne mondd, hogy nem vagy magadra büszke! Ne mondd!

– Hol a várbörtön kulcsa? – ismételte meg ifjú hősünk.

– Szeretni sem tudok. Itt ez a királylány… – a mondat másik felét titokzatosan visszanyelte, és eltűnődött, mit kezdene a lánnyal, ha ő nem elvarázsolt királyfi? – Lenne kedved ásványaimban gyönyörködni?

– Nagyon szívesen, de kérlek, add át előbb a királykisasszonyt!

– Ő nem nézheti meg ásványgyűjteményemet. Ő nem láthat nálam semmit. Szoknyába kötött fejjel vittem át a váron, le a sötét tömlöcbe. Még csak az ásványaimat lássa! Belém szeretne attól a nagy ragyogástól, és vége a királyságnak.

– A pálinka beszél belőled, Sárkány!

– Igazad van. A királyék tűkön ülnek, te meg itt ásványgyűjteményt néznél. Fogd a kulcsot, és menjetek! Minek gyűjtöttem végig az egész világot? Minek fáradtam annyit topázért, smaragdért, tűz- és májopálért, csillagzafírért, rózsakvarcért, jáspisért, achátért, azúrért, akvamarinért, ha senki sem látja? Múzeumot nyitok jobbágyaimnak, úgyis azt hiszik, békasó minden ásvány. Smaragd… gyémánt… topáz… ezüst… arany… – borult szörnyünk pálinkaszagú asztalára, s menten horkolni kezdett.

A királykisasszony pedig a pincedohból kilépve azt nyögdöste:

– Elvarázsolt királyfim, még egyszer röptessél meg! – És Árgirus elrabolt ruháját csókolgatta.

Ült a királylány ifjú hősünk előtt a nyeregben. Ügettek, nem repültek, mert a Drágám nevű fehér mén a lovagiskola istállójából jól illhetett a király alá a koronázási ünnepélyen, de szállni nem tudott.

– De jó lenne, ha lovunknak szárnya volna! Még jobban szeretnélek.

– Csukd be a szemedet! Lovam csak akkor repül, ha szemünket becsukjuk.

Valóban, a királylány égben hihette magát, pedig csak a hóból kiálló fűszálak hegyén vágtatott a Drágám.

– Drágám?! – biztatta gyorsabb vágtatásra, s mintha a királykisasszonyt becézte volna.

– Ó, drágám! – simulkodott mátkája. – Milyen magasan szállunk?

– Közelgünk a Tejúthoz.

A királyi várhoz közeledtek, ahol lakodalom és koronázás várt rájuk. Ha jobban figyel az ifjú, házassága balsorsát megérzi, megérti a félszavakból, a kisasszony röpke örömökért rajong, a repülést összekeveri a szerelmi lángolással, annyira, hogy mindegy, sárkány vagy ember, ha sárkány, akkor biztosan elvarázsolt királyfi, mint íme, most is. Ha jobban figyel az ifjú, eszébe jut, föl sem ismerte a lány múltkori szabadítóját, a jövendő Felekirályt, akivel a lovagiskolába való induláskor hajtincset cseréltek, összeölelkeztek, s azt hitték, örökké egymás szívében élnek. Hova lett az a hajtincs? A királylány pedig nem sejtette, ugyanaz a verőér lüktet kényes keze fogásában most, mint akkor a búcsúzáskor. Egyiket a közeli hatalmi pompa, másikat a behunyt szemű repülés tette vakká.

– Szeretném a Tejutat látni! – fölnézett, és éppen a komor várfalakra.

– Ugye megmondtam! – ujjongott föl az inas bolondozásából a várkapunál. – Kicsit hosszúra nyúlt az előadásom, azért megérte, ugyebár. Íme, a boldog befejezés! A királykisasszonyt kiszabadította, megkapja a fele királyságot és a lányt.

Hatalmas öröm áradt szét, tapsolt, hurrázott a publikum, melynek most már résztvevője lett a királyi pár is, csak más-más ablakból integetve.

– Nagy lakodalmat csapnak nemsokára – folytatta az inas. Lehet, a lagzi azonnal elkezdődik.

A királyi pár otthagyta ablakait, és rohant le a lépcsőn. A tömeg üdvrivalgott. Valaki megjegyezte:

– A múltkor elmaradt a lagzi, a lagzi most is elmaradhat. – De az asszonyok leteperték azt a gyanakvó szakácsot, és a fejére ültek. – Nem főzök még egyszer a kutyáknak.

A jövendő Felekirály nyergéből leemelte párját. A királyné elragadta lakosztálya felé, szinte repült a lépcsőn, lánya gyermeki ragaszkodással ölelte, gyermeki szeretete szaporázta szívverését. A király kardjánál fogva húzta ifjú hősünket a trónterembe, az ablakból visszakiáltott:

– Készüljetek az ünnepélyre!

Az inas elvezette a lovat, de várt még az itatással, mert a fehér mén szürkére habosodott; etette, csutakolta, csak a koronázás előtt engedte inni.

– Uram királyom! Kívánságát teljesítettem. Köszönöm a kardját. – Átnyújtotta volna, de az öreg elhárította.

– Tiéd a kardom. Ne késlekedjünk! Mindjárt kezdjük a koronázást, a lakodalmat. Ügyes voltál… mit ügyes… hős vagy! Nincs idő még mosakodásra sem, szabóra annál kevésbé. Vedd föl a régi ruhámat! – s a ruhásszekrényhez totyorgott sietve. – Hol van? De rég volt rajtam! Ez nem az… ez sem… bizony régen használtam… Úgy föstöttem benne!… ragyogtam. Testemre szabták… Megvan! Vedd föl!

A jövendő Felekirály bokájáig sem ért a nadrág, csuklójáig sem az ingujj, a cipő kisujját szorította.

– A palást eltakar mindent. Nyom a cipő? Hagyd magadon a csizmát! – az úti port palástja aljával törölgette. – Úgyse a földre néznek, mindenki koronádra bámul. Tessék a koronám! Ajtónálló! Fölöltöztették a mennyasszonyt? Jogarom sincsen. Ellopták az ország almáját. Micsoda közbiztonság?! Úgyse avval törődnek… országalmája volt, nincs. Úgyis avval törődnek, mikor lehet már lakmározni. Ajtónálló! Ügyeltesd a konyhát! Na, jól van. Ez a korona valamivel kisebb. Majd egy madzaggal biztosítjuk.

– S mit hord fején, királyatyám? – szakította meg ifjú hősünk a szavak folyását. – Jó lesz nekem egy szerényebb kard is.

