Dani uraságnak

Indultam Budapestről egy hideg novemberi hajnalon, a szombathelyi gyorsvonattal. Menetjegyemet Celldömölkig váltottam meg. A hideg kocsiban nagykabátomba burkolóztam, sálamat fölhúztam a számig. Indulás után kupém lassan bemelegedett, s már a Bakony táján kényelmesen élvezhettem a deres látványt. Különösen Városlődnél tetszett nekem, ahol a hegyek közel, a vasút mellől magasodnak, s ezüst szálerdeikkel mintha hátraúsztak volna.

Harmincéves korom után voltam a Kemenesalján igazán először. Gyerekkori látogatásaimra, a régi celli, jánosházi, bobai utazásokra már alig emlékszem. Mégis odaláttam szélső házunk ablakából, a szemközti mező mögött néztem az alkonyokat, amelyek már vasi illetőségűek voltak. Ha a Ság hegyen esett, csak a szomszédos mezőkről tudtunk hazamenekülni. Kilátásomat néha aláhúzta egy eltöfögő sörösautó a férfiak örömére, az iszkázi Deutsch Miksától az Ács Imre kocsmáján át Kiscsősz felé. Aztán a vasi égtájat megborzongatták a román vadászrepülők 1944. augusztus végén; német felségjelükkel a szomszéd Bobáig is eljuthattak, s velünk tíz kilométerre szemben ripsz-ropszra fölgyújtották a vasúti csomópontot, s mint megriadt madarak, fölcsaptak kelet felé. Mögöttük az egyenes fekete füst délre görbült és foszlott. Az az emlékezetes fél óra rátágította gyermeki fantáziámat Vas megye földjére, s az 1944–45-ös háborús tél köde egészen a szemközti árokpartig zárta. Emlékszem, házunk előtt fűrészelik Nagy Ignácék vastag akácfáját. Ignác bácsi, ez a mérges kis ember, picisége miatt hóban térdelve húzza a fűrészt egy álló langaléta kalapos emberrel, aki valami menekült lehetett, azért nem emlékszem rá, de Ignác bácsi kucsmája hegyére annál inkább, ahogy a két farönköt cipelő közötti résben csúcsosodik. Eszembe jut még Kordolák Ili is, a nálam néhány évvel idősebb kislány, egyensúlyozik a fa kétágú végén. Hengerek hóban és vállon, mellnek döntve. Szinte én is elfáradok a favágókkal. Meghaltak már; Ilike szárnyal egyenest a mennyországba. Néhány éve világgá ment a havas Meggyesi-erdőre. Ignác a földben, s ki még a házunk előtt elvonuló katonák közül? Ekhós szán a hóban, csak a hajtó ül, a többiek ostorral, ököllel verik át a lovakat a hófúvásokon, fölöttük a megmaradt akácfa fekete ágán mintha húsukat várná a varjú.

És most visz a vonat házunkon túlra. A kora reggelben látom templomunkat, mint egy megerőszakolt, elhagyott tisztaságot. Balról a Károlyházi-erdő. Jártam ott iskoláskoromban makkot szedni, a hasmenésemet alig tudtam visszatartani hazáig. Honi illetékességemet elhagyva, a Marcal hídját majdnem szétvágta a vonat maga alatt. Bobára érkeztünk. A sok vasutas közül egy picike felelőssége magasából rendelkezett. Kérdezgetik a vonatok indulása felől, az apró vasutas érthetetlenül válaszol, s megsértődik, ha még egyszer abajgatják.

Megérkeztem Celldömölkre. A resti falai rózsaszínűek, padlója, fehér abroszai ilyenkor reggel még tiszták, nem úgy az esti zárás előtt, amikor olyan, mint a csárda, ahonnan a betyárok hirtelen elmenekültek. Hátam mögött az ifjú pár bundáját akasztotta a fogasra. Ők kávét ittak, de a három vasutas még kávéját is sörrel fogyasztotta. Én egy kupica törkölypálinkát kértem, s a konyhából áradó pirított sertésmáj illatában és a galuskás marhapörkölt elpihenő gőzében azon tétováztam, mit kell ezután tennem. Mikor az utcára léptem, teljesen bizonytalan lettem, otthontalannak és tudatlannak éreztem magamat. Nem azon az utcán mentem, ahol kellett volna, pedig nem idegen országba érkeztem, ahol nem tudom megkérdezni, hol van a Járási Hivatal, kérem szépen. Ott a kéttornyú templom mögött – mondták. Nem ismertem a forgalmi rendet, minden dög teherautó elüthetett volna.

A Járási Hivatal ajtajáig rossz előérzetem volt, de a kedves fogadtatás hamar megnyugtatott. Amíg Dala József titkár a halaszthatatlan ügyeket intézte, a falitérképet nézegettem. Ősi falunevek: Vönöck, Karakó, Nemeskeresztúr, Keléd, Jánosháza, Duka, Borgáta, Egyházashetye, Boba, Nemeskocs, Izsákfa, Mesteri, Nagysimonyi, Tokorcs, Kemenesmihályfa, Kemenessömjén, Mersevát, Alsóság, Ostffyasszonyfa, Csönge, Kenyeri, Pápóc, Sitke, Káld.

Apám lovait a háborúban elhajtották. Az arany okleveles, törzskönyvezett Fácán anyakanca hollétéről még később is tudakolództunk – a táncoló asztal azt kopogtatta ki, Vas megyében van. De hol? Éppen Hetyén vagy Sömjénben? Miért ne köthette volna istállójába valamelyik Berzsenyi-jobbágyutód? Most gondolom csupán. Abban az időben nem emlékszem, hallottam-e valamit a költőről. Mintha lett volna egy rongyos tankönyv, amire ráképzelhetem A magyarokhoz férfias hangját mai eszemmel. Ám, mielőtt 1955-ben a Szigligeti Alkotóházban Urbán Ernő akkori tekintélyével bátyámat, Nagy Lászlót Berzsenyi rokonának nevezte volna odalátogató gimnazistaságom jelenlétében, én már tudtam, kicsoda ez a rokon és félig földi, akihez László a Ság hegyi bazaltrobbogatást hasonlította:

 

Dörgés üt rám a Ságról, hogy hőkölök bele: tán az erkölcsért őrjöng Berzsenyi szelleme? Vagy a sziklatömb robban, a befúrt dinamit dobja a levegőbe visszhangzó dalait?

 

Tudtam, Boreas zúg a Kemenes fölött, s miféle a hófuvatok kékesfehérsége a hegy tetején. Meglepett az ismerős képben az ismeretlen szó, melyet még s-sel ejtettem, ma is arra áll a szám, mert úgy illik oda Boreasnak és nem Boreasznak a hideg északi szél. Mint ahogy az egész berzsenyis képzelet erre az ismerős tájra hasonult, bármilyen görögös-latinos lett is. Horatius Flaccus aranylantján úgy szólt az ének, abban a nyugat-dunántúli tájszólásban, s ha tűz gerjedt, csak abban a kemenesaljai kemencében vagy nyitott tűzhelyen; Ság hegyi, kissomlyói, sömjéni vesetisztító, savanykás bor ragyogott a pohárban, melyet úr és jobbágy egyként ivott, nem az istenek itala, nektár.

A római tógában olyan különössé, kedvessé válhatott a költő, mint egy szakállas gyermek, s nagyon szívemnek való volt ebben ez emelkedettségben.

Ahogy ő a latinossággal emelte ki magát mezei szorgalmából, úgy emelt ki engem, gulyásgyereket, trágyateregető kamaszt mindennapjaimból. S elcsodálkoztam a Bakonyra tekintve, mert falumból nézvést csöppet sem volt magasztosan vad, hanem csak keleten heverésző, szelíd hajlatos kékség. Nála pedig

 

a Bakonyt Megszünen riadó mennykövek és szele   Csattogva rázzák, zeng fölötte   Tegzed arany nyila és az Aegis.

 

Természetesen ingerelt kíváncsivá. Azóta tapasztalhattam a Bakony belsejét, de nem ott, hanem Bulgáriában, a Rodope hegységben, Orpheusz földjén találtam azonosságot Berzsenyi képzeletével, közel Görögországhoz, az Olümposz hegyéhez. Ott istenek lakhatnak, a Bakonyban betyárok, makkoltató kanászok, szénégetők, svábok, szerzetesek. De milyen szép lehetett álmodozni, milyen fantasztikus makacsság pannon Horatiusként verselni!

A kemenesaljai falunevek énnekem régóta ismerősek, de miként leírtam már, eddig csak néhányuk utcáját jártam. Akár gyerekkoromban, szülőházamból indultam feléjük, hadd kezdjem most is falu végi házunkhoz visszakanyarodva. Ablakaink a Kemenesaljára néztek. Előttünk a mező, szemben, északnyugaton a Ság hegy, a mi vihart hozó hegyünk, délebbre a Kissomlyó emelkedése, hátul a kőszegi hegyek meg az Alpok s az a varázslatos Fehér-hegy, melyet tiszta időben láthatunk néha a vihar után. Nálunk Fehér-hegynek nevezte a nép – mert titkosan csodálta nyári hószikrázását. A mi Somlónk hátunk mögül büszkélkedett kisebb társai felé. Udvarunkról csak akkor lehetett látni, amikor már ellomboztak a diófák. Nyugatnak a tiszta tér alján mindenféle vetések. Ha a Tomor Feri bácsi kukoricát növelt parcelláján, a Ságnak csak az északi fele maradt a mienk ablakunkból. Időt jelző hegy – mondtam már. Ha jött a vihar, a mezőn mindig arra néztünk. Cellbe 1948-ban jutottam először, a búcsúba utaztam vonaton nővéreimmel, csak a nagy kavargásra emlékszem, meg gimnáziumalapító rokonunk, Vas Kari bátyám feleségének sárga süteményére. Harminchét évesen jártam a Ságon, a Kissomlyón negyvenévesen. Csak most fedezem föl ezt a tájat. Bezzeg apáink!

Engem mindig keletre vitt a vonat, Devecser–Ajka–Veszprém–Budapest felé. Elődeink napi járásra mozdultak ki hazulról vásárba, piacra, malomba, búcsúba, leánykérőbe, lakodalomba. Mozgáskörüknek húsz-huszonöt kilométeres sugara volt. Nem voltak vonat- és autóbuszvonalaik, menetrend. Az egynapi az a természetes járás volt, amit maguk teremtettek, és szabadon mozogtak benne. Mi, közeli Veszprém megyeiek disznópiacra a vasi Jánosházára jártunk, mert az volt a legjobb, apám híres költőnk, Weöres Sándor apjától vett pulykatojást Csöngén. Beleesett járásába, mint a dömölki malom, ahol a legjobb lánglisztet őrölték. Cell felé búcsúsok processzióztak. Elöl a pici Antal Jóska bácsi, az előénekes így kezdte: „Sej, de Mária, Mária, Istennek szent anyja.” Emiatt hívtuk Sejdemáriás Antal Jóskának. Nevetve írom le most apám jánosházi leánykérését; a barátjának mentek leánykérőbe szánnal, de mire visszaindultak volna, a hó elolvadt. Képzelhető, micsoda másnapos kínlódás lehetett szán mellett gyalogolni, s emelgetni, hogy a talpa el ne vásson. Akkor a Marcal sem választotta el a népeket annyira, mint most. Legendáit egyformán tudták. – Ignác, visz a víz! – kiabálták a vándor eszelősre, s mintha megjövendölték volna, Karakónál elvitte a Marcal. Kiskamondi Németh Jóska nemzeti és vándortanyai költő járása egészen Sopronig tartott. Hátán katonaláda, bunkósbotja fejéig ért, rajta nemzeti szalag, úgy vándorolt, s élte a maga nem körzetesített világát, gondolván: a madarakat sem igazoltatják a határon, bár a futó nyulakat könnyebb lenne.

Ezek a kemenesaljai mesefalvak már csak arra vártak bennem, hogy bemutatkozzanak. Úgy tudtam, a celldömölki járáshoz tartoznak. Az apátság régi épületében, melyet Járási Hivatalnak hittem, D. irodájában tudtam meg, nincs is már celldömölki járás, mert a sárvárihoz csatolták, miközben Celldömölköt városi rangra emelték. Furcsa ez énnekem, nem is értem, minek egy tájegységet megbolygatni. Megszűnt a bíróság s minden járási rangú intézmény. A hivatalnokok járhatnak naponta Sárvárra, Szombathelyre, vagy elköltözhetnek. Amit területrendezésnek hívnak, sokszor a helységek megtervezett sorvasztása. De a Ság hegy marad! Fölül a bazalt, lejjebb a bokros erdőperem, szőlők, pincék és kiforrott újbor. Alvóhelyet a vasutasok sokemeletes szállójában kaptam. Ekkor tudtam meg: Celldömölkön nincsen nyilvános szálló, mint a Griff volt valamikor. Az álló hamutartók, ezek a hosszú lábra illesztett, fordított koronák sorban az ajtók előtt. Azonnal megsértettem a házirendet, mert egyet a szobámba vittem. Cigarettáztam, elaludtam, és másnap korán fölébredtem.

Korán ébredek idegen ágyban. De még előbb a vasutasok és a munkába járók. Mikor a folyosó végébe dolgomat végezni mentem, a lábas hamutartók mellett már nem állt senki. Ablakomból épp az állomás előtti térre láttam, s félelmes képzeteim támadtak a tóduló tömeg látványától. Mindenki a vonatok felé úszott, mint az úsztatott farönkök a folyótorkolatban. Az emberek menése fölgyorsult, s mintha örvények rángatták volna őket, bicegtek, elkanyarodtak, egymást előzték. Lábak, farok, hátak, koponyahátsók majdnem egyforma ruhában, fejfedőben. Kiválasztottam egyet, hogy mozgását, mint egy vándormadárnak, megfigyeljem, eltűnésekor elbúcsúzhassak tőle. Előbukkant az útkanyarból, arcát a derengésben ki nem vehettem, svájcisapkáját jobb fülére húzta, világoskék a sálja, fekete bársonynadrágja megtört a cipője orrán, táskája nehéz, kidudorodó, mintha bazaltkövet cipelne. Nem sokáig tartott felém a kiválasztott személyem, hamar hátat fordított, az áradat magába húzta, bekapta, és beleköpte az állomás csarnokába. Csak nem én vagyok az az ember? – riadtam föl az emeleti bámuldozásból. Eszemet józanítandó, lábaimat munkára fogva elindultam szemben a rohanókkal fél liter tejet, két zsömlét vásárolni éppolyan öltözetben, mint kiválasztottam, csak lassabban, a fal tövében.

A nap mindent fölbodorított magához. Még a mozdonyok is megszépültek. Ilyenkor kell világgá indulni – gondoltam magamban. Ilyenkor kell kelni, mert kimaradok a vágyakozásból, mint az a rozsdás mozdony az állomáson. A füstölő barakk kéményén túl megláttam szülőföldi tájam, sárga, mint a késő ősz most és mindörökké, ha süt a nap valamicskét.

Nem szeretek hivatalokba járni. Eszembe jutnak gyerekkori félelmeim, mikor önérzetem nem szívelte azt a kétszeres lenézést, amit a hatalomban lévő felnőttektől megkaphattam. A kötözködő körjegyző, a fenekembe néző körorvos, a teniszező báró, akinek nagy kutyái voltak, vitéz Erdélyi részeg-dührohamos szikvízgyáros, kétméteres kollégiumigazgatóm, későbbi főnökeim riasztottak. Még újságíró koromban is, mikor húszméteres szőnyegen botladoztam az íróasztal felé, hogy a természetbarát-mozgalom elnökétől tudakozódjam. De itt a celldömölki hivatal vezetője előtt olyan otthonosnak éreztem magam, mintha régi baráttal ülnék. Ez a rossebes ügy – mondta D. vasi tájszólásban, pedig alig ismertük egymást. Aztán gyorsan elintézte, és elindultunk a tiszta szemű alacsony sofőrrel barangolni miattam, valami baráti szerződés szerint.

Még nem gondoltam, valójában semmit sem tudtam, mit és hogyan írok majd erről a vidékről. Inkább őseim emlékezete meg Berzsenyi szeretete vonzott. D. úgy irányított ösztöneivel, hogy képzelődésem kielégüljön. Kalauzom tulajdonsága szerint értek a meglepetések, vagyis nem mondta meg, hová indulunk, én pedig rá hagytam magam. Az olvasóval is hadd játsszam valamicskét. Nézzük együtt társam rejtélyes tekintetét az autóban, kerek, kék szemeit, melyek tele vannak titokzatos álmodozással, nézzük sovány, mozgékony alkatát, mellyel cáfolja azt a hiedelmet, hogy minden vidéki vezető ember kövér és komótos. Nem mond előre semmit, csak – Hát, Pistám, így van ez, költő úr! – meg ehhez hasonlókat. Itt mindent ő ismer, s csak ő írhatná meg ezt a világot igazán.

A közeli Mesteriben régi és új nevezetességeket mutat meg. Az ódon, ezer évéhez öregedő templom belső falai zölden penészlenek, kívül az ácsolt harangláb kidűlőfélben annyira, hogy a gyerekeket a harangozó öregasszony nem engedi a közelébe. Jaj, de szerettem harangozni; a kisharang kötelét fél karral húztam, a nagyot kettővel, s szinte röpködtem a levegőben, lábujjhegytől a mennyezetig emelkedtem és estem néhányszor föl-le, s mikor már a kötélen csüngtem csupán, a kongás egyre lassult, lábaimat a kőpadlónak feszítve újra húzni kezdtem, így ringatóztam a harangzúgásban.

Újabb nevezetesség a mesteri meleg fürdő meg a hét határon híres öreglegények, akik nem léptek be a szövetkezetbe. Kapujukat zárva találtuk. Azt mondják, éjjel-nappal dolgoznak, s annyi marhájuk van, hogy csak fölváltva tudnak lefeküdni. Új házat építettek a régivel szemben, de nem lakják, az ablakok helyén tégla, ők meg ott élnek abban az istállósban. Minek dolgoznak ennyit? Idegen örökösöknek?

Autónk ugyancsak megfarolt a dűlőúti sárban, a Mesteri környéki pince felé majdnem leragadtunk. Az egyházashetyei Berzsenyi Tsz vezetősége, Kerék Lajos elnök, Vajda Lajos elnökhelyettes borkóstolóra hivatalos Kocsi Károlyhoz, a szövetkezet párttitkárához. Mi is szívesen látott vendégek, hiszen valamennyien, ahogy tapasztaltam, évődő barátságban vannak D.-vel. A pince módra vall, mint általában ezen a környéken, a félhegy-dombokon a többi is. A láva nem tudott kitörni, csak fölpúposította a földet, s tüzét a borba szublimálta. Keveset ittunk, inkább kóstolgatva társalogtunk sokféle érdekes és érdektelen dologról. – A betonos istállókban az állatok elkedvetlenednek – mondta Kocsi Károly. D. tudhatta, ez a legjobb alkalom megismernem őket, hiszen ők gazdálkodnak a régi Berzsenyi-birtokon, igazán érdekelhet. Hirtelen megvilágosult bennem a döntés: ezt a vidéket Berzsenyi nyomaiból írom meg.

Hát akkor induljunk a közeli Sömjénbe! Ott töltötte fiatal házaséveit a tekintetes úr. Néhány év után megint visszakerültem, s kíváncsian tudakoltam, változott-e valami azóta. Még alakoskodásra is hajlandó lettem volna: én vagyok Berzsenyi, s Nikláról visszajöttem elhagyott birtokomra. Az utcán megtaláltuk az óriás, szemüveges tanácselnököt. Elvitt bennünket a Berzsenyi-pincéhez. Renoválták látogatásom óta, akkor még olyan volt, mint egy várrom, hatalmas vadparajok zöldelltek födetlen padlásáról. S íme, elmúlt a szégyen, megcsináltatták félmillióért. Fönt egy terem és egy kisebb szoba, alul a föld alá nyúló pince. Igaz vagy nem, azt mondják, bíráló cikkemmel én is hozzájárultam, hogy most bükkfahasábok égnek a kandallóban. Arra gondoltam, jó lenne itt huzamosabban elidőznöm, s annak lenne a legnagyobb pikantériája, ha Berzsenyinek innen írnék rendszeres beszámolókat, elbeszélgetnék vele magányomban még arról is, hogy a padláson egér zörömböl, miegymás. Dömölky Lídia tőrvívó világbajnoknő családi bútorai között ülnék. Aztán elmennék a tanácselnök barátjához, akinek új présháza mellett van egy régi pince, elnézegetném, mint most is az enyhe novemberi alkonyatban. Zsúpja majdnem a földig ér, szinte belepi fehérségét. – Majd ezt is lebontják – mondja az elnök barátja –, hiszen még ablaka sincsen. – Ne tréfáljon! Ez egy népi építészeti érték. – De úgyis hiába mondom, ha akarják, lebontják. A hagymás szalonnazsírt nagy karéj kenyerünkre csöpögtettük, jólesett a pintesüvegből inni, boldogok és időtlenek voltunk. S arra gondoltam, nyugalmas életet élnek-e ezek az emberek? Vagy csak úgy tűnik, mikor vendégül látnak? Boldogok-e? Köznapjaikba kell néznem!

Látta Uraságod a Ság hegyet olyannak, mint Horatius Soractéja, melyet a nagy latin Thaliarchushoz szóló versében így emel föl 691 méter magasánál hatalmasabbra:

 

Látod, hogy áll mély hóban a csillogó Soracte? már-már roskad a hó alatt   Sok görnyedő fa, és csikorgó   fagyban a gyors folyamok beálltak.

 

A tiburi tájat ideképzelte magának, midőn Horácot magához magyarította:

 

Zúg immár Boreas a Kemenes fölött, Zordon fergetegek rejtik el a napot,   Nézd, a Ság tetejét hófuvatok fedik,   S minden bús telelésre dőlt.

 

Látta a Ságot olyannak, mint a Somló vagy a Badacsony meg a Szent György-hegy, csak a Somló és a Ság déltől északra, a balatoni vulkánok pedig keletről nyugat felé hosszulnak. Most végre a hegyet megmásztam, s szégyenkeztem, mert Isten alkotta magasát letarolták. Manapság mindent befognak, kihasználnak, miért feledkeztek volna el a kemény bazaltról, amely nagyon alkalmas útépítéshez, házak fundamentumának, falának. Ha puskaport lehetne őrölni belőle, már nem is volna, hiszen annyi háborúság tanúi lehettünk mi és apáink, nagyapáink, jól tudjuk, mennyi mindent fölfedeztek, kifosztottak a győzelem érdekében.

Amikor teljes erővel bányászni kezdtek, a háborúra még nem gondolt senki, nem hadi utakra robbantották a sági bazaltot. Nagyapám még nem bombázásnak képzelte, amit én összetévesztettem, de amit gyerekeim már nem hallanak. Megszüntették a bányát. Ha kislányom megkérdezi: – Papa, milyen volt a Ság hegy? – Fordulj hátra, nézd a Somlót, és nála kisebbnek képzeld, én is csak képen láttam. S most, mikor a Tekintetes Úrnak írok, magam elé rakom a képet, elnézem, mit láthatott Hetye és Sömjén között járván, a sági kocsmától vagy a templom oldalától. Csak a hegyre tartó vasutat nem láthatta. Ez a kép még a bányaművelés kezdetén készült. Azután a vulkán egyre csökkent, s mint az ország szuvas zápfoga, odvasodott, csorbult, teteje sivár kráterré torzult, csak a mohának való kőüregessé alacsonyult 280 méterre a tengerszint fölött.

Mi most nem a tetőre igyekeztünk. D. hívott meg pincéjébe, szőlőjét akarta megmutatni. Fölgyalogoltunk a meredeken, egészen a kőzúzó romjáig, mely az utókornak marad emlékezésül, akár a várrom, éppúgy, mint a tulajdonosok kastélya a jobb oldalon, amely a kirándulók menedékháza lett. Bár lábaink továbbvisznek a késő őszi bokrok között a ragacsos, hullott leveleken, én gondolatban megállok, és az Úrnak a bányaművelésről röviden beszámolok. Legyen segítségemre a Kemenesalja című hírlap, s hadd jelezzem, az újságírás nemcsak a maga idejében érvényes jól vagy balul, mert időt jelez, jó a jövőnek is. 1905. november 19-én, Erzsébet-napkor új kőfejtőt létesítettek a Ság hegyen – írja az újság. Iparvasút épül Celldömölktől a Ság hegyig, 1908. szeptember 27.; kőzúzótelep létesítése, 1908. november 22. Éppen a romjainál állok. Megnyílt a Ság hegyi iparvasút, 1911. október 3. Ezután 1922. július 2-ig hallgat a hírlap. Gondolhatunk a bányászás nyugodt idejére, mikor semmi különös nem történik, de ne feledjük az első világháborút, melynek két forradalom lett a vége 1918-19-ben, fontosabb és érdekesebb eseményeket kellett tudósítani. Idegen munkásokkal megkezdték a munkát az 1922-es cikk szerint, tehát a háború alatt és után a munka akadozhatott vagy szünetelt. Biztosan nem maradt elég ember, ha idegenekkel kellett újrakezdeni, 1925. november 15-én átadták a bányászok lakótelepét. 1926. november 16-án megnyitották az orvosi rendelőt, Uraságod ne hospitályra gondoljon; épült egy ház, ahol orvosok vizsgálták a beteg bányászokat, orvossággal gyógyították őket, a betegebbeket kórházba küldték. Megtudhatjuk egy 1930. november 9-i híradásból, hogy nem áll le az ötszáz embert foglalkoztató bánya. Akkor volt a gazdasági világválság. Eszerint a gondok már majdnem csődöt okoztak. Nem is állt le, az 1940-es írás szerint a Ság hegy, mint Kemenesalja jótéteménye, még legalább három évtizedig ad 450 családnak kenyeret. 1947-ben Farkas Klári derűsen, lelkesen kijelenti, hogy a bazaltbányászok hároméves tervvel indulnak rohamra 100 ezer tonna bazaltért és életszínvonaluk felemeléséért, de egy év múlva Pósfai József épp az ellenkezőjét mondja: pár év múlva elfogy a Ság hegy, ahonnan naponta 1000 tonna bazaltot szállítanak az egész Dunántúlra. Hoppá! – mondom, micsoda zsurnaliszta felelőtlenség nyolc évvel előbb harmincévnyi bazaltkincsről írni, micsoda áloptimizmus hét évre rá 100 ezer tonna kitermeléséért rohamozni, ha nemsokára már a bánya kimerüléséről muszáj jelenteni. De nem a zsurnaliszták a hibásak, hanem a kor, a második világháború eszeveszett gazdálkodása, miután az újjáépítéshez a bazalt ugyanúgy szükségeltetett. A bányát 1958-ban leszerelték.

De jó ez a csönd! Valamilyen madár zörög fölöttem, sűrű akácfaágak között bujkál, s lever egy sárga levelet, de talán nem is a madár verte le, inkább mert ideje volt lehullani. Olyan lassan szállt, mintha gondolkodott volna, s D. lábnyoma élén meglepődve megnyugodott. Ágas-leveles sövényből léptünk a Tündér-völgybe, a déli oldalon ereszkedtünk a szőlők között. Egy szürke zubbonyos, kék sapkás ember könyökölt otellófajta venyigekerítésen, köszönt, és invitált bennünket. Ez a Kalagyon Sanyi bácsi – mondta D. – Miért Kalagyon? – kérdeztem. – Mert apja a Kalodont nevű fogmosó krémet Kalagyonnak hívta. Nagyon érdekes ember, majd megismered. A mélyút ide-oda kanyargása után megláttam egy piros-fehér-piros zászlót, melynek fehérjében juharfalevél piroslott. – Hát ez meg micsoda? – kérdeztem D.-től. – A Gyürüsy Dezsőnek kanadai vendégei lehetnek.

A zászlótól délre, néhány méterre az út mellett alul szerénykedik a kicsi pince, D. szőlőskertje végén. Megálltam, hogy a karós, venyigés völgyet megszemléljem. A kép vedlettnek, csúnyának mutatkozott, mint szüret után általában. Mint lakodalom után vagy a búcsúi vendégek távozása után, tarlottan, szomorú csöndben gubbasztott minden.

Na de ne búsuljunk! Jól tudja a Tekintetes Úr, a tele hordók nem engednek árválkodni. Leginkább a Vastag Berta nevezetű garantálja jókedvünket, pöffeszkedik akóival.

A kisebbek is dicsekednek, mint az apró kölykök, üdvözölnék mesterüket, a sitkei kádárt.

Míg a berendezést vizsgáltam, s megállapítottam, ide olyan bútorok kerültek, melyek a városi lakásból kiszorultak, s ideöröklődtek, mint a Mata Hari háborús kémnőről elnevezett kályha, D. tüzet gyújtott. Negyedóra múlva rám melegedett a nagykabátom. Mata Hari szenvedélyesen tüzelt, nyöszörgő kéjjel izzította az alsó könyökcsövet. Tudom, a gazda azért nevezte el a hordót és a kályhát, mert velük is kedves társaságot képzelhet maga köré, beszélgethet, és túlzott kedvében még azt is elhiteti, hogy visszaszólnak. – Kedves D.! többet ne igyál, haza is kell érned! D. rossz vendéglátó volna, ha a tűzgyújtás után azonnal nem kínálna. Leakasztotta a görbe nyakú üveghébért a lopótök mellől, s nem a Vastag Bertából, hanem abból a kicsiből szívott a poharamba, amelyik a sitkei kádár keze alól került ki. Miként az Úr is tudja, szokás kínálás közben szabadkozni, némileg csepülni, nem, mint az árusok, akik portékájukat égbe dicsérik. D. kedvesen ravaszkodott, nem elég édes, esős volt a nyár, miegymás. Figyelt, aztán földerült, mert a bora nagyon ízlett.

– Nem olyan jó, mint a somlai – kópéskodtam.

– Hát akkor minek mosolyogsz, te?

– Itatja magát – s az egész pohárral fölhajtottam. – Azért a somlai sokkal erősebb.

– Megtörik.

– Az? Arról volt híres, hogy még a tengeren is szállíthatták. Egyetlen bor a világon, mert az a tengeren sem törik meg.

Hogy az évődést befejezzük, szalonnát rakott az asztalra, vöröshagymát, pékkenyeret.

– Na, erre majd jobban csúszik. Nagy zsivány vagy te, Pistám!

A kis jelenet most már befejeződhet, hiszen az ellenkezőjét kellett volna bizonyítanom továbbá.

D. pár éve vette e szőlőt, pincéje régi, szerényebb a szomszéd Gyürüsy Dezsőénél, ahonnan nem kellett nagyot kiáltani.

– Gyertek át, Jóskám!

– A Kalagyont nem várjuk meg? – kérdeztem.

– Adja a sértődöttet, mert nem mentünk be hozzá, de ne búsulj, megtalál az…

Átmentünk Dezsőhöz, bár a kanadai magyarok jövetelére lobogott a zászló. Belül faburkolatos helyiség, szép álomnak teremtett nyughely. Innen belenézhet az ember a déli tájba, s a Dél visszaköszön, a Dél a Kissomlyó. – Ott fejti borát az úristen – mondta D.

Ne gondoljon a Tekintetes Úr a Teremtőre. D. a hetyei mezőgazdasági szövetkezés egyik vezetőjére célzott. Mint ahogy lassan ismerkedek a tájjal, emberekkel, D. annál rejtelmesebb lesz. Írtam, valami kedves ravaszság lakozik benne, s ezzel együtt valami titokzatoskodással csigázza a kíváncsiságot, akár a költők.

A tornatanár Dezső Szabó Lőrincet juttatta eszembe, ezt a régen meghalt nagy költőt, akit diákkoromban még láttam a zagyva járművek között téblábolni a budai Duna-parton. Ő is ókulárés volt, és széles pofacsontú. Talán szobrai közvetítették a hirtelen barátkozást, melyeket simogatásra alakított a fából? – Jó dolgos – mondaná rá anyám.

Nem szórakozni jött a hegyre, hívta, a késő őszi munka. Tett-vett mellettem, alig ült le, már indult valamit megigazítani.

– Jön a Kalagyon! – szólt olyan hangosan, hogy Sanyi bácsi is meghallhassa. D.-vel összenevettek, mosolyukat felém fordították, én meg ránevettem a barátjukra olyan szelíden, hogy ne kérdezhesse, mi olyan nevetnivaló rajta. Se a svájcisapkája, se a szürke zubbonya, annál inkább a beszéde. Nagyon nehéz reprodukálnom, mégis megpróbálom, Uraságod hátha elkacagja magát.

– Sej, de a mindenit, hallott-e ilyent a költő úr, a Don-kanyartól egyedül, a kanyartól, az akácos úton, ha végigmegyek rajta én, hallott már ilyent a tekintetes úr, jól megmondtam neki, és összevágtam a tüzelőfát, ide a pénzt, vagy lövök, Regátban mellemnek szögezték a puskát, elnyomtam evvel a fagyott kézzel, látja? én lennék a szökött?… eszembe jut egy nyári szép emlék. Aztán meg azt énekeltem a kis feleségemnek, hogy hát lesz maga juszt is az enyém, hiába táncol éjszakán át, hiába gyötri az álom, a napfény könnye gyöngy csupán.

Nevettünk, még az se volt baj, hogy nem tudtam, mit akar mondani, ha lélegzés közben néhány szót lenyelt, nem zavart. Komédiázott tragédiát, havas doni csatamezőt, regáti katonatörténetet, úr és szolga viszonyt, szerelmet, amint egy pityókás szőlőművesből előtör, s értelme csak a hallgató figyelme által formálódhatik. Ahogy leírtam, talán Uraságodnak se tetszik, mert hamiskás tekintetét, előadáshoz egyenesedett tartását, odaadását papírra varázsolni nem tudom? Vagy ugratnak a tündér-völgyiek? Inkább fölcsigázzák kíváncsiságomat. Így nyújtják át a meghívót újabb találkozásra?

Mi van az idillikum mögött? A begyújtott kályhák morfondírozása, hogy égjenek-e? S a hideg hordók, melyek mégis melegek, mert érik bennük a bor? Menekülés ez, vagy természetes lét? Emlékszem a somlai tarisznyás vándorokra útban a házunk előtt, dolgozni mentek, de menekültek is, s a hegyen új államot alapítottak, külön alkotmánnyal, erkölccsel és kedéllyel. Más nyelven beszéltek.

Egy régi uradalmi cselédház hátsó traktusában lakik a sitkei kádár. Nagyon szeretem a mesterségeket, bár a kezem elég ügyetlen, jó érzéssel ácsorgok az iparosok mellett, jó nézni nyugodt munkájukat, elbeszélgetni mindenféléről. S mint ahogy a szájak panaszra állnak leggyakrabban, a kádár is hamar szidni kezdte a megrendelőket. – Ághelyes, bibircsókos fából nem lehet hordót csinálni – szólt, miközben a dongát simogatta. – Ha még fiatal volnék, s a fát én szerezhetném! – sóhajtott, majd viccel ütötte el mérgét. – Nagy baj lesz, jön hozzánk a pápa. – Ne mondja! – Jön, hogy az égbe emelkedő árakra áldását adja.

Bizalmatlan az idegenekkel ez a kádár. Azt hiszem, ha egyedül jöttem volna, akkor alig szól, és gyanakszik. Mi járatban, ha még hordót sem rendelek nála? Nem kellene ennyire sündisznóskodnia, hiszen a rendszer keze haszna miatt nyugton hagyja.

A kisiparosok megfogyatkoztak mostanában, hiszen a cipőt, ruhát, a gazdasági szerszámokat, a bölcsőt-koporsót is gyárakban csinálják már. Az én szülőfalumban egyetlen kisiparos sincsen, most egy, míg gyerekkoromban két vegyesárubolt is volt. Emlékszem, a Fő-szegen, szomszédunkban a Kordolák szíjjártó, nem messze tőlünk szabóskodott a sánta Pali bácsi, utána az Ács Imrének kocsmája és vegyeskereskedése állt az ötödik házban, tovább a Marton Jancsi boltja, az Ó-szegen a Suszter Lajos, szemben Harsányi Ferenc kovács verte az üllőt három házzal a Szanyi Gyula asztalostól. Amilyen mester a faluból hiányzott, szükség szerint a környéken megtalálhatták. A bognárhoz, a kádárhoz a szomszéd faluba kellett menni. Bognár dédapám poros, pókhálós nagy fúrója most is ott a haszontalan vasak közt.

Uraságodnak nem kell a hetyei, sömjéni iparosokat, kereskedőket fölsorolnom, de összehasonlításképpen megemlítem, az 1828-as conscriptióban hányra akadtam. Egyházashetyén csizmadia, takács, kovács, mészáros, üveges zsidó, Sömjénben egy kovács és két aprólékossággal foglalkozó zsidó működött. 1980-ra Sömjénben és Mihályfán két cipész, két varrónő, két bérfűrészelő maradt a harminc év előtti tizenhat kisiparosból. Ha a takácsok, bognárok mostanra nem hiányoznak, az asztalos, a kőműves, a fodrász annál inkább. S mert a sitkei kádár az első iparos, akivel a Kemenesalján találkoztam, megkerestem Sitkét is az 1828-as conscriptióban, kádárt bizony ott nem találtam, de egy mészárosra, két csizmadiára, két kovácsra s egy boltosra leltem, aki aprólékosságokat, valami kevés bort és gyapjút és gubacsot árult. Miért nem volt kádár Kemenesalján, ezen a széles szőlővidéken? Nem hiszem, hogy a legény nélkül dolgozó kiscelli kádár és a hosszúperesztegi pintér hordóiba az a rengeteg bor belefért volna. Talány ez nekem, Tekintetes Úr. Amit én nem tudok, azt Uraságod jobban tudhatja. Én már csak élvezettel képzelődöm arról, ami valaha természetes volt. Kiscellben és Nemesdömölkön két utcára való mesterember, s közöttük szappanyos, füsűcsináló, zsemlesütő, gombkötő, bábsütő, kötélgyártó, serfőző, felcser – megannyi különféle tulajdonság és jellem.

 

A mívesek uccáján minden mester ha külön-külön is, de majdnem egyakart, bár ahány mester, annyiféle zaj. S ahány mesterné – hess el, csúnya madár! – annyi zivatar

 

– keverem képzeletembe Sinka István poéziséből a sorokat. Szeretnék fúrni-faragni, néha szeretnék túljárni a kereskedők eszén. De úgy érzem magamat, mint a Tekintetes Úr magát Pálfa vagy Merse utcáján érezhette, ahol se iparos, se kocsmáros, szatócs nem élénkítette a csöndöt.

Bezzeg a balkáni városokban még ma is tapasztalhattam, különösen a makedóniai Prilepben. Ott mintha egyszerre Törökországban, Bulgáriában, Görögországban lettem volna, pedig csak Prilepben. Vörösréz kávésedények, pálinkafőző üstök, fonott bőrbocskorok, pántlikás, csatos lószerszámok, vadvirágtarka szőttesek, szalmaszálvékony és húsvétivastag gyertyák, sárga törökméztömbök, módis kalapok és sose változó birkabekecsek, fezek és kucsmák, bölcsők és koporsók mögött, előtt, között a mesterek, kiárusítók, a vevők s mindehhez az advokátor apró bódéja, hogy az ügyek elintézetlenül ne maradjanak.

Nem úgy éreztem magam Prilepben, mint a sitkei kádár műhelyében, ahol a dongák hepehupáit, rücskeit kénnel kell eltüntetni. Fölkeltünk a székről, bár én inkább a kishordón ültem volna, s elbúcsúztunk.

 

*

 

Eszembe jutott hazafelé a falumbeli zsidó kereskedő, a jöttment gépész, a szlovák szíjjártó, és elmondtam D.-nek.

Deutschék, a boltosok-kocsmárosok, más vallásúak, különös ünnepeikkel természetesen illeszkedtek a falu világába. Én már csak kisgyerek korom homályából emlékszem egy sátorra udvarukon, olyan kikezdhetetlenül állt a helyén, akár a búcsúi árusoké, azzal a különbséggel és rejtélyességgel, hogy nem lehetett körülötte ácsorogni. Deutsch Miksa és családja tette a dolgát, ha kocsmárosok, hát elvegyültek a helyi örömökben, ha boltosok, ők ismerték legjobban a családok szegénységét vagy jómódját. Mértek sót, cukrot, paprikát, petróleumot, kocsikenőcsöt, bort, sört, pálinkát, de mindenki, aki mér, kiteszi magát az aggályos figyelemnek – vajon nem csapják-e be? Ebbe a nyugodtnak mondható együttélésbe pattanhatott azért elég harag is, de nem több, mint az a szikra, mely még nem okoz tüzet, néhány zsörtölődő szó, ami nem okoz pört. Mert nem is okozhatott a kölcsönös függés miatt. Nem kellett a boltosnak, kocsmárosnak zsidónak lenni, hogy hamiskodással vádolják. Akkor még azt sem tudtam, mi az a zsidózás. Tizennyolc évesen tudtam meg, iskolatársammal a tornaóráról sétálva, a pesti Erzsébet-szálló és a Károlyi-palota között. 1944-ből csak arra emlékszem, szomorú volt a falu, aggodalmas férfitekintetű, könnyes asszonyszemű búcsúzással kísérték Deuthschék örökre elguruló csézáját Pápa felé, a gyűjtőhelyre. Aztán a gyerekek hazajöttek, akik együtt játszottak testvéreimmel, otthon vagy másutt folytatták életüket. A kisebbik lány megkeresztelkedett, hogy férjhez mehessen a szegény legényhez. Sose felejtem, amint a keresztvíz alá állt mise után. Nekem úgy tűnt, mint egy hirtelen nagyra nőtt, szép, pogány kisbaba, aki megszületik, megkeresztelkedik, és már férjhez is megy. Remélem, nem egy boszorkánylelkű vénasszony átkozta el a házasságukat, az Isten úgysem hallgatott volna rá, de azért a sors szörnyű csapása volt az a fa, amelyik az ifjú férj gerincére zuhant az esküvő utáni héten ott, a téli dabronyi erdőn. Szegények voltak, hát nem csodálkozom, ha az ember hirtelen fejszét fogott a többiekkel, és elindult pénzt és tűzrevalót keresni. Attól azonban már nyolcévesen el kellett volna borzadnom, úgy dobálja az élet egymásra a tragédiákat, akár a rakodómunkás. A szép szerelem végleges nyomorúsággá bénult. A férj két bottal járt, vonszolta magát rövid útjain házuktól a szemközti boltig, ült a pénztárgép mögött, felesége ugyanazt az üzletet vezette, amelyikben felnőtt, de most már a földművesszövetkezet alkalmazottjaként. Fontos újra, fontossága a békessége. Vagy inkább békétlensége, mert pártmunkássá lett abban a korban, amikor a falut a jobbágyságnál, cselédségnél szűkösebb és kiszolgáltatóbb satuba kényszerítették. Nem végrehajtója, inkább enyhítgetője a rendszernek, mégis kiszolgálója. Apósa a tanácselnök. Nem hallottam helybeli zsidóuralomról beszélni. Falum tisztességén múlott, hogy a rendszer fonák kártérítése újabb nyomorúságot nem okozott.

És mi szél hozhatta az ONCSA-házakba a gépészéket? Mintha ott laktak volna, meg nem is. Az a sok gyerek egyszer otthon, máskor Pesten, ahogy az iskolában és kívül. Vajon jó ember volt-e az a Fekete Olajos, ha olyan gyakran dűlt az árokba, amikor már csak a biciklit tudta tolni maga mellett? Felesége, vékony proletárasszony, soványan járt-kelt, és közönyösen. Idegen a gépész miatt az egész család, miközben az apa vontatta a cséplőgépet háztól házig július-augusztusban; helyére állította az asztagok között, a traktort pontosan a hajtószíj hosszára rögzítette, beindította, és lefeküdt az árnyékban. Szüretek után láttam hírhedt dülöngéléseit. A nyirkos földön alkonyattájt szokott megvirradni. Fölállította biciklijét, bal lábával kitapogatta a pedált, jobbjával hátrarúgott, aztán vagy sikerült elindulnia, vagy nem. Ha mutatványa helyrebillentette kedvét, ha már hajtott, akár girbegurbán is, belekezdett az Internacionálé-ba. A Föl, föl, ti rabjai a földnek… igazi győzelmi induló lett. Talán nem is említeném, ha fia azt a fekete árnyat annyira föl nem nagyítaná. Ő nemzette azt a világhírű szörnyeteget, akivel együtt futballoztam. A legjobb kapus volt, most már azt mondhatom rá, a legjobb labdarabló, csatárörömök gyilkosa, a Csonka Elemér. Most már tudom, azt az ezüst zsebórát lopta valahonnan, akkor még nem hittem el, ő szedte le a húsokat a füstölőkből. Egyszer, búcsú másnapján reggel kivitette magát a vasútra motorbiciklin, a sógorát megölte órájáért, egy másikért. Elítélték. 1956-ban megszökött a börtönből. Erről a szökésről csak a világhírekből értesült a nép, s csak a falumbeliek izgultak föl, mert ő volt az a disszidens, aki újabb gyilkosság után Ausztriából Svájcba menekülve határőröket lőtt le. Hát a mi falunk a Savanyó Jóska után szült egy új, huszadik századi világbetyárt, bár a Jóska szép vértelen legenda, akire apám büszke lehetett, mert látta kiskorában. Bennem most szégyennek kellene lenni, de csak iszonyodva gondolok arra a falu szégyenére, eltűnődhetek a gyökértelenség szélsőséges következményein. S azon is, mért nem fogadta be a falu a családot. Részeges, kommunista apa, gyilkos gyerek. Egyik baj a másikat fiadzta.

És a mi szíjjártónk! A komáromi szlovák, mint a vándorok, de nemcsak egy éjszakára maradt a faluvégen. Oda nősült. Ha apámat az utolsó lótartónak mondhatom, a szíjjártót a lótartás utolsó iparosának, és éppúgy utolsó idejében láttam, akár apámat hanyatlani. Kisebbik fiának lettem a barátja a szomszédunkban, s kicsit röstelltem a többiek előtt: lovaglócsizmája csámpájára csuklott, tehénszaros volt, pedig a Ferkó verseket írt Tibet kínai legyőzetéséről Schiller múlt századi fordításaiból. Az egész család nem illett a faluhoz. Az öreg idegen származása még nem lett volna baj, furcsa fejbaja okozta inkább kitaszítottságát, hogy csupán annyira kellett, amennyire megvarrja a szakadt kantárt. Fejében mintha valami súly lett volna, ami oldalra húzta. Szegény, a kovácsműhely előtti kanyarban, ahol kiszögellik a borostyános bástya, a zöld loncba mindig majdnem belebukott, megijedve hirtelen félrerándult, csetlett egyet, és ment tovább. Sokdioptriás szemüvege miatt későn vette észre. De lehet, ez csak azután történt, mikor fölakasztotta magát, s udvara gyöpén mesterséges légzéssel fölélesztették szégyellni való utóéletére. Aki nem közénk való, azzal másképpen beszélünk. A szíjjártóval mindenki hangosabban és szűkszavúbban tárgyalt. Tárgyalt, és nem társalgott. Megmondták, mi a lószerszám baja, megcsinálta, megkérdezték az árát, fizettek és elköszöntek. Fia barátjaként sokat lődörögtem náluk, sohasem találtam ott ülő beszélgetőket. Belefogta padja ősállatpofájába a szíjat, szemüveges fejével olyan közel hajolt hozzá, mintha arcát is odavarrná. Mindig azt hittem, megböki magát az árral, a hosszú, görbe tűvel. Bőr-, nyüst-, szurok-, csat-, karikarendetlenségből hihetetlenül vált ki a mestermunka. Olyanokat szusszant, lihegett, izzadt, olyan esetlenül mozgott, hogy a mesterségek eleganciájához szokott ember egy fillért sem adott volna dolgáért. Áhítozott a szeretetre, akarta méltánylását, de nem dicsérték, és nem is panaszkodtak rá. Egyszer adódott többet tennie a faluért, a szovjet katonáknak tolmácsolt 45 márciusában. Olyanokban segíthetett, amire más nem volt képes. S mi lett belőle? Akkor vették észre, hogy ez az ember tud más nyelven is, s az a más valami furcsa karattyolás volt. Jasz szam Kordolák jeszenszki karpatszki szlovák – vagy micsoda. Etették-itatták, berúgatták, húzták-vonták a katonák. Tolmácskodása fejében megajándékozták tehenünkkel. Nem kötötte istállójába, az udvari sárgabarackfától adta vissza apámnak. Így menekült meg állataink közül az az egyetlen tehén, amit mi aztán Kecskének hívtunk. S ha az Isten tehene nem kötődött volna egy bogárfajtához, az a név illett volna rá leginkább. Az az egyetlen és származéka adta nekünk a tejet a gazdaság végéig. A szíjjártó akkor halt meg, mikor szükségtelenné vált. Rideg, omladozó házából kísérte ki a temetőbe a nagyobbik fia, akit a falu professzornak hitt, a másik, a tanácstitkár, egykori furcsa barátom, a lány, aki megesett a téesz bányász patronálójától, és a legidősebb fia, a margitszigeti főpincér szelleme egy valaholi csatatérről hazaszállva.

Csak ki kell mozdulni a vasutasszállóból, csak elindulni a közeli Alsóságra, a 19. századba kerülök máris. Ami az Úrnak otthonos, az engem kíváncsiságra gerjeszt és meglep. Egyetemi tanulmányaim után Kresznerics Ferenc nyelvésszel nem foglalkoztam, akkor is keveset hallottam róla. Most megfoghatom szótárát, s olvashatom: „Magyar szótár gyökérrenddel és deákozattal. Készítette Kresznerics Ferenc szombathelyi megyebéli pap, bölcselkedés’ doctora, sági plébános, kemenesalji esperes, szent széki bíró, és a’ Magyar Tudós Társaság tiszteletbeli tagja. Kiadták a’ Magyar nyelv és a’ szerző néhány barátjai. Budán, a’ Magyar Királyi Tudom. Egyetem’ betüjivel. MDCCCXXXI.” Most veszem észre, hogy a korhű ortográfiát írásomban nem alkalmaztam, mégis megnyugszom, mert ha Kresznerics írását megértem, akkor az enyémet Uraságod is megérti.

A könyv pergamenropogású lapjai megsárgultak, mint a kukorica csuhéja, úgy simogattam, leveleztem, mintha kukoricát fosztottam volna gyerekkoromban. Mert a nyelvvel tudományosan nem foglalkozom, inkább a munka nagyságát bámulom, nem kritizálom. Nem tudom, mi lehetett a Tekintetes Úr véleménye, de én a könyvet felütöm, s egyszerre igazságot találok. „Had – Hadad. Vár – Várad. Bok – Bokod. Bors – Borsod. Ez egy régi, de már kiavult kicsinyező rag, egyedül némelly helységek nevein van még fönn, ott is jobbára a magánhangzója kihagyásával, mint Káld, Sárd, Belvárd, Kisfalud, Tököld, Tömörd’ s a’ t.” Én is így tanultam az univerzitáson, csak mi az értelemváltoztató szóvéget képzőnek nevezzük.

Megírja a szótárkészítés módját, irdatlan munkáját, s mikor kútfőként Szenczi Molnár Albertet, Pápai Párizt, a régi királyok leveleit, a fönnforgó közmondásainkat s a többi fölsorolja, bevezetőjét ekképpen folytatja: „Sokat a nép szájából is hallottam, ezeket is, ha az igaz magyar mértéket megütötték, följegyeztem, hozzá tévén, hol, mikor, s melly értelemmel hallottam. Kezdettem az annyira ajánlott szürmonopóliumra is le tekénteni, meg szereztem e végből a népi énekeket, és azon apróbb munkákat, mellyeket a köznép annyira kedvell, és egyedül olvas. De, meg vallom, minden haszon nélkül, mert az illyen, többnyire névtelen munkák, mint annyi fattyú gyermekek, minden gond nélkül és durván neveltetnek föl, ezerszer meg ezerszer nyereség kedvéért újra nyomtattatnak ki, minden vigyázat, minden szorgalom nélkül, tele hibákkal, és így reájok valami nyomóst építeni tellyességgel nem lehetett.” Becsülöm körültekintését, hitele fedezetes, hiszen nem a nép nyelvét becsülte alá, hanem a népszerűsködő ponyvanyelvet. Hogyan tételezhetnénk föl egy falusi papról? A szótárkészítésben az úrhatnámság tűrhetetlen. Örömömre több csárdanévre hívta föl figyelmemet, melyeket ma is ajánlhatnék vendéglőseinknek. „A csárdaneveknél különös a jó kedvű és mintegy becsalogató el nevezés p. o. Alig vár, Bé csaló, Bé tekénts, Bele vár, Emausz, Foglár, Kudorgó, Kurta hegy, Kutya kaparó, Lasnak, Les-vár, Lyukas halom, Néma, Parrag vár, Péter háza, Pityer, Ragyogó, Rastag, Remete, Rongyos lámpás, Só-vető, Strázsa, Zsidó-szakály. Ugró, Vég-hely, Zabola.”

„Hazánk tudósai! utat törtem, kövessetek. Végezem Ságon (Vas V-ben) 1827. Ápr. 6-dikán.” Utat tört ő is, sokan követték, az utat szélesítették, pusztákon, hegyek alatt vezették át, könyvet lehetne írni, miképpen és milyen eredménnyel. Én inkább csak azt mondom, ez az úttörő a Ság hegy aljában élt. Manapság elképzelhetetlen, vagyis csak Budapesten és a nagyobb városokban kutatnak a tudósok, a vidék szellemi élete pedig soványabb ezáltal. Akadémikus faluban? Nem hiszem, hogy volna egyetlen. Mit szól hozzá Berzsenyi Dániel, a Tudós Társaság tagja Nikláról? Ugye, nem tartja jónak? Anélkül hogy a számtalan mai, magánszorgalmú helytörténész, etnográfus szorgalmát alábecsülném, Kresznerics országos jelentőségű tettét példásnak tartom, mert munkáját nemzeti üggyé rangosította. Ígérem, kemenesalji útjaim során figyelek, hátha új Kresznericsre találok, aki nehéz körülményei ellenére, szinte passzióból gyűjt, rendez és fogalmaz országos hasznú dolgozatokat.

Délben elég messzire, a Dabróka csárdába csábított a gyomrunk. Pirított májat ettem, a többiek babgulyást, a pincér parasztgatyában tálalt. Ne higgye a parasztgatyát elterjedt viseletnek Uraságod, régen leszoktak róla. Én csak egy kertai öregen láttam valamikor, azt is már jelmezbálban használhatják, vagy efféle betyárcsárdákban a hangulat emelésére, a külföldiek csodálatára. Az ebédről nem számolok be, mert olyan meglepetés siettet, ami a Tekintetes Urat fölöttébb érdekelhetné.

Egy oldalági rokonáról lesz szó a továbbiakban. Amit most írok, azt még az alsósági iskolában tudtam meg ebédünk előtt.

A folyosómennyezetről arcképek lógtak, olmützi rabtársait rajzolta meg az 1850-es években Berzsenyi Lénárd.

Berzsenyi? – hiszen rokona lehetett Uraságodnak, gondoltam. Micsoda meglepetés! Nem egyenes ági – nyomoztam magamban, hiszen az Úr családja Farkas nevű fiától származva él tovább, s él még Piroska néni a niklai kúriában, a Berzsenyi Múzeumban. Ez a Lénárd Magasiban született az 1800-as évek elején, s hadviselt aggastyánként ott is temették el. Róla nem mondhatnék semmit, ha ezek a képek nem hívták volna föl rá a figyelmemet s a közfigyelmet, ha a képeket a celldömölki posta padlásán meg nem találják, a régi Berzsenyi-házban. Százötven rab élethű arcmása került elő a feledésből. Önarcképéről hegyes, hosszú bajuszú ember éles tekintete mered, szakálltalan, de az ajka alatti gödörben kis szőrpamacs feketéllik, fején olyan a sapka, mint egy fordított zsompor. Életcéljának a katonáskodást választotta, az való az ilyen kemény nézésűeknek, s lett, mint a kardos oroszlán a Berzsenyiek címerében, s vénkorára, mint a sisakdíszen zöld gallyal a daru, békés.

 

Hazádnak és az emberiségnek élj, Tiszteld a Szépet, Jót, Igazat, Valót, S az álszínűség leple ajkad S tetteden soha ne lebegjen.

 

Helmeczyt idézett notesza mottójául. Tekintsünk el most Helmeczy személyétől, aki vad neologizálással fordította Uraságod költeményeit, midőn azok kiadását rábízta, inkább arra gondoljunk, ez az ifjú rokon, Berzsenyi Lénárd minő tájékozott lehetett, ha az Aurora című almanachot olvasta, s abból Helmeczyt idézett. 1832-ben már főhadnagy, 1848 márciusában a Miklós-huszárok kapitánya. Ezredes lett a szabadságharcban, melynek célja többek között Magyarország függetlensége és az úrbéri viszonyok eltörlése volt. Ha most, a követelések hallatán, akár Széchenyi, az Úr is megrémülne, s a nemes országot féltvén asztalt öklözve dühöngene, figyelmeztetem Antal nevű fiára, aki a harcok katonája lett, Farkas pedig akkor somogyi alispán, akit a bukás után a pesti Neugebäudéba, Újépületbe zártak. Hiszem, ha megéri az Úr, maga sem tett volna másképp.

Berzsenyi Lénárd huszár ezredest halálra ítélték, de tizennyolc évi várfogságra enyhítve, az olmützi börtönbe zárták. Hát ott rajzolta meg százötven rabtársát. Uraságod minden kép hátulján jellemzést olvashatna az illetőtől, s még azt, hogy mennyire hasonlatos, de rokona önarcképén egyetlen sort sem találhatna. Szabadulása után hátralevő éveit Magasiban élte le, odahaza sétálva, munkálva és pipálva.

Befejezésül hadd említsem meg, a sági iskola folyosófalán kitömött alpesi szirti sas függesztette szárnyát, idetévedt, s idemeredt a kisgyerekek feje fölé utolsó, méteres szárnycsapása.

 

*

 

Szeretném, ha Uraságod szívét nem zaklatná föl, mert az utókor s magam is olyan szavakat használok, melyek az Úr ízlésével ellenkeznék, s mert Helmeczy vad neologizálásából némely szavak ma is használatosak. Kifogásolja, hogy Helmeczy a hív szívünket hű szívünkre, a héróit hősire, a tölfát tölgyfára, a ferdiket fürdikre korrigálta. Tudom én, még szülőfalumnak is van egy Tölös és nem Tölgyes nevű dűlője, ezek az újítások nem mindig illők, de már annyira megszokottak, hogy hibásnak nem találjuk. A villáma, combaim helyett a villámja, combjaim nyelvünkben meggyökeredzett azon szabály szerint, miként Kazinczynak megírta: „A grammaticának egész oeconomiáját tehát az igazság, okosság és ízlés vezeti. Az igazság szab törvényt, az okosság és ízlés pedig kifogásokat formálnak. Ezek néha együtt, néha felváltva s egyesleg munkálnak; néha az igazságnak alája vetik magokat, néha pedig azt vetik magok alá; ahol az igazság bizonyos törvényt nem szab, ott az okosság és ízlés végez, ahol mind az igazság, mind az okosság hallgat, ott az ízlés maga határoz; ahol pedig sem igazság, sem ízlés bizonyost nem lát, ott egyedül az okosság parancsol.”

A takarítónők szobája mellett lakom a vasutasszállóban, melyet gunyorosan s egyben büszkén celli Hiltonnak neveznek a budai Várnegyed híres szállodája nyomán. Kérem, hallgassuk együtt az asszonyok csevegését.

– Úgy fáj a lábam szára, alig tudok a vonaton fölszállni.

– Bassza meg az anyját, vettem a fiamnak egy diplomatatáskát.

– Az anyja hétszentségit!

– Olyan táskát vettem, hogy csak az na!

– Most vett neki 470 forintos csizmát.

– Ott a kocsi, tudod, amelyik lerobbant.

– Megzavarodok, elég a bőröm, mintha tüzes vasalóval… Este bekentem avval a kenőccsel.

– Vegyél Algopyrint, itt a 6 forint, nesze.

Uraságod magas filozófiája és e beszélgetés között, mint ég és föld, mert az égen tiszta csillagok ragyognak, a föld pedig akármilyen megható, mégis tele emberi lommal. Itt ne a trágárságra és a káromkodásra figyeljünk, bármennyire fölütjük rá a fejünket, s talán én is emiatt kezdtem figyelni, inkább a diplomatatáska ajándékra meg a csizmára. A takarítónők fizetése olyan kevés, hogy a pénztárcát ezek a drága ajándékok ugyancsak megcsapolják. De miért ne legyen olyan divatos, mint másnak? Diplomatatáska! – aktáknak való, abban a papírok nem gyűrődnek. Abba a takarítónő fia kolbászt és más hazait biztosan nem rak. Annyi diplomatatáskás mászkál mostanában, mintha önmaga nagykövetsége volna az egész Magyarország. Sokszor a divatért kényelmünket föláldozzuk, néha még testünket is fájdítjuk, csonkítjuk. Ha ifjúkoromban nem hegyes orrú cipőben járok, akkor most nem sziszeregnék a jobb kisujjam tyúkszeme miatt. Nem láttam a beszélgetőket, bár néhánnyal már találkoztam, hangjukat nem tudtam azonosítani. Csak képzelődtem, ki lehet az a beteg asszony, akinek bőrét mintha vasalóval égetnék. Talán az a kövér, akinek vastag lába magas szárú cipőjéből visszeresen dudorodik föl kék köpenye aljáig, akit szép diákidőmben Bazsa Márinak csúfoltam volna? Reggelizésüket sem láttam. Fantáziám nem teríthetett lenvászon abroszra francia módra vajat, eperlekvárt tejeskávéval vagy angolosan darjeeling tee-t hideg sültekkel, lágy tojást ezüst kupácskákban. A pokrócos ágy szélén ülhettek a takarítónők, ölükből ették a szafaládét, mely kolbász módra van töltve a legvacakabb maradékból, s ha hangja volna, éppúgy röfögne vagy nyerítene vagy bégetne és mekegne. Ki tudja, mit árulnak a boltban?

Kresznericcsel kapcsolatban megemlítettem az Uraságnak, különösen ügyelek majd a magánszorgalmú kutatókra, akik sokszor sanyarú körülmények között, fizetség nélkül historizálnak. Gyorsan alkalom adódott eggyel találkoznom. Molnár Dezsőnek hívják. D. ajánlatára mentünk el hozzá celldömölki lakására. De előbb Celldömölk irodalma válogatott bibliográfiájából és repertóriumából tájékozódtam felőle. Jó kalauz egy ilyen munka, a történelem sűrítménye. Azok a könyv- és cikkcímek mindent elmondanak, szinte száz évre visszaforgathatom a várost. Olyan pezsgés volt itt a századfordulón, el sem hinné az Úr, tervek, bukások, megvalósulások, alakulások és föloszlások. Hogyan változtatta meg a háború a lehetőségeket, és hogyan próbáltak kezdeni újra, hogyan senyveszti el a diktatúra a sajtót? Az 1940-es évek végén megszüntették a nyomdát és az újságot, már csak a szombathelyi, pesti hírlapírók írtak Celldömölkről, és hírt adtak avatásokról, ünnepélyekről, dicsekedtek, a bajokat elhallgatták.

Molnár Dezső egyik dolgozatában az alsósági muzsikus cigányok történetével foglalkozik, a másikban a hagyományos paraszti gazdálkodás, szántás-vetés alsósági módját fogalmazta meg, s mint önéletrajzába illőt, a celldömölki zeneiskola történetét is.

– Nálunk mindig a sági cigányokat fogadták föl a Mária-napi búcsúra – kezdhettem az ismerkedést Molnár Dezsővel –, ott kocsiztak el ablakunk alatt délben, amikor éppen ebédeltünk – s mintha újabb adalékkal akarnék tanulmányához kapcsolódni, így folytattam –, kis sötétpej lovuk házunkig már csak poroszkált, de a prímás nemigen mozgatta néhány méterre az Ács Imre kocsmájához. Elöl a prímás meg a kontrás, a bőgős és a cimbalmos a hátsó ülésen, a nagybőgő tokja vége a lőcsnek támaszkodva meredt, a kocsiderekat szénával bélelték, hogy a cimbalom lakkos fája meg ne karcolódjon.

Előre figyelmeztettek, Dezső bácsi mindkét lábát érszűkület miatt megcsonkították, ezért nem döbbentem meg, csak elszomorodtam, mikor a tolókocsiban megláttam derékig pokrócba csavarva. Ráadásul az én lábam is fájt, hasogatott a talpam, belenyilallt az ujjaimba, elöntött a hipochondriás kétség. Jobb volt magamat másra terelni. Borral kínált bennünket, dohányzott, pedig nem szabadna.

– A Ság hegyet kerültem körbe – mondta. – Valamikor tanítottam Köcskön, Ostffyasszonyfán, Csöngén. Ahol jártam, megénekeltettem az ifjúságot.

– Ismerte-e a csöngei Weöres Sándort? – kérdeztem.

S mert e Kemenesalja irodalmi nyomaival is akarok foglalkozni s azt a Tekintetes Úrnak előadni, kérdésemet helyénvalónak találtam.

– Nem ismertem, de sokat hallottam róla. Volt neki egy rejtekhelye, úgy hívta, Sutton, azt mondták, ott írta a szótárt. Mindig tele volt a hamutartója, még egy döglött egér is volt benne, ennek az illatától jött meg az ihlet.

– Nagy marhaság! – mondtam. – De hát ilyen a képzelődő ember. Aki költő, az biztosan valami furcsától írja a verset, mint a rohadt almától Schiller. Berzsenyi Dániel sem rejtegette ok nélkül költeményeit az asztalfiókban, amíg Kis János dömölki tiszteletes véletlenül föl nem fedezte.

– Csöngén énekkart alakítottam, 1936-ban még serleget is nyertünk Celldömölkön.

Őféle emberek annyit tudnak, mért ne tudná Dezső bátyám is, mit jelent a Csönge?

– Csönge? Madár, valószínű totemállat.

– Hát a Kemenes?

– Kemenes vitézt idetelepítették. Ő ölte meg a Kun Lászlót.

– Én úgy tudom, a Kemenes név görögből átvett latin szóból származik, amelyet a délszlávok közvetítettek hozzánk. Tűzhelyet, kéményt jelent, vagy követ. Tudok valamit rácul, ők a követ kamennek mondják. Azt hiszem, előbb volt Kemenes, mint vitéz. Nem azért hívták így, mert idevalósi volt?

Ha már szófejtésbe bonyolódtunk, a második szomszéd falunk, Csögle nevére kérdeztem.

– Csögle – csigle, fűzfa, füzes, a székelyek ott húzták meg magukat.

Hogy igaz-e, mi most el ne döntsük, inkább méltányoljuk, mennyit szorgoskodott a zenei műveltség érdekében.

– Én terjesztettem el a klasszikus muzsikát. A nép mindenféle ócska slágert tudott csak, még a saját dalait is elfelejtette. Az eddigi Schulmeister-féle iskolát nagy zeneszerzőnk, Kodály módszerével váltottam föl. Munkámat annyira méltányolták, hogy 1951-ben zeneiskolai munkacsoport-vezetővé rangosítottak, azután tíz évig zeneiskola-igazgató voltam.

Igyekszem beszélgetőtársaim arcát megjegyezni, hogy mindig szembenézhessek velük, ha másnak beszélek róluk. Nem ferdítem-e az igazságot, mint ahogy most is figyelmezek a Nemzetes Úr merengő tekintetére. De, akárhogy akarom, Molnár Dezső arcára nem emlékszem, csak a tolókocsira, a pokrócba csavart lábra, az íróasztalra, meg arra a sok papírra, meg amit mondott, s ahogy kerekein visszafordult. Talán annyira sajnáltam?

A vasútállomáson vártam a vonatot, leültem egy padra, s odaállt mellém egy vasutas falubelim. Cellben vette meg gyerekének a szánkót. Szánkó! Sohasem volt nekem, és most itt szánkózik a lányom az első hóban, Tekintetes Uram.

Most, Kemenesaljáról hazatérve, pesti asztalom fölött jut eszembe, mennyivel nagyobb az írás röpte, mert magam mellett érzem a költőt. Ha neki beszélek, írok, jól kell ismernem őt. Verseiből egy hatalmas lélek ragyog rám, de életét eltitkolja.

Két nagy eszményképe közül Pindarosszal rokonabb, akinek kardalaiból nem néz ránk a dór tébai lantos, csak zeng dicsőséges testi erőt, ügyességet, bátorságot és erkölcsöt. Horatius Flaccust irigyli inkább. A Múzsához című versében Pindart Téba föntzengő koszorúsának nevezi, Flaccust az ömlő lant fejedelmének. Horatius annyira kitárulkozó, szinte Berzsenyinek szeretném hinni, jólesne, ha magyar utóda is így írna magáról: „Kedvelnek főembereink békébe-csatába, apró testű vagyok, napbarnított, hamar őszült, gyors haragú és éppoly gyorsan békülni kivánó.”

A Horac című vers a Thaliarchushoz fordításának mondható, de átköltésnek sem ítélhetjük, inkább igazi Berzsenyi-műnek.

 

Horatius:

 

Látod, hogy áll mély hóban a csillogó Soracte? már-már roskad a hó alatt   sok görnyedő fa, és csikorgó   fagyban a gyors folyamok beálltak. Enyhítsd telünket, tégy fahasábokat a tűzre jócskán! Hozd ide kétfülű   kancsód, s meríts most bőkezűbben,   ó, Thaliarchus, öreg borodból! Csak bízd a többit isteneinkre. Ők, mihelyt a zajló tengereket verő   orkánt lefogják, nem hajolgat   nyögve a ciprus, az ősi kőris. Holnap mi lesz majd? azt ne kutasd! A sors ahány napot nyújt vedd nyereség gyanánt,   s a táncot és édes szerelmet   meg ne tagadd fiatal-magadtól, míg friss erődtől távol a zsémbelő vénség. Ma hívjon téged a versenyek   tágas mezője, s éjszakákon   lágy susogás megadott időben. Ma hívjon elbujt kedvesed áruló halk kuncogása, félreeső zugon,   s az elrabolt zálog, mi karján   vagy hamisan dacoló kezén volt.

 

Berzsenyi:

 

Zúg immár Boreas a Kemenes fölött, Zordon fergetegek rejtik el a napot, Nézd, a Ság tetejét hófuvatok fedik,   S minden bús telelésre dőlt. Halljad, Flaccus arany lantja mit énekel: Gerjeszd a szenelőt, tölts poharadba bort, Villogjon fejeden balzsamomos kenet,   Mellyet Bengala napja főz. Használd a napokat, s ami jelen vagyon, Forró szívvel öleld, s a szerelem szelíd Érzésit ki ne zárd, míg fiatal korod   Boldog csillaga tündököl. Holnappal ne törődj, messze ne álmodozz Légy víg, légy te okos, míg lehet élj s örülj. Míg szólunk az idő hirtelen elrepül.   Mint a nyíl s zuhogó patak.

 

Berzsenyi kihagyja a személyes sorokat. Hol lennének Sömjénben versenyek? Hogy azonosulhatott volna az éjszakai szerelmes lágy susogással, az elbújt kedves áruló halk kuncogásával, aki a félreeső zugba vitte a zálogot? Kihagyta a pajzánságot. Csak néha engedett meg magának olyan finom erotikát másutt: „Pihegnek már dagadoznak Melled hattyúhalmai”, vagy „Itt dőlt égő kebelembe Édesen elájulva”. De ott már belevegyült a korstílusba, amellyel fedhette őszinteségét. A Horac-ban viszont meghagyta az életfilozófiát, a hirtelen elrepülő időt, ezt az örökösen boldogságra gondoltattatót, akár a sömjéni pincében, akár a tiburi villában. S hogy ne csak a Soracte cserélődjön Sággá, még a balzsam is legyen balzsamomos, miként a lúd máját májájának mondják arrafelé.

Ihlete forrásait olyan szűkre szabta azzal, hogy csak az érzelmet, gondolatot hitte méltónak kimondani, már-már azt hiszem, ez az elsődleges oka hosszas és végső terméketlenségének. Horatius dúskálkodik az élményekben, neki minden alkalom a versre: a mulatság, a történet, a táj, a szerelem, a politika. Volt bölcs és bolondos, rengeteg szálon játszott, még a legalacsonyabb tárgyat is magasra emelte. Berzsenyi a magas tárgyaknál nem adta alább. Túlságosan steril úgy a gondolat, érzés, ahogy ő vallotta az erkölcsöt, az észt, a virtust, az életfilozófiát. Költői különösségükre, plasztikus, árnyalt kifejezésükre a mitologikus görög-latin műveltség közmegegyezéses lehetőségeit használta föl. Óriási, halhatatlan nyelvi energiával!

Milyen jó alkalma lehetett volna a Búcsúzás Kemenesaljától című versében elmondani addigi életét, szülőföldi világát. Ez a nagy vers a maga módján kikezdhetetlen és egyérvényű, de vágyok egy nyers változatára kíváncsiságom kielégítése végett. Ezt a változatot csak akkor találom meg, ha versei személyes „változatát” leveleiben próbálom megkeresni.

 

*

 

Berzsenyi nem levelező természetű, 123 ismert levele van, Kazinczynak hatezer. Utolsó szellemi tette is befejezetlen levél, egy nappal a kolera előtt hagyta abba, s negyednapra már halott. Kazinczy irodalomszervező, újdonságos, kitárulkozó, kíváncsi hajlamával magához láncolta, így nemcsak 38 darabot serkentett ki belőle, de mások iránt is nyitottabb lett. Érzett valami fontos feladatot, s fokozatosan fölszabadult tartózkodásából. Már öt éve Niklán élt, s még mindig nem tartott kapcsolatot tája országos hírű személyiségeivel: Sárközy Istvánnal, Csokonai somogyi földbirtokos patrónusával. Pálóczi Horváth Ádámmal, a híres népdalgyűjtő költővel: „Horváth és Sárközy urakat távolról ismerem, de sem ezekkel, sem másokkal én még Somogyban barátságban nem keveredtem. Nem azért, hogy sorsom az elsőbb társaságokból kitiltana, hanem mivel mozdíthatatlan principiumom szerént magamnak és gyermekeimnek éltem és élek. Az én egyedülvaló barátaim a magánosság és elmélkedés.”