– Pszt! Tudod, mi illene az én fejemre? Rossz fazék… oldalamra meg hurkatöltő.

– Azt azért mégsem.

– Persze hogy mégsem. Csinos vagy, mint mikor engemet koronáztak. Most add vissza szépen a kardot, a koronát! Mit értesz te a ceremóniához?

– Valóban nem értek hozzá, de mért adja nekem kardját és koronáját, ha visszakéri?

– Nincs hátul semmi gyűrődés, netán valami pihe, pihécske?

– Egyetlen pihe, uram, királyom!

Míg az öreg a földig érő tükörben vizsgálta magát, míg ifjú hősünk a király hátán, palástján a kifogásolnivalót kereste, s maga is tükörbe nézett, nem tudta, sírjon vagy nevessen, pojáca külseje láttán megrendült önbizalma.

Még jobban, mikor a koronázó templomba elindultak. Őt mustrálta az egész királyi udvar. Főként mert egyedül ment. Elöl a királyné férje urába akart karolni, de az öreg nem hagyta, minden próbálkozásnál félreugrott. Annál feltűnőbb a menyasszony méltósága egy idegen, valami unokafivér karján. Hegyesen járt, talán mert a huszonnégy fátyolfogó kislány hátrahúzta. A vőlegény egyedüllétében azt hitte, támolyog a tömegiszonytól és a harsonáktól. A harsonások kielégülő művészhajlamukban éppen az ő dobhártyáját repesztették. Mögötte zsákutcahossznyira vezette a királyi módra fölnyergelt Drágámat az inas, aki ezt a nem egészen sikerült ünnepélyességet albolondozással szerette volna mérsékelni. Megtette később, csak más okból, ahogy majd megtudhatjuk. Legnyugodtabban a Drágám viselkedett, nem véletlenül volt a lovagiskola istállójának fő példánya.

A királyi pár megállt a koronázó templom legfelső lépcsőfokán. Most már mindenki láthatta, hogy a királyné karolásából félreugrik, és úgy vélték, hogy a király szólni készül.

– Karok és rendek! Alattvalóink! Ti, akik tanúi vagytok életünknek, láttátok lányunkat cseperedni, serdülni, eladósorba érni, itt az ideje, ami a szülőnek a legnagyobb ünnep, feleségül adhatjuk a legérdemesebb királyfihoz, ki nemes, művelt és bátor…

– Ki megszabadította a Sárkány fogságából – mondotta ifjú hősünk, s azt hitte, halkan mondja.

– Tudom, azt gondoljátok sokan, azért adjuk lányunkat hozzá, mert megszabadította holmi óriáshüllő fogságából. Tévednek ők, és hiszékenyek, felülnek a képzelődő vénasszonyok pletykájának. Sárkány nincs, ez olyan gyermeteg vágyálom, melyben király lehet egy jöttment, mi pedig hálásak lehetünk neki. A világ valódi rendje szerint következett be ez az ünnep, most feleségül adjuk a legérdemesebb királyfihoz, ki itt áll közelünkben, egyedül még. Gyere közelebb, fiam! Íme, az ifjú, aki most még oly egyedül áll hű népem karéjában, de megleli párját nemsokára. Gyere, fiam, közelebb! S megleli népét is, mert királlyá koronázzuk. Majd a templomhajóban megláthatják közületek a szerencsések, akik beférnek, miként mondanak igent egymásnak, miként váltanak gyűrűt.

Ifjú hősünk nem mert még egyszer megmukkanni, hogy nincs is gyűrű.

Lesz, ami lesz – gondolta magában. Még az is eszébe jutott, hátha csupán hazudja ezt az esküvőt, koronát, s holnap éppúgy tagadja, akár a Sárkányt. Vagy így kell királyként viselkedni? Fölment a lépcső legfelső fokára, és az öreg a fülébe súgta:

– Te érdekedben mondom. S hogy elejét vegyük a szóbeszédnek, itt jelentem ki, lemondok. Józan megfontolásból, nem gyávaságból, nem trónfosztástól félve – szónokolt újra –, hanem, hogy ne feleztessék el az ország. Két felekirályság nem királyság! Evvel is bizonyítjuk hatalmunk szilárd alapokon való szilárdságát. Bátrak vagyunk átengedni a fiatalabbnak. Ne kérdezzétek, mit csinálok. Bízzatok bölcsességünkben! Ó, jöjj, egyetlen lányom, gyere, fiam, menjetek isten oltárához!

Az öreg előreszaladt, mert meg akarta mondani a bíboros hercegprímásnak, húzza a ceremóniát, ameddig csak tudja. Nem az ételek főlése, sülése miatt, ahogy a főpap hitte. Nyúlott a ceremónia, mintha egyszerre tartanának vízkeresztet, gyertyaszentelőt, hamvazószerdát, nagyböjti kálváriázást, szentségimádást. A bentiek is unatkoztak, hát még akik kint rekedtek. Hogy az inas mentse a menthetőt, próbára tette fakírtudományát, amit Afrikában tanult valamikor. Próbára tette, mondom, mert nagyon régen gyakorolta, évek óta nem is jutott eszébe.

– Pardon! A tőröcskédet – mire a közeli apród észbe kapott volna, az inas a tőrt átszúrta saját nyakabőrén. – Pompás!

Elájult az apród, ő meg fölült a nyeregbe. Nem szólt, mert nem tudott, amint a tőrt átszúrta alsó és felső ajkán. Már nem a koronázó templom kapuját bámulta a népség, nem is találgatták csevegve, mért ilyen hirtelen ez az esküvő, talán viselős a királylány? Vagy talán beteg a király? De hisz fölléptethetné hasonmását, vagy inkább megbuktatták, s megjátsszák a bölcsességet? Sokkal érdekesebb a fakír. Most éppen átszúrja a torkát, a fülét, beledöf a hasába. Tűt kért; azonnal kapott a varrólánytól, s ruháját bőrével összevarrta, aztán a száját, csak hasbeszélésre hagyott némi rést a szögletében. Mindenki elfelejtkezett a bentiekről, még azt sem vették észre, mikor az ifjú pár megáll a templom kapujában.

Meglátta inasát a koronázási lovon bolondozni. A méltóságosan kivonuló urak régen rökönyödtek meg ennyire, s az új király szavaitól nemkülönben.

– Hűséges alattvalóim! Bemutatom főbolondomat. – Úgy mondta, mint előbb a bíboros hercegprímás: Királlyá koronázlak!