1808-tól, miután Kis János papköltő és Kazinczy az íróvilágba beavatta, szaporodik a postája; leginkább Széphalom felé Kazinczynak, Pestre Helmeczy Mihálynak munkái kiadása okán, Döbrentei Gábornak Kolozsvárra versekkel, drámatervvel, írói léte híreivel tömött koperták, Hetyére apjának az engedelmes fiú kötelessége szerint, feleségének Niklára soproni gyógykúrája idejéből. „Jóllehet, serény levelező azért nem vagyok” – nemcsak Döbrenteinek írhatná. Mindig akkor és annyit ír, amennyi föltétlenül szükséges. Általában nem az életét, hanem praktikus ügyeit vagy gondolatait viszi a levelekbe. Magával nem hivalkodik. Feleségéhez Sopronból több a gazdasági tanács, utasítás, mint a saját baja és gyógyulása. „Egészségem mindennap változó, s következésképpen a magánosságtúl és gondtúl mast is őrizkednem kell” – ennyi magáról, míg utasításai annyira aprólékosak, hogy a gondatlanságra hajlító orvosi kérelem teljesen hiábavalónak látszik, még Kis János koma-barátjától is elzárkózik 1820-ban. „Írjátok meg az egész gazdaságnak állapotját… kanca lesz-e vemhes, híznak-e a csikók, hogy kél a bor… Ha a kertali földeket megganajozták, a hátra levő gabonát hordjátok a… sánc nyugoti felére, s mihelyt az idő engedi, a béres szántson.” Még hozzátartozói iránt sem enged semmi érzelmet: „az én szeretetemnek és tiszteletemnek meg bizonyítására pedig nem szükség, hogy írjak, mert hiszen azok természetesek” – szól apjához. Elszámolással kezdi első diákkori levelét; mennyit fizetett csizmadiára, szabóra, kávéra. Jelképesnek tartom és vonatkoztatom addig a határig, amíg valaki a címzett filozofikus tartományait nem ingerli és meg nem sarcolja. Csak akkor oldódik tartózkodása, ha a magamutogató partner kihívása elől nem tud kitérni, s a bizalmat szívbeli bizalommal siet kiegyenlíteni. Dicsérjük ezért Kazinczyt, mert csak ő, a költőfejedelem lehetett erre képes. A maga természetes exhibicionizmusával kicsalta barlangjából a mogorva remetét. Berzsenyi éppen az ellentétében hitte magát egyenrangúnak. Mindkettőjük tökéletességéhez a másik erénye hiányzik, s így együtt tökéletes barátság lehetett volna, ha Berzsenyi enged törvényeiből valamelyest, ami soha eszébe sem jutott. „Aki ír, el kell annak minden tekinteteket s kapcsolatokat vetni, s egyedül úgy kell magát nézni, mint az emberi nemnek tanítóját.” (Horváth Istvánnak) „A vers oly kényes, hogy csak igen ritkán szenvedi meg az idegen foltot. Lásd, mely keveset hagyhatok meg változtatásitok közül.” „Én a literátori barátságot csak úgy becsülöm, ha abban a gondolatoknak határtalan közlése a lánc, egyéberánt csak úgy nézem azt, mint gyermeki hiúságot.” (Helmeczynek) „Hideg és goromba sohasem voltam.” „…valósággal maholnap gyalázat lesz az írók közé tartozni.” „…én minden inkább tudnék lenni, mint alkalmatlankodó” (Döbrenteinek), „…valld meg, hogy én Téged ismerlek, valld meg, hogy nem hízelkedtem, hanem divináló lélekkel szóltam” (Wesselényinek). Azért idéztem másokhoz írt leveleiből, hogy a tisztelt olvasó Berzsenyit ne a kazinczys függésben lássa, hanem olyan elvekben, tulajdonságokban, amelyek nem a széphalmi literátor hatására fejeződnek ki, de mutatják az elveket, a fölkészültséget és az egyenrangúságot, s együttesen utalnak a vonzás és taszítás következményeire.

Mert Kazinczy elsőre lekötelezi. A bizalom és a szabad beszéd, a gátlástalan kitárulkozás szinte kötelezően elvárta a partnertől ugyanazt. Nikláról Széphalmon igazi költőfejedelem lakik, akinek bizalmáért, szeretetéért hálásnak kell lenni, s a maga módján hozzá kell idomulnia, ameddig Berzsenyi önérzetét nem sérti. „Ritka ragyogású barátom! … Te engem mesterednek nevezel. Hamis tettetés nélkül s igaz örömmel nyomom vissza homlokodra a szent koszorút, s azt vallom, hogy az tégedet illet, nem engemet. Elég dicsőség az nekem, hogy Te engem szeretsz.” Berzsenyi válasza a meghatottságtól könnyes, egy olyan nagy ember, mint Kazinczy, lemásolja verseit, vignettet készít: „egy lantoló Múzsa, a lábainál Ámor, a Múzsának karjaira kívánkozván”… Ekkora elismeréstől szaporábban dobog a szív, a verseit rejtegető bírálatot kér, tanítványnak ajánlkozik, a helyesírási kifogásokat úgy veszi, mint iskolamestertől a diák, aki tudja, mégsem az a legfontosabb: „míg az óda reptével héjáz, addig hívem, de ha azt egyszer írni kell, kezemtől hirtelen elpártol.” „Grammaticai tökéletességet már én nem ígérhetek, mert én annak a legelső reguláját sem tudom, sem azt, hogy van-e a világon magyar grammatica vagy sincs.” Innen lép föl akarva-akaratlan egy olyan szerepben, hogy Kazinczynak ellentéte legyen. Megalázkodás vagy az eredendő génius hivalkodása; lecsökkenteni magában vagy maga körül a lényegtelen körülményeket, a lényeg láthatása érdekében? Vagy nem is kellett csökkenteni, inkább hangsúlyozni, apró túlzásokkal a szerephez alakítani?

„…én a kérkedésnek még a színétől is superstitiose irtózom.” Kazinczy a feleségével dicsekszik: ez a csirkéiben gyönyörködő szoptatós anya „a bécsi francia klastromban neveltetvén, hol két tántja, a két comtesse Rogendorf, apácák, franciául tökéletesen beszél”. Goethét, Schillert olvas, de nem olvassa agyon magát. „Én őtet elvehettem volna bátran, hacsak szobalány volt volna is. Termete s mellye, keze, lába gyönyörű volt szintén az írígységig, képe bizarr, de nékem kedves, igen kedves.” Tud franciául, németül, tótul. Jó szíve van. Gróf Török Sophie a feleségideál: csirkéző, egyben művelt, csinos arisztokrata nő. Kazinczy kihívására neki is elő kell adni családját. Ha a széphalmi tárgyilagossága álarcos kérkedés, a niklaié a megfilozofált szerénység. „Az én tiszteletem oly szemérmes, oly félénk, hogy csak az ő testvérének, az illendőségnek karjain és innepi köntösben bátorkodik megjelenni Uraságod előtt; nem fosztom meg tehát gyáva piperéjétól, nem azért, hogy fényesebb küszöbökre lép, hanem mivel tanítómhoz szól.” Zrínyi-, Nádasdi-, Gyulafi-vérből való, s jóbanyáiban Csebi Pogány Ilkót és ezüstmedencékbe mosdó Török Magdolnát lát. Wesselényivel rokon. Nemességében egyenrangú, s ami gyerekeiben, feleségében műveletlenség lehet, azt ő az egyszerűség erényeivel tetézi, így hagyja ragyogni Kazinczyt, így növel maga köré elkülönítő mítoszt, melynek minden részlete pontosan egymásba illeszkedik, mint Diogenész hordódongái. Gyermekeinek, akár a szülőknek, víz az italuk, orvosságuk a szabad levegő, a felesége „középszerű mindenben”. „14 esztendős korában vettem el, együgyűségben találtam, és abból fel nem szabadítottam… Ha módi ruhák helyett jószágot szerzek, nem zúgolódik, hanem a gyertyavesztegetésért és firkálásért nagy panasza van ellenem, de én azt Sokratesként csak úgy hallom, mint a kocsizörgést ablakom alatt.” Valójában tizenhat évesen vette el Dukai Takáts Zsuzsannát, de hát két évvel kellett fiatalítani, hogy igazán együgyűségben találtasson, s a költő szókratészi, diogenészi mivolta nyilvánvalóbb legyen, a magányban fogant ódák még hitelesebben különösek. Ezért lett Hetye is Munkács, az atyai szigor börtöne. S mert a költői erő nyamvadt testből nem zúdulhat, azért szükségeltetett a Táncok című vers alá: „Én egykorúim között legelső magyar táncos voltam, lovat, embert, asztalt általugrani nékem játék volt. Sopronyban magam tizenkét németeket megvertem, és azokat a város tavába hánytam, és az én első szeretőm az én karjaim között elalélt.” Tudhatjuk, tizenkét embert egynek megverni s még inkább a tóba dobálni nem lehet, az elalélás pedig mindkét fél szerelmi tapasztalatlanságára vall.

Íme a költő! Azonos a verseivel. Kezdődhet a műhelymunka, két különösségében egyenrangú ember levelezése. Utaznak a versek, járnak a vélemények.

De a gyűjtögető Kazinczy, aki hatezer levelével az egész magyar intelligenciát bepásztázta, nem elégedett meg a bemutatkozással. Megkérte Szemere Pált, számoljon be a költő budai látogatásáról. Bár, ahogy Berzsenyi éppen Szemerének mondta: „Levelekből látja igazán az ember egymást” – mégis jól tette, hiszen világosabb lett a kép, amit a tartózkodás elhomályosított. Berzsenyi nem is olyan „különöske”, ha a férficsóktól tartózkodik is, jó beszélgető, mindenről határozott a véleménye, szereti a magyar muzsikát, borozik; Schillert, Matthisont, Plutarkhoszt, Montesquieu-t vásárol; Szemere, Vitkovics, Kölcsey között igazi költőfejedelem, bár kövér és somogyi pereccel és szalámival kínál. „Hagyják az urak azt a tekintetes titulust. Én szegény nemesember vagyok s nem vágyok arra.” Egymás verseit olvassák. „Az Egész, mely kultúrát lehellő műv az! Mely pálya az, melyet Berzsenyi fut. Utána! Utána!” Legelőször Kölcsey teve próbát, Kölcseynek deklamációjával nem volt megelégedve Berzsenyi. – „Az Úr úgy olvas, mintha nem érezné azt, amit olvas.” Kazinczy egyre-másra szóba kerül. „Az urak, amint látom, jobban ismerik őtet nálamnál. Miért ellensége Kazinczy a Duna mellyéki szavaknak? Én némelyeket meghagyok belőlök munkámban, mint p. o. ezt: pirholagos.” Mi már ebből az asztali beszélgetésből kihallhatjuk a lesújtó Kölcsey-recenzió előszelét, ez a furcsa pirhólagos szó, melyet még én is használtam gyerekkoromban a piros, hólyagos cseresznyére, már itt fölrepül Kölcsey recenziója felé, már itt kezd fogalmazódni az a levél, amelyben Kazinczyval egy év múlva megütközik, hogy aztán 1817-ben kitörjön: „Én ennek a pimasznak kamuti szeméből már akkor semmi jót nem néztem, mikor nékem a pesti kávéházban egy öl nyekergő verseket hozott. A rossz ember, minthogy építeni nem tud, rontani akar.”

1811-ben, alig két évre a kezdeti boldog egymásra találás után megérkezik a Berzsenyi szellemi fölségterületét védő irat a dunántúli nyelv érdekében, jónak vélt versei mellett, mert Kazinczy a Fohászkodás-t is ki akarta hagyatni a gyűjteményből, kétségbe vonta néhány óda érzelmi hitelét. Az 1811. február 15-én kelt levélben inkább azt figyeljük: hogyan adja elő? „Barátom! Te kedvet lelsz a Te féltudós barátodnak nyers okoskodásában. Én tehát a Te sok szép verseidet, leveleidet azzal hálálom meg, hogy …perbe, mégpedig grammaticusi perben idézlek! De reménylem, hogy a mi perünk csak a szeretőknek pere lészen – mely csak a megbékélés örömét fogja készíteni. Ha én gondolataimat Teelőtted elrejteném, vagy én volnék Hozzád méltatlan, vagy Te énhozzám: vagy hízelkedő volnék, vagy bélátásodhoz nem bíznám. Ezektől távul vagyok… Én Teveled egy hiten akarok lenni, s hogyha nem lehetek is, eretnekségem meggyónom. – Ezen megrövidített gondolataimat a Te bölcs ítéleted alá vetem, hogy minekelőtte ezeket bővebben kidolgoznám, reflexióidat láthassam. S reménylem is, hogy valamint én Tehozzád a legszívesebb, legnyíltabb bizalommal szóltam, Te sem fogsz tőlem semmit megtagadni, ami nékem e részben világosságot és bizonyosságot adhat. – Térek egyéb gáncsaidra. – – – Ezen számadással köteles valék Néked. Mely nyugtalan várom ítéletedet!… – De nem bosszantlak többet! Élj szerencsésen nagyérdemű Férfiú! S Hozzád mutatott bizodalmomat vedd legfőbb tiszteletemnek jeléül.”

Nem sértődött, inkább tisztáztató ez a stílus. Folyik a levelezés tovább anélkül, hogy Berzsenyi személyiségéből kimozdulna. A ragaszkodás töretlen. „Te a theoria fáklyájával szoktál az igazságok országába hágdosni, én pedig csak a meztelen okosság mécsesénél bukdolódom… Mi különböző utakon járunk, de nem lehetetlen, hogy tán ugyanazon egy resultatumhoz ne vezessenek.” Nem vezettek ugyanazon következményre. A levelek ritkább alkalomból íródnak. 1817. január 13.: „Nincs mit írjak, de mégis írok, hogy már valahára rég óhajtott leveledet láthassam.” Lemásolja hát Festetics György levelét, melyben Niklai Bölcsnek nevezi, „akinek dicshírét a halandóságnak köde el nem éri”, ő a Somogyi Kazinczy, akire szemeit vetni bátorkodik. S éppen a Keszthelyi Helikon ünnepségeiről szólván írja, nem illenek Keszthelyre. Költőnk szerénység, magyarázat nélkül hagyja a titulusokkal bökni pályatársa szemét, mintha a levelet csak azért másolta volna le, hogy közvetve hozza tudomására egyenrangúságát. Szeptemberben már megtudhatja, meddig merészkedett. Somogyi Kazinczy? Íme, a Kölcsey-recenzió!

„Berzsenyi gyakran dagályos, feleslegvaló s értelemtől üres expressiókra téved el… Ő minden kifejezésbeli bősége mellett is gondolatokban és érzésben szegénynek látszik… ezen gondolatok, ezen érzelmek szűk körben forognak, s igen sokszor, gyakran az unalomig igen sokszor fordulnak elő… magát már egészen kimerítettnek lenni látszatik… Mert másként, hogyan kelle vala származniok azon IV. könyvbeli Episztoláknak, azon durva jambusokba öntött deklamációknak?” „Csokonai harmincegyedik évében hala meg, s ezen korában Berzsenyi már elérte azon pontot, melyet ő nehezen fog többé felülmúlni…” – vág Berzsenyire Csokonai-recenziójában is. Tehát a Somogyi Bölcs akár 1807-ben meghalhatott volna.

Olyan hirtelen érte a költőt, akár egy jól szervezett katonai puccs. Niklai kizártsága most üt vissza rá igazán. A kritika 1817 júliusában jelenik meg a Tudományos Gyűjteményben, ő csak szeptemberben olvashatja. Már két hónapja gúnyolódhat rajta az egész magyar írótársadalom, ő meg arat, takarul és csépel. Kihez röptetné levelét, ha nem Kazinczyhoz: „mivel tapasztaltam, mennyit vesztettél Te a Mondolat által, szükségesnek tartom, hogy magamat oltalmazzam… kicsoda, micsoda, s hol van mast Kölcsey?” Nagyon jól ismerte. A kérdés nem válaszra várt, inkább káromkodás, a válasz Kazinczy kiállása lehetett volna. Egy hónapnál később íródik a felelet, hat nap különbséggel kettő is, mert az elsőnél a recenzió nem volt kézközelben. „Aug. 8-dikán napam, sept. 25-dikén testvérhugomnak férje megholtak, s ez a kettős halál, képzelheted, mely bontakozásba hozta dolgaimat, s ki fogsz menteni, hogy későcskén felelek. Kölcsey egy vice-ispánokat adott ház gyermeke, s velem álmosdi birtoka által atyafi…” A késedelmet családi bajokkal indokolni érthető, de hogy Berzsenyit az érdekelné, Kölcsey viceispánokat adott ház gyermeke-e, vagy sem, teljesen nevetséges. Kazinczy sokkal okosabb ennél, ő a levél stílusos szerkesztésével kerítette körül magát, óvatosan tért a tárgyra, vagyis arra, amit Berzsenyi nem várt: „Nem gondolok én azzal, hogy ő vagy akárki, akár engem, akár mást megcsapkod; higyd el édes barátom, mindenikünkben van csapkodni való… a korbács használ mind az írónak, mind az olvasónak. Azonban Kölcseyt én is nagyon elkeseredve találtam ez idén Lasztóczon mulattában. Neki semmi sem jó, még az sem jó, amit eddig csudált.” Mentegeti, a saját bajaival magyarázza. Az is kiderül, hogy Kazinczy már korábban ismerte a recenziót: „a redakció kihagya valamit, de abban téged nem érdeklett.” Ha tudott róla, mért nem figyelmeztette Kölcseyt, hogy ne Berzsenyin üsse a magyar költészet ázsiaiságát, vagy őt, mi készül ellene. „Állításai sok helyt csak félig igazak.” Tehát, egy helyt sem egészen igaztalanok. Második levelében, most már a recenzió megkerülése után: „Kölcsey nemcsak gorombán nem bán veled, sőt minden sorából személyednek szíves tisztelete szól, de sokban veled és velem nincs egy értelemben.” Kiderül, védelmet várni hiábavaló. Kazinczy nem ért egyet az episztola műfaj elvetésében: „Inkább jó episztolát, mint rossz ódát s rossz drámát s rossz epicumot… Ezt el ne feledd neki mondani, ha igazán szándékod, hogy neki felelj.” Nem óhajtja megvédeni, de hivatkozhat rá. Ez már mindennek a teteje! Megszűnt a barátság, talán nem is volt.

„Láza növekedvén elkezdett panaszkodni a sors ellen, s mindama sebeket, melyeket életében kapott, vagy vélt kapni, haraggal és néha könnyekre fakasztó fájdalmas érzéssel felszaggatta: éjfél után néha egy-két óráig is beszélt. Haragja és panasza önsorsa ellen irányult… A legmélyebb kötelességérzet és a legforróbb szeretet, melyet édesanyánk irántunk érzett, tette e reá nézve legkeserűbb éveket elviselhetővé…” – mondta el a fia.

Mit tarthatott fő bajainak? A patriarkális tisztelet belekényszerítette az engedelmes fiúi viszonyba, kényszeredett házasságba, belebékítette a vidéki magányba. Szabadságvágya, költői léte, felvilágosultsága, a demokráciára való hajlama kibírhatatlan kettősséget okozott, és abban feszült egész életében. Kettősségben a gazda és a költő. Csak akkor nyugodhatott volna, ha eszményien egyesülnek. Sömjénben volt az igazi, amikor még nem tudta senki, hogy poéta. Az irodalomban mindig gazdálkodó; sohasem lehetett egyenrangú és szabad. Amit hirdetett, a magányosság, a diogenészi sors hordóbetegséggé fajult. Minden olyan későn jutott hozzá, barátai nem voltak, mindenben gyanakodott. Írótársai a háta mögött áskálódnak ellene. Magánmítosza okát nem tudják, póznak, provinciálisnak veszik. Költészetét besorolják a kisebbek alá, Dayka, Virág, Kis János mögé. Hajthatatlansága, elveihez való ragaszkodása, taktikára való képtelensége kizárta, hogy tábora lehessen. Nikláról legyen szellemi vezér? Kazinczynak más a természete. Örökké őrlődött a hűséges szív és a józan ész között. Pesten az irodalom, minden vidéki provinciális.

Hol az a Szemere, aki még 1810-ben azt kiáltotta: „Mely pálya az, amit Berzsenyi fut. Utána! Utána!” Hol az a Szemere, aki ezt a rajongást Kazinczynak megírta? Védőiratát fiókban hagyja, nehogy Kölcseyt sértse. Kölcsey kíméletlen elvhűsége elvtelenséget szül? Berzsenyi antirecenzióját nem jelentetik meg a Tudományos Gyűjteményben. Teleki József véleménye: „az abban előforduló számos sértegető kifejezések és az egész munkának polemiai iránya annak felvételét tilalmazzák, az általa adandó rossz példa a más hasonló foglalatú antikritikáknak visszavezetésében kezeinket megkötvén.” A költő magára marad. Minden értelmetlen. Minden csak látszat, amiben eddig hitt.

Három évig nem válaszol Kazinczynak. 1820. december 13-án jut odáig, hogy állapotát összefoglalja. Sopronban gyógyíttatja magát, szervi és lelki bajai egyszerre támadták meg; epehideg „s egy veszedelmes feldűlés, melyben vállforgóm és sódérom letörött… Ide járult tán még a goromba recensio is, mely engem oly állapotomban ingerlett a gondolkozásra, midőn erre legalkalmatlanabb valék… Egy pesti barátod azt mondá nékem, hogy Te oly tudós munkát, mint Kölcsey recensiója írni sem tudnál. Én mast azt hiszem, hogy oly gorombát nem tudnál írni. De akár írtad, akár nem, már mast nekem mindegy… csak jobbra fordult állapotomat akarám tudtodra adni, hogy erántam jobb gondolattal légy, s ellenségednek ne tarts, ne gyűlölj.” Nem szólítja barátnak, akként nem is búcsúzik tőle. Hiszi, a recenziót Kazinczy biztatta vagy írta. S ezért itt most szakításról van szó. Ilyen még nem fordult elő, mindig csak Kazinczy szakított, barátságot ő kezdett. Feminin kézzel kap Berzsenyi után. „Ölellek a szeretet, barátság, tisztelet, csudálás, írígylés legszentebb érzésével. Add ismét jelét, hogy szeretsz, s vigasztald meg, nagyon kérlek erre, éretted gondokban levő barátod.”

1829-ben művei szerkesztésére ajánlkozott az elhidegedett barátnak. Miért fogadná el Berzsenyi, ha 1817-ben úgy vigasztalja, hogy verseit adja ki, a rosszakat hagyja el, vagy tegye függelékbe, vagyis 1829-ben is úgy szerkesztette volna, ahogy azt már 1810-ben jónak tartotta. „Én Téged, mint poétát, igen nagynak látlak, mint aesthetikust pedig sok principiumokban nem szeretlek… Munkáim kiadása eránt tett szíves ajánlásodat igen nagyra becsülöm, és köszönöm! De mivel írásaim több principiumaiddal ellenkezetben állnak, kénytelen vagyok magamat ezen jótéteményektől megfosztani; mert mi lenne egyéb a hideg világ szemei előtt, mint affektátió? amit pedig távoztatnunk illik.”

Hűséges természetét, józan eszét mégsem gazosíthatták el az indulatok, jutott magából még Kölcsey méltánylására is; néhány maradandó versét elismerte, nem gondolta bandzsa szemforgatónak a magyarságban gondolkodót. Kazinczyt, a szellemi partnert, az újra serkentő társat sohasem tagadta meg, még ha Berzsenyit a maga érdekében kisajátító Döbrentei Gábor ezt el is akarná hitetni velünk.

Utolsó levelében bízik a találkozásban, nem sikerülhetett, talán nemcsak Kazinczy halála miatt. Vajon változott volna-e a kép? Vajon más lett volna-e ez a drámába illő kapcsolat, ha nemcsak a levelekben valósul meg? Egész levelezésük alatt a személyes találkozásban bíztak, de mintha tartottak volna tőle, így minden az írásra maradt. Berzsenyi jobban hitt a levélben, Kazinczynak még az utolsó levele is „csupa piktúra volt”. „…mindig szépet és szépen írni.” Berzsenyi igazat írt, a szíve szerint, és szív szerinti választ várt.

Én hozzá akarom tartani magam. Kazinczy által vizsgáltam természetét, mert abban a legnyilvánvalóbb, de gondolatai nehezék nélkül nem ott, hanem Dukai Takáts Judithoz és Széchenyihez repülhettek igazán. Egyikben költészeti, a másikban társadalomfilozófiai elvei ragyogtak olyan frissen és erősen, mint a hirtelen támadó tavaszi szél.

Jó ideig nem írtam, nem volt kedvem kimozdulni a télen. December elején akkora hó esett, hogy leállt az ország közlekedése. Ünnepek alatt a családommal ettem-ittam, pihentem, mint mindannyian, s hagytam a kemenesaljaiakat maguknak. Aztán meg a fogadtatás nehézségei; Sömjénbe akartam menni, de a tanácselnököt iskolára küldték, nem fogadhatott, maradt minden a kora tavaszra. Most, február közepén emeleti ablakomnál szöszmötölök asztalom fölött. Előbb bevásároltam napi élelmünket a boltban, meg a pótolni való cukrot és kávét, s azon mérgelődtem, megint milyen drága minden, alig kaptam vissza száz forintból. Egy kiló krumplis kenyér 8 forint, liter tej 6, húsz deka jobbfajta kolbász, melyet gyulainak neveznek, 25, a cukornak kilója 18, tíz deka kávé a gyöngébb fajtából 25, a napi csomag cigaretta 10 forint. Holnapra elfogy a tojás, holnaputánra a liszt – egybevetve minden reggel majdnem 100 forintot hagyok a boltban, aztán a feleségem veszi a húst, zöldségeket, gyümölcsöt, magamban is iszom bort, korán reggel egy kupica pálinkát, vendégeket is fogadunk néha. S mert a fűtésért, világításért, lakásért, közlekedésért, valójában mindenért kell fizetni, s szabad írók és művészek lévén feleségemmel, rendszeres fizetésünk nincsen, máról holnapra élünk. Igaz, szőlőnket és búzánkat nem veri el a jég, kukoricánkat az aszály nem sápasztja pikulás levelűvé, mégis úgy aggódhatunk, mint a földművesek, akár a Tekintetes Úr.

Hogy a forint értéke Uraságod idejében mekkora volt, nem kérdezem, hiszen hagyatékában kellő alapot találtam, s abból következtethetek. A Nemzetes Asszonynak Sopronból küldött levelekből kiírtam magamnak a következőket: „Mihelyt az út engedi, a búzát tisztán megrostálva Hetyére küldd, hogy azt a hetyei kocsis ide hozhassa, mert itt elkél 12 forintra.” A búza mai ára mázsánként 600 forint körül van. „Lídiának küldök egy huszonöt forintos karikagyűrűt, mert jegygyűrűnek mindenek olyant szoktak.” Ma az arany jegygyűrű kétezer-háromezer forint körül mozog. „A hetyei ökröket eladtam nyolcszázharmincöt forinton; de ismét más fiatalabbakat vettem hatszázon.” Egy pár fiatal ökörtinó ára mostanság 36-38 ezer forint. Ennyit kapok egy vastagabb verseskönyvemért, melyből négytagú családom éppen megélhet három hónapon át. Bizony, mi nem vagyunk s Uraságod se az a Batthyány Fülöp herceg, aki díszhintajára hét mázsa ezüstöt veretett 1820-ban, sem Eszterházy herceg, aki másfél millió mai forintért csináltatta díszmagyarját.

Így morfondírozok, s megállapíthatom, jól becsapta a gyertyaszentelő a madarakat. Gerlémet költésre csábította a nap nyárfámon, de visszajött a tél, az anya kiszórta fészkéből a tojásait, törött héjakat találok a földön, egyik nap a fészek is eltűnt, s látom, a szomszéd fűzre telepítette át, rossz emlékeit felejtendő.

A hó s a hideg az Úr szülőföldjétől el mégsem szakított, sokat gondolok rá, tervezem a látogatást, levelezek D.-vel, könyveket tanulmányozok. A minap éppen Kresznerics keze írását bogarásztam nagyon nehezen, még nagyítóüveget is használtam betűihez, s a nagyobbakból következtettem az aprócskákra a „Sági Hegységnek Törvényei” másolatában, melyet 1828-ban vetett papírra. Az 1734-es törvény nehézkes fogalmazását csak másodszorra-harmadszorra értem, ahogy a mai jogszabályokat sem különben. De még azokat sem fogalmazzák ilyen körülményesen: „Nemes Vas Vármegyében Kemenes alatt levő szőlőknek és Hegységnek Törvényei, mellyek azon Hegységnek régi Törvényeiből és szokásaiból öszve szedegettetvén Articulusokra kiosztattak. Melly Articulusokat, hogy szentül meg tartsák fő képpen azok, akik belső és külső hegybéli Hivatalokra választatván lépnek mindazokban foglalt cikkelyekre kötelezzenek, azonnal a megtett választáskor az bütüket Magyar Országi Hazának bé vett Törvénye szerint semmit abbul ki nem hagyván, ha tenni terveznek, hogyha pediglen valaki vissza vonyó tapasztaltatnék lenni az ilyen hüt letételében, azonnal kiki négy forintra büntettetődjék kinek is sok az ollyanon Templomra besummaltassék, minthogy azon Isten, és az ő Szentei dicsősége promoveáltatik az maga házában, akinek abbeli Hüt le nem tétele által tiszteleti sértetődik, fele pediglen lészen az Helybelieké.” Mi már nem bonyolítjuk ennyire a mondatokat, hiszen csak arról van szó, hogy aki a hegyközség törvényeit meg nem tartja, négy forintra büntettetik, melyből két forintot a templom javára, kettőt a hegyközség hasznára fordítanak.

A Tekintetes Úr írása sokkal olvashatóbb, tágasabb, a t betűket nem csöppenti le lúdtolla hegyéről, szárát fölvonja, ahogy ma is szokás. Nem értem, ugyanakkor Kresznerics miért húzza olyan magasra az l és h betűket, még az s-et is? Ahogy a grafológusok mondják, minden írás írójára vall, de igaz mégsem lehet annyira, hogy Kresznericset következetlen jelleműnek mondhassam. Berzsenyié, mint a török írástudóké, pántlikás, melyet sorvégtől lobogtat a szél, Kresznerics, mint a germánok, szálkás, takarékos.

Régi fényképeket, térképet böngészek, és a mostani valósággal összehasonlítom. Magam mellé rakom fényképezőgépünket, s próbálom gyarló ismeretemmel megmagyarázni a Tekintetes Úrnak, micsoda ez a találmány, mely a világot egy kattintással megörökíti, mielőtt a gépdobozba fényérzékeny szalagot fűzünk, sötétkamrácskáját egy gombnyomással napvilágra nyitjuk, miután üveglencséit úgy igazítottuk, mintha szemünkkel tisztán látnánk, majd a pillanatot a gép megállítja és megörökíti, mert a szalagra rögződik az óhajtott látvány, a nagy fénnyel árasztott részeket sötétebben kikezdi a sugárzás, s minden árnyalat a maga ellentétes valóságából fordítható azután egy oldat segítségével olyanná, miként magunk is látjuk.

Remélem, az Úr körmondatokhoz szokott elméje könnyebben megérti technikai leírásomat, mint ahogy én megfogalmaztam, s valójában a körmönfont fogalmazást gyakoroltam olyan tárgyban, amit magam is kontár módon ismerek.

A fényképezés tudománya miatt nézegethetem most, majd száz évvel később a hajdani Kis-Cellt és Celldömölköt. Mintha akkor indulnék a vasútállomásról, előttem a Kossuth Lajos utca, jobbról a sarkon Szabó Lajos vendéglője. A léckerítésnek két kalapos férfi dülleszkedik, s az egyik talán éppen a fehér kötényes Szabó Lajos korcsmáros. De én nem térek be hozzá, hanem a csünt fák alatt a Fő térre igyekszem. Éppen egy képes levelezőlap kelti ottlétem képzetét. „Édes Julisunk, csak azt tudatjuk, hogy Seregély Pistánál levelek s egy csomag várakozik Reád, melyeknek mielőbbi átvételét ajánljuk. Csókolunk ezerszer Anyád és Marisod.” Micsoda körülményes értesítés, gondolom, miközben az utcai lámpa alatt a három kalapos úr az idegent bámulja bennem. Szemben, a kéttornyú templom előtt beszélgető csoport. Ódon hangulatomat a templom belsejében fokozhatnám, vagy a császár és király látogatásától lelkesedjem a fehér nadrágos rendőrkordon hátterében, lampionok, tarka girlandok, nemzeti lobogók alatt? Vajon hova tipeg a fehér felöltős dáma? Bal kezében úgy fogja a napernyőt, hogy ujjaival hosszú szoknyáját a por fölé csíptetheti. Útja nem az ácsorgó társaság felé visz. Ezen a képen az ácsorgók, a sétapálcás jövő-menő urak a fotográfust nem veszik észre, hátat fordítanak. Annál inkább észreveszik a parasztasszonyok a Gyarmathy téren, beállnak a képbe egymás mellé, örök ünnepi pillanatra, karjukon piacozó vesszőkosár. Fantaziálhatnék, mennyibe került a tojás, a tejföl, a túró, s a fűzfavessző kasos szekér láttán, mennyibe kerül a krumpli, a kukorica, a gabona. Ha a mezítlábas legényke észrevenné, mi történik a téren, visszanézne. Itt szekér, amott fekete hintó a járásbíróság előtt.

Láthatná Nemzetes Uram a város jövőjét, mikor én a múltját, s mindketten eltűnődhetünk.

Pesti lakásom első emeletén kilátásomat mai fényképekkel fedem el, kedvem szerint válogatom a celldömölki utcákat, tereket. Ihol a kilencemeletes háztorony, a templomnál magasabb. Itt a Kemenesaljai Művelődési Központ. Mátis Lajos falubeli barátom fantaziálta a város közepére. Hosszú, sötétszürke kőláda, tele könyvvel, színielőadásra, képkiállításra s mindenféle szórakozásra való termékkel. S mint ahogy ez a ház a népnek kinyílhatott, a szegény ács fia odajuthatott, hogy ideplántálja ezt az épületet. Jó tanuló, jó rajzoló gyerek volt a barátom, de régen, mint az a mezítlábas suhanc, maradhatott volna parasztnak, ácsnak, s én is, aki Uraságodnak ezt mondom, maradhattunk volna otthon a szekerce mellett. Mégsem hiszem, hogy boldogabbak volnánk most. Mint ahogy barátom alkotása jó érzéssel tölt el engem, még inkább szaporíthatnám Kegyelmed szívverését, ha elolvashatná; a Berzsenyi Dánielről elnevezett gimnázium fényképét veszem a kezembe. Egyemeletes hosszú épület, cserepes fedele alatt sűrű élő sövény. Az én parasztszármazású tanár nagybátyám alapította 1946-ban. Máris furdal a kíváncsiság, hogy Pécs városában Vas Kari bátyámat meglátogassam.

Csak figyelni kell, a kapcsolatok kirajzolódnak, egyik a másikhoz igazít, amire félig-meddig ügyeltem, később fontosabbá válik, s mindegyikhez van valami közöm, vagy annak van köze hozzá, akihez közöm van.

De Isten mentsen a 16. századi kartográfus tévedéseitől, s mint ő engem, Uraságodat rossz útra ne tereljem, egyszer igazat mondva, miként Sárvár alatt folyik a Rába, ám a Ság hegy a Somlótól északkeletre emelkedik.

Vezessen a szeretet, melyet D. leveléből érzek, biztosan jóra vezet.

„Miután elmentél, egy kicsit én is árván maradva éreztem magam. Szombaton még végigjártam a hegyi utat, és dolgozni is tudtam a szőlőben. Sokáig botorkáltam az ösvényeken, és kerestem a Te órádat, de sajnos, nem leltem rá. A pincevégváramban viszont ott volt a sapkád. Mit tegyek vele? Hideg van, és lehet, hogy Pápán már új fejfedőd lett.

Most ronda idő van, és tényleg – zúg már a Boreas a Kemenes fölött. Szombaton már kiraktam a téli eledelt tartalmazó madáretetőket a pincevégváram körül. Hármat is. A cinkék ott nyüzsögtek, látható jókedvük volt. Egyedül ásogattam, és ezek a kis parányok vidították a lelkemet és a Tündér-völgyet. Jól befűtöttem, és félóránként megkóstolgattam a borokat. Kiálltam a pince elé, és átnéztem a táj fölött a Kis-Somlyó irányába, ahol egész biztos hasonlóan szöszmötölt pincéjében az ATYAÚRISTEN – Kemenesalja legnagyobb magyarja –, a Lajos bácsi. Ilyet megérez az ember. Dél körül szállingóztak a tündér-völgyi cimborák. Meginvitáltak ebédre. Jó meleg pincében krumplit sütöttünk, amit tepertővel ettünk, de volt kocsonya, bürkés babfőzelék, pogácsa. A Te általad felfedezett széchenyis püspök-ebédjénél jobban ízlelgettük a népfajta ételeket. Utána szomszédolás. Nagyon szerettem volna, ha itt vagy, mert az igazi sági emberek akkor gyűltek össze. Bormisés szép délután fakadt ebből, a világ kívül rekedt a Tündér-völgyön, vagy talán ez volt a világ. Hamar sötétedett, és gyertyák gyúltak, hőbérek villantak a pocakos hordók ölén. No, milyen a borom? – kérdések szálldostak. Ez a nap is elment, és csak az emlék maradt.

Emberi kincsesbányánk ez a hegy. Legyél vájára, Pistám. Írjad meg ezeknek a tiszta szívű embereknek a rezdüléseit, mert talán mindegyikben szunyókál, szorong egy utó-Berzsenyi, Csokonai, Kazinczy vagy Kisfaludy. Kis ország – nagy hit, a Duna ott csorog ereikben.

Munkádban melletted leszek, csak jelezd jöveteledet.”

 

*

 

Nem akarom Uraságodat áltatni absztinenciámmal, savanyú, netán mogorva, magamnak való természetemmel. Úgysem hinné el, hogy egyszer sem döntött föl a Ság hegyi bor. Ha eddig finoman megkerültem, most már nem tagadhatom, D. leveléből gyanút fogna úgyis. Elveszett a sapkám, az órám a Ságon? Nem éppen feledékenységre vall. Hát bevallom, jól fölöntöttem a garatra. Anyám előtt tapintatosan elhallgatnám, csak akkor magyarázkodnék, ha fülébe jutna a pletyka, mert az biztosan nem kerüli el. Előbb meghallja, mintsem szegény anyámat meglátogatnám, s mindenféle rosszal képzelgeti. Nekem nincs kocsisom védelmemre, mint a Tekintetes Úrnak, aki azt mondta Szemere Pálnak Pesten „Elég víg, pedig sem maga, sem felesége soha bort vagy pálinkát nem iszik.” Ennek ellenére Szemerétől megtudhatom az Úr mulatását, mely Bihari muzsikájától lódult magasra a Paradicsom nevű vendégfogadóban. S mert Szemere Kazinczynak írta, s ha Uraságod nem ismerné, a nekem oly kedves jelenetet emlékeztetőnek most szórul szóra ideírom: „Ekkor Berzsenyi, Vitkovics, Horvát, Kölcsey s én asztalt foglaltunk s leültünk. Alig mondá ki Vitkovics Berzsenyi előtt ezt a szót: Itt van Bihari, azonnal felkele Berzsenyi, s Vitkovics őtet a másik szobában hegedülő Biharihoz vala kéntelen tüstént vezetni. Berzsenyi Biharival sokáig hegedültetett, s annyira el volt ragadtatva Bihari által, hogy a más szobában utána várakozókról egészen elfelejtkezett. Vitkovics s én, akik eddig Berzsenyi kedvéért hallgattuk Biharit, megunatkozánk s visszamentünk társainkhoz s Berzsenyit egyedül hagytuk Muzsikásával. Végre bejött Berzsenyi s hegedültette Biharit. Nekünk vacsorát akart parancsolni: mi már utána voltunk. Úgy láttam, hogy ezért elszomorodott. – »De legalább isznak egy-két pohár bort az Urak? Bort ide! Te pedig Bihari húzd. Énnekem a muzsika, csak magyar nóta legyen, igen tetszik.«”

Úgy örülök Kegyelmed jókedvének, mint ennek a tollnak, mellyel feleségem ma ajándékozott meg, bár evvel mégsem lehet olyan kellemesen írni, mint Biharival szórakozni. Borozgatásuk nagyon kedves nekem, bár nem föltételezem, hogy bárányprémes kalpagját a Paradicsomban felejtette volna, s még inkább nem sározta be szürkés színű köpönyegét. Sötétbarna, szőrös télikabátomat én bizony jól besároztam.

A Ság hegyről jövet betértünk Zámbó Ferenchez, egy vágóhídi henteshez és kitűnő vadászhoz, aki soproni inas korában még a nyers vért is megitta. Zámbónál elbeszélgettünk egy liter és mindenféle borkorcsolyák mellett, főként a vadászatról. Tudom én, milyen nehéz bejutni egy vadásztársaságba, s meglepődtem, hogy egyszerű hentes is tag lehet, mikor még a Sopronban erdőmérnöki egyetemet végzett sógoromnak sem lehet Pakson. Most is megválogatják, kinek adnak fegyvert a kezébe, ha jutna pénze erre a passzióra. Azt hiszem, Zámbó nyúzza, boncolja föl a zsákmányt, hiszen a szarvasnak majdnem olyan az anatómiája, mint a bikának. De nem kocavadász ám a mi vendéglátónk! Mindenféle trófeáiból jól láthattam, melyekkel a falakat betelepítette. Ágas-bogas szarvasagancsok, öldöklő hegyes őztrófeák, vadkanagyarak kerítettek. Tehetségét jó szívvel elismertem. Borát olyan kedvvel köszöntem meg, hogy marasztalását elfogadni illetlenségnek tartottam volna. D. barátomat inkább a Ság hegy nevű vendéglőbe invitáltam.

Ott kezdődött a baj, vagyis az én rakoncátlan konyakozásom. Bezzeg a régiek tudtak inni, a bort konyakkal, pálinkával nem keverték! Apám tanácsát betartanom ideje lett volna. A Ság hegyen még csak a sapkámat, az órámat már a szállodában hagytam, miközben nagykabátomat disznómód összesároztam. Ha nem iszom meg azt a büdös fél deci konyakot, akkor most a Tekintetes Úrnak másról írnék, de úgy gondolom, ha az ember másról nem kertel, akkor magáról se kerteljen. Ne vághassanak hozzám mindenféle szólásokat, mint például: „Bagoly mondja a verébnek, nagy fejű.”

A konyaktól hirtelen, józanságomtól elhagyatva hanyatt estem egy pocsolyába, gyönyörű, módis télikabátom olyan lett, mint a disznó sörtéje nagy csömböllékekkel. Másnap, vasárnap délután háromkor ébresztett D., és azt mondta:

– Jól kiszúrtál velem. Egy szállóban lakó nő ránk szólt: „Maguk mind ilyen disznók.” Már elterítettük a trágyát a szőlőben. Vártunk.

Én meg azt hittem, elveszett a kabátom, D. mondta, hogy a ruhatárban szárítják.

– Hozzál öt üveg sört, ha nem hagysz megőrülni! – kértem másnaposan.

– Nem hozok. Szerbusz. A fene egye meg, még a bicikliről is leestem.

D., aki gépkocsival járatott azelőtt engem, most elővette rossz biciklijét. A kerékpár kemény bőrnyergére egy rossz svájcisapkát húzott, feneke bántódását elkerülendő. „Hogy eshet le a bicikliről valaki ilyen magas pozícióban?!” – hallom a féltő, megrovó s legfőképp kárörvendő kérdést. Hozott két üveg sört a szemközti restiből, csak addig enyhült meg a szíve rajtam. Ivott egy picit, aztán hazament. Kabátom ronda vaddisznóbőrként csüngött a ruhatárban, szobámba vittem, és elkezdtem vakarni. Fél szemétkosár sarat vakartam, keféltem le róla. Csak ez kellett a takarítónőknek! Akkora pletykát csaphattak, mint ahogy a gőz a mosókonyhát elárasztja. D. egyik levelében ekképpen vigasztalt: „A költő sárba hullhat, de a pletyka szája-mocskába soha.”

Na mindegy, a sáros őszt a tiszta hó könnyen elfelejteti, bőven kijutott ebből az egész tisztaságból a télen. A tündérvölgyi regiment mégsem hagyta a pincéket hideg magukra, tudván, nincs ridegebb az elhagyott tele hordóknál, hát a hegyet a legzordabb időben is meglátogatták, némi felelőtlenséggel, még meg is fagyhattak volna, mint a somlai legények a Besenyő-erdőn.

Mint ahogy D. megírta, hóviharban indultak haza, s hősiesen megérkeztek szerencsére. Az Úr nemegyszer tapasztalhatta, a hóvihar mit tesz a kint rekedt vándorokkal, mikor még a kutyát sem verik ki a házból. Az ember sállal kötött orrán-száján dől a fehér pára, apró kristállyá fagy a gyapjúbolyhokon, csak hunyorítani lehet, akkor is belecsap a hó a szembe. Alig lehet látni, s mintha a levegő is kifogyna, fuldokol az ember. Egyszer hasig lábal, máskor a hófújás alján elcsúszik, kapálózik, mint a hátára esett bogár, föláll nagy nehezen, feketén nekihajlik a szélnek, melyet szétfűrészelnek a fák, összetörnek, csörömpölve az ing alá darálnak. Persze ezt a vándor nem így veszi észre külön-külön, hanem egész testében fárad és zsibbad. Indultakor még bízott a nyugodt időben, s a félúton már evickél. Talán még előbb szórakozott, akár a Tündér-völgyi Baráti Társaság D. írása szerint. „Becukrozta a Kemenesalját jó vastagon a hó. Nagyon szép, még ha kemény is a tél. A Tündér-völgyi Baráti Társaság megtartotta január 6-án egyéves fennállásának közgyűlését. Szépen teltek az órák. A Dezső pincéjében volt a szertartás. Zászlónkra szalagot kötöttünk, elénekeltük a Himnuszt, és a jó meleg pincevégvárban a következő »széchenyis« lakomát csaptuk: sajt előételnek, sült krumpli közbenső ételnek, hosszú lére eresztett marhapörkölt Ság hegyi módon, ehhez a helyszínen készített dödöllét raktak, végül Idesanyánk-fajta pogácsát morzsoltunk, meg borok… borok…” Nem kell mondanom, velük vidulnom mennyire szerettem volna. Bár ez a lakoma mégsem ama püspöki volt, melyet a nagy magyar minden fogásaival majdnem egy egész sűrű oldalon ír le a túlzott evészetek ártalmairól példálózván, mely által a tohonya szellem hazája állapotait képtelen megreformálni. Ma is lehetne példálózni róla, csak nem a Ság hegyiek menüje kapcsán. Amit ők ettek-ittak, az emlékeztető étek és könnyed elmetisztító, szépítő bor, biztonságosan tiszta, nyugalmas szórakozásra való, leginkább télen, mikor a lélek is bezárkózik duruzsoló meditációba, és értő társaságra vágyik.

Ha a Ság hegyiek annyira megszerettek, miként gyakran jelezték, ezen a télen nem maradtam Kemenesalja nélkül. Képeslapot postáztak üdvözlő aláírásukkal, Gyűrűsy Dezső verset írt hozzám. Engedje meg a Tekintetes Úr megajándékoznom téli Ság hegyi hangulatával, hadd üzenjen a vers Uraságodnak is szülőföldjéről olyan jó szívvel, mint ahogy nekem íródott:

 

Legyél makacsul élő mint a marcali bozót, kiirtani nem lehet. Minden őszön fölégetik. Hamuját elviszik a szelek, de ha csöpögni kezd az eresz, és megérkeznek a böjti szelek, fekete patáik nyomán a kormos ág új levelet hajt, dacosan zöldelni kezd, kiheveri a bajt. Téli csend hallgatózik a Tündérvölgy felett. Feltűzött szuronyú karók őrzik a pincék holdfényes, szőlővirágú álmait. Tehetetlen honfibú botorkál a mély hegyi útban, magában imádkozik, hogy combnyakcsont törés nélkül haza érjen, a tél ingfoszlányai fehérlenek és a baglyok mindent látó szemei világítanak a vén körtefa ágai közül. Sorsunkat figyelik.

 

Ne tekintsük poétikai tettnek, inkább kedves munkának, melyet a versforma tömörebbé szorít, és tiszteletteljesebbé alakít.

D. egyik értesítéséből megtudhattam Kalagyon Sanyi bácsi baját is, eltörött a combnyakcsontja. Sajnálatos, hosszas betegség, a lábat az orvosok kifeszítik, nehéz súlyokkal gyötrik, s a betegnek hanyatt fekve kell magát tűrtőztetni, sokáig bottal járni, mire hosszú hónapok után meggyógyulna. Nem éppen Sanyi bácsinak való, aki megülni képtelen, hát még feküdni. Szegény bátyám ezt a bajt hat hónapig szenvedte végig, s még aztán is két bottal járt. Az öregek rendben belehalnak. De a mi betegünk rá se hederít az egészre. Hallottam Dezső apjának halálhírét is, melyet csak azért említek, hogy jelezzem, még magánügyeikbe is beavatnak. Otthon vagyok. Nemhiába születtem a szomszédságban egyszerű földműves gyerekének, s lehettem minden fennhéjázástól érintetlen.

Ne merülgessek csupán a téli hangulatokba, gondolhatta D., mikor egyik beszámolójával a tündér-völgyiek közül kirántott. „Fölkerestem egy regi ismerősömet – írta –, hogy bekukkantsak hozzá és szíve kapuján. Te kellettél volna oda.” Ha már ott nem lehettem, az ismeretlen tudóst nem láthattam, D. szemében és tapasztalatában bízván, a közeli napokban jelentkezem majd a kis monográfiával.

 

*

 

D. szabálytalan naplótöredéknek nevezte élménybeszámolóját, s most engedélye nélkül közlöm a Tekintetes Úrral, s mert a szerény falusi tudós a publikálást mutogatásnak vélte volna, mint ahogy az alábbiakból kitetszik, én még a nevét és lakhelyét is ki fogom hagyni másolatomból, hátha mégis valami módon nyilvánosságra jutna. D. engedélyét majd utólag megkérem, ám ha a tudóst megnevezném, kijátszanám D.-t, csak rám mutogathatna, mikor az ígérete megszegésén szégyenkezne. Mert az Úrnak a név már nem lehet fontos, a sorsa és a munkája annál inkább fontosabbnak látszhat, hiszen egyben többre is vonatkozhat.

„Nagy kert a tudós kertje! Nagy rend a kuszált, bonyolult világban. Ha egyszer valamikor tanulmányt vagy cikket írhatnék róla, az egyik legnemesebb és legbüszkébb feladatomnak hódolhatnék. A munkám címe talán ez lehetne:

 

A TERMÉSZET TALAJÁRÓL

A TÁRSADALOMÉRT

 

Öreg fák és bozótok, díszcserjék ölén roskadozik… háza. Négy ablaka körül már lehámlik a vakolat. A lakás valamikor kocsma volt. A régi kocsma nagy szobái találhatók itt. A padozat pedig fél méter körüli, már teknőssé görbült deszkából áll.

Vannak szekrények és felszerelések. A szekrényben »igénytelenségre« valló pár ruha és fehérnemű. Azonban a régi szekrények, komódok roskadoznak a könyvektől, folyóiratoktól és a szerénység napi seregszemléjétől, amit maga a tudós végez el. Jaj, istenem, de kevés ilyen emberrel áldotta meg a sors a jobb évekre áhítozó hazánkat! Öreg barátom háza táján virágzik a tudomány. S mindaz, amit művel, szenzáció. S mindezt 1909 forint nyugdíjért!

Ez az összeg is csak az utóbbi években dukál, amikor a nyugdíjakat rendezték. Nem jut 2000 forinthoz havonta egy ilyen alkotó! Szomorú! Nagyon szomorú!

Két és fél órám volt ahhoz, amit megmutat. Két és fél órám egy emberöltő méhszorgalmához! Könnyelműség és könyörtelenség!

Ez a BIRODALOM – több, mint egy papi rezidencián századokon át fölhalmozódott szellemi portéka. De több az intézményeink hivatalosan művelt tudományánál is. Nagy ez a birodalom, pedig csak belekóstoltam, lapoztam. S nem is mutatták teljesen »őszintén«, attól a félelemtől vezetve, hogy én ezt háromhasábos cikkekben szellőztetem.

Esküdnöm kellett, hogy nem teszem. Esküdnöm kellett a fényképért, amit kaptam (…bácsi képe), hogy ez csak a naplómba kerül. Oda, úgy barátilag. S ekkor éreztem rá a »kalász« igazi példabeszédére, amely ha tele van, lehajtja fejét. Bezzeg, ha üres?! Az emeli az égre, fölénk, fölétek, mindenki fölé!

Mivel nem nagyon jegyezhettem, így hát a birodalom szellemi katonáiból csak néhány hadosztályra utalhatok.

A méhekről: 150 községben gyűjtött e tárgyban (Burgenland, Szlovénia és Vas megye),

267 rajzot készített,

525 oldalon tart a följegyzésekben – gyöngybetűkkel!

3874 cédulája van.

Ehhez a nyugdíja 1909 forint! – 41 évi munkaviszony után.

Viszont nyugdíjszelvényén a szám – nyolcjegyű, azaz 151-75846! Az írógépe rossz. A kallantyúja elbicsaklik. Magnetofonja nincs, amit hoztak, nem használható. Könyvszekrénye – amolyan valódi könyvespolc – az nincs, erre nem kerül pénze. Láda van, és régi fogasos szekrény, szekrények.

Publikációi: korábban egy unszolásra összeírta, hogy hányszor és milyen témákban jelent meg. És ehhez azt is, hogy milyen orgánumokban írt.

Cikkei száma: 189.

Ezek mind tudományos írások, rangosabbak, mint a szakterület művelőié!

A madarak: – Ekkor már nem írtam semmit. Kifakadt, hogy elsorvasztják lassacskán a Madártani Intézetet. Könnyelműség, úgy tartják, hogy ha fogynak a madarak, akkor minek az Intézet?

Jól van, EMBER! Vigyázz!

VAS NÉPE kis cikke tegnapról: Megszólalt a pacsirta. A néphit szerint ma, Zsuzsanna napján megszólal a pacsirta, hamarosan vége lesz a télnek. Tegnap több helyen felhangzott a barnásszürke kis énekes télbúcsúztató dala. Az ornitológus megfigyelők többször hallották a jellegzetesen csacsogó, semmi mással össze nem téveszthető pacsirtaszót…

Házának rogyadozó tetején gólyafészek van. Ide mentette a falu egyik házáról, amikor azt átépítették. A gólyák megjönnek minden nyárra, de az idén már nem költöttek, mert szabályozták a mezei vizeket errefelé, és nincs béka. Szöcske sincs. Így hát nem lesznek gólyák sem.

Bemutattam néhány régi könyvet. Köztük Blatthy Elemér barátom által adományozott füzetet is. Azonnal ráismert. A füzet: Madárvédelem a kertben. Írtra: Dr. Csörgey Titusz. Kiadták 1913-ban.

Levelezésben állt ezzel a nagy ornitológussal. Sőt kérésemre kincseiből előszedte a fényképét is. Megdöbbentem! Uramisten! Így nézett ki egy másik magyar nagy tudós? Rossz katonanadrágban és civil kabátban »tündököl«. Nem volt ruhája, nem volt, amiből vegyen, mert semmiféle állása, nyugdíja nem volt. Úgy az ötvenes évek körül halt meg. Elvitte tudományát is. Szegény hazám – rongyos vitézeid ehhez a tudós emberhez képest báli csillogások voltak vagy lehettek!

Magyar tudomány! MAGYAR SZELLEMISÉG!”

D. meghatott elragadtatását és tehetetlen bosszúságát a felkiáltó- és kérdőjelek, a célzatos nagybetűk hangosan jelentik. Bár a tudós szorgalmas nyomorúságáról értesít csupán, s mint a méhesben látjuk a kaptárakat, halljuk a döngicsélést, a szorgalmas el- és visszaröpködést, nem kóstolhatjuk a mézet. De ahol méhek vannak, ott lenni kell méznek is – így gondoljunk erre a tudósra, akinek személye ismeretlen, munkája nyilvánvaló. Ki lehet? Először öreg papra is gondolnánk, de a papot nem szokták bácsinak szólítani, lakása a régi kocsmában valószínűtlen. Az biztos, hogy ha állami szolgálatban négy évtizedet töltött, nem földműves, hanem valami kishivatalnok lehetett, ha ilyen kevés nyugdíja van. Inkognitóra miféle ok miatt van szüksége? Talán kért már támogatást, nem kapott, hát újra kérni büszke, közvetve, más újságcikke által sem igényli. Ne sajnálják?! Inkább legyen rossz az írógép. Magnetofonja nincs, miáltal a beszélgetést nem rögzítheti, mondjuk egy méhésszel, melyet a hímporos rovarok szokásairól folytat. Csak tollal írhatja le, amit hall, s ha elfelejti, vagy a beszédet képtelen követni, ismerete hiányos, szaggatott lesz, mint a rossz szita, melyből éppen az hullik ki, aminek fönn kellene maradnia.

Hadd sóhajtsak föl D. nyomán! Kresznerics Ferenc sági esperes, a Magyar Tudós Társaság tagja százötven évvel régebbi állapotához képest! Szégyen! Annyi könyvvel gyarapította könyvtárát, amennyihez hozzájutott, antikváriumba, könyvárverésekre járt Bécsben. Hagyatéka 200 ősnyomtatvány, 70 kötet kézirat, 1060 kötet, nagyjában magyar irodalmi vonatkozású könyv, több térkép.

Mit tud erről a mi ismeretlen tudósunk? A maga állapotát ne is hasonlítsa, legföllebb ahhoz a bakanadrágos ornitológushoz, akivel a barátságban jól megtalálták egymást.

Jobb jövőjére gondolva képzelődöm, vajon hallott-e pacsirtaszót Zsuzsánna napja múltán, mit én a pesti falak között sosem élvezhettem? Szól-e nekem majd egy kemenesaljai pacsirta levegőt szántva a hetyei, sömjéni búzatábla fölött, vagy csak a cinkehím fűrészelését hallom Sándor napján?

Újra a Tekintetes Úr szülővidékén! A márciusi tavasz fakadó rétjein, zsenge gabonaföldjein, zöldbe készülődő barnás, de már világoszöldbe sudarazó erdein át a Bakonynak, megérkeztem. Elámultam, a főváros mennyi szennye gyülemlett a vasúti töltés aljára: rozsdás fazekak, rongyok, zacskók, papírok szemétkoszorúja, gusztustalan sodraléka, mintha trágyát teregettek volna. De a trágyát magába áztatja a föld, ezt a sok szervetlen hulladékot pedig kiveti, eláraszt bennünket. Én mégis inkább a márciusi fakadásra figyeltem, s elképzeltem magányos ibolyákat, ha a rohanó vonatból nem láthattam, és köszöntem az Árpád-kori kerek templomnak Öskü szélén. Ilyenkor az unos-untalan látott bakterházak, falusi vasútállomások újszerűen lepnek meg, hiszen tavasz van. S az újdonságos, őslény küllemű sziklákat Várpalota és Veszprém között meg mintha sohase láttam volna.

Csöndesen veszem tudomásul, amin Uraságod mohón elámulna Sömjénben és Mihályfán, mert hiszen oda utazok. Megérkezem, és próbálom jövőbe látó szemeivel figyelni a jelent. Nemhiába ajánlotta A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul című memorandumában, fedjék cseréppel a házakat a nyomorba sújtó tüzek elkerülése végett, a falukban már zsúpos fedeleket nem raknak, jut eszembe a mihályfai utcaképről, mikor megérkezem Kozák János tanácselnök házába. Néhány napra ő ad szállást, majdnem szélső lakásában, mint a vándoroknak volt szokás hajdanában, koldusok, marhahajcsárok, mászkáló fűzfapoéták istállóba rakott szalmamenedéke helyett tiszta szobában alhatok a vendéglátó fiával, míg a házaspár a másikban, fürdőszobában tisztálkodhatok, étellel az előszobában kínálnak. Míg Uraságod korában a pap, a tanító, a literátori hajlamú vagy mecénás uraság szokta befogadni a hozzám hasonlókat, most a tanácselnök kedvességében részesültem. S kicsit szomorúan jelentem, bárhová be sem kéredzkedhetnék, nem mintha a szeretet fogytán volna a mi időnkben, inkább mert gyanús a gyalogos idegen. Mit akar, mért nem gépkocsival jár, mért akar benézni a födő alá? Talán nem akar valamit elemelni? Az amerikaiak alig mozognak, mindenhova autóval járnak, az utakhoz nem építenek járdát, s ha valaki sétálni akar, akkor kutyát sétáltasson, akkor nem szólják meg.

Kozák János tanácselnök minden kétséget eloszlat felőlem, s általa mindenütt készséggel fogadnak. Inkább még én gyanakszom: nem nyílnak-e ki kevésbé, ha politikáról, helyi bajokról esik szó? Igyekszem szavaik mellett szemükből kiolvasni a valóságot.

De mintha János ódon hangulatokban óhajtott volna velem elidőzni, nem tudván, hogy én is arra vágyom, hogy a Tekintetes Úrral meghittebb kapcsolatot találjak, szinte magam előtt a pinceajtón beengedjem, s Isten hoztával koccintsunk a tenyérhez barázdált borospohárral. S nemkülönben, mintha tavasszal akart volna andalítani a gazda. Házából szőlejébe gyalogoltunk enyhe márciusi alkonyatban. Pincéje éppen a szőlőhegy alján, melyet hegynek mondani nagyzolás lenne, mezei szőlőnek pedig csúfolódás. Először jobb volt odakint ácsorogni, míg a kályha a szobát be nem fűti. Ha a jó pap holtig tanul, akkor én éppen megtudhatam, sárga virága van a somnak. És még sohasem figyeltem a cinkék nászénekét abban a hangzásban, miként ha nászolódnak, mintha fűrészt metszenének, s a költés idején füttyüket apróztatják.

– Melegszik! – mondta János. A kályha, ez az ezüsttel fölcsipkézett alkalmatosság piroslott már valóban. A vaskályhák hirtelen enyhét nem győztük dicsérni, hálánk a bornak is kijárt, némileg fölfokozva. A kedv és a mesélhetnék éppolyan hamar jött ránk, mint a melegség.

– Nemrégen vettem meg ezt a kétszáz öl szőlőt. Örültem, közel a házhoz, a beteges feleségemnek nem kell sokat gyalogolni. Az út is jó idáig. Fölülök a motorbiciklire, és itt vagyok.

Hipp-hopp! Ott vagyok, ahol akarok! – gondoltam. – Legyek most Berzsenyi sömjéni pincéjében az Új-hegyen, vagy szüreten a somogyi Gombán? A gazda a következő történettel marasztal:

– A celli urak mulatóhelye volt, úgy hívták, Harmatpince. Egyik tulajdonosát Kanca Nacának csúfolták. Gondolom, Kanca Naca jó csalogató volt a borára, meg még az is, hogy ez a legelső pince. A celli urak körülülték a kerti asztalt, megrendelték a vesebort.

– Mi az a vesebor? – szerettem volna tudni.

– A hordó közepénél lejjebb engedik a hébért. Ott két-három fokkal erősebb. Na, ez a Kanca Naca egyszer részegen beleesett a kádba, kirakták az udvarra, ott szárították. Később, úgy látszik, visszajárt a szelleme, mert a sógorával is így esett meg – folytatta János nagy testéhez illő tréfálkozással, s hogy szőlésztudományát se rejtegesse, hiszen lehúztunk egyet a tavalyi jó termésből. – Néhány tőkét februárban meg kell vágni, akkor biztosan jó termés lesz.

– Az idén megvágtad-e?

– Meg bizony! Itt az ám a szokás, hogy az első vendég ebből a krigliből az egészet kiissza.

Teérted is eljön a Samu! – olvasom a félliteres kriglin, és a halálra gondolok, mert bizony a Samu a halál neve János jókedvében. Én meghalni nem akartam, és tölteni sem engedtem. Örülök, hogy ezen nem sértődött meg, s zavaromra nem figyelmezett, s arra sem, hogy megborzongtam szegény Kondor Béla korai halála miatt. Béla festőt Samunak hívták bizalmaskodva, de én általában Bélának szólítottam komolyabban. Blake angol költő verseiből rézbe metszett képe, nászajándéka szobám falán vizaví szemben a Tekintetes Úr korabeli élethű arcmásával. Szívesen írnék bővebben róla, miként ábrázolja az örök borzalmakat, a letarolt, összekuszált harmóniát, kínzó- és gyilkolószerszámokat. Amit ez a század megélt, másképpen igazán nem is lehetne.

Mondtam, a gazdám nem haragudott meg, ellenben a falra akasztott házirendet fölolvasta: „Harmat-lak házirendje. Addig inni, míg egy csöpp lesz, s aztán az Isten veled, boroshordó.” Szerzeményét is elszavalta:

 

A másnapos beteg gyomor mit a szesznek mérge kotor, meg kell inni egypár fröccsöt, föloldja a maró görcsöt. Borszerető barátaim, jó emberek, ne hagyjatok magányosan, idegyertek. Mivel a bor nemes ital, megjár neki, hogy az ember ne magában essen neki.

 

Rám jött a szokásos tavaszi gyomorfájásom, időlegesen meggyógyítottam szódaporral. Kozák módra tanultam bevenni, tenyerembe öntöttem, s borral lenyeltem. Jól tudom, nem valami okos dolog avval nyelni a gyógyszert, ami a bajt okozza, de a rozsdás hordóban gyűjtögetett hó- és esővízzel mégsem akartam.

Énekelni nem kezdtünk, a borozást nem folytattuk, a viselkedést és a beszédet komolyra fordítván érdeklődtem, de először ez átmenet kedvéért közbevetettem a valós dicséretet:

– János, neked a szíved akkora, mint a fejed, és megfordítva.

– Na, azért a szívem mégse lehet akkora.

– Akkor olyan nagy, mint az öklöd. Az már biztosan megfelel a valóságnak. Nézd, nekem kicsi az öklöm, kicsi a szívem.

Öklünket kiraktuk az asztalra, és elcsodálkoztunk, bár nem kellett volna meglepődnünk, hiszen János százhúsz kilót nyom, én meg hatvan vagyok, jóval alacsonyabb, így a fejem nagyobbnak látszik, az övé kisebbnek, tehát majdnem igaz, a szíve akkora, mint a feje, és megfordítva. Szó, ami szó, Mihályfa és Sömjén tanácselnöke jó ember. Most már megkérdezhettem, hogyan lett vezető. Egész testével beszél, csak a kezei nyugodtak.

– Egy osztrák határ melletti faluban laktunk. Én a gépállomáson dolgoztam, onnan hívtak meg a nép akaratából. Tizenhat év óta csinálom, most is újraválasztottak.

Tudtára kell adnom Uraságodnak, a gépállomás az állami tulajdonú mezei gépek gyűjtőhelye volt, onnan lehetett kölcsönözni a traktornak nevezett szántógépet, mellyel hat barázdát is húzhattak egyszerre, volt ott arató-cséplő gép, rövidebb nevén kombájn s miegymás, ami a nagy gazdaságokhoz kellett, kellett a termelőszövetkezeteknek, melyeket a Tekintetes Úr 1833-ban oly igen óhajtott, s eddig nem teljesülvén, most valósulva látná. „Pedig én azt hiszem, s teljes megfontolás után hiszem, hogy mind a mezei szorgalmat, mind az egész népboldogságot csak úgy lehetne legfőbb tetőre emelni, ha a mezei gazdaságot nem egyes gyarló emberek, hanem oly népegyesületek folytatnák, melyekben mindenkor megvolna minden, ami a mezei szorgalom legfőbb céljaihoz megkívántatik.” Úgy érzem, Uraságod kiváló dolgozatára ezentúl lépten-nyomon hivatkoznom kell, mert olyan sok jó valósult meg belőle, de sok rosszá is facsarodott a tapasztalatlanság s mindenféle gyarlóságok következtében. Most hagyjuk a beszélgetést természete szerint röpdösni, reménykedve: lassan-lassan kirajzolódik Mihályfa meg Sömjén mai világa.

Tehát a parasztok népegyesületekben, szövetkezetekben szorgoskodnak.

– Mihályfának és Sömjénnek vagy a tanácselnöke – mondom.

– Már majdnem egy falu a kettő, majdnem összeérnek.

– A szokásos hadakozás itt is jellemző volt, ma is megvan? Másféle-e a két falu népe?

– De meg ám! – János vasi beszédét termete fölerősíti. – A mihályfaiak között sok gazdag paraszt volt. A sömjéniek nagyjából kis- vagy középbirtokosok. Emiatt különbözőek. A rátarti mihályfaiak, ha. bajuk van, behívnak egy pohár borra, úgy kérnek tőlem, de én inkább azt mondom, majd az irodában megbeszéljük. Ha nincs dolguk velem, inkább elfordulnak, és kapálnak. A sömjéniek megállnak, elbeszélgetnek akkor is, ha nem kérnek semmit. Benne vannak a közösségi életben.

Így folyt a beszélgetés hazáig. Kora este az üres dűlőúton senki sem járt, a mihályfaiak ilyen tulajdonságát azért sem tapasztalhattam. Mikor vendéglátóm megkérdezte, külön szobában akarok-e aludni, vagy a fiával, természetesnek tarthatta, hogy az utóbbit választom, hiszen a másik szobában mért szoruljanak össze, én meg egyedül terpeszkednék. Már a szőlőben szalonnával jóltartottuk magunkat, de még nem feküdtünk le.

– Hány lakosa van a faludnak, János?

– A két községben 1680 lélek.

– Sömjénben?

– Sömjénben 741 volt a mostani népszámláláskor.

– Hát ezért kellett Sömjént idecsatolni?

– Nem probléma. Itt van a tanácsháza, az iskola, még gyalog sincs messze, mindenki hamar elbiciklizhet, az autóbuszok sűrűn járnak, az orvosi rendelőt már a két falu közé építettük.

A háziasszony lefeküdni készült, de kicsit toporgott, míg a férje pontot tesz a mondat végére. Rövid hallgatás után megkérdezte, reggelire mit óhajtok, tojásrántottát, tejet, teát, szalámit? Mondtam, énnekem mindegy. Köszönöm szépen! Kértem a férjét, ha nem fárasztom, tájékoztasson általában, ne tudatlanul kérdezgessem az embereket a következőkben.

Az emberek általában 30-50 ezer forintot keresnek egy évben. A szövetkezeti munka mellett jövedelmüket a maguk földecskéjével is gyarapítják, állatokat tartanak, melyekből szép pénzre tehetnek szert. Egy 70-80 kilós választóborjú ára 4 ezer, tenyészállat, ha nem vemhes, 25 ezer, ha vemhes, fajtiszta, 30-40 ezer, a vásárban egy ló 30-35 ezer, két-hároméves csikó 30 ezer forint. Kétezer forint körül kapnak a tejért havonta. Szóval a lakosságot általában jómódúnak lehet nevezi. De ehhez képest milyen a művelődés állapota? Ötezer kötetes könyvtár, de csak a diákok meg az öregek olvasnak, közbül dolgoznak látástól vakulásig, csak akkor érdeklődnek a kultúra iránt, ha már révbe jutottak. Azt mondja János: „Senki sem gondol arra, hogy az embernek lelki öröksége is van. Hiába van nekem műemlékem, fontosnak alig tartják” – nagyon okosnak és fontosnak tartom általában, s itt éppen a Tekintetes Úr irányában annál inkább.

– Még tudják, kiről van a Berzsenyi utca elnevezve, de a Bercsényit már nem. Csak azt kellene mondania a tanítónak, itt Kemenesmihályfán eskette föl Rákóczira a papokat és a tanítókat a Vidos-kúria udvarán, ahol Bojkyné lakik.

Senki sem gondol arra, hogy az embernek lelki öröksége is van?

 

*

 

Hát a sömjéni Berzsenyi-házról nem is szólok? Mért kell a falu végéről elindulnom, Kegyelmed türelmét táncoltatnom? – kérdezhetné. Mielőtt oda elmennék, idézek öt évvel előbbi újságcikkemből, hiszen a ház akkori állapota annyira megállapodottnak tűnő volt, hogy újabb látogatásomra nemigen változhatott.

„A falu főutcája közepén volt a háza. Nem a mai, ez a nyeregtetős, amelyet 1919-ben új tulajdonosai építettek, aztán újabb gazdái többször átalakítottak. Előtte emléktábla a hétköznapok hervadt, száraz koszorújával. Udvarán vasárnap délelőtti életkép: motort szerel két férfi. Vigyáznunk kell, hogy a keskeny udvaron szét ne rúgjuk a csavarokat, a szerszámokat az olajos rongyokról. A konyhában főzéshez készülődik az asszony. A kisgyerek a szerelgetők között ácsorog. Hátul egy Berzsenyi-falmaradvány, a mai ház utolsó része, hozzátámasztva a szokásos falusi árnyékszék, mögötte a mező, a százados vakolatba karcolt illetlen ábrák. Most minden felejtésünkre vall. Nem okolhatom a tulajdonosokat. Nem tehetnek ők erről semmit, úgy élnek, ahogy tudnak. Az asszony kedvesen kalauzol, kisfiával megmutattatja a Berzsenyi-szőlőt, présházat. A gyerek harmadikos, és tudja, ki lakott abban a házban, ki járta azt a szőlőt, ki tűnődhetett hosszan a présház ablakából, szemét a Ság hegyen felejtve.”

Mindezt még reggeli előtt Uraságod tudtára adom, s a világos konklúziót okoskodással nem szaporítom. Azt mondják, a falat az illetlen ábráktól megtisztították.

Jutka asszonyt egy öreg néni nagyságos asszonynak szólította, s utcán mentünkben Jánost elnök úrnak, bár inkább az elvtárs megszólítás a szokás manapság, de azt hiszem, nem kell az öregek megszólításából ügyet csinálni, nem áll rá a szájuk, ha régen a bíróval, jegyzővel, tanítóval így tették.

Délelőtt három öregemberrel beszélgettem. Szívesebben írok az öregekről, mert ha kihalnak, utódaik már más történelem részesei, apáikat könnyen elfelejtik. Sorsukat, természetüket megtudni, megtartani kötelességünk, akár a többi népi kincseket, dalokat, meséket, szerszámokat és épületeket s mindenféle szellemi örökséget. Nem lehet írni róluk valóságosan, ha arcukat magam előtt nem látom. Nagy Pista bácsi arca hosszúkásabb, mint Tima Lajosé. Tekintete érzékenyebb, elpityeredik, ha első fiúunokája születésére gondol. Timáé, akit a faluban kupecnek neveznek, ravaszkás, pedig nincs most alkudni való alkalom. Vagy mégis? – az igazságra? Ambrus Kálmán alacsony, telt, piros képű, könnyen tárulkozó. Beteg feleségével ketten laknak. Az asszony káposztafőzeléket főz ebédre, tekintetében riadt tétovaság, aztán egy szóra hirtelen bizalom, ilyenkor elmosolyodik, s megszeppenve kap a kendője után.

Megeredt a hideg, szeles eső. Maradtunk Mihályfán. Ha a parasztoknak bosszúság ilyenkor a tavaszi munkák idején, nekünk szerencsénk, otthon találjuk őket. Ambrus Kálmánt megszólítja János: Ráérne-e kis időre? „Szóval és tettel én most a postára megyek, de utána ráérek” – válaszol akkurátusan. Nagy Pista bácsi éppen e kapuja előtt áll. Tima tele zsákot tol a biciklijén. „Jó, akkor rögvest átjövök” – mondja. Pista bácsi a konyhába ültet bennünket. Vasutas veje sötétkék egyenzubbonyát varrogatja. Nem azért, mintha felesége nem tudná megcsinálni, azt hiszem, szeretetből babrálja, vagy megrögzött kötelességből, amire a katonáéknál szoktathatták. Apósa amolyan félparaszt, ács volt, de paraszt is, meg a vasútnál szolgált 1952-től. Az asszony művelte inkább a négy holdat, a földosztás után a nyolcat.

Most történelmi beszámolót kellene tartanom a Tekintetes Úrnak arról, hogy a nagybirtokot a szegények között fölosztották, s az Úr is arra a sorsra jutott volna, mint a mihályfai Vidos és Münnich uraságok. Tagosított földjei végén sírt volna-e, vagy verte volna a mezsgyekarókat a fejsze fokával, nem tudom, de én inkább az utóbbit szeretném képzelni Uraságodról.

Pista bácsi hetvenöt éves, 2480 forint nyugdíjat kap az államtól, háztáji földje jövedelméből, két tehene tejéből, melyek 3-4 ezer forintot hoznak a házhoz havonta, sokkal könnyebben élhet, mint Vidos József aranykulcsos kamarás idejében. Múltját a következőképpen foglalja össze olyan tömören, hogy a szegénységét beleképzelhetjük, sorsa továbbgondolását rám bízza, én meg a Tekintetes Úrra:

– Máshová jártunk ácsmunkára. Köcskre gyalogoltunk például, az ide olyan tíz kilométer. Az istállópadláson aludtunk, vasárnap hazajöttünk, aztán kezdtük elölről. Ha nem akadt munka, még Pestre is elbicikliztek a mesteremberek. Nyáron aratni hazajöttek, ősszel megint hazajöttek a föld miatt. Aztán télen sem igen kaptak munkát. Nekem jó volt a kézügyességem, azért adott az apám ácsnak. A Vidosnál volt gazda, vett tíz hold földet a szorgalmából, de olyan sokan voltunk rá, hogy minden szétszéledtünk. Kilenc testvérem közül öt vasutas, egy foglár, egy pesti közlekedési munkás. Nekem csak a kis szőlő jutott. A hegy megvan, de csak akkora, amennyit a család megiszik. Nem vagyunk ivósak, gondolhatja, mennyi terem rajta.

– Kikkel barátkozott fiatalkorában?

– Inkább az iparoslegényekkel. De például együtt vágtuk le a fát a parasztlegényekkel, ami a sömjéni istállóhoz kellett. Nem volt köztünk sok különbség.

Beszélgetésünket Tima bácsi megjelenése félresodorja. Már az első percekben érzem, nagy beszédű emberrel adódott találkozásom. Kacskétás sapkáját a kezében tartja, menetkész, de maradós, a vásározó természet máig sem kopott ki belőle, elmenését azért mutatja, hogy visszahívják.

A Tima kupec – így nevezik, és ezt maga sem takargatja, mintha erény volna, az okosság példája, tökélyre vitt fineszesség. Én, mert a vásárok korában a kupecek természetét nem ismertem, annyira kicsi voltam, csak a Molnár Flóri alakjára emlékezhetem, aki sűrűn jött-ment a házunk előtt a vásárokba és vissza szomszédos falujába. Földje nem volt, de akár egy úriember, mindig öltönyben, kánikulában is zakóban, nyakkendősen. Sokat ült az Ács Imre kocsmájában, néha mintha ittasan poroszkált volna, ilyenkor használta kampósbotját, különben karján lógatta. Táskája tele pénzzel! Én a kupecmesterséget könyvből olvastam, nem éppen hízelgő előadásban. Mindenkit becsaptak, mert jobban értettek az állatokhoz, mint a marhák gazdái. Más helyett bonyolították le a vásár szellemes komédiáját bizonyos összeg fejében. Ám ismerek egy körorvost, doktor Kupecz Benedek, a nevét éppúgy nem szégyenli, mint a mi Tima Lajos bátyánk, aki egyetemi tanárt nevelt a fiából az orvosi tudományok körében. Talán gyermeki nosztalgiám okán kérdezgettem kupec korszakából, pedig nem is volt kupec a szó valódi értelmében, volt hét hold földje, csupán az ökröket váltogatta sűrűbben, tehát a saját vagyonát hasznosította, olcsóbbért vette, s amikor ideje volt, drágábban adta.

– Ott a Tima kupec, a! Aszongyák. De régen volt! Most már nincsenek vásárok, szabad kereskedelem. A celli vásárba ezer marha is föl volt hajtva. Aztán mentünk egészen Tapolcáig hatvan kilométert, Devecserbe, Sümegre – szóval a jó ökörvásárokra. A szép állatoknak mindig örültem, megdolgoztam értük, mint az apám, aki ott feküdt-aludt az istállóajtóban, míg a dér be nem lepte a homlokát. Én bizony nagyon örültem az állatoknak, ha két fess ökröt vettem, olyanok voltak, mint az írott tojás. Messziről jöttünk, a kocsmáknál megitattuk, aki akart, kért egy nagyfröccsöt, egy korsó sört. Nekem nem volt szokásom. Hát ilyen kupec voltam én. Magam voltam a hajcsár. Ja, az a tapolcai út az igen hosszú volt. Sümegig egyetlen falu se, ökröstül tikkadtunk. Meg köves is volt, a vasalatlan állatok könnyen lesántultak.

Eszembe jutott a Hajcsár, csak így mondtuk kiskoromban. Kevésszer láttam mesterségében, annál inkább kéregetni meg az istállóban hálni. Köszönt, egy szót se szólt, anyám adott neki valami maradékot, rongyos tarisznyájába tette, vagy megette egy ültő helyében. Mocskos kabátjáról zsíros szíjostor lógott, botja mintha nem is lett volna. Féltem tőle, hátha tetves, bár tetűt elevenen máig sem láttam. Tima Lajos beszéde közben a Hajcsárt csak felidézhettem, sokkal rövidebben, mint ahogy most itt leírtam.

– Volt úgy, hogy a személyszállító vonathoz a vagont a két ökörrel hozzákapcsoltattam. Elintéztem! – mosolygott ravaszul Tima bácsi. – Mindig ki köllött tudakolni, mikor, melyik vásárban lesz az ökör drágább. Ezt én eltitkoltam. Megvettem az istállóból ennyiért, a jövő heti vásáron meg eladtam annyiért.

– Akkor maga az embereket becsapta – bátorkodtam.

– De be ám! Mondtam, 18-20 literig ad a tehén, pedig csak kettőt adott. Én nem hazudtam. Igazán csaptam be mindenkit. Ugye, nem azt mondtam, hogy 18-20 litert ad, hanem hogy addig ad. De azért a barátom ökreit nem vettem meg drágulás előtt. Nézd, mondtam neki, hajtsd el az ökreidet Devecserbe, ott jobb pénzt kapsz értük.

– Olvastam egy könyvben, hogy azért a kupeceket is becsapták néha.

– Engem csak egyszer csaptak be a zalaszentgróti ökrök. Nem húztak.

– De az egyszeri kőműves, a Muladi Jóska a disznókupeceket nagyon nevetségessé tette. Kiss Lajosnak a könyvében olvastam. Elmondhatnám-e?

– Örömmel hallgatom. Mondja csak, tessék!

– Muladi Jóska, a kőműves azt ajánlotta a kocsmában a kupeceknek, van két eladó disznója. Két kupec vállalkozott is rá azonnal, hogy látatlanban adnak érte ennyit meg ennyit. Muladi kezet adott rá, az alku megvolt. A foglalóban kapott pénzen bort hozatott. Ittak, mulattak. Késő este, mikor elfogyott a pénz, megkérdezte Muladi, mikor mennek a disznókért, hogy otthon legyen. Természetesen azért tudakolta, hogy ne találják otthon. Másnap délután, mikor beállított a két kupec, csak a Muladi feleségével beszélhettek, aki sehogy se értette, miféle disznókért jöttek, mikor nekik nincs egy se. Bosszankodva fordultak vissza, egyenesen a kocsmába. Előveszik Muladit, félrehívják egy üres asztalhoz, mért ültette föl őket, hiszen nincsen a háznál disznó. – Dehogy nincs, mind a négy otthon van – feleli komolyan. – Hol? Néztük az ólat, üres! – Együtt vannak a gerendában! – A kőműves azt a négy disznót értette, a négy ászt a kártyából. A kupecek nemhogy szidták volna, hanem még ők kérlelték, el ne beszélje senkinek, inkább megduplázzák a foglalót, hogy hallgasson.

– Érdekes világ volt – nevetett Tima bácsi. – Még most is hazaballagnék Tapolcáról.

Ha a mi bátyánk a régiekbe bele nem ringatózott volna ilyen önfeledten, kacskétás sapkáját már regen fölrakta volna. Mégis tovább maradt, miként Uraságodnak ideírtam.

Beszámolóm kerekségére törekedvén átballagok Ambrusékhoz, s mert kiváló ökrösgazda hírében állt, folytassuk ökrökkel a témát. Kálmán bácsi már a postáról hazaért, várt bennünket. A valóságban gyalog, de képzeletben édesapám ökrös szekerén zörögjünk hozzá, egyszerre a jelenben és a múltban.

Apám lovasember volt, a lassú ökröket nem szerette, s mert minden állatát a háborúban elhajtották, lovait világjárásra fogták, betöretlen kancacsikaját fölnyergelték valami kétséges útra, a keresztapámtól két vöröstarka ökörtinót vett hitelben, s ha csak ökrökkel is, tönkretett gazdaságát újraindíthassa. Szóval, szekereztünk Ambrus Kálmánhoz a Busával meg a Sörössel. Ha apám lóhoz szokott járásához is lassan, akkor az én gépkocsis, vonatos száguldásomhoz képest még lassabban értünk. A Busa a hajszás, nagyon jól tudja Uraságod, a szekérrúdtól jobbra, balra a Sörös a csálés. A Busa kajla szarvú, de erősebb, talán okosabb is buta fejéhez viszonyítva. Az ökörkosarakat szájukhoz kötöttük zsákmadzaggal, nem mintha a fenyőfákat leennék, inkább hogy ne kapkodjanak az árokparti gazba olyan ökrös mohósággal, s mi meg az árokba ne boruljunk. Tülett! – mondja az apám. – Indulás egyenest! Erre csak a lovak mozdulnak, hát a biztatást meg kell toldani egy ostorcsapással. Csálé! – ha jobbra, hajsz! – ha balra akarunk kanyarodni, vagy ha az állatok széjjelhúznak – Csálé, Sörös! Hajsz, Busa!, s befelé feszített lábaikat visszarakják, igaszegre feszített nyakukat helyreigazítják. Hol vannak már a régi ökrök? Hova lett Uraságodé is, az a kettő, melyeket Kunos Jakabbal kötött szerződésében megemlít? „Két ökröm és ekéim, melyeket őszi vetőre itt hagyok, a magam számára, a magam magjával vethessen el két hold búzaföldet, nyolc hold rozsföldet, úgyhogy mind az ökör, mind a cseléd Kunos Jakab úr költségén légyen. Javából-rosszából egyaránt.” Sömjéntől így is búcsúzott 1804. szeptember 19. napján. Tudtam én hírből a kedvelt ökörtartásról. Mennél közelebb mentünk Vas megye határához, annál több ökrös fogattal találkoztunk már a szomszédos Kiscsősztől. Most Mihályfán odavalósi szájakból tapasztaltam.

Apám ökrei Ambrus Kálmán istállójában valóságos fiatal tinókká változtak.

– Szóval és tettel – kezdte Kálmán bácsi, úgy látszik, ez a szavajárása –, ezt a két beccét 16 ezerért vettem, ősszel megkapom értük a 36-38 ezret. Volt itt ökörkultusz, kérem – folytatta a konyhai főlő ebéd szagában.

– Hatvanhét éves nagyok. Meg aztán jött a téesz. Most már csak hizlalok minden évben, mint ezt a kettőt. Ezt megengedik, sőt pénzzel is támogatják. – A sőt szót annyira megnyomta, elnyújtotta, hogy a következőkre szussza alig maradt. Így tette tovább is, ezáltal beszéde akkurátussá változott. Az akkurátus emberek pedig precízek, s a komótosság meg talán az állataikról ragadt rájuk. Így passzol egymáshoz ember és állat. Figyeltem gulyásgyerek koromban, szinte megismertem a tehenet gazdájáról. Ha Tima Lajos a kupec, akkor Ambrus Kálmán az igazi ökrösgazda. Ha Timától négy-öt pár is el szokott ballagni évente, akkor Kálmán bácsinál ökrei nemcsak egy évet dolgoztak végig.

– Mihályfa volt az első. Az ökörből szereztük a földet. Két pár szokott lenni. Nagy becézést kaptak, a gazda meg koplalt mellettük, nem mint most. Az ecceri ember ökreit Svájcban kipántlikázták, ez az ember nulláslisztet adott az ökreinek, maga meg korpát evett. Azért mi nem voltunk olyanok, hogy ahogy mondták: A parasztember akkor eszi meg a tikot, ha a tik beteg, vagy ha a paraszt beteg. Mi nem gánicát ettünk vasárnap. Egyszer falicitálás volt a királykerti erdőn, mentek ám a szekerek, láthatta volna, hideg búzagánicát ettek zsebbül. Szóval és tettel, a regi emberek többet dolgoztak, szerényebben éltek, most többen vannak az orvosnál, könnyelműen élnek.

– Azt mondta, maguk megadják a gyomruknak, amit kívánt. Szokott-e kocsmába menni?

– Á, nem. A kocsmába csak az iparosemberek jártak. Volt itt a Krausz meg a Hoffmann. Jól megélt a kocsmáros az iparosokból meg a sömjéniekből.

Emlékszik-e még, Tekintetes Uram, mint vélekedett a tanácselnök a két faluról? Most mit mondhat erről Kálmán bátyám? Megkérdeztem, mert a sömjénieket említette.

– Sömjén? Mihályfa? Mint ég a földtül. A mihályfaiak jobb gazdák, a sömjéniek szabadabbak, nőztek, búcsúkba jártak, a műveltség szempontjábul előbbre vannak. Nem értenek úgy a gazdálkodáshoz, mert cselédek voltak. Énnekem tudni köllött, hogy a tinót félhúsú állapotban köll venni, négyhetis korában köll metszeni, mert ha később, akkor már bikásabb lesz, akkor már gőbölnek nem olyan jó. De ez már be van fejezve, kérem szépen.

Nem írtam sok újságot, mondhatná az Úr. Igaz, ha a közeli múltban jártam is, százötven évvel hátrébb barangoltam.

Nem felejthette Tekintetes Uram azokat a lovakat, akiket esküvői hintója elé fogott, éppúgy rájuk emlékezhetett, amikor borulásakor összetörte magát. Én azt hiszem, az ember életét lovaival is krónikázhatná. Öreg édesapja nem írta Niklára, a hetyei istálló miként rebbent meg a napóleoni katonák francia beszédétől, s miként fogatott kocsijába, fölsóhajtva elvonulásuk után. Akkor epizód volt, talán csak izgalom a nagy sürgés miatt, minálunk a lovaknak is emberi sorsuk lett. Az utolsó lovak, akár az utolsó parasztok fejezték be pályafutásukat.

A második világháború elvonult fölöttünk, egy hét után katona sem maradt a faluban. A hátulsó sereg háziállatokkal elkeveredve vonult nyugat felé, vagyis egyelőre északra még, hogy aztán nyugatra forduljon tovább. Apámat hajtónak parancsolták, annyira maguk és a marhák mögé, visszanézve talán nem is láthatták apró alakját a tehenek, ökrök faránál. Annyi próbatétel jutott az embereknek, ötvenhat éves öregem mért maradt volna ki éppen akkor belőle? Ott, szélső házunk és a Harasztnak nevezett vadligetes, agyaggödrös, kenderáztatós mezőrész között, azon az ötszáz méteren sorsát döntötte el, egy pillanatnyi bátorsággal. Látta, a katonák magukkal vannak elfoglalva, s az állatok, legelöl az övéi, a mieink, nyugodt tempóban vezetik a többieket, akár a megszokott legelőre, a csőszi rétre mentek volna. Látta, mintha nem lenne rá szükség, megfordult visszafelé; lépkedett, mint aki ellenirányból jön dolga szerint. Talán nem is jutna ez a szökés eszembe, ha nem gondoltam volna magamat a helyébe annyiszor. Ha teljesíti a parancsot, sok minden megeshetett volna vele; elengedhették néhány kilométer után, vagy akár Bécsig sem, fogoly is lehetett volna. De abban a pillanatban a bizonytalan jövő és a halálos tét között kellett választania halálos biztonsággal. Nem beszélt érzéseiről, csak azt mondta, ezt csináltam.

Visszatért a megürült gazdaságba, a márciusi kopár udvarba. Mi még a pap pincéjében voltunk. Átélhette a kifosztottság borzalmát egyedül, ott az udvaron a Gazda.

Az istállóban egyetlen állat se, pedig a bejárattól jobbra egy anyakanca s a hámba tört kancacsikó, másfél éves csődörcsikó, aztán balra tehenek, üszők elöl a falnak és mögöttük az ablak felé. Üres az ól, a hidas, a tyúkház, elijedtek a galambok. Egy héttel azelőtt még a fákhoz is állatokat kötöttek, mert befogadtuk a kibombázott családot, az új özvegyet hét gyerekkel a falu közepéről. Azt a csöndöt csak most képzelem vissza, a hétéves gyerek mindent újrakezdhetőnek tart, s nem veszi értéke szerint a pusztulást.

Új történelem indult akkor a semmiből. S mert apám lóimádó lévén, attól a másfél éves csődörcsikótól számítom új korszakát, akit egyszer csak hazavezetett a mezőről, húzta lótenyészetének dróttal fölkötött szájú maradékát, melyet talán egy katonakölyök szemelt ki magának, kiskatonának kicsi lovat, de akivel nem bírt, és ott hagyta sebes szájjal, kiéheztetve a Haraszt fölött, hiszen legelni nem tudhatott. Törzskönyvezett anya fia, kiábrándítóan sovány és jövőtlen. Zalavár nevű apától származván Zalavár maradt a neve. Különös a megszokott Fecske, Rigó, Csillag, Madár és Fácán között. Bár megfordult még egypár érzéketlen szájú katonaló a gazdaságban, amit a hajdúsági polgármester hagyott nálunk tartásra, a talpra állás segítésére, ez a csikó mozdította ki a gazdaságot igazán.

Nem tudom, állatorvos hiányában hagyták meg csődörnek, hogy idejekorán nem tudták kiherélni, vagy a teljes méntelenségre gondolva hasznot láttak benne? A környék fedeztető csődöre lett ivarérettségétől. Hozott a házhoz némi gabonát és pénzt, hatvan-hetven kiló búzát vagy annak árát egy fedeztetésért. Fiatalabb nővérem járta biciklivel a falukat, beszedni az új forintot. Megmentett bennünket a ló, hiszen olyan szegények voltunk, hogy a nővérem felemás szandálban ment gyalog Pápára, huszonhárom kilométerre, érettségizni.

Annál több izgalom lett rakoncátlansága miatt. Nemcsak termetével magasodott fölénk ez a kosorrú, erős szügyű sötétség, uralkodása hatalmas árnyékával is. Minduntalan készenlétben apámnak legnagyobb testi-lelki elfoglaltsága lett. Már hozzáváltozott, szinte szerelmesen a féltékenységig. Becézte szóval, zsenge zöldlucernával, zabbal, markából etette kristálycukorral, egyetlen reményét. Apám híres lótenyésztő, aranycirádás díszoklevelei jegyezték, gazdasága pusztulása után még kapott egy nagy kegyelmet ráadásnak. Amennyire lovai addig is megkülönböztették a többiektől, most aztán különösen. Csődöre van, fedeztet vele, méghozzá díj fejében. Kis noteszébe írta a környék lovasgazdáit Tüskevárról, Galsáról, Somlóvásárhelyről, Dobáról, Borszörcsökről, Piritről, Csögléről, Devecserről megjelent jövendőbeli sógorom is.

Akkor én még gyerek voltam, s mert emlékeimmel képzelődésbe keveredhetnék, sógoromra bízom magamat.

– Volt nekünk két lovunk, mikor a háborúban elmenekültek a csendőrök, elvitték őket nyugatra. Negyvenhatban visszajöttek Ausztriából, visszahozták a lovakat, de csak egyet, mert a másik megdöglött, vettek helyette, de azt nem adták vissza, mert az nem a mienk. Egyszer jártam Iszkázon a rokonaimnál, ahogy a Hogyor Jóskával beszélgetek, mondom neki, hogy ezt a lovat be kellene fedeztetni, hogy mégis legyen egy csikó, de hát nem voltak állami mének, erre azt mondja a Jóska, te, Felsőiszkázon a Nagy Béláéknak van egy csődörcsikajuk, nem tudja, fedeztetnek-e már vele, meg kellene nézni. Átmentünk, azt mondták, nem sokat fedeztettek még, de azért megcsináltuk, aztán járogattam próbára. Mikor befedeztették a lovat, menni kellett kilenc nap múlva próbára, aztán megint kilenc napra, már a végén gyanús volt az a próba.

Emlékszem, a pajta mögötti eldugott helyen, a kazlak mellett valóságos arénán folyt a látványosság. A próbafa, a csődör szügye fölé érő, kapuszárny szélességű alkalmatosság, rendeltetése szerint a mént a kanca rúgásától védendő akkor, mikor arról szereznek bizonyságot, vajon lehet-e a párzásból valami. Mert ha a Hölgy a Herceget nem akarja, rúgkapál, ágaskodik. Elégszer hallottam a diófa törzse mögül a deszkadöngést, láttam a véres csánkot, a gazdák erőlködését, hogy kelletlen lovukat farral visszahőköltessék. Zalavár tombolt, beleszagolt a kancába, mályvaszín ínnyel az égre vicsorított, vinnyogva nyerített, első lábait emelgette, mintha a próbafát akarná meghágni. Ha úgy tetszett, a próba és a nyers előjáték után sikeres lehet a dolog, a védőpapucsos kancát elvezették, hosszabb gyeplőre engedték a csődört, aztán szárnyalásából visszafogták. Apámék repültek a száron, s visszaestek az összegabalyodott monstrumok mellé. Valamelyikük hátralépett az emelődaru erejű harangos szerszámot a kancába igazítani. Hatalmas tajték és medúzaremegésű velő hullott a kamillavirágra, lapulevélre.

– Tavasszal és ősszel volt a fedeztetés ideje – mondja a sógorom –, akkor naponta kétszer, reggel, estefelé, esetleg napközben is, ha véletlenül jött valaki, hát akkor fedeztettek. Mindegyik után kapott egy kis véka zabot, mikor bevezették a helyére. Azt tudom, a szürke lovakat nem szerette. A mienk is az volt. Úgy csinált, mintha nem is látta volna. Nézegelődött a diófák között, nem érdekelte az egész. Akkor a Tóni kihozta a nyerget, egy vágtában elhajtotta Csőszig, kiizzadt, behabosodott, bemelegedett, akkor tudták befödöztetni vele a szürke lovat. Szóval azért kellett menni kilencnaponként próbára, hogy lesz csikó, vagy nem lesz csikó. Ha azt akarták, hogy biztos legyen, többször elrendelték, ha nem vette föl, akkor hát jó, akkor vemhes. Akkor, ahogy eljárogattunk, én, mint amolyan lópecér, aki szeret a lovakkal foglalkozni, segítkeztem, de csak mikor apád meggyőződött, hogy értek a lóhoz. Megismerkedtem a lányaitokkal is, meg ott volt a Szanyi Ernő, aki osztálytársam volt a középiskolában. Megtudtam, apád ismerte az egész famíliánkat. Kisütöttük az ismeretséget, barátkozott. Volt nekem egy nagynéném Somlóvásárhelyen, a Terus néni, arról is szó volt, hogy elveszi. A végén kisült, hogy az egész família nem is olyan idegen egymástól, ismeri egyik a másikát. De elsőre még alkudoztunk. Pénzért födöztettek, abban az időben pénz, forint nemigen volt, hát én mondtam, hogy nekünk pénzünk nincsen, hát akkor valami másba, mondjuk borban egyezzünk meg. Kértek tizenöt litert, addig alkudoztam, míg tíz literben megegyeztünk, tíz liter borba került a csikó. Egyszer rendeztek az iszkázi legények egy bált ott a népháznál, de nem volt pénzük, egyezkedtek velem, a Lacitok volt ebben a fő egyezkedő, hogy én adjak bort, aztán megrendezik a bált, eladják a bort, utána nekem kifizetik. Elvittem nekik a bort, megrendezték a bált, a bort eladták, aztán fizettek. Bővült a kör, a Kiss Laci is ismerős lett, elmentem búcsúra Iszkázra. Három évig jártam udvarolni hozzátok.

Emlékszem, több segítője volt apámnak; a bátyám, de ő csak hazalátogatásakor vett részt a csődör életében, hosszú kötélen körbe futtatva fárasztotta; a Kankus, akit a faluban lófaszigazgatónak csúfoltak, tetézve csúfnevét, hiszen a valóságban Tomor Jenő volt; Szabó Antal, a Tóni, aki nyergelni szokta, s vasárnaponként a környék falvaiban vágtázott némi üzletszerzés miatt, hogy a lovat ismerjék meg; segített a Kardos Jóska is, fia a községi kanásznak. Híre kelt. Az egyik környékbeli kiállításról díszoklevéllel tértek haza, aláírója Dobi István földművelési miniszter. Képe is megjelent az országos lapban, s anyám megrökönyödésére kilógott a papa zsebkendője, ahogy ott áll, a gyönyörű lóhoz nem éppen illőn, kicsit nevetségesen. Jellemző anyámra, a híresség öröméből éppen ezt a kis rendetlenséget vette észre. Igaza volt a maga módján, mit szeressen örökös ijesztgetőjén? Hányszor jajgatott miatta, ha fölborultak; hányszor szállt le a kocsiról, ha jött egy autó?

– Kisnóniusz fajta volt, mikor kitenyésztették, ez a múlt rendszernek egy jól bevált lova lett. Jó volt hátaslónak, jó volt kocsislónak, a honvédség mindenre tudta használni, ágyúvontatónak is. Negyvenhatban volt itt Devecserben egy mezőgazdasági kiállítás, ősszel lehetett. A Kiss Laci is jött velünk, a tanító fia, ismered, ide jártak be hozzánk az udvarba. Akkor még az volt a sikk, hogy semmiféle jel nem lehet rajta, mert most nem az. Most vagy a lába legyen kesely, vagy csillag legyen a fején. Akkor egyszínűnek kellett lenni. A Zalavár homlokán volt pár szál fehér szőr. Hát az úgy nem lesz jó, hát aztán bebokszoltuk, fekete boksszal bekentük, nehogy az a pár szál szőr meglásson. Itt lepucoltuk, hogy szép legyen, petróleumos ronggyal bekentük, hogy szép csillogós legyen, a patáit kipucoltuk, aztán fölvezettük a kastély udvarára. A Zalavár kapta meg az arany oklevelet. Volt egy tüskevári, ugyancsak magánmén, nagyon helyes kis arabs mén volt, az lett a második. Az újságban bent volt, amint Kiss Lacival vezettük a Zalavárt.

Ettől a ló új reménység lett. Vártuk, hogy megveszi az állam, a jó, új forint idején legalább húszezret képzelt apám belőle, s valami olyan föltámadást, amitől visszaáll a régi állapot, s még jut nővéreim kiházasítására is.

– Fehérváron meg akarták venni a méntelepen. Ígértek érte két kancát, cserebere. De nem akarta az apád, mert tetszett neki, hogy van egy ménje. A két kanca helyett ígértek tizenkétezer forintot, a tizenkétezer nem ment, utána nyolcat ígértek érte, a végén lement hatezerre. Én mondtam akkor, elviszem Fehérvárra, mert a vonattól nagyon félt. Nem merték vállalni, hogy bevagonírozzák, összetöri magát, valami baja lesz. Én azt mondtam, hajlandó vagyok elmenni Fehérvárra, menjenek előre kocsival, vigyék a takarmányt, én meg utánuk lóháton, akkor nem kell a főutakon menni, hanem mellékutakon. Szó se lehetett róla. Ő nem akart megválni a lótól, annyira szerette. Az Országos Mezőgazdasági Kiállításra sem vitte el. Annyira félt, hogy berakjuk a vagonba, és olyasmit csinál, hogy eltörik a lába, oda lesz a ló. Már meg is volt a helye, sőt az összes okmánypapír, minden megvolt. Erőltetve el lehetett volna vinni, nemigen akarta elvinni. Szerette, büszke volt rá, hogy van egy olyan lova, amilyen senkinek sincs a környéken.

Szerencsére, akkor még kevés volt az autó, de azért egy-egy mindig akadt az országúton. Ha elölről jött, fölágaskodott a ló majdnem a motorház tetejére, hátulról berregve, mintha nehéz és csípős ostor sújtotta volna, versenyt rohantunk a géppel az árokparton, és gyakran fölborultunk. Nemhiába sóhajtott föl apám minden induláskor: Jézus, segélj! De nem vittek dűlőutak mindenhová. Mentünk a mezőre vagy a búcsúba, egyszer a vasak között sebesülhettünk volna meg, máskor az ünneplő lehetett csupa sár, zöld maszatos a fehér ing és a báli selyem. Sógorom szerint:

– Nem is a nagyvérűsége volt az oka, inkább a neveléstől függött, tulajdonképpen el volt kényeztetve, mert otthon a Zalavárnak mást nem használtak, csak egy ötvencentis pálcát, csak fenyegették mindig, nem ütöttek rá, szóval egy elkényeztetett csikó volt. Nem volt lehajtva, sokszor nem bírt magával, alapjában véve egy igen jóindulatú ló volt. Hajtottam én azt csődör korában is meg később is. Úgy szoktuk mondani, elhozzuk ide Devecserbe iskolázni, mert itt meg lett egzecíroztatva. Minden hónapban vérvételre kellett hozni, mikor fedeztetési időszak volt. Itt volt a Kopek, a járási állatorvos, ő annyira félt tőle, mint a tűztől. A Mikóéknál vettek tőle vért. Ott volt egy nagy körtefa, ahhoz szokták hozzákötni. Rudalókötéllel átkötötték a lovat meg a körtefát, hogy a ló ne tudjon ugrani vagy mozogni. A Kopek akkor messziről úgy vett tőle vért. Evvel annyira megbolondították, mikor az bement Mióékhoz az udvarra, akkor két lábon ment be, mert tudta, hogy mi vár rá. Ez nagyon elrontotta a Zalavárt. Meg a vasalás! Kezdetben Iszkázon szokták megvasalni. Az első lábait patkolták, a hátsót meg csak kipucolták, mert hát mén, ne legyen baj belőle, ha rúg. Iszkázon nem tudták fölvenni a hátsó lábát. Itt az öreg Horváth Jenő bácsinál csináltuk. Eleinte semmi baj, de egyszer úgy elrúgta a lábamat, egy hónapig sántikáltam vele. Később már annyira elromlott a vérvétel miatt, egyáltalán nem lehetett megvasalni. Akkor a Hinger állatorvos eljött, kapott egy injekciót, attól elszédült, megvasaltuk a hátsó lábait. Az iszkáziak meg se nézték, annyira sajnálták. Meg kellett, mert amíg nem járt közutakon, a körme nem kopott el, de amikor hosszabb utakon járt, annyira elkopott a körme, kénytelenek voltunk. Sokszor pár hétig itt volt, a devecseri lovak meg mentek oda. Mikor a betakarítás volt, a mi lovainkat elvittük Iszkázra, a Zalavárt meg elhoztuk ide. Többször el voltam vele borért a Balaton mellé. Csikós lovakkal nem lehetett elmenni, mert a csikókkal nem lehetett mit csinálni. Nem volt itt vele semmi baj, mert mindennap megvolt a feladata, le volt hajtva. De főleg eleinte, mikor elmentünk hosszabb útra, nem ment. Sümegig elment, Sümegtől le Lesencetomaj felé ismeretlen volt a táj, csak megállt az út közepén, aztán nézelődött. Akkor gondolt egyet, megint ment egy darabig, aztán megint megállt, aztán megint nézegelődött. Hazafelé viszont annál jobban. Akkor se völgy, se domb, semmi nem számított neki, jöttünk végig. Sokat vesződtünk vele, mert nem lehetett rárakni ellenzős kantárt. Volt neki egy kötőfékje, amin nem volt szemellenző, az azért nem volt jó, mert mindent látott, ha megmozdult valami, akkor mindjárt rebbegett, ugrott. Ha rátettük azt a szemellenzős kantárt, akkor nem ment, egyszerűen nem indult el. Ha kimentünk vele a Somlóra, vagy elmentünk valahova, akkor a szemellenző nélküli volt rajta, hazafelé rátettük a szemellenzőset, hazafelé eljött. Féltek tőle az iszkáziak, csak apád nem, ő annyira szerette, még véletlenül sem ütötte meg, még a tenyerével sem bántotta, büszke volt rá. Mi, mikor idehoztuk, nem adtunk neki akkora pardont. Egyszer eljöttek az iszkázi unokatestvéreim, a Hogyor lányok, edényeket vettek, a vekkerórát megcsináltatták az órásnál, és vittük hazafelé, aztán ahogy megyünk az iszkázi Nyíres úton, jött szembe egy teherautó, ahogy közeledett, gondoltam, itt probléma lesz, ahogy a teherautó odaért, a Zalavár ugrott egyet jobbra, ugrott egyet balra, a kocsi fölborult, hát a Hogyor Ili a tányérokat, ahogy az ölébe fogta, ledobta, összetörött a tányér, összetörött a vekkeróra. Bajunk nem lett, mert ahogy a kocsi fölborult, a ló megállt. Nem mertük megmondani, mi történt, azt mondtuk, tányérokat nem kaptunk, a vekker nem készült el, letagadtuk, hogy fölborultunk. Az esküvőkor mind a két lovunknak csikója volt, ott voltak a lovak Iszkázon a csikókkal együtt, a Zalavár meg itt, Devecserben. Mikor ezt az esküvői ügyet intéztük, elég sokat mentem Iszkázra, jöttem Iszkázról. Mikor az esküvő előtti este jöttem, annyira fáradt voltam, hogy elaludtam. Magam jöttem a Zalavárral, akkor még csődör volt, és úgy elaludtam, és úgy eljött velem haza végig a műúton, hogy semmi bajunk nem történt. Arra ébredtem föl, hogy amikor ideértem Devecserbe, jött a vonat, attól megijedt, és nekiment a kerék egy kilométerkőnek. Akkor ébredtem föl, és én már aludtam Alsóiszkáznál, tizenöt kilométert, ezt onnan tudom, volt egy igen elegáns ostornyelem, és az elveszett, és a ktsz kocsisa ott találta meg. Na, mikor volt az esküvő, akkor is a Zalavárral mentünk. Körmendiéket vittük magunkkal hintón, azok meg csináltak egy méter magas cukortortát, arra kellett vigyázni egész úton, ahogy ők fogták a kezükben azt a méter magas dió- meg cukortortát.

1949 júniusában szénát hordtunk a rétről, apám rakta a szekeret, bátyám villázta föl a szénát, én, a tizenegy éves gyerek, azért sündörögtem körülöttük, hogy Laci pesti történeteit hallgassam. Keserűen, szorongva beszélt Rajk László letartóztatásáról, s mert a letartóztatások váratlan, érthetetlen kórsága a népi kollégistákra is átterjedhet, ő meg már 46-tól lelkes tagja, híve volt ennek a népújító mozgalomnak. Anyám és két nővéren végső erejükig lesoványodva sározták, meszelték a házat, készültek a lakodalomra, ami a család utolsó nagy, rosszat sejtető ünnepélye lett. Ma inkább arról a csoportképről emlékezem, melyen annyi ember állt a fényképész elé, hogy a lugasos kiskertet eltakarták. Mi, gyerekek elöl törökülésben, rajtam a sánta Pali bácsi füstöskonyha-szagú ruhatákolmánya, fölöttünk az ifjú pár, a nyakkendős, fehér blúzos nyoszolyólányok, a sötét zakós vőfélyek sorában. Hátul még anyai nagyanyám is, apám, a bátyám, anyám fivére, a Vas Pista – már halottak. Mikor a csoportkép megbolydult, mulatság kerekedett, pecsenyék párologtak, vanília- és fahéjillatot árasztottak a sütemények. Sógorom barátai harmonikáztak, hegedültek a táncra. Még az a félkegyelmű káplán is hivatalos volt, aki éppen ott, a lakodalomban fizette ki nekem a Pajtás úttörőújság árát. Vas Pista bátyám némelyek megrökönyödésére azt énekelte reggelig:

 

Mindig velem akar hálni, engem föl akar csinálni, az intelligens kis, kicsi poharamból bögrét akar csinálni.

 

Meg:

 

Ki tanyája ez a nyárfás, enyim meg a tied, elvtárs, hogyha megjön a gazdája, mehetünk a micsodába.

 

Reggel süteményeket pakoltak a vendégeknek, de csomagoltak maguk is. Az egyikre megjegyeztem, éppen Pista bátyámnak, milyen sok tortát rak el az az ember, ő meghallotta. Bátyám az egyik zenész-tanítóval politikai vitába keveredett, de nem említette, hogy akkor jelent meg első verseskönyve, a Tűnj el fájás!

– Visszafelé, mikor vége lett az esküvőnek, hétfői nap jöttünk a zenészekkel, akik baráti alapon voltak ott, jó hangulatban is voltak, ültek a hintón hátul, az iszkáziak mind az utcán álltak, mindenki minket nézett, jöttünk a Zalavárral, új nejem ült mellettem, és hát ahogyan mi nyargalásztunk, a Vérék előtt elveszett a hintónak a kereke. Valaki kicsavarta, mert ott volt a hintó bent a pajtában, valaki kitágította a csavarját. Elment a hintó bal kereke a drága nejem alól, akkor aztán Vérékhöz mentünk be, a Zalavár bölcsen állt, nem volt vele semmi baj. Kértünk egy franciakulcsot, azzal visszacsavartuk, mert megtaláltuk a csavart is, visszacsavartuk, és úgy jöttünk Devecserbe. Hát igen. Aztán a csődört 49-ben vagy 50-ben kiherélték. Nem a kiöregedés volt a fő oka, hanem hogy egyszer nem adták oda két kancáért, nem adták oda tizenkétezer forintért, nem adták oda nyolcért. És mint a jó gazda, apád azt mondta, ha másnak megér hatezer forintot, akkor nekem is megér. Megalakultak az állami méntelepek, megszűntek a magánmének. Kapott egy kábító injekciót az istállóban, egy halom szalmát raktak az udvarra, kivezették, aztán ott szédelgett. Az állatorvosnak volt egy olyan lánca, amit mind a négy lábára rácsatoltak, akkor egy karikán keresztül összehúzták, és elesett, akkor a Kertai Dódi kivágta. Mikor fölállt, bóklászott, emlékszem, akkor ment el egy lovas kocsi a ház előtt, a Zalavár fölnyerített utána még egy utolsót. Aztán megbambult.

Idősebb nővérem házasságához a bútort a két ökör árából vették meg. Nem maradt igásállat a házban. Akár az országnak a fordulat éve, a csődörnek a herélés ideje, és még az utolsó lehetőség a haszonra. Amint megtudhattuk, a későn herélt ló szinte őrültté butul. Megbízhatatlanságából adódott. Ami eddig zabolátlanság, ezután eszetlen ijedtség, melyből csak akkor nyugodott meg, ha valami óriási testi fájdalom letaglózta. Egyszer apám szántott a mező végén, és egy hirtelen égdörgéstől megijedve Zalavár kirántotta az ekét a barázdából, s mindenestül vágtatott szinte a világ végére. Csánkját verte a hámfa, ez a rángatózó ütés hajszolta egyre tovább. Tovább a gulya felé. Akinek gyeplő van a kezében, nem engedheti el semmi áron. De ott az ekevas hasító éle mellett csúszni, közben kapálózni valami biztos talajért?! Csoda segített, a hámfa leszakadt a taliga kampójáról, és elszakadt a gyeplő is, a herélt elszabadulva, a hámfától egyre űzve belecsapott a viharból hazamenekülő tehenekbe, letiporta az egyik állatot. Azt mondják, a ló ettől a vulkanikus izzástól időlegesen megvakul. Valóban így történhetett, mert a tagútról egyenesen rázuhant a templom bástyájára, a kis kanyarra képtelen volt már. Véres homlokkal, összezúzott szüggyel és térddel jutott haza egy arra járó kezén, jámboran, dögrováson. Apám egy óra múlva érkezett utána, elmondta, a törött lábú tehenet levágják, és pörrel fenyegetőzik a gazdája. Pör lett belőle, több éves harag. Kuláklista, rettegés egy elhullott szalmaszál után, ami tüzet okozhat, s apám, túl a hatvanon, a rettenetes állat gazdájaként.

– Elhoztuk Devecserbe, még itt is ápolgattuk, mert annyira agyonverte a hámfa, hogy megdagadtak a lábai, a két hátsó lába, ecetes ruhával borogattuk neki, mosogattuk, hogy apadjon le az a daganat.

Elegünk lett belőle. Jó lett a rosszban az az ajánlat, hogy a Horváth Lajos Cella nevű kancájára elcserélné.

– Amikor kivágták, bamba lett. Meg az a rebbegőssége, az az ugrálása, fölrebbent egy madár, aztán megugrott, az megmaradt azért benne. Idős embernek nem való. Mindig attól féltünk, hogy valami baj lesz vele. A Horváth Lajosnak volt egy kancája, ahogy mondják, szőrért szőrt. A Zalavár sokkal erősebb volt. A Zalavárról még el kell mondani, mert dicsőségére válik. A mi lovainkat vittük el Iszkázra, mikor az őszi behordások voltak, a Zalavár meg itt volt. Egyszer, egyik délután elmentünk Iszkázra. Ott az akácás mellett a háznál répa volt. Hát amikor bejártunk az udvarra, hallom ám én akkor, hogy így Laci, úgy Laci. Az egyik ló neve Laci, a másiké meg Juci volt. Se a Laci, se a Juci, csak mint a fűrész, egyik se ment. Meg volt rakva a kocsi répával, bejártunk, kimentünk, nem indultak el a lovak, megsüllyedtek. Mit csináljunk? Ezt a répát hogy lehet lerakni? Próbáljuk meg a Zalavárt, fogjuk rá! Ráfogtuk arra a nagy kocsi répára, deszkáig megrakva. A mi lovainkat a két lovat hajtottuk előtte, hát ugye, mint a csődör, ment a lovak után. Azt a nagy kocsi répát kihúzta. Annyira lekuporcolt, leguggolt valósággal a kocsi elé, hogy egy arasz nem volt a hasa meg a föld között, annyira nekirugaszkodott, végighúzta a földön azt a nagy kocsi répát. Micsoda erő volt benne, mikor a mi két lovunk megsüllyedt, és nem húzta le a répát a földről! Borzasztó erő volt benne. Akkor még csődör volt, és ment a lovak után. Lehet, ha nincsenek lovak, akkor nem húzza le. Élvezni szoktuk, persze arra otthon vigyázni kellett, mert nem volt szabad rosszat csinálni vele, azt élveztük, mikor elmentünk valamerre, és meglátott valami lovat az úton, a feje mindig járt, mint afféle csődöré, akkor aztán megiramodott, akkor engedtük, ment, úgy kihabosodott, csak arra kellett vigyázni, mire hazaérünk, megszáradjon. Mert akkor baj lett volna, ha a ló vizes. Apád féltette. Nem is hogy féltette!

– Egyszer a Bánom-tagban – mondja a nővérem – ott öt hold föld volt, kukorica. Ők ekéztek, mi meg kapáltunk. Hazafelé fölültünk a kocsira. Mondogatja: Ti szegények! Elfáradtatok. Na, mondom, egyszer megsajnál minket is. Azt mondja, nem ám titeket, hanem ezeket a szegény lovakat. Minket nem sajnált, hanem azokat a szegény lovakat.

– Szép ló volt a Cella, törzskönyvezték is. Én magam is ott voltam, mikor jött az a Lajos, én mentem szegény Zalavár után, elballagtunk oda, bekötöttük az istállóba, a Cellát meg visszavezettük. Ez nyugodtabb, nem nyugodtabb vérű, szelíd, de borzasztó nagyvérű volt. A világból ki lehetett volna hajtani. Emlékszem, Piriten törzskönyvezték, és az volt a föltétel a formaság mellett, hogy a homokban fölült a szánra négy ember nyáron, úgy próbálták ki, hogy jó húzó, vagy nem húzó. Magyar félvér fajtájú. Vele szoktuk hazahordani a szőlőt szüretkor, egy szuszra elment a Somlóra, csak ott állt meg a pince előtt. Egész úton tartani kellett, hogy ne siessen. Apád a Cellát is szerette, mert jóindulatú ló volt, csak kényes. Ha elhoztuk Devecserbe, akkor két napig nem ivott, valami más szagot érzett, enni evett, de két napig nem ivott. Azért volt ez baj, mert akkor lesoványodott, összeesett. Örültem neki, mikor cseréltünk, könnyebben kezeltük, szelídebb volt, bár ez is kezdett elromlani, mert a végén ezt is elkényeztették, mert ennél sem volt más, mint egy kis pálca. Én Iszkázon mást, mert a kocsisembereknek van ilyen meg olyan nádnyeles ostoruk, Iszkázon én madzagon kívül mást nem láttam.

– Dehogynem láttál – szól a nővérem közbe. – Ott volt az asztalnál, mikor ettünk. Mindig ott volt, mikor a Lackó röhögtetett bennünket. Olyant mondott, hogy a Kardos Jóskának minden belement a tányérba. Mindig olyan bolondokat mondott. Jaj, mindig rötyögtünk.

– Jobb volt, ha apád nem volt otthon – mondja az anyám.

– Akkor szabad volt a vásár. Nagyok voltunk, már érettségiztünk. Így állt az ostor, ni, a falnak támasztva.

A Cellával lehetett volna szelíden kocsikázni, akár magára hagyni az utcán, ha apám beszalad ügyeit intézni valahová. Nyugalmasabb lett a gazdálkodás. Nemcsak a testi ereje, a földje is megcsappant az öregnek tizennégy holdra a huszonnégyről, a többit bérbe adta úgy, hogy még azt a csekély bérletet sem fizették rendesen.

Zalavár ideje alatt egy évre apámból kulákot csináltak, a beszolgáltatást számolni fölösleges, az egész termést, a minimális fejadag kivételével be kellett adni. Felszólítottak bennünket reggel, hogy még aznap szedjük föl a krumplit, és azonnal szállítsuk. Képzelhető, micsoda munka folyt, a fél falu segített. A Zalavár meg húzta-vonta a teli szekeret gyors fordulatokkal a begyűjtőhely felé. Akkor nem mentem iskolába.

Előttem a beadási könyv 1954-, 55-, 56-ból, a Cella korából. A szántó és a rét területe 14 kataszter 1010 négyszögöl. Az összes beadási kötelezettség 5249 búzakilogramm, 239 húskilogramm. A búza- és a húskilogramm termésfajtákra bontva 1325 kiló búzát, 1065 kiló rozsot, 1007 kiló árpát, 1030 kiló kukoricát, 522 kiló napraforgót, 1668 kiló burgonyát jelentett, ehhez a földadó 936 kiló búza. A 239 húskilogramm: 98 kiló hízott sertés, 21,50 kiló baromfi, 21,50 kiló tojás. Csak egy tehenünk volt, azért maradt az 1953-as nagyobb gazdaságból 596 liter tej, ezzel együtt kellett leadni 1954-ben 796 litert, sertésből is még 77 kiló hátralékot, tyúkféléből 21, tojásból 6 elmaradt kilót. Júniusban és decemberben leadtunk egy disznót, jelenti a könyv. Decemberben 318 liter tejet kellett volna beszolgáltatni az ütemezés szerint, éppen akkor, mikor a tejelés a legkevesebb, nem sokkal több napi öt liternél. Egy kataszteren 16-18 mázsa búza termett. A hivatalos bejegyzések rovatban: Beadási kötelezettsége egyeztetve. 1955. Aug. 3. Kovács Aranka begy. előadó; Őrlésre jogosult. Kovács Aranka begy. előadó. Körpecsét: Devecseri Járási Hivatal iszkázi megbízottja. Őrölhettünk a maradék búzából, rozsból; süthettük az új kenyeret. Ez az idő már szabályosan dokumentált, valami nyugalom tetszik belőle, akár Berzeviczy Gergely jobbágyterheket soroló higgadtságából.

Két utolsó lovunk, a Zalavár és a Cella. Czellaként följegyezve az elavult zsebnaptárban, gondolom, ne legyen a börtönhelyiséggel összetéveszthető, hangzása inkább olyan női névnek tetsszen, mint a Gabriella, Izabella. Pedig sötétség lappangott sorsában, melyet nem sejtettem, mikor kijöttek elém a vasútra, vagy 1957 januárjában, gyönge, napos időben mentünk a csöglei szabóhoz megvarratni sötétkék bársonykabátomat, vagy zöldlucernában szekereztünk hazafelé.

Horváth Lajos a Zalavárt vágóba adta.

1959 márciusában a Cellát kiscsikóstul be kellett vinni a közösbe, apám nem hajthatta tovább. Csak nézte azt a fiatal kocsist, nézte, és nem szólt egy szót sem. A csikót még el sem választották, már elvitték, mindenki tudta, hová. Egyszer csak anyja is eltűnt. Nem ettem virslit, krinolint, szalámit akkoriban. Megmaradt a csődör díszoklevele, a kanca törzskönyvelési igazolványa, melyet a komáromi állami méntelep-vezetőség állított ki 1956. június nyolcadikán. VM. 829-8-at sütöttek a nyakára. Apám hetvenéves volt akkor, és nem hiszem, hogy a sérvoperációtól gyöngült le hátralévő éveire, nyolcvanéves koráig.

– De nehéz volt az élet! – sóhajtotta utolsónak. Kora délelőtt anyám egyedül megfürösztötte, fölöltöztette, a másik szobába ölében vitte át. Azt mondja, nem félt, csak éjjel, mikor tuskóvá égett emberrel álmodott az ágyban, fölriadt, és a hajnali világosságtól megnyugodott.

Ama szarvasi Tessedik Sámuel evangélikus tiszteletes a 18. század végén, Uraságod ifjúkorában, az úrbéri viszonyok eltörlésére való célzásait tapintatos, szinte bocsánatkérő szavak után ekképpen mondja: „Nékem úgy tetszik, egy jó rendbe vett falunak bizonyára igen szembetűnő újsága, s ennek bevétetendő hasznai a szorgalmatosságot igen felmagasztalnák; ez pedig valóban meglenne, ha a paraszt egy néki mutatott földet, mint sajátját mívelhetné… Ha ez mint egy saját jószág a parasztnak szorgalmatosságát elegendőképpen fel nem buzdítja, nem tudom, ki egyéberánt a parasztnak gondolatját és körülálló dolgait esmérem, hogy más javaslott módok közül ezen dologban melyik munkálkodhatnék jobban.” Tessedik olyan lényegre tapintott, ami az 1950-es években annyira fonákká vált, mint az a csavarhúzó a csavarnak, mellyel a csavart visszaforgatták, s az egész paraszti társadalom eddigi szerkezete összeomlott. De ugyanabból az anyagból kellett újra s másra fabrikálni, küszködve munkakedvvel és alkatrészhiánnyal.

Ezek a mostani öregek, akikkel szanaszét beszélgetek, s most Mihályfán már kedélyesen eltársalgok, életükben két eseményt említenek legtöbbször: a háborút és a szövekezetesítést. „Iszkáz elesett” – írta apám 1959 februárjában pesti fiainak, láthatja a Tekintetes Úr, apánk a belépést igazi csatavesztéshez hasonlította. És hogy emlékszik D., akit a másik oldalra állítottak?

– Majd jött a korszak, amikor paraszt testvéreimet szorítottuk a parcelláról a szövetkezetekbe. Akkor én élszervező és bensőmben élsirató voltam, nagy feszültségeken mentem át. A paraszttól el kellett venni mindennél nagyobb támaszát, a földet. Álmaimban visszatérnek azok a paraszti arcok, a remegő szájszélek és a passzust aláíró kezek. Az asszonyok szemében a sírás könnyei, és a kötény széléhez kapaszkodó gyerek. Siralomház-jelenetek százával. Mert nem értették, mi sem értettük, csak csináltuk, talán igazán szabad, ha megszabadítjuk a földtől; majd „akkor lesz igazán a föld az övé, ha nem lesz az övé”. Természetesen ezekkel a tételekkel még ma is hadakozom. Nyugodtan meghalhattam volna a parasztfeszítő időben. Azok az arcok, azok a szemek és azok a kezek! De jó, de jó, hogy azért a szövetkezés magyari alapon mégiscsak bejött. Így nyer az ember föloldozást.

Mégiscsak bejött  – mihályfai, sömjéni, hetyei példákkal kibontakoztatom apránként, de még az elején kijelentem, a magyar mezőgazdálkodás a világ elején tart, remélem, nem is fog lemaradni.

Viharkabátos szervezők jártak házról házra, addig maradtak, míg a gazda alá nem írt, hajnalig, vagy ha akkor sem, újra visszajöttek. Előfordult, hogy a gazdát a tanácsház forró kályhája mellé állították, s ájulásig várakoztak a kézjegyére. Sokan a szőlőkbe menekültek, vagy a városi rokonokhoz. Persze ezek csak szálló hírek voltak, Uraságod a korabeli újságokban nagy lelkesedésről olvashatna. Ám Tima Lajossal nem így történt a valóságban.

– Iratkozzék be!

– Ilyen aztán nincs – mondtam.

– Akkor hazahozzuk a fiát az egyetemről.

– Nem írom alá. Mért pont nekem feküdtek? Szóval így ment ez reggelig. Heten voltak, na, mondom, mint a gonoszok. Másoktól hallottam, azt beszélték rólam, hogy ennek a szemetnek a fiát az állam taníttatja, aztán mégsem akar belépni. Egyszer csak aláírtam, mit tehettem volna?

– Usse vagyok itthon, lépjél be! – mondta Nagy Pista bácsi a feleségének.

S valóban, mire a tavaszi munkák elkezdődtek, majdnem az egész országot szövetkezetesítették.

Az apám, már hetvenévesen, magatehetetlen keserűségében föllélegzett. A nyáron, egyetemi vakációm idején arattam, kévét hánytam, hogy az apámnak legyen valami munkaegységi pontja otthon, hiszen már csak kévekötelet tudott csinálni. Egy hét alatt lekaszáltam négy kataszteri hold búzát, naponta száz-százhúsz kereszt kévét hánytam. Egy munkaegységért kilencven keresztet kellett szekérre dobálni, úgy emlékszem, abban az évben egy munkaegység értéke húsz forint volt, még a napi élelemre sem elegendő. Hát otthagyta a falut, aki csak tehette, a fiatalság meg a javakorabeliek városi culágerek, bányacsillések s a többi lettek, vonattal jártak fagyban-hőben, falumtól hat kilométerre a vasútállomásra bicikliztek, vagy a munkásszálláson laktak, s a városi környezetben zülledeztek. Húsz év alatt 3 millió falusi telepedett a városokba. A lovakat virslibe mészárolták, a paraszt, ha vissza akart volna állni, akkor se tudott volna, se igásállat, se szerszám. Apám Cella nevű lovát más hajtotta, de szopós csikaja már túlesett a vágóhídi ölőcsákányon, mellyel homlokán a csillagot beszakajtották, sokáig az anyjára se kellett várni. A ló helyett töfögött az állami traktor. Szegény apám sírva rakta a közös asztagba a saját kévéit, s annyira berúgott utána a Szanyi Gyulával a Nagy Vince somlai borából, a karomban hoztam haza, le a templomdombon, végig a falun, máskor lehetett volna szégyen, most nagy szomorúság volt, a falu meg nem szólta, anyám sem dorgálta. Majdnem úgy cipeltem, mint a halottat, s valóban már csak halódott további tíz esztendejében.

Sokat beszélhetnék még, de ezt a kifacsart témát megbocsátható kedvtelenséggel teszem, csak Uraságod figyelme serkentett, hogy rövid szenvtelenséggel előadjam.

Majd Hetyén megvizsgálom, a Tekintetes Úr hajdani birtokain mi történik, itt Mihályfán és Sömjénben azon időzzünk: mi újság a szövetkezeti tagok háza táján?

Mindenki kapott akkora telket, egyetlen holdat, mint amekkora a maga idejében az urbárium szerint a házhoz tartozni kimondatott; most már a paraszt nemcsak egy tehenet tarthat, mint a közös gazdálkodás elején, hanem magát többre is serkentheti, növendék állatra szerződhet, hízódisznókkal, tojással kereskedhet. Még egy lovat is megengednek. S mint ahogy a mai szónokok, akik valamilyen vezetői rangnál nem kisebbek, gyakran mondani szokták: „Elmondhatjuk, elvtársak, dolgozó parasztságunk jóléte és fejlődése biztosított.” – Hogyan s miképpen? – kérdezhetné az Úr az elvtársaktól. Az elvtársak, mintha olvasták volna, amit a föntebb említett Tessedik Sámuel mondott: „Csak azt kívánnám a leghasznosabb emberi rendnek, a parasztnak javára, ki oly sokkal, és talán, ha nagyon mondani merészlem, a közjónak a fizetés és a munka által legtöbbet használ, s hogy mint ő is, mint tagja és bizonyára hasznos tagja az emberi társadalomnak, gyönyörködjék mind személyének, mind pedig egész jószágának legnagyobb biztonságában és ezáltal lehetőképpen való használatjának legjobb gyámolításában, hogy így az ő, egyébként bizonyára igen fáradságos és bajjal teljes nyomorúságos életében is valamennyire örvendhessen.” Továbbá, mintha a szarvasi tudós lelkész okfejtését megértették volna, s akképpen változtatni akartak: „Ha az ember kérdezi, hogy a marhájának miért nem viseli jobban gondját? – Ő nem tudja jobb módját a marhatartásnak, ő azt sohasem látta jobban. – Miért nem míveli jobban a földet? – Gyenge a marhája, és annak, amit a szántóföldön jobbít s gyarapít, maholnap más veszi hasznát. Így tehát inkább nem dolgozni és semmije se lenni, mintsem dolgozni, és mégis semmije se lenni. Ez az ő értelme, mely előtt az emberség reszket, és ezen értelmétül nem örömest lehet őtet eltéríteni. Mi haszna az országnak, a felső és földesuraságnak az ilyetén szegény nyomorult emberben?”

S mert hasznára módot adtak, háztáji földjét, ólait, istállóját annyira kivirultatta, mint Tessedik azt a hat hold szikest, melyet az uraság azért bocsátott rendelkezésére, hogy ha tudja, termővé változtassa, s Tessedik mintha a sziklából vizet fakasztott volna. Most az ország hús- és tejtermékeinek harmadát, zöldség- és gyümölcshozamának a felét ekképpen szolgáltatják. Hitetlenül rázhatjuk a fejünket. Akkor talán szegényházba gyűjtött koldusok babrálgatnak a szövetkezetekben? Nem igaz, előre mondom. Megint Tessedikkel: „a rossz évek a legjobb tanító évek azoknak, akik tudnak gondolkodni, és a tanultakat hasznukra akarják fordítani, végre hogy a szükség tesz bölcsekké, ha az ész szavára nem hallgatnak.”

S éppen az én sömjéni, mihályfai öregeim, akik a rossz éveket kibírták, s jelen életüknek, mert nem előbb kezdődött, sajnálkozva örülnek. Nagy István nyugdíja 2480 forint, Tima Lajosé 2200, Ambrus Kálmáné 2470. Apám 1960-ban 260 forintot kapott. Mert a jövedelemről érdeklődni nem illik, olyan, mintha valakinek a pénztárcájába néznénk, ha fizetéskor kinyitja, inkább következtetek.

Timának három tehene alulról számolva legalább harminc liter tejet ad naponta, évi 11 ezer litert, s ha mindet a csarnokba hordaná, évente 55 ezer forintot kapna, jó pénz, ha a tartási költséget leszámítjuk, akkor is. Ha valakinek Tima-tojása van, minőségét megkülönböztetvén, mert nem „tápos”, de világosbarna héjú, és sütve nem sápadt, hanem kukoricasárga, akkor a bőséges tojástermésre következtethetünk, s ha sok a tojás, akkor van tyúk és rántani, pörköltnek való csirke elég. Gondoljunk Lajos bácsi régi tulajdonságára, hogy ahogy mondja: „hozzá van szokva a magánvilághoz a tenyerem” – akkor minden arannyá válik a kezében. Ötvenéves szeretne lenni, öt-hat hold földön gazdálkodna kis mindenes traktorral. Példájából gondolhatunk a többiekre is, az országos állapotokra. A háztáji jövedelem általában meghaladja a közösből eredő keresetet.

Az étkezési szükségleteik nagy részét maguk termelik meg, de a kenyeret és lisztet a boltból veszik, a kemencéket lebontották. Földet nem vehetnek, új házakat építenek, láthatná a Tekintetes Úr, minő sátortetősek, emeletesek, több szobásak, fürdőszobásak sorakoznak a falukban. Csinosan ruházkodnak. Étkezésre keveset költenek, mégis nagyokat esznek, most már vasárnapi búzagánica nincsen. Vasárnap a falusiak mintegy öt százaléka nem eszik csirkepörköltet, rántott disznóhúst, mákos, diós kalácsot, túrós rétest, s minden százból öt szegény ember magatehetetlen, magányos öreg leginkább, aki szűk nyugdíjára kénytelen utalva lenni.S ha most fölsorolom, takarékpénzüket a parasztok mire költik, Uraságodat olyan bonyodalmakba zavarom, melyet magam is technikai iskolázottság híján föloldani nemigen segítek. Pénzüket ölik pediglen rádióba, televízióba, mosógépbe, porszívó és padlókefélő gépbe, kerékpárba, motorkerékpárba, gépkocsiba. Még Horac is könnyebben eligazodott volna az Úr korában, mint Kegyed az enyémben.

Az ország minden földművescsaládjának van rádiója, ahova a villanyt bevezették, televíziója, mosógépe majdnem a felének van, a gépkocsik évente szaporodnak, egy családban már több is a bicikli.

A fejlődés ilyen rohamát jelezve hadd közöljem, nekem ifjúkoromban még biciklim sem volt. S ha nem is túlságos komolysággal, apám azt mondta: „Vagy a bicikli, vagy a gimnázium! Válassz!”

Jaj, de jó lenne, ha a valóság olyan fényes lenne, miként azt előadtam! Mögötte rengeteg munka látástól vakulásig. Mennyi vesződség, öreges erőfeszítés, kétség, hogy nem csupán konjuktúra-e ez a háztáji jómód?

– A rendes embernek fontos a tartalék. Most nincs földszerzési vágy – mondja Ambrus Kálmán.

Nagy István veje azt mondja:

– Azok a fiatalok, akik a téeszben vannak, vihetik még a háztájit.

Tima Lajos válasza:

– Az állam támogatja, nem segítene, ha nem érné meg, nem adná a tehenekre azt az ötezer forintot. Az én korosztályom még csinálja, ha mozgékony a feleségük. A fiatalok? Azok nem szeretnek etetni. Utánunk beföllegzett.

– De be ám! – szól közbe Nagy István. – Annyiba kerül, nem érdemes használni.

Mind a négy emberre jellemző a véleménye. Pista bácsiból a félparaszt, féliparos beszél. A tanácselnökből a jósló, plánumos elvtárs:

– Ha már minden megvan, akkor leépítik. Ez egy átmeneti érdekállapot, kérem. Tizenöt-húsz év után jelentkezik a leállás.

 

*

 

Olyan háborús világhangulatban írom ezt a Tekintetes Úrnak, melyhez képest csak gyomlálok és dohányzom. Ki tudja, mi lesz kétezerben?

Jönnek mindenféle vénasszonyok, előszedik a konyhaszekrényből az ételreceptek mellől a fűszerszagú, rongyos, sárga könyveket, s világvégi károgással készülődnék halálukra, ijesztgetnek, a politikusok izgatnak és nyugtatgatnak, mi meg reménykedünk, Mintha meg sem történhetne, dolgozunk, nemzünk, éljük mindennapi életünket. Én még emlékszem a bobai bombázásra, amit a Tekintetes Úrnak már megírtam, a mihályfai harcot is elképzelhetem, gondolván, abból a nyugati fegyverropogásból a mihályfai is hallatszott, amikor a német páncélvonat ingázott Ostffyasszonyfa és a Cinca celli hídja között, mert továbbmenni a fölrobbantott sínek miatt nem tudhattak, s meghaltak hetvenen, valamennyien. Vagy talán oda sem figyeltem a harci zajra, mert égett a szülőfalum, Felsőiszkáz? Most itt, Mihályfán még közös sírban a németek, fegyverrel, robbanóanyaggal együtt, s ez ideig ehhez a tömegsírhoz senki nem mert nyúlni. Két lánygyermekem, hála Istennek, a háborúról semmit sem tud, és bízom, a sorsuk megkíméli őket, mint ezeket a sömjéni, mihályfai iskolásokat is.

Reggel óta esik a márciusi eső, fölveri a föld- és növényszagot, a böjti széllel arcunkba vágja. A déli esőben mentünk a diákok étkezdéjébe, a valahai Münnich-kastélyba ebédelni. A Vidos- és a Münnich-kastély olyan közeli, hogy arra gondolok, a békesség annál távolabbi lehetett közöttük. Még a gyerekek jövetele előtt elénk tálalták a húsos levest és a túrógombócot. Aztán párosával tódultak a gyerekek, köszöntek muszájból, leültek, és túlságosan csöndben voltak.

– Mintha hátratett kézzel ennének – mondtam Kozáknak. Nem tudott mit szólni. Hiszen úgy nem lehet enni – válaszolhatta volna egyszerűen. Ezek a gyerekek a délutáni farsangi maskarázásra készülődve most még ünneplőben. Elképzelem, mindenki az lesz, aki szeretne. Majd az a kis fekete szemű, aki tálal, Rózsa Sándor betyár. Tegnap este bemutatta magát, átjött a szomszédból jelmezben: parasztgatyája a nagymama takácsvászon alsószoknyájából készült, a fehér ing, a fekete mellény, a kalap a nagyapáé, kanászostora Kozák Jánosé, de volt műanyag játékpisztolya is.

– Az nem illik ám hozzá! – figyelmeztettem. – Akkor még a műanyagot föl sem találták. Aztán még rózsaszín pisztoly sem szokott lenni, ugye?

– Tudom. Csak most vettem föl.

Pedig biztosan szerette volna modern játékszerét a régiként maskaráztatni. Sajnos mi valaha igaziakkal játszadoztunk a háború végén: a töltények gyutacsába vertük a szöget, úgy robbantottunk, a nagyobbak még gránátokat is hajigáltak. Emlékszem egy gimnazistatársamra, mind a két kezét levitte a gránát, szájába harapta a tollszárát, írását karja csonkjaival irányította. A mi szerkezeteinket nem játékgyárban fabrikálták. Becsinált leves ritkán került asztalunkra, de ne panaszkodjam, ha a pestiek döglovak húsát ették az ostrom idején.

 

*

 

Jóllakottan vártunk Jenőre, aki nyaralójába hívott és ígért szállítani bennünket. Ültem a tanácsházán. Egy ruhafogasra támasztott és azt is túlnőtt beteg filodendron takarta el az ablakot. Kozák János régi újságokat keresett ki fiókjából, ne unatkozzam, s igazán mosolyogtam a bárgyú zsurnalizmuson, s elszomorodtam a falu közelmúltján. Az 1951-ből származó cikk fölsorolja a községi elöljárókat, s azok egy kivételével a még előbbi időben mind népnyúzók, zsírosparasztok, gőgösek meg efféle szavakkal illetett emberek voltak. Az egyetlen szegény csak azért került az elöljáróságba, mert valakinek kisbírónak is kellett lennie. Máshol Kiss Gyuláról olvashattam, példaképnek állították az agyonsanyargatott kisbirtokosok elé, lám, 24 holdja ellenére szorgalmasan dolgozik, tele ruhával a szekrény, az asszonynak most vettek csizmát. E dicsekvésből élesen kiviláglik a szegénység, mert a csizmavásárlás érdektelen lehetne máskülönben.

Várakozásom még kevésbé telt türelmetlenül, mikor az Úr szerelméről, a Perlaky Juditról szóló dolgozatot kézhez kaptam, félvakon írta és küldte egy leendő Berzsenyi Múzeumnak Nagy Endre soproni nyugalmazott tanár. Alig olvasható soraiban fejtegeti Uraságod titkát, melyet meg nem ismétlek, mit s miképpen, mert azt a Tekintetes Úr jobban tudja, csak jelzem, a halhatatlanokat fölfedi az utókor, és pőrén szereti látni. Nagy Endre annak a Kossuth Istvánnak a rokona, aki Perlaky Juditot feleségül vette, s a család történetét bogozván Uraságod szerelmi históriáját el nem kerülhette, a szeretkőzésben csöppöt sem csámcsologva, inkább a versekhez segítve engem. Látom A csermelyhez című verset, amint a Cinca patak a kedveshez csörgedezvén viszi a poétai sóhajt:

 

Vidd el szomorú zúgással   Ama kisded kert felé, S nyögd ki egy fohászkodással,   Szívem kinek szentelé.

 

Nem olyan távoli már, mint a tiburi forrás vagy a Heszperidák kertje, az a kisded kert nem aranygyümölcsű, de magyar rózsaárnyékú.

Ezen tűnődésemben leptek meg bennünket a régen várt vendéglátók, s vittek a mesteri nyaralóba.

– Kár, hogy előbb nem találkoztunk. Az én hibám – mondta a Vendéglátó.

– Nem baj – mondtam –, most se késő.

Esik az eső, fúj a szél, csupa sár az út odáig. Kezünkben ötliteres demizson, kenyér a fehér szatyorban. Hideg van bent is.

A gépkocsivezető meggyújtotta az olajkályhát. Nehezen melegít, rossz a kémény. Nagykabátban ácsorgunk, iszunk egy pohár pálinkát. A belső faburkolatból következtetve megkérdezem, mennyibe kerül egy ilyen faház. – Ez nem faház – mondta Jenő, és én nem tudtam, rossz néven veszi-e kérdésemet, vagy csak kiigazít. Valóban, az esőben nem is néztem meg kívülről a házat.

Nem kérdeztem tovább az alvóhelynek rendezett padlás és a tetőterasz alatt. A mihályfai öregek konyháiban láttam, ott a sok kellék, bútor mindennapos használatban van, ott hiányzik a rokka, itt meg díszleteskedik, miként más nyaralókban is láthattam efféléket, mint ahogy a petróleumlámpába vezetik a villanyt. Nem kell kirívóan gazdagnak lenni, akinek ilyenekre telik. A gépkocsivezető és a Vendéglátó föltálalták a sonkát, a kolbászt, a szalonnát.

– Kóstoljátok meg ezt a füstölt préshurkát is! – s olyan élvezettel ette, hogy nekünk is bizonyítsa világi finomságát. Igazán finom volt minden, a bor csúszós, a kenyér puha, akár a káldi péké. S ahogyan annyiszor, meglepő kapcsolatok derülnek ki idegen figyelmem hálójában. Most éppen a kolbász által. Ma reggel beszéltem Tima Lajos bácsival, aki elmondta, hogy alkudozások közepette eladta hízóját a Vendéglátónak, s az a Zámbó vágta le, akiről már írtam a Tekintetes Úrnak; akkor nagy vadászati szenvedélyét tapasztaltam a trófeák alatt ültömben, itt a híres hentesről hallottam.

– Amíg a gazda lefogó embereket keresett, Zámbó Feri egymaga megölte a disznót.

– Aki nyers vért ivott – figyelmeztet D. félhangosan. Amint olvasni tetszik, velünk szórakozott D., Kozák János meg én – a három vendég.

– Kóstoljátok meg ezt a sajtot, a Zámbó füstölte.

Nekem mégis a kolbász ízlett jobban; arányos és csak egy picit dicsekvő fűszerezésű, márciusi halmazállapotban, mikor a legkívánatosabb, később már száraz, ha marad egyáltalán.

– Egy Veszprém megyei ember is a ti társaságotokban vadászik, kérdeztem, mért ment át más megyébe, azt mondta, könnyebb volt bejutni.

Eddig a vadászatról nem esett szó, s nem gondoltam, hogy pár perces üres beszélgetést ingerlek odavetve. A gépkocsivezető új nagyfröccsös kancsót hozott, nekem meg egy kicsit kristályüvegből külön, tisztán, ha már nem szeretem a fröccsöt.

– Tudsz ultizni? – kérdezte a házigazda.

– Nem.

– Haragszol, ha mi játszanánk?

– Á, dehogy!

Én ultizni tudok, de kártyázni nem szeretek, vagyis nem szoktam hozzá. Ezt gondolom a Tekintetes Úrról is, biográfiájában ennek semmi nyomát nem találtam, s arra következtetek, hogy Sömjénben, sem Niklán kártyás társasága nem lehetett, ha a sömjéniek magába zárkózó természetűnek képzelik, s ha a kocsisa azt mondta Szemerének Pesten, Nikla környékén csak a pápista uraságok élnek, lutheránus csak maga az Úr volt, s ha a kocsis ezt olyan nyomósan és kérdezés nélkül mondta, akkor én egy niklai kártyapartiban nehezen tudom elképzelni. Úgy hiszem, az idejét kártyával elütnie nem kellett, mert ha a gazdálkodás gondjait lerakta, azon nyomban belebújt a poézisbe meg a tudományba. Bár ha igazam nem lenne, földerülnék, már megbocsásson, miként forgatja, rendezgeti a tarokkot, mondjuk, amelyet Merlein Kristóf soproni mester készített a 18. század végén, azokat a csatabárdos középkori vitézeket, s azt a havasi kürtös tiroli pásztort, kinek feje fölött ott az a nagy római XIX-es. Csücsörítene, bajuszát pödörgetné, ide-oda tekingetne, vagy a lapokba merülne, mint itt, ezek a kártyások?

Társaim ultiznak, magyar kártyával. Uraságod sem a játékot, sem a lapokat nem ismerhette. 1835-ben nyomtatta Schneider József Pesten. Tell-kártyának nevezték a svájci szabadsághős emlékére, akiről a német Schiller színjátékából hallottak Magyarországon. Ez az elnevezés is kimutatta a korabeli szimpátiát a szabadságharcosok iránt, a függetlenségre való kedvet. Ma már nem mélázgatnak a kártyások Tell Vilmos hőstettein, s ellenségén, Gessleren, a kouni pásztoron, a stüszi vadászon. Osztanak, és nyerni akarnak. De mégis megrögződik, hisz annyit mustrálják, Tell világoskék fejfedője, sárga nyila, Reding Itell ősz szakállas, Budenz Ulrich zöld pruszlikujja, Harras Rudolf páncélsisakja piros tolla, s Geszler H. zsarnok olyan szelíd a piros fölsőn, mintha egy óriási szív ragyogná be az arcát. A legerősebb lapon, a piros ászon a tavasz sárga kalapos úrhölgye rózsát csippent. Kinek a kezében lehet? – gondolom magamban.

Szórakozó társaim aprópénzt raknak a bankba némi flegmával. A gépkocsivezető nem játszik, inkább legyen csonka a parti, állva melegszik az olajkályhánál. Elhatároztam, élvezetes szemlélődésbe kezdek. A szemben ülő Jánost néztem ki magamnak, lapjárását arcszínéből követtem. A kártyások lelki tulajdonságai rejtettek a kívülállók számára, takarják, mint a lapot, bár D. lapjai a tükörből kivehetők, ami olyan jellemző rá, de mindig valami hiányzik, hogy az egészet ismerni lehessen.

A szoba lassan bemelegszik, már ég a villany. A kinti fóliasátrak, mint a téli táj. Hadd írjam meg a Tekintetes Úrnak, a fólia gyárban készített áttetsző műanyag ponyva, melynek állapota hasonlít a fehérre mosott száraz disznóhólyaghoz, de nagysága töméntelen. Ezt a fóliát hosszan elnyúló sátornak képezik ki, hogy az a hévforrás vizével fűtve lehessen, s a palánták hidegben is növekedhessenek. Így képzelhettem téliesnek az esős márciusi késő délutánt. Melegedett a szoba, a népi művészeti garnitúra, a halálra táncoltatott lány kerámia faliképe nem olyan rideg, s a rokkán is mintha fontak volna valamikor. Elfogyott a cigarettám, de nem szóltam, nehogy a gépkocsivezető menjen a szomszédokhoz kérni. János már nézi a zsebóráját, hétkor a sömjéni tanácstagokkal megbeszélése lesz. Még egy osztás, hiába szorít az idő.

– Majd benézek az ablakon, van-e ott valaki – adja a lapot a házigazda Kozáknak, s felém szól: – Kár! Egy jót beszélgethettünk volna. Szilvapálinkát ajándékozott D.-nek, s akkor jutott eszembe, mi József-napra jöttünk ide voltaképpen. S valóban benézett a sömjéni iskola ablakán, láthatta, viccelődése nem vált valóra. Vártak a sömjéniek, és csak én kísértem be az elnököt. Öt percet késtünk.