Elmaradt ifjú hősünk szózata, a tömeg vidámságát komollyá fordítani nem lehetett a fakírámulásból, hagynia kellett, hogy a jókedv lakodalmi dáridóba csapjon át. S hogy ülhetne abba a nyeregbe, melyet az attrakció annyira megbecstelenített a méltóságok gondolkodása szerint?

– Gyalog megyünk, hiszen közel a trónus.

Mit szóltak volna a császárok, királyok, cárok, szultánok, elnökök, nem tudhatjuk, hiszen az elsietett ünnepség miatt még a szomszéd városok polgármestereit sem értesítették. Csak az udvari uraságok meglepetéséből hallhattak némi foszlányt, azt is addig, míg le nem csillapította őket a mohó lakmározás.

Az inas, mostantól főbolond, elvezette a lovakat, s leült a trónus elé a napra. Nem múlt még el a tél, forró téglákat raktak a lábak alá, az uraknak természetesen. A nép tánccal melegítette magát, a szokásrendet összezavarta, s olyanná változott az egész, mint egy falusi búcsú. S mert a bolond legalul helyezkedett el, az ő feladata lett a kihűlő téglák cserélgetése. Középen ült az új király, jobbján az új királyné, oldalukon a koronátlan szülők. Mindőjükön kárpáti medvebunda.

– Egyetlen vigaszom, hogy a te fejedre került a koronám, édes lányom – szólott az öregasszony. Elégedettséget tettetett. – Mért rángatja olyan gyakran elő a zsebóráját az apád?

Az öreg egy kisebbfajta csikóbőrös kulacshoz hasonló zsebórával foglalatoskodott, de csak a környezete vehette észre, amint ölében rá-rápislogott a kigombolt bunda résén keresztül.

– Mért sürgeti az időt annyira, királyapám? – kérdezte ifjú hősünk.

– Majd megtudod, fiam. Előbb szeretnék valamit mondani. Azt tanácsolom, rengeteg lekvárt főzess be minden évben. Nagyon szereti a lányom. Mióta menni tud, az éléskamrát dézsmálgatja. – Halkabbra fogta hangját az öreg király, mert lánya odafigyelt. – Először csak az alsó polcokat, aztán fölért a tetejéig. Azt sem tudom, hány raktárost kellett kirúgnom. Mindegyiket megvesztegette valamivel. Te szereted a lekvárt?

– Hát a szilvalekvárt csuporból szoktam enni.

– Csuporból. Mindegy neki csupor, dunsztos üveg vagy kondér. Két marokkal tömi magába, még az ujjait is lenyalja. Legyen az szilva, málna, eper, meggy, som, áfonya, barack. Ha nagyon szegények lesztek, mert szegények is lehettek, fiam, marad még bogyó az erdőn. Főzess be minden évben!

– Hm… szereti a lekvárt… S mért olyan nagy baj az?

– Nem tudod, mire vezet a torkosság? Halálos bűnbe visz. Kívánósságból lesznek a tragédiák. Nem tapasztaltál semmit rajta?

– Szerelmes volt a repülésbe. A lovaglást repülésének hitte a Tejút közelében.

– Ugye-ugye?… – s újra megnézte az órát.

Jöttek-mentek az étekfogók. Ifjú hősünk a körtepálinkát beletöltötte a söröskorsóba, rádöntötte az újbort. A sáfár egyre kétségbeesettebb ábrázattal járkált az éléskamra és a konyha között.

Valaki a táncolókon át, akár az erdő rengetegéből, mintha ágak közt hajladozna, bukdosna, ugrálna, megtépázottan törte át magát a királyi család elé. Föl se nézett, csak mondta:

– Felséges királyom! Levelet hoztam az ungriai lovagiskolából.

– Rafael! – sápadt el az új király.

– Főszeghy lovagjelölt úr! – sápadt el Rafael is. Levelét viszszadugta mellényzsebébe. Összeszedte magát, s nyakába borult a tehetetlen osztálytársnak. – Drága jó osztálytársam!

Az öreg annyira megkönnyebbült, órájára nézni is elfelejtett: elmaradt az az átkozott akasztás, nincs oka semmi lelkiismeret-furdalásra, hogy másnak adta a lányát. Azé lett a királyság, aki megérdemli, a kétszeres hősé. Közéjük tolakodott, és mindkettőt megölelte.

– Nincs szebb a diákkori barátságnál.

– Az új királyné! – hallhatta Rafael, de ez a bemutatás nem olyan lelkesen hangzott, miként egy osztálytárstól megszokhattuk. – Rafael lovagjelölt úr!

– Ah, lovagjelölt úr! Örömmel látom lakodalmunkban. Épp ön hiányzott. Még nem felejtette el az illemet, tele a füzértánc friss élményével, szívéből fakad a szerelmi líra. Mi legkedvesebb költeménye?

– Talán a legutolsó:

 

Csókkal illettem gyöngyvirágot, éreztem lelkedet, hűs illatárban mennyországod lakója lehetek, ha nem szeretsz, raboddá válok, fölajánlom hűségemet, szeretsz-e szerfelett?

 

– Szeretsz-é szörp fölött. Hihihi – vihogott a bolond, vagyis az inas az asztal alól.

– Gyönyörű! Szeretlek… ó, poézis. Lennél-e udvari költőm?

– Lekvárt! Egész kondérral! – parancsolta ifjú hősünk az étekfogóknak. – Lekvárt óhajt a feleségem – és közben kardját markolászta.

– Lekvárt eszik az új királyné – terjedt a hír vihorászva és hüledezve.

Az anyakirályné dühösen csapott lánya ragacsos kezére. Rafael kiábrándultan hátrahőkölt.

– Pfuj! Micsoda parasztok! Minek ezeknek udvari költő? – s hátráltában beleütközött a Sárgalábú Halálba, lerogyott, s csak addig élt, míg a táncosok a lelkét ki nem taposták.

– Ez lenne a lakodalom utolsó órája, Sárgalábú? Hiszen még el sem kezdtük? – haragudott a vadonatúj király.

– Az öregért jöttem. Már egy órája üres az éléskamra. Már a végső fogást kihozták – súgta. – Hát eljöttem a lagzi utolsó órájában az öreg királyért. Jobb neki meghalni, kedves barátom, mint a szégyen.