– Rossz ez az óra fene egye meg! – Hiába hivatkozott az órára János, mégis bocsánatot kért, mintha becsülete, pontossága roppant volna össze. A „Ki ez a pofa?”-tekintetek visszafordultak rólam, én meg lerajzoltam az irkámba az „Étkezés előtt mosson kezet!” feliratú plakátot, hogy ne legyek olyan idegenül kíváncsi. Lerajzoltam a kést, villát, kanalat a plakát mosdókagyló fölött, aljára a törülközőt. Valami ebédlőnek szolgálhat ez a terem, ha a gyerekek Mihályfára járnak, meg ilyeneknek, mint ez a mostani gyűlés. Az országban 12 ezer tanteremre lenne szükség, ez meg üresen itt, akár a sok kicsi faluban, tanyákon, ahol a tanítást körzetesítették, mai szóval mondva. De most az emberek másról beszélnek. 300 ezer forintot kaptak a sömjéniek jutalmul az önkéntes, ingyenes munkáért – mire költsék? Utakat építettek, betonjárdákat raktak, renoválták a Berzsenyi-pincét.

– Az emberek nem győznek ám utat csinálni – hallom a tanácselnököt –, újra föltörik azok a nehéz gépek.

S közbeszólnak:

– Nem köll az most már, hogy nyolcszáz méter a temetőig…

– Mihályfán mikor volt hótakarítás? És ha Sömjénben volt hótakarítás, na, hányan voltak?

– A társaság, ami nekünk rendelkezésünkre áll…

Nem fogalmaztak, csak beszéltek utakról, orvosi rendelőről, arról, hogy megszűnik a kastélyban az árvaház, és a helybeli betegeket ápolják majd benne. Egy hosszú, bőrkabátos, sovány férfi szólt bele mindig. A grúzos külsejű fiatal szomszédomtól cigarettát kértem. Az autóbuszindulásig házába hívott bennünket, Sándor-napra koccintottunk. Ez a sok névnap, Sándor, József, Benedek már hozhatna meleget is a zsákjában – gondoltam az autóbusznál. Szólnának a madarak, s talán még a jó hangú Fodor Jánosné is nótába kezdene, ha meg nem halt, abba, hogy:

 

Picin a csizmám, magos a sarka, Kissömjéni utcát végigkopogja, Kopogj, kicsi csizmám, hadd hallja a babám, Hadd nézzen ki rám.

 

Ezt a dalt könyvben olvastam. Ismerte-e Uraságod?

 

*

 

Száz évvel a Tekintetes Úr halála után, 1936-ban mély buzgalommal szemlélte Sömjént Németh László nagy írónk, hogy Uraságodat jobban megközelíthesse. Boldogan jött, és ment el gyalog és lassú vonattal. Azt írja, kedvesebb világ fogadta itt, mint Niklán, a lakosok rendesen öltözöttek, kék kötényesek voltak. Hadd másoljak ide egy darabkát: „Celldömölkön egy iparosféle került értem, csak hogy Sömjénnek igazítson, a titokzatos község szélén pedig egy újságböngésző gazda tettette magát olvasómnak a kedvemért. – Az úr, ugye, valami íróféle, mondta, amikor a Berzsenyi-házat kérdeztem tőle, s hogy pirulva bevallottam, a nevemet is meg kellett mondanom. – Hallottam már, szánt meg, pedig csak a sömjéni mészárost hívják úgy, mint engem. Valósággal kézről kézre adtak az úton, s ha hülye lettem volna, akkor is föl kellett volna jutnom alkonyig a csodálatos fekvésű Berzsenyi-szőlőhöz, a fiatal híres Berzsenyi háza mögött, melyet mostani tulajdonosa, egy kisgazda pajtává alakított. Bámultam csak, mennyivel több szeretetet, jó szót kap egy nap egy utasember, akit arca, ruhája után diáknak is lehet nézni, mint egy moralista, aki családjának, népének, az emberiségnek adja vérét, talpait, fogait, perceit.” Továbbá: „Sömjén Niklával szemben a legszebb kultúrtáj. A parasztember kék kötényt hord itt. Ha van hely, mely Berzsenyi ifjúkori ódáit lebegésben utánozhatja: a sömjéni szőlő az.” Nem másolom tovább, az én hangulatom is éppen ilyen volt, bár az a Somogy, amit én láttam, más, mint Németh László idejében, s még inkább más lehetett Uraságod korában. Míg kiváló elődöm Uraságodhoz akart közelebb kerülni, én a sömjéni emberek életét hadd keressem, érdekesebb is lehet, mint amit amúgy is tud. S miként Kölcsey, én az urat önimádónak nem tartom, hogy dicséretemet óhajtaná, Kölcsey mondatát pedig félresöpröm: „aki teljes életében semmiről sem gondolkozott oly mélyen, mint saját dicsőségéről… s boldog önszerelmében azt hiszi, hogy mindaz, ami bajusza alól kigördült, egyenesen átzeng a halhatatlanságba.” De nem kell félresöpörnöm sem, mert letakarította már az utókor. Házáról írtam, most csak betekintettem udvarába, s eszembe jutott, biztosan annak a fiatalembernek a családja lakik ott, akivel Németh László beszélt. Az udvaron azt a megöregedett gazdát talán jóreggelt-tel köszöntöttem volna, ha látom.

Szép tavaszi délelőtt a mihályfai utcán. Sömjénben éppen az az idő, mikor az állatokat már elrendezték, s kijött az utcára ki-ki a maga dolga miatt. Kinyitott a bolt, ha csütörtök lenne, ma húst is lehetne kapni, de mindennapi a friss kenyér, most osztják a tápkeveréket az állatoknak. Megszólítok egy öregembert, tolja a zsákkal megterhelt biciklit.

– Nyolcvan évig nem látott engem orvos. Na, most aztán, ahogy ráesett a lábamra az a ménkű nagy fa, azóta már csak bicegni tudok – adja tudtomra röpkén a gyereknevelő intézet napsütötte falánál, mikor a gyerekek éppen leckéiket énekelték föl.

Kozák János átment a túlsó szerre ahhoz a bőrkabátos emberhez, akit tegnap este a tanácstagok között láttam. Kinyitja a kaput, s visszakiált:

– Gyere! Itthon a Horváth Jenő! – Odaértemkor halkabban folytatja: – A Bagics bácsi már fölment a szőlőbe, majd megkeressük.

A kisunoka azonnal kiszaladt az idegenekhez, aztán vissza, és az ajtórésen bámul ránk jó sokáig. Tartózkodóan csoszogtunk az ajtó előtt. Kár borral kezdeni a napot. Mégis megiszunk hárman egy litert illendőségből.

– A szőlősgazdának a napi rendes adagja négy liter, az Imre bácsinak köllött tíz is, úgy érte meg a nyolcvankét évét – mondta Horváth Jenő, s így biztatott bennünket, mikor az üvegre csodálkoztunk. Hatvanéves nyugállományú szövetkezeti tag. A tanácsülésen ő volt a legöregebb, bőrkabátjában gubbasztott, most a kiskabátjában fiatalos, hiszen otthon van.

– De kétszáz az az átkozott vérnyomás. – Én pedig megjegyzem, hogy méréssel százhatvannak kellene lenni normálisan. – Magas – szólt közbe, mikor a délelőtti borivás káráról kezdtünk beszélni, s elmondta, mi a sömjéni szokás; mindig megkínálják az arra járót, az építkezések bor nélkül meg sem lehetnének.

– A magas vérnyomás miatt tartóztatom magam. Egészséges fajta vagyunk különben. Két hónap múlva lett volna százéves a nagyapám, a hegyre mindennap kiment. Ő is, az apám is kovács volt. Nagy volt a család, nagy asztallal éltünk. Tizenkét gyerekből kilencen maradtunk, kitaníttattak bennünket, az egyik testvérem iskolaigazgató Kocson, Pesten is vannak olyan vezetőfélék. A nagybátyám is folytatta a kovácskodást. De ez most már olyan félig-meddig munka, tudja? Mikor még azt a sok laposvasat köllött élesíteni, patkolni?! Most csak innen-onnan van valami, ha elromlik. Tudja, a szegényebbek kitanultak valami mesterséget, én is abból vettem a földet, meg aztán a juttatott földön elvoltam a lóval.

– A mihályfaiak szeretnek az ökrökkel dicsekedni – mondtam, hátha kiugratom véleményét a szomszédokról, de ő csak azt felelte:

– A jó lóval tovább lehet menni. Nekem is volt 790 kilós ökröm. Nézegette, nézegette a Lőwinger marhakereskedő, nézegette, nézegette a Timával. Ez nem eladó magának! – ingerkedtem vele. Aztán ráhajtotta a mázsára. – Maga ráállt a mázsára! – Ne gyanúsítson engem, magának ezt az ökröt el nem adom! – Még egyszer megmértük, hát tényleg. – Ugye, megnyom ez nyolc mázsát – somolygott Tima, aki Lőwingernek barátja meg olyan fölhajtóféléje volt.

Horváth Jenő minden szavát meggondolja, mert komolynak tartja, nemcsak érdekesnek. Keze csak a pohár felé nyúlik. Előadásában Tima sündörgött a varázsökör körül, a farát ütögette, a hasát simogatta, szapulta, kifogásolta a körmöt és mindenféle koszt. Mikor a régi vásár emléke kiszáradt, megkérdezhettem: mit hallott a Tekintetes Úrról?

– Hát igen. Berzsenyiről a Papp Sándor tanító beszélt ezt-azt, azt mondta, elzárkózott ember volt.

Vajon hogyan képzelhette el Uraságod a halhatatlanságát a falujában? Még utcát is neveznek el rólam? Nem tudom, gondolt-e erre, meg az emléktáblákra? Emlékoszlopra meg a nép emlékezetére, s hogy büszkék lesznek rá jobbágyai utódai?

Elindultunk hármasban. A hetvennyolc éves Bagics Károly már a hegyen, éppen a metszéshez jó időben. Nem siettet bennünket senki, nézelődhetünk, Károly bácsit majd csak megtaláljuk. Leállunk beszélgetni egy nyolcvanéves emberrel, aki arról híres, hogy mindig a nőkön jár az esze.

– Találkozott-e asszonyokkal máma? – kérdezte Horváth Jenő kiabálva, mert süket az öreg. A beszélgetés inkább köztünk folyik, ő meg még azt is hiheti, vele társalgunk, hiszen feléje fordítjuk az arcunkat, és még a szánk is jár. Megtudtam, a nők mindig bolondot csinálnak belőle. Kakaskodásai miatt elővették egyszer a fütyülőjét az autóbuszmegállóban. Szokásos falusi vicc ez, a bolondokkal meg a gyermekded lelkű vénekkel máig így vacakolnak. Ez a bácsi az érelmeszesedéstől kedves és gárgyultan sajnálatra méltó. Ráadásul süket, rosszul lát, szemüvege drótkeretes, kalapja a fején, ingben metszi a szőlőt.

– Jártak ám erre nők! – büszkélkedett, mikor visszafelé jöttünk, de addig még megismerkedtem egy nagyivóval, gyanút fogtam, hogy a Berzsenyi-pince nem is az igazi, elbeszélgettem a Károly bácsival, s kiderült, rejtélyeskedik, pedig nincs rá oka, csupán nem tudja, ki vagyok.

– Na, itt van ám, aki a legtöbbet issza a környéken, napi tíz litert – derült föl Jenő bácsi, mintha egy kapitális vadat pillantott volna meg. De egy józan ember tette a dolgát a venyigék között. Én aztán semmire se gyanakodtam volna. Az nem adott okot rá, hogy idősebbnek tűnik a koránál, hatvanéves, nyugállományú mozdonyfűtő.

– Megissza-e még a napi tíz litert? – kérdezte Jenő bácsi, s arra gondoltam, ha én szólítottam volna meg, mivel büntetné tapintatlanságomat? Horváth Jenő kíséretében olyan oltalomban részesültem, akár Németh László valamikor.

– Á, az csak pletyka! Négy volt a kontóm, most meg csak egy.

– Bekapott máma már valamit?

– Á, rendőrt állított mellém az asszony. – Megértettem, hogy ez a rendőr egy alig látszó sárga kis motorbicikli oldalt. Jobb a rendőrnél, mert ittasan vezetni a törvény nem engedi.

– Hát ugye, evvel járok Cellből, meg aztán haza is kell érni ebben a bolond forgalomban.

Nem ihatott meg tíz litert azért sem, mert dolgozni kellett, s mozdonyfűtőnek pedig nem könnyű a munkája. Gondolja meg a Tekintetes Úr, egész nap szenet lapátolni a kazán tüzébe, micsoda forróság lehet ott nyáron, s télen félig forróság, félig jéghideg, s képzeljen hozzá egy italos embert.

– Volt a májával kórházban – azért még megtudom Horváth Jenőtől. Sokat ivott, kétségtelen, ha ez járja róla. Naponta hármat-négyet is. Nagyon jól tudjuk Uraságoddal együtt, hogyan iszik a szőlőműves, ha van neki. Egész nap munka, és evés közben hamar fogy a bor. Azt hiszem, nem számolgatja poharát literenként. Nem kell azt a korcsmárosnak megfizetnie. A tarisznyában kolbász, szalonna, sonka, kenyér, vöröshagyma, az asztalon borosüveg meg egyetlen pohár, a vendégváró decisek a stelázsin tisztán fölfordítva. Mert mindig jólesik valakivel diskurálni, koccintani, ha a munka nem siettet, s nem mindig siettet olyan nagyon. Pihenni is kell közben, nemcsak hajszolódni. Jól ismerem a munkára való mértékletes iszogatás hasznát tizenhárom éves korom óta. Most ne döbbenjen meg a Tekintetes Úr, én már akkor kaszás arató voltam, a sokat emlegetett ötvenes években, a Rákosi-világban. Ötholdas rozstáblánkon kezdtem. Akkor viaszérésben parancsolták kaszálni a búzát, nehogy a szem kiperegjen, amikor mindenféle papírból jobban tudtak gazdálkodni a nadrágosok, az aktatáskások. A mi öt hold, túlérett, a tetejéig futónövénnyel fölgazosodott rozstáblánk meg az országútnál éktelenkedett bűnösen. Az apám kaszára öreg volt már, én meg gyerek. Egy rövid rend után két-három korty almaborral erősítettem magam, különben beleszédültem volna a kaszába.

Szóval a szőlőmunka nem az absztinensek világa. A hetvennyolc éves Bagics bácsié sem. Kozák János már poharazott vele a pince előtt, mi meg mogyorófa bottal sétáltunk föl a Tízliteres ember szőlőjétől, fölfelé, hogy meglássam, melyik is volt az igazi Berzsenyi-pince. – Csak senkinek ne szóljon! Ez volt a költő szőlője.

– Ottannék a pince! Látja? A pince helye! Tégladarabokat szántottak ki a múltkoriban.

Dühösen zsebre dugtam egy darabot az igaziból. Majd írásom erre az ügyre Bagics bácsinál visszafordul. Mire való az én buzgalmam, ábrándozásom, minek kellett nekem az újságban hangulatot keltenem egy olyan romos pince fölépítésére, ami nem is a Tekintetes Úré volt? Az igazi meg itt van lerombolva, széjjelszedve, beszántva. És azt mondják, hogy senkinek se szóljak. Replikáztam, és éppen D.-vel, mostani barátommal, azóta renoválták, a tanácselnök alkotóháznak mondja, begyújt a kandallójába, odahív nyárra, én meg ábrándozom, innen nézett ki Berzsenyi is, itt írta az Osztályrészem-et, a Horác-ot, itt kellene aludnom, egész napon át figyelni, mintha a Tekintetes Úr támadt volna föl majdnem kétszáz évre rá.

– Dehogynem az igazi – fordít vissza Begics bácsi. – Amit a Jenő mond, az a gazdasági épület volt. Ez az egész a Berzsenyieké. Lent meg a pince, ott írta az ódákat.

Kidobtam zsebemből az emlék tégladarabot, s az ügyet efféleképpen zártam le magamban. A mai sömjénieknek minden Berzsenyi Uraságod leszármazottja, ha Berzsenyi Ádám utolsó uraság szőlőjéről beszélnek itt, hát Berzsenyi az Berzsenyi, egykutya! Mint ahogy Niklán összekeveredtek a Tekintetes Úrék csontjai a kriptában kivehetetlenül. Azt hiszem, Bessenyeiről járja a hír, hogy egy kanász nyugszik a sírkő alatt. Az Úr meg ő mégis halhatatlanságban nyugoszhatnak, ha már annyira tudatunkba fészkelődtek. Az egész múltunk, úgy látszik, a honfoglalásig vissza elveszíthető és fölkutatható.

Bagics bácsinak olyan fölső szemhéja van, mint a balatoni kagylóhéj, még a déli napfényt is átengedi, s annyira távol a szemgolyótól, hogy alá lehet látni. Huszárosan ül az asztalnál, ilyen lehetett egy huszárkapitány, gondoltam közeli hasonlításul, hiszen huszár volt. Végigharcolta a két világháborút.

– Az első háborúban az olasz fronton voltam. Portorozstól tizenkét napig lovagoltam hazafelé egyfolytában. Tizennyolcban, mikor az összeomlás megtörtént, ugye, az 1898-as korosztályt bennfogták. A Károlyi-kormány alatt Muraszombatban lovas futár lettem. Huszonegyben szereltem le.

A sorköteles a trianoni békeszerződésig, mely szerint Magyarország hadsereget nem tarthat, állta a helyét. De micsoda időben, Tekintetes Úr? A történelem mint a megvadult lovas fogat. 1918. október végétől az őszirózsás revolúcióban hatalomra jut a nép, a Monarchia szétesik, függetlenek vagyunk, mint Mátyás király alatt, de vesztesek, mint Mohács után. Károlyi gróf a győztesek országrészeket követelő jegyzékei miatt kormányozni képtelen, átadja a hatalmat a munkásoknak, vörös zászlódíszben az egész ország, újabb revolúció a vér jegyében, vérbe fojtja a vörös színt a fehér Horthy Miklós, bevonul a királyi várba. Ezalatt Bagics bácsi sorkatonáskodott. Nem volt ő mindig murakeresztúri lovas futár. Nem kérdezem, jobb az embernek magában következtetni és megfejteni. A vöröskatona múltért nem adtak a Rákosi-rendszerben kitüntetést, pedig ugyancsak lobogtak a vörös zászlók. Fehérnek lenni máig is bűn és szégyen. Bagics bácsi titka sodródjon történelmi tapasztalatainkhoz.

Csak azt nem tudom, mennyire érthetően jelenítem meg az időt ilyen röviden, csak gondolatait terelhetem a 16. század első felére, mert én érzek hozzá némi hasonlóságot. Még Bagics bácsinál vagyunk a Cseren, aztán meg a Vidos uraságék nevelőnőjével is szeretnék találkozni délután. Engedelmével örömest folytatom ott, mikor behívták katonának a románokhoz csatolt Erdély visszafoglalásakor.

-1940-ben Erdélybe még lóval mentem.

Erdélybe én is megyek nemsokára, majd békés utazó, de a Fácán kancalovunkat éppúgy bevonultatták akkor, mint Bagicsot. Apám már kiöregedett a katonaköteles korból, vemhes lovát meg elvitték, szinte helyette. Bagics bácsi már nem huszár a második világháborúban.

– Szentendrén voltam akkor egy műszaki csapatnál. – Én azt hittem, utászoknál, de nem! Mintha a vasútnál katonáskodott volna. – Aztán jöttek ellenünk az oroszok, nyomtak nyugatnak Ostffyasszonyfán át. Cenknél szöktem meg félig civilben. Röjtökmuzsajnál találkoztunk a fronttal. Három kenyeri társammal egy pajtában leszórtuk a köpenyt. Aztán az erdőből halljuk magyarul: Hajtók! Előre! A magyar tüzérség vonult föl, mi meg két tűz között. Volt ott egy major, egy kecskédi gyerek gazdálkodott ott. Vissza a majorba, hátha kapunk egy kis aludttejet. Gyütt egy orosz tank, az első, hogy a zsebórámat elvették. Értettek ám az órához! Aminek csettegett s hangja, az rossz volt, azt visszaadták, aztán megindultunk haza a Csernek. Ennyit ér a civil ruha.

Életében ezek a legemlékezetesebb idők. Arra kértem, beszéljen másról is az életéből, ha nem biztatom, abbahagyta volna.

– Mi történt azután?

– Tizenegy katasztert vittem a szövetkezetbe. – Figyeli Uraságod? – Volt egy lovam, két tehenem. A bognárszakmámmal nem éltem azelőtt, de akkor köllött, mert a nevemen volt az ipar, anélkül nem lehetett javítóbrigád, hogy valaki ne legyen szakképzett közöttünk. Látja? – mutatta a pénzespapírt a tanácselnöknek. – Nekem hátulról a második a nyugdíjam, 1500 forint – szólt felém, mintha tehetnék érte valamit. Mi raktuk le az alapkövet, és mi lettünk a mostohagyerekek.

Horváth Jenő szőlője a szomszédban van, ne kerüljük el, megmutatja, ha már erre jártunk, igyunk meg valamit. Dicsérni való Bagics bácsi fürgesége, mondja, hogy még mostanában is meg tudott csinálni kádár módra egy kádat, de ezzel csak ürügyet keresett, hogy félrevonja, és megkérdezze:

– Ugye, maga gazdagyerek?

– Az voltam.

Valami bizalmasat akart mondani. Olyat, amit a tanácselnök előtt nem mert, de micsodát? Vagy dicséretnek szánta, hogy olyan okosan hallgatom, mintha azt érezném, amit ő, amiben szó nélkül is egyetértünk?

Nagyon sajnálom, csonkán kell hagynom mihályfai-sömjéni beszámolómat. Ígértem a Tekintetes Úrnak, de a Vidosok nevelőnőjével nem találkozhattam, éppen a megállóban várt a celldömölki autóbuszra.

– Majd egyszer megkeresem, Bojky néni – szóltam utána. Mostani írásom általa kerek lett volna, a helybeli, régi úri világban már most jobban eligazodnánk. Mégsem búsulok, hiszen miatta is visszajövök még.

Utolsó jelentkezésem alkalmával az időjárásról kevesebbet írtam, mint amit megérdemelt volna, hiszen a Tekintetes Úr kedves ideje volt az. Jelzéseimből örömest kérdezhetné: látszott-e a Ság és a Somló a Cser oldalából? Bizony, a tiszta időben odakéklett a két vulkán, áttetsző párában lebegtek a síkok és a dombok. Hátunkat támasztva a sömjéni hajlatnak, csak néztem volna, csak tűnődtem volna, míg a komolyság, a kitágult érzékenység szavakká érik bennem, szárnyal, mint a magányos sólyom, s boldog röptéből nincs kedve lecsapni. Bár hasonlatomat inkább egy magányos kányához kellene igazítanom, mert csak néhány pár sólyom költ széles e hazában. A böjti idő hirtelen változik, felhők rohannak a nap alatt, a föld egyszer elborul, máskor kivilágosodik, s kedvünket akképpen rángatja. Igen! Hetye felé egyre hidegebb az idő, ám tartsam az esőt szerencsének, otthon találhatom a szövetkezet vezérkarát. Uraságod szülőházát csukva érem, csak régebbi emlékeimet idézhetem.

„Szülőszobája szép fölénk hajoló fehér rózsa. Jobban szeretném üresnek látni az emlékszobát. Mindenütt másolat, sehol eredeti tárgy, vagyis csak egy kozákkard. Mért került oda, nem tudhatom. Talán a napóleoni háborúkból, vagy a szabadságharcból? Egyikben sem lehetett köze a kardhoz. Ott nem harcolt, itt már nem élt. Egy francia emléktárgy jobban illene képletesen.” Mert ahogy írta Uraságod, hetvenesztendős atyja levele szerint a hetyei udvarházba a napóleoni katonák ugyancsak beszállásolták magukat, s taposták azt a földet, füvet, melyen érzékeny gyermektalpait járásnak indította. Most megnyugtattak, a kozákkardot már eltávolították.

Ismerősen fogadnak Kerék Lajos, a közös gazdaság elnöke és helyettese, Vajda Lajos, Kocsi Károly párttitkár Szombathelyen ülésezik. – Majd délután itt lesz – mondja Vajda, és megkínál egy kupicával. Kerék nagy kezeivel babrálta a karosszék oldalát, fejét a vállai közé lógatta. Izgatott lehetett valamiért, de – gondoltam – nem miattunk. Aztán, hogy hasznosan töltsük az időnket, elindultunk az épülő művelődési házba. Ott készül a Felsőbüki család kastélykertjében, Uraságodék szomszédságában. Üdítő a tavaszi kertben a nyers téglaszín, az iskolává rukkolt kastély mellett. Míg a kőművesek, ácsok tégla-, mész- és deszkagátjain bukdácsolunk, s fölnézünk a nagyterem aljáról a galériára, betekintünk a kistermekbe, visszatérünk az előcsarnokba, Vajda Lajos elmondja, hogy három és fél millióba kerül az építkezés, ebből egymillió 91 ezer forinttal veszi ki részét a szövetkezet, s az őszre képzelik megnyitni a házat.

A bolthajtásos kastélyi ebédlőben ettünk, éppen a káldi rokon asszony asztalánál. A Góczán nénit is meg kellene látogatni, hányszor mondta az anyám, ha arra járok, nézzem meg, él-e. És mintha vágyakoznék megismerni, beszélgetni talán nem is tudnánk. De hátha elmesélné az életét, nagy indulatú férje történeteit, akit valaha láttam, de mára csak lovas árnyék. Mintha nagyon magas ember lett volna, és lovai pirosak, azt beszélték róla, hogy a Rákosi-rendszerben leverték a veséit, abba pusztult bele.

– Jól van a mama? – kérdeztem menyétől.

– Megvan.

S az asztalon itt az ódon bablevesíz – anyánk főztje. Mikor a nép beszédét egy sodrással elválasztja a Marcal, a „milyen finom”-ból „millen finom” lesz, a bableves itt is, ott is egyféle ízű. Az új asszonyok idehozták fejükben, ízlésükben ezt a másik hozományt, s amit a Tekintetes Úr A mezei szorgalom-ban olyannyira jónak képzelt, a közös konyhát, s a mostani ember olyannyira utált, mint a pléhvödrös moslékot, itt a bolthajtások fehér homályában jó étvággyal nyugtázhatja. Mert mi húzódoztatta volna a magáéhoz szokott embert, ha nem az, hogy nem tudja, mit eszik, mikori az a hús, amiből a pörköltet csinálják, meg azokban a nagy üstökben hogyan tudnak főzni? Lehetett rossz tapasztalata elég, ha a helyi szokásokra nem figyelmeztek. A disznópörköltet azért említem, mert a második fogás is hasonlított anyánk főztjére, és otthon éreztem magam.

Ebéd után hagytuk gyomrunkat emészteni Vajda Lajossal hasznos beszélgetésben, olyan országosan tapasztalható állapotokról, melyek az elnökhelyettes falujában, Borgátán nem is olyan kirívóak. Borgátáról lévén szó, lehetne másról is éppen. Emlékeztetem az Urat, a szövetkezeti gazdálkodás kezdetétől hárommillió falusi költözött a városokba. Akkor menekültek, ha visszakívánkoznának, most nem kapnának elég munkát, majdnem mindent gépekkel csinálnak.

Borgátán 1980-ban 270 lélek, 1970-ben 351. – 1977-ben arra ébredtünk, hogy nincs iskolánk. – S mert az ősszel pertut ittunk, azt mondta: – Látod ezt a könyvet? Ebbe mindent beleírok Borgátáról. Négyszáz éves iskolát szüntettek meg! – Nem olvasok, szükségesebb indulatos előadása, belém szuggerálja a valóságot, hallgatom inkább. – A fejünk fölött rendelkeznek. Azt mondják, vannak szerep nélküli falvak, mint Borgáta is, vannak részleges, alsóbb fokú központok, ilyen Hetye. Nem érdekes a négyszáz éves iskola, a kétszáz éves hegyközség, az 1867 óta működő olvasókör. Semmi sem érdekes. Majd egyszer rájönnek; de amit egyszer elrontottunk, azt visszacsinálni nagyon nehéz. Elvitték a szellemi vezért, a tanítót. Kemeneskápolna, Kisköcsk még rosszabb állapotba került.

Így múlhat ki Uraságod betűvetésre oktató iskolája Kissomlyón és az enyém Iszkázon.

Miként figyelmesen hallgatok, úgy szeretném Lajos bácsi külsejét előadni. Talán azért bácsizom, mert alkata tiszteletre késztet. Tíz évvel idősebb nálam, nem néz ki koránál öregebbnek, akár Uraságod ruhájába is öltöztethetném, indulata nyugodt igazságából lódul. Kezével nem ágál, inkább az asztalon felejti, vagy ölében kulcsolja. Haja őszes, de nem mint a fekete szőrűeké, nem oly hirtelenezüst, inkább világosbarna lehetett valamikor. Arca kerekded, erősen gondolkodik, mikor hunyorít, beszéde csupán követi tekintete változásait, akár a bölcseké. De amennyire szoronganék Uraságod társaságában, Vajda Lajossal eltársalognia bizton ajánlanám. Igaza van, s bátornak lennie nem megerőltető.

– Na de itt van Borgátán a hévíz.

– Furcsa – mondta –, akkor találtak rá, amikor pusztulni kezdett a falu.

– Ha valamelyik ház megüresedik, megveszik a városiak nyaralónak. Kísértetházak télen. Négy szomszédig se lakik senki. Borjazik a tehén? Nincs segítség. Hetven-nyolcvan évesek tehetetlenkednek. Csak annyi a hasznuk, hogy eladhatják a tojást meg a bort. Van kultúrház, könyvtár, élet nincs. Egy-két fiatal maradt, azok meg máshová járnak szórakozni. „A gyerek parasztnak maradni ráér utólján is” – ha a tanító is ezt mondja?

– Borgátáról hallottam én már gyerekkoromban, a pajtásom anyja borgátai volt, a néhai Ács Józsefné.

– A Mariska? Szép lány volt a Mariska, mibe halt meg?

– Nem tudom, a fiát korán árván hagyta. Talán egyévesen. Sokan autóznak vasárnaponként a házunk előtt nyáron Borgáta felé. Mintha a világ közepe lenne.

– Az! A világ közepe – legyintett a szövetkezet Vajdája.

S eszembe jutott, amit az előbb mondott, Kemeneskápolna, Kisköcsk még nehezebb helyzetben van Borgátánál is. Míg a városiak a Borgáta-féle falukba vágynak, a falusiak a városba vagy a nagyobb helységekbe kényszerülnek-óhajtoznak. Éppen Hetyén, a Tekintetes Úr szomszédságában vett házat, jó öreg kétszáz éves épületet két szombathelyi, egy építész és egy író-tanár. Láttam, ahogy az építész kibontja a befalazott gádort, régi mivoltában visszaállítja, az író-tanár potom pénzért, ötvenezer forintért kapta nyári otthonát a felsőbükiek hajdani cselédjétől, majd ő is rendbe hozza, ha lesz pénze rá.

Hadd kapcsoljam ide meditációmat Kemenesalját elhagyó tapasztalataimból. Azt hiszem, a mai állapotokat még jobban meg lehet érteni, ha elválasztjuk a kertet a háztól, s a kertben kicsit időzgetünk.

Mert mindenkinek megvan a maga kertje; Édenkert, melyet gyerekkori nap világít meg, elfoszlatva a hideg hajnalok ködét. Még az is kertélmények tulajdonosa, aki emeletes házakban nőtt fel, mert mindig elmehetett a parkokba, s a fölsöpört utakat is hihette a nap vagy a hold útjának, víz fölötti aranyhídnak is. Magáénak vélhette a mindenki fáját, bokrát, virágát. Akkor még a bozót, vadon, a romlás is szép lehetett, lakályossá tette a szűzi képzeletvilág. Korosodva, kiszürkülve a zöldből, már inkább művelni akarná az ember a vadont.

Ezt éreztem, mikor egy kis falu kertjeibe vetődtem, s engedtem, hogy egymásra rakódjanak morfondírozásom tételei.

Olyan idegen itt minden, mintha semmi sem lett volna soha az enyém.

Elszaporodott a bogáncs, nem lehet a kertből az udvarba menni nélküle. Zoknimról, nadrágomról, pulóverem ujjáról és aljáról percekig tetvészem a kódistetűt.

A régi szőlők, ezek a házvégi vénségek kivesztek, benőtte őket az akác, az indák fölfutottak a fákra, onnan leskelődnek csenevész fürtjeikkel lefelé, mintha a macskák a kutyák elől menekülnének.

A gyümölcsfák már kisújtanak száraz ágaikkal ritkás lombjukból, leszólnak gazdájuknak, ha föltámad a szél. „Nem kotortad le rólam márciusban a férgeket, nem nyestél meg, nem permeteztél!”

Ahogy a tükörablakok meg a még nagyobbak az utcára s ahogy a homlokzatok, akár a drága sírkövek pöffeszkednek az utca felé, s az emberek kiülnek a kispadokra társalogni, mindannyian a hátukat rejtegetik, a ház mögötti romlást. Már nem indulnak kocsik és gyalogutak a mezőre, nincs a mozgásnak iránya arrafelé. A kertek elhanyagoltabbak, mint a legtávolabbi mezőrész, az utca egyik oldalán húsz-harminc hold elhagyott semmi. Bosszant, ha az emberek háztáji földjeiknek, konyhakertjeiknek minden centiméterét megművelik, mért hagyják el az összedűlt pajták mögött kertjeiket, mért nem gondoznak gyümölcsfát, szőlőt, hiszen a családi szükségleteknél többet adó kultúrákat lehetne folytatni. Sokat beszéltek arról valamikor, ha a dűlőutakat, mezsgyéiket, barázdákat beszántják, a szántóföld mennyivel megnövekszik. Kevesebbel ezeknél a kerteknél. Talán majd a megnőtt akácok adhatnak valami hasznot. Új gyümölcsfákat nem látok. Nincs annyi ideje ennek a falunak, hogy a fák teremjenek, még a gyorsan növőknél is előbb kiürül, eltékozlódik? Vajon ül-e majd valaki a „százéves vén diófa árnyában?”

Kellene! Mert ha nem, újra egy újszerű pazarlásba kezdünk, a lovak, a gazdasági épületek és eszközök után. S ha az elképzelt faluk, félvárosi nagyközségek mögött csatamezőre emlékeztető világ marad, kitéve a hollók és hullarablók nappali cserkészéseinek? Egyik falu bővül, s a másik, mint a szeméttelep, ahonnan mindenki elvihet valamit, ha mást nem, hát egy talicskakereket, mert éppen nem kapható sehol. Biztosan tudom, nem szükségszerű az új elképzelések hátterében a javak elfelejtett pusztulása.

Városaink peremén hússzor kapált és öntözött melegágyak. Az ötszáz öles telek ára 300 ezer forint; 600 forint egy négyszögöl. Az öregember kertje, a Duna fölötti löszdombon, a folyó Paks környéki szép látképével, 300 méterre az állomástól, bár autóval megközelíthetetlenül, ölenként három forintért kelhetne el, de a kutyának se kell. 1100 öl 3300 forintért Pakson, 500 öl 300 ezer forintért a budai Máriaremetén. Az egyik hihetetlenül olcsó, a másik hihetetlenül drága még akkor is, ha összeszámolunk minden hátrányt és előnyt. Mintha a kerteknek nem lenne magukban való értékük, s nincs azoknak az embereknek sem, akik a kertekért áldoznak időt és erőt. A kerteknek csak fekvésük és távolságuk van a vásárlók gondolkozásában.

Egyfelől a kövek közül szabadulni akaró ember kihasznált és értékesülő vágyai, másfelől a forgalomból kiesett tájak, falvak, emberek, kertjeik, házaik cókmókjaival. Nem vagyunk a pazarlásra méretezve, hiszen Magyarország minden pontja félnapos autózáson belül elérhető.

De csak álmélkodni lehet, érthetetlenül tudomásul venni, és csak azért is elkezdeni az elvadult művelését, valami anakronisztikus gorombasággal, mint ez a szombathelyi tanár Hetyén.

Szomorúságomat oszlatja-e majd, ha Uraságod egykori birtokán s azon is túl körülnézek, de avval még az elvadult kerteket meg nem művelhetem?

 

*

 

Eddig is észrevehette Uraságod, mennyire keveredik bennem a régi parasztgyerek, a városi szellemi lény, a mai falusi életet szeretettel vigyázó férfi. Érteni szeretném, de az ökonómia labirintusában hamar eltévednék, ha önfejűen egyedül kujtorognék benne, s a szakemberek százaira nem támaszkodnék, összekötő szavaikat írásomból kihagynám. Bár nem olyan vagyok, mint ama jobbágy, akire ispánságot bíznak, mégis olyan állhatatosan kell figyelnem, mint egy inasnak, akitől azt kívánják, hogy a szülőföldi jelenvalóságot a szövetkezet névadójának, Berzsenyi Dánielnek kifejtse.

Könnyű anekdotával kezdenem: Bevették a Hoffmann meséit, egyesült a kocsi a kerékkel, és fölült rá a vajda. Vagyis a hetyei, a mesteri, a borgátai szövetkezetet egyesítették 1968-ban, vezetői, a Kerék, a Kocsi, a Vajda, a Hoffmann pedig a járási párttitkár volt. De nehezebb már, ha szavaimat komolyra akarom irányítani, az egyesítést a faluk nem akarták, csak azzal vigasztalódtak, hogy meghagyták a három elnököt vezetőnek.

A Ság hegyről délnek, Jánosháza felé s nyugatnak övék az egész környék, 3018 hektár. Már belefáradtam, annyit kerestem, mekkora birtoka lehetett Hetyén a Tekintetes Úréknak, sehol sem találtam, pedig most hasonlításul ideírhatnám. Csak következtetni próbálkozhatom, ha a niklai 600 holdján (melyik holdra mondja, a kataszteri, a magyar vagy a kisholdra?) 2 és fél tonna búza termett 800 keresztből, mondjuk 30 kilójával, vagy ha 500 akó bort préselt, s ha a szőlője egy közönséges falunak a jövedelmét adta, földje pedig annyi volt, hogy a felét sem tudta megszántani. Én most a hetyei szövetkezet gazdaságát tapasztalatom, és Kerék Lajos elmondása szerint ideírom, a konklúziót pedig ráhagyom a Tekintetes Úrra.

Először a sertéshizlaldába mentünk. – Büdös lesz! – mondta az elnök. Én még ilyen helyen tartósan nem jártam, de gyerekkori udvaromban jobbra áll a hidas, balra a ház végében az ól, fönt a tyúkól, előbbre az istálló, hátul a trágyadomb. A nehéz szagok összekeveredtek, egymást inkább csökkentették, aztán friss lóherétől, lucernától, télen is fölszabaduló szénaillattól tompították. Ha a szagokat el kellett viselni a rajtam sohasem volt fehér köpenyben, inkább megszoktam vagy elfelejtettem, ha a malac-rózsák fekete pöttyein hagytam a szememet. Nem kellene a vágóhídra gondolnom! Ahogy a növekedés menetében elérünk az útrakész hízókig, kocaszundítás, malacrebbenés, röffenés, meg egy csünt süldő szomorúsága. Négyezer darab kerül innen a teherautóra évente. S hol vannak a félelmes kanok? Egyetlen darab nyamvadt kan disznó ropogtatja az eleséget, talán agyara sincsen, szeme szőrgubancban – ő a mesterséges megtermékenyítés hergelője.

– Néha neki is jut valamicske a kétszázötven kocából – mondja az elnök.

Micsoda vészes előkelőség volt a konda ura? Rózsaszín tőkepajzsa le-föl rengett, ha túrt az anyáktól kicsit távolabb a szerbtövises gyöpön. Álomban vérhabos agyar, a valóságban már néhány gyereket megkergető büdös húsú.

Beleszívódik a szag a bőrbe – gondolom, mikor egy szép, fekete szemű fiatalasszony lép ki a ketrecek közül, aztán hozzánk jön az idősebb, mintha nagysága lett volna, fehér arcán gyenge pír, de nem is úriasszony, nem is öreg, csupán sokat szenvedett ember. Ellép mellettünk a zavart, gyanakvó-döfős tekintetű magas nő, egyre gyanakvóbban les távolodva. Az új munkás meg szolgálatosan áll vasvillája mellett, bár nem kellett volna neki, Kerék Lajossal régi ismerősök. A reggel megüresedett ketreceket takarítja, fertőtleníti.

– Ma szállítottunk. Vas megyében a mi disznaink a legjobbak, s ezért kilónként egy forint hatvan fillérrel magasabb árat kapunk, s 380 ezer kilóra 600 ezer forintot.

A hatalmas ólban, mint ahogy Uraságod is megszámolhatta, négy munkással találkoztunk. A telepvezető valami zsurnalisztát gyanított bennem, fontos megírnivalót zúdított rám.

– Töröljék el a boradót! Azt írja meg, akkor nem lenne annyi elhanyagolt szőlő a Ság hegyen. – Ha tudja, mi a megírnivaló, akkor a hetyei disznótenyésztésről nem tarthat semmit újságba érdekesnek. Itt jól mennek a dolgok, bezzeg a Ság hegyen! – gondolhatta. Könnyű kitalálni, szőlője van, s az adót annyira sokallja, mert rossz kedvet súg a gazdálkodáshoz. Én a Tündér-völgyben az ősszel csak egyetlen elhanyagolt szőlőt találtam, a mi emberünk meg bobai, s szőlője a déli részen lehet valahol, talán a Tündér-völgyben.

Az állattenyésztés bevétele 1980-ban 35 millió forint volt, öt év alatt majdnem 12 millióval nőtt, míg a növénytermelésé öttel. Úgy látszik, hasznosabbnak találták, és feléje igazították a gazdaságot.

Köcskre indultunk, a szarvasmarhatelepre. A köcski boltnál kiszálltam szódaport vásárolni, vevő nélkül állt magában a fakó, malátakávészín köpenyes szatócs. – Majd ő is abbahagyja nemsokára. Nyugdíjba megy – mondta Kerék Lajos. – Nem tudom, marad-e a bolt? A házához tartozik, azt tesz vele, amit akar. De lesz-e, aki idejönne? – jegyzem le jellemzőnek. Majdnem rádönt bennünket a terepjáróra az erős márciusi szél, a marhákig nincs időnk átmelegedni, a téliesített karámban sem, még a nagy csarnok is hideg. Amott hízóbikák, emitt vemhes tehenek a magyartarka fajtából. Tulipán fedeztetve 1981. február 14. Egy mellékhelyiségben anyjuktól hamar elválasztott kisbeccék. Árva jószágok fekszenek bunkós térdükön, s olyan nehezen tartja nyakuk a fejüket, mint azok az ízelt, rugós fajátékok, melyek gombnyomásra összerogynak, elengedésre kiegyenesednek. Fejük bóklászik előttünk, fülüket megbillentik, pislognak.

– Meddig szopnak?

– Egy-két napig.

– Meddig marad a tej szösztej?

– Az meg micsoda? – néznek rám, Veszprém megyeire a vasiak, akik a milyen helyett millent mondanak, az alja helyett allát, most meg a szösztej helyett fröccstejet, a szoptatós tehén tejét.

– Néhány nap múlva visszanyeri rendes állapotát.

– 1980-ban egy tehén majdnem négyezer litert adott, 476-ot fejünk – mondta az elnök. – A magtalanokat vágóba visszük. 487 vágómarhát értékesítettünk, 2390 mázsa húst.

Sok idő telt el Kerék Lajos következő mondatáig.

– A járműjavítóban nem keresnek annyit, mint az állatgondozók. A szerelők havonta három és fél ezret visznek haza, az állatgondozók négyezren fölül. Megérdemlik.

– Elhiszem – ennyit mondtam, de Uraságodnak se kell írnom, bár ez még nehezebb, mint a rideg pásztorélet, nem szól itt a furulya s madár.

– Van 35 traktorunk, 5 arató-cséplő gép, 4 önjáró mindenes, 6 nagy, 5 kisebb autó.

Óriási műhelyben végzik a javításokat. A szabadban telelő masinák sorra idejutnak. A tető alatt picinynek tűnnek a mesterek a szétszedett gépek között, s arra gondolok, micsoda hatalmas ember volt a kovács, a lakatos odújában. Három és fél ezret keresnek. Ebből következtetheti Uraságod, mért szükségesek a háztáji gazdaságok. Ennyiből Pesten megélni lehetetlen.

A gabonaszárítóban régi álom legyint meg, hogy a jószagú új búzába, a meleg halomba feküdhessek. Itt az egyik oldalon a takarmánybúza, a másikon a morzsolt kukorica hideg orma. Majd összedarálják, a tápszerrel megkeverik, a zsákoló legények teherautóra rakják. Most éppen szünetben fesztelenül trécselnek az elnök előtt.

– Hol vannak a lovak?

– Csak néhány pár van, azok is otthon, a kocsisok istállójában.

S ahogy a szövetkezeti beszámolót olvasom, a lovakról egy szót sem találok. Én a legények trécselését mostanra elfelejtettem, mert nem jegyeztem föl, mint az előbbi adatokat, s most írás közben a közgyűlés számadására hagyatkozom, figyelje úgy a Tekintetes Úr, mintha a hetyeiek egyenest Uraságodnak mondanák, érezheti, nem hergeli őket fennkölt dicsekvés, több a megállapítás a magyarázkodásnál. Átfogalmazni, magyarázkodni nincsen kedvem, mert fáj a gyomrom, bár fekélyes kínjaim nélkül is szükségtelen lehetne. Csak azt a büdös dohányzást tudnám abbahagyni!

„Termelőszövetkezetünk fokozatos fejlődésének, az elmúlt év szorgalmas munkájának köszönhetjük, hogy a szövetkezeti mozgalom kibontakozása óta második alkalommal tarthatjuk a legeredményesebb zárszámadást. A 80-as esztendő minden nehézsége ellenére jó évet zárunk. Az időjárás által okozott elemi csapások a mi mezőnket ugyan elkerülték, de a szélsőségek a késői tavasztól a korai télig végigkísértek bennünket is. Ha az 5 éves tervidőszak időjárási viszonyait vizsgáljuk, ugyancsak azt lehet elmondani, hogy a mi vidékünkön a kiegyensúlyozott körülmények uralkodtak, kivéve a 79-es esztendőt. 1979-ben, mint tudjuk, erős téli fagyok miatt az őszi vetések megrikultak, illetve kiszántásra kerültek, továbbá az aszály következtében csökkent a búza termelése. A tavalyi esztendő ezt a kiesést bőven pótolta. 5,76 tonnás átlagtermés.

Az elmúlt év napfényhiányos nyári hónapjai 3 heti késést okoztak a búza érésében és a kukorica fejlődésében. Amikor július derekán sem tudtuk a búza aratását elkezdeni, látható volt, hogy minden fajta egy időben fog beérni. Ez a helyzet rendkívüli intézkedések megtételére szólított bennünket. Pénzügyi alapot teremtettünk, és vásároltunk egy új betakarító kombájnt. Gyors intézkedésünknek köszönhető, hogy a megvásárolt betakarító gép ezer tonnát aratott le, és a július 19-én kezdődő gabonabetakarítást augusztus 5-re befejeztük.

Vas megyében a szövetkezeti gazdaságok között a legnagyobb kukoricatermelő üzem több éven keresztül a mienk, és ezt minden dicsekvés nélkül mondjuk el tagjainknak. Az ősz elején aggodalommal figyeltük az időjárást. Vajon beérik-e a kukorica? Ugyanis ekkora területen komoly gondot, nagyabb összegű eredményromlást okozhat e növény, mint ahogy az történt több gazdasági üzemben már. Mi évek óta korai fajtákat állítunk termelésbe, mégis csak október 6-án kezdhettük a szedést. Kukoricatermelésünk ugyancsak rekordterméssel hálálta meg a törődést. 840 hektáron 7,20 tonna hektáronként. Dolgozóink fáradságot nem ismerve, dacolva a hideg, szeles novemberi idővel, 10-12 órán át végezték mindennapi munkájukat. A mindenszenteki hóesés mindannyiunknak meglepetést okozott, melyet november 13-án újabb hullám követett. Nyolcmillió értékű termésünk volt akkor betakarítatlan, 20-ára, ha kisebb veszteséggel is, de raktárba került.

A korai hó mindössze 25 hektár cukorrépát talált a földben, de ennek betakarítása jelentette a legnagyobb gondot. Dolgozóink kezdtek már belefáradni az egyenlőtlen küzdelembe. Cukorrépa-termelésünk több lett a tervezettnél, meghaladja a 40 tonnát hektáronként. A búza egy hektárra eső tiszta nyeresége 8800, a cukorrépáé 6800, a kukoricáé 4700 forint.

Termelőszövetkezetünk 80. évi zárszámadása szerinti eredményelszámolásunk a következő: összes termelési érték 81 millió 575 ezer forint, bruttó jövedelem 22 millió 927 ezer forint, ebből munkabér 11 millió 215 ezer forint. Az egy főre eső egyhavi részesedés 3714 forint.”

A szövetkezetnek 516 tagja van, ebből 275 dolgozó, 241 nyugdíjas, 30 éven aluli 70, 50 évnél idősebb 77. Tehát eléggé arányosan oszlanak el a hatvanéves nyugdíjhatárig.

Ha eddig nem derült volna ki a gazdálkodás leleményessége, bár ha az országban a jobbak közül való, gyanítani lehetett, hadd említsem az egyik példát okos gazdálkodásukra. Azzal a számadásbeli szöveggel kezdeném, miszerint: „Öt év alatt a szántóterület nagysága négy százalékkal nőtt, ennek további növelése ezután is feladataink közé tartozik.”

Csőrendszerekkel vezetik el a patak menti vadvizeket, melyek a Cinca, a Kódó, a Mágorta hosszában a vetést lehetetlenné teszik. Alagcsövezésnek, talajcsövezésnek mondják ezt a módot. Akár a halcsontozat szétível a gerincből, úgy vágják a keskeny árkot a legalacsonyabban húzódó vezetéknek, s abba hagyják belefolyni csöveken át a fönti vizet. Már 1852-ben így tették éppen Vas megyében. 1919-ig 26 és fél ezer hektárt szabadítottak meg, azután elhanyagolták a hatvanas évekig. 1974-ben kezdték a hetyeiek, és 800 hektárral akarják befejezni. Kerék Lajos rámutatott egy nagy búzavetésre, és én tudtam, nem lenne ott, csak a lapost láthatnám. Tizenkilencmillió forintba kerül, s mert a csövek még a jövő századra is kitartanak, megéri.

– Nagy kitüntetés, ha az elnök mutatja be a gazdaságot valakinek. Vedd úgy – mondta D. később. Én inkább annak örültem, ahogy társaságában gazdagnak éreztem magam.

 

*

 

Megszolgáltam figyelmemmel feszült napomat, s jólesik egy kis kigombolódzás.

Alul hagytuk a terepjárót, a gépkocsivezető visszafordult, mi meg nyomultunk tovább, nyomattuk magunkat a széllel a Kis-Somlyó magasáig. Jó a szélben megperdülni, benne felejteni az orcát, rátárni a kigombolt kabátot, mint a vitorlát. A Dukai Takátsok présháza, jobbfelől. Ilyen lehetett Sömjénben az Úré is, módos, de nem annyira, mint amit ott Berzsenyi-pincének neveznek. Odamegyünk a Vajda Lajos füstölgő pincéjébe, mellettünk egy trágyabűzös szőlő.

– De jól beitta a ruhánk a disznószagot! – sandít Magdira az elnök. Magdi, a szemüveges, kedves asszony, a környék iskoláinak tanácsi intézője, elkísért bennünket a gazdaságba is, de közleményemből kimaradt, mert rágondolni nem értem. A bűzös szőlőrész után újra a nyers szélszagú emelkedő s a félmeleg pinceszoba. Az ablak mellé jut hely, épp a hajdani padvégemre, akkor sűrű aranyfényben láttam a Ságot a szövetkezet sík földjei fölött. Most Kocsi Karcsi szemben ül velem, mint valaha, és éppen úgy figyel a társaságra. Akkor úristenes költséggel hébérezte a bort Lajos bácsi, én meg az alkonyodó nap fényére mutattam. Magaslati önbizalommal koccintottam a tájjal is. Semmi érdeke nem lehet a gazdának ez az újabb meghívás; azt hiszem, inkább talán valamit megszeretett bennem. Már nem úgy tölt, mint a múltkor, inkább mint egy múlt századi fölzsinórozott nemes. Kabátujját válla és karizmai megrövidítik. Ültében asztalfőre illő. Vannak itt még Berzsenyi-küllemű emberek! Zsinóros ruhás képzelgésem hadd tartson egész este, míg esszük a füstölt szalonnát, iszogatjuk a frissen fejtett bort. A pinceszoba berendezése csak nekünk való, nem választ külön feszességbe. A nagy melegben elfelejtettem, melyet inkább a hangulat srófolt tovább, villany égett-e, vagy petróleumlámpa.

Úgy szórakoztam, mintha ezután megtiltanák az orvosok, számítok rá, ha megvizsgáltatom a gyomromat nemsokára. Milyen alkalmakból kell azután kimaradnom! Még a jó paprikás sonka és a bor között a felejthető duruzsolások. S elkezdődik: „Ez a nóta, nóta, nóta körbejár.” Magdi igazi tanult népdalba vált, én a „Megyek hazafelé, Nagykanizsa felé” kezdetű bakanótát költöm másra, s keverem. A három szövetkezeti vezető kávéházas, üveghintós éneket tud az utolsó sorig. Mit énekelne a Tekintetes Úr? A Kanászdalt mi is tudnánk. S milyen hangja lenne? Én tűnődő baritonnak képzelem leginkább, amellyel nem illeszkedne a dal ritmusához.

 

Megesmered a kanászt Bocskora szíjáról A zsíros bő gatyáról, Zsíros szőrujjáról. Megesmered a kanászt Magas csákójáról, Gombra kötött hajáról, Fényes baltájáról.

 

Inkább hagynánk magában eldalolni, hogy:

 

Ej, ki szépet szeret, Szenved az eleget, Hideget, meleget, Rágalmazó nyelvet.

 

Lajos bácsin feszül a zsinóros mente, fölül már kigombolandó, de még szorítja a mellkast. Kocsi Karcsi csizmája, sunkanadrágja a vékonyabb hang taktusára mozgolódik, az elnök most föltartja a fejét, ahogy szükségeltetik basszusához. Nekem meg nincs egyetlen nótám. Sok dallamot ismerek, mondatfoszlányokat. Micsoda férfi az, akinek még nótája sincs a kissomlai Vajda-féle pincében? Lenni kellene, mint valami személyes dolognak, mint Kocsi Karcsinak a csizmája.

– Az istennek se vetem le májusig, mert itt ollan hidegek vannak – mondja a cingár, jóeszű ember. Tornatanáromtól én is fogadtam nótát érettségiző koromban, azzal még eldicsekedhettem volna, mert valaki elkezdte:

 

Túr a disznó, túr a mocsár szélén, Tartottam szeretőt, de már régen, Ha tartottam, megszenvedtem érte, Betyár világ ne hányd a szememre.

 

Szerettem a „Császárkörte nem vadalmá”-t. Leszoktam róluk. A városi lakások csöndre valók, a mi házunkban még szilveszteri mulatságot sem rendezett senki semmikor. Fölásíthatnak a televíziós kabarémalomra. Most még a halottak nótáját is énekeljük. Már az apámét elfeledtem, vagy nem is tudtam, ő meg szegény, mellém ül, mert itt a helye, nem a földben. Beszélgethetne az Ács Józsiról, akivel leánykérőbe szánkóztak Jánosházára, és addig maradtak, ameddig elolvadt a hó.

– A borgátai szép lányt nem én kértem meg Józsiznak. Meghalt szegény hamar, nagyon hamar.

– Hát a Mindszenty-esetet tudja-e? – kérdezhetné Karcsitól az apám.

– Tudom, mért ne tudnám, mert nagy ramazuri volt.

– Mindszenty József hercegprímás 1948-ban lázító beszédet mondott a celli búcsúban az iskolák államosítása ellen – hajolhatnék félre a Tekintetes Úrhoz.

– De én mesteri vagyok. Azt híresztelték, fertőző agyvelőgyulladás van Cellben. Minden bejáratnál őrség toloncolta volna ki a népet. Szöktek azok árkon-bokron toronyiránt. Én nem voltam ott, mert parasztpárti legény voltam, Ságon még a búcsút sem lehetett megtartani, hát megcsinálták a mulatságot a bányásztelepen.

– Meg a Rákosi is.

– Ott már voltam. Híre járta, hogy Gerő vette át az állomásfőnöki posztot, a közlekedési miniszter. Ötvenöt vonat futott be, mert ugye vasúti gócpont. Ide lehetett mozgatni négy megyét. A vásártéren volt a gyűlés. Távolabb harminc méterre kötél az ötvenezer ember előtt. A Vasút utcán tódult a nép. Mesteriből meg a környékről hosszú szekérrel. Én Rákosit már csak az emelvényen láttam. Jól beszélt, lelkesedett a tömeg, persze mindenkit odaszerveztek. Utána hazamentek, annyi volt az egész.

– Hogyan is szólt az a levél, amit a mesteri ember küldött a feleségének? – szakítja félbe Lajos bácsi.

– Szóval itt nem beszédesek az emberek. „Hej, küldj egy húszast!” Nem ám „Édes Bözsim! Én jól vagyok, amit nektek is kívánok” s a többi. Az asszony elküldte a húszast Ruszinszkóba katona urának, aztán minden el lett rendezve. Ja, míg el nem felejtem, egy mihályfai asszony rántani való kendermagos csibéket adott Rákosinak.

– Hol van még májusban rántani való csibe? Én meg úgy hallottam, az az asszony csöngei volt – mondta valaki.

– Egye fene.

Lajos bácsi gazdásan fölemeli a poharat, félig issza, nehogy távozásra figyelmeztessen. A borivási etikettet még most is tanulom, ha itt vettem észre, mindig a gazda nógatására kortyintunk, vagy éppen fenékig iszunk. Így a pinceszeri rendben hosszasan el lehet beszélgetni. Amennyire az idő engedte, mi is enyhe mámorban esteledtünk. Járták a helyi történetek, a kusza időtlenségben, fölül a pisla fényű falukon. Holnap is nap lesz, Lajos bácsi még eggyel töltött, s állva kiittuk.

 

*

 

Ha egy napig ültem volna a sömjéni pince előtt, kevesebbet írhatnék meg az Úrnak, mint innen a Ság hegyen D. szőlőjéből, bár szombat van, s a sömjéniek sem hagyhatták magára a Csert. Itt szinte a tavaszi forgalom és munka közepén jegyzem föl, mi történik március 21-én.

Népes a Tündér-völgy, azt érzem, mint a régi mezőn, jár a láb, kéz és a száj. Egymással beszélgetve dolgoznak a szomszédok, most éppen a szőlőmetszés idején. Gyürüsy Dezső a vesszőt hosszítja vízszintesen. D. engem ugratva odaszól:

– Iszkáz egy bugyberekben volt ám, itt a Marcalnál.

– Én ne tudnám? Az apám Piriten volt kocsmáros.

– Pirit a bugyberek, nem Iszkáz – mondom én. Jön a Baráth Zoli bácsi felesége, kisdiák fiával, az ötödik osztályos gyerek komolyan parolázik velem. D. nyers venyigét égetne, de csak füstölög. Ő már megmetszett nagyjából. Alul is égetnek. Füst és cinkehang – tira-ri-ri, tira-ri-ri, tiri-ra-ri – egyszuszos fütyüléssel. A pince előtt a szőlőt keresztbe vágja az út, bárki átjárhat rajta. Most csak egy méh járja körül a fülemet. Két nő közeledik, egyik villát húz maga után. Köszönök. D. szalondalt fütyörészik. Nő tolja a biciklijét, köszönök neki ismeretlen tétovasággal – ő meg tartózkodóan válaszol. A völgy túlsó felén úgy viszi a deszkát a két ember, mint a katonák, egyszerre lendül a karjuk. „Mint egy tündérálom” – énekli valaki. Ábelivé egyenesednek a füstök. Piros ruhás gyerek fut a szürkésbarna talaj és kezdődő zöld színében a palatetős és a palaszín falú pincétől elfelé. Megint Káin füstjei foszladoznak. A csönd megengedi körülnéznem. Persze csak az öreg, nagy fák erőltetik szememre magukat. Szemben négy fa a lejtőn, azt hiszem, szilvák, mert sűrű az ágazatuk, akár a drótháló. Tegnap két diófát vágtak ki a Baráthék, most azokat ágazzák, fűrészelik. Kivehetetlen forrásból hallatszanak a zajok, mert visszhangos a völgy.

– Mingyárt befejezem. Mi elsöpörtük az összes felhőt. Legjobb a Benedeknek – mondja egy Sándor vagy József. A nők szavát nem értem, csak azt vettem ki:

– Elmegyünk a hegyre máma, aszonták. – A hangzásnak olyan jelentősége van, mint amennyire ő képzeli, amit mondott. Teherautó nyomakszik trágyával fölfelé, zöld színű, a tavasz első napján fölfelé küszködik. A meredeken érkező fordulását körüljárva irányítja a gazda, szinte fogadást ad a tiszteletére. Már le is szórták, a gépkocsivezető kiszáll, látom, amint elszámolnak.

– Melegszel, Jóska? – szól át Dezső.

– Melegszem, énekelek, mint az énekes kódis. De van egy szomszédom, aki kunsztokat csinál a szőlőjében.

– Nem tudjuk, hogyan végezzük.

– Azt nem.

Vigyázva, csöndesebben ereszkedik le a teherautó.

– Van egy vendégem, aki nem kínál meg fröccsel

Nagyokat zökken a teherautó, kiér a rendes útra, és elhúz, mintha a gép is boldog lenne. Itt a géphang is olyan kellemes, akár a madaraké, ahogy a dalfoszlánnyal összekeveredik – „merő tűnő álom, gyönyörű szép párom”. Lovas kocsi zörög.

– Egy öregtől hallottam koccintás közben Borgátán:

 

Isten tartsa nevünket, P… partján p… ünket, Úgy álljon p… nk a p… ába, Mint a pittypalatty a búzába.

 

Lejegyzem a népdalt, legyen életem első gyűjtése. D. százötven dughagymát óhajt a földbe nyomni. Már nem a madarak, hanem a metszőolló csetteg a kék zubbonyos elől. A karóverés, csattogás. D. útján már nem járnak, tizenegy óra van. A kék zubbonyos, barna sipkás hóna alá fogja a venyigéket, és a halomba dobja. Odaát heten trágyát teregetnek. Drótvázernyős diófa a völgy fölött, alatta a hét trágyázó.

– Mér nem mondtad, túl van rajta? – hallom a távoli nőt, és sohase tudom meg, min lelhet túl az a valaki.

– Ugye, hogy eltalálta? Nem volt otthon – válaszol a férfi, mi lehet a szavak mögött? Fölkapcsolnak egy rádiót, a szimfóniát hamar elhallgattatják. Színek a felhők alatt, a homálytól minden szenvtelenebb, tompábbak a hangok, a borulattól lelassul a munka, a metszők fölállnak, egy pillanatra csak, és dolgoznak tovább. Mikor kicsapódik a fény, mintha a lélek félrecsapná a kalapját. Így játszik velünk az Isten, dúskálkodunk, s egy pillanat alatt megdöbbenünk szerencsénk forgandóságától.

Szemben egy öregasszony, akár a járó szobor, amíg drótra kötik a vesszőt, merev testű, kézmozgató, fehér karja, keze emelkedik, süllyed. Egyszer láttam egy indiai költőnőt szavalni, itt most csupán a mozdulat költészetét tapasztalom. Már a rend végére is ér, mikor az előbbi trágyás teherautó elfordul előtte. Az öregasszony megtörli a száját, mozdulatát fehér keze világítja át hozzám.

– Most aztán rettegjetek, egerek! – D. elkezdi sütni az ebédre való krumplit.

– Hová?

– Az egyik haveromhoz ganyézni – repül el behunyt szemem előtt a biciklis szürke árnya. Aztán visszafelé: Jó napot kívánok! – a hang vékony, mert kövér emberé, a gumicsizma altban nyekeg. Levetem szvetteremet, D. házalapító kopjafa emlékművén is kék pruszlik.

1945 március 24-én, hetedik születésnapomon levetettem a cipőmet, éppen ilyen időben már mezítláb jártam. Két traktor vontat egy pótkocsit olyan büszke könnyedséggel, mintha lefelé mennének. Temetőből vagy mezei kereszt párkányáról idetévedt barokk szobor mosolyára ébredek föl, de tovább nem alhatom, mert a Hetyére járó köcski iskolás örül mellettem, s hogy ittlétében én is részt vegyek, megkérdezem: tudja-e, ki volt Berzsenyi?

– Földbirtokos volt, meg a szövetkezet róla van elnevezve, ott van egy olyan ember, aki nem fér be az autójába, abba a zöld Trabantba.

A köcski gyerek, akinek öreganyja kötözte a szőlőt, s testvére piros ruhában szaladt át a völgy alján, hamar megfordul a mutogatni való pipával, de a nagy görbe kést már ajándékba kapja D.-től. Kisgyerek korom vonzalma volt ilyen, s akik szerettek, elbeszélgettek velem, tréfálkoztak, fölvettek a szekérre, ostort csináltak nekem.

Derékig meztelenre vetkőzöm, és süttetem magamat, D. minden hagymadugásra mond egy kedves nevet százötvenig. Aztán jön egy kapatos, inkább részeg, megáll, és vár a szóval.

– Szomszéd, nem kínál meg egy pohárral?

– Ugye, nem emlékszik már, mikor én tettem föl Pesten a vonatra? – kérdezi D.

– Ja, mikor a prémiumot kaptuk.

Arra a megállapodásra jutunk, hogy pestiek vagyunk, és egyidősek, a Soroksári úton lakik egy munkásszálláson.

– Menjünk együtt holnap a délutánival.

– Én már reggel utazom – mondom.

Hajtatni való rizling és oportó szőlővesszőt hoznak. A gazda nagyon örül. Tölt. Részegünk kizáródik a társaságból, lebukdácsol az úton. A vesszőhozó is elmegy, aki most azért ihatott, mert a fia vezeti az autót. Van valami főnöki viselkedése, aki tartózkodásból fél liter után kifordulhatott volna magából, akár a trágyázó fiúk a jobb oldali szőlőben, ahova két fuvart csinált a teherautó délelőtt. Ordítottak már, kifeküdtek a partra, széltében kezdték az utat hazafelé, biciklijükbe kapaszkodtak.

Alkonyatkor még egy koccintó meghívás Baráth Zoli bácsihoz, akinek legszebb a régi pincéje a környéken, ha szabad mondanom, a világ közepén, a völgyben, ófehér és zöld ablakos. Megható serény bizalmuk. Felesége családját kitelepítették a Rákosi-rendszerben.

– Ne erről beszéljünk, úgyis tud mindent.

Beszélhetnék gyerekkoromról én is, de már annyiszor elmondtuk egymásnak. Az asszony meg a gyerek már előrement. Leereszkedtünk a Tündér-völgy keleti pereméről az autóbuszig. Ki-ki városi öltözetben, szerszámok nélkül, teli demizsonnal, én belső zsebembe hengerített irkámmal, melybe lerögzítettem egy szép dolgos nap pillanatait, s varázsát inkább a Tekintetes Úr emlékes képzeletére bízom, mintsem az enyémet belemagyaráznám.

Kórházból írok, Tekintetes Uram, megvizsgáltatom magamat, hiszen, miként jeleztem, nagyon nehezen viseltem gyomromat. Ősszel és tavasszal alig bírtam, görnyedtem az ágyszélen hajnalonta, a gyógyvíz és a szódapor kis időre megkönnyebbített, aztán a buta fájdalom kiújult, mogorva lettem és zilált. Életkedvem apadt, mint ezeknek a sovány öregeknek körülöttem. Mégsem felejtem el az Urat és szülőföldjét ebben az ismeretlen, kínlódó, lábadozó és reménytelen világban. Két vizsgálat között, a betegekkel társalogva vagy az ágy tetején bajaimon morgolódva, hirtelen és olyan magyarázhatatlanul gondolok magára, mint Széchenyi Fiuméban 1828. július 21-én: „Éppen megjött a posta Magyarországról: nekem egyetlen sor sem! Mennél többet olvasom Berzsenyi költeményeit, szívemet annál nagyobb fájdalom tölti el, hogy oly kevesen olvasnak magyarul, hogy Crescence nem olvassa ezt … És Berzsenyi sem ír többé … Egy ilyen tehetség! Mert megkeseredett – senki sem ismeri el érdemeit. Erény tanúk nélkül az emberben a legfenségesebb dolog!” A gróf sóhaja szerencsére már nem enyém, az Úr nagysága nyilvánvaló abban is, hogy én, mai poéta, halhatatlanságának tisztelgek soraimmal. Félhetnék egyfolytában, mint ahogy szakadozva félek, mi lesz velem, mit hallanak ki szívverésemből, milyennek látják a gyomromat, ha átvilágítják és lefényképezik, hüvelykujjvastag csövet kígyóztatnak nyeldeklőmbe, véremet, vizeletemet mustrálják. Néha már nem is érdekel, tompa közönnyel adom át az orvosoknak szervezetemet, akár egy idegen valamit. Sóhajidejű rágondolások után, a délutánok csöndes óráiban tollat vehetek és papírt, és idegnyugtatóként kiszabadítom magam.

Ágyszomszédom eleget ingerel éjjelente, fölébreszt, mert horkolok, kihúzza fejem alól a vánkost, fejemre üt, de nappalra mindent megbocsátok neki. Vérnyomása hirtelen zuhan, s éppúgy fölszökik, nyugodt óráiban kellemes partner, bár az első este félrebeszélt, és én azt hittem, bolonddal zártak össze. Nyitott szemmel kérdezte: „Klári, itt vagy? – Nem – mondtam –, kórházban vagyunk. – Ez az ajtó nem ott szokott lenni. – Nem hát! Ez a kórterem ajtaja. – Klári! Gyere közelebb hozzám.” Nem hittem volna, ahogy ez a hetven, felé járó ember a sömjéni Bagics bácsira gondoltat, hogy még itt is a Tekintetes Úrhoz találok kapcsolatot. Huszártiszt volt a második világháborúban, lovas tüzér. Emlékszik még az Úr? A Bagics bácsi Röjtökmuzsajnál találkozott az oroszokkal. Szomszédomat onnan vitték el a sopronkőhidai börtönbe, onnan az oroszok fogolytáborba Mesteri mellé. Ott volt pár napig, aztán bevagonírozták, s irány Foksányi, a hírhedt Szeret folyó melletti láger, ahol tífusz pusztított, aztán kétéves kalugai fogság Moszkva táján. Mit mondanának a mesteriek? Emlékeznek-e még? Érdeklődöm, mikor odajutok.

Múltkor a Ság hegyen hagytam abba, de most Hetyére, Sömjénre, Mihályfára, a szőlőkre együtt gondolhatok. Amit írtam, megírtam, hagytam Niklára a konklúziót, és azon töprengek: mit kérdezhetne tőlem ezek után a Tekintetes Úr?

Óhatatlanul Berzeviczy Gergely szomorú parasztképe jut eszembe, s ahogyan Kazinczy reagált rá, és ahogy az Úr Kazinczynak válaszolt, először egyetértve, később tapasztalataihoz igazodva elismerően. Én Berzeviczy nem vagyok, máig sincs igaza, hogy a deák nyelvet erőltette a dunai népek egyetértése végett, s a gazdálkodás jobbítása miatt föláldozta volna a magyart. Kazinczy ebbeli dühében a valóságos állapotrajzot is elvetette. „Én nem szeretem a vad bajszú régi embereinket; de ezeket a külső kaptára vert emberkéket sem szeretem” – írta Uraságodnak. Berzeviczy egyik oldalát elvetem, a másikat tisztelem jobbító szándékáért. Bárcsak ökonómusaink is így gondolkodnának!

A magyar vidék e mai kemenesaljai zónája örömet kelthetne mindhármójukban, hiszen reformista szándékaik megvalósulását láthatnák benne, de azt is kérdezhetném, nem tarthatná-e szebbnek a töröknek adózó paraszt Berzeviczyt a saját állapotánál? A történelem efféle viszonyításai nem valóságosak. Én azt hiszem, az a mérleg a legfontosabb, amely a kiszabott élet minőségét, szépségét, tisztességes örömét mutatja a szabadságban. Azért szeretek a Tündérvölgyben elidőzni.

Berzeviczy arra figyelmeztet, a magyar paraszt kevesebbet hoz ki földjéből, mintsem kiadásait fedezhetné, hátralékai állandóan halmozódnak a nyomorúságig. Valóban megdöbbentő, hogy az egész telkes jobbágy, aki 24 holdon gazdálkodik, s szükségeltetik számára két ló, két ökör, két tehén, üszők, sertések, baromfiak, akit most jómódú középparasztnak hihetnénk, az évi 255 rénus forint kiadásából magára csak 60 forintot költhetne, ha összes kiadását pontosan megtermelné, mikor az évi 52 napos robotját 17 forint 40 krajcárral váltja meg, 30 forint adót fizet, és 50 forintba kerül a szolgája és a szolgálója. Most egy parasztcsalád meglehetősen él, s mert földet nem vehet, házat épít, módis bútort, ruhát vásárol, autóval járkál, televíziót néz, rádiót hallgat. Nem kuporgat úgy, mint a mihályfai öregek a régi világban. A szegénység nem természetes, de meg sem szűnt, mint a kolera. Ha már valakinek több a kisgyereke, szegényebb, ha nem szokott hozzá a munkához, mint a cigányok, nyomoroghat. S még mennyi baj lehet! S épp itt, a kórházban, mennyi keserűség! Mennyi balsors! Az egyik szobatársam 5 ezer forint nyugdíjat kap, s mellettem tele bajjal. A másik a vashámornál szilikózist kapott, idő előtt nyugállományba küldték, egész életét egyetlen gyárban dolgozta végig, és rá se néznek, mindenki önző! A két öreg sváb németül káromkodik, van, aki krajcárok miatt szidja a rendszert.

Berzeviczyhez hasonlítanom az előbb még indokolt lehetett, de amikor a parasztok természetéről ír, már vele együtt kell gondolkodnom, s eltűnődök, az emberek nem olyanok, mint ahogy a lovat a géppel kicserélik. Viselkedése idomulhat, de természete régebbi bölcsességén, balgaságán, szokásain nyugszik. „A parasztot eszessé teszi az a körültekintés, mellyel összes erőit folyton gyakorolnia kell, hogy életét fönntarthassa, és kutassa azon eszközöket, amelyekkel elnyomott állapotán valamiben könnyíthet.” Úgy fordítanám, ma arra használja eszét, hogy élete jobbuljon, vagy ne rosszabbodjon. „Más magasabb állásúaknak tehetsége és esze iránt nem viseltetik valami nagy tisztelettel, mert azt hiszi, hogy azok tanultabbak, de nem okosabbak és nem hasznosabbak nála.” Igaz, velem van-e Uraságod? Aki A mezei szorgalmat írta, s Berzeviczyt egyszer csak méltányolta, attól egyetértést remélhetek. „Az ostoba ember lusta is, mert jobb sorsra, melyet nem ismer, nem vágyik. Az eszes ember pedig akkor lesz lustává, ha azt a szomorú meggyőződést szerzi, hogy megfeszített szorgalommal sem képes végre fölemelkedni.” „A tapasztalat is azt bizonyítja, hogy minden jobban megy ott, ahol míveltebb és eszesebb a paraszt.”

A hetyei szövetkezet dolgozóinak a fele szakmunkás, a termelés irányítói egyetemet végeztek vagy mezőgazdasági középiskolát. „A mezőgazdasági dolgozók képzettsége jelentősen változott. A nagyüzemekben jelenleg huszonháromezer egyetemi és főiskolai képzettségű ember tevékenykedik. Számuk a termelőszövetkezetekben csaknem megháromszorozódott – mondja a mezőgazdasági miniszter. – A középfokú képzettségűek száma kis híján kétszerese a tíz évvel ezelőttinek, s eléri a negyvenezret. 1980-ban több mint 200 ezer szakmunkás, 320 ezer betanított munkás dolgozott a mezőgazdaságban.”

De a gyakorlati hasznot tartsuk a műveltség egyik felének, s bízzunk, hogy a másik fele melegágya lehet erkölcsnek, bölcsességnek, művészetnek, ízlésnek, a harmonikus életnek. A sorrendet replikára valónak nem találom, mert mindig a történelem szabja, melyik az első, s az a szerencsés, ha együtt hagyja folyni tovább.

Ideje lenne a mi időnkben.

Kazinczy szerint Berzeviczy fölcserélte a sorrendet: „a história bizonyítja, hogy ha valahol a Jó gyökeret vert, ott mindig a Szép készítette az utat.” A mi korunk fordítva alakult: a meglevő jóból kellene a szépnek kinyílnia, de sajnos megelégszünk a csekély jólétünkkel, s nem tudjuk, hogyan kell szépen élni. Sokszor már irigylem a Tekintetes Úr idejét. Itt a kórházban a lábadozók reménykedő társaságából arra emlékezem, micsoda száguldozást figyeltem meg egyszer a Hungária kávéház ablakából. Mikor a celldömölki állomásra tóduló népet láttam, tudtam, miért rohannak a munkába menők, de a kávéház előtti utcán délben már úgy tűnt, szokásból futnak, vagy mintha valami gyaloglóversenyen indultak volna. Hová ilyen kínosan, hová ilyen erőltetett ábrázattal? Megszokták. Csak néztem őket, és ültömben elszédültem. Mintha semmire se lenne időnk, rettenetes hajsza a pénzszerző percekért, s otthon lerogyva nézik a tévét, s elalszanak rajta. Nem olvasnak komoly műveket. Nem kell akkor más, csak amire gondolni nem muszáj. A politikából arra figyelnek, ami konyhaérdekeiket csorbítaná.

Ültünk, cigarettáztunk, álltunk, járkáltunk a kórházkertben, beszélgettünk. Leírom a Tekintetes Úrnak, miként folyt egyik diskurzusunk. A mostani lengyel események jöttek szóba. Eladósodott az ország: nincs hús, kenyér, cukor, kapa, vasvilla – üresek a boltok. A nép nyugtalan, és elkeseredetten zavarog. Sztrájkkal kényszerítené ki követeléseit. A vezetők mintha elkártyázták volna a hazát egy olyan rendszerben, melynek célja az emberhez méltó élet. Betegtársam hajtogatja a hivatalos véleményt; annak magához primitívesült értelmében. „Mért nem dolgoznak? Mi etessük őket?” Azt hajtogatja, ami az ő kis jólétét csappantaná. Ha bővebb magyarázatra késztetem, rossz magyarsággal formuláz. A maga körében pedig olyan pontos, mint mindenki, aki szívből szól.

– Cseh hordókat árultak, de a pártbizottságtól odaüzentek, hogy egy nagyobb mennyiséget tegyenek félre nekik. Aztán nem lehetett kapni.

– Minek a pártbizottságnak a boroshordó? – kérdeztem.

– Rákaptak ők is a szőlészkedésre. Éppen akik rossz szemmel nézték azelőtt. Szerződtem krumplira, az újkrumplim első osztályú lett, de előbb a vezetőkét vették át, az enyémet csak azután, olcsóbban.

Tiszta beszéd, ha a magáét mondja, de sajnos nemzetben, világban gondolkodni egyre kevesebben tudnak, akarnak.

A másik beteget az alkohol sodorta ide. „Mért ivott?” „Mert nincs jövő!” – felelte. Tizenegymillióból alkoholista félmillió magyar! Mintha jövőtlenül élnénk, múltunkat elfeledtük, magunkba zárt nép lettünk, csonkaságunkban. Oktatásunk éppen ilyen, történelemtanításunk felületes. A maturáló nem érett, a diplomás meg azt mondja: „Hát ezért kellett annyit tanulnom?” S mit tudnak az új tanárok? És kikhez szól A magyarokhoz és Vörösmarty Szózat-a? Egész klasszikus költészetünkhöz megszűnt a lelki kapcsolódás, nincs hozzá jelenünk, jövőnk. Min gondolkodik, aki csak megél? Kiválóan tudja az érdekébe tartozó fogásokat, szavakat, tud gépeket szerelni, és mutogatni adriai fényképeit. Beszédkészsége ilyenkor megejtő, szavaimra nincs szüksége, s hallgatok, mert csak vizet prédikálnék neki, mivel győzném meg? Az övé nyilvánvaló, neki érthetetlen az enyém. Érdemes-e írni? – kérdezem magamtól negyvenhárom évesen. Olyan szokássá változtam, amiből meg is élhetek, ha igaz. S talán nem pusztulok bele, mint az Úr korában Csokonai, Kisfaludy Károly.

De mielőbb Jeremiás lennék a Város kapuja előtt, s kidobnának, hogy mit habatol itt ez a tetves kódis, abbahagyom, és azzal folytatom, amit a mezőgazdaság és az élelmiszeripar minisztere mondott: „A legfrissebb nemzetközi adatok tanúsága szerint Európa tizenhét országának összevetésében a negyedik helyet foglaljuk el az egy főre jutó élelmiszer-kalória és összes fehérjefogyasztás alapján.”

Lengyelországról írtam, de a múlt héten jártam Romániában, Erdélyben. Látogatásom okán kérdezhetem, mért ne éppen az öregember ejtené el a tejesüveget, amiért órákig sorba állt Kolozsváron? Van, aki akkor veszi észre, hogy otthon hagyta a pénzt, mikor már fizetni lehetne. Sorban kell állni, és az esendőségből is annyi szerencsétlenség származik! Mi, külföldiek tele vagyunk hazagondoló hálaistenkedéssel. Nekünk nem kell, de nekik miért? Azt mondják, ha majd kinő a fű, tejelnek az állatok. Elsírtam magamat, Uram, amikor barátom haldokló anyjához mentemben a hosszú embersort láttam. Sírva kellett örülnöm a pesti piacra gondolva, mely ott, a Bosnyák téren dúslakodik.

De azért ne higgyen az Úr magammal mit sem törődő fantasztának. Megkaptam a jelentést a nyavalyámról, s a kórházat elhagyhatom. „A beteg panaszait vizsgálattal igazolt duodenalis ulcus okozta. Diétás Tagamet-kúra mellett tünetmentessé vált. Jó állapotban emmitáljuk. Tünetfokozódás esetén control javasolt. Fűszerszegény diéta, alkoholtilalom.” Fekély. Akkora, mint egy rizsszem. Vigyáznom kell magamra. Jó egészséget!

Elmúlt a hideg Húsvét. Nagyon változékony ez a tavasz, egyik napról a másikra jó és rossz idő, akár márciusban a Kemenesalján. Családommal Pakson töltöttük az ünnepeket, olyan fagyos szél fújt, még a Dunára sem kerekült kedvünk kimenni, pedig ott folyik feleségem szülőháza előtt. Evangélikus anyósom a templomba járt, feleségem főzött, én meg a Tekintetes Úr műveit nyitogattam, s mert a nagy étkezések halászlevében, disznó- és marhasültjeiben már a gyomrom miatt sem dúskálhattam, friss szellemmel érzékelhettem az Úr verseit, leveleit s hozzá Szerb Antal kiváló tanulmányát, melyet Berzsenyiről, mint ihletett költőről írt századunk első felében. A Gróf Mailáth Jánoshoz szóló ódája közben, amire éppen Pakson Szerb Antal hívta föl a figyelmemet, fölkiálthattam volna: Micsoda nagy részletet hagyott ki Berzsenyi! Azt hiszem, a vers első formájában az a 12 sor nem méltó a függelékbe vetésre:

 

Most már telemnek bús szele fujdogál, S tőled nyert koszorúm bimbait elszedi;   Eltűnt világom omladékin;   A hideg ész mutatá ki pályám. Földhez gyalúdva szántogatok, vetek, S kunyhóm szűk teremit télre tatargatom,   Hogy a hülékeny nedvü dallost   Vad Boreas dere födve lelje. Vagy néha, hogyha gondaim engedik, Mi szép, mi jó, azt fejtve tanulgatom; Lekötve nyomván játszi Proteust:   Emberi színt mutat és jövendül.

 

Ott Pakson csak azt gondolhattam végig, a közfelfogásban igazán nagyra tartott Levéltöredék barátnémhoz című költeményhez hasonlít. A forrás egy, csak ez a részlet ódai, amaz pedig elégikus, s a műnem elvezető csatornái szerint az egyik zuhog, a másik csörgedezik.

 

Leplembe burkolva könyökömre dülök,   Kanócom pislogó lángjait szemlélem, A képzelet égi álmába merülök,   S egy szebb lelki világ szent óráit élem. Életem képe ez. – Már elestvélyedtem,   Béborult az élet vidám álorcája! Még két mulatótárs van ébren mellettem:   A szelíd szerelem hamvadó szikrája,   S bús melancholiám szomorgó nótája.

 

Szerb Antal szerint a Mailáth-óda „első három strófája a magyar költészetnek talán legihletettebb alkotása… A harmadik strófa után az ihlet megszűnik, és a verset a költői rutin viszi tovább.” Őt a kárpáti magasból való indítás késztette erre. Én ítéletét nem osztom, ha még a három versszak hatalmasságán vele együtt ámulok is. A gondolat kifejezési szüksége következtében, mint a Kárpátokból alázuhanó Vágnak, meg kell nyugodnia torkolata felé. Mert mit akart mondani Uraságod? Valamikori ereje fogytán Mailáth zengje helyette Széchenyi István dicséretét. Ezáltal az idézett gyönyörű sorok kihagyása jogos, hiszen csak a szót szaporítaná, s ezt az Úr belső tanácsra meg is tette, így az ihlet csak egy lélegzetvételre csappan, hogy aztán újra bírja a legfelső hangokig. Hadd gondolkodjak a végleges változaton, s onnan az első formára hadd tekinthessek! Mástól kölcsönzöm az egymásba rakott sziklatömbök hasonlatát, én csupán azt teszem hozzá, a vers három sziklatömb. Az elsőben – s mindkét változatban ugyanazon szavakkal – testi és szellemi állapotát mondja ki:

 

Mailáth! poétád éneke leng feléd, Nem mint a rohanó Vág, mikor árjait   A Kárpátok közt zúgva szórja   Tört jeget és köveket sodorván; Csak, mint az alkony enyhületén kalász – Párnáján pihenő lyányka szelíd dala   Üdvezli a várt est nyugalmát,   S a hegyek ormai közt mosolygó Holdat, midőn más csend fedi a mezőt, S a pásztorkalibák gőze a völgybe szállt.   Mailáth! poétád napja húnyik   S nem ragadoz dala árja többé.

 

Zord monumentalitás és a szelíd szépség olyan ellentétes együttlétben, hogy a végső tartalmat meghazudtolva látom. Mire panaszkodik, hiszen ereje teljében remekművet gyújt? Vagy talán csak addig képes, mint a nagy renddel kezdő kaszás, s majd aztán vékonyabbra fogja? Fokozni valóban nem lehet, de a mértéket tartani kell – ezt tudta a Tekintetes Úr, mikor a második tömbbel bajlódott. Amit már említettem, azt a részt kivágta, s amit benne hagyott, átfogalmazta. Versideái akkori mivoltát többé nem szorgalmazza, de hajdani önmagával bizgatja Mailáthot, testamentumot ír:

 

Tündér tükörben nyílt nekem a világ S mint egy Pygmalion szobra, ölem hevén Életre gyúlni látsza honnom,   S annak ivá kebelem sugalmát. Mellemben, mint egy Ilion éneke Zengett a haza szent lángja; Olympia   Istenfiakkal küzdve tűnt fel   Isteni bájba merült szememnek.   Eltűnt a rémkép. Ámde ha szózatom   Szép lelkedre hatott, nem vala puszta hang,   Nem, mely tudatlan gyermek ajkán   Lelket emelt; koszorúm ne bánd meg. S ha szépnek érzed férfias énekim, Benned vagynak azok, benned a honni szív,   Mellyel magasztalsz, benned a hív   Honszeretet daliás erénye.

 

Uraságodnak mért ekkor volt muszájhatnékja meggondolni, kire hagyja poézisét? Hiszen egy levéllel vagy köszönőverssel háláját leróhatta volna, mert a magyar költők német nyelvű gyűjteményébe belevette. Nem lett volna-e elegendő, amit 1822. február 28-án Mailáthnak megírt? „Nagyságod az én legifjabb és legegyügyűbb érzelmű dalaimat kedveli és dicsőíti; jele, hogy Nagyságod szépérzékű naiv lelke még egészen a vidám és áldott természet emlőin csügg; s az a művészi könnyűség, mely szerint ezen gyenge érzelmeket zengi, az a férfi-erővel teljes energiás beszéd, mely szerint a magyar had iránt szellemeit ömledezi, eléggé bizonyítják, hogy Nagyságod a szépnek mind a két nemeit érzi és bírja, s következőleg a Grátiák fölkentjei közé tartozik.” „Te zengj mosolygó Grátia kedvese! Nagyfényű eleid nagy neve nagyra int” – a vers első, 1825 körüli változatában. Mért ilyen későn, ha a kapcsolatuk is megszakad? – kérdezem. Csak valami fiókból előkerült irka töredéke okán, melyben alkalmat találhatott Széchenyi személytelen köszöntésére. A verset kibomlani abból képzelhette. S meghökkenhetett Széchenyi annyira tisztelt személyétől, hogy méltatlan ódát rekedtesen hozzá nem akart, így a magyar költészet szerencséjére görcsös félelméből fölszabadulhatott. Mailáth csak erre volt jó. Különben is – amiről Uraságod nem tudhatott – egy rendőri besúgót emelt a halhatatlanságba. Csodálom ösztönét, hogy dicséretét visszafogta, s a grófot csak a konstrukció miatt tartotta szükségesnek, mint aki a költőt a költő szíve szerint értette meg. Mailáth egy megódázott arctalan, test nélküli alkalom – Berzsenyi és Széchenyi a lényeg, s mindkettő mennyire élő!

 

Menj, énekeld hát e magas égi lényt! Ezt harsogta örök Pindaros és Horác,   Ez isteníté a világnak   Hajdani váteszit és erősit; S ez nyit nekünk, ím, éliszi pályatért Rákos hős mezején. Hallom a pályazajt,   S a pályazajban Széchenyink hős   Hágdozatit, lova könnyü győztét. Oh énekeld őt, a diadal fiát! Eurus-szülte pején mint viva nyerve díjt;   Mint áldozá föl ezreit, hogy   Ész müvein kecsesülne nyelvünk, Mely újra szülje a lerogyott magyart S Pannon férfidiszét. Engem a Villitánc   Int már; de honnom új virultán   Vert dalodat porom érzi majdan.

 

Milyen élő Széchenyi! – mondtam. Állításomat azzal javítanám, olyan élő, mint a hír, nem mint a tapasztalat. Megértem Széchenyi István köszönetét és abbéli kifogásait, hogy ne tekintsen az ő gyarló alakjára, mint egy isteni lényre, a Sándor Móric csodalovas feletti győzelmét hagyja ki, hiszen a versenyben fontosabb a ló az embernél. Sándor Móricnak pedig rosszabb lova volt. De köszönöm korunk nevében, ódázni a nagy magyarhoz másképpen nem lehetett, s mi már nem a küllemére gondolunk, hanem szellemére, akaratára. Végül az Úrnak lett igaza, mint mindannyiszor, amikor a tanácsokat megfogadta vagy elutasította, akár Helmeczy, Kazinczy, Kölcsey, Széchenyi esetében. A poézis szüli önmagát. Földühíti a tollat, ha valaki saját eszméit akarja erőltetni másra. Széchenyi csupán a nevetségességtől viszketett.

E hosszas prológus után szeppenve látom, tárgyam valójában a bevezető lett. Én a Tekintetes Úr verseit azért forgattam, hogy a gazdálkodással való gondolatai miként jelennek meg poézisében. És a gazdaságról és a műveltségről egyben miként vélekedik? Megtaláltam mindkettőt az Anglia és a Gróf Teleki Lászlóhoz versezeteiben. „Ész, pénz ád mindent, de csak együtt osztanak áldást. Nép esze a törvény, mely nélkül pénze veszélyt hoz” – mondja az egyikben, s a másikban:

 

Nem a tenger, nem egyéb helyhezet alkotá A nagy népeket és nagy birodalmakat: Minden nép, ha javát ismeri, nagy, szabad   S boldog minden időn, s helyen. A nép, hogyha szabad, s virtusi nincsenek, Gyermek, mely keziben kést s üszököt visel; S egy rút törpe, gigászkarddal: az éget, öl,   Ez vázkép, s kacagást okoz.

 

Íme, itt és az előbbi részben együtt gondolkodunk. Minden sora kőbe véshető. Tömör, de a kíváncsi agy még kíváncsiabban szeretné tudni, mennyi töprengésből, miféle napok élményeiből rövidült törvénnyé a szó. Bevallom, Széchenyi egyetlen évéről többet tudhatok, mint Uraságod egész életéről. Mit csinált Ön 1830-ban, s mit a gróf?

Írt három levelet Széchenyinek. Az elsőt 1830. február 25-én, melyben Wesselényi Miklós és Széchenyi fölhívására válaszol. Megígéri tízforintos segítségét a Lótenyésztési Társaságnak. Ekkor érzi alkalmasnak a méltó címzettnek a lótenyésztéshez madzaggal, de az egész filozófiához kötéllel hurkolózó gondolatait elmondani, a föntebbi két verset szinte megmagyarázni: „a luxus szorgalom és pénz nélkül s ezek lélek nélkül egyebet nem adhatnak, mint valami nyomorult barbariest … A tudományok mécsek az éjben, a gyakorlat nélkül csak koporsói mécsek.” Szól az angol és a görög nép hasonlóságáról, egyikben a praktikum, másikban a poézis, a kettőt együtt kell hasznosítani. Ír a lovaglás és a tánc nemesítő hatásáról, a társalkodás szellemi hasznáról, sok olyanról, ami ma is áll, s végül is, ahogy mondja, „nemcsak Plátótul, de minden borbélytul tudhatjuk, hogy a Múzsák gymnasztika nélkül a lelket és a testet dissonantiába hozzák.” Borbélynak éreztem magam, mikor levelét elolvastam.

Ám olyan jólesett volna ismerni, miként élte le napjait a levélírás idején! Széchenyi naplójában olvashatom: Crescence szerelme beteg, ő, aki az Úrról már hallott 1828-ban a gróf leveléből, mikor elküldte A magyarokhoz német fordítását. „Ó vannak más szívreható versek is a kis jelentéktelen könyvben – a költőt kevesen ismerik, s ezek is az alsóbb osztályokból valók … Szegény egészen el van keseredve, erénye tanú nélküli … és visszavonultan él szűkösen és betegen Somogy erdeiben.” Megjelent a Hitel, arra gondol először életében, hogy meg fog őrülni, s még egy őrültekháza sincs Magyarországon. Nem hívják meg ide-oda. Metternichhel találkozik. Micsoda ország?! Pest – porfelhő.

Az Úr még küld két levelet Széchenyinek az év folyamán; az elsőben elküldi a Mailáth-ódát, a másodikban Széchenyi kifogásaira válaszol: „felejtve azt, hogy az éneklőnek oly sandikának kell lenni, hogy egyik szeme mindig égre, a másik pedig mindig földre sandikáljon … Ne jöjjön Méltóságod Niklára! Nincs itt egyéb, mint görög szegénység, lyrai rendetlenség, pipafüst s egy durva demokrata.” Nikláról ebben az évben még csak annyit ismerhetek, hogy a vármegyéhez önkéntesnek állt Antal fia elbocsáttatásáért folyamodik; megtudom, „hogy öregségem s gyakori súlyos betegségeim miatt csekély gazdaságom folytatására elégtelen vagyok”. November 14-én Döbrentei Gábor értesíti, fölvették a Magyar Tudós Társaság filozófiai osztálya vidéki rendes első tagjává, 300 pengő forint évidíjjal. Kisfaludy Károlytól a Mailáth-ódát visszavonja. Csupán ennyi az én ismeretem minden utánajárás ellenére.

Széchenyi június 24-én dunai útra indul a folyamszabályozás előkészítése ügyében: „összerótt hajómon – amely úgy van megkonstruálva, ahogyan az első embereké lehetett.” A batinai lányok „buják és szépek voltak – egy 14 éves kis feketét – igen szűk szoknyájút … és hófehér fogsorút egészen megkívánok”. Szúnyogoktól szenved. Belázasodik. Deákul tanul a hajón, mert csak akkor küzdhet a magyar nyelv elfogadtatásáért. Tudnia kell latinul, hogy harcolhasson ellene. A mai görögöket megveti, mert alkalmatlanok mindenféle regenerációra. Ó, a Tekintetes Úr görög ideáljai! Isztambulban Mahmud szultán észrevette a hadgyakorlaton. „Ez az a magyar?” – És azt mondta: „Ilyen öltözet nekünk is kell!” Széchenyi tiszta feketében volt. A szultán ebédjén a hajóhad parancsnoka szolgálja ki, vagyis a főtiszt vigyázott a felszolgálókra. Megszereti a törököket: „A magyar sokkal ostobább – fölfuvalkodottságában minden más nemzetnél előbbre járónak képzeli magát. Szívesebben volnék török – hogy fölemelhetném most ezt az országot.” Phillippopolis fürdőjében, a mai bolgár Plovdivban kiválóak a dögönyözők. „Csak ott mennek a dolgok jól – ahol pl. a szabó, a szappanfőző, cukrász etc. és mindenki más is meg van győződve róla, hogy az ő iparán, az ő üzletén fordul meg az állam sorsa.” Szófiában torokfájást kapott. „Nagyon is jól látom én, hogy vágyam: Magyarországot fölemelni és gyűlöletem az avult rossz ellen igazságtalanná tesz hazám iránt – túl sokat gáncsolok, túl keveset dicsérek.”

Október 19-én érkeznek Pestre. 27-én bál Metternichnél. 28-án: „Ebéd Károlyi Nándine-nál. Előtte Metternichnél – ki nem hagyott szóhoz jutni – de kétségtelenül kiváló férfiú.” Ez a kancellár meg besúgókkal figyelteti, leveleit a postával fölbontatja. Mit tudhatott Széchenyi erről? A Hitel-t a grófnak ekképpen dicséri: „Könyve sokat ártott önnek a magyar közvéleményben – de azért is készült, hogy sértsen – hisz mi sértene annyira, mint az igazság.” November 7-én írja a Tekintetes Úrnak kifogásait a Mailáth-ódát illetően. Most tessék figyelni, mit jegyzett le november 3-án?! – „ocsmány pókhasam van, minden egyebem sovány, mint egy agárnak.” Ebben a hangulatban kérte az Urat, fékezze dicsőítését. Mintha Berzsenyi példájába kapaszkodna: „jót akarok tenni és erényes lenni tanúk nélkül.” „Ó, csak élhetnék a világtól félrevonulva, valahol vidéken.”

A napló egész évében egyetlen szó sincs a Tekintetes Úrról, de a szelleme mintha jelen volna, íme itt is. Talán amit levélben írt az Úrnak, azt naplójában megismételni nem akarta. Külleme valóban nem volt ódába illő, de a Hitel füttyös és zajos fogadtatása is okozhatta a dicséret visszautasítását. Kár, hogy az ódáról nem írta meg a véleményét önmagának. Most könnyebb lenne a dolgom. Mért szerette Uraságodat, hiszen semmi görögös nem volt benne, inkább angolos szellem, talán megvalósíthatatlan eszménye hiányát látta és kereste? Mi lehetett a véleménye a magyar táncról Uraságod gondolatai közben? A Úr még el sem képzelte, 1830 előtt is milyen nagyra tartotta poézisét. S mit gondolhatott volna Metternichhez fűződő viszonyáról a Tekintetes Úr, hogyan állhatott szóba a nagy magyar legnagyobb gyűlölőnkkel, talán benne meg a másik hiányzó énjét kereste? S tudta-e, mekkora apparátussal szagoltat utána? Sejthetett valamit – „Dec. 10. Sokáig nálam Weiss ezredes. Azt hiszem, a rendőrség embere. Nyíltan beszéltem vele.” Rafinált titkos spiclihálózat vette körül. Ott, a pozsonyi Széchenyi-féle klubban, mint tag, gróf Esterházy János a rendőrség szolgálatában. Wesselényi leghívebb szimatolója a vérrokona, Cserey őrnagy. Talán azért vágyott Széchenyi egy Cenknél is kisebb Niklára, ahol olyan kevés történik, mint az igazi Niklán. S talán a Mailáth-óda legelőször idézett kihagyott részletét azért fokozza magasra az érdeklődés bennem, mert megtudom, földhöz gyaludva szántogat, vet, házát tatarozza, „Hogy a hülékeny nedvű dallost Vad Boreas dere födve lelje”.

Én a mai napomról csak azt mondhatom: május 9., szombat. Nagyobbik lányom gimnáziumi ballagásán voltunk. Az iskolaudvar tele orgonacsokorral. Az igazgató minden szépkedő jövőrevalóval ellátta ballagó diákjait. Fényképet csináltak rólunk. Ötvös barátoméknál ebédeltünk, a budai Rózsadombon. Kőszegre költöznek. Meghatódva gondoltam, én is már felnőtt lehetek, ha érettségizik a lányom.

Kérdezhetné a Tekintetes Úr, van-e a poétáknak némi haszna hazánkban, s mit tesznek azért, hogy verseik a közönséghez eljuthassanak? Nehezet kérdezhetne az Úr, de most alkalom nyílott Vas megyei utazásomról beszámolni, s kérdését valamelyest súrolhatom.

Évente, május és június fordulóján, egy pünkösdi szépségű héten tartják a könyv ünnepi hetét. Ilyenkor a városok egyik központi utcáján vagy terén sátrakat állítanak, könyveket árulnak, az írók pedig műveiket dedikálják.

Meghívtak engem is. Forró nyári délben indultam Pestről, ahonnan már mindenki az erdőbe és a vizekbe vágyott. Jókor kimentem az állomásra, nehogy a fogódzkodókon állva csüngjek, vagy az ülések támlájába kapaszkodjak. Válogattam a helyek között, s a jobb oldalon lepihentem. Meggondoltam, a nap a Velencei-tóig oda nem süt, később onnan nyílik a legszebb kilátás a magas Bakonyra, azután később a nap erejét vesztve bátran cirógathat. Ám az indulás idején láttam, helykereső igyekezetem fölösleges volt. Csupán egy szoptatós fiatal cigányasszony ült balról az ősz nénivel szemközt, elöl katona aludt olyan nyugalommal, mintha Szombathelyig magához sem akarna térni. Lábamat is fölrakhattam volna, ritkán dohányoztam, az ablakot lehúztam, olvasgattam.

Ha most az Úrnak utazásomról szóról szóra beszámolnék, csak válaszomat halogatnám. Inkább folytatom érkezésem percétől, onnan, hogy senki sem várt. Amilyen kellemes volt az utazásom, érkezésem éppolyan kellemetlen. A pályaudvar falának úgy támaszkodott a hőség, jobb volt gyalog indulni, nem vártam járműre, mint néhányan nagy csomagjaik mellett. Sokáig keresgettem azokat, akiknek fogadni kellett volna. Végre megtaláltam, de ha nincs szerencsém, hol aludtam volna a rossz vendéglátók szégyenére, az utcán vagy a rendőrségen? Ebből is láthatja, milyen kényelmetlenségekkel számolhat az ember, s nem biztos, hogy mindig szerencsésen megússza. Dühömet másnapra kialudtam. Elképzelem az Úr kocsizó utazásait, és nem mondok semmit. Valami erőtlen nyafogónak gondolhatna. S azt is tudom, a poézis meg a literatúra hasznossága nem a könyvhetek vásári ünnepélyességében érvényesül, hanem a magányos olvasásban és tűnődésben. Hogy a maga idejében efféle alkalom nem nyílt, ne nagyon sajnálja. Sokszor megfogadtam, nem járok többet, aztán a rosszat elfelejtettem, eszembe jutott a jó, egy-egy értelmes tekintet, szívbeli érdeklődés, nem a mondjon valamit az életéről! hogyan írja a verset? miért olyan értelmetlenek a mai költők? Magamról beszélni meguntam, a vers fogantatását meg csak az Isten tudhatja. Legjobban a tanuló fiatalok között szeretek lenni, ám oda az írókat ritkán hívják, azt mondják, nincsen rá pénz. Elmennék ingyen, mert minden pénznél többet ér egy rendhagyó irodalomóra. Inkább azt gyanítom, nem akarják, hogy az író a fejeket megzavarja. Én nem akarok ifjú fejeket zavarni, mégis féltem a szombathelyi gimnáziumban, mert arról beszéltem, milyen felületes a történelemtanítás mostanában, a nemzeti öntudat fonnyadt, vagy egészen kiszáradt. Mondtam, úgy képzelem az irodalomórát, mint a mesélést, élvezetes fordulatokkal és tanulsággal.

Kőszegen szövőnők elé kellett állnom. Gutaütéses hőség volt, az agyam tompa, még inkább a szövőnőknek, akik hajnaltól déli két óráig dolgoztak zajban, porban. Nem kérdeztek semmit. Ilyenkor mit tegyen a költő? Nem szagolhatja a szegfűcsokrot, amivel a szép könyvtárosnő fogadta. Hát elkezdtem: parasztcsaládból származom, 1938-ban születtem Veszprém megyében, ide nem messze, a Bakony alján, az alsó iskolát szülőfalumban, Iszkázon, a gimnáziumot Tapolcán végeztem, a pesti egyetem bölcsészeti karán diplomáztam, tanár vagy könyvtáros lehetnék, ha gyerekkoromban nem szánom rá magam a költészetre, írásaimból élek s a többi. Magamról kérdezetlenül beszélni nem tartom illendőnek. Ilyen volt ez a találkozás, azok a fáradt asszonyok meg csak ültek. Aztán inkább az időjárásra váltottam a szót, mondtam, eső lesz, azért ilyen nyomott a levegő, eshetne már, hiszen a búzák töve sárgállik. – Még nem lesz – vágott közbe az egyik asszony –, nem nyillal még a kőszegi ember háta. A szegfűcsokrot a szép könyvtárosnőnek visszaadtam, nálam elhervadna, a könyvtárosnő jégben tartotta egész nap, tartsa tovább is. Hadd vessem közbe, a mostani nemesített virágok nagyon szépek, de nem illatoznak. Aztán gépkocsiba ültettek, és vittek Szombathelyre a könyvsátrakhoz dedikálni.

Egy utcai padon várakoztam, melynek bal sarkára napernyőt kötöztek, s ahányszor írnom kellett, derékig kihajoltam alóla. Könyvem utószava hallatszott a magasból. Nem tudom, szeretik-e a verseimet, vagy csak aláírásomat akarták annyian, alig volt időm a napernyő alá visszahajolni, zsibbadó tarkómat megnyomkodni. Ilyenkor sokszor éri meglepetés az embert, itt éppen a falumbeli bárólánynak örültem meg. Szombathelyre ment férjhez, de öregkorában Iszkázon akar lakni – mondta. Eszembe jutott, hogy az Üres bölcsőnk járása című könyvemet ajánljam neki. Van-e pénze? – kérdeztem hebehurgyán. – Miért? – Hát hogy írtam ám egy könyvet a szülőföldünkről, a sátorban megkaphatja. Istenem, micsoda modortalan voltam! Nekem kellett volna odaszaladnom, és megajándékoznom vele ezt a kedves asszonyt.

Befejeződött a dedikálás, és gyerünk Gersekarátra! Micsoda nevek vannak Uraságod megyéjében: Gersekarát, Gutatöttös, Csempeszkopács – igazi régi falunevek, akár az én vidékemen Csögle, Karakószörcsök, Berzseny, ahonnan ősei származtak a Tekintetes Úrnak. Ha nem jobbágyivadék lennék, még azt is elképzeltem volna, rokonok vagyunk valamiképpen, hiszen Berzseny ott van a szomszédunkban. Gersekaráton éppen az állatetetés, fejés idejére hirdettek meg, egyetlen paraszt sem jött el a találkozóra. Néhány ráérős emberrel, tanítóval, tanárnővel, irodistával beszélgettünk. Már azt se tudtam, mit beszélek, olyan fáradt voltam.

Mint ahogy mondják, minden jó, ha jó a vége, másnap Bobán kellemesen éreztem magamat. Korán érkeztünk, megbámultuk a körhintások, céllövöldések készülődését. Két család jött Bobára vontatókkal, lakókocsikkal. Nem képzeltem, hogy ilyen gazdagok a cigányok; nyáron összeszedik magukat, mert a gyerekek nem olyan vékonypénzűek, mint én voltam kiskoromban. A körhinta tetején a gyatra mázolmányok majd a búcsúban vasárnap megmozdulnak, mint a forgó földön a zuhogó vízesések, várkastélyok, tündérkirálynők. Kisiskolások szavaltak vásáros, búcsús verseimből, s jól illett egymáshoz a kinti látvány meg a benti csicsergés. Elborítottak kiskertjük virágaival, szegfűvel, pünkösdi rózsával, futórózsával, jázminnal raktam tele az asztalt. Szinte meghívtak kertjeikbe. Adtak egy nagy skatulya epret, egy bőrrel mintázott fadobozt, s egy bobai képeslapot. Ráírták: Boba, 1981. június 5.

Még Szombathelyen hatalmas bronzszobrát láttam az Úrnak, itt kocsizásaira emlékeztetett az utca, ahol Hetyéről Sömjénbe s vissza Niklára elporozott. Bárhova kerülök ezen a vidéken, mindig a nyomában találom magamat. Mondtam is hallgatóimnak, erre járt Berzsenyi Dániel költő, de nem ám mint vándorpoéta. Helyemben hallhatta volna a vihar morgó közeledését, hirtelen dörrenését, s amint a gyerekek hazaszaladnak, s a feketeruhás agg paraszt sietősen lépked utánuk. Ma aztán nyilallhatott a kőszegi ember háta – gondoltam magamban.

Nem is említettem, hogy Kőszegen most jártam először. Annyi szépet hallottam erről a városról! Házait, utcáit, a pompás belsejű templomot, a várat Uraságod éppolyannak láthatta, mert gondosan meghagyták a maguk formájában. Ivott-e abban a borozóban, melynek fekete szőlőfürt a cégére, s fala teleírva mindenféle gyatra verssel? Egyet följegyeztem a Berzsenyi Dániel Megyei Könyvtár meghívólevelére, mert más papírom nem volt. Így került össze a könyvhét meg a fűzfapoézis.

 

Bús ember ha nincs kedve Borban van a kedvmag megvetve Hát ezért iszunk mi mindig Meg sem állunk nyolc-tíz deciig.

 

Ne tartsa tiszteletlennek írásom ilyetén való befejezését. Nevessünk rajta!

Hadd mutassam be kiváló rokonomat Tekintetes Uramnak. Nem kétlem, érdekelni fogja szülőföldje első gimnáziumának alapítója, iskola- és kollégiumigazgatója. Harminchárom évvel ezelőtt láttam először, mostanig utoljára, mert érthetetlen módon a rokonságot nem tartottuk, csak emlegettük, hogy a Vas Kari itt meg ott van, az ám egy okos ember! Kiskoromban emlegették legtöbbet, sokat hallottam róla, mert Izabella nővérem ott tanult Érsekújváron, ahol a nagybátyám tanár volt.

1948-ban ráakaszkodtam két nővéremre, vigyenek a celli búcsúba magukkal. Most az elhomályosuló időből templomarany ragyog ki, éppen úgy a Vas Kari feleségének sárga süteménye. Ennyi az emlék, meg még az, hogy avval a vonattal érkeztünk a kertai állomásra, amivel a bátyám utazott Pestre, a bátyám is népi kollégista volt, a Dési Huber Istvánról elnevezett kollégiumban festőnövendék. Ideges csődörünk megvadult a vonattól, fölágaskodott, összeszakította hámját. Megijedtünk, lányaink sikongattak. Szerencsére a vonat hamar kihúzott az állomásról, és nem történt semmi.

Nagybátyám negyvenhárom évemben úgy veszett el, mint szénakazalban a törött gereblyefog, most is csak véletlenül lehetett megtalálni.

Nem szólnék róla Tekintetes Uramnak, ha élete közleményeimbe bele nem illenék. A népi művelődés kiváló serkentője volt ő.

Pécs új városrészében lakik, a Pollack Mihály utcában, a második emeleten. Feleségem is elkísért. A csöngetés után sokáig mocorgást sem hallottunk, azután mégis valami zajt. Felesége nyitott ajtót, kék otthonkában. Bár találkozásunkat megleveleztük, meglepődtünk egymástól. A szemközti ágyon rövidnadrágban aludt az én nagybátyám, összegömbölyödve. Mostanáig a szőlőben volt – mondta a felesége. Leültetett bennünket a másik szobában. Behozta a zongoraszéket, arra rakott egy csomag cigarettát meg egy hamutartót. Nem volt alkalmas szék, melyet dohányzóasztalnak lehetett volna kinevezni. Mindenben látszott, itt dolgozik a nagybátyám, jelezték a könyvek, az íróasztal, csak a játékmackóról nem tudtam mit képzelni, míg a ház asszonya fogadott lányukat meg nem említette, aki orosz szakos tanárnő, és orosz földön is járt.

Nézze el hosszas bevezetőmet, s még inkább az alábbi beszámolómat, ne tolja félre. Négy órát beszélgettünk érdekes dolgokról, miután fölébredt az alacsony, köpcös ember. Természetes örömmel nyújtott kezet, és rokoni csókkal fogadott bennünket. Nem látszott rajta megilletődés, miként örömkönnyeimet én is visszafojtottam. – A hölgyeknek vagy a férfiaknak való bort szeretitek? – kérdezte, s hozott fél litert mindkettőből. – Én eggyel is megiszom naponta. – Találkoztam Sömjénben valakivel, azt mondták, annak a kontója tíz litert is megtesz. – Hát azt már nem hiszem – szólt Kari bátyám. – Én se hittem el – mondtam –, tíz litertől a sömjéni ember régen fölfordult volna, elég volt neki a három, most öregségére még az egy is.

Így indult a beszélgetés, mint mindig úgy, ahogy valami alkalom megindítja. Kari bátyám kék, kerek szeme, tömzsi alkata, rövid, vastag karja unokaöcséméhez, a Gézáéhoz hasonlított. Mintha unokaöcsémet megöregedve láttam volna, pedig talán harmincöt éves, mellettem meg Kari bátyám már a hetvenötödikben. Nem mindennapi ember. A nyárádiak közül ő iratkozott először felsőbb iskolába. Addig a pápai bencés gimnáziumban nem tanult egyetlen parasztgyerek sem 1711 óta református kollégiumban is csak egyetlen. – Ezért határoztam el, hogy életemet a parasztság művelődésének szentelem, nem rajtam múlott, hogy nem tehettem igazán – kezdett a tárgyra térni. – A földmunkához kicsi voltam, gyöngécske. De jól fogott az eszem. Azt mondták a nyárádiak, hogy úrnak nevelnek. Az osztályban a legjobb tanuló voltam. Mi lehet a szegény gyerek? Csak pap, mert akkor kitaníttatja az egyház. Érettségi után a pesti központi szemináriumba kerültem, aztán meggondoltam magamat, átiratkoztam a történelem-latin szakra, gazdag gyerekeket tanítottam, úgy tudtam elvégezni. Nem számíthattam a szüleimre amiatt sem, hogy éppen akkor tört ki a gazdasági válság.

Felesége cseresznyés, sárga süteménnyel kínált bennünket, ropogós cseresznyéjükből rakott elénk, de én a fájós gyomrom miatt éppolyan keveset fogyasztottam, akár a borból. Kari bátyám nem kínált többet, az asszonyoknak töltött, és a poharába.

– Egyszer ki kell jönnötök a szőlőbe. Én mindennap ott vagyok, elég dolgot ad az az ötszáz öl. – Elég lenne maguknak háromszáz is – vetettem közbe, mintha tudnám, mintha nekem is lenne szőlőm. – Egy részeges öregasszony volt a szőlőszomszédunk, mindenféle lump járt inni hozzá, olyan kutya világot csináltak, hogy egyedül ki sem mert menni a feleségem. – Beszélj a diófáról! – biztatta a felesége. Ekképpen serkentettük fokról fokra, előre, hátra, oldalt röptetve és kanyargatva előadását, melynek tárgya az élete lett volna. – Igen, ez a diófa eleinte minden évben elhányta termését, kiszáradt, de egy gyökérhajtásból dúsan termő fa növekedett. Majd az ősszel a diót is megkóstolhatjátok. Olyan finom, kóstolni kell, nem beszélni róla.

Láthatja Uraságod, akár az régi időkben, most sem unalmas hétköznapiasan társalkodni. Századunk embereire annyi rémséget osztott az ég, megbolondulnánk, ha mindig a világháborúkra, a forradalmakra, a békés évek megaláztatásaira és nyomorúságára gondolnánk. Inkább a szőlőbeli macskára hívja föl figyelmemet Adrienn néném. – Nincs egér – mondja Kari bátyám.

Nem tudom, miért akkor jutott eszembe, hogy az egész beszélgetés alatt a törzse meg sem mozdul, két könyökét az asztalra támasztja, kezét úgy mozgatja, akár a katedráról. – Furcsa állat a macska. Amilyen szeretettel neveli kölykeit szopós korukban, olyan dühvel zavarja világgá. Nézem a verekedést, jól szórakozom rajtuk. – Anyám a macskákat nem szerette. – Igen, az anyád egy évvel idősebb nálam, nagyon jó tanuló volt. Tudsz valamit a rokonságról? – Meghalt a Pista. – Miben? – Azt hiszem, asztmában vagy effélében, most a télen. Anyám testvérei közül a Géza valamilyen rákban, az Ilona bélrákban, az anyám és az Iren él még.

Az Irént Irennek mondtam, ahogy a családban szoktuk. De nem akarok most a népes rokonság leírásába bonyolódni. Öten voltak, sok gyerekük született, még több unokájuk. Annyira féltem a nyárádi búcsúba menni, alig mentem. A lakmározást az alsó végtől, Pista bátyámtól kezdhettem volna, aztán az Ilona nénémék, az Irénék, a Gézáék mind elvárták, hogy meglátogassam őket. Ezt ilyen kis gyomrú ember nem nagyon bírja. – Régen voltam Nyárádon én is – mondta nyugalmazott főiskolai történelemtanár unokabátyám. – Emlékszel arra a nagy tölgyfára az Irenék előtt, ahol születtem? Kivágták. A fiatalok olyan szemérmetlenül csókolóznak a helyén, mintha még mindig a törzse mögött bújhatnának.

Nem mertem ellentmondani, ebből Uraságod is sejtheti, nekem egészen más a véleményem, s Uraságodat sem akarom rám haragítani, hogy kifejtsem, mit gondolok a mai ifjúságról.

Jobb felől a falon az érsekújvári iskola érettségi tablója függött az 1942-43-as tanévből. – Na, megtalálsz-e rajta? Nem találtam volna, ha nem lett volna aláírva, mert az a kép a mostanira nem hasonlít. Ott sovány, itt jócskán kerekded, az a ritka haj megkopaszodott. – Mért nem maradt az érsekújvári iskolában? – kérdeztem. – A diákjaim küldték utánam. A háború után Csehszlovákiából egyetlen hátizsákkal telepítettek ki bennünket.

– A háború után Győrben tanítottam – mondta Kari bátyám. – Onnan a minisztériumba akartak helyezni. Nem mentem. Azt mondtam a Kovács Máténak, aki akkor államtitkár volt, tegyetek olyan helyre, ahol nagyobb szükség lehet rám. Egy nagyobb faluba, vagy kisvárosba, ahol még középiskola nincs. Inkább azt csinálom.

Közbevetettem, Kovács Máté volt az én professzorom könyvtárszakos koromban, s hogy nem él már szegény.

Így került Celldömölkre. Sokan sajnálták, mert olyan mélyről kellett kezdenie, mint a népnek ezt a letarolt országot újjáteremteni. Mikor a régi búcsú alkalmával meglátogattam, emlékszem, egy cselédszobaféle helyiségben fogadtak.

– Nem, nem – cáfolta Kari bátyám –, az az iroda volt. Biztosan a kétszobás lakásunkban ültettünk le benneteket. Szemben velünk a kollégium hálóterme, a fiatalok is abban tanultak. Jártuk a falukat, toboroztunk, s jöttek a gyerekek szegényes ruhában. Azt mondtam, jöttek? Nem olyan könnyen, ahogy most képzelheted. Először csak hat gyerek jelentkezett. Nehezen jöttek, mert a kollégiumról szóló hírek odahaza elvadítóan hatottak. Nem neveljük-e istentagadásra gyerekeiket? Igaz-e, hogy a kollégium kommunista agitátorképző? Egy izsákfai szülő sunyin megkérdezte: „Maga becsületes embernek látszik, mondja meg hát, mit csinál, ha orosz katonák jönnek gyerekeiért, hogy orosz katonának vigyék éket?” Celldömölk se jeleskedett demokratikus beállítottság dolgában. Kispolgári telep, hétszáz éves dömölki apátság, kétszáz éves kiscelli búcsújárás, a legnagyobb magyar evangélikus közösség, artikuláris hely.

Uraságodnak Kari bátyám nem mondott újságot, hiszen ezt nagyon jól ismerheti. De ugyancsak elképedhet; mivé lett a világ? Én erre nem tudok mást felelni, ilyen a mi világunk. Inkább beszélni hagyom rokonomat, aki demokratának, kommunistának vallja magát, ám feleségét katolikus hitében nem zavarja. Mint ahogy általában a beszélgetések kanyargósan szoktak folyni, mint a Rába, Adrienn asszony megkérdezte tőlem: szeretem-e Pilinszky Jánost? – Nagy költőnek tartom. – Meghalt szegény, olvastam az Új Ember című lapban.

– A celldömölkiek menthetetlenül kispolgárok voltak, a pörkölt, a spriccer, a kártya emberei annyira, hogy e kellékeket nemcsak a három vasutaskör, hanem a katolikus kör is elengedhetetlennek tartotta akkor, ha embereket akart összehozni. Ilyen környezetből csak hat gyerek jelentkezett. Nem lepődtem meg rajta. A tanulók a környékről rövid idő alatt bejárhattak. De én kollégiumot akartam, hát a bejárást gimnáziumi engedélyemtől tettem függővé. A jelentkezők száma így fölszaporodott huszonhatra. Azt akartuk, hogy a kollégium ne belső tenyészet legyen, hanem kifelé irányuló, a gimnázium egész ifjúságát célba vevő tevékenység. Igazi közösséget akartunk. Mi jellemzi az igazi közösségi embert? Minden tag egész egyéniségével benne él a közösségben. A közösség bizalmával visszaélni a legnagyobb vétség, rongyemberség. Az addigi nevelői szokástól eltérően nemcsak az értelmi, fizikai képességet akartuk kifejleszteni, hanem az érzelmi és társas életi hajlamokat is. Ugye te nem voltál népi kollégista? – Majdnem – válaszoltam –, fölvettek Pestre az Apáczai Csere János mintagimnáziumba. Szüleim mégsem engedtek el, hátha kitör a háború, hátha elzüllök. Ehelyett a pápai bencésekhez írattak, oda se mentem. Akkor államosították az iskolákat, gondolták, jobb nekem otthon, hisz ugyanazt tanítják, mint a városban.

Kari bátyám beszélgetésünk elején figyelmeztetett nagyothallására, nem is beszéltem sokat, inkább kérdeztem, közben észrevettem, már az asszonyokhoz is hangosan szólok.

– Ahhoz, hogy a nevelőintézet magához tudja vonni az egész ifjút, eleven közösséggé kell tenni, nevelők és növendékek közös műhelyévé. Az erre irányuló szándék azonban mindaddig jámbor óhaj marad, amíg a növendék nem kap az intézmény életében tényleges szerepet, s ezt a szerepet nem teszi rendszeressé egy jól működő szabálykeret. 1947. november 4-én kezdett a kollégium. A beköltözött huszonhat tagnak összesen tizennégy ágyat tudtunk biztosítani.

– Akármilyen izgalmasak lehettek az első napok, mégse felejtsük el, mi volt az a szabálykeret?

– Igazad van. A kollégiumi élet a diákok önkormányzatán alapult. A közgyűlés volt a legfőbb, az választotta a kollégiumi tanácsot, a szövetkezetek a közösség sejtjei, fegyelmi ügyekben a népbíróság döntött.

– Hát akkor olyan volt ez, mint valami kicsi népi demokrácia.

– Hogyan fektessünk huszonhat gyereket tizennégy ágyba? Két nagy termünk közül az egyikbe bepréseltük az ágyakat. Az összeillőket jól összepárosítottuk. Úgy feküdtek, mint a heringek. Engem meg bizony annyiszor vert ki a hideglelés, ahányszor csak eszembe jutott, mi lesz itt, ha valami járvány talál kiütni közöttük. Nem ütött ki szerencsére. Szekrényeink, székeink, asztalaink se voltak. Még jó, hogy ekkor lett hajléktalan a gimnázium egyik osztálya. Hamarosan betelepítettük a kollégium másik termébe, így lettek padjaink, és lett legalább délelőttre tüzelőnk. A közösségi élethez nemcsak a tanulás tartozott. Az őszi esőzések idején megmunkáltuk a kollégium kertjét. El kellett hordani azokat a romokat, melyeket a bombázás hagyott hátra, el azokat a roncsokat, amelyek a katonai gépjárműjavító műhelyből maradtak vissza. Utána következett az ásás. A hallatlanul, szinte országút keménységűvé tömött, ötszáz négyzetméteres kertet sormunkával ástuk fel.

Aztán Kari bátyám a napirendről beszélt, s eszembe jutott az én kollégiumom, vagyis diákszállóm, mert arra már a népi kollégiumokat feloszlatták. Már a névváltozásból is megtudhatja Uraságod a különbséget. Kollégium, egyfélén munkálkodók testülete, otthona, a diákszálló meg csak a szállása, bár a mienk valamiképpen otthoni közösség is volt. Nem éreztem jól magam, talán ezért vannak fenntartásaim a népi kollégiumi élet iránt is. Percre beosztva a nap, szüntelen sorakozó. Sokat tudnék beszélni. Nekünk már nem kellett népdalokat tanulni, énekelni, pedig azt az egyet szerettem volna. Természetesen vasárnapi istentiszteletre se jártunk, mint a népi kollégisták.

– Az első titkár valami diktátorfióka magatartását vette fel. A népbíróság nemegyszer kéjjel, drákói módon büntetett. A tekintélyuralomban felépült társadalom minden intézménye, család, iskola, hivatal is tekintélyi alapon állt, tagjai tehát ezt az életformát érzik természetesnek, és a közösségit természetellenesnek. A vezetők is csak tekintélyi alapon tudják a közös életet elképzelni. A hordából csak akkor lesz közösség, ha élményeket tudunk nekik adni. Erre voltak jók a népdaléneklések, a falujárások meg a közös munka. Színdarabot tanultak a gyerekek. Mihályfán kezdtük a falujárást. A hatás nagy volt, különösen a gyerekek kedveltek meg bennünket. A műsor második felében az éltesebbek is velünk fújták azokat a dalokat, amiket már eltemetettnek hittek.

Így fejezte be Kari bátyám celldömölki hősi éveiről a beszámolóját. A hősi korszak ezzel megszakadt, és azóta sem köttetett össze. Uraságod megkérdezhetné: mért kellett betiltani, ami nemes és hasznos? Az alapítót elmozdították, Szombathelyen lett tanfelügyelő, majd a pécsi főiskola történelemtanára, tanszékvezetője. Jó híre többször fülembe jutott, régi diákjai beszéltek róla. Legutóbb éppen egy csepregi tanárnő. Szeretném, ha kiváló rokonomat Uraságod is megkedvelné, mert az ilyen emberek a legnehezebb időkben sem tagadják meg magukat, legyen az a német elnyomás vagy az eltorzult szocializmus. Kari bátyám például a német kultúrfölény időszakában egy nemzetközi történészkonferencián inkább latinul tartotta előadását, mintsem németül beszélt volna, pedig jól tudott németül, franciául, még az ógörög nyelvet is bírja. Nem dicsekvős ember ő, ezt a tettét sem tartotta olyan nagyra, csupán megemlítette. Éppen az én gyatra s egész nemzedékem gyenge nyelvtudásával kapcsolatosan hozta elő.

Múlt az idő, már a tüdőmet is teledohányoztam, mennünk illett.

– Aztán gyertek máskor is, várunk benneteket gyerekestül.

Örömmel megígértük. Legközelebb megnézzük a szőlőjét, ahol könnyebben cseveghetünk mindenféléről, ami a Tekintetes Uramat nem is érdekelhetné már.

Voltam a Kemenesalján májusban újra, Pozsonyból Szombathelyen át Pestre jövet. Pozsonyból éjjel négy órakor érkeztünk Szombathelyre, azután egynapi pihenő után Celldömölk. S onnan a Káld melletti Farkaserdő. Szarvascsorda legelt barnán a zöld gyöpön, a bika méltóságos hercegsége körül, észrevettek bennünket, és beijedtek a sűrűbe. Mintha zöld lepkécskék lettek volna rajban, végig a hatalmas erdőn. Benéztünk Dukára. A temető sövénye csupa orgonavirág volt. Belül a pici kriptaépület, akár a kápolna, ajtaja fölött kereszt. Dukai Takáts Judit örök nyughelye olyan, mint a szegények pincéje, mely a földbe tágul, olyan, mint a falumbeli Dukayak valamivel nagyobb házacskái. Kis-Somlyón autót döglesztő úton meglátogattunk egy öreg remetét. Ültünk a rönkön melegítő fényben. Akkor, abban az órában nem volt annál jobb hely a világon. Az öreg egy koccintás után félrement kapálni. Megtudtam, a háború után pozíciójából kirúgták, s idetelepedett az egyetemet végzett, az új rendnek alkalmatlan magányos. Arra gondoltam, az efféle remetéknek milyen az éjszakája, tele és halála? Talán ők nem is ügyelnek rá. S szólt D.: – Már érzem a szarvaspörkölt illatát a Ság hegy felől. – Indultunk. Az autót ott hagytuk a kőfejtő romos épülete alatt. Kondér, fafüst, piros húsdarabok és újra a napfény örökkévalósága. Mindig itt kellene lenni – gondoltam –, vagy talán csak addig, amíg ki nem szívja belőlünk a mocskot ez a táj, ez a Tündér-völgy, ahol még a szomszédok egymásnak kolompolnak, fölzászlózzák a pince elejét jelentésül a többieknek, lehetne kürt vagy durrogtatható ostor is. Baráth Zoli bácsi lehívott bennünket lejjebbi pincéjébe. Zöld gyep, virágos fák majálisa körülöttünk. Szerettem volna a petrencébe rakott venyige tetejére feküdni, míg le nem megy a nap.

Láthatja Uraságod, ezért a múló hangulatért nem illett fárasztanom. Megvártam, amíg Dukára megint visszajutok. De előbb áttanulmányoztam mindenféle könyvből: ki volt az a költőnő abban a szerény udvarházban, kinek a csontjait titkolja az a fehér falú kaliba ott az orgonás temetőben? Olyan keveset tudtam róla, mint amennyit a Tekintetes Úr episztolájából megismertem, leveléből kiszűrhettem – személyéről, életéről csekélységet, inkább a költőben, nem a költőnőben elmélkedtem, hiszen levelében tanácsokat ad a poézishez, versében pedig kora legnagyobb emancipátoraként nyilvánul meg a poetessza ürügyén. Eddigi tanulmányaimban Dudi-Malvinára csak ez futotta. Klavírozott.

Június 19-e van. Itt ülök a Ság hegy Múzeum vendégszobájában. A madarakra ébredtem. Pesten gazdája lehetek néhány vadgalambnak, tíz-húsz feketerigónak, számlálatlan verébnek, egy téli délutánra lepihenő süvöltőcsapatnak. Itt meg mindenféle madár. A sárgarigót meg tudom nevezni: ő fütyül mindig hátul, időt hagyva magának, mintha ő diktálná a tempót. Iró-biró! Fütyül a rigó! Iró! Huncut a bíró! Jó ebben a szobában. Aranka asszony vizet, teafüvet és főzőedényt rakott ki, asztalomon fehér virág. Kint hűvös, persze amúgy nyáriasan. Felhős az ég, a nap mintha már följebb lenne. Kilenc órára jön értem Edit, a fényképművész, aki Kemenesaljai séták címmel akar sorozatot indítani.

Megérkezett, elkocsiztunk Dukára, ám Hetyét hogy is hagyhattuk volna ki? Öreg parasztasszony nyitotta előttünk a Tekintetes Úr szülőháza ajtaját. Már a kozákkardot kivitték az emlékszobából. Csak nem az én újságcikkem miatt? Az Úrnak mondom – odalátogatott Szabadkáról egy házaspár is. Benéztünk a másik terembe, ami félig a Felső-büki uraságok kastélykertjére, félig a Berzsenyi utcára néz. Szép bibliotéka, a falunak annyi könyv, amennyi még Kresznericsnek sem lehetett, s ezek a bolthajtásos termek sem képzelhettek jobbat, ha képzelődni tudnának, a jövőnek. De mit mond erre a néni simléderes sapkás unokaöccse már az utcán?

– Én nem olvasok semmit. Minden könyvet utálok. Még nem találtam semmi jót.

Úgy éreztem, inkább művelt orrunkat fricskázza, mint a továbbiakban:

– Fél vesém van, mert megittam az árvák könnyeit is.

Három karmozdulat jellemzi ezt az álmogorva embert; egyszer kerek vesszőkosarát bal kezével lelógatja egészen, a jobbal inggombjain matat, ekkor mondja az előbbieket; másszor kosarát kissé fölemeli, jobb keze ujjait előremutatóan magyarázva billegeti:

– Az oroszok bejövetele előtt csendőr voltam, amiatt bélyegeztek meg, én nem kaptam a földosztáskor semmit, csak a nővérem, vele dolgoztam azon a juttatott nyolc holdon. Ezer-egynéhány forint nyugdíjat kapok, a feleségemmel együtt kétezer a pénzünk. Majd beírok, de be ám!

A tanáccsal van valami dolga a csatorna miatt. Túlzottan nem érdeklődtem, nem tudom, mi baja lehetett. A tanácsról az jutott eszembe, hogy a parkban most épül a kultúrház. Harmadik mozdulatával karját a levegőben felejti, a kosarat hasára húzza.

– Máshol is lett volna telek, elvették a gyerekek elől a játékot. Pedig lett volna telek máshol is, de azt mondják, a tulajdonostól bonyolult megvenni.

Edit autója kacsintós ablakkal hívott bennünket a hetyei ember, a kúriát nyitó öregasszony és az unoka társaságából.

Amint kezdtem, már voltam Dukán, s most újra mentünk Judithoz. A temetőben magas júniusi zöld, a múltkori orgonasövény elrozsdult dárdái. Egymás mellett két gyereksír 1938-ból, születésem évéből. Hajthatnák az utcán a mai fekete-tarka nagy tőgyű teheneket, mint az előbb déli harangszóra az a két ember. Ez a régi sírkert, elhagyott halmok, virágillattá szublimálódott halottak vegetációja. Ciprus a nem tudom elolvasni, ki és kinek a lányai fölött, a mohás kövön koszorúmaradvány. A Samu család sírjait laposra egybekapálták, simították. „A dukai kriptában létemben” – írta Judit anyja és verse fölé. Annyira valódisodott minden, mintha láttam volna, amint szoknyája fönnakad valami kórón, fölemelinti és leejti a középtermetű leányka, mert ha látják, úri kisasszonynak, Szapphó utódjának, Ossián Malvinájának lássák. Hátha éppen az orgonasövényben leskelődik az ifjú Wesselényi vagy Döbrentei Gábor, még inkább a sárvári patvarista Horváth József Elek. De csak a füstöskonyhából zsíros kenyerestül szabadult suhancok epekedhettek miatta. Képzelődöm, mit tehetnék? A Tekintetes Úr Judit házában hallgathatta klavíros andalgásait jó nagyokat pipázván. „Örülök, hogy Dukában mindig jó kedvvel van” – írta Judit az Úrról Döbrenteinek. Ön pedig halhatatlan pipafüstjével bodorította körül a kedves kis alakot a szent helyen, „ahol csak az ártatlan vidámság és a nyájas Múzsák mulatnak”. Hányszor látogatta meg, s hányszor találkozott Niklán, Keszthelyen, Festetics Helikon-ünnepségein? Mily boldogan értesíti Kazinczyt Dudi keszthelyi viselkedéséről, szemben Kisfaludyné, Szegedi Róza oktatós, nemesasszonyos modorával! Két ízben is járt Vas megyében, gondolom Hetyéig, de elmulasztotta vizitjét. „Így kerültem valaha szeretőmet, midőn látására nem valék eléggé elkészülve … ha már a Múzsák elpártoltak tőlem … kedves kis húgom, ne kövesse őket, hanem maradjon Barátném” – kérleli és szabadkozik. Mondhatta volna, sógorai miatt sem akaródzott Dukába menni, ahogy atyjának megírta 1812 márciusában: „A múlt decemberben Dukáig felmentem, de minthogy ott tudtomra esett sógoraimnak impostorsága, bosszúságomban onnét tüstént visszafordultam … Ezen mocsok, ámbár tudtam azt, hogy önként lehull rólam és ellenségeimet fogja megszégyeníteni, eleinten megis igen megháborított.” De a fiatal lányt családi háborúsággal minek gyötörte volna? Ahogy máskor Hetyére nem ment, éppúgy nem lehetett kedve máskor Hetyéről Dukai Takátséknál elszórakozni, hiába volt ott olyan jókedvvel mindig.

Ebben a kis nőben, túl a rokoni érzelmeken, mi lehetett olyan vonzó? A poézissel párosult szépség? A pallérozott eszmény? Sötétkék szemében biztosan volt valami kékebb mágnes, ami még a fehér galambot is vállára szállatja. Két képét ismerem: az egyiken a vállára repült fehér galambot nézi, vagy inkább fejét fordítja csőre felé, s ő kerek szemekkel a végtelenbe tekint halott anyjára, távoli kedvenceire; haja hátrafésült, talán befont. A másik képen hárfázik, a ruhája kivágott, a végtelenbe szűkíti szemeit, válla félig födetlen, karján rövid ujjú ing – ez nem lehet valódi, a másikra nem hasonlatos, inkább csak ábránd egy költőnőről, akit valaki Festetics kávéscsészéjére festett, s mert jól illett Judit mivoltához, hát a keszthelyi gróf neki ajándékozta, akinek hárfája nem vala, csupán a Tekintetes Úr által említett klavír.

Mindenesetre szeretett költőnőként viselkedni, miként Uraságod Kazinczynak írja: „az én barna Malvinám, ki az ő töl-koszorújában s Grátiáktól tanult öltözetében innepünk istennéje vala.” Én akkor kedvelem legjobban, mikor álorcáját, jelmezét levetve süti özvegy apjának a krumplis pogácsát, s olyan dalra képes, mint „A farsang utolsó órájában” –

 

Némaság búsong, hol az égi táncban Lágy zefírként mi szabadon lebegtünk, –  –  –  –  –  –  –  –  –  – Így folyt el minden szeretett barátim! Aki Léthe bús özönébe nem fúl, Érhet ilyet még, nem örökre vész el   Minden előlünk.

 

Így illik a vendégek utáni szomorúság könnyen letörő természetéhez. „Magyar természetem hozza magával tán, hogy a természetem szomorúbb, mint vidám.” Ez a szenzibilis csapongás, borongás tehette a Múzsák kishúgává. Hírét-nevét pedig terjesztették patronálói, akik benne nem csodát láttak, hanem szükségletet, a női nem képességeinek testet öltött szüzecskéjét. Híresztelték, tanítgatták, babusgatták olyanná, ahogy egy poetriát szerettek volna látni. S nem kószált a hír, hanem egyenesen szállt Széphalomra Kazinczynak, a korabeli literatúra Metternichjéhez. Szép értéke megér legalább hetvenezret, ahogyan Uraságod jelentette. Döbrentei Ossián hősnője után Malvinának hívta, Kazinczy ezt az elnevezést affektáltnak tartotta, legyen Dudi, miként a Tekintetes Úr nevezte, Kazinczy szeretné „összve meg összve csókolni”, Katona József verset írt hozzá, a frankhoni magyar hadifoglyok obeliszket emelnek dicsőségére, a francia dámák is nagyra becsülik, imádói csukható, ovális medalionon hordozzák képét, kéziratos verseit terjesztik. Ő a körülrajongott magyar Szapphó. Wesselényi báró meglátogatja Dukán, zenélés, fölolvasás, szellemeskedés a porfészekben, melynek rózsáit, petúniáit, krizantémjait a teliholdas esték harmatozták, széncinkék csiklandozták téli boralmafáit.

Több híresség kereste föl, mint Niklát, s verseit szinte elfödte filigrán csodalénye. A Tekintetes Úr sem mond poéziséről semmit, csupán tanácsol, levelében a Rontó Pál Csokonairól lebeszélte, Kisfaludyt sem ajánlotta, aki újabb verseiben egyre alább száll. Már megbocsásson az Úr, de Csokonaiban semmi igazsága nem volt, sem abban, hogy Péteri Takáts Józsefet ajánlja példaképül. Ki az a Péteri Takáts? – kérdezhetném. Az Úr elvei helytállóak, sőt lírai törvények. „Az oly kicsinységek, mint a Csirmasz vára, névnapi és lakodalmi versek, csak kicsinységek maradnak, ha maga Homer énekli is azokat … A poezis nem egyéb, mint lelki muzsika … Az a kérdés tehát, hogy dorombolni akar-e a poéta vagy lantolni?”

Episztolája általános illetőségű, a női nem fölemelkedéséről valló magas mű. Cicerói vádbeszéd, olyan ömlő, szabadjára eresztett és visszatekert mondatokkal, mint ahogy a római győzte.

 

S kívánhatunk-e tőlük oly csudát, Hogy céljainknak megfeleljenek És lelkeinkkel összvezengjenek, Ha őket a vak gyermekségbe zárjuk?

 

Ezután fordul a címzetthez: „Midőn csapongva ömledő dalod Klavírod érző hangjain lebeg” – akkor érzi az Úr, mennyit vesztett „a föld durva gyermeke”, mikor „játéka kénye rabjává alázta”. – „Kihágsz nemednek szűk korlátiból … a tiltott táj felé … mint a szabadban lengő fülmile.” De ebben az örömben sem lehet megállni, eddig csak:

 

Az érzemények édes ömledési Szépítik ámbár boldogságodat, De nem tehetnek boldoggá magok. Kettősen érzed a jót és gonoszt, S a sorsnak ádáz kényén függ nyugalmad.

 

Az istenek békés sátrában kell megtanulni a bölcsek nyugodalmát.

 

Álmodd el élted rózsaálmait, S védjen Minerva pályád zajjain, Mint Áriont a tenger istenei, Midőn zenegve szállt a delfinen.

 

S mi lett Juditból? Ugyanaz a rabság, amitől óvta, nem az a jövő, amihez szerencsét kívánt. Jött Göndöcz Ferenc Patyról, akit rosszul ismerve mondott Pálóczi Horváth Ádám poétikus szelleműnek. Feleségül vette, nagy esküvő Dukán, Festetics két szürke paripát küld ajándékba, a vén Pálóczi Horváth fiatal felesége, Kazinczy Klára, a Petrikeresztúri Thália a nyoszolyóasszony. S gyerünk Patyra négy lányt szülni! Ott írja a megbékélés nyögvenyelős énekét. „Távol a nagyvilág fényes lármájától … A hízelkedőknek menten csapatától … Kirendelt sorsomat békével eltűröm.” Őhozzá írt Uraságod a női egyenjogúságról, akiből csupán rendes asszony lett?

 

Oh, mily édes akkor nyugalma lelkemnek,   Ha tisztemből semmit elmúlni nem hagyok; Kellemes körében kis házinépemnek   Érzem hogy feleség s édesanya vagyok.

 

Göndöcz Ferenc poétai szelleméből meg csak ennyire futotta: „Ó, nagy Helikon, Szarom neked a sikon.”

Ablaka alá ültetett egy dukai rózsatövet, általa gondolhatott nagy reményű lánykorára, amilyen szerencséje volt ott, itt akkora szerencsétlensége. Aztán megözvegyült, férjhez ment, szült még két gyereket, két hónappal a Tekintetes Úr után meghalt Sopronban. S a családi kriptába hazafuvarozták.

Apja, hál’ isten, nagyon kedvelte költői hajlamát. Több biztatást kapott Kis Jánostól, Berzsenyitől, Döbrenteitől, Pálóczi Horváthtól, mint amennyi gáncs, gúny érte a megnevezetlen környezetben. E költőnőket szaporító időben, asszonyi szürkülése ellenére ő volt a legjobb e hazában azok közül, akik versengtek a Göcseji Helikon ege alatt s Komáromban, Erdélyben. Legtöbbjük tehetség nélkül is bűvölt valami nőies idillt, hárfáztak álmukban, s a téli szobahidegre ébredtek, költőnőként viselkedtek az istállószaggal vegyült rózsaillatban. A Petrikeresztúri Thália, Kálóczfai Melpomené nyögdécselt a Göcseji Orpheus, Pálóczi Horváth „szellemi háremében”. A Nagylengyeli Gráciák, Tuboly Róza és Erzsébet, esküvőért sóhajtoztak. A komáromi Fábián Julianna csizmadiáné megnyitotta csirizszagú irodalmi szalonját, ahol éppúgy megjelenhetett gróf Gvadányi József lovas generális, Édes Gergely, ott találkozott Csokonai Lillával a Bendi-házban. A szerephez idomultak a nők. Halálhangulat? Tessék! Dotzi Teréz, a Kálózfai Melpomené, a tragikus göcseji Múzsa így csalogatja Kazinczy Klárit:

 

A Klárit csókolom: mért nincs Kálózfában? Mindennap lemennénk együtt a kriptában; Talán nem vétek ha olykor őt megnézem, Nékem sokkal könnyebb ha látom, úgy érzem. –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  – Hanem koporsóját meg-megnézegetem, Hogy el ne romoljék, azért szellőzgetem.

 

A kordivat fekete és rózsaszín lepleibe burkolóztak, az alkalomhoz illően viselkedtek, úgy írtak, ahogy kívánhatták – jelmezükön egyetlen folt se essen. Jó a Rába-parti természetes családi körben Juditnak, Dotzi Teréz megözvegyült, a versdivat szerint jól illett férje koporsófödelét fölnyitogatnia, s hogy szó ne érje a ház elejét, Bendiné Fábián Julianna így szól ki verses leveléből: „Gazdasszonyságomat ezért nem fogyasztom De a verselést is azért nem halasztom.”

A Tekintetes Úr korának legnagyobb költőnője mégis a mi időnkből való; a csöngei Weöres Sándor fejéből pattant Psyché, Lónyay Erzsébet. Megszületett a pesti villanyfényben, s nyomban lantostul a Hegyalján termett, élte és énekelte éveit 1808-tól a legnagyobb őszinteséggel. Jól tudta Weöres, a nőköltészet legnagyabb akadálya a szemérem és a modor, mely társaságban ideális, a lírában pedig bárdolatlanság, majmolás. A poézisnek elsősorban a szabadság az etikettje. Lónyay Eliza „egész életében piszokban hentergett, különös módon mégsem tudott bepiszkolódni. Fénylett, mint a csillag.” „Fogadj el olyannak, amilyen vagyok, mert ha bármi mást vársz tőlem, folyton csalódnod kell bennem.”

Ígyen látom a nők költészetének legfőbb akadályát. Vehették volna példának két nagy elődjüket, ha ismerték volna Petrőczi Kata Szidóniát és a II. Apafi Mihályné Bethlen Katalint. Sanyarú életüket maguknak írták meg, ezáltal szabadok lettek, őszinteségükben magasra csaptak. A 17. és a 18. század utolsó évtizedében és első éveiben Petrőczi Kata Szidónia nagy verseket titkolt a világ elől, csak 1860-tól ismerhetjük ötven darabját. Költészete jobbik fele hányatott élete esszenciája. Férje csélcsap, állhatatlan politikában és szerelemben. Tizenegy gyereket csinált asszonyának, aki abból hat lányt föl is nevelt. Végigélte a kuruc világ összes szenvedését. Szüleivel a Wesselényi-összeesküvés után Lengyelországba menekült, tizennyolc évesen jut haza. Ura, Pekry Lőrinc erdélyi protestáns mágnás afféle köpönyegforgató: protestáns, aztán Habsburg-párti, s hirtelen kuruc főtiszt. Az asszony csupa jajgatás, féltékenység. Arcképén erős vállak, töméntelen keblére csüngő hajzat. Ki merte volna a vasi, zalai Gráciáik közül ilyen valóságosan kimondani megcsalását?

 

Vajjon mért haragudt az havazás közbe? Gondolod, nem tudom, hogy akkor szívedbe Szomorú hír jutott, mikor egy szegletbe Csókoltad. Mit mondál: nincsen mentség ebbe.

 

Testi nyavalyáit imígyen világgá beszélni ki merte volna?

 

Átkozott órában fogant fajtalanság, Szomorúságomra született gonoszság, Vérével fertézést kívánó ocsmányság, Vére veszedelmén tomboló gyilkosság.

 

Legfölsőbb énekeiben vénbaji kínjait általánossá tömöríti; a seb, akár Krisztus sebe, vagy Máriáé – „felhőt szaporítok sóhajtásaimmal – Mezők szép virági, vizek friss folyási Könnyezzetek énrajtam.”

 

Ó, könyörűletlen, kemény és kegyetlen   Tigrisek és sárkányok!   Méltó siralmimon, szörnyű fájdalmimon   Néktek is, oroszlánok,   Essék meg szívetek! áradjon könnyetek   Mérges viperakígyók!

 

Könnyedség és erő párosult ebben az asszonyban. S hogy már olyan sokat ne példálóddzak, Bethlen Katalinról csak azt mondom: versfolyondárokat növelt, végigtekergeti, kúsztatja a hasonlatokat, mint az indát, csupa boszorkányság. S ő is rejti magát.

 

Titkon sírok, nem tudja más, Lett két szemem két sós forrás, Bűnöm mérge csíp mint darázs, Halált hozó ez a marás.

 

Azt írják, csapodár volt az ő férje is, s kikapós önmaga.

Én példáimat az őszinteségre hoztam, s mert ilyen esendő nőktől, azért a Tekintetes Úr ne haragudjon. Mindenki őszinteségének meglehet a maga fajtája, még ha nem ilyen extrém esetekben is.

Nem hiszek a női tehetségtelenségben a Parnasszuson. Csak a nők lelkéből patakozhattak a népi szerelmi dalok némely ágai, s a bölcsődalok, a menyasszonybúcsúzók, a siratók, a bájolók. De a közösségi ihletben a személyek elbújhattak, így mondhatta mindenki a magáét.

A mostani kor szabadabb, a költőnők nem a gúny célbabái, mégis még mindig nehezebb őszintének lenniük a férfiaknál. Közöttük sok a barátném, tisztelem őket, tanulok tőlük gráciát, stílust, érzékenységet.

Nagy nyúl eszik itt most a fűben az ablak alatt, két lábra áll, füleit billegteti, senki sem háborítja.

Ság hegy. A múzeum vendégszobája.

Istenem! Sóhajtok kora hajnalban, ebben a csöndes magányban történettelen érzem át életem meglepő hangulatait, valamikori egyedüliségemet a marhák mellett a mezőn, mikor még minden akartam lenni; s a kollégiumban a hátrahúzódás szomorúságát, a hazafelé gondolást; aztán a katonaságnál, mikor elvonulhatott az ember reggeli előtt egy cigarettával beleállva a korai fénybe. Nyugalom és tisztulás, vágyakozás a zsivajba, mert húz ám, mint az iszonyú szakadék. Verset kellene írni a sárgarigó dallamára. Négy órakor még nagyon harsányan csinálta, most már csőrhegyről veti oda a füttyét, ráhadarja a többi madarakra, mielőtt a pillanatnyi csöndben megszólal a kakukk. S az aranymálinkó újra, öt taktusa átmegy hétbe – ebben a hadarásban primula-, fiola-, violaféle szavak keverednek. Csak én veszem észre, a két gombász belemerül a fűbe.