– Inkább a gyász, mint a szégyen. – Párát sóhajtott az öreg órája üvegére. Most megtudhattuk, azért nézdelte olyan gyakran, olyan türelmetlenül, szinte szórakozottan, mert félt a botrányba fulladó mulatság szégyenétől, midőn kiderül országa csődje, és a vendégség már eleget eszik, iszik ahhoz, hogy még többet akarna. Óhaját teljesíteni lehetetlen, föllázad, s elsöpör mindent. Így gondolkodott, lecsúszott az asztal alá, mintha részeg volna, de a Sárgalábú visszahúzta a karosszékbe, holtan. Nem késlekedett tovább, még barátjától sem köszönt el. Mit is szólhatott volna? Talán csak, hogy: „Nagyon sajnálom.” – vagy hogy –: „Ennek így kellett lenni a jövő érdekében.”

Pontosan éjféli tizenkettőt mutatott a halott zsebórája, tovább járván a szívnél, mikor a fenséges család s az egész meghökkent lakodalom fölocsúdott valamennyire. Egyedül ifjú hősünk maradt ura a szerencsétlenségnek, maga is meglepődött határozottságán. Az öreget fölravataloztatta a templom egyik pókhálós zugából előkerített Szent Mihály lovára a palota folyosóján, ahova az urak a főlépcsőn, a szegények a cselédlépcsőn juthattak föl kegyeletüket leróni. Sokan már pityókásak, de annál érzelmesebben vonultak a nyitott koporsó előtt, míg odakint az elfelejtett Rafaelt belepte az éji hó.

Tróntermébe terelte családját az ifjú király a további teendők megbeszélése végett. Velük tartott az inas, akit ezután bolondnak hívunk, amíg e tisztet tölti be történetünkben. Az ifjú királynét ura támogatta, az anyakirálynét a bolond. Székében is tovább alélt a fiatalasszony, de az anyakirályné fölrikoltott:

– Mit keres itt ez a bolond vagy kicsoda?

– Bolondom s kancellárom – mondta az ifjú, s azonnal parancsot osztott a bolondnak. – Hirdesd ki az országos gyászt meg a negyvennapos böjtöt!

– Édes uram! – kezdett volna hosszú siratóba az özvegy. – A legjobb férj, a legjobb apa! Mért hagytál el minket? Mi lesz velünk nélküled? – Nem folytatta, mert fejébe tolult a vér a negyvennapos böjt hallatára. – Negyvennapos böjt?… Ki bírja azt ki? Az nem szokás! Lesoványodik az egész ország. Én nem felelek érte. Megromlanak a húsok…

– Üres az éléskamra, királyanyám! Abba halt bele királyapám is…

– Jesszus-mária!

– Beleszakadt a szíve, hogy még a lakodalomra sem volt elég étek.

– Sohase mondta az az élveteg, falánk, böthös…

– Országos gyász. Negyvennapos böjt – szaladt a bolond kihirdetni a parancsot.

– Voltam én a maguk konyhájában, láttam, mekkorát főztek egyszerű hétköznapra. A konyhában legalább kétszázan sürgölődtek. Megették, elitták az egész országot. Ez lett a vége.

– Hisz ez az ország kifogyhatatlan. Elégedettség, jólét és béke mindenütt, a műveltség virágzik. Mikor jártál a konyhán? Nem is jutott rá időd.

– Mikor először megszabadítottam a Sárkánytól a lányát, amikor felekirályságot ígértek, s elküldtek lovagjelöltnek.

– Hisz akkor lakodalomra főztek, de szegény halottunknak eszébe jutott az a lovagiskola, hogy ne lássák a vejét parasztnak. Máskor ötven a konyhaszemélyzet. Jesszusom! Férjuram! A mi vejünk paraszt… maga paraszt! Férjuram! Megyek utánad.

De a Sárgalábú nem azért tűnt el olyan észrevétlen, hogy ilyen komolytalan szavakra visszajöjjön, hagyta, hadd szaggassa blúzát, hadd ájuldozzon az anyakirályné. A bolond lépett be helyette, földúltan lihegett:

– Uram királyom! Nem teljesítik a parancsot, nem hiszik el egy bolondnak. Azt mondják, bolond beszéd a negyvennapos böjt.

– Majd adok én nekik! Gyerünk a temetésre!

Alig hajnalodott, éppen napkeltekor fejezték be a gyászszertartást. A ministránsok két tucat tömjénfüstölővel hessegették a pálinkaszagot. Ám a szomorú eseményt tovább nem mesélem, csak azt jegyzem meg, ifjú hősünk nem beszélt semmit a kialvatlan tömeghez. A nőket ágyba küldte, miután feleségét lekvárral kínálta a nászéjszakát felejtendő. Fáradtan hátradőlt trónszékében, és így szólt lábánál ücsörgő bolondjához:

– Azt mondtad, parancsomat nem teljesítik. Azt mondják, a negyvennapos böjt bolond beszéd.

– A főmarsallnak kellene kihirdetni. Őrajta mégiscsak érdemrendek zörögnek, nem ez a csörgősipka.

– Te is bolondságnak tartod a negyvennapos böjtöt?

– Nem, ha a főmarsall mondja, ha végrehajtja.

– De mért ne hirdessem ki én? Kiállok az ablakba, és elrendelem.

– Ne felejtsd, hogy király vagy! A király rejtőzködik. Szavai annál jelentősebbek, minél ritkábban látják. Nem kell annyira népszerűsködnöd. Nem unod még? Egy színjátékosnál többet léptél fel mostanában. És ilyen parancsot kiadni nagyon népszerűtlen.

– Végére jár a farsang, közeledik a nagyböjt.

– Csinálja csak a marsall! Itt ülsz a trónteremben, ha megfájdul a feneked, kicsit mászkálsz, kinézel az ablakon, tájékozódsz. Az ablakból mindent megtudsz, ha az emberek bámuldoznak, ácsorognak, nyugodtan visszaülhetsz, de ha nagyon sietnek, csoportosulnak, hívd azonnal a marsallt, mert akkor baj van.

– Ítéljem magam önkéntes szobafogságra?

– Rám számíthatsz, igazi főbolond leszek, szórakoztatlak.

– Negyven nap böjt… aztán tavasz, és rendben minden. Oka van… gyász. Senki sem zúgolódhat. Mi is kenyéren, vízen élünk. Pogácsán… korpakenyéren…

– Meg a maradék szilvalekváron – mosolyodott el a bolond.

– Én szeretem a szilvalekvárt. Főmarsall! – kiáltott az ajtónállónak. – A főmarsallt kérem!

Ettől a perctől kezdve úgy csapkolódott a trónterem bejárata, akár egy lengőajtó.