Vadvirágot szedtem a vázámba, akkor jutott eszembe, hogy ez tájvédelmi körzet, sem növényét, sem madarát, sem kövét prédálni nem szabad. A ház körül virágzó jázminbokrok, két cseresznye-, két ecetfa és az a néhány valószínűtlen nádszál a tetőn. Ki tudja, mért kerültek ide, ilyen magasra?

Szobám alatt a múzeum nagyterme. Belül kéz- és járásközelből összegyűjtött leletek; szürke, kék lyukakkal a hólyagos bazalt, megalvadt, hályogos lávacsepp, bazaltbomba, tufa. A magyar flóratartomány nyugatra tolult előőrsei: tavaszi hérics, leánykökörcsin, varjúháj, élesmosófű, molyhos tölgy, fehér szamárkenyér, ezerjófű. Állatok: kövirigó, fülesbagoly. A történelem már csak a falakon fölírva. A legkorábbi település Krisztus előtt a harmadik évezredtől való a hegyen. Kőpengék, agancsbalták. Éltek erre kelták a vaskor végén. Látok egy napkorongot, mely talán naptár lehetett. Megtudom, a rómaiak a hadiutakat sági bazalttal burkolták. Vak Béla új várat akart építeni, de terjedelmesnek tartotta a hegy tetejét – „még a felénél sem tartunk” – hazudta a kamarás, erre Vak Béla megátkozta a falakat, és leomlottak. Mondhatnám ezt a termet a múlt sötét kútjának itt a magasban, ahol kitapintok ezt-azt, bár besüt a délelőtti nap, s ahova indulok, majd rám süt a Tekintetes Úr lábnyomában. Aranyos a reggel, remélem, nem lesz szaros az este – sokat akarok látni máma Edittel és D.-vel.

Kényelmetlenül jutottunk a Farkaserdőbe. D. közelíteni akart, és eltévedtünk hepehupás erdei úton, ahol a keréknyomok között félméteres gaz volt, és kiálló rönkök. Edit sápadtan féltette az autóját, hirtelen egy nagy zörrenés alul, amitől be kellett volna horpadnia a bádognak, de a zátonyra csúszott hajósok, a megrekedt szekeresek félelméből kihúzott bennünket a motor. Kuruc lovasok jutottak eszembe, és mindenféle bujdosók. Itt is gombászok keresgéltek a szálasok óbarna almában. A tavaszi levelek már megerősödtek, sötétültek. Még egyszer megnéztük az erdőmester sírját, mely úgy illett ide, mint a fák, nem mint ez a gazdátlan motorbicikli. Scherg Lőrinc erdőmester, m. kir. gazdasági főtanácsos, a bajor Szent Mihály-rend lovagja. Fénykép volt a síremléken, de a háborúban kilőtték, most is láthattuk a golyónyomokat. Még a fényképtől is megijedtek? Aztán erdészkalapos plakettet raktak a helyére, alul fenyőtobozos, száraz koszorú.

 

Bajor tölgyek tövén Spessartban volt hazám, Majna mosta Lohrban ringatott jó anyám, De több, mint fél század, magyar lett új honom, S magam ültette tölgy borul a síromon.

 

Scherg Lőrincről csupán ennyit tudunk. Bővíthetném apró adalékkal a Tekintetes Úr sorait A mezei szorgalom…-ban, mikor a svábok célszerű munkaszeretetét emlegeti, íme, a példa, s azt meg a mai embereknek említhetném, milyen bölcs dolog a természettel egyesülni életben-halálban. Meditációmat Edit és D. beszélgetése megkurtította, mikor azon vitatkoztak, kinek mi tetszhet ebben az erdőben. D. szerint a vadászlakra kíváncsiak, mert az urak ott mulatoztak. „Csak nem azért kíváncsiak, mert odavágynak?” – kérdezte Edit. „Kit meg a sír vonz” – mondta D. „És az erdő?” – fordítottam egy bukfenccel a vitát. „Nem lehet igazán telepíteni, mert valósággal aratják a fákat. Régen kiszemelték a levágnivalót, s még azelőtt mellé ültették a csemetéket. Megeszi az erdőt a fafeldolgozó.” – Az irtáson zab, fűmagot adó táblák.

– A rosseb se találja meg a vadat, ha belemegy ebbe a bozótba – mondta D.

Mint a pusztai ember az erdő után, úgy vágyakozunk a friss, anyánkra emlékeztető kenyérért, nem a kenyérgyáriért, hanem amit Scherner József pékmester sütödéjében kapnánk Káldon. Legalább igazi ízt és illatot akarunk, meg néhány szót a mestertől, mesterségről. Rosszkor érkeztünk, mert munkáját nem láthattuk, a napi adagot kisütötte és eladta. Ám a kora délutánban nem zavartuk a beszélgetéssel. Kihűlt a két kemence. A pék úr fehér fejfedővel, kockás ingén fehér köténnyel, öreg-szikáran magasodik fölénk. D. közvetít ismeretségével, nem idegenkedik tőlünk. Leültünk a fal melletti padra, a fahasábhalmoktól arrébb, a műhely felé. Hosszú lapátkezével tartja hajlottságát, szinte kényszeríti magát, hogy a helyét megtalálja közöttünk. Ha ekkora orrom lenne, hegyét még bandzsítás nélkül is megláthatnám.

– Pék az egész famíliám, az apám, öcsém, a fiam is pék lett. Hatvanéves múltam. 1936-ban szabadultam föl Kőszegen. Káldon 1958. szeptember 25-e óta sütök, naponta öt-hat-hét-nyolc mázsa kenyeret és süteményt. Sokan keresik, kérem.

– Hallottam a barátomtól a híres káldi pékről. Azért jöttem ide megismerkedni.

– Nem különös ez, kérem. Sütök én rosszat is, de tudom, ha rosszat csinálok, akkor sütök én jót is, mert meg tudom különböztetni. Nézze! Mindennek a kovász az alapja, tudni kell az érési idejét. Csak kevés élesztőt szabad használni, mert a tészta különben nyúlós, s megszalonnásodik. Vigyázni kell, ne keljen előbb a tészta, mert akkor menős lesz. Másik fontos dolog a liszt sikértartalma, a bánkúti búza lisztje az igazi, de rá kellett menni a szaporább fajtára.

Dilettáns hallgatója voltam, lehet, még a jegyzeteim sem pontosak. Azt hiszem, Uraságodat is inkább az érdekli, hogy itt van ez az ember, fontosnak érzi magát, várják tőle a jó kenyeret, az ablakos fonott kalácsot, rongyoskiflit, császárzsemlét, diós, mákos kiflit, a perecet, mert bíznak jó ízében.

– A gyári kenyér az más technika… csak mennél gyorsabban. Én nem abban nőttem föl. Minőséget kell termelni, kérem. A kuncsaftot meg kell tartani.

– Mikor kelt máma? – kérdeztem.

– Háromkor. Szombaton két órakor is.

– Mikor piheni ki magát?

– Nem hagy pihenni a munkám. Én még sohasem nyaraltam.

Káldon a pék után bementünk a Hubertus nevű kocsmába. Valamikor kúria volt. Elöl az a helyiség, amit talponállónak neveznek. Söröző, pálinkázó emberek. Részeg hanyatlik az asztalra söre mellett. Találkoztunk egy állami gazdasági vezetővel. A kopasz, szőkés hajmaradékú D. szerint „világvégi ember”. Ez azt jelenti, sok minden történt már vele.

– Harminc éve vagyok a gazdaságban. Idevalósi. Még egy kört.

– Ott egy Berzsenyi-arc! – mutat a káldi vendéglőben D. egy legényre. Valóban, olyan sok Uraságodhoz hasonló ember él itt, mint ez a szálas, engedetlen hajú, zömök, ártatlan szemű férfi. Nem engedtük az állami gazdasági vezetőt rendelni. Borgátára rohantunk. Látni akartam a meleg fürdőt nyáron, melyet Vajda Lajos, a hetyei szövetkezet alelnöke, mint borgátai lakos említett már. Fürdőhöz szokott képzeletünket csökkentsük le mind a ketten. Nem voltak ott tujafák, platánok, vízpisilő puttók és orchideák, csak fátlan apró házak. 25 forint a kabinjegy. Teraszos kávézó. Nem tudja a megye jobban csinosítani, hirtelen egymás után fedezték fel a büki, a mesteri, a borgátai hévizet. Egy hüllőző fürdő fiú fejjel ugrik a nyakig érő vízbe, szinte az egész kismedence belerendül, magányát rádióval oszlatja, fekvőtámaszt erőltet tizenegyszer, azután fejre áll. Ő lenne az egyetlen borgátai legény, vagy azok közül az ajkai bányászok közül való, akik fele részben betelepítették a fürdőt, s elautóznak szülőházam előtt szombatonként?

Úgy vezetem soraimat, mintha egy óriás legyezőt nyitnék ki magam előtt, háttal keletnek húznám szét a hegytetőn. Mennél jobban kiterjesztem, annál inkább látom a részleteket, de az idő nézni enged csupán, nem szemlélni, kifut a meditálás alól, akár Edit autója velünk. Meglátszik, hogy fényképésszel utaztam. A két munka, írás és fényképezés természete egészen más. Az egyik csak a látványt rögzíti, s arra kell gondolni, milyen erős a fény, mikor nyugszik le a nap. Az író próbálna élményeket szerezni, magyarázni; a Farkaserdő sűrűjében személyét hűsültetni, lélegeztetni; a káldi pék műhelyében a kemencehamu szagát, a jó cselekedetért szétégetett tölgyek és akácok csöndjét, viharát; próbálnám keresni Edittel együtt a sovány, hosszú mesterben a lelket – ő az arckifejezésben, én a szóban is. Levelem a rohanó autóból ablaki tekingetések sorának tűnhet, s némi pihenésnek a motor időleges leállítása közben.

Íme, a mesteri öreglegények házai, a régivel majdnem szemben az új, betéglázott ablakú lakatlan, melynek csak az istállója van állattal telikötve. A Mike legényeket kerestük. D. az utcán előkészíti, mintha nem akarna ajtóstul törni a házba. Megkérdezett egy szembejövő tejeskannás öregembert este fél nyolckor.

– Hol lehet itt tejet kapni?

– A csarnokban.

Persze, D. arra gondolt, tej ürügyén hátha könnyebb bejutni.

– Á, ezek nem adnak el – mondja a kannás. – Még ilyenkor is a mezőn vannak. Csak reggel fejnek. El sem képzeli, ennyi tehén után mennyit! Négy-öt litert adnak el. Mit szól hozzá?

– Mi akkor benézünk az udvarba meg az istállóba – mondta D. a mesteri parasztnak, akár egy tanúnak, mert mi nem akarunk betörni.

– Az istállóba ne nagyon menjenek be!

Még azt hittem, megrúgnak bennünket a marhák, de nem azért, az istálló csupa folyékony gané. Harminc marha állt sűrűn egymás mellett, még a disznóólba is bekötötték a kisebbeket. Az udvaron agglegényes rendetlenség, rossz masina, két vonószék, az udvari asztalon kosár tojás. Az ablakon benézvést mindenféle holmi, amit régen ott felejtett a kéz. D. szerint belül egész múzeumra való tárgy van. Mintha ebben a házban sem lakna senki. A rokon gyerekek lejönnek nyáron Pestről, ők az örökösök, de másnál laknak.

Mert ma sem találtuk őket itthon, D.-re hagyatkozom.

– 59-ben úgy hirdettük őket, mint az utolsókat, akik beléptek a szövetkezetbe. Le is rajzolták Mike Imrét, lapos sapkáját, sasorrúnak, egyenes tekintetűnek. Mellé írták: „Az utolsó belépő, 1959. december 17. Mesteri. Mike Imre.” Aztán meglepődve tudtam meg egyszer, hogy egyéni parasztok maradtak. Mike Imre egy óráig sem volt tag. Helyette az öccse, Sándor lépett be. Az apjuk nevén lehetett a föld, így jog szerint neki kellett volna aláírni, azt hiszem. Szóval találkoztam velük húsz évvel később. Mit csinálnak az utolsó belépők? Az Imre jelentkezett a tanácsházán, elhívott hozzájuk. Megmutatták tizenhárom csontváz tehenüket, a tizenhat kisbikát, azokból négyet adnak le az államnak évente. A tagosítás után a határ végén szabták ki földjüket, azt a tíz holdat hét kilométerre. Vettek két traktort a munkára, meg hogy a távolságot megrövidítsék. Olyan messze kapták a földet, az apjuk meg se nézte, nem is akarta látni. Úgy öltözködnek, mint a koldusok, de én megtudtam, a paraszti sors nagy közgazdasági érzékenységet sűrített beléjük. Jól gazdálkodnak, hasznos embernek képzelik magukat. Azt mondták: „A hatodik tehén után megkaptuk a húszezer forint állam támogatást. Ebből látjuk, nem vagyunk ellenség, emberek lehetünk.”

– Sejtem én, mennyire nem vehették emberszámba őket – szakítottam félbe D. előadását.

– Rájuk kellett szorulni. Bognár mind a kettő. Bognár híján a szövetkezetnek is dolgoztak. Még a koporsókat is ők csinálták. Különben ládába rakhatták volna a halottakat. Főleg a Rákosi-rendszerben. Ha szükség volt rájuk, muszáj volt becsülni őket.

– De azért mégis amolyan csodabogarak ezek az öreglegények.

– Persze, alig találsz magángazdálkodót az egész vidéken. Nyáron tejet isznak, télen bort.

– Tej, bor, mint a zsúpos házak, nyáron hűsítenek, télen melegek.

– Úgy valahogy. Az Imre főz. Az Imre hetven körüli, a Sándor tíz-egynéhány évvel fiatalabb.

Láthatja a Tekintetes Úr, mégis a társadalom szélére szorultak. S ha ez a két anakronista legyöngül, lebetegszik, mire jutnak támasz nélkül? Könnyen elképzelhetjük. Dacos földszeretetük, a kezükben való önző bizalom áldozatai, talán a gúny céljai, mint ahogy az a kannás ember becsmérelte őket, hogy csak öt litert fejnek. Gondoljon ki innen az Úr valamicskét, hogyan nyilvánult meg a szervilizmus, mikor minket olyanoknak képzelt, akik előtt a két vénlegényt lerántani kellett? Sajnálom őket, és tisztelem valamiképpen.

 

*

 

Nem hagyhattam ki a nyárból Sömjént, Mihályfát, sem a tanácselnököt, Kozák János barátomat. Maturáló, de kétkezi munkás fiát is otthon találtuk. Furcsák a mai fiatalok – mondom magamban, mint a vénemberek, negyvenhárom évesen. János fia egy szót se szólt. Még akkor is csöndes, ha hármasban vannak, inkább hallgatja a zenegépet. Az ifjabb Kozák csupán gondolatokat indít, most nem róla akarok írni, hiszen nem ismerem. A fiatalok közöttünk vannak, és nem szólnak semmit. Aki hallgatag, vagy nagyon sokat tud, vagy semmit, ha nem gondolkodik, begyöpösödik ez esze, mint az udvar. Olyan erősre hangolják a zajt maguk körül, hogy elbújhassanak? Menekülnek valami olyan elől, amit én nem ismerek? Vagy annyira megvetnek bennünket, mert a történelemből kihagyjuk őket? Vagy annyira közönyösek már, hogy azt sem tartják érdekesnek? Vagy belül egészen más van? Fölkészülés valamire ellenünk? Lehetséges, hogy most a legnagyobb a szakadék a nemzedékek között a világ történetében? A Tekintetes Úr is így érzett, midőn sztoikus apjával ellenkezett? Kisgyerekként éltem át a második világháborút, az újjáépítést, a Rákosi-rendszert, tizennyolc évesen a Rákosi-rezsim elleni véres napokat, melyeknek egyikéből ágyúgolyószilánkot viselek bal combomban, megsebesültem az Országház előtt. S ez az ifjúság, a tizenkilenc éves lányom azt hiszi, mindenből kimaradt; nyugtalanságához nem illik megfeszített higgadtságunk. Szóra kellene bírni őket, ne higgyék, ez a világ csak az idősebbek dolga, mert a jövő veszik el itt, ha a mi jövőnk már nem az övéké.

Útközben a benzinkútnál olyan pimasz rúgással ült föl az a három fiú a motorbiciklire, mint valaha a haramiák a lóra. „Ki-ha-ők-nem” hirtelenséggel hagytak faképnél bennünket, valami „érj-utol-ha-tudsz” köpést sercintő ábrázattal. – Ezek közül is meghal valaki máma – jegyezte meg D., mint egy természetes esetre való kiszólást.

A sömjéni Berzsenyi-pincénél találkoztunk egy csapat levegőző állami gondozott kisgyerekkel. A nem tudom, milyen vezetéknevű Ildikó azt mondta:

– Bácsi! Vegyél föl! – Karomba bújt, mellemhez dörgölődzött.

– Hol laksz? – kérdeztem tőle.

– A Kállai Éva Gyermekotthonban. Az ősszel Kőszegre megyek ám iskolába!

A sömjéni kastélyban van a lakásuk, onnan hallatszott ki az a szép tavaszi ének. Szüleiről nem kérdezhettem Ildikót, csak tartottam, míg fordított, irigy szeretettel, bottal böködte a hasamat pöttöm, okulárés társa.

– Bácsi! Te kövér vagy.

– Én? Kövér a János bácsi.

– De neked nagy a pocakod. Po-po-po! – szurkált.

– Hogy hívnak?

– Nem mondom meg. Bi-bi-bá!

Csak két neuraszténiás gyerek szomorkodott közöttük, szegény kis angyalok, s megannyi virgonc ördög. És a buta óvónőjük, aki még köszönésünket sem fogadta, elterelte őket tőlünk. Attól félt talán, hogy a gyerekek kibújnak az intézeti fegyelemből. Micsoda szabad sétáltatás? Kifosztódnak a szeretetből, kevesebb leszek, ha nem jöhetnek hozzám. Az a „vegyél föl, bácsi” az árvaságból fakadt. Ildikó majdnem a kislányom lett a karomban. Lehet, akkor csalódott minden felnőttben véglegesen, mikor a nevelőnő rászólt éppen a Tekintetes Úr pincéje előtt, s fölcsöpörödik valamelyik motorbicikli hátsó ülésére, faképnél hagyja az egész világot. Nem érdeklik a Berzsenyi-ódák. Mi meg csak együnk-igyunk a Kozáknál!

Amit a tavasztól kaptam János szőlőjében, most délutáni, nyári zivatarként zuhant a fejünkre, vagyis a Harmatlak födelére meg a sűrű kerti zöldre. Belülről néztük, éppúgy vendégségben, kedvességben. Mert én itt mindent megismertem már, tárgyakban, étekben-italban, szokásban, semmi újat nem találtam, a társalgásból kimaradtam, amennyire az illem megengedte, s az esőt nézdegéltem.

– Köllött már nagyon – mondta a háziasszony. Áztak a szőlők, a krumplis, tökvirágos, kapros, káposztás kertek, elnehezedtek a gyümölcsfák, mint a hatalmas zöld komondorok, megrázták magukat néha, majdnem vakkantottak. Szeretem ezt a gondozott szőlővidéket, mert csak a hasznosság határáig gátolja a növények szabadságát. Nem ront mindenbe az ember. Ideszeretem a Balaton-felvidéket, a zalai hegyközségeket. Nincsenek itt mérnöki rendbe állított betonlugasok, egyforma pinceskatulák. Minden szőlőnek megvan a maga egyénisége.

Abban az esős órában éreztem először, szinte el is hittem, mintha a Kemenesalján születtem volna. Idevalósi vagyok! Ismerem minden zegzugát, fáját, s ha megkérdeztek volna, hány szarvasbika él a Farkaserdőben, egyszerre rávágtam volna: 2342! Olyan lokálpatrióta lettem, akár még Kozák Jánost is megkínálhattam volna a maga borából.

Nem állt el az eső, de muszáj volt hazamenni. János kis motorbiciklijén bóklászott előttünk, lábával is irányította, lökdöste magát a síkos kerékcsapásban. Házába fordult, engem Edit fölvitt a Ságra, ő meg vissza Cellbe aludni ahhoz a Magdihoz, akivel, ha emlékszik még a Tekintetes Úr, a Kissomlyón Vajda Lajosnál vigadoztunk.

S mert én azért mégis a Marcalon túl születtem, e föld iránti szeretetem jeléül egy igazi kemenesaljai vallomásos levelét mellékelem nagyrabecsüléssel.

Édes Kedves Barátom!

Azon napon mellyen barátomtól elváltam Fejérvárig jöttem, másnap Veszprémbe és harmadnap Dukába értem. Akármit mondjanak a fagyos bölcselkedők, csak ugyan más ösztön vonssza az embert nem csak honjához de még ennek kebelében is szülőföldjéhez, mint melly a barmot szokott aklába húzza. Bizonyos lágy érzelem fogja-el a legkeményebb kebelt is azon tájékon, mellynek ege mosolygott vagy zordonkodott születésünkkor felettünk, a melly látta érzeményeinket fejledezni, s nyílni, s a szárnyékony tündér évek arany álmaikat s felleg váraikat támadni és enyészni, épülni és omlani. Biztos ismerősök képökben tűnik-fel minden bokor minden fa; érthetőleg szóll hozzánk a csevegő madár dala, a csörgő patak zúgása, sőt érthető szellemi hangokat susog fülünkbe a lengő szellő is. Egy szóval minden ismertt tárgy, minden szokott hely, keserű édes emléket ébreszt bennünk, azon környéken, mellyben élő kedveseink laknak s elhúnytt szülőink és rokonaink tetemeik porlanak. Így merengtem én megérkezésem olta Dukában az elmúlt boldog gyermekkorban 4dik Júniusig a midőn Vidosné kedves testvéremhez ide Simonyiba jöttem. Június 7dikén délután egy óra tájban egy kegyetlen felszéllel támadt rettenetes tűzi veszedelem alkalmával szegény testvéremnek minden gazdasága kevés perczek alatt füstben s hamuban enyészett el s ezen helységnek egy negyede porrá égett. Én elég szerencsés valék szerencsétlen testvéremet, kit a Végzet férjének a múltt Novemberben történtt halálával is eléggé súlyosan látogatott, – négy neveletlen árvájival együtt úgyszólva a lángok közül ragadni-ki. Ezen eset miatt még egy darabig ide fent fogok maradni, s Tek. Tököly Al Ispán Urat is levelemmel kértem az erre adandó engedelemért. Fábiánnak most nem írok, mert levelem őtet úgy sem találná-meg; s barátom Uram őtet ezen szerencsétlenségről szóval fogja tudósíthatni. – …

hű barátja

Stettner György

 

U. I. Pápáról nem régiben két nekem szólló levelek küdettek Tretterhez, kérem tessék őket kiváltani. A köpönyegje barátomnak csaknem elégett; de még is nem esett semmi baja is, s a hideg szélbe ruhátlanul kifutott szegény testvéremet bizonyos betegségtöl ótta-meg.

Ismerte-e a Tekintetes Úr Stettner Györgyöt? Egyik levelében őt említi-e? Én még azt is elképzelem, hogy Dukai Takáts Judit fiatalabb pajtása volt, bár az öt év gyerekkorban nagy különbség, ha a lány az idősebb. 1832-ben tagja lett a Tudós Társaságnak. Kellett ismernie. Én mondjam Uraságodnak, hogy Toldy (Schedel) Ferenccel együtt adta ki a magyar költészet német nyelvű kézikönyvét? Meg hogy kiváló jogtudós, és Kazinczy, Fáy András, Kisfaludy Károly, Vörösmarty barátjaként ismeretes az utókor előtt?

Én Nagysimonyin a napokban átutaztam, de meg nem álltam.

 

*

 

Ami Uraságodnak a messze sötétedő Ság teteje volt valamikor, az most körülöttem a napfényes valóság. Ülök a mélyút magas párkányán, karós szőlőskert előtt. Régi bölcs papunk újra megkérdezhetné, miről gondolkodom olyan elmerülve, nem tudom, csak ülök és nézek, mint Gyűrűsy Dezső pincéje előtt a Szent Kalagyon szobra. Talán esőért imádkozom, mondanám az öreg esperesnek. Jól teszed, fiam! Magamra maradva én sem tartózkodom sokáig. Lefelé a kérges akácfa korláttal biztosítom járásomat. Meglátogatom Sebestyén Sanyi bácsit, a Kalagyont. Téli combnyaktörése miatt most is két bottal jár, de nem bírja ki otthon. Már megint egy hét óta itt a hegyen. Edit fényképezi: szőlője ösvényén botjaira támaszkodik, melléje kér, nézünk magunk elé, aztán egymáshoz fordulva beszélgetünk, megindulunk cserepes, esőcsatornás pincécskéje felé; a kilincshez hajlik, jobb oldali botját ujjára akasztva nyitja ki; én a háta mögött belenézek a permetleves vashordóba, melyben keverőhusáng, szélén deszka, vödörnek és tejesfazéknak. Sanyi bácsit kilencven kilóra hizlalta a tehetetlenség, de inkább erős, mint kövér, feszül rajta a fakó zubbony, svájcisapkája úgy áll, mint régen, isten tudja, mióta alakult ki a formája. Pincéjében kirakta élmunkás díszoklevelét a falvédő mellé. „Gyere velem akáclombos falumba” – olvasom a falvédőn az útra hívást, és vár a hímzett autó az akáclombos utcán, még a rendszáma is jól látható: C–1367. Ha veszélyesen vezetné a szívrabló ficsúr, a divatlap csillaga, a rendőrök fölírhatnák. A falon még egy alpesi plakát: Steiermark. Sanyi bácsi a falvédő hatására énekelni kezdi az akácos nótát. „Csillés vótam a kőbányánál! Gyünnek az osztrák sógorok borér. Itt hatták ezt a plagátot.” A falvédőn búcsúzik az autóba lépő fiútól a lány. Az osztrák plakáton várkastély. Mennyi minden összekeveredik ebben a pinceszobában, meg az öregben! Kiülünk a vashordó mellé beszélgetni. A pár évvel fiatalabb feleség, ez a tarka kötényruhás asszony a tejesfazékkal meri teli a vödröt. Sanyi bácsi, amikor mélyet szív a cigarettából, egyenes tartást vesz föl, botjával piszkálja a földet, rátámaszkodva néz rám, előrehajlik, visszaegyenesül. Én meg fölírom, előrebukva látszik kopárodó fejtetőm, amikor hallgatom, fél államat elfödöm kezemmel, fölemelt koponyám miatt fiatalabbnak tetszhetem. Nem marad ki a képsorból röpke mosolyom, sandikálásom, tollamra irányzott figyelmem, s kezem, amint fekete bársonynadrágomon pihen, kigombolt amerikai ingemen araszol, s orcámat tartani nyílik.

– Az én aranyos zalaszentgróti feleségem! – sóhajt Szent Kalagyon szorgoskodó neje után.

– Mért nősült olyan messziről?

– Itt nem gyütt hozzám senki, mert mátós legény vótam. Napi két-három liter bort megittam a kőbányába. Ráment a csille erre a kezemre, két ujjam berepedt. Itt nem gyütt hozzám a kutya se. Montam is neki, mikor simogatta a lábomat, most má nem is a lábom fáj, hanem itt föjjebb. Aranyos kis feleségem, montam neki, cserejjük ki a lábunkat, majd az orvos megcsinájja.

Sanyi bácsi egyszemélyes színházi előadásba kezd. A darabnak meglehetősen girbegurba a menete, kész abszurdum. Legnagyobb élménye a világháború. Ott volt a nagy doni csatavesztés második vonalában.

– A regáti torkomnak nyomta a bajnétot. Ollan hideg vót. A Nagy Napóleon ahhoz kutyaszar, küötüö úr!, gyüttünk curikk gyalog, szekéren, autón. Ahova le fognak tenni, síromra nem borul senki, senki, aki él. Tavasz sem fakaszt rám zöldet, elfújja rólam a földet, sej de messze majd a szél. Szóval a visszavonuláskor a haldoklók elül elettem a csollánylevest! El se teccik hinnyi, millen erüőt ad a csollányleves! Miég a szájukba kenyér vuót. Nyomtak vissza a muszkák. Az a rohatt nímet lefeszegette az ujjomat a teherautórul, bassza az annyát. Kívül a kaszárnyán, de kinn a kapunál. Jaj, aranyos kis feleségem, a kislányomat még nem is láttam. Cseországba nagyokat robbogattunk, hajja-e? Cseországba láttam elevenen megsütvö egy gyereket. Meg akartak tizedőnyi a németek, mikor szöknyi akartunk. Tipródtam, hogy a tizedik ne legyek. Gondútam, jó lenne hetediknek. Jaj, édes, aranyos feleségem, jaj, kislányom, még nem is láttalak! De ha sokat morgolódok, engem nyiffantanak ki. Aztán a németek aszonták, illen kevés emberbül nem lehet tizedőnyi. Aztán mégis átmentem a ruszkikho egy pesti gyerekke. A lágymányosi dohánygyárba dúgozott, azért szívok most is Munkás cigarettát. A ruszkik beraktak a fogoltáborba. Bevagoníroztak. Nahát, jóvátítelbe visznek bennünket? Azt monták: Budapest! Cegléden, az állomáson minden juaval fogattak bennünket a nípek. Én utász vuatam, tuggya? Egy celi zsiduaval annyi bajom vuót a fronton, asztán megsirattam, rnikó elígettík. Kis hadnagyom, remélem megbocsájtja, hogy búcsú nélkül hagytam el magát. A kassai utászokná szuogátam.

Sanyi bácsi nem beszélt tájszólásban következetesen. Most már a tájszólás teljesen összezagyvult. A rádióban, televízióban a köznyelvvé lett kazinczys tiszahátit beszélik, a vasiak meg a többiek is bizonytalanná lettek. Nekem úgy akarják mondani, ahogy a rádióban hallják. Most már úgy folytatom, ahogyan irkámba írtam.

– Nem voltam én ilyen nyomorult, hogy az isten az eget! Megkértem ezt a barátomat, permetezzen le nekem – mutat a vasutassapkás segítségre. Nem engedi az asszony meg az orvos, meg azt is mondják a gyerekek, mért vagyok mindig a hegyen?!

– Pihenni kell a Sanyi bácsinak! Azt hallom, maga metszett a tavasszal. Meggyógyul, és minden rendbe lesz.

– Én nem tudok ülni. Nem bírom! Nekem ne mondják, hogy mi dolgozunk, a Kalagyon meg iszik, mint a döglött kutya!

Mit gondol a Tekintetes Úr? Hogyan fér meg egy emberben egyszerre ennyi jóság, barbárság, ravaszság, bölcsesség? Maga is tudhatja, a háború kényszerítette rá. Sanyi bácsi ezért él, s most itt ül velem. Mindőnkben rejtőzik mindenféle ember, csak félve lezárjuk, betömjük, viselkedésünkre irányítjuk. Ő nem takargat semmit, én csodálom életrevalóságát.

Nem mimóza, de csúfnevéről mástól érdeklődtem. Az apja is Sebestyén Sándor volt, jó barátja a Miska bácsi kocsmárosnak. Megkérdezte a kocsmáros az apját: – Mivel mosod a fogadat, hogy ilyen fehér? – Kalagyonnal! – vágta rá az apja. Vagyis a Kalodont nevű fogkrémmel. Ezért ragadt rá, s a fia tőle örökölte. A fő ok pedig az lehetett, hogy egy szegény ember fogat mos, mégpedig krémmel.

– A Gyűrűsy Dezső azt mondta, ő adta kölcsön a kampósbotját.

– Ja! Vicceltem vele, ő nem is tanár, csak tornatanár. Majd ha kitöri a lábát, visszaadom.

Bor mellett beszélgettünk. Nótával emelte hangulatát.

 

Lesz maga juszt is az enyém, hiába táncol éjszakán át, hiába gyötri az álom, a napfény könnye gyöngy csupán.

 

– Hat évvel fiatalabb. Gyere ide, édes feleségem! Gyere! Négy lányt hozott nekem a világra. Nézze, költő úr, velem nem tudtak kibabrálni. 45 után pálinkát főztem. Följelentettek. Jöttek a fináncok. Mondtam nekik, menjenek máshová! Visszajöttek. Vigyem be a bűnjelet! Nem isztok ti ebből a kobzott pálinkából! Az úton meghúztam kétszer-háromszor. Aztán, mikor odaértem, a vasúti átjárónál eldobtam, összetörtem. Basszátok meg! Ja, hogy azt kérdi, mit csináltam 45 után? A kőbányában dolgoztam 54-ig. Naponta megittam két-három litert, mert nehéz munka volt. Röpködtek ám a bazaltbombák! Ott volt mellette az árendásföld. A bánya után este kilencig meg a Mestertagban. 54-ben az uzsai kőbányába vezényeltek volna. Na, nem! Én sági maradok, nem leszek uzsai! Elmentem a vasúthoz.

Edit utolsó képein az elhagyott bazaltbánya kőteraszai hátrálósan egymás fölött, a tömör kúpok, süppedékeny málladékok, igénytelen füvek, árvalányhaj. Alul egy négyszögletű megcsorbult sziklatömb, kisebb társával ott felejtették a kőbányászat emlékművének, akár lejjebb a kőzúzó boltívű roncsát, még alább a Bagolyvárat, a háborúból a 410-es büntetőszázad kőhodály börtönlaktanyáját.

Hiába ámuldoztam a Ság hegy békességén, s miként Uraságod, olyan tündérinek képzeltem el még akkor is, ha Boreas nyögött a tetőn, mert mindig füstölt egy-egy kémény, s melegített a bor és a barátság. Mégsem kerülhettem ki a kínlódással való találkozókat. Lám, a kedélyes Sebestyén Sándor is, milyen borzalmakra nyitotta múltját. S minden idősebb ember túlélő valamiképpen. A Bagolyvárban, melyet a nép nevezett el komor, baglyos külseje miatt, mennyi sóhaj, álomi nyögés hasadhatott az ártatlan rabokból?

 

*

 

Zongor Ferenc nyugalmazott sági iskolaigazgató a tudója. Mondták, tőle kérdezzem a Bagolyvár históriáját. Csak alá kellett ereszkednem kigombolt, könnyű zekében a zord épület mellől az egykori bányásztelepet érintő úton, s találkozhattunk. Homlokát behorpasztotta a bazalt. Milyen haláláig emlékeztető?! Éppen diákjaival gyűjtögetett a hegyen odavalósi növényt, bogarat, mikor ráesett a kő, majdnem így lett a honszeretet áldozata, talán egy menyasszony-kökörcsin miatt. Zongor Ferenc elhatározta, honismereti körös gyerekeivel megfejti a Bagolyvárról kelt legendák titkát. Ki volt az a szigorú Marcsa ezredes, a falábú doktor, hogyan szökött meg a Mahoska? Húsz fogoly válaszolt levélben, s a legendák vakotája mögül előbújt a történelem.

Előre kell bocsátanom, Tekintetes Uram, mért kerülhetett valaki büntetőszázadba munkaszolgálatosnak a háború alatt. Leginkább zsidó vére által. De a Ság hegyen nem volt egyetlen zsidó sem, mindannyian az országot háborúba ugrató rendszer ellenségei. 1944 júniusában azonnali paranccsal vonultatták be őket. „Nem kell rólunk elszámolni, mert mi a nemzet szégyenei vagyunk, hazátlan bitangok. Aki ellenszegül, vagy szökni próbál, azt lelövetjük – mondta a tiszt” – olvasom egyik levélben. Kétszáz embert zsúfoltak a Bagolyvár 230 négyzetméteres területére, emeletes vaságyakon aludtak, szalmazsákon, pokróc alatt. Ötvennyolc keretlegény vigyázott rájuk és altisztek, tisztek. Naponta egy embernek tíz csille követ kellett kibányászni és eltolni a rakodóra, fél kilométerre. „Kézzel raktuk a köveket, az ujjunkról lekopott a bőr.” Hetente háromszor szárított káposzta, borsó, rohadt krumpli hús nélkül. – Hogyan bírhatták volna azt a nehéz munkát? És még orvos se volt. Hadd idézzem Uraságodnak egy Szécsi János nevezetű kertész levelét, aki rabként foglalkozásában maradhatott! Idézem, mert az embertelen környűlállásban olyan emberség szól belőle, amit megír, könnyeznivaló, s igazabb, mint a veszékelés, mely éppúgy fakadhat szívből, de játszásiból is.

„Valóságos szanatórium, kórház volt a kertészet, mert a bányában megsebesült vagy kimerült elvtársakat szintén oda osztották be. Noha ott is szuronyos keretlegények felügyelete alatt folyt a munka. (Valószínűleg ők is örültek, hogy a bánya helyett ott lehettek.) Nemcsak rózsákat, különböző gyümölcsfákat és egyebeket termeltem, hanem a gyógynövények teljes ismeretének birtokában beteg embereket gyógyítottam, gondoztam. A bányától négy kilométeres körzetben, fegyveres őr kísérete mellett 1-2 maródi elvtárssal szabad mozgásom volt gyógynövények gyűjtésére. Számtalan esetben nyújtottam enyhítést, sőt gyógyulást is gyomorfájdalom, hasmenés, rühesség, ekcéma s a többi ellen. A kívülállónak ez akkor válik érthetőbbé, ha tekintetbe veszi, hogy orvos hiányában voltunk. Tudomásom szerint csak egy esetben volt orvos a táborban. Ha jött volna, én nem kényszerülök a természetes gyógymód tehetségem szerinti alkalmazásához. Tehát a gyógyítást orvos tudomása nélkül alkalmaztam … Kit a sági temetőben hantoltak el, nevét elfelejtettem, de a sírhantját terméskőből én raktam ki, és a 410-es sorszám névvel kőbe van vésve … A temetés tavasszal lehetett, mert a koszorút sötétvörös pünkösdi rózsából én kötöttem. Sőt a gyászmenet tagjainak is egy-egy pünkösdit adtam a kezükbe.”

Visnovszky Antal kiegészíti: „Engedélyezték, hogy a dalárdánk a temetésen énekeljen. Az igazgatóság (bánya) kertjéből virágcsokrot vittünk, de a csupa piros virág mellé még más színű virágokat is kellett tenni. (Csak így engedélyezték.)”

– A sírt hiába kerestük – mondta Zongor Ferenc.

A helybeli bányászokkal nem volt szabad beszélniük. Minden vasárnap misére parancsolták őket. Megannyi hitetlent, hiszen a szabadelvűségből istentelen mivoltuk egyszerűen következhetett. Ezért megértem az alsósági plébánost valamelyest: „Tiszta búzába keveredett a konkoly. Itt vannak közöttünk.” De mégis elítélem, mert a kiprédikálással megszégyenítette őket, s természetesnek tartotta büntetésüket. Inkább a celli protestáns papot fogadom magamba, aki így szólt előttük: „Eljön majd az az idő, mikor minden ember szabad lesz a földön, és minden szenvedésnek vége lesz.” Világítóan beszélt, úgy jött a biztatás, mint a hajnali kakasszó. Mert már közeledett a 410-es különleges büntetőszázad fölszabadítása. Szaporodtak a szökések, az alkalmak kedvezőbbek lettek. Meglepődve hallom, Rideg Sándor neves író, akit egyszer piros szegfűvel láttam gomblyukában, a Ságon töltötte élete legszörnyűbb tíz hónapját. Nem tudok nehezebbet elképzelni éveiből. Megszökött. Vidám írásaiból azt képzelném, mindenféle mulatságos kalandok között sikerült is neki, de visszament magától – talán meg sem írta, mert a történet nem illett stílusához. Ha regénybe kezdenék, én inkább Töpfel Pál parancsnokot tenném főszereplőnek: miként kaméleonkodik, hogyan válik az önző zsarnokból gyáva engedékeny? A sági kőbánya részvényese volt, s ha már parancsoló tisztnek kellett lenni, kiprotekciózta, hogy a front helyett a Ság hegyre vigyék munkaszázadát. Először tobzódó szigor, mely a front közeledtével egyre enyhül. „Karácsony estén ünnepi vacsoránk volt. A parancsnok krumplipaprikást főzetett kolbásszal, és teát kaptunk. A keretlegényeket elküldte fagyöngyöt szedni, ebből készült a tea. Vacsora után a parancsnok harmonikázott nekünk … 1945. március 27-én a parancsnok megtagadva a visszavonulást Sárvárra, kiosztotta az élelmet, és mindenkit szabadjára eresztett.” Végül is embereket mentett meg, még talán hősnek is mondható, bár én ki nem tüntetném, a románt meg nem írnám, már azért sem, hogy a sajnálatosan mindennapi eseteket ne szaporítsam. Annyi hasonlót írtak már, maradjon adalékul a historikusoknak.

Evvel itteni nyári élményeimet lezárom. Majd ősszel, a celli búcsú táján visszajövök. Most Pest felé meglátogatom lakatlan szülőházamat, inkább csak kegyeletből, hiszen tudom, milyen lehet. Júniusban ránehezedik a zöld, a diófaág a kúpcserepet megint lepiszkálta, föl kellene raknom. Szólok a Jézus Zolinak, kaszálja le az udvart a széna fejében. A cseresznyét a seregélyek lecsupálhatták, s lelopkodhatta az a kevés kölyök, aki még odaszületett. Meglátogatom anyámat Devecserben, elmondom neki, hogy s mint.

Én a Kemenesaljára mindig keletről tekintettem gyerekkoromban. Ezt az élményt frissíteni akarván, eleget tettem az adorjánháziak meghívásának, s mert szülőházam lakatlan rom, s mert az a Veszprém megyei zug ott a Marcal előtt ismeretlenségében érdekesebbnek ígérkezett, örömmel beszállásoltam magam hozzájuk.

Zoltán, a fiatal, életrevaló fényképész és Szalóky Károly bácsi, a hatvankilenc éves szövetkezeti nyugdíjas földműves, költő, festő, régész vártak Bobán, a vasútállomáson. „Megismer?” – kérdezte Kari bácsi. „Meg hát! Köszönöm a házunkról írt versét.” Első találkozásunk olyan futó volt, nem ismertem volna meg, ha egyedül találom. Verse hozzánk szólt, a két fiú mentse meg a romlástól a szülőházat, a gaztól az udvart. Mert ő látta valaha:

 

Rég volt. Ott álltam a kútkáva mellett, mikor – nem tudom már, melyikőtök kifogta a két lovat az istálló előtt, melyből tehenek, borjak matatása, és enyhe ammónia párák illata szállott, betöltve az udvar egészét.   A vasderesre emlékezem. Neki még volt kedve a munka után is ugrándozva érezni a szabadság ígéretes, csodálatos értelmét. Hátán még hámmal, de futni akart szabadon a csillagokat rúgni az ég tetejéről gátlás és istráng nélkül boldogan. Szótlan néztem, ahogy mórikálja magát és hosszan előrenyújtott nyakkal, terelgetésükre besuttyant a tárt ajtón át az istálló jászlához.

 

Ez az ember olyan jól ismeri a lovakat, hogy költőieskedni szükségtelen. Ezért tartottam már első olvasásra különbnek egy verselgetőnél.

 

Édesapátok, kissé örömös büszkeséggel úgy magába motyogta: „Fene a jókedvedet…”

 

Így meg már az apámra ismertem, bár a lovasgazda magát is éppígy írhatta volna, mint akik egyformák a lószeretetben.

 

Most újra itt állok a „ház” előtt. Kerítése léceinek idővel dacoló, csonttá keményült évgyűrűin évtizedek folydogáltak, csorogtak le, mint a szitáló esőben egyedül álló kóró bütykös ágain az égi lé.   Valami méla szomorúság sejlik bennem és egész valómat átjárja. Sorsunkat látom e múltba süppedő telken – –

 

Egyformák a sorsban. A romlás Adorjánházát is kísérti, a mostani eleven udvart. Hozzám küldött írását jelenlétemmel köszöntem meg.

Zalaegerszegről jöttek, Zoli bútort vett, Kari bácsi azt a valamit ott sem kapta meg. Ha valamiért messze kell autózni, fölösleges kérdés: Hát, nincsen közelebb? Azt sem érdemes mondani, a fuvar milyen sokba kerülhet.

A rövid autóúton megtudhattam, az öreg milyen beszédes, fürge eszű és öntudatos. S már az udvarában azt is, hogy nem volt szegény, és most sem az. Kiszáradtam a sok vonati cigarettázástól. Elszomorodnék, ha most nem ihatnék egy fröccsöt. Muszáj kikéredzkednem festményeit, udvarát bemutató szavaiból. A háromliteres demizsonból önt két deci bort. Utána már vidámabbak a kacsák, a tyúkok a nedves udvaron, a három marhából egyet nem engedtek legelőre, mert hasas. A színben a fia autója. Hatalmas fákig ér a kert. Érőben a barack, az alma, a szilva meg egy malomkerék nagyságú úritök. A ház három szobájából három napra egy az enyém lesz.

Megkérdezték, hol vacsorázzunk. Nagyon jólesett, hogy nem a vendégszeretetben raboskodom majd, nem fognak traktálni, hagynak kívánságaimra. A Dabróka csárdába indultunk. Uraságodnak micsoda luxusnak tűnhet félnapi járásra vacsorázni? De higgye el, sebes korunkban csöppöt sem tűnik fényűzésnek. Dabrókán sokszor voltam, emlékszem asztali helyeimre, bár olyan megszokott vendég sohasem lehetek, mint Savanyó Jóska betyár volt a múlt század második felében. Én itt még este sose jártam, s most éppen szombaton félrészeg fiataloktól zúgott az egész. Kari bácsit nem lehetett hallani, hát magába roskadt, evett. Helyünk meg éppen a nagybőgő árnyékába jutott. Jól ismerem, mi lesz egy csöndes kocsmából zárórára, hát nem kiabálom túl, inkább figyelem. Természetesen parasztgatyás pincérek rakják az üres üvegek mellé a sört meg a pálinkás poharakat. A lányok unatkozva isznak. Szemben velem az egyik, miután fiúja kiment, hirtelen fölhajtja féldecijét. Egy idősebb férfi dirigálja a hangulatot, kövér, s egy falumbeli kövér asszonnyal ropja. Elrontanám az estéjét, ha ráköszönnék. Látszólag nem a férje, aki húzat, és odaküld a cigányoknak három litert. Még a füleiről is csöpög a verejték, egyedül uralkodik az ifjúság fölött. Senki sem táncol rajtuk kívül.

Ilyenkor szokott a verekedés kitörni.

Aztán visszamentünk esőben, késő este a szülőház előtt másfelé. Az autólámpa fénypásztája végighúzott a földúcolt falakon, s bennem a hontalanság, mint a kerti sötét. Nem kell megállni! Tovább!

– Te Zoli! Nem veszed meg a csöglei zsidótemetőt? Eladják – mondja Kari bácsi. – Eladják. Jó kövek vannak benne, a kerítésből még egy ház is kitelik. – Gondoltam volna a Tekintetes Úr Temető című versére? Elhűltem, mi lesz a kegyeletes helyekből? Mi lesz a szülőházakból, mi lesz belőlünk, akik sokszor nevetve röpülünk át mulandóságunk percein. Kari bácsi életrevalóságáról még csak jeleztem valamit, előbb inkább barátját mutatom meg az Úrnak, másnapi, vasárnap délutáni valóságában.

 

*

 

Rákóczi Ferenc juhász Veszprém megyében lakik, a Szalók és Mersevát közötti tájon. Ő a környék érdekes embere. A tanya, vagy inkább puszta, fák mögött. Három fekete ugatott az udvarból, mikor a kaput kinyitotta a kék szemű lány. Nekünk rontottak, parancsra, szaglászva leálltak, mert szófogadó juhászkutyák. Az apja otthon volt, és nagyon megörült Kari bácsinak. Hatalmas ember, fején nyugat-európai sapka, minden ruhája a maga munkás természetéhez való. Válláig érek talán, fölöttem kese feje, jobb arcán anyajegy, szeme kék, orra sasorr, s oly kicsi a testéhez képest, beszéde gyors és öblös. Nem illik ehhez a századhoz, a nagy szövetkezeti földekhez, az újszerű istállókhoz. És az udvara tele mindenféle vadmadárral, olyan, akár a Paradicsom.

– Hogyan került ide a hattyú? – kérdeztem.

– Ideröpült.

Itt minden első teremtménye az Istennek. Érdeklődni fölösleges, csak nézni kell. Fehér márvány hattyú a vörösmárvány medencében, nevetségesen vedlő páva, vadludak, vadkacsák mindenféle keresztezésben; kicsiny aranyfácánok, fácánok, tyúkok, ketrecbe zárt nemes galambok, kint gyöngytyúkok, gyöngycsibék jönnek-mennek. Középen a hattyú medencéje egy négyzetméteres fürdőalkalmatosság. – Római! – mondja a gazda. Elhiszem, mert itt annyi mindent áshatnak ki a földből.

– Nagy cseresznyefa volt ott hátul. Olyan magasan voltak az ágai, hogy csak egyetlen ember tudta megszedni. Minek bajlódjunk vele? Nekiláttunk a csákánnyal. Egyszer csak valami koccan. Te, valami kő van itt! Kivettük. Még feneke is volt. Majd a múzeumba kerül, ha adnak érte másikat.

Állataival is beszélgetett, és nemcsak a tyúkok sürögtek körülötte, a kukoricagóréból ehettek volna amúgy is. Rejtett szóváltás folyt inkább szeretetről, ragaszkodásról.

A gyümölcsös hozzátartozik a Paradicsomhoz. Szeptember elején az almák, barackok, körték, szilvák roskasztják a fákat. Nemsokára itt a zápor – gondoltam –, akkor lesz majd igazi, édeni ragyogás, mert tízperces zuhé után kisüt a nap.

– Fogadok, nem kínál meg bennünket – mondta Zoli bizonyos ismerettel. Nem is kínált.

Az udvaron még néhány beteg birka, mögöttük, a gazdaság másik felén zsúfolásig a karám. Aztán a majorépület telis-tele. Birkái számát arányítani lehet a százhúsz kisbárányhoz. Van közöttük hetes, kétnapos is. Pecsenyebárányok – a jövő hónapban szállíthatók. Uraságod panasza jut eszembe: „A sok eső tavasszal… ötszáz kedves selyembirkámat megölte.” Kívánom a gazda szerencséjét. A tetőn ezer galamb. Ide csak egy rossz és illetlen kérdés tolakodhatott volna: haszongalambok talán?

Rákóczi Ferenc beszédzáporához nem lehet férkőzni, csak következtetni és arányítani lehet. Az öccsével végzi a munkát, de mindig kell fogadni valakit.

– Nagy bajlódás. A cigányok előleget kérnek, aztán meglépnek. Most egy magyar segítség van Mesteriből.

– Hazament vasárnapra – folytatta az öcs. Szavaiból kiérződött a bennfentesség –, nem megy az Mesteribe, a sági búcsúig meg sem áll. Mindig a cigányokra költi a pénzét, azok meg nem fizetnek neki, erre nagyon dühös. Decinként issza a pálinkát, ha nincs, akkor még Szalókra is elmegy árkon-bokron.

Akkor növekedtek azok a felhők, amelyek nemsokára odavertek füstölögve. Jaj, de élvezik a vízimadarak; a tyúkfélék kényszeredettek, mintha nem is az égi kakas herélné meg őket; a galambok csak gubbasztanak; kétkilós gyapjú-súlygyarapodástól hajtják le fejüket a birkák. A nyitott szobaajtóból néztük, amennyire a gazda széles vállai mellett vagy a hóna alatt kileskelődhettünk.

– Tömény italt vagy bort parancsolnak? – Nem is olyan fukar – gondolok Zoltánra -, hátha paradicsomi szabály, hogy a fáról nem lehet szakítani. Kari bácsi kérdően néz rám. – Bort – mondom én.

Az egész szekrénysor tetején sorban megkezdetlen külföldi ital. Napóleon-konyak, angol whisky, meg nem is tudom, mifélék. Az udvaron a nyugat-európai sapka lehetett még esetleges, de itt, az üvegek alatt félredobva már tudom, az is a pecsenyebárány vevőinek ajándéka.

Most mond csődöt emlékezetem, mert előadását kellene leírnom. Nagy színész a maga történeteivel. A Heusz nevezetű erdei rém meséjét terjesztette bojtárjaival, így kergette el azokat, akik az ő erdőrészébe merészeltek legeltetni. A cigányasszonyt megcsípette a méhekkel. Hogyan vásárolt birkát? Nagyon jó lenne még valami töredék is a hangulatból. Nevetve beszél, pontosan önmaga, hatvannyolc éves életkedv és erő. Irigylésre méltó, hogy lehet ilyen Fisztó-pusztát megcsinálni? Sok munkával, jókedvvel, s oly ravaszsággal, amit a Tekintetes Úrnak inkább hasznos furfangnak mondanék.

– Hágy éves vagy te, Kari?

– Hatvankilenc.

– Én meg hatvannyolc. Még meg tudom fogni a birkát, de a mai dolgot már holnapra szeretném halasztani. Itt kezdődik a baj. – Nem nyugszik, míg a piros borát nem kóstoljuk meg. – Na, honnan való? – Szekszárdi! – mondtam, és elismerően tekintett rám, addig csak a Kari bácsinak beszélt, vagyis a Kari bácsi szólt néha közbe, bólogatott és hitelesített. Ceruza, papír, hangrögzítő elrontotta volna ezt az öblös szabad áramlást.

Hazafelé, miután a három kutya barátságosan kikísért bennünket, s a testvére etetésbe kezdett, megkértem Kari bácsit, írja le nekem valamelyik történetét, hogy pontosan közvetíthessem Uraságodnak, s az előadó stílusát is élvezhessük közben. Mit csinált Rákóczi, és hogyan adja elő közös élményüket Szalóky Károly?

„Birkavásár: Nehezen tudnám megmondani, pontosan melyik évben is volt az a birkavásár, amit mind a mai napig megemlegetünk. Akkor még Egeralja Tsz volt, és a vezetőség engem bízott meg, hogy Rákóczi Ferivel menjek el egy Devecsertől délnyugatra levő téeszbe, és ott vegyünk 40 db anyajuhot. Ez a Rákóczi Feri jó barátom, foglalkozására nézve juhász; mégpedig a javából. Juhászkörökben Soprontól Vajszlóig ismeretes a neve. Itt a gergelyi, a nemesszalóki, a bánhalma-pusztai, adorjánházi határok ütközőpontján levő Füztő-pusztán – ahogy itt mondják: Fisztó – töméntelen állat gazdája és uraként. Galambok százai, vadludak, vadkacsák, fácánok, sőt még hattyú is büszkélkedhetik a sok apróság között.

Nos, itt, ebben a környezetben él Feri barátunk, aki éveinek számától függetlenül tartja jó ízes humorát. Úgy vélem, ezzel a rövid bemutatással tartozom, mielőtt a tulajdonképpeni vásárt, illetve csak kísérletét leírnám.

Tehát elindultunk jó korássan, hogy időben a célhoz érjünk. Busszal mentünk Devecserig, innen tovább. A falu középpontján kiszólva érdeklődtünk, merre van a juhászat. Mutattak egy falutól délre eső – kiégett – dombot, melyen át út kanyargott valahová. No, nekilendültünk a kopáros legelőnek, mely enyhén emelkedős, hepehupás terület. Fölérve az első dombra már láthatóvá vált a hodály teteje. Ahá! Irányba fordulva gyorsítottuk lépéseinket. Végre odaérve köszöntöttük a jószággal foglalatoskodó, értelmes arcú, jó ötvenesnek kinéző juhászt. Parolázás után megmondtuk, milyen szándékkal jöttünk. A juhász mondta, hogy tud róla: mondta az elnök. Aztán körülnéztük az állományt. Akadtak szép anyánakvalók. Összenéztünk, és befordultunk a birkák közé, úgy egyeztünk meg már útközben Ferivel, hogy egyet ő dob ki, egyet én, csak ő előbb ránéz a kidobandóra. Én voltam a szakember, Feri a laikus. Persze a valóságban fordítva volt. Feri, ahogy a harmadik vagy negyedik birkát kitolja a karámból, megfogott egy fiatal kost, és a herezacskóját mutogatva, tapogatva együgyű képet vágva szól oda hozzám: Tudod-e, azt mondta az elnök, hogy ilyen jó nagy tőgyűeket válogassunk. Igen, persze – mondom, és látom, hogy a juhász elneveti magát. Gondolta: micsoda istentaszították lehetnek, még a kost sem tudják megkülönböztetni az anyától. Feri még rakott rá egy lapáttal: hogy tudod-e, azt is mondta, hogy ilyen szép, fehér szőrűeket válogassunk. A juhász elbizonytalanodott, mert amíg ezek a beszédek folytak, addig csak ki-kitaszítottunk egyet-egyet. De a kirakott állomány között egy se volt olyan, amilyenről beszélgettünk egymás között. Ha jól tudom – már tíz-tizennégy birka bégetett a hodályon kívül, mikor megint én rángattam volna kifelé egy jól megtermett, kitűnő gyapjas – „nem olyan fehér szőrűt” – anyát, mikor a juhász valami belső haragtól nekivörösödve nagyot kiáltott: – Megálljunk! Egyet se, egyet se többet! – Hát még nincs annyi – mondja Feri. – Nem is lesz! – így a juhász. – Elvinnék maguk minden értékes anyámat! – Mi meg csak elképedtünk minden váratlan fordulaton. Magyarázkodtunk, hogy mi azt már megbeszéltük az elnökkel. – Nem érdekes! – mondja a juhász haraggal –, én vagyok az ellenőrző bizottság elnöke, és azt nem engedem meg, értik? – És azzal visszaeresztette a kidobott jószágokat, majd az egész nyájat kieresztette. – Látom én, mi megy itt – mondta duzzogva. – De jóember, csak nem gondolja, hogy ilyen anyát is elviszünk? – fogott meg Feri egy keshedt, foszláncos gyapjújú, apró testű birkát. – Mért, ez milyen? – kérdi a juhász. – Ez egy vén mustra már! – mondja Feri. – Vén? – csodálkozik a juhász. – Honnan veszi, hogy vén? Azt maga sohase mondja meg csak így ránézvésből. Tudja mit? Arra fönt van egy juhász, valami Rákóczi, az talán meg tudná mondani. – Mér? Ki az a Rákóczi? – mondom én. Feri meg a megfogott birkának szétfeszítette a száját, és kivett már egy igen erősen hibás fogat. – Ide nézzen, jóember, ez az a fiatal birka. Ehhöz nem kell Rákóczi, én is megismerem. – A juhász elképedt a fölmutatott fog láttán, és gyorsan összeterelte a szétszéledő nyájat, mi meg üres kézzel újra nekilendültünk – jókat mosolyogva – a dombos hátnak, hogy másutt próbáljunk szerencsét.”

Elfogadna egy ilyen juhászt a Tekintetes Úr? A leírásból nemcsak azt olvashatjuk ki, micsoda furfangos ember kínált meg bennünket utoljára a szekszárdi vörösből, de Kari bácsi stílusos kedvének is részese lehettünk. Jó mesélő, jó készségű ember ő, és még miféle, számba venni is nehéz.

 

*

 

Miként valaha elképzeltem az Ön verseinek első kiadását, finoman metszett betűkkel a sárgult papíron, esperesünk könyvei között megtalálni, úgy vágyakoztam Ostffyasszonyfára Petőfi Sándor miatt, aki minden darabja alá lejegyezte a megírás helyét, szinte egy országra való helységnevet. Mert élete csúcsairól már az alsóbb iskolában is sokat tanultam, később a részletekig megismertem, az az Asszonyfára serkentő vágy mégis mára valósulhatott meg csupán. Pedig milyen fontos ott és akkor megérteni a nagyságot, mikor még valóban senki, tiszta suhanc, de már egyetlen pillantása jövős.

Zoli barátom szívesen fölajánlotta autós szolgálatát, s mint ahogy előző este a Dabrókában vacsoráztunk, olyan természetesen kérhettem, menjünk Asszonyfára, de a szomszédos Csöngét se felejtsük, hiszen az meg Weöres Sándor bölcsőhelye. Mindkettő csodagyerek, hadd lássam helyben, hadd lépkedjek azon a földön, próbálgatva az azonosulást. Többet ér néhány liter benzinnél az a rászabott idő.

Asszonyfa nagy falu, az egyszeri jobbágytelkeken új épületek és a múltból romló kúriák. Valamelyikben képzeltük Petőfi lakhelyét. Ám az egyikben a rendőrség, s az udvaron farkaskutya aludt. Óvatosan hátráltunk, az is lehet, hogy fölébredt, de ránk se ásított a Szimat. A parkban kicsavart fák a múltkori vihar után, s most is olyan nyomott, viharszagú és felhős az idő, mintha csak az előbb történt volna a nagy istencsapás. Kevés ember jár az utcán, de ez csak akkor lenne feltűnő, ha Budapestről csöppennék ide hirtelen. Kidőlt fák, romló kúriák, üres utcák, lakatlannak tűnő házak képzetében még a múlt is élőbb lehet. Végre megtaláltunk egy közönséges házat, affélét, ahogy a háború után renoválni szokták, ahogy a szép fehér falat mindenféle színű habarccsal befröcskölték. A Tekintetes Úr sömjéni hűlt helye éppilyen: hosszú, cserepes, kétablakos, a gádor befalazva és a lakrészekhez növesztve itt az emléktábla mögött. Ez volt a Salkovics-ház.

Az ajtóból gyanakodva néz bennünket egy idősebb férfi meg egy öregasszony. Fényképre való, ahogy a férfi mögött az öregasszony leselkedik, mintha betörők lennénk. És jött az ember.

– Minek fényképeznek? Itt mindig fényképeznek. Tegnap is.

– Hát mert itt lakott Petőfi meg Orlay Petrich Soma.

– Ki az a Porlai? Semmit se tudok róla. Meg Petőfi nem is lakott itt.

– Hát akkor mért van ez a tábla? Tud Petőfiről valamit? – kérdezte Kari bácsi újságírósan.

– A kilencvenéves öregek, azok tudnak, de már azok se élnek, azt mondták, hogy mindig a kocsmában volt.

– Iszákos lehetett?

– Nem tudom, de aki idegenben van, mindig a kocsmában talál társaságot.

Elbúcsúztunk. Úgy tett, mintha a kapu mögött lenne dolga, hajladozott a veteményesben egy-egy gazért, pedig bennünket akart kihallgatni. Gyanakvása természetes, hiszen az ő házát fényképezik, az ő portája rendetlenségét híresztelik, bár nem is rendetlen, de hátha annak tartja valaki. Petőfi szájából kiugorhatott volna egy kurvanyádat, mert nagyon hirtelen természetű volt, de én most csöndesen megértem, teher ez a sok látogató, mi meg még Orlay Petrich Somát, Petőfi másodunokatestvérét, a festőt is ide akarjuk híresíteni a nyakára. Régen az udvar rejtett világ volt: magas kőkerítés, magas kapu, csak a kertekre tárulkozott ki a fölösleges szemérem, s a kertek felől nem jó úton jött a látogató. Állandóan Petőfivel háborgatják, most meg evvel a Porlaival. Csődbe jutott romantikánk!

Végül is van valami közös Petőfi költő és a gyomláló paraszt között a rátarti gyanakvásban.

Költő? Egy tizenhat éves, nagy pipás gyerek, akinek szobájában áll a füst, félnek tőle a méhek a méhesben, ahova vonulni szokott. S valóban, sokat járt a kocsmába társalogni ez a kamasz. Ha termetére gondolok, mosolyogni való lehetett, bár koravén társalgása kétségtelen. De milyen volt az a ház, az a három és fél hónap Asszonyfán 1839-ben? Lelki okokból került ide. Salkovics Péter nagybácsi, aki Orlay Petrich Somának is nagybátyja volt, lelkifurdalását könnyítendő, a fiút taníttatni akarta Sopronban, valamit visszaadni, hiszen testvére volt a főbűnös Petőfi apja, az öreg Petrovics kisemmizésében. Innen tudhatja Uraságod, a költőt Petrovics Sándor néven vezették be a születési anyakönyvbe. Hát Salkovics magához vette azon a nyáron, s mint földmérnök, figuránsának is képzelte, használhatta is, de Sándor inkább átálmodozhatta a nyarat pipafüstben, mintsem a mérőléceket cipelte. Nagy szerelmet képzelődött, a faluban lovagvárat akart építeni. Gyönyörű lehetett volna! A várúrnő Csáfordi Tóth Róza, a csöngei nyugalmazott huszártiszt lánya, aki megbocsátja férjeurának a pipafüstöt, s még azt is, hogy rosszul gitározik és énekel. A lélekben a lovagvár hamar fölépült, miként csak a lélekben lehetséges.

 

Szende szerény ibolyák völgyén füzögetve bokrétát,   Szökdele berkének kedvesem árnyai alatt. Jött és látta Eos bájait: irigyelve pirúla,   S a fák lombi fölé könnyeket ejtve futott.

 

1839. május 29-én írta ezt a korhű versikét, melyben jól vizsgázik metrumból, az első sor végének ellenére, s grammatikából, romantikából. Ostffyasszonyfai öt verse közül a múzsa a címben elsőre megnevezve: Róza. Az utolsó kettő címe egyformán Elválás. Közbül egy epigramma, s a másik Petrich Somához irányozva, ami azért érdekes, mert kukucskálhatunk valamire ezen az irigy versen át. Aki össze akarta törni rokon-barátja gitárját, így zeng:

 

Zengj! – Ha dús volnék, aranyat fizetnék Bőven én néked dalodért: de sorsom Nem kegyel. Csak vers, mit az árva ifjú   Nyerhete tőle.

 

Miért irigy? Mert a lány szerelmét poézissel nem tartotta elérhetőnek, csak szép hanggal s jól kezelt zeneszerszámmal. Verssel a szerelemben legtöbbször csak nevetséges az ember, mint ahogy olyan jól tudjuk tapasztalatból a Tekintetes Úrral. Tizenhat éves koromban Löbl Péter harmonikájától olvadtak a lányok, én meg azt írtam a Györgyi Klárinak: „figyelem feszes tomporod, s a ringást hegyes melleden.” Még csak ez kellett a Klári anyjának! Persze hogy megtalálta, akár az öreg Csáfordi Tóth Petrovics Sándor levelét. Botrány! Az érthető, hogy ez a vágy viszonzatlan maradt, hiszen rosszul gitározik ez a középmagas, szikár, fehérszín arcú, sörtekemény barna hajú ifjú, akinek szeme fehére vércsíkos. Mégis, milyen szándéka lehetett Salkovicsnak, ha ilyen piciség miatt fölhagyott a taníttatással? Kezdetben biztosan tiszta, azután megcsappanó, félős, hogy ilyen fiúért kell felelősséget vállalnia a soproni iskolában. A zongora tetején lapuló levél alamuszi kiűzetés, még inkább, hogy Salkovics eltűnt pontosan arra az időre.

1839 szeptemberében az elválás két verse hervad alá.

 

S ha szólanék is, mit remélhetek? A sors irántam oly vad, oly kemény; Oh kárhozat, oh gyilkos képzetek! Nem gyúl érettem viszonérzemény.

 

A másikban:

 

Honnan int a Csendes béke réve, Honnan int a Bújdosó elébe?

 

Aztán egy őszi soproni befejezés:

 

Veszteségem szörnyű, mondhatatlan!

 

Sok fordulója van Petőfi rövid életének, ezt az ostffyasszonyfait nagynak tartom, majdnem mint mikor Mezőberényből s éppen Petrich Somáéktól a halálba indult 1849 nyarán. Innen a költői létbe. Ezért merem nevezni ezt a nyarat is irodalomtörténeti nyárnak. Innen lett baka tizenhat évesen, a bakából pedig lett a pápai diák, már az Athenaeum avatottja. A faluban való tartózkodás jelentőségét itt találom. Én pedig megértettem valamit belőle. Az autót jó messze hagytuk, kigyalogolhattuk valamelyest magunkból az ellenséges fogadtatás csalódottságát.

Másképpen bánt velünk a csöngei asszony, a Weöres-ház lakója. Kedves, fekete szemű kislányával együtt. Férje a szövetkezet tehenésze. Mert itt meg az idejutást érdemes elmondani a Tekintetes Úrnak, leírom, hogyan kerültünk a házhoz. Egy öregasszony volt csak az utcán, megkérdeztük.

– Én nem avatkozom semmibe. Majd itt benn van az uram e! Bemenek. – Kijött. – Én nem avatkozom semmibe.

– Tudja, kik voltak Weöresék?

– Ezek nem.

Mintha nem volna szerencsénk. Most meg egy szklerózisos öregasszonyt fogtunk ki a csöngei utcán. Nem avatkozik semmibe. Kik ezek az autósok, és kiket keresnek? – gondolhatta. Mama! Maga ne avatkozzon semmibe! – hallom az agyvelőbe meszesedett korholást. Mert ugye a mama már összekever mindent. És ez a néni messziről az anyámra hasonlított?! Aztán jött egy férfi a túlsó oldalon, és elkalauzolt bennünket. A félig szétszedett házban élnek az új lakók. – A kutya harapós, megkötik – mondta irányítónk. S lám, egy pici sündörgött az udvaron, azon a hatalmason, ahol a régi gazdaság folyt. Az udvari színes üvegablakok még a régiek. Ez a rom és elhordott világ nem létezhetett Weöresnek, be sem ment, a ház előtt fényképezték le a társasággal, hallottuk az asszonytól.

– Olyanok voltak ám, hogy Grazba mentek színházba! – mondta. Kislányától megkérdeztem, hányadikos.

– Jó magas vagy ahhoz képest. Hát Kodályt énekeltek? És tudod-e, hogy ebben a házban vendégeskedett?

– Nem tudtam.

Kodály Zoltán zenésítette meg a Tekintetes Úr halhatatlan sorait: „Forr a világ bús tengere, ó magyar…” Azt az ódai zengést csak egy ötventagú kar tudhatná Uraságod fülébe zúgni, miként a nagy zeneszerző megzendítette. Weöres Sándor gyerekfejjel ajánlotta Öregek című versét kodályi zene alá, így találkozhatott a két földi, az Úr és a csodagyerek, korunk zsoltáros nagy muzsikájában.

 

A nyári nap, a téli hó, őszi levél, tavaszi friss virág mind azt dalolja az ő fülükbe: „Élet-katlanban régi étek, élet-szekéren régi szalma, élet-gyertyán lefolyt viasz: téged megettek, téged leszórtak, te már elégtél: mehetsz aludni…”

 

Nekem a zenész csöngei látogatása annyira természetes, hogy a hírt a költő megkérdezése nélkül elhiszem.

Az új lakók kikísértek, a kutya megszagolt, és a kapuig előzött bennünket. És megértem Weörest, mért nem lépett gyerekkora udvarába. Lakatlan szülőházunk többször kényszerített megtorpanásra engem is, de én azért bementem. Akár az apja vagy testvére koporsójánál állna az ember. Semmi sem a régi, minden megváltozott. D. leveléből idézem: „Mostanában többször megszámolom Kemenesalja poétikus fiait. Régen meghaltakat és maiakat. Ezekben a napokban keresem Weöres Sanyi szüleinek a sírját. Az édesanyja itt nyugszik Szombathelyen, a Szent Márton temetőben. Síremlékére állítólag Ferenczy Béni készített domborművet. Az apja nem tudom, hol van eltemetve. Sándor szeretné őket a csöngei földbe visszavinni. Megpróbálom ezt elősegíteni, de addig még kutatnom kell a sírok után. Szívesen teszem.”

Se szülői sír, se régi porta. A nevezetes kis ház, ahol a költő fiú elmélkedni és unatkozni szokott, ott volt, ahol azok a fák állnak. S mert ritka alkalmat ad magánéleti élményeihez, örülök csöngei verseinek, melyeket Naplójegyzetek-nek címzett föl húszéves korában, és a szüleinek ajánlott. „Hideg van” – kezdi és folytatja:

 

Ma minden: kevés Nincs másom csak pár vágy és puszta szándék, s tüdőmből egy kis hőemelkedés. Jó volna innen menni, futva menni – szomorú ríme csak: aludni, enni, s úgy únom már a torkig jóllakást, mint a klozettra-járást, versírást. Mit mondjak még? hogy ebédre mit ettem? leölt csirkék sült hulláit temettem,

 

Kibírhatatlan a falusi klíma annak, aki már nem falusi, hidegre kényes, magától elgyengülő úrfi, akárcsak én, mert én is visszajáró vagyok. Melegít egy kis kályha, de a falnál már hideg van. Nyirkos a dunyha, aztán bemelegül. Reggel elkapja a hideg a lábat, nem úgy, mint a kutya, amiben azért lenne mégis valami meleg lehelet, bár ázott rajta az irha, és büdös. Hideg sírbolt a szoba. Gyorsan fölhúzni a nadrágot, föl a kabátot, a harisnyát, ha már kilenc óra van. És téblábolás a tűzhely mellett, reggeli kávé, de utána mit csináljon az ember? Nincs semmi dolga. A szülők teszik a magukét. A legény szalmát vonyogóz, fát aprít kiskabátban a szomszéd ház udvarán; élvezi, ahogy a vonyogó, ez az egyes alakú szúrószerszám a megülepedetté préselődött napfénysárga szalmában herseg, és leránt egy talicskáravalót. Élvezi a kisbalaskás aprítást is, csetteget a tuskón, s utánanéz az elrugaszkodott ágnak.

 

Lekvárt eszem töméntelent, fél-kilót is egy-rátára, este meg a szó-végtelent járom, éjfél vet az ágyba, hajnalig is elheverek, álmatlanul, s mint lukjából a hörcsögöt, úgy öntenek ki délben a fülledt ágyból.

 

De azért a május öntudatos jókedvre bontja őt is.

 

A falu fölött lakom én, egyedül, a kilátódomb tetején. –  –  –  –  –  – Az ég alatt a falu fölött keress: az a hazám –  –  –  –  –  – Tisztítótűz, utam küszöbe áldott remeteség!

 

Júliusban megint a falusi depresszió.

 

A méz, a lúg, a tej, a vér hozzám, pokloshoz el nem ér. Unom már minden részemet, a gyomromat, a fejemet.

 

Ifjúi igaz dekadencia. Költeményeiben semmi életidős korszakolás nem lehetséges, gyerekként öreg lehetett, s most, hetven felé gyermekien játszadozó, nem gyermekded, mint a vének. Szellemi erőben még Rákóczi juhász testi erején is túltesz. Ne tartsa Uraságod véletlennek, hogy közel találja őket egymáshoz.

 

*

 

Szalóky Károly teljesebb bemutatását odáig halasztottam, amíg vele egy egész nap falujában nem lehetek. Adorjánháza a harmadik napon került sorra. Eddig csak sietősen házában, udvarán, felesége és fia társaságában, tyúkok, kacsák, hízók, tehenek, a kutya között vendégeskedtem, mint félszeg idegen, céltudatos, megírni való hajlandósággal. Minden mozdulatomból kitűnhetett, nem mulatni jöttem, hiszen már korán, a család reggeli dolgával egy időben leültem a szoba-konyha asztalához, és írtam élményt, tapasztalatból adódó gondolatokat; azon frissiben, még a lelkesség hevében, nem eléggé kiforrva, de talán szuggesztívebben, mintsem az egészet bölcselkedésbe lohasztanám.

Kari bácsi jószívű felesége este előkészítette a teát, hogy reggel fölmelegíthessem a cigaretta előtt, mert az éhomra szívott dohány a legbalgább, legegészségtelenebb cselekedet a világon. Bár így se volt valami jó étvágyam, városi, ülő, szellemi munkához szokott gyomrom a bőséges reggeliket nem fogadta éppen jókedvűen. Leginkább a pompás ebédnél hozott zavarba, s olyan válogatósnak tűntem, szinte szégyelltem magam. A háziasszonynak magyarázkodni nem szeretek, hát nyögve nyelem a rántott csirkét. Pedig milyen körültekintően készítette az ünnepi traktát Etus néni köznapi délre! Megrendeltem volna a kedvemre valót? Kari bácsi felesége olyannal rukkolt ki, ami bárkinek fölséges lehet, én meg leszedtem a csirkecombról a bőrt, leszaggattam még a panírról is, és félreraktam a tányér szélére. Etus néni a hátam mögül kínált. Zavarba hozzam, hogy a csirke húsát sem szeretem? Kari bácsi még közeli halálomat is megjósolta, s háromszorosát ette jó étvággyal. Kínos! És ezek között az energiás öregek között betegnek képzeltem magam. Hazavágytam, hogy azt ehessek, amit akarok. Közeli halálomra meg ne figyelmeztessen senki! Majd a disznótoron föleszem az egész asztalt! Mi lenne velem, ha meghívnának disznóölésre? Ebbeli érzéseimet csak később mertem bevallani, s megkaptam Kari bácsitól: Néma gyereknek az anyja sem érti a szavát! Nem először hozott a finnyásságom zavarba, s most, amikor túl vagyok rajta, inkább vendéglátómra gondolok: milyen ember is ő?

Festőnek, költőnek, nyughatatlan mozgatónak mondtam az Úrnak első tájékoztatásul, s most kezdjük onnan, hogy nyugdíjas paraszt. Jó gazda lehetett, s most is a háztáji gazdaságban az udvari állatzsibongásból, nyüzsgésből pontosan megállapítható, mintha birtokára lenne indulóban, pedig csak az elosztóhelyre biciklizik abrakért. Felére rekesztette istállóját, de óljaikban a hajdani karban röfögnek a disznók, a baromfi sem lehet kevesebb, mint azelőtt. Apámhoz hasonlítható, de a huszonkét év korkülönbség másképp határozta meg a sorsukat. Apám szövetkezetbe kényszerülve lehanyatlott, Kari bácsinak fiatalabban túl kellett élnie ezt a lélek-karambolt, ami öregemet lerokkantotta. Volt okosan gazdálkodó paraszt, hét évig katona a második világháborúban, Erdélyben, Szerbiában, Ukrajnában bemérő tüzér és írnok. Éppen a front előtt ért haza. A háború után osztályából kiközösítették, hát aknát mélyített a padragi szénbányában, munkabalesetekre figyelmeztető táblákat pingált, mert ahhoz is tehetsége volt.

Amint említettem, már az első pillanatban festményeivel büszkélkedett, s szinte egész egyéniségét rám zúdította, csak kapkodtam a fejemet. Kérdezte, melyik tetszik a legjobban. – Az a kemény arcú – mondtam – meg az a geometrikus táj. Ízlésem szerint a többiek inkább a mesterségre vallottak, de azok is olyan minőséggel, hogy a pápai képzőművészeti kör tagja lehet. Ahogy az egész napot külön világában jártam, és végigbeszéltem vele, tehetsége annyi oldaláról mutatkozott meg, sajnálkoztam, mért rekedt ide a világ vaknyúlványába, ahol minden lehet valamiképpen, de egyik sem igazán.

– Beírattak a celli iskolába, de hazahoztak az első év után. Egyedüli gyerek voltam, kellettem itthon. Csak labdáztam. Nemigen tanultam.

Emlékezzék vissza az Úr a celldömölki népi kollégium és gimnázium alapító igazgatójára, miként mondta, mennyire talentumos a magyar parasztság, s mennyire szükséges műveletlenségéből kiszabadítani.

Ahogy telt a nap, úgy oszlott reggeli ködös szomorúságom, s úgy sorjázott egymás után a kérdés, mi lehetett volna Szalóky Károly. Régész és népkutató? A régi iskola egyik termében egymás hegyén-hátán mindenféle relikvia várja az elpusztult parasztvilágból múzeumi restaurálását, kiállítását. Annyi, hogy ez a terem csak raktára lehetne, ha az egész épületet tájmúzeummá nem alakítanák. Új lakás kellene a benne lakó családnak, máris mutogathatná a környék veszendő értékeit. Bízom benne, ha már Kari bácsi szenvedélye által megmentődött, nem hagyják idezárva szuvasodni és porosodni. És elámul az ember, mit takart a föld, mit titkolt a padlás, megindulhat az emlékező képzelet. S mert minden a környékről való, a látogatók múltjukban is otthon érezhetnék magukat. Most a nép eszeveszetten pazarolja bútorait, szerszámait, cseréli ki ízléstelen gyártmányokért, megrendült csinérzéke következtében. Itt a kézművesség tökélye a hasznosság és szépség együttesében. Ha azt mondják, elavultak, válaszoljuk rá, csak a hasznosságban, de küllemükben és történetükben maradandók és fontosak. Ide való lenne a fisztó-pusztai római kori fürdőmedence, ha valaki adna helyette olcsó betonból valót, bár az én emlékezetemben már örökké a helyén marad a néma hattyúval. Annyira ismerős minden a kiscsőszi kődísztől kezdve, de a mai gyerekeknek olyan távoli lehet, mint nekem a fekete menyasszonyruha, szinte el sem hiszem az egeraljai gyászba öltöztetett arát. Hát nemcsak Kalocsa környékén volt szokásos?

Az iskolában lakó gyanakvó asszony rideg félrenézése mellett jutottunk ki az udvarból. – Lakást kellene adni nekik – mondtam Kari bácsinak. – Azt kellene – válaszolta Kari bácsi. – Elmenjünk a Katyor-forráshoz? Két kilométer.

Ballagtunk a Hősök kertje mellett. Meglepődtem szokatlan gondozottságán, de még annál is jobban, hogy a második világháború helybeli halottjait fölírták a kőtáblára az első világháborúsok után, hiszen azok nem hősök, ha a németek szövetségeseiként estek el. A túlélőknek s a hazának mégis áldozatok, ki tudja, hol nyugosznak, és itt mért ne gyújthatnának gyertyát lelki üdvösségükért?

– Be kell drótozni a kaput, mert egy rakoncátlan lány mindig letépi a virágokat. Meg aztán bújóhelynek használják a szerelmesek.

– Én inkább kedvesnek tartom. Hadd csókolózzanak!

– Ha még csak azt csinálnák! – szólt Kari bácsiból az erkölcs. Azt már nem jegyzem meg, hogyan tudnak iderejtőzni a falu közepén, hiszen az én fürge öregem megcáfolja magát:

– A régi fákat elpusztította a féreg, azért olyan kicsinyek ezek mind. Majd berakunk két padot, de ki ül rájuk?

A Marcal felőli utcán billeg, a hepehupákban majdnem fölborul a sarjússzekér.

– Jó lesz alájuk – mondja a kocsis.

A Katyor-forrásig olyan szépséges világban sétálunk, mintha legelső emlékembe térnék vissza, mikor lelkemen szivárgott át az Éden, s nem tudom, hol és kivel voltam ott, csak a boldogságra emlékszem, meg a fényre s egy sárga kutyás asszonyra a szőlő alatt. Itt is süt a nap, már nem cafatos a rét, éppen fogytán a harmat. Balra kukoricás domb, később a sötétbarna maglóhere kaszára vár. Jobbra füzek és nyárfák a sás, nád, dúsan indázó földiszeder sűrűje fölött. Mintha ember sem járt volna benne, a csapásra lehajlik a csalán. Most nem lenne szabad beszélni, inkább belenémulni, s nézni a letarolt szőlők szilvafáit meg a hosszú út végén az erdőt. De Szalóky bátyámra mégis muszáj figyelnem, hol mondaná el, ha nem most:

– Itt szoktam síelni.

– Én még senkit sem láttam sítalpakon a hóban mifelénk.

– Azt is megtanultam a katonaságnál. Itt lenn csupa jég volt a Marcalig. Tükörsima az egész. Korcsolyázni való.

– De hol az a Katyor-forrás, amiről a legenda szól?

– A katyori sziszegő kígyó. A vincellér egy kígyóval őrizte a szőlőt, levessel etette kígyaját. Aztán egyszer, amikor a vincellér nem volt a helyén, a tolvajok a kígyó fejét levágták, a vincellér eltemette, de senki sem tudja, hová.

Persze, a Katyor-forrást betömette a szövetkezet. De Kari bácsi álmában még kotyogott, azt hiszem, régi vágya húzott ide bennünket, képzeljem megvalósultnak, ami nincs.

– A forrásnál szabadtéri színpad lehetne. Majálisnak való ez a hely, ugye?

Valóban idilli táj, de úgysem lesz belőle semmi.

– És micsoda arborétum!

Hitetlenséggel a tiburi képzelmet nem zavarom. Lehetne valóban. De ifjúság nélkül, magának való szenvtelenségben csak hasztalan virul ez az álom. Talán majd egyszer, talán… Már kopállik a dió, kés nélkül törjük föl tenyerünkben, egymásba roppantjuk, és megkóstoljuk a belét. Kari bácsi úgy szedett egy szilvaszemet, akár a tulajdonos. Gyanakodtam, az ő földjei voltak itt, s már csak a fára kúszó, savanyú vadszőlő az övé. El sem képzelte, hogy a szövetkezet ilyen vadregényessé hanyagolja ezt a dűlőt.

Sóhajtásában tetten érhetem ezt az izgékony embert.

– Mi a háború előtt igazi szövetkezetet akartunk alapítani, négy rokon. De nem engedélyezték az összetagosítást. Aztán a háború. Na, itt a határban kerültem a legnagyobb bajba, pedig már itthon voltam. Kint ástam errefelé a mezőn, egyszer csak a gödör fölé lép egy orosz katona. Mit csináljak? Kezemben az ásó, neki meg ott a puska. Vagy ő, vagy én! De szó nélkül ott hagyott. Volt nekem tapasztalatom, kérem, mikor golyózáporban vittem a huszárpostát a Pilisben. De itt szemtől szembe!

Jó nagyot gyalogoltunk, megéheztem, ám a kínos ebéd, melyet Uraságodnak föntebb megemlítettem már, teljesen elborította hangulatomat. Pihenni tértem, vagy inkább bevonultam Kari bácsi szobájába. Kivontam magam valamelyest a jelen időből, akár a Szalóky család nemesi címere. Olvasgattam vendéglátóm pályadíjas dolgozatát az adorjánházi földrajzi nevek történetéről, s elcsodálkoztam, mennyi munka egyetlen sor mögött. Legendák, mint a Katyor-forrás esetében, megmentve az utolsó órában, mikor már egybeszántották a dűlőket, s még a Katyor-forrást is betömték. De talán mégsem csak olyan ember képes erre, aki a honfoglalástól eredezteti magát, sokan éreznek kötelességet a folyamatosságra. Szalóky Károly szülőhelyéről tágítja világát, s kompot ácsol, mint elődei, mikor a Marcal áradása elvitte a hidat.

– Na, mi van a hévforrással? – kérdezte valaki délután, amikor elkísértem a három zsák tápszerért. S mert nem fért a biciklire, majd hazaviszik autón, betértünk egy barátjához. Ő az utolsó vízimolnár fia, a teherautósofőr. Asszonya fogadott bennünket, és megmutatta a kis lakásba zsúfolt gyűjteményt. A falakon tányérok díszlettek, régi órák, képek és kardok. Nekem nem az értékük volt érdekes, hanem hogy ebben a félreeső faluban evvel a szenvedéllyel találkoztam.

Utána benyitottunk egy rokonhoz. Az asszony a paradicsomoskertből bújt elő, férje munka utáni alvásából ébredt. Lajos-napi maradék pálinkával kínáltak, olyan kevés volt az üveg alján, s olyan sok volt miatta a szabadkozás. A házigazda Lajos, nyugdíjas, de még jár a szövetkezetbe lovakat hajtani. A falakon itt is mindenféle festmény.

– Na, meg tudod-e mondani, melyiket csináltam én?

– Azt a lovas kocsit, aminek majdnem kiesnek a kerekei.

Láthatóan jólesett Kari bácsinak, hiszen a megkülönböztetésre mindenki büszke lehet, s ráadásul ő még azért is, mert az övé volt a legjobb kép a falon. Szerepem ezután megszűnt, hagytam a beszélgetést a számukra olyan ismerős vágásban folyni tovább. S megtudtam, hogy az új gazdászt, az agronómust a falu nem szereti. Tizenkét év óta ez a kilencedik helye, durván bánik az emberekkel, és ráadásul szakállas.

Íme, az egyik tag esete. Fölszántották a rétje előtt az utat. Ment kaszálni, de csak tolhatta a szántáson a biciklijét. Arra autózott az agronómus a terepjárón.

– Az nem út! Tilos a járás! Hallja-e?

– Tilos ám az anyád istenit! Majd evvel a kaszával megborotvállak!

A házigazda mintha egy hőstettet mondott volna el. Ha ez a kis eset a Tekintetes Urat nem nagyon érdekli már, arra azért gondolhat, hogy falun minden kis történet mennyire fölnagyul, hát ha még ilyen nemszeretem vezetőre irányítják.

Jól ültem a napos veranda nyugszékében. Az asszony arról beszélt, hogy itt mennyien elisszák a keresetüket. Van három gyerek, a családi pótlékot megkapja az államtól a feleség, a többi a kocsmában marad. Egy korsó sör pálinkával még normális adag munka után. De ha csak annyit innának! Legalább egyszer életemben igyak ribizlibort is, megkóstolom.

Vége a napi munkaidőnek. Az autóbuszról a kocsmába tódulnak az ivók. S valóban, mintha csak a nők mennének haza egyenest, a férfiak jobbára kiválnak közülük. Nem lephetik el a söntést olyan feltűnően, ha az a sok falhoz és egymásra döntött kerékpár arra vall, a kimérés eddig sem lehetett üres. Kari bácsi oda se néz, bemenni nem kívánok én sem. Fejből tudom, mi történik ott bent.

Tehéncsorda ringatózik hazafelé, de csak annyira, mint a teherhajók. Kari bácsit meglátja és megszólítja a tehene, megvárja a becsukott kapunál, és otthonosan bevonul. Következik a fejés alatti nyugtatásra való kis etetés. – Csak fejni ne köllene! – szól a gazda a zséter fölül, én meg az istállóajtót támasztom.

Ahogy végére járt a nap, úgy lett jelenvalóbb nekem Szalóky Károly. Kívánom, ezt érezze a Tekintetes Úr soraimból és a sorok közül. De azért mégis jobb lett volna együtt tölteni a napot. Csak azt nem kívánom, hogy sötétben árnyékszékre kellhetett volna mennie. Én jól megjártam, a rosseb egye meg! Még világosban kinéztem az árnyékszéket, de elfelejtettem előtte a gerendarakást. Hold nem sütött, se csillag… tovább nem folytatom.

Hogy ne evvel a történettel fejezzem be, engedjen meg néhány információt, melyhez a vacsora-beszélgetés alkalmával jutottam.

A szövetkezet megalakulása után számítottak gazdasági rátermettségére, és az Egeralja Tsz helyettes elnökének választották meg. Hozzáértése nemcsak a földön volt nyilvánvaló, éppúgy a szókimondásban is kitűnt. Minden érdekelte, s fölszólalt, vagy tollat fogott. Beírt az újságba: olcsón veszik meg a kötelezően vetett napraforgót, de napraforgó-pogácsát nem lehet kapni, pedig nagyon jó takarmány; ne erőltessék egybe a parasztokat, a szabad társulásokat támogassák. Ha csak a gazdálkodás körében maradt volna, akkor is tisztelném, bár szabódna, mint mikor képeit, verseit megdicsértem. Sinka István költő tanítványát becsülhette volna benne, versei frissek, ezért nem korszerűtlenek. Valamikor kedve volt a megjelentetéshez, s nemcsak azért, mert egyik darabját 120 pengőért honorálták. Efféle embert szoktak csodabogárnak nevezni, s ha rossz gazda, komolytalannak ítélni. Paraszt, piktor, poéta, falusi színész korábban, a helyi színjátszó csoportból nősült, még akkor is, ha az utcából vette el feleségét. Nem rokkant meg a sokféleségben. Szerénysége önbecslését nem lohasztotta.

– A kisboltba nem teszem be a lábamat soha többet. – Inkább a másikhoz biciklizik egy kilométert.

Mit gondolhat rólam ez a nyakas kálomista?

Úgy belevetettem magam az írásba, vándorlásba, még az unatkozásomat is megírom a Tekintetes Úrnak. Ha nem tetszik, ne figyeljen, hiszen már a gombai szüretre készülődne, s nem halasztja novemberre, mint ahogy 1812-ben 400 akó borát elfuserálta. Már biztosan az előszüretre gondol. Én meg itt várom ez autóbusz csatlakozását Csöglén. Egy órán át semmi dolgom. A vendéglő és a bolt előtt ülök egy padon, mögöttem mély furatú artézi kút csurgatja vizét. Most érkezett meg a pékkenyér, gyűlnek az öregek. Két jól öltözött fiatalember a boltból jövet fölköti kenyerét a biciklire, és betér a Nyírfának nevezett kocsmába. A púpos kis öreglegény vízzel tölti meg két kannáját. S jön az örök csöglei úriember, az egyszeri malomellenőr. Csöppöt sem változott gyerekkorom óta. Járása ruganyos, mint régen, csak zöld napellenzős sipkája hiányzik. Az a menyecske meg mintha iszkázi lenne, fiatalabb nálam. A neve nem jut az eszembe.

Igazi protestáns vidék! – mormoghatná magában az Úr. Valóban, Csöglétől nyugatnak egyre több a protestáns kereszt, vaskakas, buzogány a templomtornyokon. S mert azt szokták mondani, a lutheránusok svábok és tótok leginkább, mi nagyon jól tudjuk, errefelé színtiszta magyarok. Én meg a celli búcsú élménye miatt kíváncsiskodom mégis? Katolikusnak kereszteltek, de csipetnyi elfogultság sem rekedt belém más vallások iránt. A feleségem evangélikus, a kisebbik lányomat ugyanúgy engedte keresztvíz alá komaasszonyunk. Szüleim más felekezetek templomába be sem léphettek, de én minden bűntudat nélkül követtem a dömölki lutheránus papot, mert a néplelket így is meg akartam érteni. Szűznek mondható-e Mária? Vitatkoztak rajta eleget a teológusok. Másféle hitvitákban is kiszónokolhatták magukat. Én ha Uraságodat s vidékét, élete módját és társaságát, ezt a népet történelmi magaviseletében akarom érteni, szeretni, nem gondolhatok őseim előítéletére, arra a korlátolt elkülönülésre, amelyet még gyerekkoromban is tapasztalnom kellett. Bátyám a pápai református kollégiumban tanult, nővéreim apácáknál nevelődtek, én meg már állami iskolában. Családunkban érthetően megtört az a régi szokás, mikor egy-egy követválasztás olyan verekedéssel fejeződött be, hogy a más párti csöglei reformátusok hátukba vágott kapaccsal vonszolták haza magukat az iszkázi kertek alatt. Nekem már jó érzés, ha Döbrentei Gábornak a szomszédos Nagyszőllős, a mostani Somlószöllős a szülőhelye, s megállapíthatom, átszekerezett falumon, ha apja már megözvegyülten a szintén megözvegyült dömölki Perlaky Dávidné férjeura lett. Így falum is szemecske lehet abban az érzelmi láncban, mely a Tekintetes Urat a szerelmes Perlaky Judit által Döbrenteivel elsőnek összeköti.

Bár ez a dömölki evangélikus templom nem az, amit Uraságod láthatott, azt 1744-ben építették, az új 1896-ban került mostani állapotába, de úgy, mintha még mindig artikuláris hely lenne – hatalmas magtárépület formájában található. S mert ha az ellenreformáció korában csak így rakhatták föl az Isten házát maguknak, hát legyen emlékeztető a magtári külső.

A dömölki tiszteletes éppen Tokorcson járt híveinél, helyette a Sárvárról nyugalomba idevonult pap kalauzolt. Hallgattam, elgondolkozni a padba ültem, s szerencsére látogatásom a régi keresztelőmedencéhez kerekedhetett, melynél a kisded Berzsenyit először mondták a nevén Dánielnek. „Életet a keresztségben és Jézusnak sebeiben löltem itten igaz hitben” – olvasom a márványmedence peremén, amit Uraságod is kibetűzhetett, ha máskor nem, hát akkor, amikor Farkas fiát e helyt Kis János tiszteletes és poéta megkeresztelte, hiszen 1802-től 1808-ig Dömölkön hirdette az igét. Mennyi mindenről lehet ebből a templomból tovább képzelődni! Kérném az 1776-os keresztelési anyakönyvet, de nem volt kéznél, amibe Uraságodat beírták; az ón keresztelőkancsóról ugyanúgy gondolkodhatok, mint a medencével tettem az előbb. A falon 1774-ből való dömölki térkép, innen is repülhetnék. Tokorcsról a lelkész éppen akkor autózott haza, amikor a gyümölcsös mögé, az imaterembe indultunk, mindenféle régiség irányába: van ott az üvegszekrényben egy szalagnyi írás a nagyvázsonyi szkriptor tolla alól, s a híres Klapka György 1848-as tábornok és hadügyminiszter egykori levele, akinek egyik tisztje, Petőfi Sándor írni ekképpen merészkedett: „Hadügyminiszter úr! Szolnok, Május 8-án, 849. Ön 1) nem tartotta elegendőnek az én becsület szavamat bizonyos dolgokban; ön 2) föltette felőlem, hogy kineveztetés nélkül viselem az őrnagyi ruhát. Ön 3) csak orvosi igazolvány mellett akart szabadságra bocsájtani, s ön 4) megtiltotta, hogy ne írjak; mindez röviden ennyi: 1) Petőfi nem becsületes ember, 2) Petőfi szemtelen s hiú világcsaló, 3) Petőfi rossz hazafi, mert távozik a csatatérről s betegséget hazud, 4) Ön Petőfinek korlátlan ura, mint voltak a Nemzetnek a Habsburgok, kik azt előleges cenzúra alá vetették. Uram! Ezek olyan dolgok, amelyekért békés időben személyes elégtételre hívtam volna s tán lelőttem volna önt, mint a verebet, mert én meglehetősen lövök…” Aki még tíz évvel előbb Ostffyasszonyfán pipázó kölyök, itt a dömölki templom árnyékában a nagy revolucionert juttatja eszembe Klapka írása láttán. Klapkáról pedig Edvi Illés Pál helybeli tiszteletes szól emlékiratában, éppen ő, aki olyan gyönyörű gyümölcsöst honosított ide, amint ez a kert, ahol megállok egy pillanatig – piros almák roskasztják a szeptemberi fákat, több a gyümölcs, mint a lomb, s valami olyan eső utáni szépségben, miként Rákóczi Ferenc fisztó-pusztai Paradicsomában tapasztalhattam.

Mi érdekelhetné a Tekintetes Urat elsőre, ha nem a parókia? Mi lett a régiből, ahova olyan sűrűn elvágyódott, és a Cinca patak csicsergésére bízta szerelmes sóhajtásait? A csermely éppúgy kőhajításnyira, de már nem ott kellene állnia a nagydobónak, mert az újat a templom mögé építették, talán azért, hogy a pápa-szombathelyi országút forgalmától elhúzódva békésebb együvé tartozásban lehessen az Isten a szolgájával, ne álljon közéjük a zaj. A templom körül kertecske, mint egy oázis az ipartelep és az országút között. Az agyagbánya tavát betemették már olyan régen, hogy fölötte a házak is ódonak.

Megfigyeltem Pápán, az erős protestantizmus tüntetni kényszeríti maga mellé a katolikusokat. Ott a református kollégium ellenében a kéttornyú barokk templom minden elképzelhető kinccsel, aranykeretes festményekkel, istensugarú freskókkal; itt ugyanúgy az evangélikus artikuláris hely ellenére pompázik az apátság és a Mária-templom. E nyilvánvaló ellentét együttesében mennyi verekedés, szellemi verseny? Ságon Kresznerics katolikus plébános munkálkodik szótárán és közmondásgyűjteményén. Mielőtt a dömölki lutheránusokhoz mentem volna, meglátogattam ez alsósági esperest. Közbevetve had említsem Uraságodnak, mielőtt írásom ösvényén továbbhaladnék.

Az öreg pap negyven-valahány éve működik ezen a helyen. Éppen ebédre készül, alacsony, sovány és gyönge beszédű; egész megjelenésében van valami ostyás, áttetsző finomság, valami jégvirágforma, amint rövidesen megtörik és elolvad. Hangja távolibb, mint ahogy közelben szól, s mintha félálomban köhögetne. Ebédje közben zavarom, pontosan akkor, amikor gazdasszonya a harangozásból visszatért tálalni az első fogást. Várom az előszobában, s nézem, amint az asztalfőn egyedül eszik. – Maradt-e valami Kresznerics könyveiből? – Három darab – mondta, s gyerekkezével előadta a szekrényből a vén példányokat. Az egyiket 1695-ben nyomtatták. Bőséges tájékoztatásba kezdett Kresznericsről, de néha jeleztem, mit ismerek, úgy, hogy azért a tapintat határai között maradjak. Végig tud ez az ember állni egy misét? Az bizonyos, nem tölti be hangja az egész templomhajót, miként az ősszel sitkei kollégája nekem annyira büszkélkedett. Már csak a kisoltár mellé való, mondjuk oda a kisdedes Mária-képhez, melyet Erth Antal pingált, s Kresznerics kapta ajándékba Meggyesi Somogyi gróftól. Íme, a vallási háborúságok előttem kihunyóban. Öreg papunk elé már büntetőszázadot sem parancsoltak le a Ság begyről, nem itt a konkoly, legföllebb a Flóri prímást nem temeti el, mert nem fizette az egyházadót, s vallási hovatartozása kideríthetetlen. Pedig a Flóri még magas fekvésben is tudott játszani, s olyan sírnivalóan húzta a „Vén öreg ember, nótája nem kell” kezdetű nótát.

Amint írtam, a dömölki lelkész megjött Tokorcsról, s már őneki sem kell harcolni a templomfoglaló császári katonákkal, elmúlt, ami az ellenreformáció idején olyan gyakori volt. Tudjuk, 1732-ben elvették Kemenesalja összes evangélikus templomát, iskoláját, a papokat, iskolamestereket elűzték. A bobaiak kaszával-kapával, karókkal, kaputámasztókkal védelmezték templomukat. Szomorú meghatottsággal olvastam, a dömölki artikuláris helyre, ahol az evangélikusoknak hitük gyakorlását megengedték, sokszor az öregek még meghalni is elmentek, hogy hitük szerint temethessék el őket.

Elszomorít a sanyarúság, de lelkesít a szellemi verseny. Szavamra mondom, Uram! Mai álságos nyugalmunkért majdnem szívesen elcserélném. Ságon Kresznerics, Dömölkön Kis János tiszteletes és országos hírű poéta. A Tekintetes Úr is tudhatta, hogy komája és költő barátja, a magas poézisének egy fiókrántással való fölfedezője nem olyan kimagasló, miként korábban hitték. Annak ellenére, hogy magát közepesnek ítélte Kis János, a sors rendelése által Dömölkre kellett jönnie 1802-ben, mert Berzsenyi Dániel fölmutatása meg volt írva. S Edvi Illés Pál, akiről talán hallhatott, ha nagyon hazafigyelt temetőn járkáló szemével, éppúgy kellett Dömölkre. Kresznerics mellé egy másik akadémikus.

Edvi Illés 1831-től harminckét évig lelkésze a közösségnek. 1837-ben választotta tagjává az Akadémia filozófiai osztálya. Ha nem települ a Tekintetes Úrra olyan korán az öregség, s Farkas fia jelentése nem oly hamar íródik: „lábain kezdődött és lépcsőnként a test felsőbb részeire szétterjedt szélütés következtében hunyt el”, elbeszélgettek volna a tudós társaságban a középtermetű, sovány, barna férfiúval. Dömölk forgalmasabb volt Niklánál, mégis együtt panaszkodhattak volna, mert mindkét faluban ugyanaz a közöny, a könyvre és a pallérozottságra ugyanaz a mosolygás, a bolondéria billoga mindkét környezetben. Mi az a filológia? Minek a népiskola, faiskola? Hát az meg aztán felettébb különös, hogy valaki a kutyatartásról írjon, meg a fűzfa termesztési módját tanulmányozza éppen a Marcal füzesei mellől! – Nagyon nehéz! – sóhajtaná Edvi Illés. Munkásságát hozzácsatolom a csöndes, szerény tudóskodókhoz, akiket erre lépten-nyomon fölfedeztem, akik alig vetetik magukat észre; helybeli hírek nyomán találtam rájuk, ámulva hallgattam, figyeltem őket. Messzebb esik tőlük az Akadémia, mint a Tekintetes Úr szekérdöcögtető, kéz-, láb-, sódartörő útja korában. Mégis hiszem, e mai szerények mézéből sokan fogják édesíteni munkájukat.

Például micsoda élvezetes olvasmány a „Vas megyei krónikák, azaz politikai emlékezetességek, kisérve utánírási jegyzetekkel. 1848 és 1849. Írta Nemes Dömölkön, Vas megyében Edvi Illés Pál evangélikus lelkész és magyar akad. tag.”

Ha a 48-as szabadságharc eseményeit már egyben ismerjük, milyen izgalmas szinte nagyító alatt látni szeretett vidékünkön, most éppen a Kemenesalján, mi történt! Mikor Jellasics horvát bán az ország ellen készült, „kedves újdonságul hozattak be vidékünkre … nyilvános népgyűlések, melyet Vidos Józsefnek és Békási Imrének, mint e vidék csillag-embereinek vezérlete alatt, toborzások alkalmával … tartattak … Fővezérré ezredes ranggal Vidos József lett kinevezve, ki bár katonai pályát nem próbált … Ettől fogva Vidos József házánál Kemenesi Mihálfán éjjel-nappal nemzetőrök strázsáltak … A marcal-melléki helységekben a kormány ötször változott, úgy hogy 1849-ik új év napján Magyar-Gencsen egyszerre kétféle parancs érkezett teljesítendő.” Közben Vidos elbujdosott. „A templomra nem győztük majd a nemzeti, majd a császári zászlót kitűzni.” Ilyent a török óta nem látott a világ, a napóleoni seregek emléke ehhez képest vendégség volt, s egészen 1945-ig ilyen jajongó fölfordulást a történelem nem okozott. Utoljára 1849. július 27-én a sárvári csatavesztés. „Kedves Kossuth-kalapomról a széles szalagot letéptem.” A simonyiak „rémületükben nagyobb részint a hegyekbe bébujdostak, és csak az öreg anyókák maradtak honn”. A pápóci plébános nem talált embert, ki az osztrák zászlót a toronyra tűzze, maga csinálta, de éjjel a pocsolyába fújta le a szél. Kitört a kolera, s belehalt Vidos József is 1849. augusztus 3-án.

Edvi Illés Pál a következő nekrológot tűzi emlékírásába: „…külsejére nézve barna, daliás termetű, nyílt arcú, magas homlokú férfiú volt, társaságban beszédes, lovagi, önkedveltető és nagyon művelt. Hő népbarát. Hivatalos ügyességére nézve a jogban járatos, és a legjobb kapacitások egyike, különösen a rögtönzött politikai ékesszólás neki nagyon díszlett, és bódított … oly meleg szívből, oly tisztán, könnyedén és népszerűleg áradozott, hogy annak viszont minden szívek kapui megnyíltak valahol és valamikor ő azt gyűlésen felemelte. E célra pedig neki a német nyelv is hatalmában állott. Átaljában tevékeny, könnyen dolgozó, magát hamar feltaláló, mindenben illeszkedni tudó. Politikai pályán élt az igazi elemében, gyűlési elnöknek született, de gyöngéd érzületénél, és nem tökéletes physikai jólléténél fogva forradalmi férfiúnak ő nem termett. Milyenné, hogy a körülmények őt mégis lenni erőszakolták, az lett fő oka halálának, legvérmesebb életkorában. Következőleg a forradalomnak esett áldozatul. Rá illik Virgil verse egy korán elhunyt költőről: huc tantum populo mostrarunt fata. (Ezt csak amúgy kissé mutatá be végzet a népnek.)”

De visszatérek a jelenbe. Csütörtök van, vasárnap lesz a celli búcsú. Az apátsági templom előtt fölszedték a kövezetet, bár nem hiszem, hogy a búcsúsok ellenére csinálták, csak éppen most került a tér megújítására a sor. Ha nem esett volna egész nap az eső, időben rendbe hozhatták volna – szólt Gábor, a városi művelődés vezetője. Munkatársával, a már említett Magdival kísérnek Mihályfára a Vidosok nevelőnőjéhez, akivel, emlékezzen a Tekintetes Úr!, tavasszal nem találkozhattam. A szembejövő cigánynak csak a szivarzsebéből nem lógott ki üres sörösüveg. Még csak annyira volt részeg, hogy az üvegek árából elég lehet a befejező sörre.

– Bocsánatot kérek, elvtársnő. Kedves párját ellenben megkérem, ne figyeljen ide. A hadbíróságra parancsolnak.

– Talán a helyőrségre – igazítja ki Magdi. – Ígért egy teknőt, Kalányos bácsi. Nem láttam azóta se.

– Jaj, aranyos elvtársnő. Szóval a hadbíróságra köll mennem. Mit csináljak?

Én, aki a beszélgetésből azonnal kizárattam, még akkor is, ha férjnek nevezett, nem tudtam meg, mért kell neki a katonákhoz menni, s azt hiszem, a Magdi sem értette egészen.

 

*

 

Bojky Jánosné háza, a régi Vidos-kúria az utcától beljebb, az őszi virágú kertben, nagyságában a többi mihályfai háztól nem különbözik, de ennyire hátul mégis föltűnő. Inkább valami gazdatiszti laknak képzeltem első látásra. Az utcáról a kertbe léptünk, Gizi néni, ablakából látva bennünket, előjött, fürgébben, mint ahogy egy nyolcvan felé totyogó asszony tette volna. A nemesi udvarház utolsó gazdája, aki már csak annyira óvja födelét, amennyire épp hogy lakni lehet alatta; meghúzódik az egyik szobában. Elsőre megállapítható, melyik a karosszéke, hát a vendég foglaljon helyet oldalt, én az ablak mellé ültem, a félalkonyi világosságba. A zsúrasztal, akár egy ledöglött kerekes jármű, nem gördül át családi ünnepeken és házibálon, állva hasznosítja magát ennek-annak. Ebben az almáriumszagú ódonságban sürög vagy éppen gondolkodva ül az eleven mulandóságú asszony, az itt ragadt nevelőnő. Elsőnek talány, mért maradt Mihályfán, mért nem költözött el a többiekkel? Őrizni kell a házat? Hiszen valaha ráíratták a Vidos uraságék. Övé az ősi fészek, a virágoskert, melyben gondosságát gyakorolhatja, s a kerekes kúton mérheti, meddig bírja még. Úgy látszik, nem magányos. A falu nem hagyja annyira egyedül lakóit, mint egy pesti bérház. S ez illik a természetéhez. Vagyis annyira életrevaló, annyi minden iránt érdeklődik, s ezáltal észjárása olyan gyors és világos, szinte társasága lehet önmagának.

– Annyi mindent szeretek, nem is tudom. Nézze, Pápáról hoztam a kertembe évelőket az Esterházyaktól. Jaj, most ott a régi bútorok tönkremennek. Pápára nincs pénz. Mindent elvisznek Keszthelyre. Imádom a bútorokat. Imádom. Azokat a szép tapétákat Fertődre Londonból kellett megrendelni. Sok kastélyt végigjártam. Gyönyörű!

Vasban nyolcvan-kilencven lakatlanul romlik. Láttam a sitkei kastélyt, elköltözött az iskola belőle. Úgy áll, bitangolódik – szólhattam volna közbe tudálékosan. Mégis azt kérdezem: nem érzi-e egyedül magát?

– Nem, kérem. Délben például mindig a bécsi rádiót hallgatom. Mosogatok a klasszikus zenére. Azt szoktam mondani, na, bekapcsoljuk a mosogatózenét. Meg töméntelen könyvet olvasok. Saint-Simon emlékiratait imádom. Franciául olvasom. De én azt mondom, ismerni kell az újat is. A húgom férje Vajda Endre. Tudja, kicsoda? – Ismerem, vagyis csak azt tudom, kicsoda, ha az irodalmárra gondol Gizi néni.

– Ő ajánlotta Kerouac regényét. Elolvastam. Tetszett.

Elámulhattam. Ez az amerikai regény, melyben hőssé avanzsál egy szerencsétlen árva csavargó, aki nyers vadsággal vet le magáról minden érzelmességet, s voltaképpen taszító – tetszik ennek a hölgynek, aki úrigyerekeket tanított jó modorra.

– Egy régi udvarház utolsó gazdája Gyulai Páltól, azt akarom még egyszer átolvasni. Annyit keresem…

Már csak ez kellett a jó dramaturgiához! Hadd csavarodjon vissza a helyszínre a dialógus. Ajánlották, és reméltem, hogy ez a jó eszű, emlékezetű öregasszony, aki még ógörögül is tud, még egy holland teherautósofőrrel is megértette magát a mihályfai utcán, aki a Vidos családfának minden ágbogát ismeri, egyszerre tud szólni nékem a régi úri világról, melyet a falusiaktól olyan darabokban ismertem meg, hogy az egészet összerakni, egyben látni eddig képtelen voltam.

– A Vidosok Nemeskoltáról származnak. Itt áll ebben a levélben, Vidos Zsigmond elvett egy Ostffy lányt 1697-ben. Ez a ház az 1700-as években megvolt, a második és a harmadik Vidos Zsigmond már ezt lakta. Nem palotában éltek. Ezt a kiugró traktust, amiben lakom, később toldották hozzá.

– Megnézhetném a régi szobákat?

– Jaj, ne nagyon nézze! – De azért beenged. A stukkós mennyezet egyik fele leomlott.

– Szörnyű állapot! – mondja. – Hogyan tudnám az én kis pénzemből megcsináltatni? Hát ez van. Jaj, micsoda rendetlenség! Micsoda műemlék! Itt született a negyvennyolcas Vidos József. Ne gondolja, hogy olyan úriasan éltek. Csak különleges alkalommal fogtak be a hintóba, lakodalomra; akkor díszmagyarba öltöztek. Az Ostffy Éva esküvőjén, ugye, akkor is díszmagyar illett, és nem találták a szekrénykulcsot. Micsoda ijedtség lett! Mit gondol, honnan került elő? A paplanból!

– Evangélikusok voltak.

– Csak az egyik ág, a gazdagabbak. Nekik se volt többjük kilencszáz holdnál. A katolikus Vidosról azt terjesztették, ő minden cigánygyereknek a keresztapja, pedig csak egynek. A Radó Sömjénben, a környék leggazdagabbja is csak kétezer holdas.

– És a Münnich, ott a nagy Vidos-kastély mellett?

– A Münnich úgy jött ide. A Vidoséktól vette meg a kastélyt.

– És a sömjéni Berzsenyi család hogyan rokona a költőnek?

– Távolról. Nem tudom pontosan, de nagyon távolról. Nézze, itt mindenki valahogyan rokon volt, Ostffy, Vidos, Berzsenyi – isten tudja, hányadik unokatestvérek vagy komák, barátok s a többi. Jaj, még süteménnyel sem tudtam megkínálni!

Kikísért a kapuig, virágait simogatta, kihúzott egy-egy gazt a tövek alól, marasztalásból vagy megszokásból? Csak a Gizi néni tudja. Télre majd Pestre költözik frissen ondolált hajjal, mikor északról meg az erdőkből jönnek a cinegék, süvöltők, varjak, s fortélyosan kúszik feléjük a macska.

 

*

 

Miként Edvi Illés Pál írta, Vidos József 1849. augusztus 3-án kolerában meghalt a Kemenesalján. Segesvárnál Petőfi már öt napja halott. Erdélyben az orosz cári seregek, a Dunántúlon az osztrákok. Vidos pusztulása után egy héttel Görgey tábornok Világosnál leteszi a fegyvert. A szabadságharc elbukott. Ketyeg az idő az aradi vértanúság felé. Mikor fölakasztják a tizenhárom tábornokot, s a Tekintetes Úr rokonát, Berzsenyi Lénárdot kegyelmezve tizennyolc évi várfogságra ítélik. Az Úr fiát, Farkast, a somogyi alispánt a pesti Neugebäudéba zárják. A Kemenesalján egy honvédnek öltözött spion szedeti össze az igazi honvédeket.

„Bosszúságomra az első káplárnak neve Illési, csak egy betű különbséggel, hogy nem nevemet viselte. Ez az ember, ki születésére nézve alföldi magyar, különös szenvedélyt ápolt a honvédek összefogásában és elhajtásában – mint egy második Saulus –, őket négerekként láncra fűzte. Naponként ki-kicsapott falukra, és mindenkor hozott magával Cellbe egy-két honvéd rabot. Eljárásában az ármányos oly fortéllyal élt, hogy úton-útfélen, korcsmákon, piacokon a nép közé vegyült, véle bizalmas beszédbe bocsátkozott, sőt út mentében a mezőn a munkásokhoz is társult, a férjfiakat dohánnyal kínálta, velök per bátyámuram, nénémasszony szólt, nekik hízelgett, hálálkodott, önmagát is Világosvárról menekült honvédnek adván ki, áldotta az Istent, hogy az orosz kezeiből szerencsésen kiszabadulhatott, tudakozódott a helybeli honvédpajtások után, hogy hát azok szegények hazavergődtek-e már s több efféle. Mikor aztán belőlük így ravaszul kiszedte a honvédlegények neveit, akkor csak ment a bíróhoz, azzal egyenest a honvédek lakására, és azokat rabul ejtette magának. De mikor ez a vitéz valahol hőstettével hetvenkedik, vajmi szeretném neki a kérdést fülébe súgni: »Hát egy téli éjszakán a Ság hegyi pincékben hogyan jártál?« – mert tudom, azt maga nem beszéli el sehol, hogy őt (a káplár uramat) megrészegítetten a sági legények megütlegezték derekasan, kardját elvették, és a pincéből ebrúdon kivetették; – úgyhogy új kardot kellett rögtön csináltatnia, és panaszra sem mehetett azért, ami rajta száradt.”

Míg ez az Illési káplár végezte pitiáner, piszkos munkáját az alsó régiókban, nem kevésbé piszkos, bár a halál és a várbörtönítéletek osztogatásában pazarlóbb üzelmek folytak fölül, Aradon és Pesten, a Neugebäude épületkolosszusában, ahol ma a televízió épülete áll. Berzsenyi Lénárd ezredesre halál, majd tizennyolc évre változtatott fogság Olmützben és Josephstadtban.

Kemenesmagasiban, a sírbolt felé mentemben jutott némi merengésre idő. Az újabb sírhalmoktól kissé távol emelkedik a Berzsenyi család mauzóleuma, a terpeszkedő akácos szélén. A Dukai Takáts Juditénál nagyobb; az mint egy kaliba, ez pedig valóságos csontkápolna. S akképpen romlik, mint a kápolnák manapság. Renoválhatnák nem is nagy áldozattal. Ki kellene vágni a hátulról előre támadó bozótot, hiszen nemcsak gazdátlannak csúfítják már a temetőkaputól láthatóan, de gyökereikkel feszegetik is. A tető könnyen javítható lenne, s a falak nem áznának be, egészen a csontokig szivárogtatva az esőlét. Szóval most még olcsóbba kerülne, ám szokás szerint csak akkor veszik észre, ha nagyon éget a szégyen. Vigasztaljon egy csapat cinke, vagy a lila kikerics?

Itt nemcsak egy úri família nyugszik a klasszikus stílusú épület alatt, hanem az 1848-49-es szabadságharcot s következményeit végiggondoltató Berzsenyi Lénárd, aki miként már előadtam, históriás sorsú személyiség volt.

A magasi temetőbe csupán egy főhajtásra jöttem, de eleget készültem, hogy megjelenésem ne csak üres főhajtás, hanem, mint a nehéz kalász bókolása, érdemes lehessen. S még gazdagabban térhetek vissza, ha Budán élő rokonát, Berzsenyi Lászlót megtalálom.

Lénárd raboskodásából semmi napló nem maradt fönn. Azt hiszem, elszedték tőle az őrök, nem képzelem, hogy idejét nyomtalanul hagyni szándékozta volna. Korábbi följegyzéseiben odavetetten írta meg az eseményeket magának, akár Széchenyi István. A börtönben már fogalmazásra is juthatott volna idejéből, mint Földy János nagyváradi professzornak, aki naplóját pénzével együtt ruhájában rejtegette, töredékesen bár s eléggé hányatottan jutott az utókor becses, de eléggé ismeretlen örökségei közé. Ha egy pozsonyi író barátom nem említette volna, s ha nem Berzsenyi Lénárd rajzaival adták volna ki ezt az érdekes könyvet, most Uraságodnak nem szólnék róla. A körülményekről mindent megtudhattam, de Berzsenyi Lénárdról csupán annyit, hogy ott volt Olmützben: „De császáriak voltak, utóbb honvédek lettek, ma pedig kedves rabtársaink még a következők: Kökényesy Szaniszló, Czillich, Berzsenyi Lénárd, Czintula Antal, Kossuth Sándor…” 1853. december 13-án már Josephstadtban említi még egyszer. Arról, hogy rabtársait lerajzolta volna, nem ír egyetlen sort sem, pedig magát a naplóírót is lepingálta. Ugyanakkor egy másik portrézóval egész bekezdésben foglalkozik. Innen gondolom, Berzsenyi Lénárd viselkedését, küllemét megörökíthette, csak éppen azt a részt kobozták el. Nem laktak egy cellában, s annyira nem volt föltűnő ember, mint a vallási őrületben szenvedő Jablánczy Ignác és a mosdatlan Ramellay Gusztáv. Ha máskor nem, a portré készülése napján azért kellett valamit írnia róla.

Én most Földyre bízom írásom folytatását, azt hiszem, a Tekintetes Urat érdeklik azok a körülmények, melyekből Farkas fia és Berzsenyi Lénárd rokon öccse oly igen megkapta a részét.

Neugebäude, 1849. október 24.

Tegnap délben sakkjátszmánál ültünk Szacsvay Imrével. Arról beszélt, hogy kétszer volt már a hadbírák előtt kihallgatáson. Bejött a prófosz, és így szólt:

– Szacsvay urat hívatják a hadbíróság elébe!

Barátom fölkelt, végignézett a sakktáblán, mosolygott, és így szólt:

– Majd holnap viszonzást adok… Mert most mennem kell. De azt remélem, elismered, hogy a játszmát megnyertem. Még két lépés, aztán – sakk-matt!

Azzal kiment. Nem jött vissza egész délután. Este, mikor már nagyon rosszat sejtettünk, a prófosz megmondta őszintén – miután néhány szivart zsebre vágott –, hogy Szacsvay Imre a siralomházban van. Holnap reggel végzik ki együtt Perényi Zsigmond báróval, a főrendiház elnökével és Csernus kincstári tanácsossal. Meg sem kísérlem leírni ezt az éjszakát, amelyet megint csak ébren töltöttünk mindannyian, mint az október 6-ra virradót, mikor Batthyány Lajos gróf lépteit hallgattuk a fölöttünk levő szobából. A sakktábla ott állt az asztalon, rajta a bábuk, abban az állapodban, ahogy Szacsvay elhagyta. Senki se nyúlt hozzájuk. Hogy is mondta? „Még két lépés, aztán sakk-matt!”

November 8.

Reggel kilenc órakor értünk jöttek, és a hadbíróság elé kísértek. A folyosón katonaság sorakozott. Ott állt a dobos, Jakab Mihály megragadta karomat:

– Tudod, mit jelent ez a dobos?

– Tudom, pajtás. De legyünk férfiak és urak.

Az ajtó kinyílt, és a dobos velünk együtt lépett be a terembe. A zöld terítős asztal mögött Müller hadbíró ült társaival. Előtte feszület két gyertya között. Ó, Uram, Jézus Krisztus, mit keres a te kereszted a vérbírák asztalán? Mit keres ott az irgalom keresztje, ahol ártatlan emberek fejére halált mondanak? Avagy talán azért tették oda vigasztalásnak, hogy abban megnyugodjunk: az Úr Jézus is szégyenfán halt meg, mint mi meghalunk!

Jakab Mihály nagyon halovány volt, és meg kellett kapaszkodnia bennem, de azért uralkodott magán. Öreg barátunk, Ambrus János nyugodtan, szinte derűsen tekintett körül. A hadnagyok és közbakák, akik az asztalt körülülték, közömbösen, unatkozva bámultak a levegőbe. Müller hadbíró kaján mosollyal méregetett bennünket, és sokáig készülődött, amíg a felolvasásba kezdett. Aztán lassú, tempós, elnyújtott módon olvasta fel az ítéletet, meg-megállva, szünetet tartva, szemét rajtunk legeltetve. Szinte csámcsogott, amikor kimondta:

– Strang… Kötél…

Még le is tette a papirost ez a sehonnai, és várta a hatást. Éreztem, hogy Jakab Mihály karja kissé megremegett mellettem. De más egyéb nem történt. A dobra néztem. Vártam. Vártam, hogy a hadiszokás szerint megperdüljenek a dobverők, jelentvén a szegény elítéltnek, hogy nincs többé apelláta itt a földön, és csupán Istennél a kegyelem… De a dobverők mozdulatlanul fönnakadtak a levegőben. A dobos szeme a hadbíróra függesztve… De akkor Müller úr ismét kezébe vevé a papirost, és tovább olvasta, hogy az ítélet kegyelem útján tizenöt évi vason töltendő várfogságra, vagyon-, hivatal- és címvesztésre változott, báró Haynau őexcellenciája, a császár alteregójának különös kegyelmeképpen…”

 

*

 

Szacsvay Imre Bihar megye országgyűlési képviselője volt, s egyben a Ház jegyzője, 31 éves korában végezték ki, mert ő fogalmazta meg a függetlenségi nyilatkozatot. Batthyány gróf az első magyar minisztérium elnöke, majd írok róla még jánosházi látogatásom ihletése nyomán.

 

Olmütz, 1850. január 17.

Egy álló hete, hogy itt vagyunk már, és még nem láttunk napvilágot. Nem engednek ki a levegőre. A nedves, jéghideg kazamata penészszagú. Fázunk, a tüdőnk nehezen bírja ezt a nyirkos és romlott levegőt. A szemünk fáj az örökös félhomályban. Mintha a sírban volnánk már. Nem is várjuk meg az éjszakát, mikor teljes fekete sötétség ereszkedik ránk, pilláink lecsukódnak, egykedvűen, apatikusan fekszünk a nyoszolyánkon, mint a holtak.

Az ételünk olyan, mint a moslék. Napi tíz krajcár löhnungot kapunk. De azt sem adják a kezünkbe. Nyolc krajcárt étkezésünkre, két krajcárt fehérneműmosásra fordít a prófosz, aki a pénzt kapja, és abból tartozik bennünk élelmezni. De milyen élelem az, ami ebből a nyolc krajcárból kitelik. A prófosz hallotta, hogy mi, magyarok szeretjük a káposztát. Hát úgy kedveskedik nekünk, hogy nap nap után káposztát ad ebédre, de csak vízbe főtt káposztát, jól megpaprikázva. Ezzel élünk, meg a rabvallató prófunttal.

 

Josephstadt, 1853. október 27.

A rácsos ablakból újra láttuk egyetlen hölgy fogolytársunkat: Kenderessyné Boér Annát. Örökös gyászruhájában lépdelt át az udvaron, a profosztól kísérve. Mi, szokás szerint, zsebkendőnket lengettük feléje, mire ő bájosan elmosolyodott, és kis fehér kezével bágyadtan intett rácsos ablakunk felé. E szépséges honleány sorsa még szörnyűbb, mint a miénk. Ő egyedül él cellájában. Senkivel sem beszélhet, senkit közelébe nem engednek, mert egyedüli nőalakja e szomorú háznak. Csupán a prófosszal vált néhány szót, napjában háromszor. Most harminchat éves lehet. Halálra ítélték, és kegyelemből tölti a josephstadti várban tizenöt esztendős fogságát. Kedvese, Kolosi János, messze tőle, a péterváradi kazamatában sínylődik. Még levelet váltaniuk sem szabad. Azt se tudja egyik a másikról: él-e, hal-e?

Séta közben hozzám csatlakozott Jablánczy Ignác. Teste félmeztelen, ruhája rongyokban szakadozott le róla, arcán eszelős mosoly. Ahelyett hogy tébolydába küldenék, az irgalmatlanság börtönben tartja, nehéz vason. Beszédének nyelvezete ma is gyönyörű, fogalmai tiszták, szabatosak, ismeretei gazdagok. De nem tud egy tárgyról beszélni tartósan, és mindenbe belevegyíti rögeszméjét szegény Jablánczy ugyanis vallási tébolyban szenved. Alig alszik valamit, a nappalt és az éjszakát imádkozással tölti, vagy a szentírás és a szentek életének olvasásával. Hiába adunk neki egy-egy ruhadarabot, nem veszi azt magára, a templomba viszi, és leteszi az oltár lépcsőjére. Hétszámra csak száraz prófuntot eszik. Mivel a raboknak napi tíz krajcár löhnung jár, ő azt megtakarítja, és a templom javára adja. Most már alig tud járni, teste valóságos csontváz. Színe olyan, mintha nem is vér keringene ereiben. Bőre halálszínű. És ez az irtózatos alak, akit fogolytársai messze elkerülnek, valaha daliás világfi volt, elegáns külsejű, hódító megjelenésű. Ez lett belőle a fogságban.

Láttam ma Jablánczy szobatársát is, Ramellay Gusztávot. Az egykori író és újságíró, Petőfi barátja és a márciusi ifjak egyike elnehezedett a fogságban, ruhája lompos, teste rossz szagú, hogy senki sem akar vele egy szobában lakni. A prófoszok szép pénzt kerestek azzal, hogy mindenki más szobába költözködött, menekülvén Ramellay elől. A várparancsnok végre adott neki egy kis szobát, afféle zugolyt, ahol magányosan lehet, bűzben és szennyben. De Jablánczy, az önsanyargató, tébolyodott, raportra jelentkezett, és valósággal könyörgött, hogy engedjék őt Ramellayval együtt lakni

 

1853. december 18.

Akik nem kézművességgel foglalkoznak, azok tudománnyal űzik el az agyvelőt bénító unalmat. Legnagyobb kapacitás közöttünk Barsi-Neumann bicskei plébános, aki hírlapi cikkeiről ismeretes. Ritka észbeli tehetségei mellett van egy nagy hibája: kötekedő természetű, goromba modorú. Jeles nyelvtehetség egyik szobatársam, Fieba József bánhidai plébános. Ugyanaz a katolikus pap, akire Haynau elfogatása alkalmával ötven botot veretett. Azóta nyomorúságos az egészsége. Szlávy János kedvenc tudománya a matézis. Sok ismeret lakozik a talpig becsületes, kitűnő, jó hazafiban, Pfeiffer József Csanád vármegyei papban, aki Szent-Annán volt plébános. A volt katonák közül sokat tanul Dobay, Máriássy, Psotta, Tóth Ágoston, Tóth Károly, Nagy Jenő és Berzsenyi. A többi rabok tunya semmittevéssel töltik az időt. Némelyek borba fullasztják a bánatot, mások kártyával igyekeznek elűzni az unalmat. Aki teheti, az süt-főz örökösen, és a hasát imádja. Másoknak egyedüli időtöltése az örökös álmodozás az amnesztiáról. Képzelődnek. Egyik határidő után a másikat tűzik ki. Az nem zavarja őket, hogy sületlennél sületlenebb kombinációik meghiúsulnak. Sokan közülünk virágkedvelők. De hol tenyésszék a virágot? Sok tanácskozás és vitatkozás után úgy oldottuk meg a problémákat, hogy kereskedőktől vettünk drága pénzen ládákat és még drágább pénzen földet. A földdel telt ládákat a fal tövében végig fölállítottuk. Itt tenyésztettük a georginákat és folyondárokat. Így jutott hozzá az elbágyadt szem a szerencséhez, hogy a kormos falon egy kis zöldet is láthatott. De hajh, a régi, szép nyárnak már vége! A ládák üresen állnak a fal tövében…”

Uraságod Kazinczy Ferenc Fogságom naplójá-t nem olvashatta, de ha levelező barátjával hosszan elbeszélgetett volna, éppilyen állapotokat talál a Martinovics-összeesküvés utáni politikai foglyok esetében. Elképzelem, minderről tudhatott másfelől, s most a fönti részleteket csupán ráadásnak tartja, s azt, amit múltkor megírtam – áll a mi korunkra is. Bár a Ság hegyi büntetőszázad élete inkább az olmützi, josephstadti sáncrabokéhoz hasonlított, akiknek sakkozásra, tanulásra, unaloműző mesterkedésre semmi lehetőségük nem volt.

A magam börtönélményeit nem toldhatom ide, hála isten!

Földy János magának írta le napjait. Ám azon csodálkozom, hogy Kazinczy, aki élete és lelke valamennyi részletét, rezdülését széthíresztelte, a Fogságom naplójá-t „szálló papírszeletekről” csak 1828-ban formálta remekművé, s részlete is csak 1848-ban jelent meg. A Pályám emlékezete egyik változata 1828-ban a Tudományos Gyűjteményben nyomtattatott ki, olyan, mintha épp kirándulgatott volna Budán, Brünnben, Kufsteinben, Munkácson, és üveges hintóból, nem a kufsteini cellaablakból nézné az Alpok fenyves szikláit. Pedig micsoda szenvedés rejlik e szavak mögött: „Partra léptem, kétezer-háromszáznyolcvanhét napi hányattatásaim után.” Fogsága naplójából megtudhatjuk. Még élete végén is volt oka eltitkolni, akár Földy Jánosnak. Az övét vénséges özvegye adta végakaratul Balassa Imrének, hogy egy történész megőrző birtokába jusson. Csak így adhatták ki kilencven évvel később, miután Földy első mondatát papírra rótta: „Néptelen az utca, Nagyvárad elbújt a falak mögé.”

Milyen hamar változik az idő! Szeptember közepén ingre vetkőzhet az ember, de ne feledje, melegebb holmiját, kabátjait, sipkáját tartsa táskájában, olyan cipőben járjon, ami nem ázik be. Megkaptam a napokban: Te hoztad az esőt Budapestről. Pedig, amint a Tekintetes Úr is tudja, szülőföldünkre északnyugatról fordul az időjárás. Ma is micsoda reggel! D.-nek jutott egy napja velem lenni. Nagyon vágytam Mesteribe, a politizáló suszterral a találkozásra. Gondoltam, majd ő elmondja, milyen volt a fogolytábor kívülről, amiben kórházi társam némi időt töltött 1945-ben. Mennyire halványodott el a régi emlék? Vagyis azt képzeltem, az én jó eszű cipészem többre emlékszik más öregnél, hiszen nem lehet akárki, akire azt mondják, ő avatta be a politikába a hetyei Berzsenyi Termelőszövetkezet egyik vezetőjét, Kocsi Károlyt. Amint már annyiszor említettem, szép ez a gyümölcsös hónap, élvezem, bármerre járok, csodálom; éppily pompával lelkesít a mesteri udvar kásás körtét pottyantó békessége. Csak ezek az őszi legyek ne dönögnének. Végüket sejtve megsűrűsödtek. Legfőképpen ebben a suszterájban, az édeskés csiriz körül.

Nem az a megszokott műhely, még a falumbelire sem hasonlít, ahol bátortalanul ücsörögtem a nagyok mögött, tátott szájjal hallgattam történeteiket, ott is éppúgy a politikáról, akár itt Kocsi Karcsi fülelt valamikor. Iszkázon a Lajos, Mesteriben a Kari bácsi természetükben más, de vonzalmukban egyformák lehettek. A Lajos bácsi inkább hallgatott, visszamosolygott háromlábú székéről; úgy képzelem, ide pörgethető ülőalkalmatosság illett, hogy a mester barátai szemébe nézhessen, de hát akkor meg a munka akadozott volna. Most öregen, egyedül sarkalt egy csámpás cipőt, spiccvasat szögel elkoptatott hegyére, foltoz. A fölsőrészt nagyon ritkán javíttatják mostanában. Lábbelit a boltban vesznek, s leginkább gumitalpút, hogy sokáig tartson, míg meg nem unják.

– Új cipőt ritkán csinálok. Telente nyolc-tíz pár csizmát, jobban a nőknek, az öregebbjének. – Nekem mennyiért csinálna? – Magának is csak annyiért, olyan ezerháromszáz körül.

Apám lábához görbülő kemény szárú csizmája, ahogy a ló domborulatát karéjozta néhanapján! Ahogy a disznóölő kést beledugta szárába a viseltesnek! Ahogy az ágy mellett lekonyult elhagyatottan, vagy ahogy ragyogott a kegyelmes püspök úr előtt bérmáláskor! A mester, aki kevesebbet járt templomba, mint a gyártmányai, azt is gondolhatta, én ott vagyok az Isten házában cipőim, szandálaim, csizmáim által, melyek sokszor csak a második kongatásra lettek készen, javítva vagy újonnan. Én a rossz cipőktől el szoktam komorodni, s ha látok egy fél párat az árokparton, néha gyilkosság jut eszembe, de ilyetén való gondolkodás olyan bolondság, mikor itt egy rakás esendően javítást óhajtó holmi között ülök. Majd a mester visszaoperálja mindegyiket a testmelegbe, öreg, hűlékeny lábak mentségének. Van-e a Kari bácsinak ilyen magasztos hivatásérzete, nem tudom, de elképzelem, amint az éles kés munkájába lelket visz, a gyertyánszöget két-három ütéssel az ár lukjába a helyére kalapálja, aztán a kiszálkásodó törmeléket a bőr felszínéhez nyesgeti, és simára keni a redvet.

Bár ennek az új rendnek majdnem a legelső híve volt falujában, ő is odajutott, mint a gazdag parasztok. Ő, aki azért lett szocialista, mert szegénységéből ezáltal tudott volna megszabadulni.

– A Rákosi-rendszer? Nem tud az ember eligazodni, milyen munka volt. Három hold föld, meg még az ipar is… Vagy kisipari szövetkezetbe állni. Nem kaptunk bőrt. Gyerünk a szövetkezetbe! A fiatalabbak beálltak rendőrnek, vasutasnak. Csak az öregek léptek be. Nyugdíjas vagyok. Elmúlt! Hatvanöt éven fölül nincs adó. Azért csinálom, mert megszoktam, de hiányoznék is. Ezt csak azokban a falukban érzik, ahol nincs senki, aztán messziről ide kell járni. Hányszor hallom, ha maga nem lenne, ki varrná meg a lószerszámot. Persze, már ahány lónak… De talán egyetlen szíjjártó sincs az egész megyében. Sokat győzködök, higgye el! Jó! Azt mondják, hogy kellek. De nem kapni cipésztűt. Előbb még hoztak be. Jugoszláviából hozott be egy jóember, vettem húsz darabot. Nekem már elég lesz. Szurok nem volt pár hónapig. Fényesítőviaszt sem kapni.

Mindegyik pár forint, fillér. Hát mért nincs? – kérdezhetné a Tekintetes Úr, amúgy elálmélkodva. Ennek a harmincéves panasznak négyévi rossz politika az oka, s ebből is látjuk, rövid idő alatt, miként egy házat, várost föl lehet robbantani, lebombázni, de fölépíteni nagyon nehéz, ha a téglagyárat is fölrobbantottuk. A mai újságból is olvashatná, nem írok e tényben semmi újat, de hogy miben mit okozott a Rákosi-rendszer, azon már jó lenne eligazodni. Pedig Kari bácsi afelé politizált, s talán több találkozással, barátkozással meg tudnám írni bővebben a csalódásokkal luggatott hitet, a szív és az ész összeveszítését, egymásra sóvárgását valami végső igazolásban.

Nagyapja pusztai juhász volt Piripócson. Eredetéből következett, hogy a kiemelkedésre jónak látszott az iparosság. Hát beadták Sárvárra inasnak.

– Ismertem az Urbán Ernő apját, cipész volt az is. 19-ben a tüntetők előtt ment, s ha elkiáltotta magát, minden ablakot bevertek. A kommün bukása után demulálták. Az öreg Urbán nyakába vertek két évet.

Már megint egy újabb politikaifogoly-sors, most éppen 1919-ből, de nemcsak általuk jelöljük a történelmet.

– Mikor Gerő itt programolt, azt mondta az öreg 1948 körül, sokat adnának ezek, ha megszűnne a kommunista párt. Én az öreg Urbántól tanultam, de nem miatta lettem kommunista. Egy kivándorló vénségére hazajött Amerikából. Azt tanultam. A nyilaspártra azt mondta, azért nem tetszik neki a nyilasság, mert grófok vannak benne. Ami nekik jó, az nekünk sose jó.

45-ben léptem be a pártba. 49-ben kizártak, mert nem igazoltam magam olyanoknak, akik azelőtt nyilasok voltak. Én?! Kérem, a régi világban sem vallottam mást.

Most akár a fa suszterszeget a szájába vehette volna, jelezvén, elmondta a legfontosabbat. Okuláréja olyan erős, hogy szemét, szempilláit, szemhéját arcához képest furcsán fölnagyítja, mintha tekintete külön, maga előtt lebegne valami különös fénytörésben. De én a mesteri fogolytábor miatt is jöttem.

– Keveset tudunk róluk. Dupla drótkerítés. Volt köztük egy mesteri legény. Avval tették őket bolonddá, hogy papírt kaptak, addig szabadon jártak, aztán irány két évre. Mikor a kerítést csinálták, sokan megléptek. Három német a pékségből. Azt tudom. Meg a piripócsit is, azt elfogták az ukránok, az ukrán foglyok őrei. Minden sarkon őr. A kerítés körül föl volt homokozva. De azért sikerült néha tudatni magukat papírral. Nekem is adott át valaki levelet.

Közbeszóltam: – Apám után kikiabált valaki a pálfai táborból, a Serkó főhadnagy, nálunk lakott még a télen, aztán ott a táborban sírt az apámnak, mikor jött haza Jánosházáról: „Végem van, Béla bácsi! Többet nem látjuk egymást. Visznek Szibériába!”

– Akkor maga is tudja. Aztán Mesterin áthajtották az egész tábort. Nagy ramazuri, lövöldözés volt.

Ó, a história átkozott kuszasága! A fogolyejtést még csak értheti Uraságod, nem kell messzire mennie Napóleon korában, de hogy a győztesek maguk közül is annyi embert fogságba kerítenének? 45 nyarán, falum kertalján egy egész ukrán regiment pihent meg enni. Akkor csak azt gondoltam, minek gyalogolnak, ha vonattal is mehetnének, mért nincs puskájuk, ha katonák, s mért nem szabad megközelíteni őket? De ilyent csak a gyerek kérdez, a mai felnőtt már tudhatja, mi okból. Kari bácsi a komor múltból föleresztett egy kétfödelű repülőgépet, hogy Gyömörei Évának manőverezzen a szerelmes pilóta; ott húzott el nemegyszer alacsonyan a kastély fölött szívrepesztően. S lám, máig sem felejtették udvarló kunsztozását! Én meg, mint aki tud egyet-mást erről a faluról, megkérdeztem:

– Maga nem fázott annyira a szövetkezettől, mint a Mike legények?

– Féltünk attól is, de bebizonyosodott, mégiscsak az a jó. A két öreglegény? Megverték őket, mégse mentek be. Azokat most senki sem irigyli. A Tuboly gyerekek, azok még fiatalok, azoknak jól megy. Tizenöt holdjuk van. Azokat van, aki irigyli. Két traktor, két ló. Autóval szaladnak be a tejjel.

– Maga tanította a Kocsi Karcsit a politikára.

– Á, inkább már én tanulok tőle.

– Nézzük meg, hátha itthon érjük! – mondja D., és átmentünk a másik házhoz.

A nagymama hajladozásából figyelt föl a kapunyitásra. Az öregek szokása szerint nem sietett elénk, megvárt a küszöbnél, és beinvitált a lakásba. Nincs oka semmi meglepetésre. Ismerősével jöttem, meg se kérdezi, mi járatban.

– A Karcsi a szőlőbe ment. Engedd be őket, édes lányom! – szól a menyének, ennek a szép kun asszonynak. S a kedves kun asszony azonnal füstölt kolbásszal és borral kínál bennünket. Férje távollétében nevetve mutatja lányai ajándékát, egy fényképalbumot, melynek egyik lapját apjukkal ragasztották tele – fiatalkori, mostani félrehajtott fejű mellképekkel. A derűs családi élet jelének vesszük, és összemosolygunk. Hagyunk még némi időt, hogy a marasztalást ne vágjuk félbe, aztán elbúcsúztatnak bennünket egy szatyor körtével. – Menjenek ki a hegyre a Karcsihoz! – Nem érünk ám rá – mondta D., hiszen itt az ő szava súlyosabb az enyémnél. De az autóban eldöntöttük, menjünk ki mégis. Én ugyan elrepülök, de helybeli barátom nem úszná meg korholás nélkül.

– Kik ezek az autós urak? – fogad bennünket Kocsi Karcsi szőlője végén. Kezében a kedves munkára való kés, kötényt akasztott a nyakába, készül a szőlőszüretre. Az autót az akácás mögött hagytuk. A gazda apró motorbiciklivel berregett ide a hegynek nevezett dombhajlatra. Másodszor járok itt, pincéje belsejét jobban megjegyzem. A falon arcképe, gomblyukában kicsi pártjelvény, akár a régi pártvezérek, s megjelenítésében is olyan magabiztos tartás. – Valami vándorfestő járt erre. Azt mondta, az urak leföstették magukat, hát akkor maguk most mért ne? Odaültem neki. Na, tessék!

Azért ez a kép mégis a hegyre került, talán mert borozás közben megbocsáthatóan lehet nevetni rajta, akár a papiros kutyabőrön, amin a nevét jókedvű lányai, az egyik komoly tanárnő, nemesi ipszilonnal titulálták éppolyan kedvvel, miként megajándékozták a fényképalbummal. Szépen rendezték be a pince szobáját, felesége hímzésétől virágos, akár az ablaki tájkép. A marasztalást most sem kerülhetjük, egész nap itt lesz, van pörkölt, elbeszélgethetnénk. Ahogy Kocsi Károly távozásunk után gondolkodhat felőlünk, mi is úgy beszélgetünk róla Jánosházáig. A felesége alföldi, a fiatalok politikai iskoláján ismerkedtek össze, biciklivel ment megkérni, de tele volt az út homokbuckával – mondja D. Én meg hozzátoldom, amit a nyáron hallottam iskolatársamtól, a Kőszeg környéki téeszelnöktől. – A Karcsi? Az mindig megmondja az igazat. Egyszer beszédet tartott a munkaügyi miniszter a megyei vezetőknek, amikor befejezte: kinek van kérdése? „Én azt szeretném kérdezni, bár tudom, hogy most sem kapok választ…” – jelentkezett a Karcsi. A miniszter egymás után válaszolt a másokéra, ő meg félhangosan közbeszólt: „Nem megmondtam?”

Előbb még Vásárosmiskén, azon a falun át, ahol állítólag Dugovics Titusz született, azután Gércén, amelynek neve a szólásban hírlik: „Gércén lakik, de ott is a jobbik szeren” – vagyis jól megy a dolga, csúfolódásból ragadhatott erre a hajdan oly szegény falura a mondás. Káld. Jánosháza!

Nem akarom én most untatni az Urat a várkastély históriájával; Kinizsi Pál, Bakócz Tamás, Csoron, az erdődiek nyomáról többet tudhat nálam. Bár ha ebédre korgó gyomrom kívánsága végett betérünk az egyetlen fogadóba, hadd traktáljam mégis a romló kastélyon kívüli történettel, mert éppen itt, a fogadó udvarán esett meg 1849. április 28-án.

A nép megtudta valahonnan, hogy éppen itt, s én úgy képzelem, ezen a funduson, mert a kocsmák helye talán még a várakénál is állandósabb, itt szállásolják el a fogoly Batthyány Lajos grófot s rabtársait a császári katonák. A jánosháziak szabadulásukat követelték fegyveres lázadással. Lehet, csak azért, mert a nagy magyar, ismerős ikervári arisztokrata közöttük van. Viszik Bécsbe a veszni látszó Budáról ez első miniszterelnököt. A nép sokkal erősebb volt, mint a császári őrök, de azért vér folyhatott volna, s azt a parancsnok kényszerítésére Batthyány is megelőzni akarván, így szólt: „Ne kívánják halálunkat idő előtt, s ne idézzék föl, amit már mondtam, s most könyörögve újra mondom, amit kikerülni lehetetlen volna, Jánosházának végpusztulását.” Jellemző a grófra, már Budán meg akarták szöktetni, de ő álruhában nem ment: „Jó lovon, karddal a kezemben szívesen, de így nem szököm.” Jánosházán húzták meg a ravaszát annak a puskának, ami a Neugebäudében eldördült 1849. október 6-án. Igaz, a jánosházi fölkelők életét menthette, de nem biztos, hogy menteni kellett volna, mert amilyen kézenfekvő volt a parancsnok fenyegetőzése, éppolyan bizonytalan lehetett a megvalósulása. S ha az a néhány hónapra képzelt börtön potomság, miként Batthyány mondta, arra következtethetünk, hitt a császár igazságérzetében. A „ne kívánjátok idő előtt halálunkat” inkább szónoki fogás volt. Így a gróf a magyar forradalmak azon szerencsétlen mártírjai közül való, akik azt hitték, tisztaságuk, példás jellemük a zsarnok lelkiismeretét fölébreszti. A siralomházban megtudhatta az ellenkezőjét, ott már az öngyilkosság és a kivégzés között maradt választása. A már említett Földy János cellája fölött, a siralomházban csak a kötelet, de nem a golyót kerülte el. A nyakát megszúrta, és szabály szerint emiatt nem akaszthatták föl. Micsoda kegy a vérengzésben! A főúri viselkedésre a hóhérolás főúribb módja!

Batthyány utolsó éjjeléről Földy naplójában olvastam, a jánosházi lázadásról Barsi (Neumann) János tudósított, aki Földy és Berzsenyi Lénárd rabtársa volt Olmützben és Josephstadtban. Idéztem már: „Legnagyobb kapacitás közöttünk Barsi-Neumann János bicskei plébános, aki hírlapi cikkeiről ismeretes.” Barsi is a Bécsbe vonszolt „főbűnösök” között volt, Batthyánytól csak annyira megkülönböztetve, hogy egy nagy terem földjén szalmán aludt, és nem kapott enni.

Szomorú soraim után tekintse Uraságod a história grimaszának, ne tartson cinikusnak, ha most ebédelni kezdünk, és esszük azt a jánosházi különlegességet, melyet D. jó ismerőse, a kocsmáros ajánlott: cigánypecsenyét, roston sült sertésmájat rizzsel, rózsaszín savanyú káposztával. S hogy ebédünk körülménye még korhűbb legyen, asztalunkhoz ült egy szénbányász. D. régi ismerőse.

– A bányásznap után egy kis kilengés – mondta sörös, bágyadt mosollyal. – Egy sör vagy talán kávé? A maga barátja rendes ember. Ez olyan ember, szóba áll a szegénnyel, tudja-e? Én mindig mehettem őhozzája. Ez az elvtárs pénzt senkitől sem fogadott el. Tudja, ki volt ez az ember Jánosházán? Azt csak én tudom. Na, iszunk vagy nem iszunk? Már egy… kettő… három… hat napja alig lát a feleségem.

– A tizennyolcadik csille mindig üres – szól felénk a kocsmáros. – Azt mondja, az övé a tizennyolcadik csille. Számolom, ahogy járnak a kötélen.

– Én nem fönt dolgozom. Én igazi bányász vagyok, kérem. Tudja is maga, mi az, egy negyedszázadig a föld alatt?!

Ha a Tekintetes Úr nem is volt kocsmázó ember, azért a fogadók világát jobban ismerheti annál, hogy kéretlen barátunkkal tovább időzzünk.