A főmarsall ágyból riasztva futtában öltözködött, álmatagon jelent meg. Nehezen gombolkozott, alig ért össze jól táplált testén a zubbony és a nadrág.

– Elrendelem az országos gyászt és a negyvennapos böjtöt. Hirdesse ki!

– Parancsára, felség!

Kirohant, s visszajött nemsokára.

– Kihirdettem, felség!

– Üres az éléskamra. A lakodalomban mindent megettek. Nem maradt ebédrevaló sem. Öltöztessen tíz zsoldost koldusruhába! Hozzanak valami alamizsnát!

– Parancsára, felség! – Kirohant s visszajött nemsokára. – Tíz zsoldost koldulni küldtem, felség!

– Ossza a sereget négyfelé! Induljanak északra, délre, keletre, nyugatra! Zsákmányoljanak, hadd működjön a konyha legalább böjti módon.

Kirohant a főmarsall, és helyébe jött a sáfár.

– Tudom, mit akar – állította meg a király a sáfárt. – Várjon a koldusokra! Kotyvasztasson valamit adományaikból! Ne szóljunk semmmit!

A sáfár kirohant, és helyébe jött a főszakács.

– Tíz koldus sír a konyhaajtóban. Azt mondják, életüket ugyan föláldozzák a hazáért, ha száraz kenyeret nem adhatnak.

– Szomorú ország, hol éhezik a koldus. Itt már a király is éhen halhat. Hol a főmarsall?

– Parancsára, felség!

– Maradt még katonám székesfővárosunkban?

– Csupán a strázsák.

– Ide már nem kell őrség. Számolja föl az őrség a feketepiacot, az áruhalmozókat, a fekete disznóvágást! Le a feketézőkkel! Rekvirálni!

Az almarsall jött a helyébe.

– Uram, királyom! Én a déli hadsereg parancsnoka, jelentem, gyönyörű ország a miénk… Felség!

– Legfőképp nagyböjtben, tél végén, amikor olvadni kezd a szűzi hó, megrevesedik a fehérség a prédáló hadak nyomában. Na, menjen! Ha még a gazdag délen sem találnak semmit, akkor mindennek vége – tűnődött el a király a távozó almarsall hátát nézvést. – Az északi hadsereg parancsnoka már be se jöjjön, főként a keleti, ahol csak a fekete hegyek vannak. De a nyugati? Én bolond – ütött a homlokára –, nyugaton emelkedik a Sárkány vára, barátomé… barátom ásványgyűjteménye nem is jutott eszembe!

– Ki van itt? – fogta le férjeura szemét a felesége, aki a hátsó ajtón settenkedett be. – Ki van itt? – kacagta elmásított hangján.

– Nincsen időm cicázni. Inkább a szobájában kötögessen. – Anyám részt vett az uralkodásban, azt mondja, mindennél mámorítóbb. Mintha a Sárkányról hallottam volna…

– Kizárnak az uralkodásból? Hogy merészel fölösleges vénasszonynak nevezni? – került a trónszék elé az anyakirályné.

– Menjenek kötni! Örüljenek, ha enni kapnak – csapkodta térdét ifjú hősünk.

A bolond legyezett, mint a madárijesztő, s a pingvintipegésű nőket kihessegette.

– Úgyis hiábavaló a Sárkány ásványgyűjteménye. Kérjük, ajánlja föl, majd megháláljuk. S mert én királyként nem mehetek a Sárkányvárba, sereget sem küldhetek barátom ellen, te indulj, kedves bolondom! Jól ismeritek egymást!

– Csak a járást nem tudom oda, felség!

– A Drágám ismeri. Nyergeld, és indulj!

A bolond kirohant, s visszajött jó sokára.

– Felséges barátom! A Sárkányvárt nem találtam. Békés egyszerűségben él a nyugati országrész, halásznak, vadásznak, madarásznak, erdei bogyót gyűjtögetnek. Várják a tavaszt, hogy kidugja fejét a szentgyörgygomba. A Sárkányról nem is hallottak.

– Én bolond! – csapott a homlokára ismét keserű hősünk.

Kezdődjön az országos körvadászat!

Hívta volna a fővadászt, de a főmarsall izgatottan közberontott.

– Itt az ellenség! Oda a fele ország!

– Visszaverni!

– Nincs kivel, felség! Zsoldosaink bandákban fosztogatnak. Ám van egy tervem. Csöppöt se bánkódjon. Hallgassa stratégiámat, mely szerint kiéheztetjük az ellenséget. Mennél beljebb hatol, annál inkább elveszti kedvét, mert nem talál semmit a császár.

– Mégiscsak felekirállyá fokoztattam – s akkorát kiáltott, hogy a főmarsall a hadijelentés után úgy megijedt, majdnem fölbukott az ücsörgő ajtónálló keresztbe támasztott botjában:

 

– ELEGEM VAN AZ EGÉSZBŐL!

HAZA AKAROK MENNI!

 

– A vadászatot jó ötletnek tartom – jegyezte meg a bolond.

– Méltatlan lenne megszökni ilyen hirtelen s gyáván. Elmegyünk vadászni, aztán lassacskán hazavadászgatjuk magunkat.

Nem gondolhatták a polgárok, jobbágyok, szolgák, hogy az ellenség elől menekül az udvar férfinépe. Eltitkolták előlük a fele ország vesztét, éppen csak megrökönyödtek a vadászkürtök, és a vadászebek hallatán s a cicomás vadászöltözeteket látva. Az a kivonulás cifrább volt még a koronázási pompánál is, a lakodalmi összevisszaságnál nemkülönben.

– Elrendelte a negyvennapos böjtöt, aztán vadászni megy – csóválták a fejüket, de nem hallhatták a méla gyomorkorgást a cicoma alatt. Azt meg végképp nem láthatták, miként esnek neki az erdészház szalonnafalának még a főrendek is, hogy kardjukkal szeletelik, egészen a kőfalig, eszik kenyér nélkül. Közben egymásra röffennek, taszigálódnak, mint a vályúnál szokásos.

Az erdész, kinek a mesehősök annyi bajt okoztak, bár nagyon kedvelte őket, s magát félig mesehősnek képzelgette, hiába mérgeskedett háza rombolásán, hiába kiabálta:

– Megfagyunk télen, ha leeszik a szalonnát a házról! Adok én maguknak! Szalonnasütést rendezhetnek, kenyeret kapnak hozzá! Vöröshagymát!

Hiába durrantott a levegőbe, nem hallgatott rá senki a Felekirályon kívül.

– Megismersz, erdész? – kérdezte ifjú hősünk.

– Nem ismerem, királyom! Csak az elődjét. Ő nem engedte volna. Könyörögve kérem, a házevést méltóztassanak abbahagyni!

Jobb is, ha nem ismer – gondolta magában a Felekirály –, csalódna bennem. Hiába tanácsolta, nagyon vigyázzak magamra. Rosszabb vagyok a zsiványok vezérénél. A mesehősök közgyűlésükön legalább nem romboltak. S ez a falánkság! Micsoda szégyen!

– És mért kellene megismernem, felség?

– Ó, semmi, semmi… Ide figyeljen, erdész! Gyújtsunk tüzet, süssük azt a szalonnát ketten!

– Hárman – szólalt meg a bolond korgó hasát tapogatva, mert rangján alulinak vélte a nagy zabálást a többiekkel.

– Csaljuk át őket a sültre!

Késő volt már.

Annyira degeszre tömték magukat a félfagyos zsiradékkal, az egész vadásztársaság eldűlt a tisztaszobában, a konyhában, a kamrában, a szénapajtában és a csűrben, még a disznóólat sem szégyellték, ahova már-már megszokásból az erdész felesége és három lánya próbált menekülni. De aztán visszafutottak, és reszketve szeletelték a kenyeret, a szalonnát és a hagymát.

Ám ha a vadászok magukkal hozzák a királyi asszonyokat és az udvarhölgyeket, ezek az erdészlányok öreganyjukhoz menekülnek a mamával együtt. Mi már tudhatjuk, az ifjú királyné lett volna a legmohóbb falevő, hisz úgy szerette a lekvárt.

– Mikor az öreg király megtisztelt vadászataival, ha meghalt, isten nyugosztalja, minden másképpen történt – kezdte az erdész a lángokon és a kenyérre csöpögő zsíron tűnődve –, rend volt itt, kérem, már megbocsásson. Még a vadak is örömmel menekültek. Micsoda szarvasbikát hajtottam föl az öreg királynak! Ő meg csak ült a lesen… és durr! S nem ilyen éhes sereggel jött, már megbocsásson! Jó, elhiszem… a vadak eléggé megritkultak… azért valami élelmet hozhattak volna magukkal, hogy ne az erdészlakot egyék meg… kenyér nélkül. Nem akarok dicsekedni. Nem hiszek a szememnek. Talán csak bolondoznak. Jó. De maguk csapják el a hasukat, nem én, felség!

– Higgy a szemednek, erdész! Csak annyit mondok. – Nem fenyegetően szólt a Felekirály, inkább tűnődve, sült szalonnáját kóstolgatva. – Három napja nem ettem. Egyetlen vadat sem láttam az erdőn.

– Akad még néhány fácán a csalitos út mentén.

– Nagy zajjal jöttünk. Az átkozott kürtösöknek nem bírtam parancsolni. Egyetlen szarvas, vaddisznó sincsen?

– Valami italt kérek! – mondta a bolond. Ennyire futotta hivatásából, meg annyira, hogy zsíros kezét díszzsebkendőjébe törölje.

– Kökénypálinkát, asszony! Akad még néhány vadacska. Csak a rengeteg mocsaras belsejében, ahova nem járnak orvvadászok.

Hozta az erdész felesége a kökénypálinkát.

Egy kupica elegendő volt, hogy a Felekirály az igazat mondja.

– A te öreg királyod alatt fölették az egész országot. Még az erdőt is fölvadászták.

– Nem az öreg király, inkább a szegények, felség! Annyi az orvvadász, mint a nyű. Én pedig sajnálom őket. Már bocsánatot kérek! Hagytam, hadd cserkésszenek, különben éhen pusztulnának. Ismerem őket. Jó barátaim. Kegyelmezz, felség!

– Cserében meghagyták házadon szalonnádat. Három hízót vágtál a télen. Hármat.

– Mi nem halhattunk éhen. Most ki adna királyának szalonnát, ki hívná vacsorára?

– Voltál koronázáson?

– Nem voltam, felség!

– Mondott már le király az udvarodban?

– Még nem mondott le, felség!

– Hát megkegyelmezek, ha átvezetsz az erdőn.

– Nem hagyhat minket cserben ilyen nehéz időben. Maga elmegy, mi maradunk. Itt hagyja nyakunkon egész pereputtyát.

– Vadászni jöttek, és eltévednek a rengetegben.

 

– ELEGEM VAN AZ EGÉSZBŐL!

HAZA AKAROK MENNI!

 

Viseltes ruhákba öltözködtek, s ment ifjú hősünk szívbeli barátjával a holdvilágban az erdő végére, hol kezdődik a tenger. Nem olyan messze, hogy az erdész ne térhessen vissza, mire a degeszre lakott vadászok fölébrednek.

– Már langyos a szellő, és pálmák illatoznak a hegy túloldaláról. Érzitek? – mondta az erdész tegeződve. Aztán a tenger hajnali verőfényében búcsúzkodott a csúcson. – Látjátok azt a füstölgő matrózcsárdát? Ott iszik tizenkét tengerész. Mondjátok, én küldtelek, én a királyi erdész. Na, isten áldjon!

Útjukban tavaszi növények nyíltak. Fölül hóvirág, lejjebb ibolya, boglárka, gólyahír, hérics, legalul üdített a sós levegőben szivárgó gyöngyvirágillat, melyet csak az inas élvezett szülőföldjére emlékezve. Ifjú hősünket a tenger kápráztatta, ekkora vizet most látott először életében. Most hallott először ekkora zúgást, morgást, érthetetlen távoli üzenetét a mindenségnek. Meghatódott, de félt is valamiképpen.

– Merre a hazafelé, ha nem láttam soha tengert?

– Nem tudom – felelte a barátja. – Majd csak hazaérünk.

– Se pénzünk, se útravalónk – folytatta kételkedve az ifjú, mikor a matrózcsárdának nevezett, partra vetett bárkához értek. A bárka oldalán valaha ajtót lukasztottak, ne bocsáthassák vízre, hogy mindig ott maradjon, ahol van; a matrózok s egyebek szolgálatára.

A roston és nyárson sült halak s vadak illata nagy étvágyra gerjesztette korgó gyomrukat, pénztelenségükre figyelmeztetett ugyanakkor. Az ország szegénységéhez mesebeli volt a piruló őzgerinc, a nyárson forgatott fácán. S mint nemrégiben a sárkányvér szokott fölparázslani ifjú hősünk füle mögött, most a kétség csípett és égetett, talán nem kellett volna lemondani a királyságról, talán itt megvethetné a lábát. Nem tudta még, hogy az ellenség az erdő túlsó végén már űzi udvari vadászait a rengetegben, s tengerbe szorítja őket nemsokára.