D.-nek dolga akadt a bognárral, amit csak a cégtábla alatt tudtam meg. Jellemző rá, hogy szeret meglepetéseket okoztatni még magának is. Nem tudom, melyiket tartotta volna annak, ha kint maradok, vagy ha hívás nélkül követem Kisfalusi úrhoz. De én szeretek minden műhelyt, még a büdös mészárszékben is örömet találok. Ott a szivárványosan piros, bordó, hófehér, vérárnyékos sonkák, belsőségek, szalonnák. A bognárnál a faillat, deszkák, tuskók, rönkök dologra serkentő összevisszasága. Sárga fűrészpor. Örültem, hogy D. nemcsak beugrott azért a valamiért, de meg kellett várnia, amíg Kisfalusi mester megcsinálja a muszkolófát, méghozzá kettőt, az egyiket Gyűrűsy Dezsőnek, meglepetésül. Azt hiszem, nem kell értelmeznem Uraságodnak, bár lehet, akkoriban ezt a szüreti szerszámot, mellyel darálás-préselés előtt a szőlőszemeket sulykolták, muszkolták, másnak nevezték.

A bognár keresett egy fejnek való cseresznyefarönköt. Egyszerre, rajzolás nélkül kifűrészelte az idomot, aztán az esztergagépbe fogta, s a gyorsan pörgő csonka kúpot formálta, vésővel a kezében. Nagyon odafigyelt, hihetetlenül pontos mozdulatokkal néhány perc alatt megcsinálta. Kemény léccel belesütötte a barna csíkos díszítést, a pirosat ceruzával. Még hamarabb a muszkolófa nyelét. Csak a nyélnek való lyukat fúrta a maga erejéből: a fúrót homlokával rögzítette, jobb kézzel tekerte, a ballal irányította. Bognár dédapám ennyi idős korában befejezhette volna mesterségét, de Kisfalusi bácsi ezekkel a gépekkel még szívbajosan is bírja. Villany hajtja a fűrészt, az esztergát, a gyalut, a fúrót. Félórába sem tellett, s a két muszkolót a kezünkbe adta. És természetesen nem beszélt munka közben. Előbb csak annyit: „Rendetlenség van, de ahol nagy a rend, ott nem dolgozik a mester.” A végén megtudtam, hogy kocsigyártó a végzettsége, de inkább bútorokat fabrikál, a kocsigyártásból nem lehet megélni. Megkérdeztem, mennyibe kerül egy ülőgarnitúra. Talán azért nem válaszolt, mert nem tart kuncsaftnak, s akkor meg mire a kíváncsiságom? Készített bútort az orvosának, még németek is rendeltek nála, de az egészsége miatt igen keveset vállal. Kívül a falnak támasztott kapukerítés rokoni szívességből. A gerendáról paraszt stílusú székek támlái lógnak. Két kifűrészelt emberalak tartja majd az asztallapot, azt mondja, a saját szabadalma, ezt ő csinálja egyedül a világon. De a talpas, kézreálló, kisebb-nagyobb tükörrámák olyan régiesek, kiskoromból oly ismerősek, majdnem kisajátítom őket. A rendetlenségben mindenféle-forma gyaluk, vésők, fúrók, vonókések, fahasábok, fűrészpor. Igazi Szent József-i műhely, ahol jó simogatni a fákat. – Papirosom van, hogy nem szabad bántani engem – mondja. Tehát sokat bántalmazták. S mi, eddigi tudomásunk alapján, elképzelhetjük a Tekintetes Úrral.

 

*

 

Nem kell mondanom Uraságodnak az utazástól való izgalmakat, azokat a bajokat, amelyek előjöhetnek. Indulás előtt mindenkinek megvan a maga szokása. Apám az ostorbillentésre sóhajtotta: Na, Jézus, segíts! Picinyek?! – kérlelte, parancsolta lovait. Én, ha autóba ülök, ugyanolyan lélekkel, csak más szavakkal ejtem. Hát akkor menjünk! Van rá okom, mert már háromszor fölborultam, s mindannyiszor karcolás nélkül túléltem. Szekérrel is dőltem föl, csak akkor még azt is meggondolhatja az ember, melyik oldalára pottyanjon. Megérheti a Tekintetes Úr, minden gyanúsan működő autótól félek. S most Kenyeri felé a kihagyó autómotor vagy valami ismeretlen nyekergés olyan félelmet okozott bennem, mint a régi szekér- és autóborulások alkalmával, s akkor sem, most sem akartam szólni, nehogy a vezetőt még jobban fölizgassam. Így értünk Kenyeribe, amolyan kirándulóként, hátha valami érdekeset találok. A falu neve eddig csupán a világháborús repülőteret jelentette, s most, talán az iskola igazgatónője által többet megtudok róla. Az utcán ácsorogtunk, amíg a tanárnő óráját befejezte, s krétamázas köpönyegén röstelkedve nyomban a gépkocsiba ült. Elmentünk a pápóci csontkápolnáig, mert mostanában újították föl, és nagyon szép. A mellé épített kolostort régies hangulatú művelődési háznak rendezték be. Úgy éreztem, jobban kitetszett ez ódon épülethez való alkalmazkodás itt, mint Hetyén, a Berzsenyi-kúriában.

Sajnos csak az ablakból nézhettünk be, mert a kulcs őrzőjét senki sem merte bolygatni harapós kutyája miatt, vagyis nem erőltettem, elégnek tűnt, ami kívülről szemünkbe ötlött. Bár az esti klubozásba szívesen elvegyültem volna. Nyitva a templom. Hát innen esett a császári zászló a pocsolyába? Az oltárra és máshová terített kelméket a pápóci asszonyok hímezték, megütközésemre nem e tájból eredő mintázatokkal, pedig milyen híres a rábaközi, az illene ide, ha már itt folyik át a Rába Győr megyébe Kecölnél. Ma már alig ered szívből a népművészet, legtöbbször valami tetsző másolat, s amelyik a legcsiricsárébb, az terjed leginkább; s mert nincs hozzá köze a gyökeres szépérzéknek, a konstrukció helybeli törvényének, behozhatják akárhonnan. Mondjuk Kalocsáról, de onnan sem az eredetit, hanem annak honleányos variációját. Így csupán szívtelen másolat lesz. Nem így az egyéni művészet, ha olyan fokú, hogy a művész teljes személyiségét beleviszi – jut eszembe, mert a tanárnő kenyeri lakásába invitált bennünket, s az ott látott három kép alkalmából folytathatom tovább a gondolatsort. Meglepetésemre Altorjai Sándor szigligeti barátom képeit találtam a lakásban. Az igazgatónő, a Gabriella Szigligetről került erre s vidékre, a művekhez baráti kedvességből jutott, de már sajnos nemcsak a Balatonra, a Várhegyre emlékezhet vissza általuk, de a halott mesterre is. A mű nem egyszerűen önmagában gyönyörködtet ezáltal, hanem a tájjal és a személyiséggel igazolt jelentőséggel bír. Mindketten tudjuk, hiszen én is a nyaraimat Szigligeten töltöm, és Altorjai a barátom volt, a Várhegy nem olyan, mint a képen. Itt mintha az alatta levőre akarna szakadni. Ami itt egy ember látomásából valósult meg, ugyanaz valósul meg a rábaközi hímzésben a táji közösségből. S mint ahogy nekünk ezekhez a képekhez személyes közünk van, úgy lehetne a pápóciaknak a magukéhoz, őseik fogta kezük munkájához. A vérvesztes szépérzéket leginkább az iskolának kellene injekcióznia az oktatás más fajtáival egyetemben. Ha lenne ereje a pedagógusnak, mert ezen a pályán, úgy látszik, örökké fáklyavivőkre van szükség.

Hadd ültessem soraimba a kenyeri általános iskola nyolcadik osztályát, miként válaszolnak kérdéseimre, melyekből életük gazdagsága vagy szegénysége, vagyis szüleik módja, a pályatervek, az ország jövőjére célzó elképzelések és a Tekintetes Úrról meg a híres ismerőseiről való tudásuk megmutatkozhat.

Ha már előbb megírtam a mesteri cipész hanyatló iparát, s hogy az emberek inkább a boltban vásárolnak, hát megkérdeztem: kinek hány pár lábbelije van? És csodálkozhattam, mert volt olyan, akinek kilenc pár, három a legkevesebbnek, a legtöbbjük négy-öt közül válogathat. Gondoljunk az egyetlen kiscsizmára és a karácsonyi énekre: volna nékem kiscsizmám, Jézuskának odadnám. Vasárnap finomakat ebédeltek, mindenütt került az asztalra hús, sütemény, bár nem valami nagy változatosságban: sült hús, rántott hús, fasírozott krumplival, rizsával, disznó vagy csirke, egy-két családnál dinsztelt vagy rántott máj, töltött paprika, pörkölt. A tegnapi tésztanap leginkább grenadirmarssal, túrós mácsikkal, káposztás tésztával, pogácsával kínált, s míg vasárnap valamennyien húslevest ettek, hétköznap sokfélét kanalazhattak a rántott, krumpli-, borsó-, csont-, bab-, becsinált és tejes levesből. Néhányuknak jutott főzelék, amit ma már hús nélkül nem tálalnak általában. Jól táplált, jól öltözött gyerekektől kérdezhettem: mik szeretnének lenni? Tudniuk kellett, hiszen ebben az évben választanak pályát. Az alsóoktatás befejeződik, innen már csak a foglalkozásra irányuló képzés folyik tovább, akinek szüksége van rá. Tizennyolcból öt lenne értelmiségi; három tanár, egy állatorvos és egy orvos. Érettségi kell még a két hivatali munkához; a pénzügyintéző és a könyvelő feltehetőleg maturál mellettük. Tizenegy gyerek a tanulást nemsokára abbahagyja. Mielőtt gondolatomat továbbvinném, közbe kell írnom, hogy akik magasabb szellemi körben óhajtják leélni életüket, több pár cipő közül válogathatnak ma is, és bőségesebben táplálkoznak. A két tanári pályát képzelt lány közül az egyik húslevest, rántott csibét, dinsztelt májat, süteményt evett vasárnap, a tésztanapon borsólevest, tejfölös húst csőtésztával és szőlőt. A másik is négy fogásból választhatott az ünnepen, s mindkettőnek kilenc pár cipője van. Tehát a jobb mód a jövőre való gondolást befolyásolja. Hogy ki mi akar lenni, ott gyökeredzik a szülők helyzetében, foglalkozásában, s szinte parancs azt elérni vagy meghaladni. Csak a szorgalomban látok némi különbséget, kevésbé az értelmességben, s az önálló gondolkodás válaszaikban alig nyilvánul meg. Ezért örültem még annak is, hogy az egyik gyermekápolónak készülő lány azt mondja a Tekintetes Úrról, „sok verset írt, azonban nehezen lehet megérteni ezeket”. Ő legalább adott magából valamit, míg a többiek csak az életrajzáról szóltak. S most nem tudom, mennyire keseregjünk, és mennyire örüljünk? Ezek a gyerekek tudnak Berzsenyi Dánielről, de csak azért, mert e vidék szülötte. Egy kitűnő, ennyi idős pesti diák csupán azt tanulta, hogy volt még egy Berzsenyi is a 19. század első felében. Én az országos oktatást hibáztatom, a kemenesaljainak pedig örülök. A sömjénieket, hetyeieket azért nem kérdeztem Uraságodról, hogy ne maradjunk túl közel a kemencéhez, de azért tapasztaljuk, milyen a sugárzása valamivel távolabb tőle.

Egy állatorvosnak készülő diák azt feleli: „Költő volt. Egyházashetyén született, középnemesi családban. Anyja, Thulmann Rozália nagyon szerette gyermekét. Apja, Berzsenyi Lajos jogi műveltségű ember volt. Gyenge szervezete miatt 10 éves korában került az iskolába. Később Kemenesmagasiba nősült. Pere volt Kölcsey Ferenccel, aki megbírálta verseit. Halála után Kölcsey írta rá a gyásziratot.” Az autószerelőnek készülő gyerek szerint: „nem volt testvére, az akadémia rendes, vidéki, fizetett tagja volt.”

S aki tanárnő akar lenni? „A katonaságot nem bírta. Két gyerekük lett: Farkas és Júlia. Barátja volt Kazinczynak. Kölcseyvel viszont pereskedett. Élete utolsó éveit Kemenesalján töltötte. Verseket is ír: például: ősz. Versformái az óda.” A másik tanárnőnek lenni szándékozó majdnem így hibázik. „Két gyermekük született, Farkas és Júlia. Berzsenyi első szerzeményét Kölcsey nagyon leminősítette. Csak halála után lett elismert költő. Versköltészete az óda.” Szó, ami szó, az Úr életrajzát részletesen ismerik, erről még a hibáik is bizonykodnak, de poézisét, lényegét nem érzik, értik, vagy kimondani képtelenek. Én hagyom őket abban, talán valamit megéreznek belőle, miként a kenemesaljai tájból, a tarlott bokrú őszből. Apró magamra kell visszagondolnom. A közelítő tél-ről mit szólhattam volna? Még így is hiszek a poézis delejében, miként a lelkeket magához rendezi a magnetikus erő. Ám kézbe kell adni a patkót, s ez az egész oktatás felelőssége, és jól kell mozgatni, az pedig a pedagógus dolga.

S mért nem érthetők a Tekintetes Úr versei azonfölül? Mert mostanában a görög és latin pallérozottságot elkerülik, így egyetlen költeményhez egy egész históriát, mitológiát, metrumot, formát szükséges megtanulni, s mire megtennék, lekésnek a következőkről.

Vegyük például az Amathus kemenesaljai fogantatású darabot. Mennyi szálból kellene kibogozni?

 

Mit főz magának Gallia Sándora S a zordon észak rettenetes feje?   Mely öblöket jár, merre tart s ront   Anglia nagy koszorúsa, Nelson?

 

Ismerni kell a napóleoni háborúk történetét, s még hozzá a makedón Nagy Sándorról is valamit. Ettől a mord, ádáz világtól érthetnék meg:

 

Mint a setét völgy csermelye, életem Elrejtve lappang s halkva csörögdegél   A laurus-erdők szent homályin   Illatozó Amathunt ölében.

 

Ha még azt is tudnák, Amathunt – Amathus Cyprus délparti helység Schiller átiratában áll itt, Aphrodité temploma által híres. És ki volt Schiller, és ki Aphrodité? S milyen volt a korabeli magyar nyelv? S Amathus valójában Sömjént jelent.

 

Itt Ámor ápol s píeri gyenge szűz Nektárpohárt nyújt s ambroziás kebelt,   S a lelkes élet játszva felleng   Hesperidák bibor aetherében.

 

Ámor a szerelem ifjú istene, Venus istennő fia. Píeri gyenge szűz a Múzsa. És kik a Múzsák? Píeri, görög hegy, a Múzsák lakhelye. A nektár az istenek itala, az ambrózia az istenek eledele, amely halhatatlanná teszi őket. Hesperidák – Hesperus lányai, kertjükben aranyalmafák, melyeket sárkány őriz. Ezt a sárkányt kellett Herculesnek legyőznie. És ki az a Hercules? Egy egész ismeretlen világ terheli ezt a verset, s csak akkor foghatjuk föl, csak akkor élvezhetjük, ha akár anyanyelvünkként használjuk minden szavát. S ez ma, görög ismeretek híján, még az univerzitáson is nagyon nehéz.

Én nem Uraságod poézisét okolom, inkább az oktatást, mert a serkenő elmét a műélvezettől ekképpen elzárja. Pedig a lélek milyen nemes és szép ihletésére lelnénk az Amathus-ban! Sömjénben ma is találhatunk valami állandót. Nemcsak a klímában, domborzatban, de kertjeiben és lakosai természetében is. S ha a vers helyhez kötődik, képzeletünk akár Hellászba repülhet az örök pont fölött körözvén. Milyen egyszerű! A kenyeri diákoknak azért lehet valóságosabb Széchenyi István, mert Cenkről tapasztalatból tudnak. „Nagyon szép palotája van. Itt vannak hamvai.” Az egyik lány még a kripta föliratát is megjegyezte: „Igaz, hogy gróf volt, de szerette a népet. Hatalmas kriptájában megtalálható az egész Széchenyi család. Bejáratán ez olvasható: Voltunk, mint ti. Lesztek, mint mi. Por és hamu.” Innen már személye és cselekedetei iránt inkább érdeklődnek, s azt nagyjából tudják is, jobban, mint a távoli, szatmárcsekei Kölcseyt. „Költsei Ferenc a Himnusz írója. Zala megyéből származott. Országgyűlési képviselő volt.” „A dunai árvíznél csónakkal mentette az embereket.” Róla mindenki tudja, „ő írta a magyarok szent Himnusz-át. Egyik szemére vak ember.” s „ő írta Berzsenyinek az egyik gyászbeszédet, ami az egyik legszebb gyászbeszéd.”

Ezeknek a gyerekeknek a múlt műveletlen berek, rejtelmes ingovány, elhatalmasodó vegetáció. Oda nem lépetik őket, de a jövőbe belenőnek, azt ki nem kerülhetik. S most ebben a világvégies időben még a kérdéshez is hit kell; lesz-e Magyarország kétszáz év múlva? Azt hiszem, ez a kérdés nem jutott volna a Tekintetes Úr eszébe ezelőtt százhatvan évvel, bár Vörösmarty váteszi mondatai már 1836-ban elhangzottak:

 

S a sírt, hol nemzet sűlyed el, Népek veszik körűl, S az ember millióinak Szemében gyászköny űl.

 

S ha most néhányan nemet mondanának, már az egész világra kell gondolniuk. „Nem lesz, mert a fegyverkezés fölrobbantja a földet, és az atom sugárzása az élet semmiségére utal.” Azért többen hisznek a megmaradásban. „Nagyon modern gépek lesznek, lehet már akárkinek a holdra menni”, „mindenki gazdag lesz”, „minden városnak saját űrrepülőtere lesz”, „az emberek már meg lesznek fiatalítva.”

Általában nem Magyarországra felelnek, de azért valami nemzeti jóslást is belevegyítenek; magyar űrhajósok a holdon, húszmillióra növekszik az ország lakossága. Ifjúi fantasztikus álmok, melyek azért a mostani valóságból fakadnak. A megmaradt világot fantáziájuk föltornyozza; nagy házak, űrbeli élet, de azt nem képzelik, miként érzik majd az emberek magukat azokban 30-40 emeletes házakban. Mit sem tudnak a jövőkutatók félelméről, a népességtudomány szomorú számításairól, hogy évről évre fogy a magyarság múltjával, jövendőjével egyetemben.

Ülünk bizonytalan gépkocsinkban, s azt gondolom Vönöckön átkelőben, nagyszerű, ha Kisfaludy Károly búvóhelyét tatarozzák, még akkor is, ha Petőfivel együtt vallom, bár a lapalapítót és a színműírót elismerem: „túlbuzgó barátai a szó legszorosabb értelmében rátukmálták a nemzetre.” De mért ne legyen meg a vönöckieknek az az emberük, aki által egy nagy korszak s talán valami historikus ragaszkodás rájuk tukmáltatik?

A Tekintetes Úr okkal gyanakodhat, énvelem nem történik semmi, csak vagyok, mint egy írnok. Nem titkolom Kegyed előtt, valóban nem történik velem semmi különleges a Kemenesalján. Figyelem és megírom ezt a világot, miként utazásaim adódnak, miként az idő fordul. Mégis azt hiszem, bár nem tudom egyelőre megfogalmazni, muszáj valaminek változni bennem. Hagyom lelkemben dolgozni tapasztalataimat, hagyom soraimban elszivárogni. Nem véletlenül említem itt ezt, midőn azon gondolkodom, szeptemberi látogatásomat Hetyén érdemes-e bővebben megírni. Vagy csak említsem, az Úr iránti ragaszkodásom miatt, ott egy egész délután időztem s mint mulattam? Mert vidámságra érkeztem, vendégségbe, s nem azért, hogy ott is megírásra való élményeket takarítsak. Ám lehet, valamelyest érdekelné, mit láttam? A kocsmában egyetlen ember ült söre mellett; a parkban az épülő művelődési ház nemsokára átadható a hetyei közönségnek. A faluban egyetlen ház zajgott a szombathelyi, pesti, celli sokadalom által. Ott tébláboltam a barátok, ismerősök, félismerősök, idegenek között. S megtörtént velem, ami még sohasem, nem tudtam szót érteni az ifjúsággal. Tétova lettem, hideg és tartózkodó olyan kihívások sorozata miatt, melyekre képtelen voltam válaszolni, mert idegen nyelvűnek hatottak, még ha magyarul is lettek kimondva. Nem tudtam elválasztani a butaságot az erőszaktól, a provokációt az igazságtól.

Onnan kezdődött, hogy én nem ihatok olyan vehemensen, mint beszélgető szomszédom. Magyarázkodni utálok, mégis el kellett panaszkodnom, nehogy gőgös kívülállónak tűnjek, aki majd ezeket az italozásba bomló fiatalokat megítéli – engem az orvosok eltiltottak a gyomrom miatt. Persze, tudhattam volna, nem vagyok velük egyívású, és koromból természetesen munkásságom s az ő ifjonti világhódító energiájuk között öles árok mélyül, melyen csak a türelmes megértés pallóján lehetne általjutni, s az lett a baj, hogy egyikünk sem tette vigyázva és meghajlással. De hogyan tartsam igaznak, amit nem értek? S mert nem értem, meg sem cáfolhatom. Ilyen értelmetlen vita az előtt a kétszáz éves gádor előtt, a Berzsenyi utcában még nem pöfögött. – Te nem iszol? – Engem az orvosok eltiltottak. – Orvosvallás! – Mért lenne orvosvallás? – Körülimádják őket, csúsznak-másznak a betegek, egymásra licitálnak, ki adjon több pénzt. – Mi köze ennek a gyógyításhoz? – Én inkább megdöglök, de nem megyek orvoshoz. – Akkor megdöglesz! – Akkor megdöglöm! – Ti mindent olyan jól megmagyaráztok. Hozzádörgölőztök a hatalomhoz. – Mi köze az orvosnak a hatalomhoz? Ez még nem azt jelenti. – Pontosan azt jelenti. Orvos, hatalom, mindegy! A ti korosztályotok mért jelenhet meg? Mibe került ez nektek?

Szégyelljem magamat előtte? Mondjam? Nem azért nyomtatják ki írásaimat, mert kiszolgálom a hatalmat. A tehetségemnek kijáró elismerést érzem, és nem a harminc ezüstöt. De őt nem a tehetség érdekli, hanem a nyomda. Neki nem lenne elég, ha én tehetségesnek mondanám, szerinte föladja magát az ember a publikációért. Lehet-e ilyen értelmetlenséggel országot csinálni? És úgy keseredek el, mintha lelkifurdalásom lenne.

Én a munkámról írott kritikát a kritikus mértékének és nem a magam céljának tartom. Bocsásson meg az Úr, én a Kölcsey-féle recenziót félretolom, vagy sértődve lesöpröm, azután dolgozom tovább tehetségem kordájában. Engem még egyetlen műbírálat sem vezérelt. És a fönti beszélgetés, melyet egy szóval elvághattam volna, mégis ennyire bosszant? Féltem, hogy partnerem azt gondolja, még ilyen csepűrágó huzakodásra sem mertem vele kiállni? S ha kiálltam, mire jutottam? Azok közé, akiket ellenemre támadt, korlátolt vagylagosságba. Szúrószerszámait csak azért rántotta elő, mert engem akart próbára tenni. Hogyan viselkedem a képtelen szavakra? Nem az orvosokat bántotta ő, hanem engem, az idősebbeket, akik a fiatalokat leszorítják az útról. Most én vagyok éppen kéznél, és valóban megbűnhődöm. Sokszor gondoltam már, alkalmas vagyok a megfeszíttetésre.

Barátom jött a segítségemre, és az éretlen disputát anekdotával elütötte. „Van Szombathelyen egy pap, de inkább templomfestő. Egyszer nagy keresztet cipelt a vállán, és találkozott a rendőrrel: – Hova viszi a keresztet? – A pártbizottságra. – Mit szólna, ha bekísérném? – Én még csak kijövök onnan, de ha én kísérem el, onnan maga nem jön vissza, az biztos.” Íme, a könnyed csevegés haszna! Aztán a sok ember között a félmondatok menedéke. Megnézni, hogyan ég a tűz, heves-e már a szalonnasütéshez. Rászólni a kisgyerekre, ne dobja rá a féllábú karosszéket. S micsoda hatalmas lila krumplik teremtek! Babgulyás. Nem akarok-e hazamenni? Fölvinnének a Ságra.

Annyira megkönnyebbedtem, annyira csöndes volt az akácás tető, csupán cipő- és szívzaj. Telihold sütött a fákra, szőlőkre, pincékre, a rablóra nem is gondoltam, pedig sokat beszéltek róla: itt bujkál valahol, egész század rendőr kereste csatárláncban, föltöri a pincéket, bort iszik, jóllakik, de nem lop. Talán valami szökött rab – mondták. Kétezer forint volt a zsebemben. S nem tudtam, melyik rosszabb: a szó vagy az ököl csapása? Kaptattam, ereszkedtem Gyűrűsy Dezső pincéjéhez éjszakázni. Belül gitáros ének.

De előbb hadd mondjam el a Tekintetes Úrnak, találkoztam már a napokban Dezsővel. Jót tesz hetyei rossz hangulatomat kedves emlékkel felejtetni. Jánosháza után fölautóztunk a Ságra. D. a gazda örömével jártatta körül szőlőjét. Nem dicsekedett, csak lépkedett előttem. Dicsekedtek magukkal a fürtök; sárga saszlák, arany muskotályok, az isteneknek érlelődve.

– Jól jött a tegnapi eső – mondta. S mert előszüretre készült, ezt azért mégis tudomásomra kellett hoznia. A bakator tükéjén vödörnyi a termés. A sorközökben zöldség, cseresznyepaprika, napraforgóvirágok. Elöl díszkapu roskadozott a sárga, zöld és piros fürtök alatt, s igazándiból díszlett. A végén kolbász és köcsög formájúvá keresztezett tökök. A pincénél minden a régi, áll a kis kopjafa, az áhítatos szobortorzó. Belül csak a 6500 forintos prés az új. D. áhítatosan rakta a prés bordázatára a muszkolófát. Új a sárga bordázat, zöld vasalt, piros-barna díszítésű muszkolófa. A másikat Dezsőhöz viszem, mintha az én ajándékom lenne.

– Na, akkor ráírjuk, hogy te ajándékoztad. – D. félig visszatartott mosollyal, ravaszul ott hagyott bennünket, ne hallja, miként hazudok, vagy talán az igazat mondom, s milyen bolondságot rögtönzök?

– Tudtam – mondta Dezső. Gyermeki játék folyik a két szomszéd között, s erre most a muszkolófával jó közvetítő lehettem. Támadtak a seregélyek. A túlsó oldalon rajzottak még, aztán felénk kanyarodtak. Olyan riasztószalagot húztunk keresztbe, ami tavaly még a munkaünnepi vidámsághoz szolgált. Egyik vége a cseresznyefán, ahol gúnyás madárijesztő csúfoskodott, hogy a jelzőmadár rá ne szálljon, mert előrejön, jóllakik és jelenti: ha minden rendben van, támad az egész csapat, ő meg félrevonul, a többiek dőzsölhetnek, eszeveszetten tépik, falják, földre szaggatják a fürtöt.

– Kimutatták a madarászok, hogy nem szeretik a kéket. Villog, lobog, csattog a kék, piros, sárga szalagos zsineg. A seregélyek visszafordulnak.

– A hegypásztornak már lövöldözni kellene, hol van?

– Mikor azt a nagy bitangságot meglátják, azt hiszik, tolvajok jártak. A fenét!

– Svájcban magnószalagra veszik a jelzőmadár riasztóhangját. Itt is azt kellene csinálni.

– Egy kis szőlőt egyszerre lebitangolnak.

– Tavaly hideg volt, hamar elmentek. Megvan a szervezetük órájában az idő. Délen is találnak szőlőt.

– Jobban szeretik a kukoricát.

– Hasznosak máskülönben. Több rovart pusztítanak, mint amennyi kárt csinálnak ősszel.

Ebben a néhány percben mennyi mindent tanultam! S milyen jó lenne egy kis parcella, még azért is, hogy naponta leleményre kényszerülnék, akár Dezső barátom meg a szigligeti ember. Azt mondja a szigligeti ember az újságban:

– Szigligeti lakos szomszédaim és jómagam is azt állapítottuk meg, hogy egyrészt a propeller négy szárnya, valamint a jókora kormánylemez nagy villogó felülete, másrészt az azokra fölragasztott tükörlapnégyzetek fénye „szúrja” a seregélyek szemét! És ha jó szél van, még huhog is, mint a héja szárnya. Egy bizonyos, mikor jönnek a seregélyek seregestül, ideérnek, és megpillantják a sebesen forgó lapátú, szinte szikrát szóró suhogó propellereket, ijedt csivogással a magasba csapódnak, mintha láthatatlan falba ütköztek volna.

Itt úgy tűnik, Dezső találmánya is hasznos. Cseresznyeborral kínált, sűrűbbel, sötétebbel a legsűrűbb egri bikavérnél. Ő nem szokta a magáét dicsérni, inkább a készítés módját adja elő csúsztatónak, ízesen, hogy jókedvvel fogyaszthassam, s mindenekelőtt megbecsüljem.

Ahogy már írtam, Dezső gitározását késő esti jelenésemmel megzavartam, elkiáltottam magam, ne valami rablónak higgyen: Én vagyok, a Pista! Gyertyák égtek és viharlámpa. Mikor fölállt, árnyéka akkora volt, mintha egy másik ember mögötte osont volna. Régebben szóltam már Gyűrűsy faragóhajlamáról. A Berzsenyi-forma fa mellé ültem, s a gyertyalobogásban valóságosnak véltem az Úr szemöldökét. Ez a szobor nem az a tömzsi alak, akit az ember a képekről Berzsenyinek vél. A fa vastagsága határozta meg, nyúlánknak tűnik. Nincs bélelt, téli mente, jobban lehet koncentrálni az arcra: sasorra buggyannak a cimpák, előretúródik az orrhegy.

– Arcába nagyapámat is belevittem – mondta szobrozó barátom. A Tekintetes Úrnak kellene eldönteni a dilemmát, én oldalról képen sem láttam, csak Kazinczyhoz írva olvashattam: „Vállam és mellem ugyan plátói, de kövér éppen nem vagyok. Mind Szemerét, mind a képírót az én bélelt téli mentém csalta meg.” Ha tíz évvel előbb találja fel a francia Daguerre a fényképezést, ismernénk valódi arcát is a Tekintetes Úrnak, akár Vörösmartyét, Petőfiét.

A falon a régi Magyarország kartográfiája. Megnéztem, a tavasszal Erdélyben merre jártam. Kolozsvár, Szováta, Korond, Farkaslaka, Csíkszereda, Gyergyószentmiklós, Gyilkos-tó, Marosvásárhely. Mennyi veszendő helynév!

Dezső azt mondta, olyan finomat még nem ettem, méghozzá ilyen különösen csinálva a szalonnával sült krumplit. Az udvari tűzhely egy betongyűrű, benne rostély, alul a petróval gyújtott tűz, s városi csatornafödél az egészen. Eddig azt hittem, a kis kútágas csupán egy népies díszlet. Most tudtam meg, a sudárra akaszthatja a csatornafödelet, a bográcsot, s lejjebb-följebb engedheti. Tíz perc alatt kellett volna elkészülni a vacsorának, de gitározás közben megfeledkezett róla, s az egész szénné égett. Újabb próbálkozásra már sikerült jóízűen ennünk a kerti asztalnál állva, s gyönyörködnünk a lenti holdvilágos ködökben, amint a szőlők alá terjeszkedtek, s mintha mi is az égben lettünk volna, fölül a hold és néhány csillag, alul a fuldokló lámpák.

– Legfontosabb a fény – mondta ábrándozóan a barátom. – Régen még nem voltak ezek az utcai villanylámpasorok, csak a házak gyönge pislákolása.

Mint ahogy a tengernél tűnődik az ember, jelenével a mulandóságba szétszivárog, úgy beszélte rá Dezső emlékeit a ködre.

– Mikor a pápai tanítóképzőben végeztem 45-ben, és elindultam Zalába állást keresni biciklin, mert a vonatok jártak is meg nem is akkor, a pap azt mondta, mert ugye, a pap rendelkezett az iskola fölött, jaj, már elkéstél, fiam, de azért maradj itt éjszakára, tudsz-e kártyázni? Tudok, mondtam, kocsmáros az apám, hogyne tudnék. Nem tudtam én mást, csak a snapszlit. Mit játszunk? Snapszlit, feleltem. Mindig a pap nyert, talán azért jegyezte meg a végén, majd valamit teszünk az állásod ügyében, rám szavaztak, de én mondtam, a kántorsághoz nem értek, majd beletanul, mondták a presbiterek, így lettem megválasztva. Apám csizmát csináltatott, lovas kocsin mentünk Zalába, ránk esteledett, egy istállóban kaptunk szállást, akkor mindig azt kérdezték, ki az? magyar!, azt kellett válaszolni, és beengedtek. Jaj, azok a szélső házak!

– Mi is a faluvégen laktunk – mondtam -, tudom én, a háború után kétszer betörtek.

– Az istállóban a vándorok megalhattak. Szóval elfoglaltam az állást, nemsokára jött a búcsú, fölkértem az uraság lányát, maga rátarti, mért nem áll szóba az emberekkel? tudja, hol aludtam az első éjjel? a maguk istállójában.

Bementünk, és rákezdett az esőkérő énekre, hogy esőt kér a szegény ember a világhatalmak vezetőitől, nem esik, de mikor az istenhez fordul, megjelennek a fekete felhők. Beszéde közben gitárját készenlétben tartja s térdén.

– Kiváló tanáraim voltak. Akkor tudtam meg, mikor tanítani kezdtem, azoknak köszönhetem, hogy az embereket mindig szívből segítem. Háború volt, bárhova vetett bennünket a sors, megadták a térképen, hol kit keressünk.

Elővette a purzicsán dohányból töltött cigarettáspaklit. A pápai dohánygyár autója elvesztett egy egész csomagot. Az emberek széthordták, ebből kapta ajándékba, s miként errefelé olyan természetes és becses a figyelmesség, megajándékozott az ajándékból. Jó illatú, jóízű, nem fojtós, most szívtam először életemben. Elénekeltük a purzicsán pipadohányról szerzett badar nótát. Éjfél múltán a padlás faburkolata alá feküdtünk ránk vetett holdvilágban. A lépcső mellett álmában beszélt D. barátom: „Menjen innen! Menjen innen!” Nem álmodtam a Ság hegyi szökött fegyenccel.

Reggel megismertem a kurucvére nevű szőlőt, a borfestésre legalkalmasabb fajtát, s a hantmadarat a gyümölcsfán, amint Grönland és Afrika között leszállt a Ság hegyre kukacot reggelizni. A pince előtt bazaltba vésett családfa.

– Ez a nagyapám, ez az apám, ez én, ez a fiam, sajnos fiúunokám nem született eddig – s megáll a fölsorolásban Gyűrűsy, a Dezső. Én meg arra gondoltam, akkor fogtam föl, hiszen az én vezetéknevemet sem viseli tovább senki, majd a lányaim X.-né, Y.-né lesznek. A juhász nagyapa szobra még félben. Fölszáll a tündér-völgyi köd. Indulunk a celli búcsúba. A benti gyűjteményből szívesen magammal vinném Rákóczi Ferenc fisztó-pusztai juhász maga faragta, galagonyagöcsörtös, fényes, pipafejkampójú botját.

 

*

 

Sokszor elhűltem már, mi lesz a kegyeletes helyekből? De miből lesznek a kegyhelyek? A celldömölki egy kis Mária-szoborral való manipulációkból. Hamiskodás. De akkor mit keres itt annyi ember Mária napján? Nem férünk be a templomba. A téren üres autóbuszok, rengeteg gépkocsi. Kihallatszik a vékony hangú prédikáció. A fejek fölül kiragyog a templomhajó arany barokk boltozata. Mert nem kötöm le magam a mise látványaival, s áhítatba nem mélyedek, hát összekeverem a jelent a múlttal egy faleveles padon. Sok tarka ünneplős cigány nő, ugyanúgy a kislányaik, fölöttük nagy hasú apák mustárszín kalapban, melynek fűzöld szalagján a fácánbögytoll-csokréta nélkülözhetetlen. Fekete népviseletben a sváb öregasszonyok. A templomkertben egyetlen lovas kocsi, a ló istrángjait kioldották, a tartólánc körül mozoghat, de most éppen búslakodik. A szerszám elegáns, feketére lakkozott, kék, piros és fehér viaszosvászonnal díszesített. A kocsi éppen úgy sárgán lakkozott, mintha most ülnének először rajta. Búcsúba nem jöhettek gebével. S ha már csak ők tartanak lovat ebben az országban, így adják meg maguknak a tiszteletet.

Most már nem a csodára járnak, mint valamikor, mégis ezresével tolonganak a Szűz kicsi szobra körül. Mária szobra csodát művelt magával is 1745. május 14-én; pislogott és bólintott, a pap felé fordult, aki eszméletét vesztve hideglelésben feküdt nyolc napig. A hívek mindezt tanúsították. Ismeri-e Uraságod a történetet, vagy vallása parancsa szerint nem is vehette tudomásul? A csoda legnagyobb hírvivője egy Koptik Odónak nevezett atya volt, aki poggyászában hozta Máriacellből a szobrocskát. Olyan rossz állapotú volt ez apátság, hogy a padláson került szállása denevérek és baglyok között, mikor a pannonhalmi rendfőnök pórdömölki apátnak kinevezte. Idegen és különös lévén, nem jött ki vele a két rendtársa, vagyis az egész közösség. A templomtól negyedórányira a mezőn fakápolnát építtetett a szobornak, magának meg egy remetevermet ásatott, és búcsújáróhelyet ültetett a fejébe. Kútásójának betörött a koponyája, halálán volt, az apát Máriához fohászkodott, s meggyógyult a kútásó. Még az orvos is igazolta, hogy nélküle folyt le a gyógyulása. Elindult a béna karakói lány. Éjjelente dicsfény ragyogta be a kápolnát, s aranyport találtak körülötte virradatra. Zichy győri püspök kihirdette: „Mivel a pórdömölki szent hely természeten fölül való kegyelmekkel tündöklik, s minthogy ott Isten hatalmas karjával csodákat művel, amelyek törvényes vizsgálat útján bizonyítást nyertek, e Boldogságos Szűznek kiscelli képmása nemcsak isteni malasztokkal teljes, hanem csodatevő szobornak tekintendő.”

S most csavargónadrágos fiú gyónik a bejáratnál, kihallgathatnám szinte. Micsoda bűnei lehetnek, Istenem? S mennyi halálos? Én, elkárhozott lélek, mikor gyóntam utoljára? Mikor gyerekkoromban a falu erkölcse rákényszerített, hitetlenül áldoztam. Akkor kezdődött minden lelki romlásom, pedig olyan szelíd fiú voltam, Isten nevét igazi okkal vettem hiába a számra, mert két marhám a kárba ment; a tehén a répába, a borjú a lucernába, s ha egyiket visszatereltem, szaladtam a másikért, a tehén habzsolta a répalevelet – hát káromkodtam, és nem a fűzfán fütyülő rézangyalát. S közben az a két dög egy egész táblát akart lenyelni rabló mohósággal. Az úr napját megszenteltem; atyámat, anyámat tiszteltem, de nem imádkoztam; gondoltam, beszéltem, de nem cselekedtem szemérmetlen dolgokat sem magamon, sem máson; és persze torkoskodtam. Ellépve a térdelő láb mögött, azt hiszem, nem lennék se jobb, se rosszabb, ha azt tenném én is. Megtérek egy picit, hogy aztán az utolsó templompadban ülő öt öregasszonytól elborzadjak; mintha testvérek lennének; öt szikkadt húsból sújtó halálszemüreg néz maga elé. Fölállnak, letérdelnek, leülnek a szertartás szerint egyszerre és egyformán állig gombolt sötétbarna ruhában. Aggszűziszonyom, halálfélelmem, tömegiszonyom hajt még egyszer az utcára, visszatért hitetlenségem tiszta levegőjébe. Ott találkozom anyám szülőfaluja, Nyárád iskolaigazgatójával. Hallom mellőlem: Te mit keresel itt? Te református vagy! – Minden évben eljövök. Szeretek itt nézelődni. – S megy tovább a sétabotos öreg, akár a korzón. Jöttek, mert a celli búcsú érdekes, így-úgy kinek malaszt, kinek búcsúfia. Én meg anyámra gondolok, elmondta szentes rokonának, hogy a celli búcsúba szándékozom jönni, nagyon boldogan említhette, hogy a fia nem istentelen. Az biztos, nem olyan vagyok, mint az ateista propagandisták. Lám, mennyi embernek fontos a tömjénfüstös misztikum meg a papírtrombitás, papírcsákós bóvli, műanyag pisztoly a gyerekeknek.

Alig van az étteremben vendég. Eszerint mindenki otthon vagy a tarisznyából eszik a padokon, az autóbuszüléseken – ölében a morzsát összetakarítva. A cigányok megteríthetnek a sárga kocsiderékban, a kocsioldalról ültükben hajolgatva még az utcát is végigebédelhetik, ha korán indulnak hazafelé. Most járják a házakat a muzsikus cigányok. Hova lett Koptik Odo szent szélhámossága meg a Szűz Máriából meggazdagodott apátság meg a közelmúlt híres története, Mindszenty hercegprímás nagy szónoklata az iskolák államosítása ellen, akkora tömeg előtt, hogy ganyélével töltött tűzoltófecskendővel kényszerítették oszlásra a népet? Képzelem a tömjénes lelkeket s a kölnivizes háromnegyedes kosztümöket, ahogy a marhák és disznók leve csorog le róluk, s ahogy a búcsújárókat bűzteleníti a sarjúillatú marcali szél.

Zichy győri püspök szavait kifordítva talán inkább azt mondanám: „a pórdömölki szent hely természeten belül való kegyelmekkel tündöklik.” Így-úgy jót okoz mindenkinek. Hátha még az alsósági mulatságon is tapasztalhatjuk majd.

 

*

 

Káldos Gyula, Vas Kari bátyám egykori tanítványa hívott meg ebédre a hegyen, a celli búcsúsokon kívülre, az alsósági mulatság fölé, ahol már reggel is sok volt a részeg. Míg D. sajtolta a szőlőt, az új prést és a muszkolófát avatván sürgölődött a kíváncsian segítkező gyerekekkel, Gyula új pincéjét nézegettem, nem hűsülhettem úgy, mint a régiekben, melyek a Ságon majdnem teljesen megritkultak. Gyűrűsy Dezsőé műterem hatású villa, vendéglátómé újmódi nyaraló.

Tóth János, a népi építkezés kiváló tudósa 1942-ben még ősi pincékre talált a Ságon. Hova lettek mostanára? Sajnos a gazdák szegényesnek képzelik, a múltjukkal együtt lebontják mindegyiket. Bár azt hiszem, Káldos Gyula nem emiatt csinálta ilyenné a magáét. Pallérozott, hagyománytisztelő ember, a nagy celldömölki könyvtár vezetője, a bibliotékák történetében tudóskodik, neki már nem is lehetett egy régi pincét megmenteni. Nem az ő szőlőjében állt Nagy Miklósé, melyet Tóth János még ekképpen ad tovább:

„Az adatok szerint a legrégibb pince Nagy Miklósé. A nemesdömölki Janzsó családtól vásárolta a Nagy család valamelyik őse. A borospince mestergerendájába bevésett évszám a pince matuzsálemi korát hirdeti (1467. máj. 1. J. M.). El kell fogadnunk az évszámot, mert több adat valószínűsíti. Nem állott senkinek érdekében a hamisítás, hisz eddig senki sem kutatta a pincéket, s így senki sem hívta fel a tulajdonosok figyelmét régiségükre. A tüzelőberendezése a vasi földön egyedülálló, s az ismert pincetűzhelyek között a legrégibb alakot példázza. A külső pincében (présház) nincs mennyezet, a belső pince egy mestergerenda közbeiktatásával 10-15 cm vastag pallókkal lepadlásolt. A külső pincében a bejárati ajtóval szemben van a sárból készült tűzhely, mely csak 15 cm-rel emelkedik a pince földpadozata fölé. A tűzhely elején 30 cm magas sárpad van, s a végén a sarokban V alakú fölmagasítás, a tulajdonképpeni tűzhely. Fölötte az ajtózáradék magasságában háromszög alaprajzú szikrafogó – terelő – látható, s efölött a borospince-mennyezet 70 cm széles pallókból, mely a présháznak csak egynegyed részét födi be. A tűzhely tehát nyitott, kéménye nincsen, a füst a két terelőt megkerülve a tetőhéjaláson át szüremkedik a szabadba. E tűzhely sajátossága, hogy alig emelkedik a földpadozat fölé, s így az elfogadható tudományos megállapítás (Bátky) szerint a legrégibb tűzhelytől alig különbözik. E tűzhely tehát a magyar népi építés legrégibb terméke.” Ebből azt képzelem, ha 1942-ben ilyen ősi pincék találtattak a környéken, a Tekintetes Úr sömjéni pincéje sem lehetett az, amit most ráfognak, hanem valami, talán a Nagy Miklóséhoz hasonlatos, bár gazdagságához mérten nagyobb. A sömjénit a másik Berzsenyi-ág elődei építhették.

Míg fől a borjúpörkölt, s a krumpli ehetővé puhul a lecsavart tűzön, elvisz Káldos Gyula a szomszédjába, hadd lássam, a régi pincékből mi maradt. – Kétszáz éves mestergerendából fűrészelt ajtódeszka. Stolcz Jenő szerint azt mondták, egy egész szőlőt megérne. 1777. van belevésve, és megfejtetlen jelek. A tulajdonos majd lefényképezteti és megfejteti. Volt egy régi faprés is, olyan, amilyen a Ság hegy Múzeumban látható, elkérték valamelyik múzeumnak, és újat adtak helyette. Stolcz Jenő szótlan, tagbaszakadt férfi, felesége talán csak miattunk feszélyezett. Szíves kötelességből összecsöndítjük poharainkat, alig szólunk, álljuk a marasztalást, míg a borjúpörkölt le nem kozmállana.

Nem sejthette a Gyula, a régi pincékről mit tudok, csupán érdeklődésemben bízott, és szolgálta az elérhető meglepetést. Azt sem tudhatta, a mákos kalácsot mennyire szeretem, mikor asszonya nekem ajánlott tésztájából kínált. Nem evett harminc éve borjúhúst, s éppen borjúpörkölt az ebéd, különleges, titkolt fűszerezéssel. Hál’ isten, szerencsésen spóroltam étvágyamat, a kedvességet kellően viszonoztam, szívből dicsértem, milyen finom, a lenti búcsúi lakomákkal föl nem cserélném, az bizonyos. S nem úgy ettünk ott, mint két hegyi agglegény, s nem is kényszeredett vendégek környezetében vigadoztunk torkig zabálva, böthösen.

Látogatók jöttek, s éppúgy mehettünk volna hozzájuk szabadon és fesztelenül a társalgáshoz kapcsolódva, új irányt szabva a beszélgetésnek. Ki ahogy akarta, forgatta tréfára a szót. Voltak itt asszonypirító pajzánkodások, s ráállt a száj a vaskos történetekre is. Nem a valóságuk volt érdekes, hanem a hatásuk, ki és hogyan adta elő. Írásom csak akkor adja vissza a hangulatot valamelyest, ha Uraságod magát gombai szőlőjébe képzelhetné, s az egyszerű, csöppöt sem körültekintő együttesben jókedvét is hozzátoldaná. Ha együtt nevetne velünk. Például azon, hogy mikor az ecceri mihályfai nő a vasúti híd alatt izél, azt kérdi a férfitól: – Átért? – Még nem. – S mi fölnevetünk, mert ugye még nem ért át a vonat. Káldos Gyula a vasútállomás mellett lakik, hallja a hangszórót: „Ne aludj, Bőregér!” Egymondatos tragikomédia. A Bőregér miatt összeütközhetnének a vonatok. Gyerekkorunk sugározza át a múlt regéit. Gyula Kemenespálfán született, a Marcalban fürödtek, néha a kamondi uraság lányaival. Ugyanúgy legeltettek, mint mi, a Hunyortól két táborra vágva. Ők a kamondi, mi a kertai gulyásgyerekkel veszekedtünk, áténekeltünk egymáshoz, amit most a nők előtt ismételni nem merek. Ne legyek szégyenlős!– mondják a férjek, de én az Úr előtt mégis szemérmes vagyok, s a csúfolódót letompítom.

 

Kertai Kolentár kobak! Cseszd meg a Ság hegyi lovat, Cseszd meg a récéket, Én meg a nénédet, kobak!

 

A marcaliak ismerik, a csornaiak már nem. Itt vannak Bozsokiék, hetven kilométerről járnak a szőlőjükbe. A férfi szeme alatt feketecérnás varrat. Hosszú út áll előttük, majd az asszony vezeti az autót, poharazó férjét mégis oly igen fegyelmezi. Kisgyerekük mint vékony terrakotta szobor. Megjelennek Stolcz Jenőék. A hangulat politikussá válik, majd visszafordul pajkos dalolásba. Alsóságról fölhallatszik a körhintás kiabálása. Ez a délután jó bemelegítő lehetne a lenti mulatsághoz. D. jön értem, indulni kéne. Idei fülesbagoly a Baráthék körtefáján, föl ne ijesszem, hátha kitörik a nyaka, hiszen kitekeredett nyakkal szundikál ez az árva. Hát itt az ősz, a fülesbaglyok is visszajöttek. D. az előszüretből két hektó 16 cukorfokos mustot préselt. Októberre meglesz tizennyolc-tizenkilenc is.

A búcsúban akkora forgalom, mint egy világvárosban. Az alsósági kocsmaudvarra be sem lehet férni. Ott már nem a ságiak húzzák. Sötétkék ünneplős hegedűs boronál az utcán.

– Nem húzna egyet? – Na, álljunk meg, ha akarja! – Tovább a vacakosok felé. Többen szedelőzködnek, a játékokat zsákokba rakják. De a merseváti, devecseri céllövöldések, körhintások tovább működnek a vakfehér villanyfényben. Tessék! Tessék! Tíz forint három dobás! Tíz forint három dobás! Ha mind a tíz doboz le van esve, egy üveg egri, a valódi, a vörös, az egri bikavér! Tessék! Ugye, maga is beszáll, fiatalember? A három céllövölde egy családé, testvérként hasonlítanak a puskatöltögető cigány nők. Nem látszanak olyan fáradtnak, mint a devecseri dobozdobálható. Az egyik legény már hetven forintot lövöldözött el egy hajas babáért. Sok pénzt összeszednek, és nyerni lehet mindenféle tányért, babát, ha függesztőjüket eltaláljuk, és leszakadnak. A közönség az ügyetlent kineveti, és én nem vagyok olyan bátor, hogy a játékba benevezzek. Visszafordulunk, s halljuk a hátunk mögül:

– Ott volt az öreg kés az asztalon. Beleszúrtam. Én nem veszthetek semmit. Tizennyolc éves vagyok. Nem érdekel az élet.

Elhagynak bennünket. Egy nyápic fiú mondta a nagyobbnak és két közepesen fejlett lánynak. Lépten-nyomon közönyös csókolózás. Összekapaszkodik két részeg. Cigánygyerekek, mint az ötös ikrek. Fiatal pár viszi öreg hozzátartozóját. Azért jó lett volna a kocsmában körülnézni, fölkérni egy petrezselymet áruló hölgyet. Olyan régen táncoltam, falum Mária-napi búcsújára tizenhat éve nem járok. Lakatot raktak a bejárati rácsra, a kaput asztallal eltorlaszolták. Belül zsúfolt kavalkád, testszag, por, nyüzsgés érthetetlen ütemre, mintha idejöttek volna tapodni a Tekintetes Úr ideáit.

„Én a magyar muzsikában és táncban ideált látok, s azt hiszem, innét, hogy nemzetünknek valaha aesthetiás culturájának kellett lenni, s hogy eleinknél a magyar tánc nemcsak mulatság, hanem legvalódibb aestetiás gymnastika volt, amit nyilván mutat annak egész természete, s nyilván bizonyít Kinizsink Hőstánca. Ez a tánc oly gazdag különféleséggel bír, hogy az valamint minden kigondolható szép mozdulatokat és erőfejleteket vagy minden szép érzelmeket egyaránt magába’ foglal. A mi pompás haditáncainkat még az ősz férfi is nagy dísszel eljárhatja, s jaj annak, aki Bihari Hátvágásában a hősdalt nem érti! A mi táncaink nem két-három lépdelésbül állanak, mint a mostani módi-táncok, melyeket egy-két napon belül megtanulunk, harmadikon pedig egyforma, gyermekes lelketlen voltok miatt meg is ununk; hanem oly célerányosak, hogy azoknak tanulása egész ifjúságunkban dolgot adott, s aesthetiás természeteik szerint oly kedvesek, hogy azok bennünk passióvá válnak, s azáltal a barátságnak, nyájasságnak ösztönei lesznek.”

Itt csalódottan, búcsú másnapján egyedül. – Viszontlátásra! – elszomorodom, mintha nem jönnék ide többet.

Úgy éreztem magamat az üres vonatfülkében, mintha Berzsenyihez való szólásomat vesztettem volna el. Kemenesalját elfödte a Somló, a Bakony, és senki sincs, akihez beszélhetnék. Így vagyok könyvem befejeztével is. Mégsem lehet búcsúintegetés, szomorú csönd vagy elégedett dohányzás a munka vége. Nem úgy, ahogy eljöttem a Bajkáltól és az Atlanti-óceántól.

 

*

 

Levelet írok Berzsenyi-Janosits Lászlónak, Berzsenyi Lénárd rokonának. „Miután már én is közeledem a 80. évemhez, szívesen adok tovább olyan ismereteket, amelyekről már a következő generáció nemigen tudhat” – meghív magához a Farkasréti temető fölé. Éppen az udvaron találom e magas, vékony embert, november végén kiskabátban. Nem tűnik idősebbnek hetvennél ez a növénynemesítő, nyugalmazott tudományos osztályvezető.

A Berzsenyi-családfát nézzük, mint egy kiterített térképet. Dánielnek Lénárd harmad-unokaöccse. Dániel mellett korai testvérhalál, s mindenütt rengeteg rövid életű név. A kimutatható közös ős, Bers’enyi Kálmán 1400 körül élt a Veszprém megyei Egyházas-Berzseny községben. I. Ferenc Magasiba költözött 1643-ban. Innen származik le Lénárd, aki 1804-ben született, és 1886-ban, agglegényként halt meg. Nővére volt Berzsenyi-Janosits László dédanyja, dédapja is Berzsenyi nevezetű. Édesapja Janosits, és ehhez ragasztotta a Berzsenyi előnevet. Nagyapja bátyja, dr. Berzsenyi Jenő, fiatalon a török szultán orvosa, később Vas megye főorvosa, és mint az evangélikus egyház felügyelője, tagja a főrendiháznak, előbb celldömölki országgyűlési képviselő. Kemenessömjénben élt.

A magasi kúriát a téesz az 1950-es években bevakolta, s a tatarozás évszámát írták rá. A lakásban egyetlen hazai bútor, a „magasi szekrény” dédapai örökség. Berzsenyi László őrzi Lénárd tárgyait, leveleit, két festményét. Meggypiros bőrnotesz. Mottója a már idézett Helmeczy-vers, utolsó, belső borítóján az Aurórá-ból:

 

Nem minden magyarink szállottak sírba Mohácsnak Gyászmezején, s valahára hazánk jó csillaga felkel.

 

Benne öröknaptár. Hasznos jegyzések a lovak betegségeiről. Életpálya emlékezetül. 1825-től katona, 32-től hadnagy. Marschstációk. Mosócédula. A másik emléktárgy egy pénztartó, piros-zöld, cérnavastag drótból; közepén nyílás, melytől két karikát lehet a fémpénz száma szerint mozgatni biztosítékul. Búcsúlevél az aradi várbörtönből, 1849. október 7. Berzsenyi Miklósnak, midőn a vértanúk kivégzése után a sorsa rosszra fordult, és kénytelen búcsút venni. „Tudva van előtted, kedves bátyám, hogy én forradalmi ember sohasem voltam, tudod, mennyire megbíráltuk együtt állásomnak törvényességét … Azonban ne keseregjetek szerfelett, ha halálomnak kellene is bekövetkeznie … De kérlek, ne írj igen érzékenyen, mert tudod, hogy én kissé gyenge szívű vagyok.” Sárga lapon naplórészlet a szabadságharc idejéből. Kihallgatásán elmondta, hogy ő csatában nem vett részt. Csupán mentségül hozta fel – mondta Berzsenyi László, aki gyerekkorában az ő tiszti kardjával végezte a lovasgyakorlatokat, de olmützi maga készítette sakkfiguráival nem játszott, mert kezdetlegesek voltak. Josephstadti fogságáról nem tud. Újváry István levele 1867-ből; tiszti gyűlésre hívja. De ő a katonásdihoz már öreg volt. A kiegyezés után az államsegélyt nem fogadta el, adják a nyomorgó honvédeknek. Levelei viaszpecsétesek a családi címeres gyűrű nyomán: kardos oroszlán, csőrében gallyat tartó galamb. A postabélyeg akkor még nem volt rendszeresítve. Két festmény: Berzsenyi Dániel és Széchenyi István, másolta 1862-ben.

Tartják a rokonságot a niklaiakkal. Dániel – Farkas – Sándor három lánya ma is él Niklán: Gabriella, Piroska, Zsuzsanna, két fiútestvérük korán meghalt.

 

*

 

Levelemre Berzsenyi Piroska ezt válaszolja:

 

Kedves István!

Köszönöm kedves levelét, nagyon örültem annak. Jól emlékszem, hogy az 1976. évben megtartott emlékünnepélyen beszélgettünk, de ez csak rövid ideig lehetett, elfoglaltságom miatt. Akkor nem volt alkalmam elmondani, hogyan is vagyunk leszármazottai Berzsenyi Dánielnek.

Ő egyedüli gyerek volt, neki pedig három fia és egy lánya. Lidia, Barca Károlyné örökölte apja tehetségét, és nagyon szép ódákat írt. Verseskötete kiadást nyert, és nagy sikert ért el, utód nélkül halt meg. Antal és Lászlónak volt ugyan családja, de nem maradtak életben, sem a mi két kis fiútestvérünk.

Legidősebb fiának, Farkasnak vagyunk mi unokái, vagyis a költő dédunokái, név szerint Gabriella, Piroska, Zsuzsanna. A kúriát, ahol most élünk, László fia örökölte, majd nagynénénk, Mária, s halála után, 1954-ben lett múzeumnak berendezve. Sokszor jönnek látogatók, és bemutatkoznak, mint a költő egyenes leszármazottai, természetesen ezt mindjárt megcáfoljuk, többen fel is veszik a Berzsenyi nevet. A család Vas megyei, s ott éltek a legközelebbi rokonok, most Budapesten és egy Kaposváron, akik gyakran meglátogatnak bennünket, tartjuk a rokoni kapcsolatot.

Múzeumunkat sokan keresik fel az ország minden tájáról, szeretettel fogadjuk a látogatókat, ha csoport jön, mindig, vagy olyan, aki igényli, tárlatvezetést tartok. Örülünk, hogy szeretik verseit, legtöbbször kimennek a temetőbe is, hogy leróják kegyeletüket iránta.

Igazgatónk s a vezetők nagy gondot fordítanak rá, hogy a múzeum és a hozzá tartozó terület rendben legyen tartva. A látogatók elismerésüket fejezik ki, milyen virágos az udvar, és tisztaság van az épületben. A tanács, a pedagógusok és a környék május 6-án, születése, február 24-én, halála évfordulóján minden évben a szobornál, majd a sírjánál koszorúzás, versei szavalásával megemlékezést tartanak, úgyszintén a tanulókkal együtt gyakran ellátogatnak a múzeumba, s a kertbe az emlékfához, melyet Wesselényi, Döbrentei és Berzsenyi ültettek.

A helybeliek igyekeznek széppé tenni házuk táját, s elhozzák rokonaikat, ismerőseiket múzeumlátogatásra.

Mikor a Berzsenyi Emlékkönyv és a Niklai Hagyomány kiadást nyert, s a Múzeum Igazgatóság küldött eladásra, sokan megvették, és olvassák azokat. Külföldi vendégeink is vannak, olyanok, akik már régebben voltak itt, de ismét eljönnek családjukkal.

Már hosszabbak az esték, így több időnk jut olvasásra, rádiózásra, tv-nézésre. Így telnek napjaink.

Nagyon örülnénk, ha kedves István egyszer ismét ellátogatna Niklára. Ennek reményében mindhárman sokszor szívélyesen üdvözöljük

 

*

 

Híreket kapok: Mihályfát és Sömjént egyesítették, vitatkoztak, melyik név kerüljön előbbre, s lett Sömjénmihályfa.

Gyűrűsy Dezső a Ság hegyen eltörte a lábát. A szombathelyi kórházban fekszik.

„Vénusz-szobrocskával gyarapodott a szombathelyi Savaria Múzeum római kori gyűjteménye – közli az MTI. – A 2-3. századból való teljesen ép bronzszobrot vásárlás útján szerezték meg. A műtárgy létezéséről eddig is tudtak a régészek. Már a századfordulón említést tett arról az irodalom, hogy Csönge határában római kori épületnyomok között egy bronzszobrocska került elő, de elkallódott. A most megvásárolt szobrot egykori tulajdonosa apró posztamensre helyezte, melyen feltüntette, hogy a tárgyat a Vas megyei Csöngén találták. A muzeológusok szerint valóban ez az elkallódott Csöngei Vénusz. A húsz centiméter magas szobor, amely feltehetően egy római villa háziszentélyén állt, rövidesen a közönség elé kerül.”

 

*

 

Szalóky Károly Adorjánházáról újságcikkre biztat. Megírom Egeralja! címmel:

Nem felejtem azt a nyár végi délelőttöt; szeptember elején ősvilágomra emlékeztetett. A Marcal berkére lejtő réten harmatos lábbal ballagtunk a Katyor-forráshoz, az adorjánházi határ végére egy legenda nyomában, amely már elvesztette környezetét, és betemették a Katyor-forrást is. A mesebeli vincellér kígyóval őriztette a szőlőt, húslevessel etette, de amikor az állatot magára hagyta, a tolvajok levágták a fejét. A nép ezt a zugot félelmével és csodálkozásával jelölte meg, talán szorongva járt arrafelé, mi meg olyan természetesen, akár a kirándulók. Vagyis csak én, mert Szalóky Károly hatvannyolc évében ott bugyborgott a forrás, teremtek a szőlőskertek, a kígyó bármelyik pillanatban fölszisszenhetett. S neki nem adorjánházi, hanem egeralji határ volt, ahol gyönyörködtünk a napsütésben.

Ez az egeralji születésű, adorjánházi lakos háromnapos vendégségem alatt a két falu egyesítését, a körülményeket, a lelki sebeket nem említette. Pedig tudhattam volna, nem olyan egyszerű volt, hát azt hittem, harmincegy év után szóra sem érdemes. Tette másképpen a dolgát a múlt megtartásáért. Összegyűjtötte az egyesített faluk földrajzi neveit, eredetüket, legendáikat kikutatta, s második díjat nyert az országos honismereti pályázaton. Láttam a környék népi művészeti emlékeit az egeralji iskola fölösleges tantermében összezsúfolva, hogy alkalomadtán falumúzeum tárgyai lehessenek a használatukat vesztett eszközök, ruhák, épületdíszek. Mostanában írta ez a fáradhatatlan mozgató, a gyűjteményt muzeológusokkal rendezik, hosszas munkája nemsokára beérik. Mégsem engedett arra gondolni, megnyugodott végre, rendeződik a porta. „Falunk régi szép nevét szeretném visszatetetni a helységnévtárba. Egy falu megmaradásáról van szó. Nem volt törökdúlás, így nem indokolt a térképről való meggondolatlan leradírozása. Úristen, de hol és melyik lap mer foglalkozni a kérdéssel?”

Nem a merészségről van itt szó, Kari bátyám – válaszoltam volna –, hanem fontosnak tartják-e egy nevevesztett község óhajával a mostani állapotokat megbolygatni? De mégis végére kellene járni az egykori tapintatlanságnak, amikor nyakra-főre sértegették az önérzetet. „Azért, mert az akkori főkorifeusok úgy határoztak, hogy még az írmagját is megsemmisítik annak a falunak, amiből ők csináltak valóságos kulákgyárat: még a 16 holdas Búzás Dezső is kulák lett az ő titkos és nyílt döntéseik alapján. Internáltattak, elkoboztak, a beszolgáltatást 100 százalék helyett 220-250 százalékra teljesítették, padlásokat söpörtek, zsákokat, mázsákat, bútorokat, hordókat, szénát, zsírt, szalonnát, hízott disznókat vittek el. Egyszóval mindent, amivel ölni lehet a lelket. A végén, mintegy betetőzésként – nem utolsóra, mert 49-ben már megtörtént –, a falu nevét rabolták el.”

Azt válaszolnám, azért kell a szándékot fontosnak tartani, mert a régi megaláztatások az anyagi gyarapodással sem felejthetők, és az eltörölt falunév máig is emlékeztet. Ültem és ácsorogtam Szalóky Károly módra valló udvarán, kacsák lustálkodtak az itató körüli pocsolyában, tyúkok fürödtek a porban, hízott disznók szuszogtak a csillagos sötétben, jöttek a tehenek feszülő tőggyel a marcali rétek felől. Láttam a sürgést az udvaron, indulásokat boltba, tápszerért, krumplit, paradicsomot szedni. A gyümölcsös olyan volt, mint az Éden, harmatos a tegnapi eső után. Kari bácsi megbékélhetne, mondhatná adorjánházinak magát.

Az én falumat is egyesítették. Volt Alsó-, Közép–, és Felsőiszkáz Egeraljától hat kilométerre. Maradt helyette Iszkáz. Felsőiszkázon segített világra a bába, szülőhelyemet igazolványomban hordozom. A későbbiek már Iszkázon születtek, aztán a devecseri és az ajkai kórházban. 1948-ban egyesítették a falunkat, az akkori idők bennem is hozzákapcsolódnak ahhoz a közigazgatási döntéshez, mert Felsőiszkázon is kellett kulákot csinálni éppen az apámból. Középiszkázra kellett járni a boltba, nálunk se bolt, se kocsma, se mozi, se ünnepély, se gyűlés. Nem lehetett vezető akkor a mi falunkból, artézi kutat nem minálunk fúrtak, kultúrházat nem nálunk építettek. A népházat elvették iskolának, a legények az istállókban ütötték el az időt, aztán világgá indultak.

Szalóky Károllyal végigmentem Adorjánházán akkor szeptember elején. Láttam a két templomot, a temetőket, házától a régi Adorjánháza felé visz minden út, mert a kisbolt kivételével mindenért oda kell járni, s ha majdnem összeépült, mégis biciklijárás. Tolta járművét, otthonosan beszélt és mozgott. Egy kis döntéssel mért ne tehetnék még otthonosabbá, odavalóbbá sorstársaival együtt.

Hiszem, az állampolgári biztonságérzet egyik föltétele a folytonosság. Ami ésszerűtlen és sértő volt, nem békül meg olyan könnyen valami elképzelt nyugalomban, magában hordozza az érvényüket vesztett okokat, mint itt ez a falu-névirtás óhatatlanul az ötvenes évekre emlékeztet, s gyanakodtat minden mai, logikusnak mondott cselekedetre, a körzetesítésre többek között, amikor mintha valamit jobbá tennénk, azonnal még nagyobb gondot rántunk magunkra, a körzetesítés után az apró falvak kilátástalan nyomorúságát.

De lássuk az idült betegséget!

– Egeralja, ez a Veszprém megyei kisközség 1435-től jelenik meg írásos emlékekben. A település azonban jóval korábbi, hiszen a lakosság nagy része szinte az Árpád-korig vezeti vissza eredetét. A faluban és a határban előkerült leletek is ezt igazolják. Eltűnt falvakat jelölnek a Szigeti, Belsőbánd, Jánosi-puszta, Egyed-földje; a szomszédos Kispiriben Üllőfa, Nagypirit Egyházas-bokra dűlőjében Ilyefalva. Számon tartjuk őket, mint számadó juhász a birkáit. Ismerjük pusztulásuk szomorú történetét, nem csodálkozhatunk. Annál meglepőbb, hogy 1945-től, Egeralja esetében 1949-től falunevek tűnnek el egymás után. Egeralja házai is épek, lakosai a körülményekhez képest egészségesek, jól élnek.

1949-ig Egeralja, Adorjánháza, Kispirit, Nagypirit a csöglei körjegyzőséghez tartozott. 1949-ben összevonták Egeralját Adorjánházával, és Egeralja nevét eltörölték. A tanácselnök, a tanácstitkár s egy adminisztrátor intézte az ügyeket 1956-ig. Akkor rájöttek, hogy feleslegesen költséges ennyi tanácsot fönntartani, mégis a régi apparátusnál többen dolgoznak most már a tanácsházán. Ekkor természetes lett volna, hogy Egeralja nevét visszaadják, hiszen ugyanaz a helyzet alakult ki, mint a régi körjegyzőség idején. Ekkor Egeralja lakossága fölbátorodott, aláírásgyűjtés indult a szétválás engedélyezésére. Egeralján mindenki aláírta a kérést, tiltakozást, ezt tette az adorjánháziak 53 százaléka is. Az irat a minisztériumba került, onnan utasítottak egy tisztviselőt a helyszíni vizsgálatra. Becsületes munkát végzett, még a határban és az erdőn dolgozókat is megkérdezte. Mindenki követelte a falu nevének visszaadását. A kiküldött elvitte a jelentést, és minden maradt a régiben. Az „Adorjánháza” táblát kitették az egeralji faluvégre. A nép ahányszor leszedte, annyiszor visszarakták. Mért volt ez ennyire fontos? Nemcsak egy szép névvel szegényítették a nyelvet, de értelmetlen gondokat is okoztak. Például a két falunak külön temetője van, egymástól távol. Az adorjánháziba a tanács épített halottasházat, de az egeraljiak a magukéba temetkeznek, hát saját költségükön, közadakozásból építettek halottasházat saját temetőjükbe.

Mostanában vitákról hallottam híreket, két ismerős Vas megyei falut foglalkoztatott Kemenessömjén és Kemenesmihályfa egyesítése. Már régóta közös tanácsuk van Mihályfán. Látogatásaim idején megismertem a községeket, úgy láttam, jól megférnek, és minden az egyesítés felé tart. A közbülső kis mezőrészre rakták az orvosi rendelőt, egymás felé építkeztek. De a névadásban mindenki ragaszkodott a magáéhoz, egyiket a máikért föl nem áldozták, nem is akarták. A sömjéniek nem éppen azért, mert Berzsenyi Dániel fiatal házaséveit ott töltötte, nemcsak irodalomtörténeti okokból, hanem mert az övéké, s ebben egyenrangúnak érezték magukat Berzsenyivel. A mihályfaiak is mihályfaiak akartak maradni. S lett Sömjénmihályfa. Ám ez sem olyan egyszerűen, mert fordítva is lehetett volna, de rosszul hangzik a Mihályfasömjén, így a mihályfaiak másodikak lettek. A jó hangzás falun túlibb érdek, mint a sorrend.

Az egeraljiakat még vitatkozni sem hagyták. Még azt sem engedték, hogy legyen Egeradorján. Az egyikben ősi égerfaerdő suttog, a másikban egy régi uraság neve hirdeti máig a feudalizmust. Ő maradt fönn a helységnévtárban.

 

*

 

D. levele

 

Kedves Pista!

Elküldöm decemberi levelemet, nagy tisztelettel. Jártam Hetyén. Ők is szomorúak, hogy nem jártunk náluk, bár Te azért voltál. Dezső nélkül járom a Ság oldalát. A Sanyi bácsi is elment a szombathelyi kórházba, hogy kivegyék lábából a szeget. Olyan furcsán járt az ottléte alatt, hogy azt le kell írnom. A kórterembe olyasfajta ember mellé került ágyszomszédnak, mint ő. A szomszéd a Hegyhátról jött, jó ivó ember. Sanyi bácsi meg a Ság hegyről, hasonló svádával. Megismerkedtek. A Sanyi bácsit megműtötték, eltávolították az idegen anyagot, és összekapcsolták a sebeket. Estefelé beszélgettek az ágyszomszéddal. Háborús emberek voltak, hegyi emberek lévén. Túl már mindenen, nyugdíjas élettel. Egyszer csak azt mondja a hegyháti ember: Te komám, van egy kis pálinkám. – Van? – így Sanyi bácsi, megcsillanó szemmel és ihatnék reménnyel. Íme, itt az üveg – így a másik öreg. Egy liter hegyháti körtepálinka! Iszogatni kezdtek. S kb. egy órán belül amolyan hegyies módon becsókolták a pálinkát. Fejenként fél liter! Ez aztán meghozta a hangulatot. Fogalmuk sem volt, hol vannak, kórház, hegyi pince?

Másnap reggel – a Dezső is ment felülvizsgálatra. Nagy találkozást remélt Sanyi bácsival, az öreg Kalával a kórházban. Ilyen a sors, gondolva. De a Sanyi bácsi ágya már üres volt. A cimboráé is. Mondták a nővérek: „Igen, haza lettek zavarva.” És elmesélték, mi volt. De mit ad Isten? Jöttek az újságírók, és én küldtem a Sanyi bácsihoz őket. Megjelent a cikk, ez még a kórház előtt volt, de a megjelenés már a kórház után. Ez mentette meg az öreget: mutatta asszonyának, az Ilonka néninek: „Látod, ki vagyok én? Most olvashatják a kórházban, nem akárkit dobtak ki onnand!”

Hát ez volt.

A borfejtést a két ünnep között tervezem. Vadhúspörköléssel és szertartással. És elszaladt ez az év is. De boldogok lehetünk, hogy sokat voltunk közel egymáshoz. Tudtál dolgozni. Jó mulatság volt. Talán nem felejtesz el minket. Vasárnap egyedül ballagtam föl a hegyre. Szép volt a Tündérvölgy, olyan királyfias, fenséges, havas süveggel, takaróval. Kiraktam a madáretetőket. A cinkék azonnal megjelentek, sőt a pincébe is berepültek, amikor a hordók közt matattam. Lassan a szomszéd pincék kéményei is pipálni kezdtek. Szomszédoltunk. A legutolsó munkanapon, amikor még az időjárás engedett dolgozni, elültettem 120 szőlőágat és hat gyümölcsfát. A fákat megkereszteltük. A négy meggyfa a szőlővégbe került, neveik kis táblácskán láthatók: Weöres S., Bertha Bulcsu, Kiss Dénes, Kósa Csaba. A Te fád külön áll. Oda ültettem, ahol a pince feletti kis ajtó van, ahol a Sanyi bácsihoz és a Dezsőhöz megyünk. A kis ajtóhoz azért, hogy mindig nyitva áll számodra. A Te fád cseresznyefa. A minap Pesten voltam, és Weöres Sanyi bácsit is meglátogattam. Ő már jóváhagyta a fakeresztelőt, remélem, Te sem vonod vissza.

Kedves Pista!

Majd még elküldöm háromkirály-köszöntő levelemet, és elbúcsúzunk az évtől. Már nem akarok Pestre menni. Egy kicsit régészkedem, írogatok, és járom a Ság hegy havas oldalait. Hósapkás végvárainkból gondolunk Rátok.

 

Szeretettel ölel:

Dala Jóska

 

*

 

Ellátogatok József-napra márciusban. Cseresznyefámat borral leöntjük, megkereszteljük.

Ott állok a májusi kastélykertben, a hetyei művelődési ház avatásán.

Ősszel méregzöld cseresznyefa-levelet hoz a Ság hegyről a posta.

 

*

 

ÉS ÍGY TOVÁBB