– Visszafordulnék, innen az országot visszafoglalnám.

– Rossz álmodból ébredezz! Elölről kezdenéd kálváriádat?

– Tudom. Tudom.

– Ne mondd, hogy király voltál. Inkább egy koldus – súgta az inas a sarki asztal mellől, mert átellenben ott ücsörgött a tizenkét mogorva matróz.

– Reggelizni vagy csak inni? – szólt hozzájuk a kocsmáros a söntéspult túloldaláról, s vitte a kökénypálinkát, amit biztosan az erdész főztéből szerzett, akár a sokféle vadhúst.

Az inas őzgerincet kért, nem érdekelte az asztal alatti rúgás, miszerint nincsen pénzük.

– A matrózok kifizetik majd – mondta halkan az inas, mégis feszengett, mert a tizenkét matróz ügyet sem vetett rájuk. Ittak és szórakoztak egy alacsony fekete emberen, de mintha őt sem vették volna észre, csak oldalról figyelgették.

Piros rózsával jött be a fekete ember.

– Hamupipőke rózsája méltatlan kézben hervad. – Álomi beszédnek hihette, aki hallotta ifjú hősünk szomorú sóhajtását. A fekete ember falnak fordulva rakta rendbe rendetlen öltözetét, bár úgy tűnt, mint aki illetlen dolgot művel. Megrántotta vállát. Leült a matrózok mellé, s csak beszélt a levegőbe.

– Majd megtudhatja, ha belebetegszem, nem olyan könnyű hajladozni. Vegyenek gombát! Úgyse vesznek. Na, nem veszünk? Kint egy egész kosárral. Nem hiszik el? Kocsmáros úr! Szíverősítőt vargányámért! Egy gombaszakértőt nem lehet úgy… Hát senki vagyok én annak a nőnek? Fenyőpereszke… keserűgomba… lékhátú galambgomba… laskagomba. Maradt két kiló laskagombám. Ingyen adom, matróz urak. Fedélzetre! Ugye, megijednek, ha azt mondom, fedélzetre. Mi?

Senki sem ügyelt rá, pedig rózsájával ütögette az asztalt, hullottak a szirmok, és rángatta a vállát, beleszagolt a rózsába, legyezte magát vele, s megint lecsapta.

– Mért sírsz? – kérdezte az inas a barátját.

– Sajnálom szegény Hamupipőkét – felelte ifjú hősünk.

A tizenkét matróz egyszerre fordult feléjük, mint az ikrek, tekintetükben semmi részvét. A gombászt is hagyták volna beszélni, ha belépő felesége tovább engedte volna.

– Megvan az én madaram! – csapott le rá az asszony. – Lehetett volna matróz az én uracskám, de nagyon fél a víztől. Legalább tizenkét percig tartott, míg végigkacsingatta a társaságot.

– Mars az erdőbe! – kiáltott férje ölében, s a köhögéstől összegörnyedt.

– Beteg vagy – mondta a fekete ember.

– Beteg az öreganyád! Mit szólnak a matróz urak? Beteg egy ilyen vidám teremtés?

– Gyere már! A múltkor sem szolgáltak ki miattad. Majd megint ki leszek tiltva. – Felesége orrát megpöccintette a rózsacsonkkal, fenekére ütött, és kituszkolta.

A matrózok vigyorogtak amúgy maguk elé, kortyoltak a kökénypálinkából, és hallgattak tovább. Hozta a kocsmáros az őzgerincet, s az inas, aki illetlennek tartotta a matrózokat megzavarni, megüzente a kocsmárostól, mi járatban vannak. Jó félóra eltelt, amíg a királyi erdész ajánlására magukhoz hívták őket.

– A királyi erdész küldött benneteket. Jól értettem? – kérdezte egyszerre a tizenkét matróz. – Mi járatban vagytok?

– Haza akarunk menni – mondotta mindkét vándor.

– Haza?

– Azt mondta a királyi erdész, ti segíthettek nékünk.

– Hát nem jó minálunk? Ehettek és ihattok. Mért akarnátok innen hazamenni? És nem is lehet hazamenni – vette át a szót a legöregebb matróz. – S hol a hazátok?

– Otthon – felelte ifjú hősünk.

– Sose hallottam róla. De nem is fontos. Innen nem lehet hazamenni. Innen csak arra visz az út, ahonnan jöttetek, mert végtelen a tenger. Part mentén hajókázunk, ha hajókázunk.

A vándorok keserűen nézték a két plakátot, melyek már rásárgultak a falra, a sokéves füsttől a betűk kifakultak. „Ne káromkodj! Az ital öl, pusztít, nyomorba dönt!” S közben kiszaladt néhány káromkodás a matrózok száján, vedeltek éhgyomorra, mintha gúnyt űznének a jó tanácsból.

– Vendégünk vagytok. Ebből az aranyos kis csárdából hazamenni? A mi hazánkból? Igyatok!

– Igyuk az asztal alá őket – súgta az inas.

– Valami baj van? – harsant az egyik matróz. – Fenékig, a kutyafáját!

Barátaink jól megreggeliztek, de mintha a tizenkét mohó száj sohasem evett volna, csak inna örökké. Olyan hangosan szabadult el a pokol, semmit sem értettek egymás szavából. Ifjú hősünk tizenkét fejű sárkánynak hitte vendéglátóit, akiket üres pohárral győz le. Ha sárkánynak képzelte őket, láthatta, amint az egyik fej asztal alá bukik, asztalra a másik, a harmadik fölnyújtózik a mennyezetre, a negyedik az ötödiknek támaszkodik és énekel:

 

Sej, az annyát, én is vagyok valaki, de azt azért nem mondom meg, hogy ki, mi,

 

a hatodik homlokráncolással tolta hátrébb fején a sipkát. Nem sorolom tovább, csak megjegyzem, a Sárkány szelídebben viselkedett náluk, ő legalább elaludt, s hagyta ifjú hősünket a királykisasszonnyal hazamenni.

A kocsmáros unottan törölgette poharait. A legöregebb matróz galacsinná gyűrte ezerforintosát, beledobta a mosogatólébe, pénze röptét figyelve fölkiáltott:

– Megint egy rundót, Józsi Hadd érezzék ezek a szegény hontalanok jól magukat.

Azt azonban nem figyelte már, hogy ifjú hősünk úgy tesz, mintha inna. Az inas pedig reménytelenül szomorkodott mindegyik korty között.

– Hát van nekem hazám? Maradjunk ezekkel a kedves gyerekekkel!

– Ki van itt? – fogta be ifjú hősünk szemét a fekete ember felesége. – Ki van itt? – kérdezte elmásított hangon, s a rózsa csonkjával barátunk arcát cirógatta, aki elhagyott asszonyára gondolt, de csak a rongyos nőt látta hátrafordultában.

 

ELEGEM VAN AZ EGÉSZBŐL!

 

A matrózok hirtelen olyan közönyösek lettek ettől a ronda boszorkánytól, semmi sem érdekelte őket.

– Gyertek az én házamba, gyönyörű lányaimhoz! Ott lesztek otthon.

– Gyerünk a lányokhoz! – rúgta hátra az inas a székét.

– Gyere már! Ne legyél olyan mamlasz! – húzta ifjú hősünket az asszony.

Fölálltak, de félve indultak, hátha üveg repül feléjük, még inkább bicska.

Óriás csiperkegomba felé vezette őket az asszony. Közelebbről már nem is gombának látták, mert esőverte, napszítta fabódé volt. Udvarán gyönyörű leányka mosdott, vászoningét föltűrte barna karján, válláról leeresztette, haja sátra alatt szappanozta hosszú nyakát, picinykét félrehajtva. Meglátta a jövevényeket, fölkacagott kiscsikócsengő-hangon, és szaladt a házba. A csengő kacagástól ifjú hősünk szíve akkorát dobbant, majd kiugrott. Józan eszét veszítve letépte a legelső gyöngyvirágot, s futott a lány után, letérdelt előtte, kezet csókolt, és átnyújtotta a tavaszi kacagásban.

– Kit hoztam neked, Sztojna? – vigyorgott az asszony.

Sztojna? Akkor a Balkánon járunk – gondolta az inas, és egy másik szépségben reménykedett, aki a szobában fésülködik éppen. De nem talált mást, csak a sublót tetején a hét törpe szobrát a Hófehérkével, amint a bányából megtérve énekelnek. Dehogyis énekeltek, csak szájukat tátva felejtette a szobrász.

– Elvennél feleségül? – kérdezte a lány, s a kezére hajló fejet baljával megsimogatta. Ifjú hősünk gyöngyvirágillattal keveredett kiscsikószagot érzett.

– Azért jött – szólott közbe az asszony –, mért jöttek volna másért?

Ifjú hősünk már nem mondott semmit, mert ő is így gondolta.

– Ó, akkor induljunk hozzád! Merre laksz, kedves férjem?

– Messze, de majd csak hazaérünk.

Az öregasszony lánya szavától annyira megdühödött, mert itt akarják hagyni idétlen férje társaságában, belülről rázárta az ajtót, s keblébe rejtette a kulcsot.

– Nem szökhettek meg innen. Kell a munkás kéz. Elegem van gombászkodó apádból, a gombalevesből, a gombapörköltből. Három férfival gazdaggá tesszük a házat. Az egyik vadászik, a másik halászik, a harmadik gombáért hajladozik.

Az inas lába reszketett a kíváncsiságtól.

– Azt mondtad, jöjjünk a lányaidhoz. Hol rejtőzik a másik?

– Hát nem vagyok én jó neked, szívecském? – borult a rút perszóna az inasra, mint egy madárijesztő. – Te éjjel halászol, a tatus nappal szedi a gombát, egymásé lehetünk hajnaltól estig. – Csimpaszkodott és vigyorgott a gyönyörű lány kitört szemfogú anyja. Magához ölelte az inast, annyira megszorította, hogy a köhögési rohamtól az ajtó kulcsa kipottyant kebeléből. Fölkapta az inas a földről a kulcsot, kinyitotta az ajtót, menekült, ifjú hősünk meg utána, el is érte az erdő alján, úgy visszarántotta, hogy belehuppantak egy tuskógödörbe.

– Nem leszek a boszorkányba szerelmes – lihegte az inas.

– Most vagyok szerelmes igazán életemben – lihegte ifjú hősünk.

– Nézd meg az anyját, vedd el a lányát! Csak néhány év, és rút boszorkány lesz a feleséged, szemfoga kitörik, köhög, harákol. Megfeketedsz, mint az a szerencsétlen gombász.

– Azt mondod, boszorkányok?

– Sublótjukon a hét törpe szobra.

De ifjú hősünk nemcsak azért hagyta el a gyönyörű Sztojnát, mert félt az ármánykodástól. Agárcsaholásra riadtak, a királyi vadászok lélekszakadva menekültek, elhánytak puskát, zsákmányt meg mindenféle fölösleges ruhaterhet, melyekből a gödörbe is lehullott néhány. Űzte őket az ellenség, élükön az erdész és a gombász, a környék ismerői. Nyomukban a Sárgalábú Halál kullogott, csalánzsákja holtak lelkétől duzzadt, akár a dunyha.

– Hé, Sárgalábú! Sok a munkád? – szólt rá az inas a gödörből.

– Hallgass! Csak annyit mondok. Még viccelődsz a sírgödörben? – Továbbment volna, ha meg nem állítja ifjú hősünk.

– Hát meg sem ismersz?

– Barátaim! De kár, hogy nincs időm megpihenni. Majd egyszer elbeszélgetünk, hosszasan eltársalgunk. Kitört a háború. Üzenek. Nem szeretnék meglepetést okozni – hadarta sietősen.

Virágzott, énekelt az erdő, mikor eltűnt.

A vándorok fölkerekedtek ellenkező irányba.

Heteken, hónapokon, éveken át bandukoltak. Avarban, kunyhóban aludtak.

Egyszer még az összeesküvők kastélyában is töltöttek egy éjszakát, ahol ifjú hősünket akarták új királynak, de ő azt mondta rá:

– Bolondság.

És bolondoknak nézték és elkergették őket, tovább a nagyerdőbe, ahol madártojáson, tőrbe csalt vadakon éltek, kovakőszikrával, taplóval gyújtott gallyakkal melegedtek. Mígnem pelyhes legénykét találtak szembejönni, vállán furkós bot, úgy fütyörészett, mintha ő lenne az egyetlen madár a rengetegben.

– Hová, fiam, ilyen vidáman? – kérdezte Felekirály.

– Szerencsét próbálni, öreg – felelte a gyerkőc. – Hát maguk merre?

Nem szóltak semmit. Elindultak a fiú nyomában, vissza, valahová hazáig.